Előzmények

Végül sikerül elérnem a célom és kirántom a kezéből a kardot. Pont jókor így nem figyel a bábomra és az így könnyedén a közelébe férkőzik. Különös máskor nem szokott nehézséget okozni valamit kirántani egy ember kezéből. Mintha a kard nem is lenne szokványos katana. Észrevételeimet figyelmen kívül hagyva, érzelemmentes hangon folytatom a társalgást a nővel.
- A társam? Nekem ugyan nem. De az biztos, hogy most bosszút állok, amiért megölted. – Lépek ki a fák alól. Ekkor előtűnik a hold is egy felhő mögül megvilágítva ezzel a már kibontakozó csata színhelyét.
- Oh, szóval szeretsz védtelenekre támadni? – kérdésem végén bal kezemet a derekamon lévő sayára helyezem és hüvelykujjammal kitolom a katanát. Azt hiszem, ma nem hagyom meg bábomnak azt az örömöt, hogy végezhessen a feketébe öltözött gyilkossal, helyette én magam vágom majd fel. Már lépésre emelném, a lábam mikor hirtelen a lányt szem elől tévesztem. A kardjánál tűnik, fel majd ismét eltűnik és egy újabb pillanat múlva már katanájának pengéje simul a torkomhoz. Mégis mi… hogy lehet valaki ilyen gyors? Még azt se láttam mikor a hátam mögé került pedig szemben állt velem. Ez bizony baj. Még fele olyan gyors se vagyok, mint ő.
- Köszönöm, de nem kértem. - Ez bizony baj… De várjunk. A hideg fém mely a nyakamhoz ér érezhetően tompa. Elégszer szorítottak már torkomhoz ehhez hasonló vágóeszközt ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni az élét a tompábbik részétől. Már-már azt kéne gondolnom, hogy alábecsül, lenéz. Netán nem tekint ellenfelének és ezért nem a kard élével simítja végig a nyakam? Válaszomat rögtön egy ördögi mosoly követi arcomon. Majd én megmutatom neki, hogy ne becsüljön alá és persze azt sem felejtem el neki, amit a kislánnyal tett.
Telekinézissel eltolom magamtól a kardja pengéjét pár centire és ezzel egy időben kibillentem az egyensúlyából is. Elugrok oldalra így a bábom mellkasából kicsapódó penge, ami egy hosszú drótkötélre van rögzítve, már könnyedén a lány köré tekerhetem - persze ezt is telekinézissel - mielőtt még földet érhetne.
- Csak annak köszönheted, hogy még életben vagy, hogy erősebb, vagy mint az átlag emberek. - Hozom tudomására tényt mely igaznak is bizonyul. Ha ember lenne, már rég a földön feküdne, kitekert nyakkal vagy épp szilánkokra tört csontokkal. Viszont ez a shinigami vagy micsoda erős pedig egyáltalán nem tűnik annak. Elmélkedésem közben lassan mellé sétálok, jobb kezemmel szintén a jobb vállamnál lévő kard markolata felé nyúlok, de nem fogom meg. A katana megmozdul, majd lassan kiemelkedik a sayából és elém repül. E közben Ningyou is mögém sétál lassan.
- Nos, itt az ideje, hogy meghalj, nem gondolod? – majd a lebegő kard elindul Shizuka felé. A mellkasától két- három centiméterre áll csak meg ez talán egy kicsit megijeszthette. Bár a kislányt már nem lehet visszahozni ezt a szörnyű nőszemélyt még, megbüntethetem a tettéért. Lassan elfordulok tőle, majd bábom kíséretében megindulok remélhetőleg egy a kijárat felé vezető ösvény felé. Majd mikor már úgy körülbelül tíz méterre vagyok a shinigamitól eszembe jut, hogy még mindig meg van kötözve márpedig így magammal fogom húzni vagyis Ningyou fogja, mivel az ő mellkasába van rögzítve a drótkötél. Nincs, mit tenni le kell vágnom. A bábom karjából kiálló katana pengével vágatom el a sodronyt. És még valami…
- Utolsó kívánság? – Kérdem majd a Shizukának szegezett kard eltávolodik tőle, hogy utána nagysebességgel elindulva átszúrhassa remélhetőleg a lány szívét.

Moderátornak, aki majd leellenőrzi: Shizuka-chantól megkaptam az engedélyt a karaktere mozgatására – a telekinézis miatt - a játék végéig.

A fegyver, melyet ellenfelem nyakához érintek, túlzott magabiztosságot ad nekem. Szám sarkában halvány mosoly jelenik meg. Most elkaptam, gondolom magamban, ám harcaim során többször is pórul jártam mikor ilyen gondolatok törtek rám. Megtanultam már, hogy a harcok közel sem ilyen egyszerűek, bár ellenfelemen érzem, hogy semmi esélye. Akármilyen erőt mutat föl ellenem, egyértelmű, párharcunk során neki kell alulmaradnia. Minden téren felülmúlom őt. Vagy talán mégsem? Kardomon ismét úrrá lesz a zavartság, materializálódott alakja rémülten tekint felém. Szavak nélkül is megértem, nem ő ellenkezik. Két kézzel fogom meg a kardot, ám így is sikerül elmozdítania. Értetlen arcomon rögtön látszik, mit gondolok a dologról. Nem értem, hogy lehet képes erre. Előfordulhat, hogy telekinézist használ, ám a képessége teljes ismerete nélkül könnyelmű dolog, bármilyen következtetést levonni. Elmélkedésem hosszúra sikeredett, választámadás helyett ugyanis, elvesztem az egyensúlyom és háttal a föld felé kezdek zuhanni. Komolyan azt gondolja, hogy a földbecsapódás bármin is változtatni fog? Hogy nem esem talpra? A következő pillanatban rácáfol elképzelésemre. Egy pillanatnyi gondolkodási időt sem hagy, mire támadásra szánnám el magam, már érzem is testemre tekeredő, hideg, szoros drótkötelet. Bravó, most megmentett a zuhanástól és még a pengével sem sebzett meg. Kíváncsi vagyok, mit tervezhet, ezért türelmesen lógok a levegőben, reménykedve, hátha olyan ügyes, hogy nem enged el, és így nem zuhanok le. Hmm következő lépés helyett inkább beszélni kezd. Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
- Nem egészen vagyok biztos benne, hogy ezt most dicséretnek vagy sértésnek szántad. Mindazonáltal igazad van, egy átlag embernél jóval erősebb vagyok, ám ha a fajtámat nézzük, igazán gyengének számítok és ahhoz képest béketűrőnek, legalábbis szerintem. – Nyújtom el hosszúra mondandómat, ezzel is éreztetve, egyáltalán nem aggódom a harc kimenetelén. Mélyen belül reménykedek, hogy flegma hozzáállásom kicsit eltántorítja céljától és nem szükséges halálosan megsebesítenem, ne agy isten megölnöm. Végre cselekedni kezd, komolyan figyelem a képességét, hogy használja, mire használja, mennyire kiszolgáltatott eközben. Egy fintor kíséretében veszem tudomásul, erejét egész jól uralja és nehéz lesz kizökkenteni erős önkontroljából, melyet az a meggyőződés táplál, hogy egy szörnyeteg vagyok, akinek el kell pusztulnia. Bár ez a feltételezés önmagában sért, erre még rátesz egy lapáttal, hogy emberekhez viszonyít. Bár régen az voltam, de valahogy most mégis lenézésnek érzem inkább ezt a megnyilvánulást. Mindezek után pedig még egy gyengébb fenyegetéssel is előáll. Ettől elmosolyodok, igazán nem szeretnék gonoszkodni vele, de ezt nem hagyhatom szó és tettek nélkül. Csorba esne az amúgy is harmatgyenge hírnevemen.
- Figyelj ide kislány… – kezdek bele mondandómba, mely igen különösen hathat, annak függvényében, hogy egyidősnek tűnök vele, bár ennek én csak örülök, hisz hogy venné ki magát, ha a koromhoz hű lenne az arcom. Nem is akarok ebbe belegondolni. Inkább csak folytatom megkezdett mondatom. -… nem hiszem, hogy meglenne a kellő erőd a megölésemhez, ezen kívül legkevésbé egy ilyen taknyostól várom el, hogy megszabja az életem hosszát. – Kicsit dühödten fejezem be a mondatom. Először nem ilyennek szántam, de a feszültség kezdett felgyülemleni bennem, ahogy átgondoltam jelenlegi helyzetem. A lány nem különösebben foglalkozott előbbi mondandómmal, ami még inkább az őrületbe kergetett. Ha már beszélek, illene meghallgatnia. A következő támadása váratlanul ér, nem szép dolog, egy dühödt megkötözött shinigamit megtámadni, sőt még aljasnak is gondolom. Na várjunk csak, éppen nagy sebességgel repül a szívem felé egy kard, meg vagyok kötözve, és még mindig azon vagyok fennakadva, hogy ez etikus vagy sem? A lélekenergiám rohamosan növelni kezdem, tekintve, hogy nem érek rá. A kard becsapódni készül, fészkelődni kezdek és a drótkötél szorítása gyengülni kezd, ez biztos azzal függ össze, hogy a drótot irányító nőszemély egyre távolabb kerül. A lélekenergiámmal már enyhíteni tudnám ugyan a sérülést, de teljes kivédésétől igazán messze vagyok. Nagy megkönnyebbülésemre azonban a fegyver lelassít, és mielőtt húsomba mélyedhetne, megáll. Most pedig utolsó kívánságról hablatyol nekem. Kétség kívül ez a támadás megölt volna, végül is nem isten vagyok, hanem egy shinigami, de ehelyett ő megállt, hogy megkérdezze mi az utolsó kívánságom.
- Bah! Most szalasztottad el az utolsó lehetőséged, arra hogy megölj. – Mondom magabiztosan, ám legbelül inkább megkönnyebbülést érzek. Elvágta a drótkötelet, ettől a szorítás még jobban meggyengült. Így már könnyű szerrel kicsúszhatok csapdámból. Nincs időm tovább elmélkedni, a kard távolodni kezd és nem kell zseninek lennem hozzá, hogy rájöjjek nem véletlen. Mocorgok még egy kicsit, majd mikor elég tág lesz a helyem, hírtelen kicsúszok a drót közül. A kard pont a fejem fölött suhan el, a szele megcsapja kobakom. Ettől egy pillanatra összerezzenek, éppen hogy megúsztam. Talpal érkezek a földre és kifújom a levegőt, mely benn ragadt az ijesztő támadás miatt. Még szerencse, hogy időben ki tudtam szabadulni. Ellenfelemre nézek, most vagy azért ment hátra, mert félti az életét, vagy azért, hogy előnyösebb legyen neki terep. Tán a legjobb lenne védekeznem, de ahogy a mondás tartja: „a legjobb védekezés a támadás”. Nekem pedig most leginkább ehhez van kedvem, meg szeretném leckéztetni ellenfelem, ám előtte még a becsületem úgy diktálja, hogy bemutatkozzak.
- A nevem Yamasaki Shizuka, a hatodik osztag harmadik tisztje vagyok… - kicsit elgondolkozok vajon érti e mit jelent ez, tán magyarázatot kéne fűznöm hozzá. - .. ami azt jelenti, hogy az osztagomban csak két nálam magasabb rangú tiszt van. – Ettől a hozzáfűzött magyarázattól kevésbé tűnök hitelesnek, és kicsit kellemetlenül is érzem magam. Ám ideje ezen túllépnem, most rajtam a sor, hogy támadásba lendüljek. Eszembe jut, mit fogok tenni, ettől egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, habár leplezni próbálom. Bal kezem melyben a kardomat tartom, magam elé emelem, tenyerem az ellenfelem felé tartom, majd villódzó tekintetemmel a lány tekintetét keresem.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou 09: Geki – Kaori körül vörös fény kezd megjelenni, épp olyan vörös, mint amilyen szemem csillanás volt az előbb. Ezek után megbénul, bár sejtem, hogy az elméjét ezzel nem lehet megbénítani, mégis így könnyebb lesz eltalálni. Következő támadásom a már jól ismert és általam gyakran használt vörös fénylabda, valahogy ezt sosem hagyhatom ki, ahogy most sem. Ugyanebben a testtartásban, ismét idézi kezdek.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. – Nagy erőket vetek be már most a küzdelem elején a támadásba, hisz minden bizonnyal maga elé fogja rántani „segédjét” így felfogva a támadásom. Ennél kicsit több fejtörést szeretnék feladni „kedves barátomnak”. A cinikusság süt belőlem, még akkor is ha ezeket a szavakat nem hangosan mondom. A tenyeremben nőni kezd egy vörös gömböcske, egy megtermett focilabda méretét ölti fel, így már jó lesz.
- Hadou 31: Shakkahou - Nagy sebességgel kezd Kaori felé száguldani. Nagy az esélye, hogy a báb kapja majd a robbanást. Minden eshetőségre felkészültem nem kell aggódni. A Shakkahou után iramodok, nem nehéz körülbelül ugyan azt a sebességet elérnem, hisz a shunpoban jeleskedek leginkább, azt hiszem. Kardom a fülemmel egyvonalban tartom, a könyököm behajlítom, kardom markolata az arcomhoz ér, így tökéletesen be tudom célozni ellenfelem. Szinte meg vagyok győződve, hogy a két támadás közül valamelyik találni fog. Ha ez mégsem így történne, azt hiszem nagyot fog koppanni az állam a meglepetéstől. Talán több van ebben a lányban, mint az elsőre megmutatkozik?

Sikeresen kibillentem az egyensúlyából majd Ningyou drótkötelével foglyul ejtem, mielőtt még földet érne.
- Vedd, aminek akarod, nem érdekel. Béketűrő, na persze ezt mond annak a lánynak, akit megöltél. – még hogy béketűrő, na persze. Kissé nagy a szája ahhoz képest, hogy a csapdámban csücsül. Helyébe inkább az életemért könyörögnék vagy nem azért olyan betoji és se vagyok, inkább szabadulni próbálnék, amit ő láthatóan nem nagyon próbál. Csak a száját jártatja, de tenni nem tesz semmit, kiábrándító. Pedig mikor először megláttam azon kívül, hogy kissé haragos voltam rá, amiért megölt egy lelket még kissé meg is tetszett. Tudom nem olyan szép, mint Sarah, de azért valljuk, be egész jól néz ki.
Mielőtt még megölném, eszembe ötlik, hogy ha már ilyen könnyedén elkaptam és még szabadulni se próbál, akkor adok neki még pár másodpercet, hogy elmondhassa, van-e valami, amit üzenni szeretne-e egy szerettéhez vagy valami. Erre ő csak kiabál és kioktat. Szánalmas hogy kegyelmet adok neki erre ő még azt sem adta meg annak az ártatlan léleknek. Nem is fecsérlem, rá az időt ám mielőtt még elmennék, leválasztom bábomról a lányt körbefonó drótkötelet és csak utána indítom meg felé a kardomat.
Persze egy valamivel nem számoltam, a fenének jutott eszébe, hogy ha elvágom, a drótot az meglazul és így sikeresen kicsusszanhat a fogásából. Én idióta, de legközelebb már biztos nem fogok ilyen módon hibázni. Shizuka ki jut, ahogy már az előbb is mondtam így a kard a földbe csapódik. Megáll és bemutatkozik.
- Hát ez most megnyugtatott. – válaszolom gúnyosan mondandójára miszerint ő a harmadik legerősebb az osztagában vagy miében.
- Nos, hogy lásd, hogy belém is szorult egy kis tisztelet én is bemutatkozom. A nevem Yo… - egy pillanatra elcsendesedem. A szentségit majdnem az igazi nevemet mondtam el, ami elég nagy baklövés lett volna. - … Nakata Sachiko, kedves Yamasaki Shizuka. – remélhetőleg a lánynak nem tűnt fel előző nyelvbotlásom és nem fog gyanút miszerint nem a Nakata Sachiko az igazi nevem. A lány elmosolyodik, ami számomra egyet jelent azzal miszerint kitalált valamit. Hirtelen valami versikét, vagyis inkább valami idézetet kezd el mondani. Mondandója végén észlelem, hogy valamiféle vörös fény vesz körül és nem vagyok képes mozdulni. Mi csak ennyi nem van még valami. Már folytatja is a következővel. Kezében egy vörös színű gömb jelenik, meg ami kissé nagyocsaka. A félelem mutatkozik meg egy pillanatra arcomon, de csak addig, míg a gömb és a lány mögötte közelebb nem érnek ekkor ugyan is elmosolyodom. Mivel a lányerős csak fél méterre, de sikerül eltérítenem a lövedéket. Arcom bal oldala mellett suhan el és még érzem a hőt is, amit kibocsájt magától. Miközben a gömböt eltérítem a földet magamelőtt nagyobb darabokban összezúzom, és a hányfelé repítem. Mivel ez csak föld nem hiszem, hogy nagy sikereket érek el vele, ám ha arra gondolok, hogy a fény melyet ez a gömb bocsájt, elrejti, a lány szeme elől a tömböket akkor egész megijedhet majd a felé repülő kemény földdaraboktól. A kivégzésére használt kardot ekkor telekinézisemmel ismét felemelem és a lány háta mögött azt felé irányítom, így ha esetleg megáll, és a földdarabokkal foglalkozik akkor a katana elég nagy meglepetést fog okozni számára.
- Szép kis hókusz pókusz volt ez az előbb épp, hogy megúsztam. – mondom elismerően Shizukának. Közben magam mögött a föld felrepedezik, majd az újabb földdarabok emelkednek fel melyek egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Nagysebességgel kezdem, el magam körül forgatni a föd darabokat melyek között azért jócskán még éles kődarabok is találhatók. A forgó kőhalomból ez után Shizuka felé kezdek el kilőni őket. Hogy ne legyen, ilyen egyszerű dolga közben munkára fogom a ˝segédemet˝ is és rá uszítom a lányra, de immáron már mindkét alkarjából kicsapódik a katana penge és így már két pengével hadakozó bábu és a feléje repülő kő és földaraboktól kell a lánynak tartania.
Viszont a köveim lassan elfogynak így már én is harcba szállok mihelyt a már használt kardomat visszareptettem a kezembe. Persze mindezt csak az után, hogy egy nagyobbacska reiatsu lökettel megszüntettem az engem mozdulatlanná tévő varázslatot. Míg bábom hátulról támad, ellenfelemre addig én magam szemből támadok rá és lábait veszem célba vágásaimmal.
- Hm… úgy néz ki, hogy kissé létszám és fegyver fölényben vagyok. Nem gondolod? – vetem gúnyos szavaim a lányhoz és közben mosolygok.

Hatalmas sebességgel repülök Kaori felé. A shakkahoutól semmit sem látok, ami előttem van, mindegy is, hiszen, ha van valami előttem, akkor azt a támadásom úgy is elintézi. Vagy mégsem? A shakkahou eltűnt, pedig az biztos, hogy semmit sem talált el. Á értem már, szóval egy ilyen gyorsan mozgó támadást is képes eltéríteni. Lényegtelen, a kardom akkor is el fogja találni. A következő pillanatban ez az elképzelésem is megdőlni látszik. Nahát, rögtön támad is, azt hittem legalább foglalkozik azzal, hogy kiszabaduljon, bár ha az elméje a fegyvere akkor igazán mindegy neki, hogy elkaptam e a testét vagy nem. Nincs több időm a gondolkodásra, a kikerülés is lehetetlen. Teszek egy félfordulatot a levegőbe, így vállal érkezem a kőbe. Nyekkenek egyet, hisz az én sebességem és a szembe jövő kőé is összeadódott. A kő repedezni kezd, majd eltörik a becsapódás hatására, így felfogva lendületem, a föld fele kezdek zuhanni. Suhanást hallok a hátam mögül, hátra sandítok, észreveszem a nagy sebességgel száguldó katanát. Úgy tűnik igaz a mondás „aki másnak vermet ás…” Ugyanis velem épp ugyanaz történik, mint ami Kaorival történhetett volna, ha nem ilyen elmés. A katana hatósugarából épphogy ki tudok kerülni a zuhanással, csupán a ruhámba vág bele. Ezért akár hálát is adhatnék ellenfelemnek. A kődarab ugyanis kisebb sérülést okozott, mintha a kard talált volna el. Talpra érkezek a földre három méterrel Kaori elé. Elismerő szavaira ránézek. Hallom a cinikusságot, amit nem hagyhatok szó nélkül. Kicsit dacosan nézek felé miközben kiegyenesedek és megfogom enyhén sajgó vállam.
- Köszönöm a dicséretet. Te is igen ügyesen hárítottad a támadásom annak ellenére. Hogy elkaptalak. – Kicsit elcsodálkozva nézek a Kaori mögött történő rendellenes földmozgás felé. Kis hatásszünet után rögtön leesik, mégis mire készül. Kicsi lövedékeit azonnal felém indítja feje fölül. Vajon hogy tud ilyen ügyesen koncentrálni? Mindegy, erre most nincs időm, elugrálni sem fogok, ennél kézenfekvőbb ötlet jut eszembe. Azt a kezem, amelyikben nincs kard kitartom magam elé és elhadarom a parancsszót
- Bakudou 39: Enkosen – Ez után egy korong alakú sárga energiamező jelenik meg előttem, mely tökéletesen eltakar és az összes kőszilánkot felfogja. Kihasználva az a rövidke időt elgondolkozok a dolgokon. A kardomra nézek. Miért van ez elől, ó már emlékszek. Azért, mert lélektemetést végeztem. Különben nem szoktam ebben a formában harcolni vele. A shikai számomra a rendes fegyver. A kard csak egy „tok” amely nem fedi fel a szalagjaim, míg én úgy nem döntök. Döntenem kell, vagy elteszem és pusztakézzel harcolok, vagy elöl hagyom és hátráltatom magam. Esetleg felfedhetném a shikaiom. Nincs időm ezt eldönteni, ugyanis a következő támadás máris elér. Ez a baba az őrületbe kerget a két kardjával. A kövek pedig még nem fogytak el, bár már nem sokáig tartanak ki, de a pajzsom addig fenn kell tartanom, hacsak nem akarok még több sérülést beszerezni. A végsőkig húzom a kitérést a két penge elöl. Az utolsó pillanatban szökkenek hátra, pont mikor a kövek már elfogytak. Ekkora mázlim is csak egyszer lehet. Pontosabban egyszer sem, Kaori máris támadásnak indult. Itt az idő használni a kardomat, nem akarok mínusz egy lábbal ébredni holnap reggel. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből, hisz a kardom alap formája a gyenge pontom. Egy pillanatra elmosolyodok. Rájöttem, hogy tudom hárítani egyszerre mindkettőt. Megfordulok szembe a bábbal, a kardot a földbe szúrom, azon lábam mellé, melyet először érne el Kaori kardja, így az feltartóztatja és megvédi a lábam a sérüléstől. Közben egy jól irányzott testütéssel próbálom a bábot hatástalanítani és legalább kicsit hátrébb repíteni, ám mint mindennek ennek is ára van. A két penge támadását addig nem tudom kikerülni, így az egyik eltalálja a bal vállam, mely már amúgy is sérült volt a kő miatt, ami neki repült. Egy nem túl súlyos felületi vágást szerzek. Szerencsére a további harcban csak mérsékelten fog akadályozni. A másik penge oldalamat vágja meg, ugyancsak nem túl súlyos, ám annál fájdalmasabb sérülést hagyva maga után. Amíg ellenfelem a száját jártatja, kihasználom az alkalmat és shunpom segítségével ismét eltávolodok, úgy három métert.
- Nos igen ebben igazad van. Ránézésre tényleg túlerőben vagy, mint kardok, mint személyek terén, már ha ezt az üres valamit nevezhetem személynek. – lenézően tekintek a „társára”, hogy nyomatékosítsam előző állításom és mosolyogva folytatom. –Most hogy jobban belegondolok, tényleg túlerőben vagytok. Ezért megragadom az alkalmat és rákérdezek, remélem, válaszolsz, hisz ez lehetne nekem amolyan utolsó kívánság, ha már úgyis meg fogsz ölni. Elmondanád azt a nevet, amelyet először mondani szerettél volna? Tudod…- kezdek bele a következő mondatomba és arcom látszani kezd valami indulat féle. -…sommindent tolerálok az életben, de ha valaki nem adja meg a kellő tiszteletet az ellenfelének, ezenfelül hazudik, majd hülyének nézi, na ez aztán be tud tenni. Így most móresre foglak tanítani, bár nem terveztem, de csak magadnak köszönheted. Hmm… Először csökkentsük a túlerőt. – Mondom magabiztosan, majd az egyik új shunpo technikám használatát próbálom ki élesben. Nagy sebességgel kezdek cikázni Kaori körül, megnövelve számom még hárommal. Mivel tudom, hogy ez csak ideiglenes és megtévesztésre jó. Ezt követően pedig egy hakuda technikát használok, melyet ugyancsak most tesztelek. Kimozdulok a klónok közül, ám nagy meglepetésre, nem Kaorit támadom, hanem a bábot, amelyet társ gyanánt tart. Ökölbe szorítom a kezem és egy erőteljes lélekenergiával átitatott ütést indítok a báb felé (ikkotsu). Remélem ez megroncsolja annyira, hogy használhatatlanná váljon, így egyel kevesebb meglepetéssel kéne szembe néznem. Ezek után Kaori felé fordulok. Eddig az összes támadásom megúszta sérülés nélkül, talán most szakít ezzel a hagyománnyal és szíves lesz megsérülni következő támadásomtól, ami egy egyszerű gyomron rúgás, már ha egyszerűnek lehet nevezni egy ekkora erejű támadást. Amennyiben kikerüli mögé shunpózok és tarkón vágással próbálkozok. A célom még mindig, hogy elkábítsam, majd gyorsan kereket oldjak. Vajon mennyire fog összejönni?

Ez az megúsztam! A tervem sikerrel beválik és a lány támadásai sem sérítenek meg. Ez jó ráadásként, ha jól veszem észre még sérülést is okoztam neki bár nem katanámmal ami elszomorít egy kicsit.
- Ugye? Mit nekem ez a bénítás. – válaszolok, a lány szavaira miközben a föld mögöttem mozogni kezd, majd darabokban felemelkedik. A föld és kő kavalkád vad forgásba kezd, körülöttem miközben megszabadulok a bénító átoktól. Ezután a kövek nagysebességgel veszik célba Shizukát. Nahát, már megint egy számomra érthetetlen szöveget kiált el és erre egy fénylő pajzs szerűség jelenik meg előtte, ami hárítja a köveket. Elmosolyogom, lehet, hogy ez a köveknek elég, de a következőtől már nem védi meg. Ningyou támad a lányra immáron két pengével és próbál kis kockákat gyártani a gyerekgyilkosból. Én se tétlenkedek és, amint a kövek elfogynak támadásba lendülök.
Shizuka kezd egyre jobb kihívást jelenteni. Bravúros védése már majdhogy nem tökéletesen sikerül kivéve a két vérző sebet, amit Ningyou ejt rajta. Az én csapásomat sajna kivédte, ami nekem nem igazán tetszik főleg, hogy így megakadályozhattam volna a gyors helyváltoztatásban, amit most is használ. Három méterre tűnik fel előttem és nem habozik, máris válaszol mondandómra.
- Na, álljunk meg egy szóra! Itt nincs szó semmi féle tiszteletlenségről, és a többiről nem is szólva. Nem azért adtam meg álnevet, mert hülyének néznélek vagy, mert ilyen kedvem van. Az én nevemet nem lehet csak úgy dobálni képletesen szólva, mert ki tudja, hogy végül meddig jut el. És nem hiányzik itt nekem, hogy a mondhatni békés életemet ismét megzavarják, és az életemre törjenek. Nem azért feccöltem bele rengeteg pénzt az új papírjaimba, hogy végül valakinek ezt elszóljam, és másnap arra ébredjek, hogy üldözőim az ajtómban állnak… De ha ennyire kíváncsi vagy a nevemre hát győzz le és elmondom. – mosolyodom el monológom végén. Nem tétlenkedik sokat a halálisten és rögvest támadni készül.
Már megint ez a mozgás. Mi? Három is? Lepődök meg a három Shizukán akik körülvesznek. Mi ez netán valami illúzió vagy klón technika? Egymás után fürkészem, a három egyént mikor az egyik elmozdul a helyéről és támad. De nem rám, hanem a bábomra. Erős ütés lehet, amit bevet, mert Ningyou egy elég szép ívet ír le mielőtt földbe csapódna. A mellkasa teljesen használhatatlanná vált. Na, ne már ez tudja mennyi energiába fog telni, hogy megcsináljam olyanra amilyen volt?! Ráadásul már arra sem emlékszem, hogy milyen összetételt használtam a megalkotásánál. Na, mindegy már nem lesz, rá szükségem csak fogyasztja az erőm fölöslegesen.
Addig-addig mérgelődök magamban, mígnem észre sem veszem az elém kerülő lányt, akitől egy szép gyomrost kapok, amitől még egy-két métert hátrébb is kerülök az eddigi tartózkodási helyemtől. Térdre rogyva a földön köhécselek az ütés miatt. Na, ez már valami, egy pár pillanatig még levegőt se kapok. Na, de ideje komolyabban vennem a dolgokat, ha eddig nem vettem volna. Hogy spóroljak a reiatsumból a végső erőmhöz inkább vívásra próbálom rávenni. Megpróbálhat esetleg elmenekülni, amilyen gyors biztos sikerülne neki ám akkor vagy kigáncsolom egy-egy kődarabbal vagy kibillentem az egyensúlyából.
Az már biztos, hogy vívásban felé kerekedhetek, ha már másban nem is. Megpróbálok minél cselesebb vágásokat és szúrásokat bevinni Shizukának és néha meglepetésként még egy ütést és egy rúgást is beviszek. Lehet, hogy én nem tudok (még) ilyen csicsás kis varázslatokat, mint ez a kiscsaj, de akkor is meg fogja bánni, hogy elpusztított egy ártatlan kislányt az én jelenlétemben.

Meglepődve veszem észre, hogy a lány nem érezte hangomban a cinizmust, ami áradt belőlem. Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
- Lehet, hogy nem vetted észre, de valójában a szavak melyeket hozzád intéztem legkevésbé sem elismerő szavak voltak. Inkább úgy mondanám, hogy kicsit dühít, hogy kikerülöd ezeket a gyengébb támadásaim, és kénytelen leszek bekeményíteni. – Most vagy olyan buta, hogy nem vette észre a mondataim mögötti valódi gondolataimat, vagy annyira okos, hogy leesett neki és még inkább ingerelni próbál, hogy elveszítsem az önkontrolom. Reméljük az első, mert az ingerlés elég gyenge pontom.
Következő események megint az én felsőbbségem bizonyítják. Nem esik nehezemre kivédeni, sem a kő kavalkádot sem pedig a többi támadását, időnként ugyan karcolásokat elszenvedek, de hát senki sem tökéletes. A hozzá intézett felháborodott véleménynyilvánításomra igencsak felpaprikázott hangulatban válaszol. Elmosolyodok.
- Ne haragudj, azt hiszem, nem egészen tudod, hogy mégis ki vagyok. Tudod én nem itt élek, és nem is szeretek az emberek világába jönni, legkevésbé sem érdekelnek se a háborúik sem a te gondod-bajod, így egyértelműen nem fogok neked bekeverni. De ha tovább ingerelsz, lehet, hogy sosem hangzik el az a név a szádból. – Valójában nem szándékozom megölni, de reménykedek, hogy el tudom ijeszteni a viselkedésemmel. Mellesleg igazán színpatikus lánynak tűnik. Bátor, nem adja fel mikor tudja, nem győzhet, ezért is árultam el a nevem és próbálok most is valami alternatívát találni, nehogy baja essen, ha meg akartam volna ölni, már rég megtehettem volna, anélkül, hogy tudná ki vagyok. Tiszteletem jeléül elmagyarázom neki, pontosan ki vagyok.
- Én egy shinigami vagyok, a lelkek világában élek és az a feladatom, hogy átsegítsem a lelkeket a túlvilágra, így új testbe tudnak vándorolni, fenntartva ezzel az egyensúlyt. Az előbb elpusztított ellenfelem pedig egy lidérc volt, aki lelkeket zabál, ezzel elpusztítja őket és a kényes egyensúly fennállását fenyegeti. Ezért el kell őket pusztítanunk. -
A kiselőadás végeztével egyből támadásba lendülök és támadásaim szintem mind betalálnak. Nem szeretnék ilyen durva lenni, de egy kicsit talán sikerül motiválnom ezzel a viselkedéssel. A földön térdel és köhög, én persze nem támadom meg, nem támadok földre került, nálam gyengébb ellenfelekre.
Kaori hírtelen felpattan és kivont kardját felém lendíti. Szerencsére én már magamhoz vettem saját kardom így van mivel kivédenem a hírtelen jött támadást. Hátrálni próbálok, mert érzem, nekem itt nem terem babér, ha folytatjuk a kardvívást. Ó te szentséges! Alig tudok lépést tartani, a vágások fele, ha karcolások formájában, de betalál. Nem akarok felvágottá válni ezért most rögtön ki kell találnom valami zseniális ötletet. Shunpot próbálok használni, de egy pár kődarab azonnal belecsapódik a lábamba, így kicsit elvesztem az egyensúlyom, de épp sikerül visszaszereznem, így csak egy karcolás esik rajtam ismét. Kezdek igen rosszul állni, igaz, hogy egyenként jelentéktelennek tűnnek, de én sem vagyok kőből, sőt a fájdalomküszöböm rendkívül alacsony, így minden vágás hatalmas fájdalmat okoz.
Kis elmélkedés után összeáll fejemben a terv és támadásba lendülök. Mikor Kaori felém lendíti a kardját, hátrahajolok, két kezemre támaszkodva pedig átfordulok, közben két levegőbe lendülő lábammal egymásután két rúgást intézek felé, gondolván, az egyik biztos sikerül. Mikor ismét két lábra érkezek, kiegyenesedek, és azonnal támadok.
- Kanashibari! – Ezek után hihetetlen, követhetetlen sebességgel ejtek meg Kaorin néhány pontos vágást, mellyel végtagjai mozgásáért felelős izmait célzom meg. Szinte biztos vagyok benne, ha nem is teljesen, de meg fogja bénítani.

- Ennyire azért én sem vagyok ostoba… De ahogy elnézem téged elég könnyű felhúzni. Ami nem épp jó a számodra hisz hamar elveszted a fejed és így nem koncentrálhatsz teljesen, ami a hátrányoddá válhat egy küzdelemben, mint például a mostaniban. – ami persze számomra még jól jöhet hisz a vak is látja, hogy sokkal erősebb nálam. Persze gondolom ezzel ő maga is tisztában van és így talán nehezebben fog menni a felingerlése.
Sebaj, addig, míg bírom, szuflával ezt meghagyom ˝B˝ tervnek. Most pedig az ˝A˝ tervre térek ki.
A kőforgatagot könnyedén kivédi a megidézett pajzzsal és még az ezt követő általam és bábom által indított támadást is kivédi majdhogy nem tökéletesen. Ningyou-nak végül sikerült megsebezni ám azok a vágások nem hiszem, hogy hátráltatják a további küzdelemben.
Na, tessék most meg már én is úgy teszek, mint nemrégiben a lány. Nem is tudom miért húztam fel magam előbbi mondandójától. Ám most már teljesen lenyugodva folytatom a beszédet.
- Mégis mit hordasz te itt össze? Miért beszélsz úgy mintha te nem lennél ember? Csak ne valami elmegyógyintézetből szöktél?...Ám ettől függetlenül még mindig azt mondom, ha hallani akarod, az igazi nevem hát győzz le… Ha? Csak nem ijesztgetni próbálsz? Mert akkor közlöm veled, hogy puszta szavakkal nem fogsz megijeszteni. – most komolyan azt hitte, hogy ezzel megijeszt? Ugyan ezzel nem fog sokra menni. Lehet, hogy erősebb, mint én, de ez még nem azt jelenti, hogy ő fog győzni. Nahát, előbbi kérdésemre hamar választ kapok.
- Shi… shinigami? Lelkek világa? Lelkek átsegítése? – hát azt hiszem, itt tényleg bajok vannak. – Értem… Hát így már mindent értek. – majd egy kisebb hatásszünetet tartok majd folytatom. – Baaakaaaa… Azt gondoltad, hogy ha már az ijesztgetés nem jön be, akkor majd ilyen sületlenségeket próbálsz majd meg beadni nekem. Na, ne röhögtess. Ismerd be végre, megölted azt az ártatlan lányt, és ne, hogy azt hidd, hogy most megúszhatod azzal, hogy visszavisznek a gyogyóba.- Mattaku, most össze akar zavarni? Ilyen butaságot még, hogy isten ráadásul halálisten.
Alig hogy sikerül megemésztenem ezt a sületlenséget a lány azonnal támad. Hamarjában elintézi a bábomat és még észbe kapni sincs időm, de ő már előttem terem és gyomron vág. Miután a köhécselést abbahagyom és feltápászkodom, a földről máris támadok és vívásra próbálom rávenni. A támadásaim hárítása közben hátrálni kezd, ez pedig engem még inkább arra sarkal, hogy folytassam a támadásaimat. Egymást követő vágásaimat próbálja ugyan védeni ám még így is sok be talál, igaz csak kisebb nagyobb karcolások formájában ám nem kell psziho mókusnak lennem ahhoz arckifejezéséből rájöjjek arra, hogy nem valami kellemesek számára a sérülései. Persze miért is lenne az, nincs olyan ember, aki élvezné, ha testét vagdossák, kivéve persze a mazochista az ember. Megint azt a gyors helyváltoztatását próbálja meg használni ám még épp, hogy csak elindul máris kövek csapódnak lábainak az én jó voltamból. Azonnal el is veszti az egyensúlyát ám ez az állapot nem tar sokáig.
Visszanyeri az egyensúlyát majd ezt követően ő indít támadást felém. Kardom elől ügyesen kitér, majd két lábát lendíti felém. Az elsőt még sikeresen kivédem ám a második rúgást már nem. Ekkor hátrébllépek kettőt majd felkészülök ellenfelem támadására. Megint egy kiáltás… Hayai…
- Shi… shimatta! – nyögöm ki miközben testem több pontjában is fájdalom nyilall, a lábaim pedig egyszerűen összecsuklanak alattam. Már megint ez az idegesítő gyorsaság. Se a lábaim se a karjaim nem mozdulnak ez pedig nem valami jó hír. A földön térdelek és eleinte még ugyan látszik arcomon a düh jele, de aztán eltűni és helyét egy mosoly veszi át.
- Remélem nem gondoltad, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy harcképtelenné tegyél. – mondandóm közben a nem messze fekvő bábom maradványaiból telekinézist használva emelek ki hat darab füstbombát, majd amikor mondandómmal végzek, a bombák a lány körül felrobbannak. Jómagamat a füst elnyel ám Shizukát nem, őt csak körülveszi. A rejteket kihasználva magamat arrébb helyezem, a lány háta mögötti füstfüggönyben majd a telekinetikus erőm hatósugarán belül lévő köveket arra használom, hogy a füstből lőjem ki őket, nagy sebességgel. Több irányból is támadnak a kavicsok, főként a lány lába a cél, de a felső testére és a karjaira is lövök ki jó párat. A kilőtt köveket újra és újra felhasználom és az egészet addig folytatom míg a füst szerte nem foszlik.

Lehülyézett? Na ilyet sem láttam még. Általában elhiszik a lelkek és a nagy lélekenergiával rendelkező emberek, hiszen ha vannak lelkek és hollowok, márpedig vannak, akkor a shinigamik létezése miért tűnik lehetetlennek? Ez valahogy nem fér a fejembe. A fejemet fogom a nagy megrázkódtatástól.
- Figyelj, elhiszed, vagy sem, nem az én dolgom, de ha továbbra is ilyen módon viselkedsz velem, úgy nem állok jót magamért! – Hívom fel figyelmét a véges türelmemre, már sokadszorra… Kicsit tán túl komolyan vettem eddig a harcot. Felfoghatnám egyfajta játéknak, vagy edzésnek. Oké! Tegyük izgalmasabbá! Mostantól nem használok kardot, semmilyen formában.
~ Mi van?! Ezt meg hogy képzeled?! Egy vágással kifilézhetnéd, vagy a shikait használva pusztíthatnád el erőbefektetés nélkül… Hogy merészelsz eltenni! Ne merészeld, vagy soha többet nem szólok hozzád! Hallod?! ~ Nem is törődve Ribbon-chan fenyegetőzésével, kardomat a hüvelyébe csúsztatom. Ez nem elég, ettől még bármikor legyőzhetném. Rendben, akkor mostantól, kizárólag kidoukat használok, és a hakudámat csak akkor, ha más ötletem nincs. Nem fogom erősen megütni, óvatosnak kell lennem, mint egy lágy szellő… Na jó, talán annál valamivel erősebben kéne…
- Meggondoltam magam… - Jelentem ki kis várakozás után. – Úgy döntöttem, hogy rajtad fogom gyakorolni a blokkoló technikáimat! Úgyhogy amint befejezed a hablatyolást, akár támadhatsz is. Ne aggódj, én nem fogok támadni, ha meg is ütlek csak egy kicsit fog fájni. – Nyugtatom meg közben bíztatóan mosolygok, bár az is lehet, hogy ettől csak még mérgesebb lesz. Lényegtelen, így vagy úgy de akkor is támadni fog. Nem én kértem rá, de ha tálcán kínálkozik egy lehetőség nem szalaszthatom el.
El sem hiszem, micsoda meglepetés, megint szájal… - Valójában.. de. Mivel a technika, amit használtam akár teljesen le is béníthatna egy jó hosszú időre, vagy egész életedre. Úgy tűnik nem vagyok elég képzett ennek a technikának a megfelelő használatához – Ugyan kicsit visszafogtam magam, úgy tűnik túlságosan is. Ez van, ha az ember nem ért a kardforgatáshoz. Ellenfelem végre támadásba lendül. Szemem sarkából látom, ahogy a bábjából a technikája segítségével, pár bomba félét repít felém. Ha ismereteim nem csalnak, füstbombák lesznek, de mindenre fel kell készülnöm, hiszen tévedhetek is. Nem okozhat nagy bonyodalmat a robbanó sem, rondább robbanásokat is túléltem – Igaz Yuko? – de a méreg azért eléggé sok gondot okozna. Mindenesetre, a legjobb tudásom szerint fogom ezt megoldani. Mielőtt felrobbannának, mély levegőt veszek. Kezemet a lány felé tartom, s kicsit koncentrálok. A kidouim elég rosszul szoktak elsülni, ha nem figyelek, márpedig ez egy viszonylag nehéz, ezért nagyon oda kell figyelnem. A bombák felrobbannak. Ahogy sejtettem, füstbombák.
- Hadou no gojuuhachi: Tenran! – Tenyeremből forgószél indul ki, mely maga köré csavarja a füstöt, s pillanatok alatt eloszlik a légkörben. Ezek után a legvalószínűbb tartózkodási helye felé tekintek, a hátam mögé. Van már annyi tapasztalatom, hogy tudjam hová kell nézni. Ismét az erejét használja. Ha ilyen aktívan őrli föl a lélekenergiáját rövid időn belül egy szivacs is nagyobb veszélyt fog jelenteni rám… Sebességemet kihasználva kerülöm el a támadásokat. Szaltókat, cigánykerekeket és bukfenceket írok le, ezzel elkerülve a köveket, miközben jócskán összezavarhatom ellenfelem is. Mire feltűnik neki, hogy hol vagyok, már rég egy másik helyen termek. Ezzel biztos nem tudja tartani a lépést. Végül eltűnök a szeme elől egy fa lombkoronájában. Némán lapulok, míg le nem ejti a köveket, majd egy pillanat múlva megjelenek előtte, egy fél karnyi távolságra, jobb kezemmel elkapom a vállát, a testsúlyom a jobb lábamra helyezem, ballábamat jobbra mozdítva próbálom elgáncsolni, míg a kezemmel, mely a vállát fogja éppen ellenkezőleg, baloldalra tolom. Ezzel a technikával nagyon gyorsan és egyszerűen lehet valakit kigáncsolni, a döbbenettől nincs is esélye reagálni. Miután a földre kényszerítem, ökölbe szorítom a kezem, és egy harci üvöltés kíséretében a mellkasa felé lendítem, ám pár centivel előtte megállok.
- Meg vagy! – Majd kidugom rá a nyelvem. Ezek után a kezemen átfordulva kerülök hátrébb, hogy megvárjam míg fölkel, s közben megosztom az előző támadásról a véleményem. – Megfelelő elterelés nélkül a füstbombák hatástalanok, ha az ellenfél látja, ahogy előkészíted, nem lepődik meg és van ideje felkészülni. Legközelebb, ha ezzel próbálkozol, találj ki valami elterelést, mondjuk tégy úgy, mintha támadnál. Tudom, hogy nem könnyű egyszerre több dologra odafigyelni, de hidd el megéri. – Igazándiból jó tanácsnak szánom, de valószínűleg meg fog sértődni rajta…