Ó, Egyiptom... Mily régen jártam ott utoljára. Mily régen csonkítottam az ottani lakosokat. Éreztem, hogy Hueco Mundo homokdűnéi nem voltak elegek, abban a homokban nem éreztem a több ezer éven át száradó vér szagát. Nem volt az az érzés, mint Egyiptom megviselt, rabszolgák sírásával és szenvedéseivel teli területe. Tudtam, hogy nekem az a helyem, így egy gargantát nyitottam. Muszáj volt visszamennem és tovább irtanom az ott élőket, ki tudja, talán valamelyikük az ősi vérünk leszármazottja. A legbölcsebb dolog az lenne, ha az összeset kivégezném, vagyis ezt gondoltam. Úgy döntöttem tehát, hogy egy gargantát nyitok és annak segítségével helyezem át magamat szülőföldemre, hol folytathatom mészárlásomat, mit még anno kezdtem.
Miután sikeresen átléptem a világba, lassan gondosan helyeztem le a lábamat, de ahova érkezett az nem homok, hanem valami különös kemény földréteg volt. Szürkén festett, rajta fehér csíkokkal. Úgy gondoltam, hogy vezetnek valahova. Talán megjósolták megjövetelemet és segíteni akarják utamat, hogy mindenkitől megtisztítsam a világot és pihenni hagyjam. Követtem az utat, de szemben akadályok jöttek, mik elején fáklyák voltak. Igazán cseles trükk volt ahhoz, hogy távol tartsák a kellemetlenkedőket, de én könnyedén kitértem előlük. Néhány kitérés után a csíkokon folytattam utamat, hiszen ezeken a jeleken nem jöttek az akadályok. Egy ideig nem történt semmi, így azt gondoltam, hogy holmi átverés ez a csapda, hogy az együgyűek folyamatosan kövessék és ne jussanak sehova, tehát oldalra indultam és sonidóm segítségével keresgélni kezdtem az embereket.
Mindenhol találtam, de csak egy helyen voltak tömegesen. Egy helyen, a piramisoknál, mintha szent áldozatként ajánlanák fel nekem őket az istenek. Néhányan közülük furcsa fényeket használtak a piramisokra, lehet, hogy maga a piramis korlátozta erejüket, ők pedig fel akartak szabadulni.
A homokra tettem lábamat és éheztem, de gyilkolásom oka nem az éhezés volt, hanem a világ megtisztítása. Az ott lévőket kezdtem folyamatosan felzabálni, mindaddig, míg egy sem maradt a környéken. Nem tudtak elmenekülni, túl gyors voltam hozzájuk képest. Miután végeztem a lakomával a piramis felé néztem, hogy az utasítson engemet. Mutassa, hogy merre van a következő áldozat, a következő étel, mi továbbsegít utamon, de mivel nem kaptam a piramisban lévő fáraótól utasítást, ezért felmásztam a tetejére, hogy onnan nézzek körbe. Szemeimmel fürkésztem az áldozatokat, kik túl sokan voltak. Leugrottam tehát a piramisról és oda rohantam, ahol a legtöbben voltak. Folytattam táplálékom és ahol befejeztem, ott ismét találtam élő ételeket. Ezek az ételek azonban nem csillapították éhségem, nem tudtam őket kínozni, mert túl könnyen meghaltak. Nem tarthattam őket rettegésben, mert nem láttak. Egyszerűen csak megehettem őket, és ez volt az, ami engem igazán elszomorított. Azonban célommal nem hagyhattam fel, túl nagy volt a világ és túl sokan élnek még. Túl későn kezdtem, ahhoz, hogy hamar befejezhessem, még legalább háromezer év kell, hogy beteljesítsem a sorsomat és kiirtsak mindenkit. Felettébb sok feladatom van még nekem ahhoz, hogy lazsáljak. Vagyis ezt gondoltam, miközben faltam az embereket.

Rendkívül meleg helyre osztottak be járőrszolgálatra, nehezen vagyok képes felfogni, hogy hogyan képes bármilyen élőlény, különösen ember megmaradni, már pár perc után érzem, hogy csorog rólam a víz. Arra sem nagyon van időm, hogy egy rövid időre árnyékba húzódjak, egymás után kapom a jelentéseket a lélekmobilomon keresztül a különböző városrészekben fel-felbukkanó hollowokról, illetve rendkívül nagy mennyiségű lélek van itt, talán több, mint Karakurában.
Három óra munka után egyre nyomasztóbb levegő kezd érződni a sivatag felől, hasonló érzés kerít hatalmába, mint pár hónapja. A perzselő hőség ellenére mégis hidegrázás fog el egy rövid másodpercre, ahogy egyre biztosabban érzem az irányát és a forrását. Nagyon messze van a várostól, az én feladatom pedig csak a város védelme, de nem hagyhatom, hogy szabadon garázdálkodjon pont azon a helyen, ahová annyi ember jár.
Elrugaszkodok a ház tetejéről, ahol éppen álltam, és a Gízai piramisok felé veszem az irányt, pont az ellenkező irányba, mint ahonnan a korábban kiszemelt hollow lélekenergiáját éreztem. Sajnos a hollowok mindig meg fognak enni emberi lelkeket, ez a kisebbik rossz, ha az a szörnyeteg csak fele annyit tud, mint az, amelyikkel egy hete harcoltam, könnyedén lerombol legalább egy utcát, ha bejut a városba. Ez ráadásul közel sem viselkedik olyan passzívan, mint a múltkori, érzem, ahogy egymás után pusztulnak az emberek a piramisok mellett.
- Itt Hakusaya Shinichi az ötödik osztagból! Arrancar tevékenységet észleltem, legalább ötven ember meghalt, fagyasszák meg a teret a Gízai piramisok környékén, és küldjenek minél hamarabb erősítést!- megszakítom az adást, és gyorsítok a tempón. Ezt az arrancart nem hagyhatjuk meglépni, rengeteg embert fog megölni a továbbiakban, ha sikerül megszöknie. Ilyen céltalan gyilkolásról még soha nem hallottam korábban senkitől, ráadásul nem változtatja a helyét, úgyhogy nem lehet túl intelligens. A legtöbb fejlett hollow próbál rejtve maradni.
Megpillantom az arrancart, aki még jóindulattal sem hasonlít emberre, ránézésre látszik rajta, hogy szörnyeteg, és amilyen hévvel felfalja a haldokló embereket, egyértelmű, hogy a személyisége is egy átlagos hollowé maradt. A legtöbb arrancar rendelkezik emberi személyiségjegyekkel, ez itt valószínű már teljesen elvesztett minden emberséget. Kiráz a jelenlététől a hideg ebben a melegben is, de gyorsan háttérbe szorítom a félelmem. Mindegy, milyen félelmetesnek tűnik, érzem, hogy alacsonyabb a reiatsuja az enyémnél, le tudom foglalni, amíg ideérnek a társaim.
Előhúzom a zanpakutomat, és azonnal rátámadok a levegőből, egyetlen vágással próbálom levágni a fejét. Ha maradt túlélő, akkor minél gyorsabban magamra vonom a figyelmét, annál több túlélési esélyük van. Az első támadásom után hátrébb shunpozok két méterrel, és hagyományos kendo alapállást veszek fel.
Egyelőre nem húzom elő a műhelyben készített második kardomat, és a többi fegyveremet sem használom, elképzelhető, hogy ez ellen az ellenfél ellen a hagyományos módszerek működnek. Furcsa, valahogy sokkal jobban tartok tőle, mint a másik, ennél jóval erősebb arrancartól, pedig akkor arra is jó esélyem volt, hogy nem jutok haza élve. Ennek ellenére nem aktiválom a shikaimat, azzal előbb rávenném őt is, hogy felfedje a képességeit, nekem pedig minél tovább kell itt tartanom őt.

Élveztem volna még egy ideig a mészárlásom sikereit és kisebb-nagyobb örömeit, csak éppen utamba ütközött egy másik jelenség. Éreztem, hogy ebből a lélekből különösen sok energia áramlott... hmm... nem is energia, valamiféle erő, mi bennem is ott van. Biztos van a hekusoknak egy szavuk erre. Na, de körülményektől eltekintve ez az egy szál emberi alakkal rendelkező izé nem a szarral jött gurigázni, hanem azonnal kardot rántott. Majd leesett a pofám, hogy valaki semmi okból kifolyólag olyan agresszívvá fajul, hogy fegyvert rántson mások előtt. A kardrántás után azonban nem várt egy árva pillanatot sem. Vagyis bocsánat, badarságokat mondok, egy egész pillanatot várt és levegőből támadt.
Balszerencséjére éppen lakoma közben zavart meg, így kénytelen voltam a mellett dönteni, hogy megölöm... bár úgyis megölném... pontosabban mindegy mit csinált volna, megölném. Na jó, ideje volt a kellemetlenből és haszontalanból kellemeset és hasznosat varázsolni. Ahelyett, hogy az én fejemet vágta volna le, az egyik fogam... akarom mondani karom közé ragadt ember karján húztam egy nagyot, pont eleget, hogy a csapás végére elém kerüljön. Nem figyeltem a kimenetelre, nem izgatott, hogy sikerült-e a vágás, gyorsan elfogyasztottam azt a szerencsétlent, ki azt sem tudta, hogy mi történik körülötte.
A halálian halálos sújtása után hátraugrott, bár abban a cselekedetében meglepett, hogy gyorsabb volt egy átlag ember pitiáner ugrásánál. Majdnem akkorát ugrott, mint egy óriásszöcske, szintén már tapsolni kezdtem volna a sikerének köszönhetően, de nem tettem, mert csak fele olyan gyors volt nálam. Miután megmutatta az attrakciót egy dicső befejezésként valami szuperhős állást vett és várta, hogy cselekedjek.
A fészkes fenének volt kedve támadni, lehet csak játszogatni akar mielőtt idesétál és egy nagyobb falatként szolgál nekem. Cselekvés helyett inkább jártatom a számat egy keveset, ha már több ezer éven keresztül kussoltam. Reméltem, hogy utálja, ha mások sokat beszélnek. Az első mondanivalómhoz hassal a homokra feküdtem, tisztára, mint egy ragadozó és lapulva szólaltam meg. Nagyon sunyin egy mosoly is volt a számon.
- Szia, falatka!
Átcsúsztam kutyapózba, majd azonnal az égbe rugaszkodtam, miközben az előttem álló lélekre mosolyogtam. Alig másfél másodperc telt el így, az én szupergyors sonidómmal az alap állástól három centire landolok, ismét hason, mint egy krokodil, mi vicsorít.
- Mondd csak... hazudtál már életedben? Árultál már el valakit? Öltél már ártatlanokat?
Mosolyom hirtelen komoly tekintetté vált. Hagytam az előttem állónak, hogy válaszoljon, majd felültem és hátra bukfenceztem.
- Eléggé kellemetlen karddal bukfencezni.
Jelentettem ki és a kard tokját leszedtem és oldalra hajítottam. A kardot persze a másik kezemben tartottam közben és a gyors mozdulat után még gyorsabban a kard pengéjének a tokhoz legközelebb éléhez nyomtam a nyelvemet. Lassan kezdtem végighúzni rajta, miközben beszéltem.
- Ua-e, ho ilye ég óa e pf(sz)óaa eg?
Nyelvem végigért a pengén és elegánsan abbahagytam a szemkontaktust arra a pillanatra. A nyelvem még mindig ki volt nyúlva és csöpögött róla a vér. Még álltam úgy, majd visszahúztam.
- Úgy hiányzott ez a beszéd. Mondd melyik tervre vagy kíváncsi? A világ végére vagy az egyeduralomra? Annyira nincs különbség, annyi, hogy az egyikben én vagyok egyedül a másodikban pedig én számítok egyedül? Na? Na? Melyik tetszik? Tudod segíthetsz. Igen! Imádnám! Jajj, de fáj a nyelvem, nehéz így beszélni. Mondd csak meg volt-e már vágva a nyelved? Na jó, köszönöm a társalgást, megyek is tovább ölni, te majd ez után jössz.
Mutattam egy városra.
- Adios!
Emeltem az égbe mindkét kezemet, persze míg nem kaptam választ, addig nem fordítottam neki hátat, azért annyira nem vagyok meggondolatlan.

A támadásom az arrancar egy ember holttestével akarta kivédeni, és bár nagy valószínűséggel már meghalt, megállítottam a támadást, és hátra ugrottam. Újra kirázott a hideg, ahogy rá pillantottam, de gyorsan összeszedtem magam. A hangjától ismét kirázott a hideg, de egy fejrázással úgy-ahogy sikerült kizárni a fejemből. Ez az arrancar sokkal gyengébb több ellenfelemnél, akikkel korábban sikerrel vettem fel a harcot, és én is erősebbé váltam. Nincs mitől tartanom.
Abból, ahogy mozog, és amit beszél, gyorsan leszűröm, hogy nem normális, persze ezt már leszűrhettem volna a tetteiből is. Csak egy ösztönlény, aki megőrizte a beszéd képességét, de teljesen felesleges figyelnem rá, hogy mit mond, és válaszolnom sem kell rá. Nagyjából annyi értelme van vele vitatkozni, mint ha egy kővel kezdenék vitatkozni.
-Bakudou 61: Rikujoukourou. A kidou kötést nagyjából akkor lövöm rá, amikor a hülye kérdései végére ért, és készülne eltávolodni, és remélhetőleg fogva tartja pár másodpercig idézés nélkül is. Annyi idő bőven elég, hogy átvegyem a kezdeményezést, legalább néhány sérülést mindenképpen okozni akarok neki, hogy rákényszerítsem a ressurecciónja felvételére, már ha egyáltalán rendelkezik vele, és nem azt látom már most is.
A szabad kezemmel két shurrikent veszek elő a kimonóm ujjából, hogy eldobjam őket az arrancar felé. A forgó pengékkel a fejét célzom meg, ahol a legnagyobb esély van rá, hogy súlyos sérülést sikerül okoznom. Sajnos nem tökéletes még a kezelésem ennek a fegyvernek a használatát illetően, úgyhogy az egyik penge csak a bal vállát fogja eltalálni, vagy talán csak súrolni. Mivel a fegyverekbe lélekenergiát is kovácsoltunk, valószínű a hierroja sem lesz elég ahhoz, hogy megfogja a támadást.
-Shokuse minanomono, Kurosame! A találat eredményétől függetlenül döntök a kardom kiengedése mellett, így bármikor hozzá tudok férni a képességeimhez, de a külseje nem változik meg, úgyhogy semmilyen következtetést nem tud levonni, maximum a nevéből következtethet. Ez a lény ugyanakkor rendkívül ostoba, úgyhogy kétlem, hogy bármire tudna következtetni.
Elrugaszkodok a földtől, és újra támadásba lendülök, amíg a kitérésen vagy a sima hárításokon kívül nem csinál mást, nem használok mást zanjutsun kívül. Amennyiben a shurrikenjeim súlyosabb sérüléseket is okoztak neki, egészen biztos, hogy nem fogja tudni tartani velem a lépést.