Itt kettőnél több ember lakik o.O
~ Váratlan látogatás a Shihuru-házban ~

Nyugalom, nyugalom, nyugalom. Ezt a szót ismételgettem magamban folyamatosan és azt hiszem, lassan sikerült is lehiggadnom. Hogy a szimpatikus fiatalember, az ismételgetés vagy a süti segített-e, az már egy fogósabb kérdés, talán a három dolog közös hatását tapasztaltam. De a legnagyobb szerepe biztosan a sütinek van Igaz, hogy afféle diétás vacak, az ilyet pedig mérföldekről kiszúrom az ízéről, hogy némi képzavarral éljek, de hát nem vagyok válogatós, ami édesség, az nekem jöhet bármikor és bárhol, napszaktól és évszaktól függetlenül, nem fogom visszautasítani Külön gyomrot tartok fenn a nasiknak, nincs olyan mennyiség, amit ne tudnék elpusztítani. Emlékszem középiskolában mindig ingyen cukrászdáztunk emiatt a képességem miatt azokon a helyeken, ahol ha egy óra alatt elfogyasztasz valami lehetetlen mennyiséget, akkor nem kell fizetni. Régi szép idők, azóta bezzeg a feje tetejére állt az életem és cseppet sem szokványos dolgokba keveredtem bele. De kár most keseregni, amikor kint is jó idő van meg minden. Így is túl sokat sajnáltatom magamat, nem szeretnék a megannyi bajommal foglalkozni ma.
- Ugyan, nem bánom, elvégre van egy közös ismerősünk. Mellesleg hol nőtt... nőttél fel, ha szabad megkérdeznem?
Mentegetőztem kissé zavartan, működőképes kezemmel legyezve. Nem akadok fenn rajta, ha valaki kevésbé formális nyelvezetet használ velem szemben, főleg ha más kultúrából érkezett egyénről van szó. Egy külföldi számára biztosan nagyon szokatlan a mi viselkedésünk, ahogy én is furcsán éreznem magam más országban, ha egyszer végre kimozdulnék erről a nyavalyás szigetről, de még csak nyaralni sem voltam még Okinawánál messzebb. Az most nem számít, hogy jártam Egyiptomban, a sivatagon kívül az égvilágon semmit sem láttam az országból és a helyiek sem hiszem hogy mind beszélő szobrok, gnómok, csúnya bogarak és hatalmas kőgólemek lennének
- Öhm... az az igazság, hogy... nem tudom. Nem mondott semmit, de bízom benne hogy olyasmi, amit én is élvezni fogok ^^"
Osztottam meg Toumával a nemlétező tudásom a témával kapcsolatban. Nem tudom mire számítsak, elvégre ha képes volt virágot venni nekem akkor nem zárhatom ki, hogy elvisz egy romantikus filmre. No nem mintha feltétlenül arra vágynék, ami azt illeti, nem is tudom hogy milyen filmet szeretnék látni. Nincs sok időm moziba járni vagy tévézni, és ha bekapcsolom a tévét, csak azzal törődök, hogy a műsor kikapcsolja az agyam. Hogy ez egy vígjáték, egy akciófilm, egy talk-show, egy vetélkedő vagy valami anime, az már lényegtelen.
- Anou... tulajdonképpen igen, de idestova már három éve, hogy végeztem a Toudai biológia szakán. Gyorsan tanulok, ami azt illeti, hehe. Egyébként genetikával foglalkozom, egy tokiói kutatóintézetnek dolgozok jelenleg. És öhm, nos... Zeddel egy gyorsétteremben futottam össze, szó szerint. Néha kicsit ügyetlen vagyok.
Nevetgéltem idiótán, kicsit átköltve a találkozásunk mikéntjét, hiszen a Raionról nem beszélhettem, ahogy különleges képességekről sem hablatyolhattam felelőtlenül civileknek. De nem éppen emiatt éreztem magam zavarban, hanem amiatt, mert nem akartam, hogy dicsekvésnek hangozzon az, amit mondok, elvégre nem sokan diplomáznak le mindössze 18 évesen. Ezért is nem szeretek a memóriámról és az intelligenciámról beszélni, mindig úgy érzem, hogy pusztán a megemlítésével lehülyézem a beszélgetőpartnerem. Én egyáltalán nem érzem emiatt különlegesnek, ugyanolyan lány vagyok, mint bármelyik másik, csak könnyebben meg tudok jegyezni dolgokat és találom meg az összefüggéseket. Persze ez érthető azok után, hogy jó darabig hittem azt, hogy tolószékben fogom eltölteni az életem hátralévő részét, akkor is normális akartam lenni mások szemében, és ez akkor sincs másképp, amikor nem lefelé, hanem felfelé lógok ki az átlagból.
- Egyébként... neked mi a véleményed Zedről? Nem nagyon illünk össze, ugye? Vagyis, nem úgy értem, hanem... hanem... Szóval ha jól veszem ki a szavaidból, akkor nem igazán kedveled, ugye?
Fogtam bele újra a hebegés-habogásba jó szokásom szerint, miközben kezembe vettem a nekem kikészített csészét, és óvatosan a számhoz emeltem azt, hogy belekortyoljak az italba, ha már Touma-kun mégis vette a fáradságot, hogy készítsen nekem egy csésze teát. Elkaptam a pillanatot, amikor egy pillanatra elkomolyodott az előbb, és a hangsúlya sem arra utalt, hogy puszipajtások lennének Zeddel, ami lakótársak esetében nem túl optimális helyzet. Azonban mélyebben nem igazán akartam belemenni a témába, hiszen udvariatlanság mások magánéletében vájkálni. Ha akar, akkor majd beszél az okokról is, én semmiképp sem fogom firtatni.

Üdv a családban, Hitomi-chan!
- Váratlan látogató a Shihuru házban -

Natsukitól pár évre búcsút inthetek. Valami különös és beteg okból kifolyólag mégis örülök annak, hogy jó hosszú ideig nem láthatom. Mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg, valami nehéz, mély nyomástól, ami végre elpárolgott, eltűnt, még ha időlegesen is. Tudom, hogy nem illik így beszélni a saját testvéremtől, de tulajdonképpen sohasem kötődtem hozzá úgy, ahogyan. Túlságosan különbözünk, nincs bennünk semmi közös. Ő éretlen, míg én nem vagyok az. Ő merész, én nem vagyok az. Ő közönséges, átlagos – én nem vagyok az.
Olyan, mintha hazatérésem óta most először lélegezhetnék fel. Végre nem követ árgus szemekkel azt várván, mikor rontok el már megint valamit, mikor mutatom jelét annak, hogy nem bízok benne vagy éppen nem szeretem, mikor követek el egy apró, ám emberi hibát, ami miatt nem vagyok, nem lehetek tökéletes. Mindez azonban a múlté. Natsuki úgy döntött, Belgiumban kezd új életet egy egyetemen, így búcsút inthettem annak a személynek, aki sosem tisztelte mindazon erőfeszítéseimet, amit érte tettem. Próbáljon csak meg kilépni állítólagos sötét árnyékomból. Engem többé nem befolyásol az, hogy ő hogyan s mit érez, vagy épp nem érez.
Natsuki és Zed helyére azonban valaki új lépett. Sőt, ami azt illeti, nem csak a helyére, de vállamra is, miközben én még az előző nap fáradalmait próbálom kipihenni. A koránkelés igazából sosem okoz problémát, csak úgy az első percben, míg ráveszem magam, hogy tápászkodjak fel, mielőtt visszaaludnék. Bár hiába próbálkoznék a visszaalvással, úgy sem menne. Ráadásul álmodni sem szoktam, legalábbis elég ritka, hogy emlékeznék rájuk, így pláne nem is lenne értelme.
- Good Morning, Hibiki~. =.= – ásítok egyet, és ragadom meg reflex-szerűen a vállamon ácsorgó, nyivákoló plüssvalamit, hogy arrébb tegyem az ágy másik szélére. Nagyot nyújtózok, hogy ezután az éjjeliszekrényen pihenő távirányítót kapjam a kezembe, amivel az automatikus függönyt tudom bekapcsolni, hogy engedje be a nap sugarait a szobába. Igen, nekem még az is luxus, hogy én magam menjek oda széthúzni a függönyöket. Probléma?
- Hol a… telefonom? – nyújtózok egyet még egyszer, majd kezemet hiányzó szemem helyére teszem, hogy eltakarjam azt. Nem valami szép látvány, és van némi szégyenérzetem az arcomat csúfító kis szépséghibámat illetően, de egy év után már kezdek hozzászokni.
- Hibiki… Ugye tudod, hogy szombat van? - túrom fel emlékezetem a pontos dátumért, miközben a fürdőszoba felé indulok. Ma csak délután lenne egy ruhapróbám a srácokkal egy fellépésük előtt, és estére vendégül látok két riportert egy műsor miatt.
Eh, Hibiki, nem is tudom, mi lenne velem nélküle… Néha kicsit az agyamra megy, gyakran lefáraszt, de valahol azért örülök, hogy itt van. Tisztára olyan, mintha lenne egy háziállatom. Bár az állatkertben örökbe fogadtam egy szibériai tigrist, hiszen kellett a reklám, a tigriseket pedig mindenki szereti, sőt, egy időben eljártam lovagolni is, kifejezetten élveztem, de a kutyáktól félek, a macskák meg túl szőrösek, így sosem gondolkoztam azon, hogy egy háziállatot fogadjak be. Jó, oké, Hibiki sokkal inkább egy izé, amolyan átmenet ember és kisállat között, hisz tud beszélni, valamint sokkal többet is eszik, de ez már mellékes apróság.
- Amíg elkészülök, addig ágyazz be, ha már lehúztad rólam a takarót. Körülbelül másfél óra múlva reggeli, Hibba… mármint Hibiki. – adom ki a parancsot, amikor már törölközőért nyújtózkodok az egyik magasra épített polcon. Bár elég magas vagyok, így nem okoz olyan nagy gondot. Fürdés, fogmosás, borotválkozás, kenceficék, meg ilyenek. Csak a szokásos reggeli rutin.

Türelmes ember vagyok, hozzá vagyok szokva az állandó sürgéshez és forgáshoz, hisz szakmám megköveteli ezt. Azonban amit Hibiki művel, azt hiszem, az nekem is sok. Egyszer úgyis el fog durranni az agyam, azt meg inkább nem szeretném, mert olyankor nagyon veszélyes vagyok. Veszélyesen nevetséges. Rendszeresen beégettem magam a gimiben is, ha valaki nagyon felhúzott, úgyhogy előbb-utóbb inkább megtanultam ignorálni a szűk látáskörű amcsik hozzáállását hozzánk, ázsiaiakhoz. Igaz, én körülbelül csak rasszban lehetek az. Túlzottan hatott rám a nyugati kultúra, de nem bánom, én így vagyok boldog.
- Engem érdekel az a telefon, Hibiki. Drága volt. - válaszolom neki kicsit morcosan; még nem sikerült teljesen felébrednem, na de majd a zuhany és a kávé rendbe tesz. Nem mintha amúgy nem lenne két másik telefonom, meg egy vésztartalék is, ha valami baj történne, de ez már csak mellékes apróság. Egyik különleges képességem, hogy képes vagyok egyszerre több személlyel és több készülékkel is telefonálni, mindezt köszönhetően a tréningemnek, ami eljuttatott oda, ahol most tartok.
Épp az egyik puha törölközőt venném ki a szekrényből, amikor Hibiki megzavar. Ismét. Sajnos még nem sikerült megértetnem vele, hogy ha akadályoz abban, amit csinálok, attól neki csak rosszabb lett. Persze első feladatom az, hogy először is elhitessem vele, hogy szombat van, mert tényleg szombat van. Na majd mindjárt megkeresem a naptáramat és megmutatom neki, hogy igazam van. Mert ugye, hogy ugye?
- Nem bánom, mielőtt lezuhanyozok, csinálok neked egy kis fürdőt a konyhában a csapnál. Jó habosan, hogy pancsolhass, rendben? – próbálom lefoglalni, na persze ehhez az is kéne, hogy végre elintézhessem a dolgomat. A szokásos reggeli készülődésem rendszerint eltart jó másfél-két óráig, és akkor még csak higiéniai szükségleteimről, valamint öltözékem kiválasztásáról beszélünk.
- Hát jó. Rendben. Ha beágyazol, kaphatsz tamagoyakit és gyümölcslét. ^^ – próbálok kiegyezni vele. Elkerüli figyelmem a „most” szócska, hiszen én épp nem igazán érek rá. Törölközőm kivétele után azért megengedem neki a csapot, hogy némi illatos habfürdővel kellemes kis medencét varázsoljak neki a konyhában. Úgy sem szoktam főzni, így mosogatnom se kell. Tulajdonképpen a reggelit leszámítva nem is nagyon eszek otthon. Akkor már inkább leugrok a közeli étterembe, kocsival nem több öt-tíz percnél, és ha előre rendelek, akkor még várnom se kell a z elkészült ételre.
Miután leszedem a fejemről Hibikit, és elzárom neki a csapot – a fürdője már jó habos lett, csak bele ne fulladjon szerencsétlen - , még egy kis törölközőt is kikészítek neki. Bele se gondoltam, hogy milyen magányos volt ez a ház, mielőtt nem volt itt a kis vakarék. És csendesebb. De ez már mellékes.
Így már víg nyugalommal célzom meg a fürdőszobát, hogy végre lezuhanyozhassak. Miután szemkötőmet felrakom, a borotválkozás következik, nem áll jól nekem a borosta, különben is öregít. Sajnos már közelebb vagyok a harminchoz, ami egyáltalán nem tetszik. Szerencsére az egyik nemrégiben vásárolt kozmetikai termékemmel megelőzhető a hajhullás, így borotválkozás után ezt is alaposan fejbőrömbe masszírozom, megelőzve ezzel, hogy pár év múlva csúnya, kopasz foltok éktelenkedjenek fejemen. Az lenne a világ vége, nem igaz?
- Készen vagyok, Hibikiiii! Remélem, az ágyam rendben van. – nyílik ki a fürdőszoba ajtaja körülbelül egy óra múlva, és indulok el a ruhásszekrény felé, hogy kiválasszam a mai napra a legmegfelelőbb öltözéket. Most egy laza farmer és a hűvös időre való tekintettel egy krémszínű pulóver mellett döntenék. Csak tudnám, hova tűntek a szekrényből a zoknijaim.

Hazudtam. Azt mondtam Hibikinek, hogy nincs semmi gond. Tulajdonképpen viszont van gond. Ő! TT.TT Néha teljesen az idegeimre megy, nem tudom kezelni, idegösszeroppanást fogok kapni, ha még egy napon át kell hallgatnom! TTT-TTT Nem értem, a Sors miért ver vele, biztosan sorozatgyilkos voltam egy múlt életemben, amiért ezt érdemlem. Bár ez sem lehet, hisz a papíromon hiába szerepel a shinto buddhista szavacska, én azért mégis csak nyugati, hithű keresztény nevelést kaptam, ezért nem hiszek a karmában meg a reinkarnációban. Annak ellenére sem, hogy tudom, hogy igaz, mert a shinigamik is azért mészárolták le sokunkat, mert túlságosan beleavatkoztunk az élet meg az Univerzum rendes, természetes folyamatába azáltal, hogy hollowokat öl… öl… ölünk. ^^” Vagy valami ilyesmi, tulajdonképpen sosem tudtam teljesen érteni ezt az egészet, csak annyit szűrtem le, hogy van még egy, egy újabb indokom arra, hogy távol tartsam magam a gintouktól meg a nyilaktól. Húgom hiába próbálkozott durva, már-már agresszív és brutális módszerekkel rávenni a harcra, egyszerűen nem és kész. Nem fogom megkockáztatni, hogy összeszűrjem a levet a halál rendjének őreivel, én nem akarok ilyen butaságok miatt meghalni. Persze, rossz és csúnya dolog, amit a hollowok művelnek, azonban ezért vannak a shinigamik, igenis, végezzék rendesen a kötelességüket! Ne hagyják, hogy átlag civil emberek kockáztassák az életüket. A szüleim annak idején valami olyasmit mondogattak, hogy ez lenne a feladatuk, hogy minket, embereket védjenek meg, vagy nem?
Lényegtelen… Sajnos a világ rendje ettől függetlenül is szívat engem, persze biztosan szándékosan, ám hiába pörgetem fel magam előtt életem eseményeit s bűntetteim, sehol sem találom azt az aprócska adatot, ami feljogosítaná a sorsot arra, hogy Hibikivel büntessenek. Tönkretette a hajam és az egyik kedvenc ingem!!! Emiatt most fogalmam sincs, mit vegyek fel, hiába kutatok a szekrényben, egyszerűen nem találok semmit, de tényleg semmit, amit felvehetnék. Nagy kupacban halmozódik az ágyon a szekrényből kidobált ruhák sokasága, nem foglalkozhatok jelenleg Hibiki korgó gyomrával. Az mindig korog, már annyira mindegy neki. Kutatásom folyamatában nem látok és nem hallok, vagyis látok, de szemeim egyedül a ruhák mintájára, formájára, stílusára, márkájára, árára, szabására és egyéb adataira korlátozódik le. Ilyenkor tuti rosszabb vagyok, mint egy nő, mondták már párszor, azonban ez a szakmám is egyben, szerintem simán el lehet nézni nekem. Meg különben is, van pénzem, ez legyen elegendő indok.
Hibiki rikácsolását csak akkor kezdem el felfogni, amikor már körülbelül három tucat nadrág, felső, öv és övcsat kombinációt rakosgatok össze az ágyon, hogy megtaláljam a megfelelőt, ami tökéletesen passzol a mai napra. Muszáj leszek elmenni kivásárolni magam, ilyen többé nem fordulhat elő, hogy nincs ruhám. S mikor végre kezdem felfogni, mit is akar…
- Jól van, jól van… készülődj, fél óra és megyünk. – adom meg magam egy sóhaj kíséretében, pedig én tényleg, de tényleg úgy emlékeztem, hogy van a hűtőben elegendő ennivaló. Hangom kifejezetten zaklatottnak tűnhet, ráadásul nekem ilyen állapotban még vezetnem is kell. Gyalog kicsit hosszú a táv innét a belvárosba. ^^”
Hibiki hajszárítóstul enyhén ijesztően hat, a lábaim már-már remegnek. Én… félek tőle. Azonban tudom, hogy a meneküléssel csak rosszabb lesz, így hagyom magam, hogy megszárítsa a hajam. A végeredmény biztos borzalmas, bele se merek nézni a tükörbe. Így legalább hamarabb vége van.
Szükségem van egy kis nyugtatóra, úgyhogy miután felöltözök, valamint még egy sálat is a nyakamba kötök, aktatáskámból előbányászok egy doboz cigarettát, s az erkélyre lopózva gyújtok rá egy aromás, fahéjas-szegfűszeges szálra. Ettől még csak büdös se lesz a szám, nem hiába az egyik legdrágább márka az egész világon. Remélem, Hibiki nem talál rám az erkélyen, mert ha igen… Hátööö… Elég nagyot lehet innen ugrani, nem?

Őszintén reménykedtem benne, sikerülhet legalább pár percre megszöknöm Hibiki elől, legalább annyi időre, hogy egyetlen egy szálat elszívhassak. Tudom, hogy nem szép dolog, és mindig igyekszem is úgy intézni, hogy kamerák ne lássanak, meg persze szándékosan olyan márkát is választok, aminek nincs meg az a tipikus dohányillata, amit olyan könnyedén beszívnak a ruhák és a bútorok, de na, ilyen az élet, tele stresszel, hiszen ott a reggeli felkelés, Hibiki, a reggeli torna, Hibiki, a reggeli előkészületek, Hibiki, a reggeli csúcsforgalom az utakon, Hibiki, a munkahelyi stressz, Hibiki, meg nincs idő ebédelni se gyakrabban, meg Hibiki is ott van, és a munkahelyi bakik, meg persze Hibiki, és akkor még szót sem ejtettem a hollowkról, meg Hibikiről, hogy azért őt se hagyjam ki a cseppet sem terjedelmetlen listámról. Szóval sok a stressz, sok a Hibiki, egy kevés időt a stressz oldásra hadd vegyek már igénybe, ennyit igazán megérdemlek. Remélem, ezzel Hibiki is egyet ért, és békében, nyugalomban hagy teljes hat percre, hogy kicsit kifújhassam magam. T.T
Azt hiszem, a legközelebbi nyaralásomat Írországba intézem, és négylevelű lóheréket fogok szedegetni, hátha egyszer szerencsés leszek, mert jelen pillanatban nagyon nem vagyok az. Még csak a cigaretta felénél járok, amikor hallom az erkélyajtó nyitódását, amire alaposan fel is riadok ijedtemben. Hibiki ijesztő, és nem csak hajszárítóstul, hanem semmistül is, éppen ezért kell neki tamagoyakit vennem és szakét, mert ugyan akkor is ijesztő, de legalább néhány percig ilyenkor általában elfelejti leharapni a fejem (még nem fordult ugyan elő, egyszer ennek is eljöhet az ideje), mivel hát csak el van foglalva ilyenkor az evéssel. Még inkább ledöbbenek, amikor Hibiki kijelenti, hogy a cigarettából kér, de ezt az egyet nem! Mégis mi vagyok én, vöröskereszt? TT_TT
- Touma neve nem angol, Hibiki. ^^” – javítom ki félénken, és szívok bele még egyszer az édeskés, szegfűszeges füstbe. Tulajdonképpen a paradicsomozás már rég nem csúfolás a részemről, inkább a torma az, hiszen azt nem szereti mindenki, míg a paradicsomot igen. Bár remélem, nem kell ma se Raidennel, se azzal a Kanával találkoznom. Raident érthető módon nem kedvelem, az a lány pedig… nos… egyszerűen idegesítő. Velem akarja csináltatni a fellépő ruháját is… ^^” Persze hiába magyaráznám, hogy ezt az ő pénztárcája nem biztos, hogy megengedné, ugyanis tény, elég drágán dolgozom, de Ázsia legkeresettebb divattervezője és stylistja vagyok, ennyit igazán megengedhetek magamnak.
- Jól van, jól van… Veszem a kabátom. A kocsiban persze rendesen kell viselkedned. – válaszolom egy sóhajtás kíséretében. Kész, vége, feladtam, Hibiki biztosan meg akar ölni. TT_TT Miután eloltom a cigarettát, és a hamutálba rakom – majd a takarítónő eltakarítja, nagyjából egy óra múlva érkezik - , visszamegyek a házba, hogy kabátomat magamra vegyem, s még egyszer, utoljára megigazítom magamon ruhám, hajam és napszemüvegem az egyik folyosó menti tükörben, mielőtt a garázsba indulnék, hogy beszálljunk a kocsiba. A külváros elég távol van az éttermektől, szórakozóhelyektől és hasonlóktól, kissé elszigetelt helyen található a házam, de legalább többnyire csendes, nyugalmas a környék, és kétség kívül innen a legszebb a kilátás.
A garázsból kijövök az autóval, és csak akkor indulok el, ha Hibiki már bekötötte magát a hátsó ülésen jó alaposan. Tervben van egy babaülés beszerzése, hiszen elég apró a mérete, és nem akarok semmiféle balesetet okozni, főleg magam miatt, hisz ki tudja, hogy a plüssfigura milyen könnyen túlélne egy autóbalesetet. A kormány közelébe sem vagyok hajlandó engedni, mert nem akarok meghalni.
- Még meglátom, Hibiki. – reagálom a ruhakollekciós ötletére; természetesen eszemben sincs, ugyanis nem szoktam gyerekdivattal foglalkozni, az nekem olyan izé.
- Most azonban hallgassunk egy kis zenét. – kapcsolom be a rádiót, és máris felhangzanak a legnagyobb mai slágerek. Ez szerencsére segít is ellazulni, ahogyan úton vagyok az egyik kedvenc éttermem felé. Még kicsit el is dúdolom némelyik dallamot, ami éppen szól.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb és legszánnivalóbb quincy a világon. Bár eddig is nyilvánvaló volt, most csupán még nyilvánvalóbb a nyilvánvaló, márpedig azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy az idegösszeroppanás szélén állok. De nem, most nem szabad idegeskednem, szúszá! Négyütemű légzéssel próbálom elérni, megtartsam nem létező higgadtságom, hiszen az ideges sofőr könnyen okozhat balesetet. Elég csak New Yorkra, és az ott lévő, hatalmas káoszra gondolnom, ami időnként kialakul a metropolisz utcáin. A taxi szerzés kész öngyilkossági merénylet, és még így is lehet, hogy sikerül a lehető legidegbetegebb sofőrt kifognod, aki nyilvánvalóan vezetés közben éli ki magánéleti gondjait.
Azt hiszem, az én magánéleti gondjaim forrása csakis Hibiki lehet, hiszen amíg nem pattant valahogyan előre az anyósülésre, addig teljesen jól éreztem magam. Hazafelé lehet, a csomagtartóba kéne vágnom, csak félek a bosszújától, ki tudja, nem teszi-e meg ugyanezt velem, hogy egy sötét, kihalt útszélen élve a föld alá ne temessen… Nem kockáztathatom életemet, és már csak ezért is hagynom kell, hogy átkapcsolja a rádióadót valami másra, félek, ha visszakapcsolnék, elkezdene véletlenszerűen gombokat nyomogatni, elterelné a figyelmem ezzel és karamboloznék egyet. S még ha túl is élném kisebb karcolásokkal, a jogosítványomat biztosan bevonnák, hiszen így is évente kell mostantól megújíttatnom az apró kis látáshibám miatt, na nem azért, mert nem tudnék fizetni egy sofőrt, de én élvezem a vezetést, és szeretném, ha én magam nyúlhatnék csak hozzá a kedvencautóm kormányához. Szemem mereven előrefüggesztem az útra és próbálom kizárni a fejemből Hibiki éneklését. Meg sem próbálom elmagyarázni szegénynek, hogy ez édeskevés ahhoz, hogy egy tehetségkutató műsor felfedezze, sőt, bolond lenne az az ügynök, aki szerződést merészelne ajánlani neki.
Ezüstszínű Lamborghinim a kedvenc éttermem parkolójában áll meg végre, ahol egy kiöltözött parkoló fiú máris elkéri tőlem a kocsi kulcsát, hogy biztonságban leparkoljon egy megfelelő helyre. Itt ez a módi, még csak nem is magadnak parkolsz, megteszik mások helyetted. Hibikit persze alaposan belegyömöszölöm egy táskámba, mielőtt kilépnék a kocsiból, nem szeretnék ugyanis feltűnést kelteni vele, majd igyekszem lazásnak tűnni, amint betérek az étterembe.
Előre érzem, hogy alaposan ki fog fosztani a nálam lévő készpénzből a reggeli, ráadásul annyira még csak nem is érünk rá, hiszen délután interjú, amire még fel is kell készülnöm. Az egyik magánétkező szobába térek be, miután leadom a tamagoyaki és szaké rendelését, remélem, nem néz a pincér emiatt valami alkoholistának. >.> A mocorgó Hibikit csak akkor engedem ki, amikor már nem lát minket senki, az asztalon pedig a temérdeknyi tamagoyaki és szaké vár minket. Meg egy kis tál saláta, ugyanis én azt reggelizem.
- Te-te-te-tessék.- húzódok egy távoli székre, hogy ne kelljen túl közel lennem hozzá, még a végén engem is felfal. O.o Talán most, ennyi tamagoyakival és szakéval egy ideig nyugtom lehet, de ismerve őt… reménytelen. T^T Azt hiszem, itt lenne az ideje megbeszélnünk valami fontosat, nem fogom tudni ugyanis ezt tovább elviselni. TT_TT Megvárom hát, míg elkezdi a kajálást, vele ellentétben én alig eszek néhány apró falatkát a salátámból, valahogy nincs étvágyam. Amikor úgy tűnik, kicsit lenyugodott és csendben marad, végül elkezdek puhatolózni nála, hátha, hátha sikerül elérnem, hogy ne kelljen tovább ezt elviselnem.
- Szóval… Öhm… Nincs véletlenül családod, Hibiki? Vagy egy barátod? Vaaaagy valami ismerős, esetleg egy szerelmed, akinél… tudod… Szóval meddig akarsz maradni? – próbálom a tudtára adni a szándékom, ebből biztosan levágja, hogy mit szeretnék. Sajnos Hibiki az életvitelemre és a munkámra is negatívan kihat, én pedig tudom, mikor kell megszabadulni a másiktól. Natsukit már elkergettem magam mellől, őt sem lesz olyan nehéz, nemde?

Megkapta, amit akar; elhoztam őt a kedvenc éttermembe, hogy megkapja a tamagoyakiját és a szakéját, remélem, most örül. Igazán boldog lehet, hogy sikerült egy magamfajta félnótás szerencsétlent kifognia, aki nem mer neki ellenállni, Natsuki már valószínűleg rég kivágta volna őt az ajtón. Bár Natsuki is eleget etette azt az ingyenélő kölyköt, azt a Zedet vagy kit, aztán persze meglépett ő is, miután idősebb húgom külföldre ment egyetemre. Apánk remélem, most büszke rá, hogy ő is olyan sokra viszi majd, mint ő, vagy éppen én. Bár tudom róla, hogy nem teljesen tetszik neki az a foglalkozás, amit én űzök, a showbiznisz nem az ő világa, de cserébe legalább néha hajlandó vagyok a hagyományainkat követni. Nem mintha még mindig nem okozna nekem problémát egy nyíl ellövése, de legalább már arra a szintre eljutottam, hogy egy íjat viszonylag stabilan meg tudok idézni, és nem omlik lélekszemcsékké az egész néhány röpke másodperc után.
Nyilvánvalóan nem a legdrágább szakéból rendelek Hibikinek, pazarlás lenne, bár egy közembernek itt talán minden drága. A mennyiséggel viszont nem lehet gondja, annyira sikerült már ugyanis kiismernem őt, hogy tudjam, lényegébe véve teljesen mindegy, mit adsz neki enni, ha sok van belőle. Én magam kicsit összekuporodva feszítek az egyetlen, apró tálka salátámmal, hiszen kemény diétára fogtam magam, miután egy újságcikk megszólta a „vastag csuklómat”. Utóbbit azóta egy karórával takargatom, amíg le nem sikerül adnom a felesleges dekákat, nem szeretném ugyanis, hogy még egyszer megszóljanak miatta.
Engedelmesen töltöm ki neki az újabb és újabb adag szakékat azt várva, hogy mikor lakik már végre jól; kezdem úgy érezni magam, mintha egy személyi szolga lennék, ráadásul még én is fizetek ezért. Emlékszem arra az időre, amikor egy gyorsétteremben kellett diákmunkát vállalnom, az a sok zsír meg olaj, ráadásul folyton kedvesnek kellett lenni minden vendéghez, még akkor is, ha azok elhízott, két méter széles, magukra nem adó emberek voltak. Bár volt olyan része is, amit szerettem, csak az a sok olaj és sült krumpli szag ne lett volna ott, meg persze az uniformis, amit egyenesen gyűlöltem, és a főnökömért sem rajongtam. Persze ha ezt így elmesélném Hibikinek, ő biztosan kiröhögne, Abby meg talán úgy reagálna, mint Natsuki, el sem hinné az egészet, ilyen az én szerencsém.
- Hát én csak arra gondoltam, hoooogy… – puhatolózok tovább, miközben egy újabb adag szakét töltök a kikészített, felém nyújtott poharába. Mégis hogyan mondjam meg neki, hogy elegem van belőle és szeretném, ha békén hagyna és elköltözne? TT^TT Igen, talán szívtelen vagyok, de nem akarok harminc évesen szívinfarktusban meghalni. Sőt, mi több, én még csak harminc éves sem akarok lenni. Azt mondják, az amerikai kutatók szerint akkoriban kezd el kopaszodni a legtöbb férfi. Nem hiába kenegetem minden este előrelátóan azzal a hajhullás megelőző balzsammal a fejem.
- Éppen ettől félek, Hibiki. T-T – töltök engedelmesen újabb adag szakét a poharába. Feladom! Még csak azt sem tudom neki értelmesen megmondani, hogy nem szeretném én többet látni őt! Elég, nem kérek belőle! De mégis mit tehetnék? T^T
Nem tudom, miből gondolja, hogy szerelmi gondjaim lennének, köszönöm, tökéletesen megvagyok az én Kamill-chanommal. >.> Riadtan tekintek a plüssállatkára, amikor az a levegőbe dobja a tányért, és már előre látom annak a végét. Próbálok hát utána kapni, hogy ne törje el, de ebből csak az lesz, hogy én magam is orra bukok, minek következtében egy apró horzsolás keletkezik orromon. Ezt ugyan most még nem veszem észre, de talán annál jobb nekem, egyelőre. Fájó tagokkal tápászkodok fel a földről, majd megmarkolom Hibikit, hiszen láthatóan már mindent megevett és megivott, majd berakom őt a táskámba, hogy kicsit hallgasson.
- Ideje mennünk, Hibiki, alig másfél órám van felkészülni. – sóhajtok egyet, majd az asztalon hagyom a reggeli – és a görög amfora, ami minden bizonnyal csupán egy olcsó másolat – borsos árát. Szerencsére van nálam elég készpénz, így nem kell azért húznom az időt az egyik pincérnél, hogy kártyával fizethessek.
A parkolóból sietősen indulok haza, ezúttal még csak zenét sem kapcsolok, mert tudom, nem használna. Egy újabb ízesített cigarettát szívok el út közben, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Mire hazaérünk, már csak egy órám van arra, hogy Hibikit végre eltüntessem, hogy nyugalomban és csendben túlélhessem a riportot, ami rám vár, hiszen egy hosszadalmas beszámolót ígértem a kezdő modellek sorsáról az egyik magazinnak. A második emeletre sietek, azon belül is az egyik olyan szobába, amit amúgy semmire sem használok, egyfajta vendégszoba szerepe van. Hibiki láthatóan becsiccsentett, szóval azt hiszem, talán sikerülhet elaltatni vagy valami. Óvatosan leteszem őt a baldachinos ágyra, a kezébe nyomom a távirányítót, mellyel a szemközti televíziót, DVD-t, valamint a lámpákat és szoba klímáját (fűtés és légkondi) tudja szabályozni. Azt hiszem, így már mindene megvan, ami kellhet, és talán képes lehet egy kicsit nyugton maradni, amíg a hamarosan érkező vendégeim el nem mennek. Végül magára hagyom Hibikit biztosítva felőle, hogy majd érte jövök, rácsukom és kulcsra zárom az ajtót, s hátam az ajtónak támasztva kuporodok le kínomban a földre. Érzem magamon, hogy egyre kevésbé bírom, talán már az idegösszeroppanás szélén állok. Ha elrontja nekem a riportom, én nem tudom, mit fogok tenni.

Nem néztem rá mérgesen, csak nem értettem, honnan jött az ötlet, hogy ilyen hidegben egy padon éjszakázzon. Azt akartam hinni, hogy csak egy fagyos, de kétkedő pillantást vetek rá, ehelyett viszont összekavarodott fejem próbáltam rendbe szigszalagozni. Hogy koncentrálhattam volna így, miféle érzéseket mutatok meg Justinnak?! Mivel éppen nem akartam elhinni, hogy elhívtam magamhoz, mindezt Touma nélkül, teljesen egyedül, és ettől a sok dologtól fel is voltam paprikázódva, szóval érthető, hogy a hatalmas baromságtól, amit hallottam, kicsit csípősebben pillantottam a fiúra, mint azt terveztem. Jó, megeshet, a kicsit nem tükrözi teljesen a valóságot, de azért nem vertem szemmel… vagyis, nem hiszem, hogy megtettem volna, csak éppen, hogy egy ádázabb felé elbillenő mérlegnyelvvel lehet dolgom, mert én nem, és nem, NEM!
- Egyedül is hazatalálnék. – ejtettem meg egy rövid kis célzást, csak hogy tisztában legyen vele, nem vagyok egy béna kis csitri. Na, nem mintha nem tett volna róla, hogy mégis úgy érezzem magam. Azért elmondtam neki, merre kell menni, jobban mondva, inkább csak címszavakban közöltem az útirányt. Nem kell mindent pontosan tudnia, majd követ engem, szépen körbenéz, és akkor tudni fogja az utat. Különben is, reggel világos lesz, és semmi esélye sem lesz elveszni, mármint nagyon remélem… vagyis…
Hogy is juthat ilyesmi az eszembe?! Mit keresne nálam Justin reggelig?! Egyáltalán minek áltatom magam azzal, hogy a poszterén kívül bármilyen más formában is beteszi a lábát a házba, és ha megtörténne, az miért lenne jó nekem? Annyira, de annyira nem értettem az egész helyzetet, az idióta gondolataimat, önmagamat, legszívesebben elbújtam volna az ágyam alá, pedig még otthon sem voltam. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon, hogy itt hagyom ezt a nagy majmot, nem érdekel, ha idefagy a padhoz, vagy a csövesekkel fog bandázni, elvadul, és sintért hívnak hozzá, aki bedugja az állatkertbe, hogy ott mutogassák, de… csak egy pillanat volt. Halkan sóhajtva lépkedtem inkább előre, és azon voltam, ne akarjam folyton őt nézni. Persze nem akartam folyton őt nézni, de csak azért, mert odafigyeltem, mit teszek.
Hiába voltam mégis óvatos, ez a srác szánt szándékkal arra utazott, hogy kiborítson engem, mint taknyos kölök a bilit. Földbe gyökerezett lábaim megállásra késztettek, a nagyon lendületes caplatásom közepette, éppen olyan voltam, mint akit elkapott a jégkirály. A mozdulatba fagyva ácsorogtam egy lélegzetvétel, na meg annyi idő erejére, míg a méltatlankodástól eltátott számat becsuktam, és államat összekanalaztam a földről. Hiába tátogtam némán és rettentő felháborodottan átellenes vállamnak – amiből nagyon reméltem, hogy szexi dobos nem vett észre semmit -, végül mégis túltettem magam az eseten, csak összeszorított állkapoccsal indultam tovább. Eszemben sem volt válaszolni, nem volt hozzá köze! És egyébként is… mit akarhat?
Nem értem rá a szégyenlős tinit játszani, csak kivételes esetekben, amik persze mindig a legváratlanabb percekben támadtak meg. El sem tudtam volna képzelni annál hirtelenebb orv vadásztámadást, mint amit Justin követett el ellenem. Komolyan tudta, mit mikor kell mondani, csoda, hogy nem törtem ki a nyakam, ahogy megrökönyödve botladoztam egy sort a döbbenettől. Ez most eléggé fájt. Nem hittem, ennyire… Nem kellett volna megcsókolnia. Miért tette?
- Van valakim, nála lakom. – hadartam el gyorsan, nehogy remegjen a hangom, vagy bármi is eláruljon. Persze elpirultam a heves hazugságtól, de ezt gondosan elrejtettem hajam mögé, és most az egyszer még a gyér utcai világításnak is hálás voltam. Egyébként is, nemcsak fájt, dühös is voltam rá. Hogy képzelte? Meg, meg! Mindegy is, higgye csak azt, hogy nem érdekel, legalább nem száll el magától. – De nem mondom el neki, hogy. – tettem rá még egy lapáttal a tisztes halom hazugságomra. Még ha csak füllentésekről van is szó, ha összegyűjteném azt a millió és egy eget rengető baromságot, amiket ma este neki, és magamnak is mondtam, egy szép, kerekded hazugság lenne bonyolult matematikai mutatványom eredménye.
Lehet, mondanom kellett volna még valamit, de végig csak az járt a fejemben, miért tette, semmi másra nem tudtam gondolni. Féltem, ha kinyitom a számat, az első, amit megkérdezek: Miért?, a második, amire nyilvánvalóan nem tudhatja a választ, de mégis nekiszegezném, hogy én magam miért hagytam. Ha nem teszem, most nem kellene kukán araszolnom mellette, nem lenne min rágnom magam, bár, ez hülye feltételezés volt, mindenképpen rágnám magam. Ha megállítottam volna, akkor azért, mivel nem tettem, így meg ezért bomladozok. Olyan lehetek, mint egy roskatag viskó, aminek lakói vannak, mégsem tudják, mi lenne érdemesebb. Lebontani az egész épületet, és elölről kezdeni, vagy csupán apránként újítani, mindig csak egy-egy szobát, sarkot tatarozni, hogy biztos legyen a fejük felett tető.
Én újrakezdeném, teljesen a legelejéről. Valahol ott, hogy meg sem születnék, gondolat se lennék. Mennyivel könnyebb lenne mindenki élete, az enyém, anyámé, Toumáé, bárkié. Kyo is élne, életben lenne, mindenki más életben lenne, akkor ez a nap meg sem történt volna, semmi sem. És milyen jó lenne, úgy érzem, érzem, hogy az lenne a legjobb, ha meg nem történtté tehetnénk az egészet, de az nem jelenti azt, hogy megtehetjük, és hogy akarom is.
Az igazság az, hogy akkor is emlékezni akarok erre az estére, ha emiatt összeomlok. Összedől a kis viskó, maga alá temeti a benne élőket, és elveszi az életüket. Csak beszakad a teteje, az egészet egy apró repedés indította, ami az évek folyamán belülről bomlasztotta a szerkezetet, és a tető elszabadult, akár egy lavina. Pontosan így akartam tenni én is, elszabadult lavinaként temetni el Justint, hogy többé ne bánthasson meg. Nem az volt a bajom, hogy megcsókolt, nem is az, hogy nem értettem, miért tette, az bántott és gerjesztette a dühöm, hogy megsértette a büszkeségem. Nem egyszerűen csak emberi mivoltomban, nőként is, habár még mesze voltam attól, hogy nőnek nevezhessem magam. Ettől eltekintve azonban, igenis megzavarta az ilyen téren így is eléggé visszamaradott énképemet, és csak feldühítenie sikerült.
- Milyen zenéket szoktál hallgatni? Várj! …egy tipp: Dir en grey…? – nem volt kérdés, legalábbis, úgy éreztem, nem igazi kérdés. Sejtettem, milyen lehet a zenei ízlése, na meg, nagy valószínűséggel állíthatom, nem egy internetes oldalt túrtam már végig – habár nem épp efféle információk után kutatva –, mert érdekel, másoknak mi tetszik, és miért, ami a zenészekre is ugyanúgy vonatkozik, mint az átlag emberekre. Szeretek néha meghallgatni olyan dalokat is, amiket másoknál látok meg, csak fellépek egy oldalra, és random szólni kezd a zene. Nem tudok tiszteletlen lenni, végighallgatom, mert valakinek nagy munkája van benne, vagy éppen nincs, nem függ attól, hogy pocsék-e egy dal, vagy éppen szavak nincsenek rá, olyan hihetetlenül jó a hangzása. – Olyan ismerősnek tűnsz. – gondolkodó arcot mímelve szúrtam oda, pontosabban, csak készültem. Valamiért kiborított, pontosan, mint az első pillanatban, ahogy észrevettem, hogy ő az.
Nem volt mázlija, hogy pont engem talált meg, és nekem se vele. El akartam menni, csak ennyi volt, és ő az utamba keveredett. Nem tehettem mást, persze, hogy meg kellett állnom, és csorgatni a nyálam, hogy élőben még helyesebb, mint a laptopomon, pedig jó fanhoz híven külön mappába gyűjtöttem az őt ábrázoló képeket. Ellenben, személyiségileg, elég labilis… nem állítom, hogy lerombolta volna a fejemben kialakult tévképzeteket, nem volt belőlük sok, és nem igazán számított, mit tesz. Azzal, hogy adott nekem egy kis időt, talán alkalmat is, hogy valamennyire megismerjen, elérte, hogy ne érdekeljen, milyen alak, bár… ez ugyancsak hazugság volt. Folyékonyan hazudom magamnak a hülyeségeket, és még tisztában is vagyok vele. Rettentő pofátlan viselkedés.
- Hm… nem lehet, hogy… - húztam az időt, mert, mert minden idióta filmben ez van. Egy darabig szépen az állánál fogva vezetik az áldozatot, aztán az utolsó pillanatban a delikvens már a földön csattan, és azt sem tudja igazán, mi történt. – Eléggé hasonlítasz egy yaoi főszereplőjére… nem rólad mintázták véletlenül az egyik karaktert? – ártatlannal fejjel bámultam rá, aztán gyorsan elfordítottam róla a pillantásom, elvégre mégiscsak ő Justin.
Sajnáltam, hogy gonosz vagyok vele, ugyanakkor egyik felem nem akarta sajnálni, mert, ha nem akar tőlem semmit, ne csókoljon meg így. Nem szándékoztam bolygatni az út hátralevő részében, eléggé megterrorizáltam a lelkét, legalábbis elégnek éreztem, meg kezdett fogyni a távolság is. Alig terveztem el, hogy csapom rá az ajtót, mert olyan egy idióta vagyok, hogy már biztos, be nem hívom!, nem hívhatom!, nem fogom!, hogy természetes volt, mikor az ajtó előtt rostokoltam, meg össze-visszaverdeső szívvel bazárkodtam a kulcsaimmal, éles támadásként elszavaljam még a kedves meghívást.
- Belennéljönnikarsz? – olyan gyorsan pörgettem el a szavakat, nem egyszer akadt meg a nyelvem és haraptam bele a szó közepébe, hogy közben már megfulladtam a másiktól, ami az alatt kikívánkozott. Végre kinyitottam az ajtót, és gyorsan beslisszoltam, hogy már a lakás menedékéből kérdezzem meg újra – de nem akartam! NEM! De még mennyire, hogy IGEN! –, szeretne-e egy kicsit felmelegedni. – Ö… Ha gondolod, bejöhetsz. – éreztem ugyan, hogy vörös a fejem, de próbáltam komolynak és ridegnek tűnni. Nem mintha sikerült volna, mikor a Justint ábrázoló poszter összemosódott azzal az agyament képpel, hogy egyszerűen kabáton ragadom, és berángatom a házba. Megtartottam volna ereklyének, egy igazi dobostehetség azért mégsem olyan rossz szuvenír. Eltartottam volna egy kalitkában, és etettem volna, mint a banya Jancsit, ha megbuggyanok, még a mézeskalácssütés is szóba jöhetett volna. – Nincs itthon… de haza is sétálhatsz. – adtam meg az utolsó lehetőséget, és hol olvadoztam, de még mennyire, hol meg jó idegösszeroppantam.
Mert ő akkor is Jus marad, és akkor is egy idegen pasi, és akkor is egy… egy… ő egy micsoda jó pasi. Van, hogy kedves is, jól játszik, meg azért mosolyogni is tudott valamikor, de! Fejezzem ezt be! Justin, dobos, beképzelt, érzéketlen, nem akarom! Nem akarom, hogy… nem akarom, hogy elmenjen! Éppen ezért, menjeeen már, mire vááár?! Most akkor marad? Induláááás! Valamerre, befelé… kifelé… be! Óóóó, fogd be,fogdbe,fogdbe!, és gyere be!, vagy mégse!
Megőrültem, vagy eddig se voltam százas, cseppet nem számított, nem értem rá az elmebaj látható, illetve nem látható jelenit kutatni magamon, fontosabba volt, hogy kitaláljam, be akarom-e engedni, vagy „véletlen” becsapom-e az orra előtt az ajtót.

Igazán próbáltam normális lenni. Nem varrhatja a nyakamba, hogy nem. Nem szoktam vendégeket fogadni, elképzelésem nincs a folyamatról, a minimális háttéri ismereteimet is Tounak és a filmeknek köszönhetem. Fogalmam sem volt, Justin mit várhat tőlem, de az egyre inkább elkeserített, hogy csak állt egy helyben, még csak szét sem nézett igazán. Talán nem érdekelte, mit csinálok. Bár… Teljesen idióta vagyok! Még szép, hogy nem érdekelte, mit csinálok. Kis senki voltam, miközben ő még a padlót fixírozva is JUSTIN, egy igazi dobos isten volt. Én meg… Csak egy taknyos kislány, aki majdnem megölte. És még én bőgtem, mire szánalomból egy csókot is kaptam. Nem volt több, mint abban a helyzetben a legegyszerűbb figyelemelterelő eszköz.
De ha így is volt, akkor sem kellett volna. Nem azért, mert meg fog szakadni a kicsi szívem. Ennél rosszabb dolgok is történtek már az életemben. Azért nem kellett volna, mert az óta nem is tudok másra gondolni. Azon pörgök folyamatosan, Justin mennyire nem akar most itt lenni. Azon rágódom, miért hagyta, hogy rákényszerítsem az akaratom. Miért nem ment el? Az, hogy én nem akartam, nem jelentett neki semmit. Nem kellett, hogy jelentsen neki bármit is. De maradt, és én akartam is, hogy itt legyen. Tudtam, hogy ezzel csak áltatom magam. Mindennel, hogy a kedvemért marad, hogy el akar menni, de közben mégsem teszi, és az összes többi okfejtéssel csak magamat áltatom. Mert igazából nem tudhatom, mire is gondol.
Míg bementem a fürdőbe, hogy szerezzek neki törülközőt, elsoroltam neki, mit merre talál. Jóllehet, minden egy helyen van szinte, de mivel nem tudtam, mit is kéne mondani, így teljesen lényegtelen dolgokról regéltem neki. Nem beszéltem még ennyit értelmes dolgokról sem, nemhogy olyanokról, amikre előbb vagy utóbb, de maga is rájött volna. A meglepetés akkor következett, mikor visszamásztam fél napos szünet után a nappaliba. Igen, nagyon is azon voltam, hogy mutassam meg Justinnak, mennyire nem vagyok zavarban. Hiába, nem jött össze, és mintha még igyekezett is volna, hogy véletlen se sikerüljön. Olyan lassan és óvatosan mozdult, hogy, ha még őzike lettem volna, sem szaladok el. Helyette csak vettem egy nagy levegőt, és bent tartottam, hátha nem lesz szükségem több lélegzetre.
- Nn… - rá akartam szólni, hogy ne csinálja. Ne nézzen rám, ne érintsen meg, még csak ne is szóljon hozzám. Ehelyett meg csak csendben figyeltem, mint egy elbűvölt iskolás lány. Fel kellett volna pofoznom őt, csak hogy ő egy lépéssel előttem járt. Rám nézett, és azonnal elszállt minden akaraterőm. Hogy tehette? Miért játssza ki ilyen könnyen a védelmem? Hova lesz a megbízható maszkom minden egyes alkalommal, ha rám néz?
Az arcát fürkésztem, aztán már csak a száját. Más sem járt a fejemben, csak az, hogy lépek közelebb, és ölelem át a nyakát. Beszívom az illatát, elrejtem az arcom a nyakába hajolva. Hallottam-e egyáltalán, amit mondott, először nem is igazán tudtam. Olyan voltam csak, mint a megbűvölt kígyó. Hajoltam erre is, arra is, mindig kicsit közelebb mozdulva, míg végül megráztam a fejem. Olyan kijózanító dolgot mondott, hogy biztosra akartam menni. Nem akartam elhinni, tényleg jól hallottam-e, amit hallottam. Még a szememet is megtöröltem szabad kezemmel, míg azt kívántam, ne engedje el a másikat soha. Olyan gyerekes gondolatok voltak ezek, amik miatt joggal sápadhattam el. Nem történik minden nap ilyen. Velem évek óta nem történt hasonló.
- Ne! – szóltam rá végül. Nem akartam, hogy olyanokat mondjon, amiknek semmi valóságalapja. Kicsit sem jár az igazság közelében. Teljes sötétben tapogatózik, vagy csak nem akar tapintatlan lenni. El tudom képzelni róla, már teljesen kiismert, és csak azért játszik velem, hogy ne érezzem rosszul magam. Meglehet, hogy tényleg nem vagyok olyan sérthetetlen, mint amilyennek hiszem magam. Mert ha így van, én nem… Nem tudom, akarok-e tudni róla. – Én csak… nem tudom, hogy viselkedjek… Évek óta nem volt nálam senki. Te nem tudod, milyen ez! Csak próbálok… jó házigazda lenni, bármilyen is az.
Nem mertem ránézni. Vártam, hogy majd kinevet. Hozzászoktam már, hogy az emberek többnyire gúny tárgyává tesznek. Nem is érdekel. Ha ők teszik, nem érdekel. De az, hogy Justin tegye… nem tudok a szemébe nézni olyan merészen és kihívóan. Leoldotta az álarcomat, és én nem tudom visszatenni. Az egyetlen dolog, ami megmentette az életem. Ki leszek nélküle? Mi lesz, ha végleg elveszett? Létezni fogok? Hol leszek? Hogy fogok érezni? Nem akarom, hogy fájjon. Én csak, nem akarok foglalkozni vele… semmivel.
- Én hívtalak meg. Nem azért, aki vagy. Nem azért, mert majdnem megöltelek. Azért, mert miattam lemaradtál a vonatodról. – sűrűn tartottam szüneteket. A sok fura gondolattól összekavarodtam. Nem tudtam már, miket is lenne szabad elmondani, és amit csak gondoltam, mindent megosztottam Justinnal. Pedig nem kellett volna őt ezzel terhelnem. Nem tartozott rá, mert… Nem tudtam jó okot, miért nem, de ettől még kitartottam amellett, hogy nem tartozik rá. Azonban hiába tudtam ezt, semmi sem állított meg. – Végig tudtam, ki vagy… vagyis nem! Mikor utánad mentem, még nem. De mit vársz, Oppa? Ne érdekeljen, ki vagy? Ezt te magad sem gondolhatod komolyan! Azért lettél zenész, mert azt akarod, hogy figyeljenek rád az emberek, hogy meghallgassanak. Vagy nem ezért? Én csak… szeretem, amit csinálsz… a zenédet… Gyakorlatilag egyetlen barátom van: a zene. Ezért van az egész. – visszagondolva, kicsit sok lehetett Justinnak, hogy így kiöntöttem a lelkem. Ő is csak egy ember. Két személy problémáját már nem bírja el. – Nem tudom, mit kell tenni ilyen helyzetekben. – mutattam végig magunkon, meg a szobán. Ez egy igazán különleges helyzet volt számomra. – Oppa… miért zavar ez téged? Mit tegyek akkor, hogy ne érezd púpnak magad?
Hamarabb megkaptam az utasítást, mint azt sejtettem. És engedelmeskedtem is. Leültem, és hallgattam. Bármennyire akartam is tiltakozni, csak hallgattam, és azon voltam, éppen ne sírjak. Az kellett volna még, akár csak egy könnycsepp is szökjön a szemembe. Egyenes út vezetett volna a teljes csődtömeggé nyilvánításhoz. Nem is értem, miért csodálkozott azon, hogy sápadt vagyok. Olyanokat mondott nekem, és én magam is olyanokat mondtam, amiket rendszerint az ember nem erőltet. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Ha azt mondom, maradjon, őrült fannak néz. Elmenekül, és nem látom többet. Ha nem mondok semmit, elmegy. Miért bonyolítja a dolgokat?
- Oppa, ne menj. – szedtem össze magam egy kicsit, és végre a szemébe is néztem. Gondoljon akármit, én igenis akarom, hogy maradjon. Ha pedig még egyszer meg meri kérdezni a hülyeségét, esküszöm, hogy kikötözöm valahová. Csak ne gondolnék ilyenekre… Ettől csak dominának érzem magam, és folyton elvörösödök. Most mégis hogy vette volna ki magát, ha mindezek után még hirtelen égővörösbe is csapott volna a fejem. Számíthattam volna rá, hogy Jus nyakába kapja lábait, úgy menekül. Elég pszicho-palánta vagyok, nem csodálom, ha még meggondolja magát, és nem marad. Az, hogy épp kajáltatni szándékoztat, jelen esetben csak azt jelenti, hogy közelebb leszünk az ajtóhoz, tehát könnyebb lesz lelépnie.
De mivel rettentően azon volt, hogy valamiféle jókedvre utaló jelet adjak ki magamból, így rábólintottam a kajálás témára. Még egy laza kis mosollyal is bepróbálkoztam, bár az inkább sikerülhetett grimasznak. Nem mondhatja, hogy nem próbálkoztam, csak éppen nem jött össze. Pedig rettentő kedves volt. Nem is értettem, hogy tud ennyire laza lenni, na de neki könnyű. Nem ő a házigazda. Ő csak egy srác, állítása szerinte, nekem meg Oppa, egy dobos isten, meg a falamon lógó poszter. És én ki vagyok neki? Egy kislány? Egy őrült fan? Valaki, aki az életére tört, aztán meg megmentette? Honnan tudjam, hogy nem csak azért marad, mert hálát érez? Megmagyarázhatatlan hálát, amiért a csókot is kaptam. De nem! Nem gondolkozhatok ezen! Míg csak nálam van Justin, nem gondolhatok az eddig történtekre. Azt kell látnia, hogy jó kedvem van, mert azt szeretné.
- Csak akkor eszek, ha te is. – mondtam végül, és felpattantam, hogy elinduljak. Túl gyors voltam, és jött az a „dzzs-érzés”, mikor elsötétedik minden az ember szeme előtt, és megszédül. Pontosan így jártam, ezért az első kezem ügyébe kerülő dologba kapaszkodtam meg. Nagy valószínűséggel állíthatom, Oppa nem úszta meg az akciót, de mivel gyorsan el is engedtem, nem tudtam ellenőrizni, őt taperoltam-e. Helyette inkább gyorsan megdörzsöltem a szemeimet, térjek már magamhoz, aztán mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a szövegelést. – Neked is kell enned valamit, nem hagyom, hogy itt halj éhen. Meglincselnek a fanjaid, Oppa, ha hagyom, hogy éhen vessz. – Igazán nem lehet rám panasz. Mosolyogtam, viccelődtem, és azon izgultam, jól csinálom-e. Akartam, hogy elhiggye, ne zavarja, és ne kattogjon rajta, minden rendben van-e velem. Csak egy srác. Azt mondta, ő csak ennyi, és ha ennyi akar lenni, akkor majd úgy viselkedek vele… Valahogy megtanulom.

Valahogy mindig úgy éreztem, oda kell figyelnem a zenére. De Oppának igaza volt, mert én sem hallgatok meg akármit. Ettől képmutatónak érzem magam. Állítom, hogy a zene a mindenem, de zene állat mit értek? Olyan fogalomként kezelem a zenét, ami csak az én ízlésemet tükrözi, miközben a világ teli van olyanokkal, akik ugyancsak azt a fogalmat használják, és teljesen mást értenek rajta. Mennyien vannak, akik ismeretlenek maradnak egész pályafutásuk alatt, míg másokat meghallgatnak, átérzik a mondanivalójukat. Nem tudom elválasztani a zenét a figyelemtől. Ha nem figyel rá senki, akkor nincs értelme. Akárhogy is kiabálsz a tömeg közepén, ha senki sem hall meg, előbb-utóbb csendben maradsz.
Éppen leállhattam volna vitázni Justinnal, mit-hogy-merre, de rettentő kedves volt, és eszem ágában sem volt veszekedni vele. Az hiányzik még, hogy elmenjen. Annyira nem szeretek egyedül maradni, bármennyire biztonságosnak is tűnik ez a ház. Figyelmesen hallgattam, mit mond, és persze, hogy bólintottam, mert azt akartam, hogy lássa, nem vagyok letörve. Bár eléggé elbizonytalanított. Arra kérni, hogy adjam önmagam, mikor itt van mellettem, elvetemült ötlet. Ha most önmagamat kéne adnom bárkinek, a nevemet sem tudnám elmondani, nem hogy még önmagam legyek. Azt sem tudom, ki vagyok!
Amint felpattant, azonnal megszédültem. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, de mivel épp nem láttam, mit sikerül elkapnom, így szegény Just sikerült letámadnom. És nem is akárhogy! Azonnal elkaptam a kezem, mikor észrevettem, hol is matatok, de annyira siettem, rendesen szájba csaptam magam. Nyöszörögtem egy keveset, de valahogy nem kötött le az a kis repedés, amit sikerült összeműködnöm. Az már inkább rám hozta az idegbajt, hogy Oppa megsimogatta a kezem. Nem kellett volna egyből erre gondolnom, mégis az az orbitális baromság jutott az eszembe, hogy újabb csókkal leszek gazdagabb. Igenis, rettentő dedós vagyok, hogy ez eszembe jutott, de… Mit mondhatnék, naiv kislány vagyok! Csak egy ütődött! És mégis jól éreztem magam Justinnal.
- Sajnálom, hogy rád ijesztettem. – mondtam felé se nézve. Nem akartam, hogy akár csak egy kicsit is rájöjjön, mennyire kiestem a szerepemből, és mennyire akartam, hogy magához öleljen. – Nem azért csináltam, hogy egyél, de akkor is enned kell. – mosolyodtam el halványan, miközben a tarkómat dörzsölgettem. Ez egészen úgy hangzott, mint azok a női logikás viccek. „Úgy lesz, mert azt mondtam.”. Nekem ez sosem vált még be. Nem tudom, mit csináltam rosszul, biztos, nem voltam elég meggyőző.
Meggyőzésről szólva. Elég meggyőzően utazik a halálomra Justin. Csupa olyat mond, amitől mindig repülök, mint egy kismadár, de mindig hozzátesz valamit, amitől meg rögtön a padlóra zúgok. Semmi bajom sincs vele, hogy megfogja a kezem. De mindig visszatalál hozzám a remény. Mindig többet képzelek a dolgokba, amik nincsenek is ott. Még mindig nem tudom egészen elhinni, hogy semmit sem akar tőlem, és mégis. Az atyai gondoskodással állandó bizonyítékot nyújt, hogy semmilyen más módon nem érdeklem, csak mint barát. Tudom, hogy így nem kellett volna engednem. De jó volt álmok közé menekülni. Sokkal nyugodtabb és biztonságosabb.
- Nem fogok leesni… - válaszoltam azért kicsit bizonytalanul, de készségesen nyújtottam a kezem. Ha nem is valós, akkor is kihasználom. Valami kapaszkodó nekem is kijár. Nem tudom megtartani a rejtekem, ha minden, ami miatt játszom a szerepem, eltűnik. A színészek is a díszletek között nyújtják a leghitelesebb alakításukat. Van miért játszaniuk, van kinek. Nekem is kell valaki, akinek játszhatok. – Mit akarsz enni? – érdeklődtem, miközben lépkedtünk lefelé a lépcsőn. – Oppa… köhöm… ne haragudj, hogy az előbb majdnem leszaggattam… az övedet. – azt mégsem mondhattam, hogy a nadrágját, még kiröhögött volna. Így is örültem, hogy lefelé kell nézni, így a hajam eltakarja az arcom. Nem akartam, hogy lássa, mennyire szégyenlős vagyok. Nyilvánvalóan zavarta.
Végül nyaktörés nélkül leértünk a lépcsőről. Nem buktam meg, és Justint se sikerült magammal rántanom, aminek felettébb örültem. Ami lelombozott, hogy Jus keze szinte önálló életre kelve menekült a közelemből. Mély levegőt vettem, és inkább célirányosan megindultam a konyhába, mintha tudomást sem vettem volna róla, mi is történt. Nem akartam, hogy zavarjon a dolog. Egyébként sem akadhatok rá, mintha összenőttünk volna. Pedig szeretném, ha megfogná a kezem, de nem akarja, mert… Nem, most nem agyalhatok ezen! Vidámnak kell lennem, mert Justin azt akarja.
- Süssünk palacsintát? Csak nem tudom, hogy kell összekavarni, de… szendvics? – grimasz-mosollyal fordultam felé, annyira zavart, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok főzni. Legalább a szendvicseim jók szoktak lenni. A sensei-em követelte, hogy ezt egyem. Vissza kellene mennem edzeni. – Te csak ülj le oda nyugodtan. – mutattam az egyik közeli székre, aztán elővettem két egyforma tányért a szekrényből, szedtem elő sajtos bagettet. A hűtő, a pult, a tűzhely és a mosogató között ingáztam, hol azért, hogy mossak zöldségeket, hol azért, hogy a tükörtojásokkal zsonglőrködjek. Ebből a szendvicsből még a legnagyobb mamlasznak is elég volt egy, nekem meg sok is. Nagyon reméltem, Justin is beéri egyel, de ha nem, szívesen csinálok neki másikat. Végül addig-addig bohóckodtam, alig tudtam rátenni a félbevágott bagette tetejét a toronyra.
- Mit kérsz hozzá? … Mármint inni! – vágtam rá gyorsan, mert ennél több mindent nehezen tudtam volna rápakolni, a saláta így is rendesen kilógott a cuccból. – Csinálhatok teát is, de biztos van gyümölcslé, és… - befogtam, és somolyogva leültem. Nem akartam, hogy megint kiakadjon, amiért pattogok. Bár azt nem bántam volna, ha befogja a szám, hogy elhallgattasson. Szép remények. Alig ültem valamit, felkeltem, és elővettem két poharat, azokat is a pultra tettem. Nem volt valami nagy a hely, de az ebédlőben meg nem igazán szoktam kajálni. Túl nagy. Van, hogy nem reggelizek, van, hogy Totto sem, minek koszoljunk mindent, így is elég sűrűn kell takarítani. Most is simán elfértünk volna ketten addig, míg eszembe nem jutott, hogy mindent ihatót magunk elé pakoljak. De megoldottam. A narancslevet raktam elérhető közelbe, a többit meg kicsit jobban összezsúfoltam, majd vetődök érte, ha kell.
Újra letettem magam a székbe, és mielőtt bármi okosat mondtam volna, beleharaptam a szendvicsembe, hogy csendben legyek. Az első falat után rájöttem, milyen éhes is voltam, pedig mikor a tükörtojásokat csináltam, úgy éreztem, hogy egy falat se menne le a torkomon. Rendesen nekigyürkőztem a kajának. Feltűrtem a pulcsim ujját, félredobáltam a hajam, és két kézzel rámarkoltam méretes cimborám. Vártam, hogy az elszántság kiüljön a szemem sarkába, és onnan kacsintgasson vetélytársamra, bagette-re. Eleinte csak csendesen eszegettem, de néhány falat után újra ráébredtem, hogy Justin egész végig mellettem ült. Lassan oldalra fordítottam a fejem, pislogtam párat, és gyorsan visszafordultam a tányérom mintájának megfigyeléséhez. Hirtelen majd frászt kaptam, hogy képes voltam megfeledkezni róla, de aztán, hogy ittam egy keveset, csendesen elfullákoltam egy sort, és lenyugodtam, már bátrabban fordultam felé. Valahogy érdekelt engem, hogy kell ezt az „egyszerű ismerősök vagyunk” dolgot csinálni.
- Oppa. – böktem meg a könyökömmel, hogy olyan laza legyek, amilyenek a vagány lányok szoktak lenni a doramákban. – Milyen volt Amerikában? Jobban szerettél ott? Voltak barátaid? És…. most sok barátod van? – éreztem, hogy elvörösödök, ezért inkább beleharaptam a szendómba, és vártam, hogy válaszol-e. De bárcsak ne kérdeztem volna ennyi hülyeséget! Nem bírok magammal, mikor a közelemben van. Csak ne vettem volna észre! Bah~h…