Touma & Abby háza

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Kedd Márc. 27, 2012 7:08 am

Unalmasnak nem mondható lófrálás

Persze, hogy nem fog leesni a lépcsőn, hiszen mellette vagyok, és éberen figyelem. Egy ilyen akció után mégis hogyan maradjak nyugodt? Ez egy érthető jel volt arra utalva, hogy valami gáz van. Éppen emiatt kellett, hogy kicsit erélyesebb legyek. Gyengéden ragadtam meg apró, törékeny kézfejét, és lassan megindultunk a lépcsőn. Annyira nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hogy kézen ragadtam. Annyira egyszerű, és érthető dolog – mégis érdekes, hogy kicsiny kezét sajátom teljesen eltakarta. Furcsa belegondolni, hogy egy ilyen apró nőcske mennyi indulatot hordoz magában. A lépcsőfokok egymás után következtek, majd a legutolsón is lelépve elengedtem Abby-t. Még csak az hiányzik, hogy miattam zsörtölődjön tovább. Úgyis olyan visszakozva ment bele az egyezségbe. A 'ne', pedig kellő indok arra, hogy ne tegyek meggondolatlan dolgokat. Elég volt egyszer...
Bocsánatára pedig mosollyal tudtam reagálni, hiszen ilyen helyzetbe mi a helyes válasz? 'Semmi baj, hogy majdnem övön aluli ütéssel akartál elintézni', vagy 'Nem para, hogy a nadrágom környékén matattál'. Mennyire trógerség lenne az ilyen jellegű válasz. Egyébként sem történt semmi komoly. Mondjuk fordított helyzetben megnézném az arcát, ha mondjuk én botlottam volna belé. Biztosan én lettem volna a világ legnagyobb lúzere. Kínomban csak az orrom hegyéhez kaptam, mintha csak viszketne. Egy rossz szokás az ezer közül, aztán Abby újabb mondatára csak hümmögéssel feleltem, és a vállamat rántottam. Igazából egy szelet müzlit is elmajszolgattam volna, csak lássam, hogy zavarodott hölgyemény kaját töm a burájába. Lehetőleg minél többet, de ne rontsa el tőle a gyomrát. Mentőt hívni egyik esetben sincsen kedvem. Aztán még valaki kitalálja, hogy pusztán heccből megmérgeztem, vagy túletettem. Itt vetne rám árnyékot a meteor, ha megtörténne!
Engedelmesen foglaltam helyet a konyhában egy közeli széken. Palacsinta, saláta, vagy szendvics, nekem tök mindegy volt. Mindet megeszem, ha kell, és ha éhes vagyok. A gyomrom nem válogatott túl sokat, bár ha a szóban forgó étel rizs volt, nem biztos hogy örömteli mosollyal habzsolnám. Azonban ezt megúsztam, és maradt az az opció hogy szenyát fogunk kajálni. Az ötletben nem volt kivetnivalóm, így asztalra tett karokkal mozgolódtam kényelmes helyzetbe. Már meg sem mertem mukkanni, esetleg kell-e a segítségem. A háziasszony, vendéglátó segédmunkás biztosan lemorrantaná szőke fejfedőmet. Nem kellett volna annyit aggódnia, nekem elhiheti, hogy remek kiszolgálásban volt részem. A bőség zavarába többször is belenémultam, ő pedig olyan gyorsasággal sürgött-forgott a konyhában, hogy egymaga betöltötte az egész helyiséget. Én meg mint megszeppent ficsúr ücsörögtem és vártam az eredményt. Ritka az olyan lány (az én ismeretségi körömben), aki nem hal éhen egy doboz konzerv fölött, Abby pedig abba a kategóriába tartozott, aki látszólag tudja is, hogy mit művel. Nem tudtam pontosan, hogy milyen nehézségű kajákat tud elővarázsolni, de ha képes volt összedobni egy gusztusos, laktató szendvicset, akkor ott már nagy baj nem lehetett. Igényesen megterített kettőnk elé, szalvétát hajtogatott, poharakat meg mindenféle üdítőt felpakolt az asztalra. Ha innen nem tudott magának mit választani, akkor tényleg muszáj lesz hókon nyomnom a közelemben lévő műsorújsággal. Szerencsére a pattogása is lecsillapodott, és végre nyugodtan neki tudott látni az éjjeli nassolásnak. Biccentéssel jelezve, hogy tökéletesen megfelel a narancslé magamhoz is húztam, majd öntöttem egy keveset a poharamba.
A kajálás elég csöndesen telt, mind a ketten nagy nyugisan tömtük a majmot. Tényleg igazam volt, ha Abby nem lett volna éhes, akkor biztosan rengeteget fecsegett volna evés közben. Ehelyett pedig némán falatozott, pont úgy, ahogy én. Még csak véletlenül sem akartam kizökkenteni az étkezés fontos műveléséből. Egyszerre ugyan nem tudtam legyűrni a hatalmas adagot, így szünetet tartva néha-néha belekortyoltam az innivalómban. Épp egy falatot nyeltem, mikor Abby hosszabb idő után végre megszólalt, és megbökött. A kérdésére össze kellett szednem gyorsba a gondolataimat. Több tíz év történéseit nem lehet csak úgy egy szóval elrendezni, ha pedig igen, ahhoz elég nagy bunkóság kéne. Persze nem kellett mindenről tudnia a lánynak, ezért a lehető legáltalánosabb formában fogalmaztam.
- Nagyon jó. Nem lehet összehasonlítani Japánnal. Ez az ország sokkal kötöttebb, mint az USA. Persze ez nem hátrány, mert itt bátrabban mászkálok éjszaka az utcákon. Mind a két helyen voltak, és vannak jó, rossz emlékeim vegyesen. Bár azt hozzá kell tennem Amerikában több barátom volt, mint itt.
Vakarásztam meg a fejemet, ahogy gyorsan sorra vettem, kiket is nevezhetek igazán barátaimnak. Talán megtudtam számolni egy kezemen őket? Na jó, esetleg kettőn. Azért nem lakom olyan régen itt, hogy kismillió baráti társaságot tudjak magam mögött. Haverokból persze, hogy akad egy kevés, de igaz barátokból, ha az embernek akad egy maréknyi, akkor össze teheti a két kezét érte. Mivel nem akadt több mondanivalóm, ezért rápillantottam Abby tányérjára és sóhajtottam egy halkat.
- Jól laktál? Remélem most már nem zúgsz a földre. Maximum az ágyba, ha fáradtnak érzed magad.
Mosolyodtam el egy pillanatra, ahogy felugrottam a helyemről, és minden kérdés és ellenkezést figyelmen kívül hagyva, kezeim közé gyűjtöttem az üres tányérokat, és könnyed mozdulattal lepasszoltam a mosogatóba. Legalább már ennyit segítsek, ne kelljen egyfolytában értem ugrándozni.
- Ja, öhm, ha még valami, ami érdekel, akkor nyugodtan kérdezz, csak így most semmi értelmes nem jut eszembe, amit hozzá tudnék fűzni az előbbi kérdésedhez.
Fordultam meg, nekidőlve a szekrénysornak, miközben poharamból az utolsó kortyot is kiittam.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Szomb. Márc. 31, 2012 12:32 pm

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni banzáj O_o

Talán mégsem volt olyan butaság Amerikától kérdezni. Ezt persze csak abból szűrtem le, hogy Justin válaszolt nekem, és nem egyszavas valamikkel. Kedves volt, és nyílt. Sőt, hozzám képest nyitott könyvnek tűnt. Nem szerettem, ha lapozni tudnak bennem mások. Zavarban voltam, és nem akartam, hogy tudják, ki vagyok. Mindig is egyedül akartam megoldani az életem, mert sosem számíthattam senkire. Aztán hirtelen történt valami, és lett egy apám, olyan, aki figyelni akart rám. Bátyám, egész családom lett a semmiből, amiben jól megvoltam. És annyira féltem, hogy elvesztem őket. Ahogy Justint hallgattam, hirtelen éreztem, hogy újra félek. Erőszakosan tört rám a félelem, hogy őt is elveszíthetem… pedig nem is tartozott hozzám.
- Én is éltem Amerikában. – jegyeztem meg úgy mellékesen mosolyba préselve számat, de nem néztem Justinra.
Az USA nálam egy sötét korszak volt. Pontosabban nem, és mégis. A saját szabályaim alapján éltem, ami végül tönkretette anyámat. Ez az, amit nem fogok tudni megbocsájtani magamnak. Hiába éltünk olyan körülmények között, ahogy, nem ő tehetett róla. Én pedig végig őt vádoltam. Azért hálás vagyok apámnak, hogy anyának is gondját viseli, még ha azt állítja, nem érdekli. Csak ezért az egyért örülök, hogy apám megtalált.
- Nem. Nem vagyok fáradt. – feleltem, mint aki álomból ébredt. Inkább éreztem úgy magam, mintha még mindig a mélyben lennék. Nagyon piszkos, majdnem fekete víz alól pislogni fel a szikrázó égre. Mint egy lidércnyomás, amitől sehogy sem lehet szabadulni. De amitől nem lehet szabadulni, az elől nincs értelme menekülni sem. Én ezért is hagytam magam. Hagytam, hogy bekebelezzen a sötét víz, elhomályosítsa a látásom. Nem akartam tudni, mit éreznek mások, mi van az arcukon, milyen érzelmek futnak át rajtuk, ha meglátnak. – Ha kigondolok valamit, majd szólok.
Az is kiment a fejemből, megköszönjem Oppának, hogy elpakolta a mosatlant. Csak gépiesen felálltam, visszadobáltam a hűtőbe, amit épp megláttam. Rossz ötlet volt szóba hozni Amerikát. Hamarabb is belegondolhattam volna, de beszélni akartam Justinnal. Igazából hagyhattam volna. Nem túl kommunikatív egyén, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem hoztam meg a kedvét a szófosáshoz. Furcsán szánalmasnak érzem magam. A hirtelen hangulatváltozás annyi negatívumot hordozott magában. Például, hogy az izgatott diáklányos pattogásom mennyire gáz volt. Nem csodálom, hogy Oppa is kiakadt, mikor igazi hisztis fangirlként játszottam a gyenge kis eszem.
Lassan csoszogtam fel a lépcsőn, nem is igazán figyeltem, Justin jön-e, vagy sem. Eltemettek a gondolataim. Valahogy nem tudtam leküzdeni őket, és amire igazán nem akartam gondolni, minden eszembe jutott. Hangosat sóhajtottam, hátha így kiadhatom magamból a sok rosszat, de mivel nem jött be, csak gyorsítottam a tempón. Talán a hideg víz majd észhez térít. Legalábbis nagyon reméltem, mert nem akartam, hogy Oppa megint kiokoskodja, most miért is vagyok olyan, amilyen. Annyira akartam, hogy rájöjjön, magam alatt vagyok. Egyedül vagyok. Ha lett volna hozzá merszem, csak hátrafordulok, és megölelem. A fene nagy büszkeségem besöpörhettem a szőnyeg alá. A magány szétollózott, a darabjaim szélviharok ragadták el, és hordták szét az egész világon.
- Megyek tusolni… ha nem gond. – fordultam vissza kicsit, csak, hogy valami jelét adja, nem zavarja-e, ha magára hagyom. Kellett a hideg víz, kicsit észhez kellett térnem. Jóllehet, eddig hiába próbálkoztam bármivel is, sose sikerült elfelejtenem a dolgaimat. Azért nyűglődök most is.
Végül hagytam Justint, tévézzen, vagy amit csak szeretne, míg nem vagyok. Összeszedtem a szobámból mindenféle holmit, amire szükségem lehet, aztán bevágtattam a fürdőbe, és nagyon-nagyon haragudtam Toura, amiért nem lehet zárni az ajtót. Na jó, igazából cseppet sem zavart, hogy nem lehetett zárni az ajtót, egészen mostanáig. Azért mégiscsak egy férfi volt egy köpésre tőlem, aki nem a bátyám. Nem is akárki volt, hanem Oppa.
Valószínűleg olyan gyorsan még sosem mostam hajat, mint amilyen gyorsan most elkészültem. Még a szárítással sem bajlódtam, egyébként sem szerettem bíbelődni vele. Előbb-utóbb magától is megszárad a hajam, akkor minek pazaroljak a szárítgatására időt. Feleslegesnek tűnt. Régebben egyáltalán nem is foglalkoztatott, hogy néz ki a hajam. Általában elég rövid volt ahhoz, hogy ne kezdhessek vele semmit, és akkor is csupa kóc. Elfeküdtem, vagy egyszerűen csak az utcán való rohangászástól, de sosem állt normálisan. Nem tudom, változott-e valami azóta, azon kívül legalábbis, hogy megnőtt a hajam.
Valamilyen képzavar folytán nem vettem fel a köntösömet. Nem lett volna gond, de Oppa mégiscsak a nappaliban volt, és én mindenképpen szándékoztam vele diskurálni. Elég meleg víz volt még, főleg, hogy én leginkább a hideget használtam, ami nem segített, csak megjegyezném. De nem akartam, hogy Justin emiatt idegeskedjen, még ha nem is tenné, mert ki vagyok én neki. Csak egy ismerős, az ismerősökről pedig semmilyen nekem kedvező általános igazságot sem tudok. "Bajtársat nem hagyunk hátra." az egy dolog, de én semmiben sem voltam társa eddig. Nem is ismerem, csak amit a lapokból tudtam meg róla, vagy az internetről, abból gazdálkodhatom
- Adtam már törülközőt? - Kérdeztem zavartan, de aztán eszembe jutott, hogy igen. - Nem pancsoltam, azt hiszem, és… Nyugodtan menj csak. - Mutattam az ajtó felé, miközben a szobáménak támasztottam a hátam. Fésülgetni kezdtem ujjaimmal vizes hajam, mint aki nem tud magával mit kezdeni, mert nem is tudtam. Nem szerettem, mikor összegubancolódik.
Kissé össze voltam zavarodva. Eléggé felfrissültem a víztől, hogy ne csak a múlton járjon az eszem, de mégsem voltam egészen a jelenben sem. Ezért sem tűnt fel, hogy pólóm itt-ott nedvesen tapadt hozzám hajamtól, vagy, hogy a térdig felhúzott zokni cseppet sem divat, és hogy nem szeretem, ha mások látják a lábaimat, ami rövidnadrágban nem volt nagy feladat. De valamiért ezek a dolgok mégsem zavartak annyira, hogy tegyek is ellene, pedig nyugodtan elmehettem volna a szobámba, hogy ne zavarjam Justint, vagy megágyazhattam volna neki, akármi. De csak álltam, és vártam a sült galambra, vagy a tapsra, miközben kicsit sem éreztem zavarónak a helyzetet, inkább olyannak, ami csak úgy van.
Végül mégiscsak lenyomtam a kilincset, de csak résnyire nyitottam az ajtót. Nem akartam bemenni rajta, mert féltem, hogy akkor felébredek. Hirtelen olyan álomszerűnek tűnt ez a nap, a sok örültség, a fura dolgok. Tényleg elhittem róla, hogy csak egy álom, nem kételkedtem benne. Vagy mégis. Nem, csupán csak reménykedtem, de a remény is meghal majd utolsóként. Egyszerűen csak nem lehetett igaz, hogy a fiú, vagy inkább férfi, akit elalvás előtt folyton nézegettem, akinek a mondanivalójára annyira figyelni akartam, egy szépnek nem nevezhető napom nekem köszönhesse az életét – ami egyébként sem volt igaz. Hihetetlen, hogy nem tűnik el, amint belépek a szobába, és nem ébredek fel, amint lámpát kapcsolok. Ezért nem akartam bemenni, és ezért néztem rá olyan nagy szemekkel.
„Oppa, kérlek, ne hagyj egyedül!” Akartam neki mondani ilyet, vagy hasonlót, de nem tettem. Milyen lett volna? Minden büszkeségem, mindent, ami azzá tett, aki vagyok, nem adhattam fel. Mégsem akartam, hogy Justin eltűnjön, mint egy délibáb, mint aki soha nem létezett, csak álmaiban. Szétesnék. Apró darabokra. És hiába lennék újra egész, hiába raknám magam helyre, a legapróbb darabjaim elvesznének, még én sem találhatnám meg őket. Kevesebb lennék, a mostaninál is rosszabb ember. Nem akarok az lenni! Hitvány életet éltem, amióta csak élek, de ha tehetem, nem fogom hagyni, hogy ez mindvégig megbélyegezzen. Nem engedem, hogy bántsanak, hogy bántsak másokat, nem engedem senkinek! Ezért… Kérlek, Oppa…

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Kedd Ápr. 03, 2012 4:53 am

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni banzáj

Miután a poharat is laza mozdulattal pöccintettem a mosogatóba, hirtelen felfigyeltem egy elpottyantott mondatra, amit ha még akartam sem tudtam volna nem hallani. Meglepve éreztem magamat, mivel nincs túl sűrűn alkalmam az ilyen szerencsékhez? Mondhatni így is. Belegondolva ijesztően sok közös vonás volt köztem és Abby között. Az ijesztőt, pedig nem a szó szoros értelmében kellett definiálni; csak csupán képtelen voltam gyorsan mindent befogadni. Sok új infó, sok egyforma jellem, sok furcsa, hasonló esemény. Valahogy az ilyen dolgokra sosem tudtam rendesen, ép ésszel felkészülni. Talán az esti óra is közrejátszott, nem mindennek tudtam rendes magyarázatot előkotorni.
Még a vak is látta volna, hogy itt megint gebasz alakult. Pedig senki nem kérte, hogy magáról meséljen. Pont az ilyen szitukat akartam elkerülni. Elég volt ez a kevéske idő arra, hogy kitapasztaljam mit szabad, és mit nem érdemes megemlíteni Abby jelenlétekor. Éppen ezért akartam célozni arra, én szívesen mesélek magamról. Szimplán nem akartam, hogy szarul érezze magát. Erre megint ott tartunk, ahol eddig – egy helyben toporgunk, az életkedv ugyan olyan rossz, mint egy órával ezelőtt, én meg képtelen vagyok ezen változtatni. Csak elég lett volna, ha azt mondja, nem kíváncsi a fölösleges fecsegésemre. Talán egyszerűbb lenne az én dolgom is. Nem tudok átlátni a szavakon, nem tudok új értelmet adni egy-egy elejtett mondatnak. Én a puszta kőszikla, realitás talaján koptatom mindkét lábamat, míg egy nap el nem tűnnek a föld felszínéről. Megkönnyítenénk mind a kettőnk dolgát azzal, ha célirányosan, egyértelműen fogalmaznánk. Viszont ennek a taglalásába nem fogok belemenni. Ha neki így jó, nekem is.
Igyekeztem magamban tartani a pislákoló lelkesedés apró törekvéseit, így viszonoztam az apró mosolyt. Néha rápillantottam, de leginkább a földet pásztáztam tekintetemmel. Jobb volt, ha nem látom az arcát, különben csak magamat spanolnám az egekig. Beképzelnék hülyeségeket, amiknek lehet annyira sincsen alapjuk, mint egy gitározó víziló produkciójának. Az erezetet figyeltem, hogyan cikázik jobbra-balra, mikor azon kaptam magamat, illetve Abby-t, megindul az emelet felé. Mindent hárított. Nem mintha annyira akartam volna neki kedveskedni, de már nekem is feltűnt, mindent támadásnak vett. Igen, így jár az, aki sokáig szemezik a fugával... Ahogy mögötte felosontam a lépcsőkön, megfordult a fejemben, hogy lassan bele kéne nyugodnom az egészbe. Lehet tényleg olyan, mint amilyen. Nem megjátssza, nem is kér szánalmat, csupán egyszerűen ilyen a természete. Nem ismerhetem annyira, hogy tudjam, mi zajlik le ebben a percekben a fejében, így engedelmes vendégként ettem-ittam további szavait.
Ha tusolni akart menni, nem álltam útját. Csak bólintottam, és mutattam, tökéletesen megleszek addig a kanapén hemperegve. Magamról tudom jól, hogy jót tesz a zuhanyzás. Számba veszem a nap eseményeit, és választ keresek a megoldatlan, feledésbe merülő szösszenetekre. Ha egy kicsit sikeres vagyok, egyszer mindenre találok megmagyarázható okot. Mindennek kell lennie egy alapnak, ami kiváltja az egész folyamatot. Ez olyan, akár a dominósor; ha az első dominót eldöntöd, láncreakció jön létre, és a gerinc felbukik. Ilyenek voltak az emberi kapcsolatok, és viszonyok. Minden és mindenki más-más választ vált ki belőlünk. Némelyek hevesebbeket, némelyek pedig sekélyeset. Idővel minden megoldódik. Én pedig ebbe ringatva magamat vettem tudomásul Abby óhaját, így sarkon fordulva bevágódtam a kanapé egyik sarkába. Csönd volt, mindaddig, míg meg nem hallottam a zuhanyrózsából kiömlő vízcseppek zuhogását. Így sem volt túl érdekfeszítő az egymagamban ücsörgés, ezért előkerestem az asztal környékén elhajított távirányítót, és hangot adtam a televízióra. Nem szerettem tévézni. Teli volt moslékkal és idegesítő vetélkedőkkel, amiktől herótom volt. Kirázott a hideg a sok giccses díszlettől, és tenyérbemászó műsorvezetőktől. A tipikus, japán visító lánytömegről szót sem ejtve. Még egyet elviselek, az hagyján, de mikor tömegesen vonyítanak a Holdra... az kiveri a biztosítékot. Egyhangú kapcsolgatásomba azonban hamar beleuntam, így lekapcsoltam a tévét, ne egye fölösbe az áramot. Elnyújtózva a kanapén bámultam egy darabig magam fölé. Ha még pár percig feküdtem volna szótlanul, biztosan bealszom. Akkor kaptam föl fejemet, mikor nyikorgott egyet a padló.
- Már kaptam, kösz.
Válaszoltam, végét eléggé lehalkítva mondatomnak. Akarva akaratlanul is végignéztem Abby-n. Túl régen volt olyan alkalmam, mikor alvós holmiban láthattam nőt. Tudatomon kívül estem kissé zavarba, amiért képtelen voltam komolyan kezelni a helyzetet. Hiszen mivel álltam szemben? Csak egy lánnyal, akin az átlagnál egy kicsit rövidebb nadrág volt. Ráadásul nedves tincsei végigvonultak vállain. Ugyan, ilyet a strandon is láthatnék. Azonban eszem azt súgta, közel sem olyan helyzetben lennék, ahol holmi 40°C-os mártózásról lenne szó a közeli strandon. Nem akartam ennyire megbámulni szegényt, így gyorsan fel is pattantam a helyemről, s mint aki szemellenzőt húzott volna fejére, úgy vágtattam az ajtó irányába. El akartam mellette suhanni, úgy hogy rá sem nézek. Nekirugaszkodásom pedig annyira elvette az eszemet, hogy így is be kellett húznom a kéziféket. Törülköző! Nem ártott volna, ha azt is magammal viszem. Így kissé kínosan hőköltem meg, majd kanyarodtam vissza érte. Felkapva és hónom alá gyűrve a kanapén hagyott textilt ácsorogtam egy pillanatig, hátamat mutatva a lánynak. Ha most nem tudnám hányadán állok, biztosan hülyeséget csinálnék.
Nagy levegőt vettem, és meg kellett ráznom a fejemet, hogy kijózanodjak a bódulatból. Tudnom kellett, hogy nem vagyok más, mint egy imádott, aki könnyen befolyásolhatja a rajongóit. Bár úgy indítottam, itt legyen személyes kapcsolat, mégis képtelenség. Ha akarnám, csúnyán kijátszhatnám a lány érzéseit. De mégis... hiányzik ez bárkinek is? Ezért nem néztem rá, ezért nem szóltam semmit, és ezért loholtam el mellette, hogy egy kis időre bezárkózhassak a fürdőszobába. Magam után fájdalmasan csuktam be az ajtót, és fellélegeztem. Leheletem megállt a párás helyiségben, amit átjárt egy kellemes illat. Biztosan a tusfürdő az, amit az előbb Abby használt. Még azt is elhittem, hogy megszédültem, így gyorsan homlokomhoz kaptam, közben pedig elkezdtem lehámozni magamról a cuccaimat. Nem törődtem azzal, hogy összehajtogassam levetett ruháimat, csak kupacba halmoztam az egyik oldalra, és igyekeztem minél sürgősebben lezuhanyozni. Üdítő, langyos víz kellett a képembe ahhoz, hogy észhez térjek. Idióta érzések, ha lehetne most rögvest kibasznám őket a legközelebbi kukába. Miután pedig elzártam a csapot, hátrasimítottam vizes tincseimet, és a magammal hozott törülközőt segítségül hívtam. Megszárítkozásom után már csak azt kellett eldöntenem, hogy visszabújok a holmimba, vagy leszek olyan pofátlan, hogy váltóruhát kérek. Az első opciót választottam. Szégyen vagy sem, nem akarom még azzal is sokkolni, hogy egy szál törülközőben kuncsorgok még ruhát is. Talán bokszerban és pólóban nem vagyok olyan ijesztő látvány. A folyosó üresen állt. Abby-nek nyoma veszett. A szobájából jövő, vékony fénynyaláb viszont azt tudatta velem, hogy ott kellene keresnem. Nem akartam benyitni. Csak halkan az ajtó elé léptem, és bekopogtam.
- Köszönöm a fürdőt. Sajnálom, ha az előbb megrémítettelek volna. Megkérdezhetem, merre leszek elszállásolva?
Amiért nem jött egy jó ideig válasz, kezdtem egyre jobban kétségbe esni.
- Abby?
Kopogtam gyengéden, és szólítgattam halkan. Agyvizem már fortyogott, legszívesebben rátörtem volna az ajtót, csak hogy megbizonyosodhassak róla, szimplán nem hallotta, hogy neki dünnyögök. Győzzön meg arról, hogy fölöslegesen halluzom be az egészet!

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Kedd Ápr. 03, 2012 9:38 am

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni bújócska

Hirtelen ledermedtem. Nem tudtam, mi lelhette Justint, hogy úgy loholt a fürdőbe, szét sem nézett. Lehetséges, hogy fáradt volt. De nem akart rám nézni, csak lefelé nézett. Mintha máris el akarna tűnni. Lehetséges, hogy az álmom kezd szétesni, és ezért nem néz rám. Az eszem már tudja, hogy talán nem is Jus mászkál itt fel-alá, hanem egy idegen, és nem akarja, hogy csalódnom kelljen, ezért nem láthatom az arcát. Kicsi részét sem, pedig alacsonyabb vagyok, mint Oppa, ráláthattam volna az arcára, helyette csak egy suhanást láttam, egy elmosódott foltot, aztán az ajtó becsukódott mögötte.
Nem mozdultam. Még mindig az elképzelésem rabja voltam. Amint meghallottam, hogy ontja magából a vizet a zuhanyrózsa, egyből az ajtóra tapadtam. Nem tudom, mi vezérelt arra, hogy a fürdőszoba ajtóra kenődve hallgatózzak, és elképzeljem, hogy ázik Justin, milyen lehet vizes hajjal, törülközőben, de nem akartam ezt csinálni. Tudtam, hogy nem szabad. Még csak nem is azért nem szabad, mert zaklatásnak minősül, hanem mert soha nem lehet közöm hozzá. Nem is szabad, ezt sem. Azzal csak bajba sodornám, pontosan tudtam ezt is, mint mindent, mégis egészen addig, míg el nem csendesedett a víz csobogása, az ajtónak dőlve hűtöttem a fejem, le ne robbanjon a helyéről.
Cseppet sem vallott rám az efféle viselkedés. Érettnek tartottam magam, erre sikerült bebizonyítanom, hogy rettentő gyerekes vagyok. Amint elcsendesedett a fürdő, szinte azonnal besprinteltem a szobámba. Jó, a sprintelés erős megfogalmazás, semmi ilyesmi nem történt, csupán kettőt léptem, és már bent is voltam a sötétben. Óvatosan behajtottam az ajtó, nem csuktam be, mert nem akartam hangoskodni. Úgy könnyű szerrel le is leplezhettem volna saját magam. Addig-addig akcióztam, végül is az ágyamon kötöttem ki. Felkapcsoltam a kis lámpámat, és előhalásztam az éjjeli szekrényemből az mp4-emet. Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem.
Begubóztam az ágy sarkába, és egy párnát ölelgetve, szorongatva kezdtem zenét hallgatni. Semmi megnyugtatót sem találtam. Még Kanade senpai leglazább muzsikájának is olyan szövege volt, hogy habzó szájjal fulladtam bele a párnámba. Minden csak felidegesített, legszívesebben a kezemben tartott tollkupacot is széjjeltéptem volna, hadd repüljön szerte a szobában. Inkább hagytam a zenét. Sőt, nem is egyszerűen csak hagytam. Kitéptem a két kis pöcköt füleimből, és a szoba túlsó végébe hajítottam a lejátszót. Nem ellene irányult, a zene volt a bűnös, és Oppa. Miatta nem tudtam megnyugodni. Pedig milyen jó volt, hogy itt volt, még ha csak egy két lábon járó álom is.
Ekkor figyeltem fel a kopogásra, majd meghallottam a nevem is. Nem tudom, mióta próbálkozhat Justin, de egyszerűen csak be kellett volna jönnie. Nem tudtam neki felelni, az idegtől összeszorult a torkom. Felkeltem hát az ágyról, és lassan, mintha a texasi láncfűrészest készülném beengedni, nagyon lassan araszoltam az ajtó felé. Olyan hangosan vettem a levegőt, mint egy tüdőbajos. Komolyan, ha leszippantom a tollakat a párnámból, az sem viseli meg ennyire a tüdőmet, mint az a hatalmas feszültség, ami egész testemben remegésre késztetett. Most jött el az igazság pillanata elvégre. Legnagyobb valószínűség szerint úgyis vagy Hibikit, vagy Tout találom az ajtó előtt. Nem is vártam mást, épp ezért voltam olyan nyugtalan. Szerettem volna reménykedni, hogy másképp lesz.
- Oppa? – léptem hátra egye, mikor kinyitottam az ajtót. Nem hittem el, hogy tényleg ő az. Szerencsétlenebb nem is lehettem volna. De túl hamar gondoltam ki ezt, el is sikerült kiabálnom, mert egy pillanat múlva kezem az önálló élet mellett döntött, és szépen rátenyereltem Justin mellkasára. Talán az vezérelt, hogy megtudjam, tényleg igazi-e, vagy csak álmodom. Akárhogy is volt, elég szilárdnak tűnt ahhoz, hogy zavarba jöjjek, és visszarántsam karomat. – Baj van?
Nem értettem, miért szólongatott úgy, mintha mindenképpen beszélni akarna velem. Aztán végül felvilágosított. Hol is kellene aludnia? Ez volt az a hatalmas kérdés, amire sürgősen választ kellett eszkábálnom neki. Először arra gondoltam, a kanapén kellene aludnia, mindenkinek a maga helyén. Aztán átsuhant a fejemen, hogy neki kellene az ágyamban aludni, hiszen az kényelmesebb. Végül pedig teljesen más ötlettel álltam elő, mint amit mondanom kellett volna. Csak nem akartam, hogy olyan messze legyen tőlem. Ha tényleg valós, látni akarom reggel is, mikor felébredek.
- Oppa… félek a sötétben egyedül. Nem… Aludnál velem? – a lábamat néztem, nem mertem Justinra lesni. végig úgy éreztem, hogy engem figyel, és a pillantása átégeti a koponyámat. Talán képes olvasni a gondolataimban is, bár akkor tudnia kell, hogy nem félek. Amióta tudom, hogy nálam alszik, még ha nem is fekszik az ágyamba, nem félek. Nem szoktam, de ha Tou nincs itthon, nagyon egyedül érzem magam, és egy ekkora ház, annyira hatalmas, hogy képes lennék elveszni benne. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogyan is keveredtem ide, ebbe az új életbe. – Nem kötelező, ha nem akarsz… én megértem.
Eléggé össze-vissza voltam, éreztem, hogy vörösödöm. Nem akartam elpirulni, szégyenkezni, büszke voltam. Egy büszke Quincy, aki csupán a büszkeségére büszke, a származására, a hovatartozására nem. Nem is lehettem, nem értettem, miért jó ez az élet, és nekem mi közöm hozzá. Nem segítettem senkin, nem úgy tűnt, hogy valaha is fogok, csak azért, mert tudok nyilakat lövöldözni. Jóllehet, nem tudtam. Nem tudtam megtanulni, béna voltam benne, de nem zavart, mert csap apám akarta, hogy jó legyek benne. Akárkit kellett volna megmentenem, inkább csak kárt tettem benne, így felhagytam vele. Gyakorlom ugyan, de semmi értelme.
- Ha nem akarsz itt aludni, megágyazok neked a kanapén. – mondtam immár összeszedve magam, mélyen a szemébe nézve. Nem fenyegetés akart lenni, bár kicsit úgy hangzott. Csak tudatni akartam vele, hogy van más választása is. Nem kötelező fél este plafonon feszítő önmagát lesnie. De le fogom onnan szedni a képét. Az ismerősök nem alszanak el egymás majdnem életnagyságú képét vizslatva a plafonon. Ha Justin soha többé nem járna erre, akkor is bántaná a lelkiismeretem, ha nem szedném le őt onnan. Valószínűleg más helyet is találok neki, akad még. – Bocsánat, hogy nem feleltem korábban. – hajtottam fejet Oppa előtt. Berögzült mozdulat volt, amit napi szinten alkalmaztam az iskolában, apámnál, bárhol, bármikor. Nem szerettem, hogy ennyire oda kell figyelnem, mit teszek, Japán béklyókat tett a végtagjaimra, és láncokon rángatott. De szerettem itt, valamennyire. Volt bátyám, habár inkább ne lett volna. Minden pillanatban azon idegeskedtem, mi fog vele történni. Mert egy idő után ő is bajba kerül majd, valami lesz vele is, mint anyával, vagy Kyoval. És most, szép lassan Justint is belekeverem az ördögi körbe. A hurok lassan szorul a nyaka körül, és egyszer csak már nem lesz menekvés. Én tudom ezt a legjobban, elengedni viszont nem akartam. Nem tűnt úgy, az lenne a helyes, de a helyes fogalma bonyolult. Ez a ledefiniálhatatlanság pedig csak táptalajt ad az én romboló munkámnak. De nem akarom őt is tönkre tenni. Szükségem van rá… egy barátra.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Hétf. Május 14, 2012 9:29 pm

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni banzáj

Olyan idióta gondolatok jártak a fejemben, amitől később szívesen lefejeltem volna a legközelebbi falat. Szép nyomott mintát hagyva a téglákon pedig még bónuszként vastapssal jutalmaztam volna magamat. Azért nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam Abby hangját. Hamarosan ajtót nyitott. Talán még gyenge sóhaj is kiszivároghatott belőlem, ebben már nem voltam biztos. Abban viszont szinte 100%-osan, hogy megérintette a mellkasomat, amitől hirtelen nem tudtam hogyan reagáljak. Olyan volt, mintha épp azt vizsgálná, megállt-e a szívem, vagy miért vághatok olyan fejet, amilyet. Valójában nem is érdekelt, milyen képpel állhatok előtte. Könnyen megeshetett, hogy szokatlannal. Még mielőtt bármiféle hülye mozdulatot is tettem volna, szerencsémre Abby előbb cselekedett. Így megelőzve egy kellemetlen sorozatot. Ezek után rákényszerítettem magamat a továbblépésre.
Itt volt az alvás kérdése. Még nem éreztem magamat álmosnak. Sokszor fordult már elő, hogy éjszakákat virrasztottam át, de az más volt. Most csak azért sem menne könnyen az alvás. Hiszen itt vagyok egy lány házában, akit alig ismerek. Ráadásul csábít a kíváncsiság. Közrejátszik a rövidnadrág, és a szobájából kiszűrődő halovány parfümillat. Egy lány szobája olyan vonzerővel hat az érzékeimre, hogy alig bírok megmaradni a realitás talaján. Az pedig csak hab volt a tortán, mikor megkért arra, hogy aludjak vele. Nem is értettem, mi folyik itt. Miért bízik meg bennem ennyire? Kötve hiszem, hogy ennyi idő elég lett volna arra, hogy kiismerjen. Vagy csak úgy van vele, hogy az interjúk alapján klassz srác vagyok? Nem értettem. Talán nem is akartam. Azért értetlenkedve visszakérdeztem minden egyes szóra. Persze nem hagyhatták figyelmen kívül hogyan is habozok, miközben tarkómat vakarászom. Semmi rosszat nem feltételeztem, csak annyira idegen az egész szitu. Már azért is hálásnak kéne lennem, hogy az otthonába engedett, még azzal is traktáljam, hogy a szobájában fetrengek? De hát Ő kért meg rá!
- Hát jó, legyen.
Adtam választ végül. Nem mondhatnám azt, hogy teljesen meggyőzött. Csak bele kellett gondolnom az elmúlt órák eseményeire; attól paráztam, hogy megint meggondolatlanul cselekszem. Azt meg nem akartam. Akkor újabb sebeket ejtenék Abby lelkén. Így is túl sok volt neki az a csók, ott az állomáson. Ha -feltételezzük- több is történne annál a csóknál... nem, nem. Egyszerűen nem történhet! Észnél kell maradnom, és nem gondolhatok ilyen baromságokra! Szimplán megágyazok magamnak a földön és alszunk. Ennyi az egész. Miután végre lezártam magamban a kérdések sorát, hagytam hogy Abby bevezessen a szobájába. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, addig pedig volt időm arra, hogy gyorsan körbenézzek. Tipikus csajszoba. A levegőben érződött, hogy lány szobájában vagyok. Elég sok csecsebecsét rejtettek a polcok, de leginkább az a poszter szúrt szemet, ami Abby ágya fölött lógott. Ahogy beljebb léptem élesebben láthattam azt. Kissé meg voltam lepődve, de igyekeztem nem produkálni látható jeleket. Ezért hirtelen el is kaptam a fejemet és vártam az utasításokat a kisasszonytól. Hülyén éreztem magamat, amiért nem tudtam mit is kezdjek magammal. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy eloldalgok az ablak irányába, és ráülök a párkányra. Csipáztam a nagy ablakokat, emlékszem a régi szobámon is ilyen volt. Rengeteg meleg, nyári éjszakát kint csövelve töltöttünk a haverokkal. Söröztünk és reggelig dumáltunk. Néha azért visszasírom azt az időt. De csak néha. Jó így nekem, már beleszoktam.
Karba tett kezekkel eszméltem fel arra, hogy Abby előttem meghajolt. Én pedig csak meredtem előre bambán, hogy mégis mi lelte. Amilyen gyorsan leültem, olyan gyorsan pattantam fel és ragadtam meg a lány vállát. Tökre kétségbe voltam esve.
- Hát de nincsen semmi gáz. Csak túlspiláztam a dolgokat. Azt hittem rosszul lettél, és ezért nem válaszolsz.
Mondandóm közben elfordítottam a fejemet, hogy végre beláthassak Abby dús haja mögé. Az tény, ilyen hosszú loknik alatt könnyen bujkálhat. Viszont most nem volt rá szükség. Egyáltalán nem is értettem, minek ez az egész hülyeség. Ezt az egyet sosem tudtam megszokni Japánban- az a fene nagy udvariasság. Néha tényleg jobban esne, ha csak annyit mondanának „bocs haver”. Esetleg még lazábban venném a szitut. De ezért nem hibáztatom Abby-t. Ebben nevelkedett, ez az elfogadható, így semmi jogom háborogni. Csak azt akartam, hogy egyenesedjen ki, és lendüljünk tovább a történteken. Elhiheti, hogy ilyenért nem tudnék rá haragudni.
- Azzal pedig nincsen semmi baj, hogyha félsz. Majd én megvédelek... izé, nem voltam túl meggyőző, mi?
Húztam félre számat a besült produkcióm után. Ezt követte a szokásos kínos nevetés, amit már vérprofiként műveltem. Egyszerűen oldani akartam a feszkót – mint eddig. Ha ez a lány túl sokat kattog az ilyen dolgokon, tényleg kicsinálja magát. Ezért kellett az, hogy figyelmes legyek. Valamivel gyorsan elő kellett állnom. Miután megvoltam vele, csak arra kértem Abby-t, hogy foglaljon helyet az ágyán. Beszélni volt kedvem, csak nem tudtam hogyan kezdjek bele. Mikor mind a ketten megtaláltuk a kényelmes ülőhelyzetet, ismét összefontam magam előtt a kezeimet.
- Azért jó a félelem, mert megerősít. Ha áttudsz rajta lépni, akkor nincs, ami hátráltatna. Még mielőtt kinevetnél, tudom, tudom, hülye példa, de én sokáig féltem a lufiktól. Na jó, lehet röhögni... Lényegében az egész onnan fakadt, hogy lufifújás közben kidurrant. Fájdalmasan csattant az arcomon, és felrepedt tőle a szám. Talán nem is magától a durranástól ijedtem meg, hanem inkább a kicsorduló vér látványától. Így már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy évekig rá sem mertem nézni a lufikra. Aztán egy szép napon erőt vettem magamon, és húgi szülinapján az összesre rátapostam. Azt mondjuk nem teszem hozzá, hogy szépen megríkattam a húgomat, na meg szobafogságot kaptam... de az a lényeg, hogy csak egyszer kell szembenézni a félelmeinkkel.
Magam sem értem, miért ez az idióta példát hoztam föl. Biztosan jó nagy marhának néz most Abby, de nem érdekelt. Azt akartam vele elhitetni, hogy igenis képesek vagyunk szembeszállni a félelmeinkkel. Csak egy marék akaraterő kell, és ugyanannyi bátorság. A többi pedig magától megy. Hirtelen ránéztem a lányra, és csatarászni kezdtem a kezemmel.
- Izé, nehogy azt hidd, hogy ez tavalyi sztori. Össz-vissz 10 éves voltam!
Gördült végig egy kínos csepp a homlokomon, ahogy magyarázkodtam. Még a végén azt hiszi, hogy nagy ló létemre félek holmi lufiktól. Talán ezért is volt hülye példa rá.
- Mindegy, hiába is magyarázkodnék, a lényeg az, hogy nem élhetünk félelemben. Most pedig váltsunk témát, mit szólsz?

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Pént. Jún. 01, 2012 11:10 pm

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni bújócska

Nem tagadom, megállt a szívem is egy pillanatra, mikor Justin úgy döntött, velem alszik. De nem mutattam ki az örömöm. Elvégre… nem is lett volna szabad örülnöm. Csak belerángatom őt a bajba, és aztán… ki fogja megmenteni? Azt hiszem, ezek után nem leszek képes ellökni őt. Mármint, ha csak a gondolataimban, de szükségem lesz rá, függetlenül attól, hogy valaha is újra találkozunk-e. Karakura elég nagy ahhoz, hogy elkerülhessen, ha akar. Valószínűleg a ma este után nem is lesz ez másképp. De attól én még gondolhatok rá, ahogy eddig is. Oppa kedvéért eszek, iskolába megyek, úgy teszek, mint aki tanul, és nem keresem a bajt. A képlet egyszerű, ahogy eddig is az volt.
Pontosabban csak azt hittem, hogy egyszerű. De valahányszor egy kicsivel közelebb kerültem hozzá, egyre elveszettebbnek éreztem magam. Nem rossz értelemben, vagyis bizonyos szempontból igen. Csak a rossz oldalán nem akartam gondolkodni. Kár lett volna sokat rágódni rajta, a ma este után úgysem kérhetek többet. Addig pedig, ha leplezve is az érzéseimet, de boldog volt. Amikor csak Justinra néztem, úgy éreztem, felragyog az arcom, ezért rejtegettem előle. Ha csak véletlen megérintett, vagy én őt, úgy gondoltam, elvőrösödöm. És mikor hozzám szólt, a gyomrom is görcsbe rándult az idegességtől.
Azt hittem, minden látszik rajtam, de talán nem így volt. Mégis, mikor Jus megfogta a vállaimat, és próbálta meglesni az arcom, tényleg azért imádkoztam, hogy elsüllyedjek. Hihetetlen volt, hogy ennyire átlagos, és gáz tinédzser gondolatok kavarognak az én fejemben. Mindig úgy képzeltem magam, mint egy érett felnőttet, és erre most milyen szépen mutatom be magamnak, hogy az egész énképem egyenlő egy döglött hallal.
És erre, mintha Oppa tudta volna, min is jár az eszem, bevágott valami sztorit a lufikról. Én meg elképzeltem, ahogy felnőtt férfi fejjel szépen taposgatja össze a lufikat arcán ördögi vigyorral. Nem állhattam meg, hogy fel ne kacagjak. A látvány egyszerűen leírhatatlan volt. Most komolyan. Mintha Herkules Nyan-cat ellen küzdene teljes erőbedobással. Aki ezt megállja nevetés nélkül, az vagy halott, vagy vegetál. Más magyarázat nincs rá.
- Én szeretnék neked hinni, de ilyenkor szokták azt mondani, hogy ebből már nem magyarázod ki magad. – mosolyogtam rá, és azon gondolkodtam, miféle témával hozakodhatnék elő, ami nem bántja a lelkét. Talán igaza volt abban, hogy nem élhetünk félelemben, mégis annyi minden van a világon, amitől félni kell. A sötétben pedig még annál is több veszély van.
Semmi értelmes sem jutott eszembe. Egyszerűen, ha nincs miről beszélni, nem lehet erőltetni. Vagyis nem tudom. Igazából annyi mindent akartam kérdezni Justintól, míg nem találkoztunk. De most, hogy személyesen találkoztunk, már semmit sem akarok tudni. Nem akarom őt faggatni, mert… nem érzem helyesnek. Egyszerűen, amit meg kell tudnom róla, vagy akarja, hogy megtudjak, azt el fogja mondani. Mint a lufis esetet is. Nem támadhatom le, főleg nem azzal a gyerekes kíváncsisággal és rajongással, amivel magamban fogalmazgattam a régóta esedékes kérdéseket. Az biztosan nem házigazdához illő lenne, bármit is kell csinálnia egy házigazdának.
- Esetleg… lefeküdhetnénk? – ajánlottam a lehetőséget, és máris azon voltam, hogy lerámoljam a plüssöket, és egyéb teljesen felesleges dolgot az ágyamról. Még jó, hogy ilyen nagy, csak elférünk valahogy. Maximum összebújunk… De NEM! Már megint csak a hülyeségen jár az eszem, hihetetlen! – Hoz-zak még párnát? – hát már dadogok is?! Semmi sem szent ezen a világon?!
Végül csak megtörtént a csoda, és minden további baleset nélkül megágyaztam mindkettőnknek az ágyamban. Reméltem, hogy semmi rosszra nem gondol Justin. Hiába tűnik annak, ami, igazából nem az akar lenni. Pontosabban én magam sem tudom, mi az ördögöt is akarok szegény sráctól, de amint kitalálom, ő maga is tudni fogja. Remélem, mindketten rájövünk még az előtt, mielőtt valami megbocsáthatatlant, vagy valami orbitális hülyeséget csinálnék. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű, de mégis jobb így tekinteni a ma estére. Ez egy kivételes alkalom, de bármikor újra hajlandó lennék ilyen kivételes alkalmat tartani.
Belefeledkezve ábrándjaimba pislogtam fel a plafonomra, hogy megnézzem, Justin kényelmesen elvan-e odafenn. Ekkor esett le a tantusz, hogy egy másik Justin, aki az igazi, és aki az elő lélegző dobosisten, akinek a képmása a plafonon nyaral… Szóval végül a saját gondolataim kelepcéjébe estem. Addig-addig csavartam a dolgokat, hogy már magam sem értettem. És mégis… Hogy lehet ennyi eszem, hogy minden további nélkül be akarom fektetni Oppát az ágyamban, miközben a majdnem életnagyságú mása fönt nyaral a falon. Egyéb képek is vannak róla elszórva a szobában, de teljesen biztos, hogy ez a poszter kiütné nála a biztosítékot. Valamit tennem kell.
- Oppa! Tedd ezt fel! – nyújtottam felé az éjjeli szemfedőmet. Életemben egyszer használhattam talán. Nem értem, hogy lehet benne aludni. De a célnak megfelelő lesz, nem? Ha felteszi, nem látja majd, hogy épp maga alá fektetem. Elég furán hangzik ez még gondolatban is, de igazából ezt teszem. Igazából mindegy, megteszi-e, vagy sem, meert… elég ideje itt tartózkodik már ahhoz, hogy felfigyeljen arra a bizonyos képre, nem igaz. Próbálkozni viszont attól még lehet.
Ha ő nem, majd én megvédem attól, hogy megvakuljon. Nem mintha rosszul nézne ki a képen, vagy ilyesmi, de nem hiszem, hogy minden vágya önmagával szemezni. Szóval gondoltam, segítek neki. Leszek olyan kedves, és felteszem a fejére. El is kezdtem ügyködni, hogy minél hamarabb meglegyek vele, de mintha nem érdekelte volna Oppát, hogy életet menteni próbálok. Én meg egész végig csak azon voltam kiakadva, hogy milyen béna vagyok. És hogy tetézhettem volna másképp az egész estés bénázást, mint azzal, hogy majdnem leesek az ágyról. Elismerem, nem a legértelmesebb dolog az ágy szélén térdelve küszködni egy srác fejére egy dilis alvómaszkot, de jobb ötletem nem volt. Nagy okosságomban pedig majdnem leestem az ágyra. Még szerencse, hogy Justinban megkapaszkodhattam, így ahelyett, hogy előre borultam voltam, szépen hátravágódtam, elrántva őt is. Úgy tűnt, egy cseppet bajba keveredtem. Méghozzá jó nagy bajba.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Szomb. Júl. 07, 2012 9:50 am

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni banzáj

Visszamosolyogtam. Tudtam, hogy ezzel fog szívatni. Nem akartam magyarázkodni, mert az ilyen hülye vitákat húgival is elszoktam játszani. Szóval nem mentem bele jobban a dologba, mert tudtam, az lenne a vége, hogy megint én jövök ki belőle rosszul. Viszont azt sajnáltam, hogy a sztorim nem okozott osztatlan sikert. Meg itt voltam, hogy gyors mosollyal el voltam intézve, aztán néztem ki a fejemből, mint egy hülye gyerek. Ennyire untattam volna Abby-t a sztorijaimmal, hogy elálmosodott? Pedig szólhatott volna előbb is akár, és nem égetem le magamat csak hogy valami témázásba kezdjek. Viszont... ez a lefekvéses, alvásos dolog elég gyorsan bekövetkezett. Azt hittem még egy darabig eldumálunk, vagy legalább nem kell az ágy közelébe mennem. Úgy tűnt nagyon nem így akar alakulni a helyzet. Kibúvom meg nem volt. Belementem, nem gondolom meg magamat hirtelen. Cink lenne, ha gyorsan tüdőgyulladásban szenvednék. Még véletlenül sem akarom, hogy elkapja, így átköltözök a másik szobába. Ezt már elcseszted, haver. Ha benne vagy, akkor reménykedj abban, hogy nem hullámzik!
A kérdésre még igazából nem is felelhettem, Abby máris rendezkedni kezdett. A plüssöket, meg díszpárnákat állítgatta sorba a földön, meg ágyazott. Én meg kissé be voltam tojva. Nem, nem féltem aludni, éppen ellenkezőleg. De Abby mégis csak egy rajongóm. Tök hülye vagyok, hogy belementem ebbe az egészbe. Ezért nem jó leállni fanokkal bratyizni. Meg Abby... oké, más dolog. Ha már smároltam vele, lehet többet akar? De... baszki, ebbe annyira mégsem gondoltam bele. Hú, ez a nap túl sok újdonsággal szolgált, amiket nem bírok befogadni. A proci kiégett, kész. De mit tehettem volna? Ez az a rész, ahol a csajok most tuti kiakadnának, egy ilyen kérdés után. Majd kapnám két oldalról a pofonokat. Viszont nem csinálok baromságot. Talán ha sokat kántálom magamnak, hogy csak alszunk, biztosan így lesz.
- Ha-ha neked kell, akkor hozzál. Nekem így oké lesz.
Nyeltem nagyokat. Hirtelen olyan lányos zavarba jöttem, hogy szíves örömest kiugrottam volna azon a baromi nagy ablakon, ami a hátam mögött ékeskedett. Míg Abby párnákért ment, addig gyorsan levedlettem a felsőmet, mert éreztem lassan rám fog rohadni. Jobban nem akartam nekivetkőzni a dolognak. Csak alvás. Csak alvás. Semmi több. Maximum dumálunk még. Csak alvás. Pedig de lekívánkozott volna rólam ez a kurva farmernadrág. De úgy kell nekem, meg a feszülő csőnadrág. Ezek után kétszer is meggondolom, mibe szorítom bele magamat. Volt időm jobban szemügyre venni Abby szobáját. Hát annyira nem voltam elragadtatva tőle. Nem, nem volt semmi bajom a fal színével... már ha láttam volna, milyen is az. Ugyanis a poszterek majdnem az egészet betakarták. Oké egy részről jó a megszállottság, de amikor saját magamat látom mások falán. Bizarr. Vagy csak én vagyok megint hülye. Ebbe nem gondoltam még bele rendesen. Híres lennék? Tényleg? Áh, ilyenen szerintem nem is akarok kattogni, mert csak beleőrülök. Csak csinálom, amit kell. Ahogy magasan szárnyaló gondolatokat kergettem, visszatért Abby egy rakat párnával, és „rusztikusan” beleépítette az ágyba... magyarul szanaszét hajigálta. Minden mindegy volt, csak azzal tudtam foglalkozni, hogy idióta egy helyzetbe kerültem. Bár ne gondoltam volna semmire ezekben a pillanatokban! Azonban ahogy az első furcsa nézésbe belefutottam, igyekeztem olyan semleges témáról járatni a pofámat, ami talán más irányba fordíthatja az eseményeket.
- Te, mondd... nekem élőben is ilyen hülye szájtátásom van?
Ragadtam meg az államat, és ide-oda tologattam, mint egy írógép tekercsét. Nem, semmi bajom nem volt magammal. Úgy őszintén le se tojtam az egészet. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik folyton a tükör előtt koslatnak, hogy beállítsák huszadjára ugyanazt a hajtincset. Nekem ezek nem számítottak. Maximum beletúrok a hajamba, hogy rendeződjön, és ennyi. Persze, nem vagyok igénytelen, de nem foglalkozom vele a kelleténél többet. Ez biztos máshogy működik a nőknél, és jobb érzéssel nézek rá egy rendezett lányra, de mikor kikenik magukat, az megijeszt. Egy viaszbaba, akin pattog lefelé a máz. Brutál.
Túl sok reakciót nem kaptam, vagy talán nem is kérdeztem komolyan. Csak azt akartam, hogy ne kelljen bemászni az ágyba. Még ne. De Abby teljesen máshogy képzelte az éjszaka további részét. Töketlenkedve ropogtattam meg elgémberedett karomat, majd kellő elhatározás után az ágy felé sodródtam. Úgy gondoltam, ha eddig kultúremberként kitartottam, most sem lesz másképp. A nagy francokat. Ezek után jött a balszerencsés feketeleves. Abby egy idióta szemfedőt akart a fejemre húzni. Nem számított, hogy ellenszegültem, a lány ugyanolyan akaratosan viselkedett. Hiába ellenkeztem, és próbáltam kitérni az útjából, hirtelen Abby hátrabukott, és rántott magával.
A gondolattól, hogy egy alul öltözött lány fekszik alattam, megzavarodtam. Csak meredtem tekintettem előre, egyenest a szemeibe, aztán egyre lejjebb. Már a mellkasa környékén cikázott tekintetem, mikor megráztam a fejemet, és elnéztem oldalra. Minden másodpercek tizede alatt történt, de az a pillanat olyan volt, mintha megállt volna az idő. Megszűnt körülöttünk a tér és idő, én pedig megint majdnem olyat tettem, amit megbántam volna. Ahogy szemeimet már az éjjeliszekrényen sütkéreztettem, fortyogó düh tört felszínre. Nem akartam az egészet Abby-re zúdítani, embernek kellett maradnom még ebben a szar helyzetben is.
- Te komolyan bele akarsz hajszolni abba, amit végül mind a ketten megbánnánk?
Robbant ki végül belőlem egy olyan kérdés, ami talán nem is Abby-nek szántam, hanem saját magamnak. Elhangzása után máris lemásztam róla, majd az ágy végén kötöttem ki. Lábaimra eresztettem könyökeimet és tenyereimbe mélyesztettem az arcomat. Talán elszégyelltem magamat, talán csak nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Nem tudtam mi az oka, de azt jól tudtam, hogy hülyeséget teszek.
- Mondd meg őszintén, mit akarsz? Ez valami hülye játék? Túlfeszíted a húrt, én pedig... lassan beleőrülök.
Hirtelen elhallgattam, nem akartam többet jártatni a számat. Kissé túl sok emlék tört a felszínre, amiket olyan rég óta a süllyesztőbe dobtam. Matsu távozása, az iránta érzett szerelmem... minden, amit őriztem, és vigyáztam egy perc alatt semmivé lett. Képtelen vagyok túllépni rajta.
- Lehet... lehet az lenne a legjobb, ha lelépnék...
Nyögtem ki hosszú szünetekkel, elhaló hangon azt a gondolatot, amivel már egy ideje viaskodtam. Nem tudtam mi lenne a helyes tett. A hullámok szép lassan összecsaptak a fejem fölött.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Hétf. Júl. 09, 2012 1:04 am

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni bújócska

Tulajdonképpen nem is értem, hogy történhetett, mégis fél nap alatt fenekestől felfordult az egész életem. Kis költői túlzással éltem, de mégis valami hasonló történt. Belátom, én kezdtem, az én hibám. Ha nem akarok ”elszökni” egy kis időre, most nem feküdnék Justin alatt enyhén félreérthető pozícióban. Semmi rosszat nem akartam, de akármit is tettem az alatt az idő alatt, mióta ismerjük egymást – jóllehet, eléggé felületes a kapcsolatunk –, minden félresiklott. Talán tényleg jobban megéri csak távolról csodálni valakit, aki ennyire más, mint én. Talán még barátok sem lehetünk.
Nem tehetek róla, de kicsit fájt, hogy magamban ennyire tisztán láttam kérészéletű kapcsolatunk végét, ami egyébként is csak szimplán baráti volt. Baráti! – akárhányszor elmondhattam magamnak, de valamiért mégsem tűnt annyira valósnak, miközben Jus rajtam feküdt, az én kezeim meg a nyakában tekeregtek. Őszintén nem voltam még így megzavarodva. Nem az számított, hogy ő Justin, hanem hogy ő egy fiú, én meg egy lány. Fura érzés volt, mintha fejbe vágtak volna valamivel, vagy egy polcnyi könyv rám borult volna. Csak becsuktam a szemem, és remegő kezekkel vártam, mi történik.
Semmi. Pontosabban, a semmi helyett csak egy kérdés ”történt”. Egy dühös kérdés, és Oppa már sehol sem volt. Szólni sem tudtam, csak remegő kezekkel feküdtem az ágyon, és kapkodtam a levegőt. Mégis mi lehetett ez az előbb? Mit akartam? Én magam sem tudtam, és felelnem kellett volna egy kérdésre, ami mögé nem láttam. Nem bántam volna, mert nem tudtam, mi az, amit megbánhatnék. A gyomrom csomóba szorult, a torkom kiszáradt, a homlokomról pedig nagy cseppekben folyt a verejték. Csak néztem ki a fejemből, még az sem kötötte le a figyelmem, hogy felettem ott magaslik a plafonon Justin. Nem volt az igazi.
Próbáltam megfogalmazni magamban, mi történt. Egyszerűen… nem tudtam. Nem volt olyan az életemben, amit ne tudtam volna, miért történik. De most, miért éppen most változik meg ez is? Nem kellett volna találkoznom vele, vagy csak elkerülni, mikor hozzám szólt, vagy én hozzá. Már erre sem emlékszem! Hogy kérhet rajtam számon olyan dolgokat, amikért nem egyedül vagyok felelős?! Kezemmel eltakartam a szemeimet, nem tudtam, hogy sírni fogok-e. Ezt sem tudtam eldönteni. Az egyedüli, amit tudtam, hogy magamat akarom menteni. Pedig megígértem, hogy nem bántom őt, hogy megvédem, legfőképp magamtól. De annyi mindent mondott már nekem, és kedves volt, pedig nem is igazán ismert.
- Te mondtad, hogy barátok vagyunk! – csattantam fel, mikor újra faggatózni kezdett. Csak… békén kellett volna hagyni, és nem kérdezgetni. Csak nem akaratoskodni. – Azt mondtad, nem számít, hogy a rajongód vagyok, és téged ez nem érdekel. Én… Nem tudom, mit akarok.
Bevallani, hogy valamit nem tudok… nem érthette, milyen ez nekem. Elveszett gyereknek éreztem magam. Mintha megint a nulláról kellene indulnom. Építenem egy új önmagam, aki megvéd. Megvéd engem másoktól, és másokat tőlem. Nekem csak jó volt úgy, ahogy voltam! Nem akartam mást! Nem akarhattam mást, akkor miért csináltam? Nincs válaszom! Nem létezik se jó, se pontos válaszom, miért történtek azok, amik megtörténtek. Csak azt tudtam, hogy nem sírhatok. A bűnösök nem sírhatnak, ez az osztályrészük. Nem egyszer szegtem már meg ezt a szabályt, de most nem engedhettem, hogy az érzelmeim elnyeljenek. Addig legalábbis nem, míg Justin itt van.
Bár, ahogy hallottam, nem sokáig szándékozott maradni. Meg akartam állítani. Mondani akartam neki, hogy maradjon. Ne hagyjon itt! Mégis csendben maradtam. A fejem teli volt kérlelő mondatokkal, de a szám nem nyithattam ki. Ha elmegy, nem látja, ha sírok. Nem okozok neki több fájdalmat, és talán soha többé nem látom viszont. Majd elfelejti, ami itt történt, és nem foglalkozik többet az Abby nevű rajongójával, aki akármit is tesz, rajongó marad. Összeszorítottam az állkapcsomat, a szemeimet is szorosan behunytam, és vártam, mi történik, de semmi zajt nem hallottam.
Egyedül a kis fogaskerekek kattogtak. Hogyan maradhatnék a közelében anélkül, hogy bántanám? Hogyan lehetnék a barátja? Éreztem, hogy szükségem van rá. De ahelyett, hogy tíz körömmel kapaszkodtam volna belé, kézzel-lábbal igyekeztem ellökni. Meg kellett tennem, és haza kellett küldenem. Az egyetlen helyes megoldás ez volt. Még ha fájni is fog egy darabig utána, majd begyógyulnak a sebek, és csak a megszokott bizsergés marad. Emlék. Egy hasznos kis sérülés, ami eszembe juttatja, mennyire romlott vagyok. Nem e világi lény, nem az embereknek való.
Rendeztem az arcvonásaimat, és mintha mi sem történt volna, felkeltem. Levadásztam a korábban megrongált zenelejátszómat, és a fülhallgató egyik felét a fülembe dugtam. Elindítottam a lejátszást, és csak azután fordultam újra Justin felé. Rezzenéstelen arccal néztem rá, miközben fülemben hangosan recsegett a basszusgitár.
- Hiba volt idehívni. – mondtam kis hatásszünet után szenvtelenül, egyenesen a szemébe nézve. Féltem, hogy összeesek, annyira fájt, de muszáj volt megtennem. Megmondani neki azokat a dolgokat, amiktől majd távozni akar. – Nem akarok tőled semmit. Nem érdekelsz! Egy ideig még talán elszórakoztattál, de csak talán. – bármennyire is akartam, nem sírhattam, még nem. De mikor egy könnycsepp kikívánkozott, csak elejtettem az mp4-emet, hogy lehajolva érte megtörölhessem arcom. Aztán folytattam, mintha meg sem történt volna az egész. – Meguntalak. Csak szórakozni akartam egy kicsit. Kezdettől fogva tudtam, hogy TE sétálsz előttem. Csak egy fan vagyok. Szándékosan követtelek. Mindent szándékosan csináltam. Csak megjátszottam magam. – nem tudtam folytatni, a gombóc a torkomban elviselhetetlen nagyságúra nőtt. Annyi mindent hazudtam össze, féltem, hogy Justin nem hiszi el. De reménykedtem. Hiszen, ha abból a feltételezéséből indul ki, hogy bármit is akarok tőle, mert egy rajongója vagyok, akkor el kell hinnie. Utáltam, hogy ezt teszem, de az a gondolat még inkább bántott, hogyha nem teszem, még több sebet ejtek rajta.
Leültem a fotelembe, és befészkelve magam igyekeztem minél jobban belefeledkezni a zenébe, pontosabban a tettetésbe. Lehunytam a szemem is, hátha elalszok. Semmi esélyét nem láttam ugyan, a szívem olyan hevesen vert, hogy fél éjszaka sem lett volna elég rá, lenyugodjak. Olyan hangosan szólt a zene, hogy még szabad fülemmel sem hallottam semmi neszt. Jobb is volt így. Annyira akartam tudni, mit fog tenni Oppa, de nem volt szabad közbeavatkoznom. Csak vártam, csukott szemmel, ökölbe szorított kézzel, vérző szívvel.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Hétf. Júl. 09, 2012 12:00 pm

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni banzáj

Tenyereim közé hajtottam a fejemet. Sötét volt. Ujjaim között keveset láttam; a szürke és kék fények sziluettje játszott körülöttem. Olyan volt, mint egy múló látomás. Most az sem zavart, hogy előre lelógó hajtincseimtől még ritkábban látok. Csak hanyagul arcomba dörzsöltem. A gondolataimba mélyedtem. Lassan vettem a levegőt. Ha hasonlítanom kéne valamihez ezt az állapotot, a vízbe merülés pillanatát venném alapul. Lassan a mélybe zuhantam. Ugyan úgy, mint percekkel ezelőtt, az idő vaskerekei nehezen forogtak. Megszűnni látszott az idő. Csak az volt bizonyos, hogy hamarosan a fenékre kerülök. Fogy a levegőm, majd lassan behunyom a szemeimet, és örök álomba szenderülök. Pont ilyen volt, mikor lábaim előtt elnyúló árnyékomra pillantottam. Homályos volt és zavaros. Akár csak az elmém.
Barátság. Rajongás. A kettő között hol húzhatunk határt? És ki határozza meg, meddig ér ez a vonal? Hogyan lehetne barátom valaki, akivel pár órával ezelőtt csókolóztam? Hiszen a barátok nem tesznek ilyet. Akkor mégis… mi Abby? Bármennyire próbáltam különválasztani a dolgokat, egyszerűen képtelen voltam hova besorolni Abby-t. Hiába hajtogatta, nem ment. Ez valami tudatalatti dolog? Létezhet ilyen? Sajnos csak a megfejtetlen kérdések szaporodtak. És mindannak dacára, a végén ugyan azon a ponton ácsingóztam, ahol a part szakadt. Csak ülök, és azon kattogok, elmenjek-e. Inkább szó nélkül elindultam volna. Nem kellett volna hallanom a lány utolsó szavait.
Némán, jéggé dermedve pillantottam fel rá, ahogy ő rideg tekintettel beszélt hozzám. Szemeim kikerekedtek. Talán még levegőt is elfelejtettem venni. Ez volt az a pont, ahol véglegesen kiakadtam. Nem értettem. Egyszerűen nem akartam megérteni, mégis mi történik. Az egyik percben barátságról beszél, most pedig… hazugság? Ez még annál is rosszabb. Tényleg a hülyét járatta velem. Én pedig naiv módon hittem neki. Lassan elhittem, hogy lehetünk mi, ketten barátok. A lassan felépített, toldozott-foltozott álomkép hirtelen romba dőlt, akár a kártyavár. Én meg megszégyenítve, a földbe tiporva ültem, gyökereket verve a padlóba. Köpni-nyelni nem tudtam. Hazugság. Ezek szerint minden, amit tett és mondott puszta játék volt. Viccet csinált belőlem, és az érzéseimből. Ezért nem akartam soha kapcsolatot létesíteni a rajongókkal. Mindegyiknek két arca van. Olyanok, akár a báránybőrbe bújtatott farkasok. Csak addig tűnnek jólelkűeknek, míg nem veted magadat közéjük. Utána hiába teszel bármit, elevenen felfalnak. Nem számít nekik, miről hadoválsz, vagy mit csinálsz: a lényeg az, hogy az őrületbe kergessenek.
Olyan rezzenéstelen arccal vágta a képembe, hogy szórakozott velem, mintha mi sem történt volna. Így fáj az igazság? Nem, ez valami más. Nem fájdalom. Düh és fojthatatlan gyűlölet. Minden, amiben úgy tényleg hinni akartam, végül porrá lett. Helyette kaptam egy újabb eltékozolt atyai pofont, amit biztos, hogy nem tettem zsebre. Alig tudtam kezelni mérhetetlen mérgemet. Az alattam lévő lepedőt gyűrtem össze ökleimmel, még mielőtt olyat tettem volna, amit megbánnék később. Ha most nem nőről lenne szó, biztosan a szennyes mellé dobtam volna a büszkeségemet, és betöröm a képét. A nőkkel csak a baj van, jól mondta nagyapám. Végül tényleg igaza lett. Szusszantam kettőt, és próbáltam lehiggadni. Még mindig alig akartam elhinni, hogy ez nem valami rémálom.
Már a szemembe sem nézett. Ennyire lenézni a véleményemet. Hát legyen. Bosszús tekintettel pásztáztam a lány arcát, hátha egy kósza tekintést elkaphatok magamnak, de hiába. A lehető legkomolyabb elhatározással ugrottam fel a helyemről.
- Tényleg nagy hiba volt.
Kapkodtam össze gyorsan a gönceimet, hogy minél előbb kijuthassak ebből a kelepcéből. Ez egy olyan házzá vált a számomra, amit messziről sem akarok újra viszontlátni.
- Remélem jól érezted magad. Írd meg a barátnőidnek, hogy mekkora hülye voltam, amiért komolyan vettelek. Látni sem bírlak!
Téptem ki az ajtót, majd magam után erőteljesen berántottam. Mint a végítéleteknél, úgy dörrent hatalmasat, akár a kalapács. El volt intézve. Utáltam mindent. Utáltam a helyzetet, utáltam az emlékeimet, de legjobban magamat utáltam. Útközben ráncigáltam fel a ruháimat, hiszen ahogy kiléptem az utcára, csípős hideg csapott meg. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt, közben pedig néha elvakított a leheletem. Nem számított semmi, csak minél előbb hazajussak. Ha kell, akár fél lábon is! Ez az órás séta elég lesz ahhoz, hogy jó alaposan kitisztuljon a fejem. Hogy rásegítsek a folyamatra, elővettem egy pár színes pirulát, és sietve lekínlódtam a torkomon. Ha más nem, a gyógyszer tényleg segíteni fog abban, hogy ne emlékezzek vissza.

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Hétf. Júl. 09, 2012 9:14 pm

Unalmasnak nem mondható lófrálás – Otthoni bújócska

Levegőt sem vettem, csak türelmetlenül vártam, hogy Justin döntsön. Hisz-e a hazug szavaimnak, vagy látja rajtam, hogy nem mondok igazat. Szerettem volna, ha észreveszi. Csak egy apró jelet. Látná, és maradna. Nem volt szabad reménykednem. Borzalmas dolgokat mondtam, mert tudtam, hogy mennie kell. Ez a barátság, vagy bármi, ami kettőnk között alakult már az első pillanattól kezdve veszett ügy volt. Annak ellenére, hogy tudtam ezt, mégis elhittem, hogy lehet belőle valami. Gyerekes gondolat. Nem számítottam rá, hogy azok után, amiket elkövettem az életben, még lesz olyan alkalom, hogy elhagyom magam. Figyelmetlenül és gyerekesen viselkedem.
Szerencsének kellene éreznem, hogy végül észhez tértem. De nem ment. A fülhallgató kiesett a fülemből épp a legjobb pillanatban. A legjobb legrosszabb pillanat, azok után ami… ami Kyoval történt. Mozdulatlanul ültem, csak a kezeim remegtek kicsit. Justin pedig csak mondta. Csak arra koncentráltam, nehogy elsírjam magam. Bent tartottam a levegőt, és úgy szorítottam össze a fogaim, hogy az már fájt. Elhitte. Mindent elhitt.
Amint becsapódott az ajtó, azonnal a számra tapasztottam a kezem. Csak még egy kicsit kellett várnom. Csak pár pillanatot, amíg leér a lépcsőn, dühösen kilép az ajtón, és elmegy. Szemeim szinte azonnal megteltek könnyel, és tenyerembe fuldokolva próbáltam elfojtani sírásom zajait. Lassan erőt vett rajtam a fájdalom, és zokogva adtam meg magam mindennek, ami a szívemet nyomta.
Nem az fájt, hogy elment. Nem az volt a baj, hogy magamra hagyott. Az, hogy elhitte. Hogy hihette el?! Hogy ismerhetett ennyire félre? Sikítani akartam. Törni, zúzni. Az a tény, hogy elhitte… Igen, ezt kellett akarnom, mert… neki jobb lesz nélkülem. De velem mi lesz? Újabb számomra fontos embert vesztettem el. Mindenki érzi, hogy minél előbb menekül, annál jobb lesz neki. Utálom! UTÁLOM!
Dühödten vágtam a falhoz az ölemben bömbölő mp4-et, ami apró darabokra hullva szállt mindenfelé. Felugrottam a fotelemből, menet közben felborítottam a székem, és ezzel együtt lelöktem egy vázát a semmibe. Üvegcsörömpölés töltötte be a teret, és az idő megállt. Egy pillanatra én is megdermedtem. Egész testemben remegve néztem, ahogy a korosodó virágok ott fekszenek az üvegszilánkok és víz között. Egyetlen pillanat volt, aztán folytattam a rombolást. Semminek sem volt értelme. Papírokat téptem szét, és reptettem a levegőben, posztereket szakítottam le a falról, fényképeket hajigáltam. Végül az ágyamon kötöttem ki. Párnákat csapkodtam, míg ki nem jött belőlük a toll, hol a falnak vágtam őket, hol csak eldobtam, repüljenek arra, amerre a véletlen szerencse hordja őket.
- Jobb is, hogy elmentél! – üvöltöttem a fejem fölött pózoló dobosnak. – Nincs rád szükségem! Nincs! Idióta, marha… Hogy hihettél nekem?! Gyűlöllek! – felálltam, és megragadtam a kép egyik sarkát, majd egyetlen mozdulattal letéptem. – Milyen barátnőim?! Nincsenek barátaim, nincs senkim… egyedül vagyok…
Teljesen egyedül. Annyira magányosnak érzem magam. Elvesztem egy sötét erdőben, ahonnan nincs kiút. Végtelen keresés, és semmi fény. Sehol egy segítő kéz, sehol egy ösvény. A legnagyobb hiba volt, mikor idejöttem. Nem lett volna szabad Japánba jönnöm… nem lett volna szabad megszületnem. Minden, amit eddig tettem… és minden, amit ez után fogok. Az életem egy hiba. Pont olyan káosz, mint ami a szobában körül vett. Én voltam a fekete lyuk, mint ahogy a szívem a testemben. A helyén csak egy nagy, sötét lyuk tátongott, egy végtelenül üres hely. Senkinek sem való hely.
Lábamat átkarolva húzódtam be a sarokba. Egy rothadó gyümölcs voltam. Először csak a szívem rágta meg a féreg, aztán a romlás elterjedt. Bár a héj még érintetlen, nem látszik, hogy nyavalya rágta, de belül… belül ott tekereg minden, ami rossz. Belül romlott, mérgezett. Mint Hófehérke almája. Akárki kezébe is kerülne, mind akarna egy harapást, ami az utolsó lenne. Ezért vagyok egyedül. Ezért kell egyedül lennem. Minél többet kapna valaki, annál biztosabb lenne a vége.
Kezeimet tördelve hadakoztam gondolataimmal. Hiába ráztam meg a fejem, sem a rossz gondolatok nem távoztak, sem a sírás nem akart múlni. Lemásztam az ágy mellé, és kezembe vettem egy nagyobb darab üvegszilánkot. Talán ez lehet a megoldás. Egy darabig forgattam az ujjaim között, könnyeimen át néztem, hogy csillan fel néha. Egyetlen óvatlan pillanat volt az egész, megcsúszott a kezemben. Vér buggyant ki az ujjamból, és vörös folyamként kúszott végig kezemen. Fájt, de nem annyira, mint belül. Remegő ujjaim közül kicsúszott a kis darabka, halk koppanással pattant a padlón. Miközben a kezemet néztem, csak ez az üres koppanás visszhangzott a fejemben, aztán elnyomott az álom.

Spoiler:

Tárgy: Re: Touma & Abby háza Szomb. Nov. 03, 2012 11:10 pm

Hibiki praktika #3 – Avagy, hogyan is fogadjunk vendéget Tou házában part one

Tou ágyát kisajátítva mérgelődött, hogy egy szó nélkül ment el mindenki hazulról, neki nem is szólva, hogy tudja, mikorra várható a többiek megérkezése. Nyugodtan fölkelthették volna ezért, nem haragudott volna meg, de tényleg nem! Ha meg igen, amúgy sem haragtartó! De, hogy se egy üzenetet, se tamagoyakit, se sakét sem hagytak hátra számára a konyhában, no azt mindennek a tetejének tartotta. Neutral

Ab-chanra nem tudott haragudni, hiszen jól tudta, milyen nehéz élete van abban az iskola nevezetű börtönben, de Tou, csak Tou! >.> ~ Na, megállj csak Tou, jössz te még Hibiki utcájába! ˇoˇ ~
Miután körbeugrálta az egész lakást és megállapította, hogy valóban egy árva lélek sincs a házban, felfújt arccal, haragos gondolataival ásott elő egy telefont vagy mobilt, amit Tou is olyan sokszor használ, és folyton csörög neki. Volt alkalma megfigyelni hogyan is kell használni, szóval megpróbálkozik vele, hátha neki is sikerül! Surprised

Amint talál egy telefont a lakásban, nyomban lelökte róla a kagylót, hogy a rajta fellelhető számokat vizsgálgatva, egy rádióban hallott slágert dalolászva üssön be pár számot és kezdje el fölhívogatni ismerőseit. Sokaknál foglalt volt jelezve vagy valaki teljesen más vette fel, amikor végre megtalálta azt, akit keresett!
RawR titkos ügynökkel egy bevetése során futott össze, nem igazodott ki a környéken és mivel Hibiki egy híresség, vagyis a jövőben minden bizonnyal nagy híresség lesz, ezért teljesen természetes volt neki, hogy segített rajta! A nagy világmegmentős hősöket mielőbb célhoz kell jutatni. Akkor tudta meg, hogy tulajdonképpen rokonlélekre talált, hiszen mindketten nagyon szeretik a sakét. Megfogadta neki, hogy egyszer mindenképp vendégül látja iszogatni, meg szórakozni, amint lehetősége van rá, ezért is kérte el a számát, amit nehézkesen talált is meg a kupacban, ráadásul eléggé olvaszthatatlanul volt leírva. De ezt most nem találta lényegesnek, mivel most van rá alkalma, hogy betartsa ígéretét, ha már a ház lakói oly’ galád módon egy szó nélkül itthon hagyták! Arrogáns

Ugyan a vonal túl végen valami ismeretlen jelentkezett, de azt mondta neki, hogy átadja a keresettnek a meghívás üzenetét, így nagy lelkesen várta, hogy RawR megérkezzen! Mindent előkészített addig, a hatalmas tv távirányítóját, poharakat, sakét, amit a szomszédtól kért el – nagy döbbent sikoltozás kereteiben adta csak át, bár nem értette mitől rémülhetett olyannyira halálra, olyan volt mintha szellemet látott volna… bár ki tudja! Majd elújságolja RawRnek ő a nagy detektív, majd kinyomozza a dolgot. Surprised

De még gabonapehellyel megtöltött tálat is vitt oda, pattogatott kukorica híján, mikor is már csöngettek is!
- Hibiki jön!!! – nagy lelkesen ugrált az ajtóhoz, majd nézett bele a kémlelőnyílásba, de nem látott senkit, ezért pár pattogás közepette, miután elérte a zárat, feltárta az ajtót, felkészülve arra, hogyha tolvaj jött, akkor meglepje őt a serpenyővel, amit magával hozott a konyhából. - Ra~ detektív!!! – kiált fel nagy örömmel, amint megpillantja RawR alakját. - Gyere, gyere csak be! – lengeti meg a serpenyőt, amit igyekezett mancsában fogni, de nem sikerült túl sokáig megtartania, így az éppen belépő vendég kobakja felé készült lepottyanni.
- Hibiki nagyon sajnálja! – mondja, miközben leugrik a kilincsről és egész kis testével tolni kezdi az ajtót, hogy becsukódjon, majd a vendége felé fordul. - Hibiki reméli, hogy nem ütötte meg Ra~t! Van saké meg minden, Hibiki reméli, részt veszel egy kis szórakozásban! Kövesd, Hibikit! – indul el pattogva a nappali irányába, őszintén remélve, hogy nincs akkora baja RawRnek, hogy ne tudjon menni, mert ha így van, akkor nem tud olyan jó ellátást biztosítani, mint egy csinos ki ápolónő, ráadásul Ab-chan sincs itthon, hogy az ő segítségét tudná benne kérni. Surprised

Bár nem látta mi volt a végeredmény, mert csak a kondulást hallotta és csak a végén fordult oda, szóval lehet el sem találta őt, de azért jobban szeretne biztosra menni.
- Miénk az egész ház, senki sincs itthon! Ráadásul Hibikinek nem is szóltak erről egy szót sem. >p> De legalább miénk a tévé és a konyha, meg a telefon! – mutat rá már a kicsit rendetlenné vált asztalra, ahova az italt meg a csekély ételt sorakoztatta fel, amit talált, mivel innen is vett már induló rajtot ugrálásaihoz. - Hibiki nem tudja, mit szeretsz, de majd rendelünk valamit! – ugrik fel a székre, kifejezetten Tou kedvenc kanapéjára, majd veszi kezébe a meglelt telefon kagylóját és azt lengetve mutatta meg vendégének, hogy micsoda urak lehetnek most ők felügyelet nélkül!