---

*Már igazán jól esik megölelni a húgom; nem sokat változott, mióta utoljára láttam arra a röpke pár hétre, amíg Japánban tartózkodtam. Hát jó, nem vagyok mintatestvér, de hát nem mindenkinek való a család által már kitaposott út. Nekem például abszolút nem való. Jobban szeretem, ha a ruhám csillog, nem pedig egy íj a kezemben. Már abban sem vagyok biztos, hogy emlékszem-e arra, hogyan kell megidézni azt az íjat. Bár az is igaz, hogy Natsuki minden évben számon kéri rajtam gyatra tudásom. Ez nagyjából abból áll, hogy megfenyeget, hogy tönkreteszi a kedvenc Gucci táskámat, ha nem húzok ki vele egy gyakorlótérre és bizonyítom be neki megint, hogy nekem ez nem megy. Ilyenkor igazán félelmetes tud lenni. Csak figyeljétek meg.
Aztán az én egyetlen drága hugicám egy olyan szót mondd ki, amit az én divatmárkákhoz szokott füleim még nem hallottak ezelőtt. Pedig ez a Zed szó olyan, mintha valami sportruházati üzletlánc neve lenne. Szemem előtt már ott is lebeg a tökéletes edzőcipő, rajta kék betűkkel: „Zed”. Sikerül kicsit elmerengenem, azután viszont Natsuki valami konyhát említ… Nem, ezek szerint megint csak a fantáziám ragadott túlságosan magával.
Annyira én se vagyok ütődött, hogy ne fogjam fel hamar, hogy ez a Zed inkább hasonlít valami lakótársfélére, mint cipőmárkára, de biztos csak valami barátnőjével költözött össze. Hiszen még sem lakhat örökké ugyanabban az albérletben. Persze még emlékszem a régi házunkra… abban nem vagyok biztos, hogy Natsukinak vannak-e emlékei azokról az időkről, amikor még én is itt éltem. Csak pár éves lehetett, amikor én cserediákként külföldre kerültem. Eszembe vésem, hogy egyszer meg kell kérdeznem tőle ezt. Na de biztosan nem ma. Ma csak szeretnék pihenni kicsit és elkezdeni berendezkedni a szobámban, már amennyire ilyen kevés cuccból lehetséges. Azonban a következő 3-4 napot túl kell élnem ennyi holmimmal, hiszen addig úgy sem kapom kézhez a kedvenc kabátom, a sétapálcám, a festményeim, a kalapjaim, a plüssállataim, s a többi ruhám sem. A költözés áldozattal jár. Mit meg nem teszek én, hogy szülőhazámban legyen karrierem?
Zavartan vakargatom a tarkóm, s kínosan mosolygok, amikor Natsuki kifejezi nekem, hogy szerinte igenis sok holmim van. Pedig tényleg csak a legszükségesebbeket hoztam magammal. Meg persze az ajándékai. Remélem, hogy tetszeni fog neki, amit választottam.
Az út során, a kemény 10 perc alatt nagyjából sikerült is elmesélnem neki, hogy milyen is az élet odaát. Kicsit talán sokat beszéltem, meg hát nem sikerült mindent elmondanom, de a lényeges információkat sikerült közölnöm. Remélem, nem hadartam el túl gyorsan, de legalább már tudja, hogy a legklasszabb egyetem a Fashion Academy, és hogy Manhattenben lehet a legjobban lógni, ha nagy társasággal vagy. Épp a búcsúztató bulimat akartam elmesélni, amikor a taxi hirtelen megállt. Olyat fékezett, hogy kis híján lefejeltem az anyósülést, pedig már volt alkalmam megszokni a taxizást. Ám a sofőr rezzenéstelen arccal kéri el a jussát, miután a csomagtartóból kiveszi a bőröndjeimet. Igen, természetesen volt alkalmam a dollárt yenre váltani, volt ennyi eszem, köszönöm. >_>
A ház nem olyan nagy, mint az, amire gyerekkoromból emlékszem, de lényegesen nagyobb, mint Cravenék lakása. Igaz, az se volt kicsi, bőven elfértünk benne 4-en.
Mélyet szívok a levegőből, s megvárom, míg Natsuki a kulcsokkal babrál. Azonban az ajtó kinyílik, s valami idegen fej néz ki a házból. Kicsit összezavar, hogy mégis ki ez, meg hát azért elég kínos ennyi bőrönddel valami idegen ajtajában állni.*
- Elnézést, rossz házszám. - *kérek bocsánatot, amiért Natsukinak kevesebb jutott agyból, mint nekem. Legalábbis, ami a térbeli tájékozódást illeti. Mi lenne szegénnyel a nagyvárosban? Minden esetre arra számítok, hogy Natsuki elvörösödve forduljon el, s induljunk tényleg haza, ám a dolgok nem úgy sülnek el, ahogyan én számítottam rájuk…*

Szegény egyetlen bátyám... egész taxiúton nem állt be a szája, de valójában nagyon is érdekelt, amit mondott. Milyen jó is lehetett ott kint élni! Biztosan nincs ott annyi csöves hollow, mint itt. Hiszen néha úgy tűnik, el is felejti kis híján, hogy milyen módon kell materializálni a nyilainkat. Ez pedig lehetetlen! Mindenkinek, minden quincynek, aki a földre született, kötelező tudnia, művelnie kell családi örökségét! Bár eleinte utáltam a dolgot, mára már a részemmé vált. Nem is adnám fel sosem, és előbb- utóbb a bátyámat is meg fogom erre tanítani!
A taxi ülés-lefejelő mozdulatom tökéletes kivitelezése után kiszálltam, és míg a kulccsal babráltam, és igyekeztem odafigyelni bátyám szövegére. Amikor kitárult az ajtó, és Zeddel találtuk magunkat szembe, Touma azonnal visszakozott.
- Ehh... Touma drágám, itthon vagyunk. - mosolyogtam rá, és a bőröndjei jelentős részét Zed elé pakoltam. Aztán összekócoltam bátyám szőke haját, és egy széles mosolyt vetettem rá. Szegény olyan rég járt itthon... minden bizonnyal elszokott a hazai ízektől - így biztos nem az élő polipot teszem elé egyből. Kezdetnek egy kis nyestkutya leves is megteszi!
- Te meg hogy kerülsz haza?! Csak nem lógtad el megint a matekot? - néztem rosszallóan társamra. Az morogva felkapta a táskák egy részét, és elindult Touma szobája felé. Azért még hallottam, amit monda - annál is inkább, hogy én is követtem őt a bőröndök egy részével.
- De. Úgy gondoltam, az új lakótárs megérkezése megér ennyit. Meg hát tudom, hogy ha egyedül hagylak, valami kár okozol magadban. - fordult hátra egy vigyor erejéig, majd lábbal kinyitotta a szobaajtót. A flaka fehérek voltak, a szoba teljesen üres: tudtam, hogy Touma egyedi kreatív szelleme úgyis átalakítja, így legalább nem fog majd morogni.
- Na hát akkor. Gondolom majd hamarosan ez is úgy fog kinézni, mint egy stylist - főhadiszállás. - fordult Zed Touma felé, egy vagány, macsós vigyor keretében. Aztán kinyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon.
- Mindenki egyszerűen csak Zednek hív. Natsuki... lakótársa vagyok. - nézett felém. Jézusom. Miket gondolhat most Touma?! Kár, hogy nem világosítottam fel korábban arról, hogy van egy... lakótársam. Igazából nem tudunk pontos jelzőt adni egymásnak. Tanított is, nevelt is, szeret is mint húgát. És itt a húgán van a hangsúly. Elviseelte az előző barátom, pedig láttam rajta, hogy majd megfolytaná. Erről részletes magyarázatot azót sem kaptam sajnos... De egy nap kiszedek belőle mindent! *.*
- Na akkor, lépjünk csak főzni, ha már itthon vagy, te világ lógósa! - rúgtam bele Zed bokájába, és sátáni kacajt hallatva rohantam le a konyhába. Elővettem a hűtőből a rizsgombóc töltelékéhez szükséges halpépet meg egyebeket, és dúdolva láttam hozzá a főzésnek.
- Engedj oda engem is, Nana! . toltak félre, és elővett a hűtőből két sört, Az egyiket bátyám elé tette, a másikat kibontotta, és elém. Ő maradt a kis cukormentes kávéjánál.
- Mi a francért adsz beceneveket örökkké? - vágtam a fejéhez egy kanalat, ami bűzlött a haltól.
- Hosszú és ocsmány a neved! Örülnél, hogy itthon vagyok! - kezdtük megint szokásos műsorunkat. Csak hát hogy most szem és fültanúja is volt az estenek, amint dühösen fújtattunk egymásra.

*A döbbenet jól láthatóan kiül az arcomra, ahogy Natsukira, majd Zedre pillantok. Én nem a macsó szépfiút látom benne, hanem az elvetemült liliomtiprót, aki az én drága és egyetlen húgomra tette a mocskos kezét. Nem tudom, mióta élnek együtt, de azt majd mindjárt kiderítem. Amint sikerült kicsit összeszednem magam.
Már az se teszi őt szimpatikusabbá, hogy lábbal nyitja ki az ajtót; azt az ajtót, ami valószínűleg a szobámba fog vezetni. Jó, persze, négy bőröndöt cipelni egyszerre tényleg nagy teljesítmény, de akkor sem bánhat ilyen tiszteletlenül azzal az ajtóval. Ha az ajtóval így viselkedik, képzelem, hogyan bánhat a húgommal. A fejemben nemi erőszak, tortúra s egyéb borzalmas képek kezdenek pörögni, társulva Natsuki segélykiáltásával s Zed alattomos képével, sátáni vigyorával. Ő maga az ördög, ebben biztos vagyok.
Egyszerre kavarog bennem több érzés. Egyrészt dühös vagyok Zedre, amiért egyáltalán volt mersze hozzászólni az én kis angyalkámhoz. Natsukit pedig féltem… mindezért pedig én vagyok a hibás, csakis én! Biztos vagyok benne, hogy a hugicám azért engedett egy ilyen öntelt bájgúnárnak, mint Zed, mert hiányoztam neki. Hisz létezik apa és anyakomplexus, bátykomplexus miért ne létezhetne? Képes vagyok kinézni ebből a semmirekellő ingyenélőből, hogy kihasználta Natsuki gyengeségét, s így cserkészte be őt. Minden az én hibám… ha én nem akarok továbbra is külföldön tanulni… ha nem akartam volna mindenáron a Fashion Academy-re járni…
Natsuki összeborzolja a hajamat, mire én morgok valami olyasmit az orrom alatt, hogy „ne, a hajamat ne”. Az arcomra van írva, hogy a jókedvem szertefoszlott, amint megpillantottam, ki is az, akivel Natsuki megosztja az ágyát. Mondjuk h más személy lenne, az se tetszene. Még csak kislány, ne osszon meg senkivel se egy közös ágyat. ><
Zed mondatai alapján hamar rájövök arra, hogy tud rólam egyet s mást. Tudja, hogy mivel foglalkozok, s készült az érkezésemre. Minden bizonnyal jó benyomást akart tenni Natsuki egyetlen élő rokonára. Hát azt bizony cseszheti a kis görény! Az ilyen parazitákat ki kell irtani mihamarabb a családi béke és a rend fenntartása érdekében. A társadalomnak egy cseppet sem fontos tagja, ráadásul a húgomat is tönkretette. Hiszen férfi. A férfiak mind ilyenek. ><
Oda se bagózok az üres szobára; a húgom tudja jól, hogy inkább alszok két napot a kanapén a nappaliban, de legalább olyan ágyam lesz, amit én választottam ki. Holnap mindenképp meg kell ejteni a bevásárlást az IKEA-ban, hiszen a kanapén való alvás nem tesz jót a gerincnek. És az hogy nézne már ki, ha ferde hátú divatguruk uralnák a divatszakma piacát?
A macsó vigyora engem nem fog átverni. Amikor kezet nyújt és bemutatkozik, én jó erősen megszorítom a jobbját. Gyönyörű, kontaktlencsementes, kék íriszeimben a gyilkolás vágya tükröződik, ahogyan felmérem magamnak ezt a piócát. Ha legalább egy nyilat el tudnék normálisan lőni, akkor talán leoperálhatnám a férfiasságát. Az a minimum, amit megérdemel a már említett bűncselekmények miatt.*
- Shihuru Touma, stylist, New York. - *morgom félhangosan, szőke sörényem pedig ijesztő árnyékot is fest az arcomra.
A reménysugár megjelenik, amikor Natsuki belerúg Zed bokájába. Az elfojtott düh… helyes, helyes. Dr. Wade, a kedvenc pszichológusom néha valami ilyesmiről magyarázott. Talán ha felébresztem Natsukiban a lázadni akarást, önként kidobja a taplót. Én pedig megmaradok szentnek, aki segített neki rájönni a hibájára, búfelejtőnek pedig elviszem vásárolni a plázába. *.* Az minden sebet begyógyít. Izé, vagyis a lelkieket. Többnyire.
Miközben a szerencsétlen gyenge próbálkozásait figyelem, leülök a konyhában az asztalhoz, s sötéten pislogok szőke fürtjeim mögül a célpontomra, akit a jövőben eliminálni kívánok. Elém rak egy sört, amit igazából nem szeretek, de most megmutatom, milyen férfi vagyok! Egy mozdulattal kibontom a dobozt, s úgy teszek, mint aki hozzá van szokva a sörhöz, sőt, szereti azt. Az alkoholhoz hozzá vagyok szokva, az igaz, de jobban szeretem az elegánsabb italokat. Most azonban legyőzöm undoromat. Szerencsére nem látom magamon, hogy milyen fancsali képet vágok az italhoz, miközben keménynek próbálom mutatni magam. Csoda lesz, ha nem röhögnek pofán.
A veszekedésük cseppet sem tetszik; mégis hogy képzeli, hogy ilyen szavakat vág a húgomhoz? Egy darabig még mindig csúnyán pislogok Zedre, mintha valami különösen undorító ruhadarab lenne.
Aztán végül beáll a csönd, én pedig úgy döntök, hogy ideje megszólalnom. Egyenlőre csak puhatolózok; honnan ismerik egymást, mióta, meg ilyenek… na persze a quincy témát direkt nem hozom szóba. Elvégre azért menekültem Amerikába, hogy elfelejtsem. Remélem, már Natsuki is kiverte a fejéből ezt a hülyeséget. Bár inkább lennék főállású quincy, mint Zed sógora.*
- Szóval, a húgom lakótársa vagy, igaz? - *kezdem a puhatolózást. Csak szép lassan haladok a kérdésekkel. Bár a kézfogásból ítélve, szerintem vette az adást. A „húgom” szót direkt megnyomom, csak azért, hogy tudja, hol a helye. Az egyetlen élő rokona vagyok neki. Ő pedig csak egy szerető. Vagyis én nélkülözhetetlen vagyok – ő nem az.*
- Mondd csak, honnan ismeritek egymást, és mióta vagytok együtt? - *kortyolok bele ismét a sörömbe, miközben próbálok közömbös, mi több, elégedett képet vágni hozzá. Na persze, nem sok sikerrel.*

Békésen pakolgattam a haldarabokat a serpenyőbe, és öntöttem rájuk olívaolajat. Aztán a háztartásban létező összes fűszerből pakoltam bele, majd igyekeztem odafigyelni a két hím beszélgetésére. Amint kedves és összeesküvés-elméleteket szövő bátyám bemogorvult arcára néztem, azonnal rájöhettem: itt probléma van. Az a bizonyos testvéri féltés hatványozottan képes nála megnyilvánulni, aminek úgymond csöppet sem örültem. Biztos valami olyasmit képzelt be magának, hogy összejöttem Zeddel... vagy ami még rosszabb, ő mászott rám, és tart sakkban... Simán ki lehet belőle az ilyet nézni, és nincs olyan isten, mely az ellenkezőjéről győzhetné meg. Őszintén szólva nagyon-nagyon mulattatott az a kis rivalizálási cucc, ami a két srác között alakult ki. Szerintem Zed nem nagyon akarja majd oda adni csak úgy a mellettemlevőbátyuska-szerepét csak úgy a vér szerinti bátyámnak. Az elsötétült arckifejezéseikből ítélve kezdik egymást utálni. Nem féltettem sem a fogadott, sem a valódi bátyám.
Zed sötét pillantásokat vetett az agresszívnak látszani nagyon akaró Toumára, aki láthatólag abban a hiszemben volt, hogy sikerült majd' széttörnie előbb kedves társam csontozatát. Pedig milyen messze is jár! Néha majdnem teljes napokat töltünk edzésekkel, gyakorlással... Mondjuk az ő képessége tök király, míg az enyém annyira... *sóhajt*
- Igen, az vagyok. Pár éve... Jut eszembe, a jelentkezési lapjaidat leadtam még reggel, amiatt ne aggódj. - fordult felém, egy pillanatra, majd vissza Toumához. Végigmérte, majd egy kicsit gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Úgy tűnik, időközben ő is rájött, miféle feltételezéseket dédelget hőn szeretett és picit hiányolt bátyám. Tény, hogy még mindenkinek szoknia kell a helyzetet. Egy gyors egymásra pillantás, majd széles mosoly. Ugyanaz a gondolat merült fel mindkettőnkben. Ha ennyire paranoiás... miért ne szivassuk meg picit? Tény, hogy Zednek van barátnője, de... nem muszáj mindenről tudnia Toumának.
- Mókuskám, van még itthon tej? - kérdezte mézessé vált hangon. Széles mosollyal pillantottam be a hűtőbe, és jót kuncogtam magamban. Ebben mindig nagyon egy hullámhosszon voltunk. *.* Szivassuk a népet!
- Bogaram, persze! Tudom, hogy az a kedvenced! Most rögtön kérsz? - hajoltam felé mosolyogva. Közben magamban majd' szétszakadtam a nevetéstől, látva bátyám fejét. Aztán ZEd válaszolt is a következő kérdésre. Az "együtt szóra" mindkettőnkből kirobbant a visszafoghatatlan nevetés. Gyorsan kortyoltam egyet kedvenc citromos sörömből, és elfordultam, nehogy látszódjon rajtam valami, amiből Touma rájöhet, hogy csak szivassuk.
- Együtt lakni? Úgy... három - négy éve. Nem igazán értem, mit értesz "együtt" szó alatt. Jaaaa, hogy az. Nos, szintén három - négy éve. - vigyorgott rám, én pedig a számba tömtem egy darab sült halat, nehogy újra kirobbanjon belőlem a nevetés.

*Pár éve... Ez a két szó lassan a kétségbeesés tengerébe taszít, hogy belefulladjak tehetetlenségembe. Ha tudom, hogy ilyen következményekkel jár az, ha külföldön maradok, akkor úgy rendezem a dolgaim, hogy ne odakint végezzem el az egyetemet. Natsuki csak 17 éves... És ha ebből levonunk hármat, az azt jelenti, hogy Zedet feljelenthetném pedofília és liliomtiprás miatt. Bár valami azt súgja, már késő. Odakint sem foglalkoznak ennyi év után ilyen ügyekkel. Hihetetlen, hogy a közbiztonság mennyit romlott.
Megtörni azonban nem fogok; most keménynek kell mutatnom magam, s mindent megteszek azért, hogy kiderítsem az igazságot. Hiszen minden évben hazajártam, mégsem találkoztam Zeddel soha. Vagy talán ő is ott volt az egyik éttermi vacsoránál, csupán én nem vettem észre? Kinézem belőle, hogy Natsuki után lopakodik, aki abban reménykedett, hogy végre kettesben tölthetett egy kis időt szeretett bátyjával. Hiszen olyan ritkán találkozunk... Még az is elképzelhető, hogy nem is szeret igazán, csupán megtűr. Hiszen annyira különbözőek vagyunk... Ő tehetséges abban a bizonyos családi örökségben, amiből további célom minél távolabb kerülni. Ő talán az orvosira fog járni, én meg művészeti iskolát végeztem, mert engem ez érdekel... Igen, a ruhavarrás is művészet, most miért nézel ilyen csúnyán rám? T_T
Valószínűleg a neveltetésünk tett minket olyanná, amilyenek vagyunk. Bár ha kiskoromban nem rendelkeztem volna olyan személyiséggel és nulla tehetséggel, akkor sose jutok ki az Államokba. De mi van, ha én lveztem volna ezt az átkot, amit szüleim örökségnek neveztek? Lehet, most én mondhatnám el magamról azt, hogy évek óta Natsukival élek, finom szűziessége drága húgomnak pedig még sokáig megmaradt volna... Az álnok liliomtipró így nem hajította volna el a fenséges, piros szirmú rózsát, hogy az szépségét, mint könnyeit hullajtsa. T_T És ha nem Zed, akkor valaki más lépett volna a helyére, azonban ha itt lettem volna... Ha meg tudtam volna védeni...
De most már felesleges ezen depresszióznom. Az amúgy sem tesz jót az arcbőrnek és korai ráncosodáshoz vezethet. Azt még sem engedhetem meg magamnak. Bár azért elgondolkoztat, hogy Natsuki akkor hogyan tudta tiokban tartani a quincy dolgot Zed elől. Felmerülhet az is, hogy néha titokban kisurran a hálószobából, amíg Zed alszik, s dühét a maszkos kis hörcsögök gyomlálásával adja ki. Vagy akár az is, hogy Zed tud a dologról. Vagy ami mégrosszabb: kihasználja azt. Kinézem a sunyi képéből... Nem bízok benne.
Amikor már nem is titkolják előlem, hogy együtt vannak, s először hallom Natsukitól a mókuskám szót, a kezem szorosabban fogja meg a poharat. Nem vall rá ez a viselkedés, még engem sem szokott nagyon becézni. Na jó, a homokbaba meg a társai kivételek... Jobb bele se gondolni, hogy miért pont ezt a beceevet adta nekem; nem, nem szeretem a nemi életem a húgommal megvitatni. Azonban ő mindenképp magyarázattal tartozik nekem. Hiszen még csak 17 éves.*
- Natsuki, a barátod tud a családi problémánkról? - *kezdtem el puhatolózni. Azért azt nem mondhattam ki hangosan, hogy quincy. Amúgy is, utálom ezt a szót. A problma már sokkal jobb szinonímája a quincynek.
Azt nem tudom, hogy mi olyan vicces, de ők egy darabig csak kuncognak nagyokat. Nincs mese, rá kell egyből kérdeznem a lényegre. Azzal úgy sem érek el semmit, ha egyszerűen kipenderítem a házból. Zed elég jó manipulátor ahhoz, hogy visszakönyörögje magát, és akkor én vagyok az, akinek mennie kéne. S hogy honnan veszem, hogy jó manipulátor? Különben Natsuki nem röhögne ennyire.*
- 3-4 éve... - *kortyolok bele ismét abba a gusztustalan italba, amit sörnek neveznek. Valahogy most mégis jól esik. Kifejezi keserűségemet. De azért egy pohár whiskey-nek jobban örülnék.*
- És mondjátok csak... Legalább használtok óvszert, ugye? o_O - *kérdezem meg nyíltan, kerekre tágult szemekkel. Jobb, ha mielőbb szembesülök az igazsággal. És őket is szembesítem vele, ha szükség lesz rá.*

Felpillantottam a bátyámra, és egy adag lesajnálást vegyítettem a pillantásomba. Családi probléma? Ez a dolog egyedül neki okoz problémát, méghozzá születése óta. Nem, nem hiszek a tehetségtelenségben. Csupán nem akarja megtanulni, amit a szüleink hagytak ránk. Hiszen ezért a munkáért adták az életük! Egyértelmű, hogy maximálisan jónak kell benne lenni, és még nekem is van bőven mit fejlődnöm, nem csak homokbabának...
- Probléma alatt csak nem a csodás örökségünk érted? Bár, hát igen. Belőled se lesz.... hát igen. Neked ez tényleg probléma. - néztem rá mély sajnálattal a tekintetemben. Tudja, mi a véleményem. Nem is gondolom, hogy valami engedményt vár tőlem. A minimum, hogy szétedzi magát, míg itthon lesz. Őt látva meg... kétségnek nincs helye: amilyen idióta, úgyis belekeveredik valami hülyeségbe. Hiszen az lehetetlen, hogy az Amerikában, vagy mit tudom én hol szükséges mennyiségű tehát maximum egy - két agysejtje - el ne sorvadt volna. Ha már olyan feltételezéseket tud alkotni, mely szerint én Zeddel vagyok... Illetve, hogy Zed erőszakol engem és megfélemlít... Komolyan ennyire védtelennek tűnök? Elég, ha valaki felidegesít, és megjárja... Komolyan azt hiszi, hogy hagynám magam? Vagy hogy nem járná meg ha...?
[color:fc20=#A0522D- Igen, tud róla. Ő a társam. Remek ember, és van különleges képessége. Ugye, "drágám"? [/color]- hajoltam Zedhez, és dobtam felé egy almát. Tudtam, hogy nem fogja használni az erejét - minek is mutassa meg egy olyan szerinte idióta alak előtt, mint Touma?
[color=darkblue]- Persze, hogy van, "szívem". Emlékszel, hogy mennyit gyakoroltunk együtt? Szinte legyőzhetetlen páros vagyunk! - Zed mosolya őszinte volt, és megint azt a kedves, testvéri bizalmat, szeretet láttam felcsillanni a tekintetében, mint régebben. Elkapta az almát, és leült egy székre, majd figyelni kezdte, hogy hogyan sürgök - forgok a konyhában. Igen, ez volt ő. A mesterszakács, aki csak végszükség esetén lép a konyhába... Vér szerinti bátyám kérdésére mindketten hatalmasra tágult szemmel feleltünk. Aztán szinte ugyanakkor született meg ajkunkon az a cserfes mosoly.
- Minek? Mi csak örülünk, ha egy kisZed jön. Nem is lenne más vágyunk! - mosolyogtam angyalian, és igyekeztem magamba fojtani a kacaghatnékom. Zed is így volt vele, és ő volt az, aki végül megkönyörült azon a szerencsétlenen, aki a bátyámnak mondhatja magát...
- Ember, csak nem hiszed, hogy rámásztam Natsukira? Olyan, mintha a húgom lenne! Jézusom... nem vagy normális. Ráadásul könnyen meg lehet téged szivatni... - fordult el fejet csóválva, majd táskáját felkapva elindult a szobájába. Sejtettem, hogy valami tanulnivalója van, mert az eddig általában üres táskában könyvek voltak.
- Touma... néha fáj, hogy mennyire hülye vagy. Mondtam már, hogy olyan, mintha a bátyám lenne... - fordultam el tőle mérgesen, és folytattam a főzést. Örültem, hogy nem kell tovább játszani magam...

*A lesajnáló pillantás mellé nincs szükség a magyarázathoz; igen, tisztában vagyok azzal, hogy Natsuki mit gondol rólam, vagyis a viszonyomról a „hivatásommal”. Tudom jól, hogy azért igyekszik minden évben annyit, hogy „felelősségteljes quincy” váljon belőlem. Viszont azt is tudja, hogy én ezt nem akarom. Csak normális életet szeretnék, ép idegeket, s a lehető legkevesebb rettegést. Igen, inkább a shinigamikra bízom a hollowk irtását… Odakint mindig jól végezték a dolgukat a helyiek. Itt is képesek lennének rá, ha kicsit összeszednék magukat. Felőlem nevezhet Natsuki gyávának vagy szerencsétlennek is; akkor sem látom sok értelmét annak, hogy nyilakat idézgessek meg. Egy kemény pillantással adom Natsuki tudtára, hogy nem változtak tavaly óta a nézeteim ezzel kapcsolatban. Ha nem muszáj, nem használom a képességeket. A gyakorlások Natsukival is többnyire abból állnak, hogy a sebességemet fokozom – abban legalább még a húgomat is túlszárnyalom. Ám ha a nyilak materializálásáról van szó, az már problémát okoz. Ami nem megy, azt pedig nem kell erőltetni. Inkább felveszem a két számmal nagyobb nadrágot, de abban legalább kényelmesen beleférek. Kínosabb lenne, ha szétszakadna, nem?
Mégis, amit a legjobban utálok Zedben, hogy közelebb áll a vér szerinti testvéremhez, mint én. Legyőzhetetlen páros, akik hosszú évekig edzettek együtt… Irigylem azt a tekintetet, ahogyan Natsuki Zedre néz. Sosem fogok olyan fontos személlyé válni számára. De ez egy olyan dolog, amit le kell nyelnem. Mintha egy sündisznó lenne a torkomban, amit most le kell küzdenem. Cseppet sem kellemes. De akkor se tehetek ellene semmit. Most az a legjobb megoldás, ha csak hallgatok.
Szőke fürtjeim alól komoly tekintet vetődik Zedre. Megkedvelni sosem fogjuk egymást, az tény, viszont nincs más választásom: el kell viselnem. A helyére se léphetek. Viszont bebizonyítom neki, hogy Natsuki engem sem tud félredobni csak úgy. A vérünk közös, s ez egy olyan kötelék, amit nem tud valami idegen pótolni. Talán a húgomnak nem maradtak meg a gyerekkori emlékei rólam, de én sosem fogom elfelejteni őket. Akkor még olyan egyszerűnek tűnt az élet. Amikor még apa és anya is itt volt, én pedig még azt se tudtam, mi az a Versace. A folytonos menekülésem csak később kezdődött el.
Végül a nem kívánt személy inkább visszavonul a szobájába; legalább már tudom, hogy külön szobájuk van. Lehet, most elvárja tőlem, hogy bocsánatot kérjek, ám én erre nem vagyok hajlandó. Kritizálhat, van hozzá joga, azonban nekem is van jogom ahhoz, hogy átértékeljem, amit mond. Megvédhetem magam, senki sem tilthatja meg.
Pár percre csend telepszik le a nemrég még életteli konyhára. Már csak ketten vagyunk itt Natsukival; az érzéseket hagyni kell egy kicsit, hogy leülepedjenek. Most először teljesen érzelemmentes képet vágok; Natsuki se nagyon néz a szemembe, ha pedig mégis, az inkább mérgesnek hat. Hogy hülyének nevez, meg sem rendít; legalábbis, nem mutatok meg semmit sem abból a mardosó fájdalomból.
Végül felsóhajtok, s felállok az asztaltól. Hátrasöpröm szőke tincseimet, s odamegyek segédkezni Natsukihoz. Úgy látom, hogy van néhány elmosogatlan tányér; főzni ugyan nem tudok, de ebben azért még tudok segíteni. Na meg, nem akarom, hogy valami elkényeztetett ficsúrnak lásson csak azért, mert sokat foglalkozok a saját és más külsejével.*
- Tudod, - *kezdek bele a beszédembe* - ha te is megtudnád a húgodról, hogy évek óta egy sráccal lakik, ugyanúgy aggódnál, mint én. Nem hibáztathatsz ezért. Mellesleg igazán megemlíthetted volna legalább az egyik beszélgetésünk alkalmával, hogy mi a helyzet. Viszont kicsit váratlanul ért ez az egész. A józan ész neked is ezt súgta volna az én helyemben, hogy együtt vagytok, nem igaz? A kis színészkedésetek pedig csak olaj volt a tűzre. Szerintem kegyetlen tréfa volt az idegeimmel játszani. - *zárom el a csapot, hiszen már elég meleg víz ömlött a mosogatóba. Ezután pedig elkezdem azt a néhány koszos edényt elmosni. Natsuki is lassan végez a főzéssel. Még mindig duzzogó képet vág, ami elképesztő fájdalmat okoz a szívemnek. Mégis, elengedem ezt a fájdalmat, hagyom, hogy csak keresztüláramoljon rajtam. Amikor a harmadik tányért mosom el, már megeresztek egy mosolyt, hisz itt az ideje visszahozni azt a családi légkört. Hiszen egy év után ez az első közös vacsoránk, nem engedhetem, hogy ilyen rossz hangulatban teljen el az egész.*
- Na és neked hogy telnek a napjaid, gizmókám? - *próbálom valami kellemesebb témára terelni a szót. Valóban, eddig többnyire én beszéltem, s próbáltam minden élményemet úgy negyed órába sűríteni. Na meg mióta megérkeztünk, azóta jóformán csak hallgatok. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ne a feszültség miatt hallgassak, hanem azért, mert az én egyetlen húgomat hallgatom. Talán önző volt tőlem, hogy ennyi időt kértem arra, hogy rám figyeljenek. Most pedig alkalmazkodni fogok az új helyzethez. Az edzéseket sem lógtam el soha, és Zedtől sem fogok.*
- A suli remélem, jól megy. Mintha azt említetted volna egyszer, hogy az orvosira szeretnél jelentkezni, vagy rosszul emlékszem? - *öblítem el az utolsó tányért. Látom, hogy Natsuki is lassan készen van, vagyis nekiállok megteríteni az asztalon. Három főre. Nyomasztana a tudat, hogy valaki a házban egy szobában gubbaszt.*

Kipp -kopp. Kipp-kopp. Egymás után cseppentek a vízcseppek a tányérokra az elzárt csapból.Tekintetemet a sülő halra fordítottam, már arra sem emlékeztem, hogy eredetileg mit akartam főzni. Talán rizst és halat? Vagy valami nyestlevest? Siokarát? Soubát? Lényegtelen. Annyira másra figyelek... a bátyámra. Amióta megjött, olyan, mintha egy idegent akarnék közel engedni magamhoz. Sok emberrel vagyok jóban, sok barátom van, de... eddig csak egyetlen ember létezett, akit teljesen közel engedtem magamhoz. Ő volt Zed. Nem tudtam elviselni azt, hogy még egy ember legyen az életemben. Anyu és apu halála a szemem előtt történt: mégis, mit tehettem volna? Miért nem emlékeztem arra, hogy van egy bátyám? Nem emlékeztem a létezésére, nincs vele kapcsolatba egyetlen emlékem sem. Úgy érzem magam, mint egy üres üveg. Zed mindig itt volt ha fájt, ha engem hibáztattak olyanért, amit nem akartam megadni. Hibás vagyok azért, mert nem tettem meg valamit valakinek? Én vagyok a bunkó? Hiszen ő vádaskodik még most is, még a mai nap is... Nem lép rajta túl... Örökre én leszek hibás azért, mert szar az élet? Hát szülessen újjá Narioko is! Nem tehetek róla, hogy nem segítettem a felvételi vizsgáján... Hát tanuljon! Mondtam hogy nem, akkor miért akadékoskodott?
Ahogyan egy-egy oldalpillantást vetettem a bátyámra, igyekeztem az emlékezetembe vésni a vonásait. Szőke haj... ha nem lenne egy a vezetéknevünk, az isten sem mondaná meg, hogy vér szerinti testvérek vagyunk. Más az internetes kapcsolat, és más a való életben. Ott közöltem egy - egy dolgot... De itt látom őt. Ahogyan mozog, ahogyan lélegzik. Ahogy átölel, ha átölel. És azt az utálattól izzó pillantást, amit Zedre vet. Mert tudom, hogy mit gyűlöl benne- amellett hogy mint mindig, most is feltételezéseket alkot. Azt, hogy ő itt lehetett velem. De... ő ment el. Nem... minek keressek hibást? Minek rágjam magam a múlton? Könnyű lenne azt a vékony fonalú szeretetet, ami kialakult iránta, gyűlöletté változtatni. De mitől lenne nekem jó? Minek legyek szánalmas és gyerekes? Mi lenne benne a jó? Inkább elfelejtem az egészet.
Sötét pillantással igyekeztem magamban a feltört gondolatokat elzárni egy sötét szobába, amit egy hatalmas lakattal zárok le, ha sikerül. Nem akartam ilyenekre gondolni többet. Azt akartam, hogy vastag por fedje ezeket a gondolatokat.
- Touma... Neked hogyan esne, ha egyszer egy e-mailt kapnál a testvéredtől? Attól, akit addig nem láttál? Akiről nem tudtál? Szembesülnél a ténnyel, hogy Ő van és lélegzik... Fokozatosan próbálnád megismerni, megkedvelni, testvéredként szeretni... De fogalmad sincs, hogy ez mennyire nehéz. És amikor... a saját módszereinkkel igyekszünk Zeddel elfogadni létezésed tényét, kegyetlennek nevezel minket. Valóban, nem volt kedves... De mi ilyenek vagyunk. - mondtam, és elzártam a gázt. Nem kellett sokat főnie a rizsnek... egész múlt éjjel ázott a fűszeres lében. Két napja éjjel-nappal készültem az érkezésére.
[color:1508= #8B4513]- Igen. Vagy az, vagy a pszichológia... - hagytam, hogy elterelje a témát, ha akarja. Nekem ugyan mindegy. Sőt... talán még gyorsabban fog a por vastagodni azokon a gondolatokon.

*Emlékek. Ahogyan látom szenvedő húgomat, úgy árasztanak el. Igen, szenved. Felesleges kimondania. Talán egy kicsit hülyének tart, csak mert képes vagyok olyan dolgokat feltételezni róla és Zedről. Akkor sem értem, hogy miért én vagyok a hibás, amiért nem magyarázták el nekem időben. Egy szóval se mondták nekem azt, hogy nincsenek együtt. Vagyis már csak akkor, amikor kínos helyzetbe hoztak, és kezdődtek a gondok. Ha mérni lehetne a feszültséget, már bizonyára igen magas szintet mutatna az a mutató. Azonban mindezt feloldani... A tématerelés sajnos túl átlátszónak bizonyul. Viszont már döntöttem, és én ma egy békés vacsorát szeretnék. A húgommal. S ha a béke érdekében el kell viselnem azt a másikat, aki a szobájában kuksol tanulás címszó alatt, hát legyen. Ezen ne múljon, egy kis áldozat a nagyobb jóért. Túl fontos nekem Natsuki ahhoz, hogy csak úgy feladjam őt. Hiszen én mindent ott hagytam... New Yorkot, a barátaimat, és azt a családot, akik felneveltek. Hiányoznak Cravenék, meg az egyetemi barátaim. De tudtam, már gyerekként tudtam, hogy ez csak ideiglenes állapot, és hogy egyszer vissza fogok jönni. Talán végleg. A szívem idehúz, bár most, hogy végre megérkeztem, már nem vagyok biztos a döntésemben. Jól döntöttem-e azon a napon, amikor elküldtem azt az e-mailt Natsukinak? Vagy akkor, amikor először átöleltem anyánk temetésén. Vagy most, amikor nagyratörő terveimmel, hatalmas lelkesedéssel költöztem vissza abba az országba, ahol kevesebbet voltam, mint az Államokban?
De már felesleges azon töprengeni, hogy jó döntés volt-e, vagy mi lett volna, ha. Hiszen elküldtem neki azt az e-mailt, és átöleltem őt a temetésen. Valamint úgy döntöttem, hogy visszajövök, és akár egy hollow-val is szembenézek, csak hogy Natsuki mellett maradhassak. Valószínűleg az lesz pályafutásom utolsó állomása, amikor találkozok ezzel a hollowval, de nyugtat a tudat, hogy nemes halálom lesz, mert életemben először nem fogok elfutni előle.*
- Pszichológia? - *vonom fel szemöldököm, miközben szalvétákat keresek a terítékhez. Legalábbis belenézek minden szekrénybe, hátha valahol találok egy csomaggal. Addig se kell a sörre néznem, ami hát, nem éppen a kedvencem. Amíg nem muszáj, addig nem iszok belőle. Szerencsére úgy tűnik, hogy Natsukinak nem tűnt fel, mennyire nem vagyok oda a sörért. Nem akarom, hogy még finnyásnak is nevezzen. >< Szóval ha sült alga lesz vacsorára, még azt is megeszem. *
- És helyi egyetemre szeretnél menni, vagy távolabbi célod van? Na és Zed? Ő mit tanul? - *folytattam a kérdéseket, s igyekeztem érdeklődő hangsúllyal beszélni Zedről is. Azt hiszem, kivételesen sikerült is, hisz annyi nyugtat, hogy legalább tényleg nincsenek együtt. Persze akkor lennék a legboldogabb, ha Zed egyszer bemutatna egy csinos, ismeretlen lányt, akiről kiderül, hogy a barátnője, és együtt akarják leélni az egész életüket. Akkor talán még bízni is tudnék benne.
Mivel szalvétát nem találok, Natsukit pedig nem merem egy ilyen kérdéssel még jobban kiakasztani, ezért inkábba húgom mellé állok, aki láthatóan befejezni készül a főzést, hisz még a gázt is elzárja. Félek, hogy megint hozzám vágná, hogy mekkora egy idióta vagyok, amiért nem találnám meg a szalvétát, pedig ott van az egyik fiókban. Már így is elég hülyének tart, pedig diplomám is van.*
- Figyelj... Holnap nem kísérnél el a temetőbe? Nehezen tájékozódok el a városban, és tudod hogy van ez... - *vakargatom a tarkómat egy bárgyú mosoly kíséretében. Nem is tudom, honnan jött ez a kérdés... Mondjuk mindig meglátogatom a szüleink sírját, ha itt járok. Hiába, vannak dolgok, amiket egy divatbemutató sem tud kinevelni belőlem.*
- Vagy ha nem akarsz elkísérni, azt is megértem... Csak hát tudod jól, hogy milyen rég voltam ott... Meg hát... Jól esne, ha velem jönnél. - *babrálok most az ujjaimmal, kék íriszeim pedig a földre szegezem. Nem azért, mert nem merek Natsuki szemébe nézni, csak egyszerűen félek attól, hogy esetleg azt mondja, hogy nincs jogom elmenni oda, hisz itt hagytam őket. Én tényleg nem... tényleg nem akarok fájdalmat okozni.*

Miközben tálakba szedtem a kaját, és a pálcikákat kiraktam az asztalra, Toumát hallgattam. Kinyitottam az ablakot, hogy kimenjen a főzés következtében felhalmozódott füst, majd némán az asztalra tettem a gőzölgő ételt, mellé pedig a pálcikákat. Eddig sosem volt szokás, hogy együtt egyek Zeddel. Néha sikerült, de többnyire vagy a szobájában volt, vagy pedig a haverjaival. az ideje többi részét tényleg velem töltötte, és akkor ejthettük meg a közös főzést és vacsorát, ebédet, reggelit. Hiányoznak azok az idők. Amikor ketten végigröhögjük a napot... és az a csodálatos hangulat soha többé nem fog visszatérni, mert már hárman vagyunk. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene ezzel a helyzettel kezdenem. tudom, el kellene fogadnom. De most, ebben a pillanatban homlokegyenest hárítom. Szinte vadidegen a számomra... az a tény, hogy úgy érzem, Zedhez jobban kötődök, kis híján rettegéssel tölt el. Csak késve jutnak el hozzám bátyám szavai, teljesen leköt, hogy a saját kis menedékhelyemre bújjak a problémák elől.
- Igen. Miért, talán nem tudd kinézni belőlem, hogy az is lehetnék? Az éjjeleim jelentős részét tanulással töltöm, bátyuskám. - néztem rá, majd elfordultam, és belefejeltem a hűtőbe némi szaké után kutatva. Zednek kiadták, és direkt erre a napra vettük. Volt egy olyan érzésem, hogy ha elsőre sem találom meg, másodjára felesleges lesz keresni. De azért én megpróbáltam.. Tényleg. Aztán dühös pillantással a szememben egy bizonyos szobaajtóra néztem.
- Zed! Hova a francba tüntetted a szakét?! - ingerülten ragadtam meg egy tálat, és löktem bele a mosogatóba, oda se figyelve. Ez a fertelmes alak... örökké az őrületbe kerget, és imádja.
- Bevittem egy tanárnak. Vizsga utáni pia volt.
- Ó, hogy a kénköves pokol nyeljen el téged vele együtt! szép kis sebész leszel, te barom! Remegő kézzel elmetszet a karotiszát, de hülye... Alkoholista.
- morogtam erős intenzitással, és gyilkos pillantást lövelltem az ajtóra. jobb is, ha nem jön ki. Annyira lepereg róla az, ha sértegetem, hogy az már nevetséges. A gyilkos tekintet még akkor is ott volt a szememben, amikor Touma elé raktam az ételt, és én is leültem.
- Igen, elmegyek veled. Már bekötött szemmel is eltalálnék oda... - ezzel túl sokat árultam el. Nem kívántam a bátyám orrára kötni, hogy iskola előtt, iskola után, sokszor még éjjel is a temetőben ülök a sírkövek előtt, vagy pont azokon. Tudom hogy nem látnak, hogy nem hallanak... de jó érzés a közelükben lenni. Akkor is, ha a gyakorlatiasság azt suttogja a fülembe, hogy ők már csak egy halom elsárgul csont. A szaktárgyaim atlaszai pedig még képeket is tárnak elém... Vajon egy Quincy halála után bekerülhet a Lelkek Világába? Jó ezen eltöprengeni. Eddig senkivel sem találkoztam volna, aki azt mondta volna, hogy igen - vagy hogy nem. Néha még most is hallom anya kacaját, vagy látom apám szigorú pillantását, amikor először, úgy négy évesen az első nyilam a fenekében landolt. Egyszerűen hiányoznak, de nem hiszem, hogy okuk lehetne a panaszra. Büszke vagyok rá, hogy Quincy vagyok. Büszkén viszem tovább a hagyományt, tisztelem és szeretem az őseim. És hogy Touma erről mit mond? Nem érdekel. Az, hogy ő kényelmesebbnek tartja a kabátok elleni harcot, mint a hollowok ellenit... no comment. Nem azért csinálom, mert élvezem. Hanem azért, mert a véremben van. Na meg azért, mert nem tűröm, hogy bántsanak másokat.

*Az egész találkozó kezd egy hatalmas katasztrófába torkolni. Úgy érzem magam, mint egy rosszul megszervezett divatbemutatón, ahol a modellek folyamatosan elbukdácsolnak a kifutón. Úgy érzem, hogy már semmit se tudok tenni, pedig még a színfalak mögött megakadályozhattam volna a balesetet. Mégis, már csak tehetetlenül tudom nézni, ahogy Natsuki gyakorlatilag bevágja a mosogatóba a főzőedényt, aztán meg odavág hozzám egy nem túl kedves választ arról, hogy ő mennyit szokott tanulni, és hogy ne nézzem hülyének. Vagyis nem ezt mondta, más szavakat használt, de körülbelül ennyit vágtam le az egészből. Úgy érzem, hogy sértésnek vette a kérdésemet. Pedig én tényleg csak érdeklődtem... Olyan más itt megkérdezni mindezt, mint interneten. Itt közvetlenebb az egész... és könnyebb összekapni. Attól félek, hogy ez lassan sikerül is. Pedig én elmondtam neki a véleményem anélkül, hogy szórakoztam volna vele. Mégis... mit tehetek még azért, hogylegalább ez a nap békésen teljen? Mint egy igazi családban. Olyanban, ahol a testvérek ragaszkodnak egymáshoz, és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Jó, talán néha tesznek egy-egy csípős megjegyzést, de igazából nem gondolják komolyan. Még ha kissé csonka is a család, mégis képesek együtt élni és szeretni, de legalább tolerálni egymást. Úgy érzem viszont, hogy Natsuki szégyell engem. Pedig a kedvenc országomban igazán büszke ember az, akinek a bátyja ért a divathoz, és ebben a szakmában helyezkedik el. Hiszen jól fizet, és egyfajta státusszal is jár. Na meg a médiában való szereplés lehetősége is adott. Na persze, a legnagyobb álmom, hogy saját ruhamárkát alapítsak, még odébb van... De félek, ha megmutatnám a terveim Natsukinak, vagy kinevetne, vagy pedig undorodva tekintene a munkáimra, és ezáltal rám is. Ez a Zed meg pláne nem tűnik olyan arcnak, aki lelkesedne a szakmám iránt... Mondhatni, túl hetero hozzá. Mégis, én vagyok az, aki felbontja itt a rendet, nem pedig ő...
A felismerés villámként csapódik belém; már el se jut a tudatomig az orrom alá dugott kaja szaga, és meg se hallom, hogy min is veszekednek Natsukiék. Én vagyok a rendbontó. Én vagyok az abnormális, nem ők... Én vagyok az, aki egy olyan rendet akar rájuk erőltetni, amihez nincsenek hozzászokva. Mégis ki vagyok én, hogy bele merjek szólni az Ő dolgaikba? Persze, Natsuki bátyja… akit évekig nem ismert. Még csak nem is együtt nőttünk fel. Alig van közünk egymáshoz. Ő egy szinte önálló életet élő, karakura-i diáklány, aki nem csak quincyként, hanem orvosként vagy ápolónőként is hősködni fog, életeket menthet! Én pedig egy szegény, jóképű, törzsgyökeres, New York-i nagymenő vagyok, aki csak arra képes, hogy felöltöztessen néhány embert a saját készítésű ruháival. Lehet, hogy vissza kéne mennem? Hisz kinek lenne szüksége egy olyan szerencsétlenre, mint amilyen én vagyok? Hiszen még csak arra se vagyok képes, hogy egy nyilat egyenesen ellőjek… Még mindig nagy ívben a földön landol mindegyik 2-3 méter repülés után. Hosszú pályafutás, nem mondom. Az egyetlen hollow, amit véletlenül sikerült megölnöm – igazából csak hozzájárulni a halálához – az volt, amelyiknek csaliként szolgáltam. Mondjuk csalinak tényleg jó vagyok, mert engem úgy sem kap el. Még a leggyorsabb shinigami is, akárki legyen az. Csak hát hiába futkározok össze-vissza, ha egy rendes sebet nem tudok ejteni az ellenfelemen. Na meg… én nem is akarok sebet ejteni rajta. Hiszen úgy se megy az nekem. Béna vagyok hozzá. Szomorú, de ez az igazság. Nekem New York-ban a helyem, nem pedig a csatatéren. Kérdés, hogy mikor hozzam fel a témát Natsuki előtt. Hogy még se költözök ide. Kivéve persze, hacsak valami csoda folytán nem történik valami nagyon jó dolog, ami marasztalásra késztet. Például mégis csak összehaverkodok Zeddel, és Natsuki is csillogó szemekkel néz rám. Milyen szép is lenne. *.*
Már megint álmodozok… A saké szó végül kizökkent a képzelgésből. Hiába, szeretem azt az italt, habár elég ritkán jutok hozzá. Mire felfogom, hogy még csak nem is most jött el az ideje ennek, gondolataim már a táskám felé barangolnak… Mintha hoztam volna magammal egy-két finomságot. Biztos vagyok abban, hogy az egyik bőröndömbe rejtettem néhány üveg whiskey-t, a legjobb fajtából. Azt tudom, hogy Natsuki nem szereti, de miért is ne… miért is ne kockáztatnám meg egy barátság kezdetét Zeddel? Azért a gesztust minimum el kell fogadnia. Hiába, ilyen a neveltetésem, ehhez vagyok szokva. Nem tudom elképzelni, hogy ne tetszene neki az ajándék. Igaz, a japánok – vagyis én se – bírják az erős italokat, de most talán jobb is lesz egy kicsit az alkoholba menekülni. Aztán pedig el is mehetnénk valami szórakozóhelyre. *.* Natsukiék biztosan ismernek valami jó klubot.
A kibontott söröm alig fogyott, csak egy fintort vágok felé, amikor felállok. Hihetetlenül gyorsan találom meg a whiskey-s üvegeket, az egyiken még egy szép masni is van, ami a díszcsomagolással együtt jár. Aztán pedig bekopogok Zed szobájának az ajtaján; remélem, hogy tényleg elfogadja a gesztust. Talán még ihatnánk is együtt. Natsuki úgy sem kér belőle. Vagy ha mégis, akkor talán sikerül megszerettetnem vele ezt az italt.
Nem mondom, elég fásult képe van a tagnak, ahogyan rám pillant, szemei mégis érdeklődővé válnak, amikor meglátja az italt. Még mintha valami mosoly is bujkálna a szája szélén, ahogyan elmondom, mit akarok. Aztán legnagyobb döbbenetemre rácsapja a kezét a vállamra, hamarosan pedig odaszól Natsukinak, hogy készítsen ki két feles poharat, mert most iszunk is a kaja mellé. Kicsit zavarban, de azért tűröm a viselkedését. Végtére is lehet, hogy nem is olyan rossz srác ez a Zed. Talán még jó barátok is lehetünk. Ráadásul ennyi évig vigyázott a hugira… Ezt meg kéne köszönnöm neki.*
- Ugyan már, Natsuki, te is igyál egy pohárral… Utána elmehetünk valami szórakozóhelyre bulizni, ott majd lesz olyan pia is, amit te is szeretsz. - *vakargatom idegesen a tarkómat remélve, hogy nem fogja a képembe dobni a poharat. Kinézem belőle. Ami pazarlás lenne, hisz igazán szépek ezek a feles kristálypoharak. Legalább lenne alkalmam megmutatni, hogy még mindig én vagyok a leggyorsabb quincy a Földön.*

Miközben hosszú pillantást vetettem bátyámra, felsóhajtottam. Nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Nem volt vele semmi bajom, csak egyszerűen túl új volt nekem ez az egész. Más volt amikor Skype-on, vagy MSN-en beszéltünk... ott nem tudtunk megsértődni. Itt azonban minden más... Igen, örülök hogy van testvérem, és vér szerinti, és szeretem. Nagyon is... Zed előbb- utóbb el fog menni, új életet kezd... ezt mindketten tudjuk, mégis megpróbáljuk kerülni a témát, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy egymással törődjünk. Mint egy kis család, ami most kapott még egy tagot, csak úgy, ajándékba...
Talán megbántottam? Sajnos nem tudom úgy alakítani a hangom, ahogyan szeretném. Az az él, ami annyira jellemző volt anyura, bennem öröklődött. Vajon Touma emlékezik rá? Mi lenne, ha megkérdezném? Örül, hogy talán orvos leszek? Hogy talán nem csak Quincyként menthetek életet?
- Touma... ne haragudj. - suttogtam, bár nem tudtam, hogy hallotta-e. Nem lepett volna meg, ha mégsem. Egy nap, ha törik, ha szakad, d e én családot faragok a mi kis hármasunkból. Még ha Zed annyira nem is fogja kedvelni a bátyámat, el fogják viselni egymást. Legszívesebben visítva rohannék ki az utcára, de ez annyira nem illett hozzám. Sokkal inkább az, hogy némán, éles pillantásokat vetve figyelem az embereket. Csak hogy hallgatok, és sohasem szólok... a csendes megfigyelő szerepe valamiért mindig az enyém. De ezt a szerepet most elvette tőlem Touma, és mintha nem akarta volna visszaadni. Akkor most kinek a szerepe lett az enyém? Zedé? Mert ő is más lett: látástól vakulásig tanult a vizsgáira. Nem könnyű az ő élete, még akkor sem, ha egy matekzseni... és még angolból is perfekt. Igen, ez biztosan nagyon fog tetszeni Toumának, valószínűleg egész nap angolul beszélnek majd, csak hogy engem idegesítsenek. Merthogy én nem vagyok jó nyelvekből... egy-két dolgot megértek, de semmi mást.
Hamarosan felbukkant előttem Zed és Touma, whiskysüvegekkel a kezükben. Nem rajongtam érte, de gyorsan kitettem nekik a poharakat, és a kajáik mellé tettem.
- A whisky nem az én műfajom. Bátyókám, nem mondtam még neked, hogy az én világom a rengeteg koktél?-mosolyogtam szélesen, majd a hűtőbe nyúltam a jéghideg kólámért. Meglepődve vettem elő egy apró kis üveget, amiben szakét sejtettem. Csodálkozva mutattam fel Zednek is:
- Teee, ez meg hogy került ide?! Te aljas kis suttyó! Volt képed így eldugni?! - morogtam, és tekintetem találkozott Zed bosszankodó tekintetével.
- Natsuki, ne legyél nyomorék. Én nem felejthetek el semmit se? Vizsgaidőszak van... - most pontosan úgy nézett rám, mint ahogy a hülyékre volt szokás. Kitettem magamnak egy szakés csészét, és tele is töltöttem. Leültem a székemre, és a fiúkra mosolyogtam:
- Itadakimasu! Azt ajánlom, minden fogyjon el! Ja, és van egy jó ötletem a bárr, Touma! - mosolyogtam, majd koccintásra emeltem a poharam. Csak most kezdett bennem tudatosodni, hogy itt van a bátyám. Velem fog lakni, és vigyázni is fog rám. És... Ő az én vérszerinti testvérem, aki szeret!
- Üdv nálunk, bátyó!

*A légkör szemmel láthatóan oldódni kezd, miután rászánom magam, hogy "kibéküljek" Zeddel. Meg aztán, lehet, hogy tényleg nem olyan rossz srác ő. Na persze, ha valaha is rajtakapom, hogy hozzáér Natsukihoz, biztosan az öngyilkosságba hajszolom. De addig is, miért ne lehetnénk jóban? Persze megtehetném, hogy saját lakásba költözök, hisz a tehetségemre szükség van ebben a városban. Elég volt ránézni arra a pár ízléstelenül felöltözött alakra, akiket az utcán látok. Itt biztosan én nyerek, már ami a karriert illeti. A város tele kiaknázatlan lehetőségekkel, és azzal az ügynökkel is sikerült letárgyalnom egy időpontot már a következő hétre. És egyszer... igen, egyszer a saját divatkollekciómat fogja hordani Karakura népe! Igen, biztosan így lesz...
Már egészen más szemmel kezdem el vizsgálni hármasunk, és egy kis kuncogás is kitör belőlem a szakés eset miatt. A kezem a szám elé tartom, mert hát nehogy már ezzel zavarjam meg a családi idillt, amibe belecsöppentünk. Egészen meg tudnám szokni. Hiszen itt van Natsuki, itt vagyok én... meg Zed (-.-)... Kell ennél több? *.*
Persze most már kezd furdalni a kíváncsiság, hogy vajon mi is Zed "különleges képessége", ám a büszkeségem és az elveim megkövetelik, hogy egy szóval se jelezzem feltörekvő kíváncsiságom. Valami azt súgja, hogy nemhogy lesz időm megtudni eme rejtélyes képesség mivoltát, de kifejezetten elegem lesz belőle. Talán majd felhasználja ellenem az edzések alkalmával. Mert lesznek azok is bőven, ebben biztos vagyok. Sürgősen találnom kell jó sok elfoglaltságot, hogy mindig tudjak hova menekülni az edzések elől. S mintha ebben a pillanatban Natsuki is ezt gondolná, mert egy gyilkos pillantása elég ahhoz, hogy elfeledtesse velem a szökni kívánó quincy gondolatát, de legalább nem tesz senki semmit sem szóvá. Amúgy meg, ha más nem, legalább az a tudat nyugtat, hogy Natsuki sokat mesélt rólam Zednek. Vagyis valahol még fontos vagyok neki, hiszen nem titkolt el előle, hanem mesélt a közös élményeinkről... Igaz, nincs sok, de azért mégis jól esik, hogy beszélt rólam.*

*Valami miatt nagyon felidegesítettem Noa-t, ennek hatására pedig igen félelmetesen kezd el viselkedni. Nem, ez nem puszta megsértődés azért, mert pénzt akartam adni neki, több annál. Nem csak egyszerű felháborodás. S valami miatt cseppet sem érzem magam biztonságban emiatt. Soha egy hollow sem töltött el akkora rémülettel, mint ez a nő… Pedig csak egy egyszerű nő, egy ember! S mégis, a kisugárzása olyan félelemmel tölt el, amit nem bírok semmi máshoz sem kötni. Nem, pedig ő biztosan nem egy hollow. Azt megérezném a lélekenergiájában. De… nem is annyira emberi a reiatsuja, ha jobban rákoncentrálok. Ő valami más, amit ezelőtt sohasem láttam. Bár ne találkoztam volna vele soha…
Erőtlenül kapok az ajtócsengő felé, vagyis kapnék, ha nem szorítaná le a csuklómat. Aztán fájdalom, meleg vérem pedig kicsordul nyakamból, kisebb foltot hagyva galléromon. Élet! Mennyivel fontosabb számomra néhány ruhadarabnál! Szívesen elhajítanám mindet, csak hogy szívem még holnap is doboghasson, s újra lássam Natsuki mosolyát. Azonban pont most veszik el életnedvemet… hisz a vér mégis mi más lenne, ha nem az életnek a folyékony materializációja? Mégis mi másra lenne szüksége egy halottnak, kinek a szíve már nem dobog többé? Egy vámpírnak, kinek halott testét már csak ez képes mozgásra bírni…
A legrosszabb az egészben, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Menekülni akarok, ám most először képtelen vagyok mozgatni a lábaimat. Már nem a félelem dermeszti meg őket, hanem valami más. Tudjátok, milyen érzés az, amikor valaki a véredet szívja? Szívverésed üteme a sokszorosára növekszik, s segítségért kiált, azonban teljesen tehetetlen vagy, mert mozdulni se bírsz. Mintha egyszerűen ledermesztett volna. Csak legyen vége, könyörgöm…
Igen erősen kell koncentrálnom ahhoz, hogy ne ájuljak el, azonban állni már nem marad erőm. Egy véradás után sem voltam olyan sápadt, mint most. Vagyis, igazából csak egy véradáson vettem részt, ami nem valami szép emlék, mert hihetetlen, mennyit képesek az emberről lecsapolni, és az a tű… rémes volt. De legalább önként mentem bele, míg most…
Aztán Noa megváltozik. Az előbb még vörösen világító szemei most nyugodtak, és kékesnek tűnnek, s kifejezetten aggódó arccal lép hozzám. Mégis miféle kérdést szegez nekem? Még hogy minden rendben van-e? Nem, semmi sincs rendben! A maradék biztonságérzetem is megszűnt ebben a városban, mert nem csak hollowk, hanem ilyen… izék is léteznek, amik gyakorlatilag vacsorára esznek meg! És még csodálkozik ezek után az összes pszichológusom, ha kicsit paranoiás vagyok…*
- Ezt most komolyan kérdezed? - *szorítom kezem a nyakamhoz, hogy az esetleges további vérveszteséget megakadályozzam. Meglepődve tapasztalom, hogy nem is annyira rémes, mint kéne lennie, hiszen egy ekkora sebből ömlenie kéne a véremnek, de nem. Persze a kezemen s galléromon így is érzem az életnedvet, s most már biztos vagyok abban, hogy soha többé nem veszem fel ezt az ingem.
Majd megpróbálok egy nyilat materializálni, hisz amióta ismét itt élek, kénytelen vagyok mindenhova magammal cipelni a quincy keresztem. A lélekenergia részecskéket magam köré is gyűjtöm, hogy egy nyilat formázhassak belőlük, azonban az egész feloszlik, még mielőtt teljesen materializálódtak volna. Nem, ez kétség kívül nem az én napom.*
- Ugye nem válok olyanná ettől, mint te? - *remeg meg a hangom a végére, s a gondolattól, miszerint én is vámpírrá válhatok, összeszorul az utóbbi percekben amúgy is megviselt szívem. Lehet, hogy hülye kérdést tettem fel, de sose szerettem a vámpíros filmeket, egyszerűen nem nekem való az a műfaj. Nem tudom, hogyan működik náluk ez a dolog. Bár kétség kívül nem ilyen ruhát képzelnék el egy vámpírnak, nem illik az imázsukhoz. Ahogyan ez a frizura sem…*

*Nem tudom, mennyi vért vesztettem, de nem lehet annyira súlyos a helyzet, mert még eszméletemnél vagyok. Az életveszélynek talán vége, ösztöneim ezt súgják, de természetes emberi reakció, hogy ezek után nem tudok megbízni benne. Hiszen mégis csak a véremet vette. Egy vámpír...
Ha jobban belegondolok, milyen naiv életszemlélettel éltem végig az életem... A lidércek, shinigamik meg egyéb borzalmak létezéséről mindig is tudtam, hiszen jómagam is egy olyan lényként születtem, aki úgymond "nem természetes". Jó, persze, tudom, az élet és a halál normális rendjébe meg körforgásába tartoznak a halálistenek és a hollowk, meg minden, de ogy egy ember lássa őket, az már nem természetes. Az meg pláne nem, hogy képesek legyünk harcolni ellenük, még ha nekem csak a nyúlcipő is jutott az erős nyilak helyett. A vámpírokról, démonokról, zombikról, vérfarkasokról meg minden egyéb szörnyűségekről szóló legendákban pedig sose hittem, még ha képes is voltam látni és kapcsolatot teremteni a szellemekkel, lelkekkel. Talán csak a saját védelmem érdekében kendőztem el tudatom a valóság elől. Egyszerű struccpolitika, amit nem látsz, az nem létezik. Nem, ezek után kétlem, hogy valaha is el fogom tudni kerülni a "természetfeletti" dolgokat. De talán nem is leszek rá képes. Hiszen most itt van Noa, aki széthúzta a függönyöket, amik eddig delejes, merengős álomba ringattak, s eltakarták előlem a világ igazi arcát. Persze, ez még nem mentség mindarra, amit tett. Életerőmből táplálkozott, s tettére nincs mentség. Mégis, amikor ismét a szemeibe nézek, s próbálok botomra támaszkodni, nem tudok haragudni rá. Az a vészes csillanás, a gyilkos és ártó szándék elpárolgott belőle, s nem maradt más, csak az emberiség még fellelhető szikrája. Lehet, egyszer ez az átkozott lágyszívűségem fog a sírba vinni, de amikor Noa elkezd mesélni magáról, egyszerűen nem tudok haragudva a szemébe nézni. Pillantásom talán csak egy pillanatra sötétül el, amikor közelebb lép hozzám. A testem reagál a közeledésére, a lábaim megrándulnak, s a kezeim is remegnek. A nyíl, amit annyi koncentrálással próbáltam megidézni, talán hatástalan is lenne ellene.
Hideg kezeivel félretolja az enyémeket, én pedig megpróbálok a lehető legnyugodtabb maradni, míg nagy meglepetésemre ellátja a sebemet. Ami valljuik be, a minimum azok után, amit elkövetett. A házból nevetést hallok; Natsuki és Zed biztosan ismét jól mulatnak. Mint mindig, amikor épp nem vagyok otthon. Zed biztosítani tudja Natsukinak azt, amit nem. A bátyja lehet. Nem csak testben, lélekben is. Nem, hiába takartam el a szemem elől az igazságot, tény, hogy Natsuki sokkal inkább kötődik ahhoz az idegenhez, mint hozzám. Engem szégyell, és talán el is titkol, még csak nem is nagyon szívesen mutatkozik velem. Pedig nem tartom magam egy égő jelenségnek, hisz ami a felszínt illeti, mindenem megvan. Menő ruhák és csini pofi, lehengerlő személyiséggel ötvözve. Még sem vagyok elég jó a saját húgomnak. Velem sosem nevet olyan derülten, mint Zeddel. Talán ha tudná, hogy épp az ajtó előtt fetrengek szinte tehetetlenül, az sem érdekelné, csak folytatná tovább az életét a legjobb barátjával. Nincs helyem köztük, csak egy nyűg vagyok, egy apró probléma, aki feltartja őket a mindennapjaikban.
Noa is megküzdött a saját Zedjeivel és Natsukijaival, ahogy a történetét hallgatom. Csupán neki a sötétségtől kell félnie, aminek amint hátat fordít, elnyeli. Talán most is ez történt vele. Nemes... Mintha csak magamat hallgatnám. Vagyis a Natsuki által idealizált Toumát, aki az utolsó quincyk egyikeként életcéljának tekinti, hogy megküzdjön az emberiségért. Én sose leszek képes erre. Túlságosan meghunyászkodó és gyáva vagyok hozzá, s inkább a kicsinyes, mindennapi életembe menekülök. Mi értelme lenne megpróbálni tehát?
Pupilláim kerekre tágulnak, amikor Noa megjegyzi a quincyket. Szóval tudja, hogy létezünk, és azt is, hogy én is egy vagyok közülük. Hisz miért ne tudná? Már nem bírok semmin sem meglepődni. Azon se, ha holnap vámpírként ébrednék, bár lélegzek, a szívem is ver, tehát élek! Akkor biztosan nem lesz belőlem is éjszakai lény, mint belőle. Hiányozna a napfény, én igenis, szeretek élni! Szeretem Natsukit, és ha kell, még ezt a Zedet is elviselem, sőt, egyszer visszaszerzem tőle húgom szeretetét és törődését.*
- Én... De hát én tehetetlen vagyok! - *nézek döbbenten a vámpírra, aki meghajol előttem. Mégis mivel érdemeltem ki? Én csak egy gyenge kis senki vagyok, aki szégyent hoz a saját fajtájára.*
- Ne, ezt ne csináld... Nem érdemlem meg. Gyáva alak vagyok, túl gyáva ahhoz, hogy quincyhez méltóan viselkedjen. - *próbálok feltápászkodni, ami sikerül is, még ha kisebb nehézségek árán is. A sétapálcára nagy nehezen feltápászkodok, hogy utána a falnak vessem a hátam.*
- Belőlem sosem lesz oigazi quincy. Én csak menekülni tudok. Egész életemben menekültem. Alapvetően hiányoznak belőlem azok a tulajdonságok, amik egy quincyt quincyvé tesznek. Mintha egy irodalomtanárnak kéne matekot tanítania, vagy nem tudom... Hiába próbálom, nem tudok még magamon sem segíteni. Bár az, hogy találkoztunk... - *merengek el egy kicsit a semmibe.Hiszek a Sorsban és a Végzetben, ám arra, hogy okkal kaptam ezt az erőt, csak ez a találkozás döbbentett rá. Miért is adtak volna efféle hatalmat, képességet, ha nincs rá megfelelő okuk az Égieknek? Miért is vezették utamba a vámpírt, ha nem azért, hogy valamit tanuljat tőle?*
- Sosem volt tehetségem klánunk művészetéhez. Amikor a húgom megszületett, a szüleim is inkább rá koncentráltak, hisz ő képes volt arra, amire én nem. Egy idő után már meg se próbáltam a kötelességem követni, mert Natsuki úgyis intézte helyettem. A félelmem a lidércek iránt pedig még mindig nem tudom leküzdeni. Már kisgyerekként odadobtak eléjük, gyakorlás címszó alatt, de az egyetlen dolog, amire képes voltam, hogy időben elfussak előle. Persze, ez most szánalmasan hangzik, tudom. De azt hiszem, megérted, hogy nem én vagyok az, akivel szövetséget kell keresned. A legtöbb quincy ferde szemmel néz rám az erőm hiánya miatt, és nem tudok ígérni semmit. Nem vagyok alkalmas rá. Semmihez sem vagyok alkalmas, kitaszított vagyok a saját családomban. Tényleg... sajnálom. - *fordítom félre a fejem, hogy a földet kezdjem el bámulni. Szövetség? Tőlem? Nem tudnék segíteni neki semmiben, maximum öltözködési tanácsokat lennék képes adni. Azzal pedig nem sokra menne, ha valóban olyan fontos küldetése van, mint említette. Hiába sajnáltam meg Noát, de tényleg nem vagyok képes egy ekkora terhet a vállaimon hordani. Nem vagyok jó semmire. Igazán... sajnálom.*

*Amikor Noa közelebb lép hozzám, a szemeimből egy megtört lélek gyötrődését fedezheti fel. Mert bizony, gyötrődöm. Saját magammal, a családommal, a fajtámmal, a quincykkel, mindenkivel csak háborúzok, csak mert sem ők, sem pedig én nem vagyunk hajlandóak kiegyezni a másikkal. A békés, nyugalmas élet minden, amire vágytam. Még a szeretett szakmámat is odadobnám azért, ha tudnám, hogy a továbbiakban nem kell hollowtámadásoktól tartanom. A quincyk önként és kéretlenül vállalták el a világ súlyát, én pedig köszönöm, nem kérek ebből. Nem értem, miért pont én. Miért, miért, miért miért?
A kérdésekre a magam alig több, mint két évtizedével sem találtam választ, de lehet, egy idő után nem is kerestem. Kényelmesebb menekülni, majd az ismétlődő sokkokat újra és újra ugyanazokkal a módszerekkel kiheverni. Igen, általában kisebb sokkot kapok, ha valami „abnormálissal” találkozok. Már az is csoda, hogy képes vagyok többé-kevésbé higgadt maradni Noa közelében, meg egyáltalán talpon maradni, bár igaz, a sétapálcámra való támaszkodás az, ami megakadályozza, hogy ismét a földre rogyjak a gyengeségtől. Elég sok koncentrációba kerül, hogy egyáltalán Noa szemeibe tudjak nézni, ugyanis a vérveszteség igencsak erőteljes szédüléssel párosul. Hiába, aki gyengének születik, az is marad.
Amit ezután a vámpírlány mond, olyan hihetetlen dolognak hangzik számomra, hogy képes lennék helyben lepetézni. Ha nem látnám a szemeiben, hogy halálosan komolyan gondolja a dolgot, tutira azt hinném, csak teszteli a reakcióimat. Sok mindent láttam a világból, amit más, közönséges és normális halandók sosem lesznek képesek megtapasztalni. Láttam már szellemeket, halálisteneket, lidérceket, s olyan erőket tudhatok magaménak, amire bárki más büszke lenne. S most egy vámpírral is gyarapodott a kis univerzumom, nem mintha valaha is kértem volna mindezt. Ha nem érezném ezt a keserű szájízt, akkor nevetnék is az elképzelésen. Még hogy én, mint a vámpír faj megmentője? Nem vagyok hős, inkább egy renegáthoz tudnám magam hasonlítani. Bár még azok is jobbak nálam.
- A harcra? Nem csak azért nem harcolok, mert nincs meg a képességem hozzá. Tudod, én egyáltalán nem szeretem a vérontást. - *söpröm félre azt a tincset, ami már egy ideje belelóg a szemembe. Persze, ha úgy vesszük, tényleg egészen stimmelnek rám a leírások, vagyis külső szemszögből biztosan pontosnak tűnnek, meg minden, de… Én csak az ízléstelenségtől kívánom megmenteni a világot. Hiába hiszek a szépségkirálynők annyit hangoztatott világbékéről, nincsenek meg a képességeim egy utópia kialakításához. De mégis, nem tudok mást tenni, mint hinni Noa szavaiban, még ha talán csak egy meggyőződés is az egész részéről, semmi több.*
- De egy jobb világ érdekében úgy tűnik, muszáj áldozatot vállalni, nem igaz? - *nyújtom a kezem, s legnagyobb döbbenetemre még el is mosolyodok. Ez nem az önfeledt mosolyom, amit mindenkinek mutatok, és nem is zavart vigyorgás. Inkább csak a helyzetet próbálom elfogadni, és azt a tényt, hogy talán sosem lesz az enyém az az élet, amire mindig is áhítoztam.*
- Szóval? Miről is lenne szó? Esetleg bejössz? Natsukiék már úgyis alszanak, nekem viszont mindenképp pihenésre lesz lassan szükségem az előbbi miatt. - *várom a választ, még mindig felé nyújtott kézzel, várva egy kézfogást, ám mivel így csak fél kézzel tudok belekapaszkodni a sétapálcámba – vérhiány miatt természetesen nem lenne akadály, de a szédülés meg a veszteség kicsit kibillent egyensúlyérzékemből - , és egy szép pofára esés is lehet a vége. Na tessék, talán már a bokám is kibicsaklott. Újabb indok, amiért mindenképp szeretnék végre bent lenni. Aztán már csak egy alapos fürdő, tiszta, új pizsi, valami jó kaja és a kiadós alvás az, amire szükségem lesz. Bár gyanítom, ma éjjel nem fog olyan könnyen menni az alvás.*

*Nem hittem volna, hogy a vámpírban, aki pár perce még a véremből táplálkozott, ennyi kedvességet találok. Úgy értem, nem hagyja, hogy elessek, felsegít, meg minden! Igazán pozitív csalódás, és egy bizonyíték arra, hogy igenis, van még benne emberiség. Még mindig ott lapul benne az ember, különben nem hagyott volna élni, és nem vigyázna arra, hogy ne a kőpadlón essek össze. Persze máskor nem vagyok ilyen szerencsétlen, mert a futás pont az a dolog, amihez mindig is konyítottam, de ebben a legyengült, és remélhetőleg csak ideiglenes állapotban már állni is nehezemre esik, nem hogy tiszta fejjel gondolkozni. Olyan érzés, mintha valami álomban lennék, minden gondolatom olyan ködös, és racionalitással nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is egyeztem bele egy vámpír, egy nekem amúgy ártani akaró lény szövetségi ajánlatába. Azért ezért nem kerülök Pokolra, ugye? Én tényleg nem oda való vagyok, és Noa sem, mert most olyan kedves… Persze, eleinte furcsa volt, meg minden, viszont még segített is hazatalálni, és felelősséget vállal a tettéért, vagyis a vérem kiszívásáért. Ez az álomszerű állapot valahogy egészen megmásítja a gondolkodásom, s egy belső hangra hallgatva döntök úgy, hogy bízok benne. Igaz, a fellengzős megjegyzését a bátorságról nem tudom magamra vonatkoztatni. Sosem vállaltam fel magam, és pont, hogy nem viseltem a sorsomat. Inkább csak elfordítottam a fejem a másik irányba, és úgy tettem, mintha ezek a szörnyű dolgok meg sem történtek volna. Mintha valaki más emléke lenne, amikor először menekültem le gyerekként egy pincébe, mert megláttam a környéken egy lidércet, aki nagy valószínűséggel rám vadászott. Úgy tettem, mintha csak egy csúnya horrorfilm lett volna, amit megnéztem, és épp ideje volt túltenni magam rajta. Csak egy horrorfilm, amit a moziban láttam, semmi több… Legalábbis, képes voltam magammal ezt hitetgetni csak azért, hogy a lelki világom ne kelljen megrendíteni ilyesfajta sokkoló dolgokkal.
Ha Noa nem szól, biztosan felkapcsolnám a villanyt, miután elirányítom őt a szobámhoz. A kezem pedig bele is akad az egyik kedvenc divatmagazinomba, amit az ágyamon felejtettem. Ha tudnám, hogy ilyen fejjel úgy se fognám fel a képeket sem belőle, akkor biztosan belelapoznék, így azonban az éjjeli szekrényemre teszem azt, amiből valami csoda folytán mécseseket is sikerül találnom, amiket igazából anya és apa sírjára vettem, viszont a szükség kötelez, és könnyedén tudok majd újakat szerezni.
Tűz… Szinte már hipnotizál, ahogyan a táncoló lángot bámulom, a falra és a bútorokra vetülő árnyékok ritmusos keringője pedig egészen ijesztő hatást kölcsönöz a helynek, pedig amúgy igazán otthonos, és a lehető legterrormentesebb szobát igyekeztem kialakítani magamnak.*
- Ugyan már, csak egy jó alvás, esetleg egy nap pihenés biztosan rendbe tesz. - *válaszolok kijelentésére, hiszen már-már úgy viselkedik, mint egy aggódó nővérke a páciense iránt. Valóban ennyire fontos neki ez a jóslat izé? Nem tudom eldönteni, hogy valóban igazat mondott, vagy csupán egy őrült megszállottal van dolgom, aki beképzelt magának egy próféciát, és bármit megtenne azért, hogy saját valóságát igazolni tudja. Aztán eszembe jut az a fájdalom, amit abban a pillanatban éreztem, amikor belém mártotta a szemfogait, és inkább nem akarok tovább arra gondolni, hogy talán egy megszállottal van dolgom. Hiszen ha léteznem vámpírok, egy jóslaton már csak nem fogok kiakadni. Leszámítva azt, hogy állítólag rólam szól, holott mindenki számára tiszta, hogy én mindennek jó vagyok, csak hősnek meg katonának nem.
Hagyom, hogy Noa kimenjen, úgy sem vagyok beszédes hangulatomban, ami tőlem már eleve szokatlan dolognak számít. És így legalább, most, hogy végre egyedül vagyok, van időm és lehetőségem sírni. Az arcomat a párnába fújom, és nem zavar, hogy az egyik plüssállatom – mert igen, van nekem egy egész gyűjteménnyel – véletlenül a földre ejtem. Sírni… Még sem tudok sírni. Pedig ott tombol bennem a sok érzelem, amit ki szeretnék adni végre magamból. Ott dulakodik minden, ami több, mint húsz év alatt felgyülemlett, és mégis, a következő pillanatban… üresség. Nem vagyok képes elengedni a fájdalmat, s lehet, hogy a fájdalom sem engem. Lassan már létszükségletemmé válik.
A gyertyafényben csak még kísértetiesebb hatást kelt az ingem, melyre azért lecsöpögött egy kevés a véremből, még ha nem is sok. Ez elég arra, hogy talán fél percre eszméletemet vesszem, ugyanis elég nehezen viselem a vér látványát, ám a sok gondolat úgy kavarog a fejemben, hogy lassan úgy érzem magam, mint egy darázsfészek. Minden egyes gondolat zsongó, iszonyatos fájdalommal jár, és azt hiszem, hogy hamarosan elérem tűrőképességem határát, muszáj lesz hamarosan aludnom. De nem ebben a felsőben, amit saját vérem mocskol be. Jézusom, ha Natsuki ezt meglátja! Tuti szívrohamot fog kapni. És ha megtudja, hogy Noa táplálkozott belőlem, akkor ezer százalék, hogy meg akarja ölni. Azonban nem is hazudhatok neki, és biztosan elmesélném neki részletesen a történteket. Bár lehet, hogy ami a jóslatos dolgot meg a szövetséget illeti, talán kihagyom az élménybeszámolómból.
Szóval, a számonkérésen majd holnap gondolkozok, most azonban az sem érdekel, ha milliószor felborulok, míg a szekrényhez tántorgok, ahol legalább egy rendes pólót felvehetek. Igazából egy zuhany is jól esne, de végképp nincs erőm arra, hogy még a fürdőig is eltámolyogjak. Azt pedig még sem kérhetem meg Noatól, hogy fürdessen meg. O_o
Mire Noa visszajön, legalább már tiszta, New York Szabadságszobor mintás pólóban feszítek. Vagyis nem feszítek, hanem épp fekszek, mert kicsit ki vagyok már dőlve, és csak addig szándékozom ébren maradni, ameddig feltétlenül szükséges.*
- Csak azt szeretném, ha ez az egész mester meg tanítványa dolog nem lenne kihatással a normális életemre… Fontos a húgom, a barátaim, a munkahelyem, azonban gyáva vagyok és nem bírok nemet mondani, ha valaki segítséget kér tőlem. Egyébként jól meggondoltad, biztos én vagyok az, akire szükséged van? Vannak még quincyk, akik sokkal erősebbek nálam, én csak a hirenkyakuhoz és a gyógyításhoz konyítok kicsit. - *próbálom közben a fejembe vésni a jóslatot, ami olyan elképzelhetetlennek, már-már hollywoodinak tűnik. A gondolkozás is egyre fárasztóbb, és remélem, hogy Noa sem vár tőlem túl sokat így, hogy akármelyik pillanatban kidőlhetek. Elég csak pár másodpercre behunynom a szemem, és talán már azt sem érezném, ha a vámpír ismét felhasítaná a bőröm a tűhegyes fogaival.*