Előzmény: -> Klikk

- Őrült? Őrültet mondtál?! Mégis hogy képzeled? Nem elég, hogy tönkretetted a virágaim, és még bocsánatot sem kérsz, ráadásul megveszekedett őrültnek nevezel?! Ezért meg kell hogy leckéztesselek!- Fakadok ki fennhangon. Kissé elszalad velem a ló erre a sértésre, bár védelmemre szóljon nem sokan neveznek őrültnek, mármint nem sokaktól tűröm el. Végigmérem leendő ellenfelem.
- Nem tűnsz olyan nagyon erősnek. Rendesen is viselkedhetnél a rangban feletted állóval. –Valójában nem tudom, milyen erős, sőt még azt sem, hová tartozik, de muszáj volt visszavágnom. Közben megeszem a maradék csokit, a papírját pedig zsebre vágom. Eközben Yuko elmagyarázza a helyzetét. Ha a mondanivalójához nem tenné hozzá az utolsó mondatot, megbékélnék. De ez felkérés keringőre, kénytelen vagyok elfogadni, nem futamodhatok meg és különben is, büntetést érdemel a tettéért és a viselkedéséért.
- Ám legyen, megtanítalak, hogy viselkedj az erősebbekkel ...- Mondom kissé fellengzősen. Aztán magamra nézek, így mégsem harcolhatok.
- De előbb még, kérek egy pillanatot! – Gyorsan befutok a szobámba, és amilyen gyorsan csak tudok, elkezdem keresni az egyenruhám. Fölforgatom az egész szobám mire megtalálom. Felhúzom és elindulok kifele, ám mielőtt kilépnék az ajtón megtorpanok. Várjunk csak, most először van időm felkészülni a harcra, mármint egy kevés biztos. Csak nem veszi a bátorságot, hogy betörjön a szobámba, ezt nem meri meglépni. De talán nem kéne provokálni. Gyorsan összeszedem a zanpakutom és az elmaradhatatlan nyakláncot a nyakamba kötöm, majd berejtem a ruhám alá. Elindulok, ám az ajtónál ismét megtorpanok, visszafordulok és a fiókomhoz lépek, kinyitom, majd kiszedem a legfelső polcon tartogatott kötszerem és még egy két csecsebecsét, ha esetleg megsérülnék. No de nem húzom tovább az időt, nem szeretném, ha bejönne értem a szobámba. Kimegyek az ajtón, nyújtózok egyet.
- Rögtön kezdhetünk, csak még egy másodperc, hidd el nem kellemes harc közben meghúzódni .- Kicsit nyújtózkodok és elkezdek bemelegíteni, mint általában edzés előtt, hisz ezt a harcot nem veszem komolyan, az ellenfelem nem tűnik olyan erősnek. Persze a meglepetésekre mint mindig most is fel kell készülnöm.
- Nem szívesen állok ki nálam gyengébbel, te vagy az első, ezért kötelességemnek érzem megkérdezni: Szeretnél te kezdeni? Adok pár lépés előnyt.- Kissé lenézően kérdezem ezt tőle, bár szerintem ez így fair, hisz gyengébb nálam. A kardomhoz nyúlok, de nem rántom elő, még csak ki sem pöccintem a hüvelyéből. Kardal elég gyenge vagyok, még puszta kézzel, akarom mondani lábbal is többet érek.
~ Miért nem rántasz elő?! Én is játszani szeretnék!! ~ Türelem, mindennek eljön az ideje. Ribbon-chan hisztije ismét elvonja a figyelmem ezzel támadási felületet biztosítva ellenfelemnek. Ha elég leleményes kihasználja ezt.

Na, mi történt? Manapság a Shinigamik elfelejtették a nyelvet, vagyis a szavak jelentését, hogy így visszakérdez az őrültre? Ha így van, az nagy szégyen lehet számára és Én a helyében nem reklámoznám, főleg nem fennhangon kiabálnám, hogy az osztag minden szeglete hallja.
- Pontosan megveszekedett őrült. Ha, ezt még egy „Rangban Felettem Álló” sem képes felfogni, akkor inkább nem nyilatkozom … - mondom kicsit fennhordott orral. Honnan veszi egyáltalán, hogy előttem van a ranglétrán? Ilyeneket még álmomban se feltételeznék, hacsak nem Hadnagy… :/ de kizárt, hogy az legyen, leír róla, hogy valamilyen egyszerű számmal rendelkező tisztecske csak még. Mivel ha Fukutaichou ranggal rendelkezne minden bizonnyal békén hagyott volna a továbbiakban, és békében engedte volna a kutatáshoz járó virágokat szedegetni, nem mintha olyan büszke lennék erre a feladatra! >_> De a munka, az munka. És ha valamilyen magasabb beosztással is rendelkezne, akkor sem Ő fogja meghatározni, hogy kivel, hogy viselkedjek, mindenkinek saját joga ezt eldönteni.
- Még, hogy Te tanítasz meg a jó modorra?! Na, azt megnézem! – vágom a fejéhez kicsit idegesen, nekem egy senkicske kis tisztecske ne állítgasson ilyeneket. Zanpakutomat idegesen tartom markomban már nagy késztetést érzek arra, hogy szőke sérójának felét legalább lenyisszantsam, de vagyok olyan tisztességes egy küzdelemben, hogy egy fegyver nélküli személyre nem rontok rá. Már követelném tőle, hogy rántsa elő kardját, ami jelen pillanatban nála sincs, de addigra már leintett, hogy várjak egy fél minutumot… időt kért… jól hallottam, hogy időt kért egy küzdelemben. Oo Szemidegem meg-megrándul látva, hogy holt nyugodtan elfut szobájába, apró-csetlő dolgait elintézni.
- EZ MOST KOMOLY?! - teszem fel fennhangon a kérdést, persze csak magamnak, pluszba teljesen elfehéredve a látottakon, ha még viccelt volna, megérteném, de… de ez azért már túlzás…. Földbegyökerezett lábakkal állok azon a szent ponton, ahol eddig is, katanámat oldalam mellé leengedve, nincs okom arra, hogy védelmi pozícióban álldogáljak, hogyha ilyesmiket művel.
- Hogyha félsz, akár fel is adhatod, Rangban Felettem Álló asszonyság... - motyogom leizzadva. Nem bírom feldolgozni azt, hogy egy ilyen személy akar megtanítani a rendre. Hova fajul szerencsétlen Seretei... vagy manapság az észt nem osztják a Halálistenség mellé?
~ Türelem rózsát terem, ez járjon a fejedben. ~ már megbocsáss Undertaker, de ez nem a megfelelő alkalom a furcsa filozofálgatásaidnak, különben is a rózsa nem terem csak úgy a semmiből, maximum, hogyha elvetem a magjait és kivirágzik. ~ Megint túlságosan Földhöz ragadt vagy. ~ még jó… a megalapozatlan feltevéseket nem szeretem, még ha a mondás is tartja így. Apró beszélgetésemet Lélekölőm lakójával hamar letudtam, amiért végre méltatott kifáradni szobájából "ellenfelem".
- Szándékosan táncolsz az idegeimen? Miss. Rangos lány? – morgom, ahogy látom bemelegítő hadműveletét a küzdelmünk előtt. Nem megfelelően áll hozzá a harchoz, nem szabad ennyire lenéznie a másikat különben a végén egyszer otthagyja a fogát. :/ Végül is szinte már elveztette értelmét a mi harcunk ezzel a hozzáállásával, részben… kérdése viszont emlékeztet, hogy miért is jutottunk el idáig. Nem engedhetem meg, hogy ennyire lenézzen, nem Én miattam, hanem a Juunibantaiért.
- Rosszul teszed, hogy lebecsülsz egy Juunibantai tisztet! – jegyzem meg ördögi fél vigyorral az arcomon, katanámal felé bökve. Engem nem érdekel, hogyha becsületemet tapossák, de hogyha az osztagomat, amiben vagyok, azt nézik le, az elől nem tekinthetek csak úgy el. Zanpakutomat bal oldalamra csapva indulok meg Villámtánccal felé, hogy nyomatékosítsam szövegem súlyosságát. Megmutatom neki, hogy hatalmas ostobaság előnyt adni egy harcban, azzal a címszóval, hogy biztosan a másik gyöngébb! Shunpóval elé érek egy szempillantás alatt, még is csak a Villámtánc az egyik fő specialitásom, s egy felülről indított függőleges csapást indítok bal karja felé, hogy kivonhassam azt az oldalát a forgalomból, így legalább változnak majd az erőviszonyok. Nem törődve támadásom sikeres vagy sikeretlen kivitelezésével megfűszerezem attól még egy kis démonmágiával is ezt a csapásomat, hogy végkép fejébe üthessem, hogy a Juunibantait nem nézzük le!
- Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – bal tenyeremet felé szegezve mondom ki határozottan a kidou nevét, ezáltal kedvenc vörös labdácskám már iramodik is a leányzó felé. Általában hatalmas robbanás szokott eredményezni ez a kidoum, amiért nem jeleskedem a mágiából, ezért óvatosságból jó pár lépést hátrább shunpozók, hogy láthassam a rögtönzött kombóm eredményét. Hát igen… nem szokásom előre tervezni… jön, ami jön!

Azt hiszem Yuko félreértette a szándékaim. Nem lenézésből adtam meg neki a kezdő lépést, csak én így tartottam fairnek, milyen szemét dolog lenne azonnal nekirohanni és két másodperc alatt becsomagolni? Persze biztos nem két másodperc lenne, ezzel csak nyomatékosítani akartam a tényeket. Legalábbis eddig így gondoltam. Ám most úgy döntöttem, nincs kegyelem. Egy ilyen pofátlan ellenféllel nem bánhatok kesztyűs kézzel. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön semmiképp.
- Úgy tűnik nekem, hogy nem vagy túl kreatív. Igazán leszállhatnál már a rangomról, inkább vedd tudomásul, hogy rangosabb vagyok és találj ki valami újat, mert ez egysíkú és elég monoton, vagy a szájtépés helyett foglalkozhatnál azzal, hogy komolyan támadsz. – Ha! Most megkapta, ennyire nagyon jó vagyok! Na jó, ne essünk túlzásba. Tizenkettedik osztagos, biztos van még pár aljas trükk és kísérlet a tarsolyában. De ezzel nem csak ő van így, én is tudok pár dolgot, ömm.. például, oké nincs semmim a kardomon kívül, de legalább nem tartogatok aljas meglepetéseket! Tisztán játszom, bár néha könnyebb lenne a rövidebb utat választani, de még élő koromban megtanultam, a rövidebb út nem mindig a legjárhatóbb. Ismét csípős megjegyzéssel szórakoztat, megint félreértett.
- Tévedsz, nem lebecsüllek, csupán kedves akartam lenni és hagyni egy kis helyzeti előnyt. Bár nem tudom mi a fenének, ha egyszer ilyen neveletlenül viselkedsz, és ezt a kis esélyt is szócsatára használod fel. Ahelyett, hogy kihasználnád, és illedelmesen megköszönnéd. Ám legyen nem lesz több ilyen alkalom. - A franc megint elkalandoztam, ellenfelem máris támadásba lendül. Kardot ránt, nem sokat tétlenkedik, azonnal célba vesz. Most kiderül, mennyire jó a kardforgatásban. Biztos, hogy jobb nálam, hisz én csak a minimumot tanultam meg, anno az akadémián. Azért reménykedem, benne, hogy nem sokkal erősebb. A kardomhoz nyúlok, és azonnal kirántom a hüvelyéből. Így is kicsit későn kapcsolok. Két kezemmel megmarkolom a kardom, nehogy kirepüljön a kezemből, hisz szemmel láthatóan ellenfelem nagy erővel készül lesújtani. Nem kell zseninek lenni, hogy rájöjjek, a kezem a célja. Látom nem aprózza el a dolgokat, siet, csak ne váljon hosszú távon kárára. A két penge hangos koccanással összeütközik. Úgy tűnik erősebb nálam, ha a kardokról van szó. A kezem megremeg ellenfelem támadásától, és a zanpakutoum vállara irányul. Yuko még mindig erőt fejt ki a kardjával így az csúszni kezd. Ezt mind olyan gyorsan, hogy reagálni sincs időm, így Yuko támadása végül ha enyhébben is de célt ér. A penge a átvágja a bőrömet és megakad a csontomon, azonnal kimozdítom kardom élével és hátrébb shunpózok néhány métert. Lejjebb húzom a fölsőm, hogy lássam a sérülésem mértékét. Nem komoly, csupán néhány öltés, a csontom pedig nem törött el, kicsit ugyan megkarcolódott, de az magától rendbe jön. Nincs időm tovább méregetni a vágást a vállamon, hisz Yuko máris a következő támadását készíti elő. Milyen energikus, remélem, hamar elfárad, bár ő örökmozgó típusnak tűnik. Ohh, tehát egy Shakkahouval támad. Miért pont egy Shakkahou? Ez elöl egyszerűen elugrok, vagy talán azt hitte, hogy az előző támadásától megbénulok. Mindegy, nincs időm ezzel foglalkozni, rögtön arrébb ugrok, ám ekkor egy nem várt fordulatnak lehetek szemtanúja, a Shakkahou felrobban, így nem tudom elkerülni, hisz nem csak egy vonalban hat, hanem körben és sajnálatos módon én épp ebben a körben tartózkodom, bár szerencsére a szélén, ha ott maradtam volna, akkor jobban elérne a támadás. Mivel a levegőben kap el a lökéshullám, ezért hátrébb lök és nem talpra, hanem a vállamra esek, ezzel nagy fájdalmat okozva magamnak.
- Ez most vagy szándékos volt és akkor ügyes, vagy véletlen és akkor szánalmas. – Véleményezem az utóbbi támadást, aztán azonnal felpattanok. Ennyivel engem nem lehet elintézni, nem is habozok tovább, bal kezem magam elé emelem a jobb kezemmel megtámasztom majd kántálásba kezdek.
- Villámokon érkezel és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudou 61: Rikujoukourou- Yuko körül hat sárga fénysugár jelenik meg, melyek meggátolják bárminemű mozgásban. Kicsit magabiztosan elmosolyodok, de nem mondok semmit, inkább folytatom tovább a támadásom, hisz ezzel még nincs vége. Elégtételt kell vennem a vállamért. No lássuk csak mit is lőjek Yuko felé? Tudok néhány jó támadást, ami megfelel a célnak. Ismét sunyi vigyor rajzolódik arcomra. Igen azt hiszem ez a kidou tökéletes lesz.
- Csak a te kedvedért, hátha tanulsz belőle: Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou 31: Shakkahou – Tenyeremben vörös gömb kezd gyűlni, mely csak nő és nő, mígnem egy jól felfújt strandlabda méretével nem vetekedik. Ez eddig a legnagyobb Shakkahou, amit előttem, mégis egész jól kezelem a helyzetet, nem valószínű, hogy felrobban. Végül ellököm magamtól így befejezve a folyamatot. A Shakkahou pedig nagy ebességgel kezd ellenfelem felé száguldani. Ha talál, nagyobb sérüléseket fog elszenvedni, mint amilyet nekem okozott. A biztonság kedvéért hátrébb shunpózok, biztos ami biztos, nem akarok meglepetéseket.

Mit tudhat egy ilyen felvágós személy a kreatívságról vagy a neveletlenségről?
Grr… Visszabeszélni vissza tud, akkor most letárgyalhatnánk ki is jártatja beszélőkéjét feleslegesen. Jogosan vagyok kiakadva, lenéznek… és, ha engem lenéznek, akkor az osztagom nevén is csorba üt, azt pedig nem akarom. Így meg kell védenem a Juunibantai becsületét, már csak azért is, mert magamért és egoizmusomból származódó esetleges címekért nem küzdenék. Fölösleges, én tudom, hogy jó vagyok, és ha valaki ezt megvétózza az nem normális, alias, nem bennem lesz a hiba, hanem az illetőben. Azért kételkedem abban, hogy magasabb rangon áll, mint Én. Ilyen hozzáállással biztos valahol a sor végén lehet, ezért is unatkozik ennyire. Bwá’ idegesít. Idegesít és elegem van belőle, nem szeretem, hogyha felém tesznek sértéseket, utálom, gyűlölöm, ez olyan, mintha Juunibantai a semmiért lenne. Persze, ezért megmutatom neki, hogy legközelebb tudja kivel kekeckedik. Nem szép dolog túl nagyra lenni magaddal, mert visszafelé sül el… ezt be is bizonyítom.
Zanpakutomat kezembe veszem, s balomra csapom, hogy a Shunpo használata közben ne zavarjon, hisz nem tagadhatom, szeretem a gyorsaságomat, az is egy fő specialitásom, melyre támaszkodni tudok, de itt még ez sem volt elég ellenfél számára. Karddal mért támadásomat könnyedén hárította saját katanájával. Ezek szerint a sebességem nem lesz nagy falat felé nézve, tudja követni valómat, az nem jó… de legalább a zanjutsuban jobban jeleskedem, ez még az előnyöm is lehet. A két fegyver összeütközésük alatt kezdték el halk zenéjüket, katanám éle egyre lejjebb és lejjebb csúszva ellenfelem kardjának pengéjén tör át végül az akadályon, s sérti fel vele a célzott testrészt. Ezután fegyverével löki el Zanpakutomat, majd hátrál. Nem csoda lehet, hogy a seb nem nagy, de mély, ami talán még rosszabb is, ha lehet, még ha eleinte nem is fáj. Nem időzve ezen túl sokat már idézem is a vörös derengésű lánglabdát, hogy ne ússza meg csak egy kis karcolással és láthassa a Juunibantai, nem hiába Juunibantai! Oké, 12. osztagos létemre még is taszítom a mágia alkalmazás fortélyait, sose szerettem, az Akadémián sem jeleskedtem vele, emiatt is van az, hogy még most is elég gyakran besülnek a kidouim, pedig a Juunibantaiban elvárt dolog az alkalmazása. Igaz, kell egy feketebárány minden osztagba, ezek szerint itt én vagyok. *>*” Komoly tekintettel szemlélem az eredményt, mely persze a vártat csinálja bár nem olyan értelemben, ahogyan igazából szerettem volna, de így se volt rossz.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy véletlen egybeesés, de pont úgy, ahogy akartam. – felelek rosszmájú véleményére, melynél természetes, hogy nem fogom bevallani, igen is, ilyen szerencsétlen vagyok a mágiában, bár senki sem olyan idióta, hogy ezt beismerje, azt hiszem… legalábbis Én biztos nem tartozom ezek közé.
Figyelmemet sikerült visszafordítanom a csatatérre, de már későn, mert addigra már közelít felém a hat sárgás fényű nyaláb, mely összezáródik körülöttem, ezáltal meggátolva bárminemű mozgásban. Elhúzom a számat, amiért ilyen lassan sikerült csak kapcsolnom a kidous alkalmazására, pedig talán ha nem álldogáltam volna egy helyben el tudtam volna kerülni, vagy sem. De ezt nem taglalom inkább, nincs most időm valószínűség számítgatni. Faarccal a képemen nézek végig az előttem levő rudakon, majd lassan nagyképű ellenfelemre emelem tekintetemet, kinek arcára ott ül az a sunyi rókavigyor, mely rémidegesítő. Túlságosan elbízta magát, attól még, hogy a mágia nagy gyengém nem jelenti azt, hogy nehezemre is esik szabadulni majd belőle. Amint a szabaduláson töröm a fejemet egy ismerős kidou versike üti meg füleimet, nem kell sok a beazonosításához, hamar rájövök, hogy a kis Lánglabda lesz az. Szúrós szemekkel nézek a közelítő Shakkahou felé, mely az eddigi legnagyobb lánglabda, amivel összefutottam. A kidou lefogása alól lélekenergiám spontán való emelésével nem sikerül elérnem a szabadulást, emiatt a támadása célt talált. A tűzlabda balomat találja el, mely kisebb sistergések között elenyészik, egy igencsak csúnya sebet hagyva maga után. Nem elég, hogy újabb égési sérüléssel gazdagodtam, de még a kabátom is megjárta. A csudába is már elegem van ebből a pökhendi leányzóból! Ideges tekintetemet villóztatom felé, majd jobbomban tartott katanám markolatára rászorítok és kisebb vicsorítás kíséretében kezdek bele Zanpakutom megszólításába.
- Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? – a lélekenergiám megugrásával sikerült kiszabadulnom a fénybörtönből, s ismét szabadon tevékenykedhetek. Fegyverem felvette mellé Shikai külalakját, melyet igazából sokkalta jobban szeretek, mint alapmegjelenését, pedig igazán páratlan jelenség az is a szép díszes halvány színével.
Ahogy ezüstös-zöldes lélekenergiám áramol körülöttem, gonoszul felkacagok, kicsit talán őrülten mutathatok küzdőpartnerem szemében, de nem tehetek róla, kíváncsi leszek, mennyire fogja húzni ezekkel az ostoba kidoukkal ellenem.
- Kusekuse, Undertaker! – hangoztatom fegyverem egyik technikáját kacarászva közben, melyen lassan fekete aura kezd képződni, mely egészen rám terjed, teljes egészében körbevéve. Fejemben rögtön tudatosul, hogy melyik két technika is lett most erősebb a négy közül. Aljas vigyor húzódik emiatt arcomra, majd kaszámat tekintetemmel kezdem manipulálni, s ellenfelem felé küldöm a telekinézis segítségével, hogy míg azzal foglalatoskodik, jómagam aljas módon más technikát alkalmazzak.
- Hadou no yon: Byakurai! – jobb mutatóujjammal felé bökök, s már küldöm is a villám formájában megidézett mágiát. Mivel jobban sikerült koncentrálnom rá, mint elődjénél így nem robban be, hanem sikeresen tovább szál a cél felé. Kérdés az, hogy eltalálja e? Miután kilőttem a fehér villámot látszólag fegyvertelen maradok, amiért erősebben koncentrálok a telekinzisre és manipulált kaszámmal még mindig üldözöm szőke beképzelt ellenfelemet, ezáltal kisebb kutyaszorítóba küldve. Vajon mit fog cselekedni…?

Spoiler:

Ajajj! Azt hiszem sikerült kihoznom a béketűrésből, bár z előbb is tudatosulhatott volna pici csirke méretű agyamban, ha előbb eszembe jut, hogy be kéne fogni, talán most nem lennék ilyen helyzetben. Megőrült, teljesen elszállt. Kimondja a shikai parancsát, és most röhög. Ez egészséges? Mármint most támadnia kéne, vagy vár hogy én támadjak? Az is lehet, hogy egyszerűen tudja, hogy tántorítsa el megingathatatlan ellenfelét. Ez lennék én ˇ.ˇ. Khm… visszatérve, kicsit tán sokat foglalkoztam, hogy rájöjjek a szándékaira, így utólag szerintem semmi célja sem volt. Kicsit túl sokat aggodalmaskodtam. Ráadásul azon még ki sem akadtam, milyen furcsa shikai parancsa van. Nem mivel a következő parancsa még furább. Van ennek egyáltalán valami értelme? Semmi nevetéssel kapcsolatos, csak valami idióta aura vette körül. Sejthető hogy valami célt szolgál. A fegyvere is megér pár szót. Kasza, kinek képzeli ez magát?! A pokol szolgájának, bár nagy valószínűséggel nem ő akart kaszát shikainak. Oké, a legjobb lenne abbahagynom a felesleges elmélkedést és becsmérlést, nem is értem mi ez a viselkedés, ennek a lánynak pusztán a megjelenése egyfajta nem is tudom, dühöt vált ki. Talán mert kinyírta a virágágyásom. Vagy esetleg beképzelem? Gondolatmenetemben azonban félbeszakít egy ismerősen csengő támadással. Byakurai? Egy átkozott byakurai? Hú, most aztán megmutatom, úgy megmutatom, hogy nagyon! Kardom segítségével félre fogom ütni, csak figyelje meg! Pontosan kiszámítom mikor fog elérni addig a pontig, mikor egy vízszintes suhintással elüthetem az irányomból, ám nem vettem számításba, hogy előttem két méterrel felgyorsul. Így telibe kapom a támadását. A hasamat éri, érzem ahogy húsomba fúródik, mint egy éles fullánk, vagy vékony tőr. Nyekkenek egyet, elfintorodok a fájdalomtól. Az a szerencsém, hogy ez a támadás hátrébb repített, így a kasza távolabb került tőlem és volt időm felocsúdni. Nagy nehezen de sikerül kardommal visszaütnöm a kaszát, hehe vissza a feladónak, bár nem ütöttem meg akkor erővel, hogy komolyan nekirepüljön. Az egyensúlyom a byakuraitól nem veszítettem el csak majdnem, ám a kasza visszaütésének következtében hátra esek. Szentségelek egyet alig halhatóan, aztán hátonfekvésből azonnal talpra ugrok.
- Keményen játszol? Ám legyen! Én sem fogom vissza magam tovább. – Jelentem be ingerülten, mintha nem esne le neki következő lépésemből.
- Tobikomi, Hineri, furutte jibun kudasai Ribbon-chan – Csak a hatás kedvéért pördülök egyet, kardom gyönyörű szalagjai hullámoznak a szélben, mire ismét szembe állok ellenfelemmel, már csak a szalagok látszanak a kezemben. Belátom kicsit hatásvadászra sikeredett a shikai alak felvétele, de ha ő is hozzáad valami extrát, akkor nem maradhatok alul én sem, főleg ellene. Kezemben négy szalag látható, melyek szélirányba hullámoznak. Kihívóan nézek Yukora.
- No akkor kezdhetjük. – miután ezt kimondom, megnövelem a lélekenergiám és ezzel egyúttal a sebességem is. Két szalaggal a kaszába kapaszkodik, majd nyomatékot véve elrugaszkodok földtől, rásegítek kicsit a kaszával, s máris Yuko mellkasa felé száguldok mindkét talpammal. Nagyon remélem, hogy először azt hiszi, hogy a kaszát magamhoz akarom rántani és a saját kezembe venni, így ellentartama és a támadásom tökéletes lenne. Ha ez mégsem sikerül így, akkor előfordulhat, hogy megelőz a kasza és az fogad a mellkasa helyett. Persze erre is felkészültem, itt van nálam még két szabad szalag melyeket meg tudok szilárdítani ha minden kötél khm… szalag szakad. Ha pedig elhajol, akkor két talp helyett a lábfejem felső részével megpróbálok egy tarkóst rúgni, így kibillentve egyensúlyából és lehetőleg el is ájul.

Túlontúl elbambult, avagy csak megijedt? Nem tudom, de valamiért mindenki meghökken, hogyha általuk állított „őrült” módon aktiválom a Zanpakutomat magasabb szintre. A koponya kopjáján ékeskedik, gerincszerű fogórészből áll és pengéje csontból van, ez lenne az Én Shikaiom… egy kasza. A világ legjobb fegyvere szerintem, imádom, oda vagyok érte, egyetlen ok, amiért Undertaker szívatásait elviselem az pedig gyönyörű külsője. Lehet, hogy kicsit megszállottan hangzik, de nagyon jó fegyver az Én szememben. De ezt csak is olyanok tudhatják értékelni kiknek, van egy kis tudás is az agyuk helyén nem csak por és pókháló… mivel nem árt ismerni némi anatómiát hozzá.
Ahogy aktiváltam a leghatásosabb technikáját fegyveremnek már azon nyomban tudtam, hogy az erősítő mely két képességre hat ki rám pontosan, ahogy elkezdett körbevenni a sötét színű aura. Nem is haboztam kombinálni, aljas mód egy kidouval bár meglett volna az esélye, hogy ismét berobban, hiszen mágia terén jómagam vagyok a fekete bárány a Juuniibantainál. Ciki, de ez van. Az Akadémián éppen emiatt szedtem fel aprócska mágiatudást, de többet sem. Nem szeretem használni a felrobbanások miatt, de most szükségesnek láttam, hiszen Zanpakutom két passzív képessége miatt ez volt a legjelentősebb áthidalás. De kicsit elszámoltam magamat… :/
A kaszámat ugyan sikeresen visszaütötte, de nem esik nehezemre megfogni azt a visszajövésében. Erősebb koncentráció útján tartom ki jobbomat, hogy fogórészét egyenesen oda vonzzam markomba. Majd, amint ezt le tudtam, kémlelni kezdtem a Démonmágiám eredményét. Meglepetésemre sikeresen be talált pedig fogadni mertem volna, hogy semmi esélye a pozitív kimenetelre. Egóm nagyot ugrott ennek hatására, s kaszámat állítva, vállamnak döntöm pihenő helyzetbe, ahogy gúnyos mosoly húzódik arcomra szenvedését látva. Lehet, hogy alkalmas kísérleti alanyra találtam…? Ha nem fogom tudni megtanítani neki, hogy a Juuniibantait nem szidhatja, akkor megy a laborba, felcímkézve…
- Miért, eddig visszafogtad magad? Mekkora hiba… - jegyzem meg lehunyt szemmel, gúnyoldó hangsúllyal, megfűszerezve egy ejnye-bejnyés fejrázással, aljas fél vigyorral képemen ennek ellenére is. Majd határozott tekintettel nyitom ki szememet, hogy láthassam Shikaira lépését, hiszen eléggé egyértelmű, hogy egy efféle kijelentés után mire is készül a Shinigami. Felvont szemöldökkel reagálok fegyverének megszólítására, kevés ilyen személyt ismerek, kinek monologizálnia kell a nagyobb szinthez. Apró fejvakarás kíséretében, ragadom meg kaszámat és bökök vele a leányzó irányába.
- Hé, már… mi ez… csiribiri és pördülés, majd színes zsinórok… ez nem túlzás? Szerintem eléggé giccses, hallod e! - hurrogom le furcsa kinézetű Zanpakutoját. Valamiért nem tudom elképzelni, hogy ilyen szalagokkal harcol valaki. De nem bízhatom el magamat, ki tudja mire képes, viszont Én a Juuniibantai tagjaként nem maradhatok alul, főleg nem egy ilyen fegyver ellen! ˇ.ˇ Szavaira félbeszakítom nagyzoló gondolataimat és felkészülten állok be, védekező állásba kaszámmal.
- Már rég elkezdtük, itt a „folytathatjuk?” lenne a helyes kifejezés. Bár a válaszom így is – úgy is igen lenne. – vigyorogva jegyzem meg szavaira kicsit firtatva a dolgot, hiszen már egy ideje tépjük egymást, így nem árt, ha pontosabban fejezné ki magát. Érzem közben, ahogy lélekenergiája ugrásszerűen megnőtt, s gyorsasága is felül mullja az eddig megmutatottat, de még nem kerültem hátrányba ellenne, ugyanis mozgását még tudom követni nagyobb koncentrálással ugyan, de tudom.
Pár szalaggal kaszámat célozta be… ostoba, hiszen az előbb látottak alapján tudnia kellene, hogy nem szükséges tartogatnom kezeimben, hanem mentális úton is képes vagyok irányítani – jelenleg -. Nyugodt arccal eresztem el a fegyvert, hagy alkalmazza ha annyira akarja, bár felelősséget nem vállalok érte, hogyha megvágja vele magát…
- Csak óvatosan… éles… - osztom meg vele holt nyugodtan, ahogy utána megy a fegyveremre csimpaszkodott szalagjai miatt Zanpakutom. De arra tény, nem számítottam, hogy közben engem akar bemérni rúgásával, ez pedig csak egy ócska álca volt. Sebességét látom, ahogy közelit, így könnyedén léptem félre az ütés elől, viszont a tarkócsapása meglepett, amiért sikertelenségét ezzel hidalta át. Ugyan betalált, de ájulni nem ájultam, hiszen az aura védelmez, igaz belesajgott az ütés helye, de kiütni nem tudott vele. Előre döntött fejjel állok egy helyben, majd egy aljas vicsorítás kíséretében nézek rá szemem sarkából, kissé pszichopata arckifejezéssel.
- Ezt véd ki, kis szőke! A juuniibantaiért!!! – mondom ördögi hangstílusban, miközben jobbomat előretartom, s a levegőben elhúztam magam előtt ívesen, mire kaszám, mely végig követte felé száguld nagy sebességével, jómagam meg egy fordulatból indított rúgást mérek oldalára, hogyha még mögöttem van. Az egyiknek csak találnia kell. Ha menekül, a kasza üldözi, hogyha marad az Én rúgásom… nehéz döntés lehet számára. Kíváncsi vagyok, mit tesz…

~MEGÖLÖM! Megdöglik ez a kis rohadék, kitépem a belét, körbetekerem a nyakán és felakasztom a 12. osztag kellős közepére, majd felnégyelem és végignézem, ahogy megeszik a dögevők! Shizuka, most rögtön öld meg!~ Ribbon-chan eme rövidke elmefuttatását tátott szájjal hallgatom végig, annyira elmélázok miatta, hogy elvétem a duplatalpas rúgásomat. Ennyire felhúzni magát, hűha. Tudtam, hogy érzékeny a kritikára, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Bár nem tagadom engem is idegesített ez a megszólalás. Milyen jogon szól be? Vissza is szólok neki, amint befejezem a támadásom. Szerencsére a támadásom végül is talált, ha nem is pontosan így terveztem, az eredmény a fontos. Elégedetten mosolyodok el, látva ellenségem előre döntött fejét. Sajnos nem csaptam le akkora erővel, mint szerettem volna, mert a lendület már elveszett az előző sikertelen támadásom során. Épp készülnék kiegyenesedni és folytatni a támadást, ha már nálam van a kezdeményezés lehetősége, ám ekkor esik le valami igen fontos. A kasza, amire ráakaszkodtam, biztos, hogy nem maradt egyhelyben, ez azt jelenti, hogy repül felém? Hátranézek, és nagy szomorúságomra a teóriám beigazolódni látszik, ha ez még nem lenne elég, Yuko éppen oldalba készül rúgni, ráadásul eléggé rákészül. Kegyetlen az élet, most választanom kéne, hogy elugorjak és a kasza sebezzen meg, vagy ne ugorjak és rúgjon belém, ha belém rúg egyáltalán nem biztos, hogy a kasza már nem talál el. Ahogy így gondolkodok, a kasza egyre közelebb kerül. Ezt már nem tudom kikerülni, hacsak, ó igen, ha Yuko most belém rúg abból ismét lendületet vehetek és megúszom a kockázatosabb támadást. Leengedem a védelmem és hagyom, hogy tökéletesen eltaláljon, az erőkifejtéstől arrébb repülök, melyre még rákontrázok egy kicsit a shunpommal és így sikerül kikerülnöm a kasza hatósugarából. Visszanyerem az egyensúlyom és megfogom az oldalam, ez a rúgás jobban fájt mint hittem, pedig megfeszítettem az izmaimat így valamelyes felfogták a sérülést, ám ennek fejében még jobban fáj az oldalam. Ez után biztos lila folt marad. A szalagjaimat melyekkel a kaszát fogtam, meglazítom és hagyom, hogy lecsússzanak a földre. Csak ezek után van időm reagálni ellenfelem kellemetlen mondataira.
- Oh, szóval te már az elejétől komolyan vetted? – mosolyodok el lenézően, nem hagyhatom, hogy leuraljon, ha a szócsatát is elvesztem az kihat a morálomra és a csata kimenetelét is megváltoztathatja.
~ Most komolyan egy ilyen kis taknyossal vitatkozol, különben is mindegy, hogy alul maradsz e a beszédben, fél kézzel felkockázod! Csak használd a triplaugrást és máris vége~ Kardom shikai formájára nézek, parancsolóan mintha azt mondanám „Csitt”. Fél kézzel mi? Ribbon-chan tudhatná, hogy erre nem lennék képes, ha az erőm meg is lenne akkor sem csinálnék belőle felvágottat. A triplaugrást pedig nem szeretem használni, kegyetlen támadás, csak a legvégső esetben használnám.
- Rám vonatkoztatva helyén való a megfogalmazás, azt hittem, rád vonatkoztatva is, de hát akkor most csalódottan veszem tudomásul, hogy te már eddig is komoly voltál. – beletörődően sóhajtok, így nem lesz nagy kihívás bosszút állni szegény virágaimért.
- Egyébként valahol nagyon el lehetsz tévedve „bogaram”, az osztagodról egy szót sem szólta, nem is voltam tisztában vele, hogy melyik osztagba tartozol és őszintén nem is érdekelt, szóval szerintem nagyon erős drogokon élhetsz, ha ezt az osztagod ellen irányuló dühnek fogtad föl. -
~ Valamit elfelejtettél… valamit ROHADTUL elfelejtettél! ~
- Ó és majdnem elfeledtem valamit… Nem tudom, hogy jössz ahhoz, hogy beszólj a shikaiomra. Az enyém legalább egyedi és izgalmas. – Fintorogva végignézek a kaszáján –Ellenben a tied, unalmas és klisés. Kasza egy közönséges fegyver, amit nem formálhatsz kedved szerint. Az pedig, hogy csontokból van csak még inkább tucatfegyverré teszi. Szóval mielőtt beolvasol valaki shikaiára, előtte söprögess a saját házad táján. – Remélem Ribbon-chan most már elégedett vagy, ennél több szót nem szeretnék erre az alakra vesztegetni. Nem érdekel mi a véleménye, számomra igenis te vagy a leggyönyörűségesebb zanpakuto a világon. Mély levegőt veszek, úgy érzem én is megnyugodtam, hogy kiadhattam.
- Most pedig folytatnám ha nem haragszol. – jelentem be komolyan, szerintem szükséges volt megemlítenem, hogy abbahagytam a monologizálást, nem szeretnék aljasnak tűnni. Ezek után tudatosul bennem, hogy eddig el sem gondolkoztam azon, hogy mit fogok támadni. Úristen elfogyott az ihlet, az istenit kellett nekem monologizálni. Most mit tegyek.
~ Ne ess kétségbe, marha! ~ Hmm, akkor legyen mondjuk egy kis oxigénelvonás, hátha megijeszti és visszavesz az arcából. Kezem magam elé tartom és kimondom a vezényszavakat
- Bakudou 67: Satsu mizu eirou – azt remélve, hogy a földből kiemelkedő négy vízfal fogságba ejti. Amennyiben elkapja és körbezárja, nagy szerencsém van, ugyanis a következő támadásom végzetes is lehet a számára. Persze illik erről tájékoztatnom.
- Mivel tizenkettedik osztagos vagy, gondolom sejted, mi történik, ha a villám és a víz találkozik. - Nézzük csak meg gyakorlatban.
- Hadou 04: Byakurai – Kezemből villámok cikáznak ki, melyek célba veszik ellenfelem, ha eltalálja a vízburkot, akkor elég kellemetlen érzést tapasztalhat meg, persze arra figyelek, hogy ne süssem meg élve. Ha a byakurai is betalál, akkor elengedem a vízbörtönből pár pillanat múlva, hogy nehogy meghaljon nekem. Ha a vízburok nem ejti fogságba, a byakurait akkor is felé küldöm, ám akkor nem fogom vissza magam.

Szívemen veszek minden olyan sértést, mely kapcsolatban áll a Juuniibantaiial. Persze való igaz, hogy a leányzó semmi rossz szót nem tett az osztagra szó szerint de, hogyha engem minősít, akkor a Juuniibantait is. Ha, még csak engem érne a dolog eleresztettem volna fülem mellett, de most van okom támadni, méghozzá ez. Ráadásul még tagadja is azt, hogy letekintette a Juuniibantait, megölöm. Már így utólag örülök, hogy minél erősebben próbáltam bevinni nagy szája miatt rúgásomat, de a kellő hatást nem értem el visszatámadásommal. Kivéve, ha nem veszem jó pontnak azt, hogy kaszám szabadon lett eresztve így a telekinézis segítségével markomba mozgathattam. Arcomra kiülő agresszív mimika alábbhagy, és kicsit megnyugszom, ahogy Zanpakutom ismét markomban pihen. Nem vagyok olyan személy, ki túl sokat támaszkodik a fegyverére, de Undertaker nagyon fontos számomra, még ha nem is szoktam a képébe mondani ezt a csekélyke érzelmekkel teli információt. Kisebb aggodalommal teli csillogás fedezhető fel szememben, ahogy Undertakerre tekintek, de egy szót se szólók, se hangosan, se elmémben, csak figyelek rá pár pillanatig. Érezhetem ismét, hogy átjár a benne áramló erő, ahogy kölcsönzi nekem energiáját. S, mindez lenyugtat. Ellenfelem hosszan nyúló szövegelésére ez által sem éppen figyelve. Alig pár darabot csípek el belőle, mely el is jut hozzám, de nem veszem tudomásul, hagy szövegeljen. Elég nagy hiba egy küzdelemben, de nem vagyok az anyja, hogy megtanítsam ezt neki. De, hogy Undertakert is lenézi, az már több a soknál! Ördögi tekintetemet felé vettem, ahogy feldolgozom mondandóját.
~ Hagyjad, csak a szája nagy. Nem éri meg. ~ szólalt meg túlbuzgó elmémben Undertaker, hogy agresszivitásomnak véget vessen, és ne fejjel rohanjak a falnak, mely jelen pillanatban nem lenne túl pozitív. Igaz, tudhatnám, hogy Undertaker előtt nincsenek titok. Bár mégis, most akármennyire is szeretné, nem hagyhatom szó nélkül ellenfelem szövegét, attól még, hogy bárminemű cselekvésemet megakadályozta Zanpakutom lakója.
- Csak ugyan… - húzom ki magamat, lenézően felé pillantva és szalagként megnyilvánuló shikaiára. Véleményem még mindig az, hogy giccses ezt pedig nem fogom megváltoztatni. – Mi probléma van azzal, hogy csontból van? Lehet, hogy egyszerű, de képessége meghaladja a Te Zanpakutodat így büszkén mondhatom rá, hogy egy fantasztikus fegyver áll kezemben. Persze egy egyszerű tiszt ezt nem értheti meg. – kisebb sóhajtással konstatálom, hogy egy csontból álló fegyvert elég kevesen tudnak értékelni, hiszen akinek semmi köze a tudományhoz, annak hiába beszél az ember. Mondhatni fölös időpocsékolás. Lehunyt szemmel elmélkedek egy kicsit, majd egy gúnyos mosolyt elejtve tekintek rá. Bejelenteni, hogy támad, midőn ostobaság.
- Haragudni? Ugyan, legalább megmutathatom, mire is képes ez a „tucat fegyver”. – ördögi fél vigyor húzódik arcomra, mely, ha lehet még rémisztőbbé teszi megjelenésemet. S, kijelentésem ellenére egy apró védelmi állást veszek fel, miközben türelmesen várakozok. Eközben nem is tudom miért, de tekintetem egy apró virágokkal körbevett fa tövébe terelem, melynél az intelligens szemkötőm azonnal jelezte az egyik növényt látva, hogy a keresett gazok között egyezés van. Figyelem nélkül hagyva ellenfelemet gyors shunpommal már oda is iramodok, így teljesen véletlenül, de az általa küldött Bakudou elől nemes egyszerűséggel kikerültem, fel se tűnt a hirtelen kidou alkalmazása, túlontúl lefoglalt, hogy újabb siker élményem lehetett. Még egy növény megtalálva! *-*
- Jééé, ez kell! *3* - jelentem ki lelkesen leguggolva a növény elé, majd letépve a virágot helyéről, zsebre téve azt, majd felegyenesedve az előbbi helyem felé tekintek, ahol ott trónol egy számomra ismeretlen vízketrec. Tanácstalanul megvakarva fejemet nézek a mágia irányába, majd ellenfelemre vezetem szememet, egyre csak azon agyalva, hogy mikor kerülhetett oda az a valami, ahol Én álltam még az imént. Nem törődve vele egy papírt kapok elő zsebemből, ahol egy pipával jelzem, hogy még egy növény meg van találva. S, nem is törődtem volna tovább ellenfelemmel és bizonyítási szándékommal, hogyha Undertaker nem hívja fel figyelmemet a közelgő kidoura. De mire figyelmeztetett nem maradt annyi reakcióidőm, hogy kitérjek a támadás elől, ezért nem csak engem, hanem a markomban tartott papírt is szépen elintézte. Jobb oldalamat felsértve távozott a Fehér Villám, jómagam pedig nem az áramos fájdalommal, hanem a lapok kárával törődtem. Óriási kráter helyezkedett el a közepén. Tönkre tette! Tönkre tette, a Juuniibantai egyik kutatását. Leeresztett fejjel, elsötétedett tekintettel villan fel ördögi szemem, felé vetve azt.
- A kutatás… ezért… - kisebb szünetet hagyva a helyzet fokozására fejezem be ördögi mondatomat. -… meghalsz! – kaszám segítségével lököm fel magamat a levegőbe, nem törődve a vérben ázó, fájdalmat sugárzó oldalammal. A bennem felgyűlt adrenalin megakadályozta azt, hogy ilyen csekélyke problémáknál akadjak le. Fent a levegőbe villámtánccal, mint a rakéta kilövöm magamat felé iramodva ez által. Kaszámat magam elé tartva száguldok felé.
- Kusukusu no Toukotsu! – aktiválom a levegőben, mikor már szinte belé csapódok a szőke leányzóba. Zanpakutom azonnal reagálva a parancsra a kopján található koponya szája kinyílik és ömleni kezd belőle a szürke színű füst. Ez az anyag annyira sűrű, hogy képes vagyok „lebénítani” ellenfelem lelki világát, amiért még az orráig se lát el emiatt. S, ez csak a kezdeti rémület, amiért épp, hogy körbevette a füst, már hallhatja a vékony, vihogásokat különböző helyen felcsendülve a füst mélyén. Kitűnő elterelés, és ha minden igaz, ha belégzi az anyagot, akkor vagy koncentrálásában kelt némi zavart, vagy esetleg fáradékonyabb lesz az átlagnál. Viszont nem emiatt vetettem be Zanpakutom másik technikáját. Hanem amiatt, hogy figyelmét lefoglaljam és meggátoljam bárminemű védekezésben, illetve meglepetés szerűen csaphassak le különböző pontokból kaszámmal egy-egy vágást irányítva felé. Ezt mindaddig csinálom, míg a füstszerű köd el nem kezd szétoszlani ez által ismét látást biztosítva ellenfelemnek. Jómagam persze későn veszem észre, hogy már láthat engem a füstben és azért még megpróbálkozok pár vágást mérni rá, melyet akár már könnyedén háríthat is, amint kitisztult a feje a méreg, kábító hatása miatt.

A zanpakutora intézett csípős szavaimért, rögtön felbőszül és úgy viselkedik mintha ő nem mondott volna semmi rosszat, mintha én lennék a gonosz szörnyeteg, aki hobbiból szólogat be mindenki shikaiára.
- Tisztázzuk de kis buta, egy rossz szót sem szándékoztam se feléd, se a kardod felé intézni, csak miután beszóltál, gondoltam megmutatom milyen idegesítő is ez, de már látom, annyira hülye vagy, hogy kiesik a fejedből a pár másodperccel ezelőtt elhangzott monológod. Eddig nem szóltam be az osztagodnak, ám ez mellett nem tudok elmenni szótlanul. Nem hiszem el, hogy a 12. osztag ennyire leadott a színvonalából, hogy már ilyen értelmileg alulteljesítő tagokat is felvesznek. Azt ajánlom, járj egy is kamerával és vegyél fel mindent, hogy ne felejts el többet semmit. Idióta… - az utolsó szót, már halkan mondom csak úgy magamnak, de persze figyelek, hogy jól hallható legyen ellenfelem számára is, persze azon se lepődnék meg, ha nem hallaná meg.
~ Hát te meg mit csinálsz?! Miért kell ilyen tapintatosnak lenned, egyszerűen el kellene küldened az anyjába, vagy rosszabb! Szedd szét, belezd ki!! ~ Ribbon-chan mondatát hangos felszólalással szakítom meg, mely ellenfelemnek igen különös lehet, hisz Ribbon-chant csak én hallom, ezért a gyengébbek kedvéért ránézek a zanpakutomra.
- Hallgass! Rád vagyok most legkevésbé kíváncsi! – Már nagyon felidegesedek Ribbon-chan folytonos őrjöngésétől, és ez kihat rám és a belső világomra is, érzem, ahogy a dühtől majdnem felrobbanok. Valahogy ki kell adnom, ám ezzel nagyon megbántom Ribbon-chant. Elnémul, egy rossz szót sem szól, innen érzem, ha szimplán felháborítaná, akkor most ordibálna velem egyre hangosabban, de a belső világom felett, a csend győzedelmeskedik, időt hagyva a gondolkodásra. Ezután címzem hozzá két egymásutánban a támadásom. Elmémben az előbbi rövid veszekedésünk visszahangzik, így későn veszem észre, hogy ellenfelem elhajol, de honnan tudhatta? Ennyire értene a kidoukhoz, és csak megjátszotta, hogy gyenge és ügyetlen? Mondanom sem kell, ezek a gondolatok igencsak visszavettek az arcomból és kicsit megrémültem, dám néhány másodperc elteltével leesett, hogy mégis miért tette, amit tett. Legszívesebben belefejelnék egy falba, annyira felidegesedek ezen, hogy merészel engem így semmibe venni?
- Ezért még nagyon megfizetsz!!- A byakuraiom, amit utána indítottam, szerencsére talált, ráadásul átszakítottam a drágalátos lapjait. Erre elvigyorodok, talán most összeroppan, sajnos azonban pont az ellenkezője következik be, a következő mondatok képében.
- Nem húzd fel magad, ez csakis a te hibád, ha nem rántod elő a papírt és nem veszel semmibe, akkor nem ment volna tönkre, mivel én nem a lapot céloztam. – Ám az e lány annyira gyengeelméjű, amim már eddig is kiderült, hogy azt hiszi a papírlap elpusztítása szándékos lépés volt.
- Meghalok? Vegyél már vissza az arcodból kislány! – Hangomon hallatszik a megingás a zanpakutom felé, amitől érzem, Ribbon-chan csak még távolabb kerül tőlem. Ismét elkalandozok, így nem veszem észre, hogy ellenfelem a levegőbe szökkent, csak mikor kimondja a képessége nevét. Először azt gondolom, elég ha egy kicsit hátrébb lépek, ám most ez is nehézségnek tűnik idő hiányában. Így egy ügyetlen lépésnek köszönhetően, kibillenek az egyensúlyomból, és hátra esek, reflexből behunyom a szemem. Amint földet érek és meggyőződök arról, nem haltam meg, kinyitom és körbenézek, ám a ködön kívül semmit sem látok. Olyan sűrű, hogy bele tudnék harapni. Mikor, valami meggátol a látásban amúgy is megrémülök, ehhez hozzáadódik az előbbi összekapás a zanpakutommal és minta ez még nem lenne elég, vihogást hallok össze vissza mindenfelől. Megszokásból kapkodom a fejem a nevetés irányába, hisz tudom, nem látok át a ködön. Úgy érzem, mintha altatót lélegeznék, a reakció időm is lecsökken, ez egy nagyon gonosz technika. Szerencsére, az első csapásra számítok és sikerül egy enyhe karcolással megúsznom, miközben hátra ugrok, a zanpakutom kiesik a kezemből. Alap esetben a földre vetném magam, és keresgélni kezdeném, valami miatt azonban most nem így teszek. Egyrészt nincs időm a ködben botorkálni, mert Yuko folyamatosan támad, másrészt, nem tudok olyan hatékonyan együttműködni Ribbonnal, most hogy megsértődött, ráadásul semmi ötlet nem jut eszembe, hogy felhasználhassam Ribbont. Rájövök a tökéletes védekezésre és három klónt hozok létre shunpom segítségével, így a következő néhány támadástól sikerül megmenekülnöm. A köd oszlani kezd, és kiszúrom Yukot, mikor befejezi az egyik villámtámadását. Most elkaplak! Gondolom lelkesen és feloszlatom a klónokat, így is egy kicsit megtévesztve, ökölbe szorítom a kezem és az arcát célzom meg, mikor azonban eltalálnám shunpoja segítségével ismét helyet változtat, azt hiszem észre sem vette, hogy támadni akarok. Ez baj, most már nincsenek klónjaim és a lendület még mindig visz. Sikerül ismét átvennem a hatalmam a testem felett és megfordulok, szerencsétlenségemre pont belefordulok az utolsó támadásába. Az éles kasza hegye a hasfalamba hatol, én nyögök egy halkat és elfintorodom a fájdalom hatására. Egy pillanatra kővé dermedek a fájdalomtól, majd a kezemmel a gyomromhoz nyúlok és érzem, ahogy vér szivárog a penge alól. Ettől a fejem teljesen kitisztul, vért köhögök fel és csak meglepetten nézek. Itt fogok elvérezni? Úgy tűnik a figyelmetlenség a harcmezőn a legnagyobb ellenfél, hisz ez a lány sokkal gyengébb nálam és mégis, én fogok meghalni. Hátrébb lépek és megfogva a kaszát kihúzom magamból, mielőtt még tovább mélyítené. Szerintem ezt ő sem így tervezte, nem tűnik egy gyilkosnak, úgyhogy biztos ő is megszeppent ettől. Hátrébb lépek párat és térdre esek, lihegek és erőt gyűjtök, hogy folytathassam a harcot.
- Ez a fegyver egy nagyon, nagyon szemét eszköz. – Szólalok meg erőlködve, majd felveszem mellőlem a shikaiból visszaváltozott kardom. A helyzet számomra elég reménytelen,a kasza a hátamból is kilógott egy picit. Kellett nekem pattogni, ha nem fordulok meg, el sem talál. Hülye, hülye, hülye!!! De még semmi sincs veszve, ha kimondom a kardom nevét és megtámadom az erős támadásommal akkor még nyerhetek. Felállok és elhadarom Ribbon-chan vezényszavát, ám semmi sem történik, ismét próbálkozok.
- Magyarázatot! – Parancsolóan szólok Ribbon-chanhoz.
~ Nem vagy méltó, hogy a kardod legyek. Egy igazi shinigami nem dobta volna el a kardját, csak ernyedt halott kezeiből szedhették volna ki. Mindig nagyképűen állsz a dolgokhoz, és azt hiszed, már mindent tudsz rólam, hogy tudsz használni! Nem vagyok hajlandó a társad lenni. ~ Fejembe ismét a némaság költözik. Azt akarja, hogy meghalljak? Hát rendben, akkor nélküled oldom meg! Elteszem a tokjába és felállok. Egyik kezem a sebemre teszem, hogy kicsit visszatartsam a vérzést, másikat kitartom magam elé.
- Hadou 33: Soukatsui - A kék tűz egyenesen Yuko felé száguld nagy sebességgel, ahhoz képest, hogy alig élek ez egy igen jó teljesítmény, kétlem, hogy ennél többet tehetnék az én állapotomban. Feltápászkodok és ingatagul, de sikerül megállnom a lábamon. Reménykedek benne, hogy a támadásom talál.

Monologizál, nem értem, hogy egyes Shinigamik, hogy képesek ennyit beszélni csak azért a „szent célért”, hogy a saját általuk állított igazság kerüljön előtérbe. Viszont nem tetszésem kezd egyre inkább tetőzni, ahogy a Juuniibantait szájára veszi. Hogy képes negatívan véleményezni hőn szeretett osztagomat? Míg sérelmei engem érnek nincs vele problémám, de ahogy rajtam keresztül az osztagomat becsmérli, az már több a sokknál!
- Még, hogy leadott a színvonalból… ch… azt hiszem megmondtam, ha efféle áthidaló szöveggel kísérletezel nem engem, hanem a Juuniibantait minősíted! S mint hadnagya, ezt nem hagyhatom annyiban! – hangoztattam nem tetszésemet az alábbiról. Eddig igyekeztem eltekinteni mindez felett, viszont most már szóvá kellett tennem pontos okát a „haragomnak”, mely nem esett le a kis szőke leányzónak. Nem mintha annyira szeretem reklámozni a besorolásomat, viszont most… kicsúszott a számon, nem szerettem volna elrettenteni ezzel, viszont nem lepődnék meg, hogyha sikerült volna emiatt. Egy apró szájelhúzással könyvelem el magamban, hogy ezúttal nekem volt túlságosan is nagy a csőröm, amiért nagyon is feldühített a beszólogatásával.
Meglepetten nézek a leányzó irányába, ahogy hallom ideges beszédét, hamar leesik, hogy ez nem nekem szól, hanem valószínűleg Zanapkutojának. Ezek szerint lelki békéje instabil valami miatt? De ez cseppet sem jogosítaná fel a fegyveréhez való rosszmájú beszédre. Persze, mint kívülálló semmi közöm a Shinigami – Zanpakuto kapcsolatokhoz, viszont nemrégiben kezdtem el megfigyelni e köteléket, afféle kutatás szent céljából. De mindhiába vehetném önmagamat alapul, hogyha érvénybe lép ilyenkor a minél több Halálisten annyi kapcsolat dolog. Elmélkedve kísérleteim egyikén, merülök el halk gondolataimba, miközben lépésére türelmesen várakozok, míg a nagy bámulásom során fel nem fedezek egyet a keresett növények közül és el nem terelődik arra figyelmem!
Ténybe tény semmibe venni az ellenfelet egy küzdelem kellős közepén eléggé rossz dolog, s talán csak magamnak köszönhetem azt, hogy megsemmisítette egy byakuraiial a fontos, kutatáshoz kellő papírokat. Viszont minek okolnám magamat, amikor direkt közöltem vele, hogy jómagam e fontos dolog miatt vagyok csak jelen, s ennek fényében az iménti teljesen természetes mozzanat tőlem?
- Csak ostoba kifogás… - morogtam mentegetőzésére, mielőtt oldalamon leledző, vérben ázott sebemet semmibe véve lendültem támadásba. Zanpakutom második képességét megmutatva, kaszámat alkalmazva csaptam le rá. Sértegetéseit elengedve fülem mellett rohamoztam meg fejvesztve a leányzót, hogy eleget téve tettéért most végre jómagam is megleckéztethessem. Nem akartam sosem kiélni rangban való feljebbállásomat, de hogyha nincs más megoldás…
Lélekenergiájából érzem, hogy sokkalta nagyon szinteken áll, viszont Zanapkutom képessége talán így is képes kifogni rajta. S igen, Undertaker altató hatása kifog rajta. Jómagam rögtön csapásokat mérek különböző irányból rá kaszámmal, hiszen így koncentrációja nincsen a magaslatokban, talán lesz esélyem egy – két sikeres vágást mérni rá, mellyel akár lebéníthatom. A koponya mérgének hatására már hallhatja is azokat az ördögi kacajokat, ezt arra alapozom, hogy látom tanácstalan arcát a sűrű ködben is.
~ Első vágásomat sikerült hárítania… de vajon a következőt is? ~ teszem fel magamban a költői kérdést, de a válasz egyértelmű… tisztán hallom a kard által okozott csörömpölést, ahogy a földre zuhan. Nem csodálom, hogy ily’ bizonytalan lelki békéje, mely már a külvilág felé is kibontakozik, hogyha hagyja saját markaiból kiesni fegyverét.
~ Ezt úgy mondtad, mintha Te nem szoktál volna ilyet tenni… Miért? Ezt úgy mondtad, mintha Te szoktál volna érte haragudni…~ zavartam le Undertaker által tovább vitt témát, hogy ismét a harcra koncentrálva, vigyek be újabb csapásokat. Viszont meglepetten tapasztalom, hogy ezek valamiféle klónok lehetnek, nem az ellenfelem. Ennek ellenére tovább cikázok villámtáncommal, amiért feltűnt, hogy a szürke színű köd már kezd szertefoszlani, s így esélyes lehet a támadása is, hogyha észrevesz. Ezért igyekszem rövidre fogni ködből indított merényleteimet és egy végső csapást indítani innen már, persze csak egy olyan vágást kívánok intézni felé, mely lebénítja, nem valami súlyosat. Látom magam előtt a leányzót, s a lendületet, melyet indítottam támadásom már megállíthatatlan, pedig ahogy felém fordult nem lett volna jó ötlet rátámadni, hiszen ez a csapás olyan súlyos sebet képes okozni rajta, melynek mélységébe, még ha sokat ugrál mellette, bele is halhat. Nincs időm megállítani… a Zanpakutom pengéje könnyedén szalad át Shizuka testén, s már csak az oly’ lassúnak tűnő pillanatok maradnak nekem… látom, ahogy kaszám csontfelületén végigcsorog a szőke leányzó vére, pár pillanatig sokkoltan nézek a sebre, melyet okoztam neki… a lefagyott percekből pedig Ő zökkent ki, ahogy kaszámat kirántva sebéből hátrább lök. Pár lépést megtántorodva, rázom meg fejemet.
- O… ostoba! Ezzel rontasz az állapotodon! – lehet, hogy rangban felette állok, viszont egy csicsás karszalag nem jogosít fel más osztagtagok bántalmazására. De hiába próbálok szavakkal hatni rá, Ő csak Zanpakutojával próbál lépést tenni. Viszont fegyvere nem éppen reagál, nem tudom, hogy összehozható e, az iménti szövegelésével a nagyvilágba, melyet katanájának szánt, avagy a miatt, mert már nincs benne annyi erő, hogy aktiválhassa. S magamban feltett kérdésre hamar választ kapok…
- Ezzel csak rosszabbítasz a kapcsolatotokon… - jegyzem meg elsötétedett tekintettel, ahogy hallom rivalló szavait Zanpakutoja felé. Ez nem megoldás, cseppet sem helyes lépés a kardodhoz. Így sosem lesz meg a lelki békéjük, hogyha csupán egymást marják, és nem próbálják meg meglátni a másik „akaratát”.
Annyira elmerülök ebben, hogy vannak Shinigamik kik nem találják meg fegyverüknél az arany, békés középutat, hogy fel se tűnik a Soukatsui, melyet kilőtt felém. Balomat végigszántva a kék tűz, s a lendület mellyel eltalálásával okozott, hátrább lök, ugyan sikerül lefékeznem a „repülést” két lábammal így is pár méterrel odébb kötök ki tőle, ráadásul emiatt markomból még a gyengén fogott kaszát is kilökte kezemből. Egy fájdalommal átitatott szisszenést ejtek el, ahogy a másik kezemmel megkísérlek hozzáérni a sebhez, de nem merek… fáj nagyon és ömlik belőle a vér, merész lenne belepiszkálni úgy, hogy nincs hozzáértésem, ezért is hagyom és igyekszem legyűrni a fájdalmat, mely belőle sugárzik szerte szét testemben.
Tudom, hogy Ő sem áll éppen a legjobban, hiszen az imént tett sérülés, amit okoztam neki eléggé rossz vizek felé evezte ezt a kis civakodást. Nem kívánok gyilkos lenni, elég az életemben rajtam ragadt priuszok. Le kell állítanom mielőtt még jobban elintézi itt egészségi állapotát.
A körülöttem áramló fekete aurában kezd kirajzolódni egy koponya fej, közvetlenül felettem. Jól tudom mit jelent ez, így kihasználhatom Zanapkutom által adott mind a négy erősítést, melyekből általánosságba véve csak kettőt vagyok képes használni kivéve a koponya megjelenésekor. Ilyenkor az őszeset kedvem szerint használhatom. Itt az esélyem lebénítani, mielőtt nagyobb kárt tenne magában. Jobbomat kitartva vonzom markomba a félúton elejtett fegyvert, s amint ismét kezemben tudhattam, rászegeztem tekintetemet.
- Készen állsz, Undertaker? ~ Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam… de vigyázz vele…~ - halvány mosoly húzódik arcomra, majd tekintetemet a lányra szegezem, ki már amúgy is végét járja. Shunpoval vegyítem az immáron elérhető levitálás képességemet, így könnyedén megközelítve a szőke leányzót kerülök háta mögé, s kaszám kopja részével mérek tarkójára egy csapást, hogy kiüthessem vele és minél előbb elvihessem a Yonbantaihoz mielőtt elvérzik itt nekem. Persze ellenkezésére számítok, így azon sem lepődnék meg, hogyha ütésem sikertelen lesz… de remélem, befejezhetem végre ezt az ostoba harci hőt… oka értelmetlen és remélem ezt Ő is tudja.

- Nekem te ne tarts kiselőadást. Ahhoz korábban kell felkelned! Az én kardom, az én viselkedésem! Ne vájkálj bele! – Feldühödök attól a két mondattól, amit felém intéz. – Különben is, az volt a célod, hogy legyőzz, ennek inkább örülnöd kéne baka… - Hogy végre abbahagyja a szövegelést, a sokatsui remek döntésnek tűnik, főleg mert eltalálja. Na így kell elhallgattatni valakit! Támadásom után egy szép adag vért köhögök fel és alig sikerül föltápászkodnom, mindenem fáj, ám dühöm amit Yuko iránt érzek erőt ad. Kihasználom, hogy elmélázik valamin, én pedig gyógyítgatni próbálom magam, bár azt hiszem egy egyszerű kidou itt nem segít.
- Bakudou 59: Kurenai ribon!- Kezemet a sebem fölé tartom és a mélyvörös fény elkezdi gyógyítgatni. Ahogy sejtettem semmi értelme. Egy ilyen próbálkozással nem érek el semmit.
Egy koponya jelenik meg Yuko feje fölött. Érzem, ez semmi jót nem jelent. Felkészülök, minden lélekenergiám összeszedem, hogy a következő támadást védeni tudjam. Yuko az eddigieknél nagyobb sebességgel kerül mögöttem, de erre számítottam. Teszek egy fordulatot és bal kezemet kitartom a kopja felé. Yuko eltalálja a kezem, hátracsapódik, de ez kellett nekem. A testem is mozdul, a lábam pedig Yuko arca felé lendül, ugyanazzal a lendülettel, mint amit ő intézett felém. Heh! Na milyen érzés, mikor a saját támadásod ereje csattan az arcodba?
A következő támadásom indítom. Yuko mögött termek és egy halálpontos nyúlütést szeretnék a tarkójára mérni, ám ismét egy nagy adag vért köhögök fel. Észre sem vettem, mennyire megerőltető volt az előbbi rúgásom. A józan eszem azt mondja, adjam meg magam, akkor ő elvisz a negyedik osztaghoz, de a büszkeségem nem hagyja. Nem szégyenkezhetek vele, hogy megint kikaptam. Ráadásul egy nálam jóval gyengébbtől. Mit gondolna rólam a kapitányom és a hadnagyom? Nem szeretnék szégyent hozni rájuk.
Ezektől a magasztos céloktól ismét sikerül felállnom, de támolygok. Megpróbálok egyet ütni, ám az utolsó pillanatban elvétem. Hát ez meg hogy lehet? Hátrébb ugrálok. A shunpo már nem megy, ahhoz túlságosan rosszul vagyok. Kidoukat sem tudok használni ebben az állapotban. Teljesen tanácstalanul állok ellenfelem előtt, nem adhatom fel, Én sosem adom fel!
- Most biztos jobbnak érzed magad. Csak egy véletlennek köszönheted a jelenlegi helyzetet! Ha már az elejétől komolyan veszlek, rég holtan heversz a lábam alatt. – El sem jutott az agyamig mikor kikotyogta a rangját, valahogy teljesen kiesett. Egyre inkább szédülök, ezek az utolsó pillanatok mikor még magamnál vagyok és ezt ő is biztos látja. Csodálnám, ha még ki lehetne facsarni belőlem egy deci vért.
Utolsó lélekenergia adagommal, melyet sikerült félretennem kidouhoz folyamodok.
- Bakudou 31: Shakkahou! – Az idézést is kihagyom, már nincs se időm se erőm hozzá. Kezemben vörös gömb kezd gyűlni, amit Yuko felé tartok, ám még mielőtt kilőhetném, elkezdek oldalra borulni. Nem értem a dolgot, hiszen az előbb még a lábamon álltam. A shakkahou a kezemben van, mikor földet érek, nem sikerül kilőnöm, így biztos felrobban pár pillanat múlva és én leszek az akit elér. Ezt nem fogom túl élni, de nem tudok megmozdulni. A maradék kis vérem kezd tócsát formálni körülöttem, ezt már tuti nem élem túl. Miért voltam ilyen hülye?! Fel kellett volna adnom mikor még lehetőségem lett volna. Ráadásul Ribbon-channal is összevesztem. Nem akarok így meghalni! A szemeim kezdenek leragadni és elvesztem az eszméletem. Az utolsó dolog, amit hallok az Ribbon-chan aggódó hangja.
~ Kérlek, kelj fel! Kérlek…~

//köszi a játékot, és gratulálok a győzelmedhez. Örülnék, ha megmentenéd az életem ><. Ha mégsem sikerül ne aggódj, nem halok bele egy ilyen gyenge shakkahouba, csak még jobban fog fájni mikor fölkelek.//

Szánakozó pillantást vetek a tiszt viselkedését látván. Mint Juunibantai tag persze, hogy érdekelnek bizonyos dolgok az életben, egyrészt ezért is kezdtem el részletesebben foglalkozni a Zanapkutok rejtelmeivel, s valóban nem az Én dolgom, mit miért tesz a saját fegyverével. Viszont nem bírtam szó nélkül nézni, ahogy tépik egymást, ez nem egy békés kapcsolat Shinigami és Zanapkuto között, így nem fognak összehangoltan támadni, nem fognak rendesen fejlődni, minden összeborul egy apró vita miatt lelki békéjükben. Kutatások és összevetések alapján ezt már könnyedén fel lehetett építeni, de valóban… minden Halálisten saját kicsinyke dolga mit tesz. Mégis böki a csőrömet, ahogy látok egy Shinigamit és Zanapkutot így összekapni.
- Cél… minek az, hogyha még tudományosan sincs semmi értelme? – tettem fel a költői kérdést, bár csak magamnak. Valóban, le kívántam győzni, hogy bebizonyítsam a Juunibantai nem olyan osztag, mely ily’ könnyen letekinthető, avagy nem érdemelte ki, hogy efféle szavakkal illessék, amelyet Ő is aggatott rá… nem egy szép dolog. Rengeteg dolgot köszönhet Seretei a Juunibantainak, s ezt figyelembe kellene venni ilyenkor. Ki tartaná felügyelettel a Dangait? Vagy kivel lépnének kapcsolatban Karakurában? Sőt a feloldásokat sem minden második ember osztogatja a Taichou, Fukutaichou szintű tiszteknek az Emberek Világában.
Merengésem minderről akkor zajlik, amikor a balomon tátongó véres sebet tanulmányozom. Fáj, s sugárzik végig testemben eme kín, de mint Juunibantai tag elviselem, hiszen ki lenne a legjobb kísérleti alany, ha nem Te magad? Ez egy lehetőség újabb kísérletek bevetésére. Viszont ez nem a megfelelő alkalom merengeni a kutatási lehetőségeken! Minél előbb véget kívánok vetni ennek az egész őrültségnek, s Undertaker technikája épp kapóra jött, ahogy most eme pillanatban csúcspontján leledzik. Az aura, mely körbeveszi testemet, megajándékoz egy díszes koponyával fejem fölött, ami jelzi a nagyobb lehetőségeket. Undertaker ismét a kezemben, s kisebb egyeztetés után már Villámtánccal indultam is a lány felé, félvállról véve a nagy sebet oldalamon. Véget akarok vetni ennek az egésznek, bezárni, s békésen elhagyni a helyet, de félek ez a Yonbantai területén fog végződni. Levitálás útján sikerül megközelítenem, de a kopjával mért csapásom már nem jár sikerrel, szinte visszacsap az általam tett technika. Szóval Undertaker így értette… rúgása arcomba hátrálásra kényszerített. Rutin mozdulatként végrehajtva mellé a számból kicsorduló vér letörlését, viszont így kevesebb időm volt reagálni következő ütésére, bár legyengült teste már ellene szegült, s nem kívánta folytatni a küzdelmet, így megúsztam egy kiadós nyúlütést. Az általa felköhögött vér kitűnően mutatja meg számára, hogy abba kellenie hagynia, de nem teszi.
A levegőbe szökkenek, bár érzem Undertaker technikája ketyeg nem tart ki örökké, gyorsan kell megoldanom különben nem fogom tudni biztonságban – és lehetőleg élve – elszállítani a Negyedik osztaghoz, aztán pedig örökké hallgathatom, hogy ilyen, meg olyan Fukutaichouja van a Juunibantainak, aki más tisztekkel nem is törődik, pedig úgy vélem ez nem igaz. Nem akarok ölni, egyazon fajba tartozunk, ráadásul egyazon szervezetben is szolgálunk, nem hiányzik az összetűzés.
Ismét állásra kényszerítette magát, magamban kiáltozom, könyörgöm, hagyja abba, de mint a harcos – harcosnak becsületét nem ronthatom ezzel, tudom, mit érez egy Halálisten ki még a halál torkánál sem képes abbahagyni e küzdelmet. De, ha nincs mit tenni…
- Idióta! – szólaltam meg teljes hidegvérrel, szememből tükröződött a szánalommal tekintve rá, ahogy pár méterre odébb tőle megállok. Mi Shinigamik néha rosszabbak vagyunk, mint az Emberek… egózunk, a becsületről papolunk, egy nagyobb cél érdekében ölünk és most lám’ hova taszított eme magasztos gondolat egy tisztet? A halálba. Kérdem Én, mi értelme? Semmi. Fölösleges. Miért nem képesek ilyenkor eldobni ezt, egyáltalán nem értem…
– Nem vettél komolyan… őrültség. Szerencse, nem létezik, egy megmagyarázhatatlan okból kitalált, értelmetlen fogalom a köznyelvben. Akik ezt hajtogatják csupán irigyek, illetve… gyengék, sőt mi több pont az ellenkezője sikertelen, s e magyarázat mögé kíván elbújni. Mint tudós, nem hiszek benne… remélem megérted, hogy eltekintek e meglátásod felett. – filozofálgattam el hangosan eme meglátásomról. Szerencse… badarság. ~ Yuko… a lány. ~ szólt Undertaker szokásos, teljes nyugodtsággal hangjában, melyre felkapva fejemet tekintettem a végén járó tiszt irányába. A shakkahou, melynek idézése nem volt teljes, egyértelmű következményeket árul el, jómagam már csak tudom, mindennapos általam az elszúrt mágia ellövése. A leggyorsabb shunpommal indultam a félkómás lányhoz, majd felkapva hátamra, Zanapkutojával együtt indultam el a kidou miatt veszélyessé vált helytől jó messzire, mely hamarosan nagyobb robbanás áldozata lesz. A plusz súllyal, s a sebeim miatt gyorsaságom nem éppen a legfényesebb, de ez nem a megfelelő alkalom, hogy feladjam, muszáj minél hamarabb távolabb kerülnöm és elmenni a Yonbantaihoz. A robbanásnak már csak utózaja éri el füleimet, nem nézek hátra, csupán előre, ez kényszerítve arra, hogy gyorsabban és gyorsabban hajtsak a gyógyító osztaghoz.
Amint végre megérkeztünk, fáradtan rogytam fél térdre, fogva még azért a Rokubantai tisztet. Valamiért biztos vagyok benne, hogy nem hiányzik számára pluszba még egy kiadós találka a talajjal. Szerencsére a Yonbantai tagjai hamar észrevettek minket, s a lesérült tisztet kezelés alá vették, hála a Negyedik osztag, gyógyítási hozzáértésükhöz, biztos vagyok abban, hogy túléli. Zanpakutomat deaktiválva, egyenesedtem fel, amint teher nélkül voltam végre. Sarkon fordultam, igyekeztem elhagyni az osztag területét, de egy tiszt megállított az Én igencsak mínuszokban lévő testi épségemet is felfedezve.
- Fölösleges, majd korrigálom a Juunibantainál. Mindenesetre, annak a kis őrültnek adják át, hogy legközelebb ne kíséreljen meghalni mellettem! – mutattam Shizuka irányába komolyan, de szám szegletébe egy kis mosoly villant meg. Nem időztem tovább folytattam utamat vissza szeretett osztagomhoz. Vajon… valóban ennek a bizonyos szerencsének köszönhettem ezt a „győzelmet”?

//Én is köszönöm a játékot, remélem Ribbon-channal kibékülsz. És tessék összeszedni magadat a Yonbantainál, békítő sütizésre kell, hogy hívjalak. //