Hát igen, vannak, akik tudnak harcolni (mint például... majd kiderül ^.^), és vannak, akik nem (ez volnék a történetben én). Bár a csatározás, mint olyan, nem is állhatna tőlem messzebb, eme kis epizód tanulsága, hogy néha olyant is meg kell tennünk, amit nem szeretnénk - mert ki tudja, még hasznunkra is válhat ^.^
Mint minden elbeszélésnek, ennek is azzal kéne talán indulnia, hogy milyen nap is volt, mikoron... De ez kicsit unalmas, mert számomra minden nap szép, és ha bárki is olvasná ezeket a feljegyzéseimet, valószínűleg kiábrándultan tenné le már az első soroknál. Ám ahogy mondani szokás, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s ennek megfelelően a bölcs ember sem a társadalomnak ír magáról, hanem magának, hogy okuljon a hibáiból. Az, hogy mások jókat derüljenek rajta, csak egy mellékfunkció ^.^ Általánosságban levonható tanulság lenne számomra, hogy vigyázzak a szép délelőttökkel; egyébként is, hogy lehetett nekem arra időm, hogy sétálni menjek? Mindig van valami elintéznivaló, apró-cseprő ügy az irodában, vagy a gyengélkedőn... Mentségemre legyen mondva, nem léptem ki az osztag területéről, sőt! Fontos küldetésben jártam, s persze szigorúan Soul Society szolgálatában *.* Ugyanis... Óóóóó, valaki azt kérdezte esetleg,milyen idő volt? Hát, természetesen gyönyörű és napos, enyhe szellővel, susogó lombokkal, zöld fűvel és madárcsicsergéssel ^.^ Hol is tartottam? Egyszóval amikor reggel körbejártam a kórházban, feltűnt, hogy a legtöbb virág, ami a vázákban volt, már hervadásnak indult, ami igencsak lelombozó látvány lehet a betegek számára, és talán úgyszintén a növényeknek is. Még nem hervadtak el ugyan teljesen, de már nem legyszebb pompájukban ragyogtak, s az emberek, akarom mondani, shinigamik sem tudtam már rájuk olyan örömmel nézni, ami talán sértette a virágok törékeny önérzetét. Hiszen igazán nem az ő hibájuk, hogy már nem virultak teljesen... Arra gondoltam, hogy hazaviszem őket, a szobámban békésen elvirágozhatnak *.* A helyükre viszont új díszekre volt szükség, így, amikor pillanatnyi szabadidőm akadt, elindultam a gyógynövényes kertbe "utánpótlásért". Valójában igazán nem esett messze a gyengélkedőtől, ám olyan sétálnivaló idő volt, ha értik, mire gondok, hogy akaratlanul is lelassítottam. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy vajon ki foglalkozhatott még azzal, hogy mindig legyen a vázákban friss virág, hiszen biztos, hogy nem csak én törődöm ezzel... Akkor is megvolt ez a szokás, amikor idejöttem. Talán Chiyoko kapitány volt? A kisasszony, már amennyire ismertem, igazán kedves, ő biztosan ügyel az ilyesmire *.* Ráadásul, ha az osztag vezetőjeként még erre is van ideje... Ez igazán becsülendő *.* Persze, nem biztos, hogy más ne tenne ilyesmit... Hiszen rengetegen vannak még az osztagban! Például... az a baj, hogy senkit sem ismerek rendesen >.< Szóval van az a fiatal, szőkés hajú lány, szégyen, nem tudom a nevét... Mindenesetre ő is mindig olyan aranyos, bár még nem beszéltünk, viszont láttam, a betegekkel hogy viselkedik; ráadásul tiszt! Nem tudom hányadik lehet... talán hetedik?, ám minden bizonnyal erős is ^.^ Persze, itt mindenki nagyon tapasztalt, kiváló, és erős, csak én nem >.< De azért igyekszem. ^.^ Na, nézzük csak... hiszen egy jó hadnagynak mindenkit ismernie kell név szerint, és nem szabad visszahúzódni a szobácskába, hanem társalogni kell az emberekkel - hiszen... ők a példaképeim, ha nem lennék ilyen gyáva, a közelükben lehetnék, és tanulhatnék tőlük. Igazán nem szabadna mindenkitől elvárnom, hogy odajöjjön hozzám... És csak nem kerülnek, hiszen nem ártok én senkinek! o.o Ugye, nem? Bár... tényleg szégyenletes, mennyire nincs fogalmam arról, hogy mi folyik az osztag tagjaival. Az egy dolog, hogy ismerem a betegeket, leülök hozzájuk, meghallgatom őket... csakhogy talán ezt kéne tennem másokkal is, olyanokkal, akik nincsenek ágyhoz kötve, ennél fogva el tudnak menekülni előlem! >.< Tehát... ha el akarok kezdeni odafigyelni a többi gyógyítóra, át kéne gondolnom, hogy kik is vannak. Haladjunk sorban? A harmadik tiszt...Egy elég csendes lány, igen, erre emlékszem, sőt a neve.. a neve az, hogy... hogy Kagami Ai? Persze, még nem beszélgettünk, nem vagyok benne biztos... Amint hazaérek, az lesz az első dolgom, hogy megnézem! *.* Talán nem őt kéne kiszemelnem szocializálódási kísérleteim első áldozatául, de hát... Vele tényleg nem váltottam egy szót sem, és olyan hallgatag mindig... Lehet, hogy bántja valami szegényt; annak, hogy tudok segíteni, kisebb az esélye, de bármi előfordulhat - persze, nem szeretnék indiszkrét lenni... Viszont tényleg olyan visszahúzódó, senkinek sem jó, ha egyedül emészti magát! >.<

A kertbe érve aztán egy csapásra kiment a fejemből minden olyasmi, ami a másokhoz fűződő viszonyomra vonatkozik, mert hirtelen ott voltak előttem a virágok. Mármint... tudom, mi mást várhatnék egy gyógynövényeskerttől? De nem számítottam rá, hogy ennyi gyönyörűség lesz ott *.* Igaz, tavasz van... Olyan fura egyébként, hogy a természet itt, Soul Societyben alig különbözik valamivel az Emberek Világától: ugyanúgy van tavasz és nyár, nappal és éjszaka, eső és napsütés... *.* Persze, a házak mások. meg néhány növény, és a hely... kisugárzása is, belengi a lélekenergia, de tulajdonképpen, ahogy visszaemlékszem, nem volt nehéz megszokni ezt a környezetet. Főleg ezt a kertet, otthonos és békés, minden zöld, az ég kék, csicseregnek a madarak... És tele van érdekes növényekkel! Le is nyűgözött a bőség zavara, hirtelen azt sem tudtam, mit vigyek; ráadásul sok olyan virág volt, amilyet még sosem láttam, és olyanok is voltak, amikről nem hittem, hogy ilyenkor is nyílhatnak, vagy ekkorára is megnőhetnek. Hiába, nagyon hatékony ez a tizenkettedik osztag-féle tápoldatozás *.* Meg persze a Természet, nagybetűvel, az ő érdeme is! Boldogan és persze azért halkan dúdolgatva (nem lehetek egy pacsirta) sétáltam az ösvényeken, mosolyogtam a növényekre, hogy ilyen szépek, aztán egyszer csak észrevettem, hogy körbeértem, ami pedig az jelentette, hogy bizony, nagyon elszaladhatott az idő, nekem pedig igazán vissza kellene mennem >.< Úgyhogy le is hajoltam, hogy végre válasszak valamit kis kosárkámba - jaj, róla még nem is meséltem! *.* Mert ugye valamiben haza is kéne hordani a növényeket, de az ilyesmihez kicsik az én kezeim, ezért magammal vittem. Nagyon szép fonott kosárka egyébként, kerek füllel, és virágos anyaggal van kibélelve; még régen találtam valahol, kicsit rendbe szedtem, most pedig igazán hasznos darabbá vált, de nem is fontos, csak bemutattam ^.^
Tehát ott guggoltam a zöldben, egy kis metszőollóval vágtam pár szál levendulát, mert az megnyugtat, aztán egy kis kamillát, mert az olyan elegáns, aztán egy kis rozmaringot, mert annak jó illata van, aztán... A szemem elé került valami, amit nem ismertem, de nagyon szépséges volt *.* Óvatosan, nehogy letapossak valamit, odébbcsosszantam-totyogtam, és jól megnéztem. Leszedni nem akartam... olyan szépen virult, kár lett volna bevinni egy szobába, ahol meghalna, de érdekelt, hogy milyen növény lehet: finoman végigsimítottam a szirmait, meg a leveleit, s azt is észrevettem, hogy nedvesebb alatta a föld, mint máshol. Szóval valaki nagyon szerethette, és sokat dolgozhatott azért, hogy ilyen gyönyörűvé váljon, így igazán nem volt hozzá jogom, hogy magammal vigyem, ugyebár. Hirtelen lépéseket hallottam a hátam mögül, úgyhogy felálltam, hogy illedelmesen köszönhessek, mert kuporogva ugyebár nem lehet meghajolni; amikor pedig hátrafordultam, megláttam Kagami kisasszonyt. Igazán megörültem, hogy végre lesz alkalmam vele beszélgetni, de megszólalni nem volt időm, ugyanis megelőzött. Csak nem úgy, mint vártam...
- Bakudou 61: Rikujoukourou! - mondta, engem pedig egy szempillantás alatt körülvett, majd átfúrt hat fénydárda. Nem fájt, de ugyebár... mozogni nem tudtam. És igaz, ez még mindig jobb helyzet, mintha guggolva dermesztett volna szoborrá, hiszen akkor könnyen felborulhatnék, viszont így, félig háttal, félig teljesen megfordulva nem jó érzés "megkövülni". Sajog utána az ember nyaka. S ugyan a démonmágia nem akadályozott a beszédben, de olyan hidegen, szinte megvetően nézett rám, hogy az ijedelem mellett - mert szó mi szó, a szívem az imént hirtelen elfelejtett dobogni - ez is belémforrasztotta a köszönést. Értetlenül néztem rá, miközben ő komoly hangon üdvözölt, lassan, szinte fenyegetően >.< Eltelt néhány másodperc, mire rájöttem, hogy mire célzott a "belekontárkodással": nyilván ő nevelte azt a szép virágot, sőt, talán azt hitte, le akarom szakítani, ami persze nincs így! De ezt nem mertem közölni. Ebből a szemszögből persze érthető, hogy lebénított, ámbár nem tudtam, tényleg így van-e...
- Jó napot, Kagami kisasszony - mondtam kissé ijedten, mivel még mindig nem állt helyre teljesen a lelki nyugalmam. Bár... azt tudtam, hogy Anemone bármikor segít, ha kell, így nem voltam semmiképpen sem védtelen, de nem tudtam elhinni, hogy ezen a csodálatos, békés helyen... szinte megtámadott. Szó szerint nem, ugyanakkor... talán elég lett volna, ha szól, nem? >.<
- Ne haragudjon, igazán nem akartam beleavatkozni a munkájába... - folytattam zavartan, aztán, legnagyobb örömömre, sikerült halványan elmosolyodnom. - Igazán szép ez a virág ^.^ Ön ültette?
Kíváncsian, és persze még mindig meglepetten meg kissé ijedten is pislogtam rá, nem értettem, miért fürkészi olyan élesen az arcomat. Tényleg... hiszen én nem akartam semmi rosszat >.< Mi oka van rá, hogy ilyen... hűvös legyen? Persze, az ő dolga, de azért... na, én nem ártottam neki soha, nem? >.< Reméltem, nem sértődik meg azon, hogy magázom... mostanában ez gyakran előfordul, ha nem is lesz belőle harag, de sokakat zavar, hiszen... ez a megszólítás öregít kicsit, de ugyanakkor tiszteletteljes! Elvégre ő is udvarias volt, még ha olyan furán mondta is a nevemet és a rangomat - vagy lehet, hogy csak azért volt különös, mert sosem halom őket együtt. Ráadásul előfordulhat, hogy tényleg tettem ellene valamit... Hiszen nem lehet semmi olyasmit tenni, ami mindenkinek jó; teszem azt, például a negyedik osztag áldozatos és hősies munkája, amit mindenki örömmel vesz, tutira nem tetszik Aizennek. De ő gonosz, tehát úgy kell neki >.< Ai viszont nem gonosz, igazán nem mondható ez rá... Tulajdonképpen az, hogy én valakiről azt hiszem, hogy rossz, korántsem jelenti azt, hogy igazam van. Mármint igazán nincs jogom eldönteni, és az egész csak nézőpont kérdése, ahogy lehet, hogy Aizen is azt hiszi, jó, amit csinál, és azért küzd, amiről hiszi, hogy hasznos... Ezt olyan nehéz eldönteni >.< S még ha sikerülne is, ez nem változtatna azon, hogy most ott álltam, kitekeredett nyakkal, mozgásra képtelenül, és próbáltam kitalálni, hogy - a virág megközelítésén kívül - mit vétettem. Azért reméltem, nem akar... Hümmmm... még mást is bevetni ellenem, az már szinte harc lenne! o.o És az nem az erősségem, pláne bénultan... Persze, az ember lánya megtanul ezt-azt, pajzsokat, védekezéseket, ilyesmiket, de ettől nem lesz erősebb a harci morál; egyébként is, szerintem az, hogy küzdjünk mások halála ellen, sokkal fontosabb, mint egymást csépelni... Vagyis nem. mert aki hollowok ellen harcol, az vagy legyen jó erőben, vagy meghal, tehát nekik tényleg szükségük van az ilyesmire, de nekem... Én nem merek T.T Persze, itt nem is lesz csatározgatás, ugyebár, csak én reagálom túl... >.<

Csak tudnám, mi baja volt velem >.< Mert úgy tűnt, a virág... valójában nem is érdekli. Talán nem is az övé volt, vagy alapjában véve nem tett rá semmilyen hatást, hogy beleütöm az orrom a dolgába, s amit mondott, csak általános jótanácsnak szánta - a jövőmre nézve? Mármint, ez kissé elhamarkodott megállapítás volna, és nem egészen fedi le az igazságot: pillanatnyilag úgy tűnt, ha rajta múlik, a "jövő" számomra nem lesz valami hosszú időtartam... Talán azt akarta, hogy ne haljak meg tudatlanul. Mindenesetre napsugaras kedélyem kicsit sem hatotta meg az ő hűvös modorát, sőt, egyre inkább elmérgesedett a helyzet, mert már válaszra sem méltatott T.T Persze, az is lehet, hogy minden szavamra kidoukkal akart reagálni - tudják, olyasmi játék lehet, mint a fekete-fehér-igen-nem ^.^ - de ez esetben talán választhatott volna olyant, ami kevésbé... hogy is mondjam... támadó jellegű. Ugyanakkor meglehet, hogy csak én vagyok túlzottan ódivatú, de akkor is, szerintem a harminchármas hadou igazán nem egy barátságos technika; sokat ugyan nem láttam belőle, csak a kék fényét, de egy pillanatra meghökkentem, amikor láttam, hogy közelít. Hiszen mozogni még mindig nem tudtam, s időm sem volt, hogy kitaláljak valamit védekezésképp, elvégre nem számítottam újabb... khmmm... atrocitásra a fénybörtön után. Mellesleg megjegyzem, szerintem nem igazán udvarias dolog mozdulni képtelen személyekre támadni... ez olyan, mint ahogy a lovagiasság szerint fekvő ellenfelet sem bánthat az illedelmes hős. Természetesen semmi közöm Kagami kisasszony moráljához, és nem áll jogomban kritizálni... Valószínűleg túl elmaradott vagyok ezekhez a modern időkhöz képest, hiszen én gyakorlatilag semmit sem változtam halálom óta, a világ viszont igen. Elég sokat... Az emberek nem lehetnek ugyanolyanok, ezért a halálistenek sem; még ha ugyanazok is az érzéseik, mint régen, mindegyikből más-más mennyiség kavarog bennük, teljesen új személyiséget alkotva ezzel. Ha jó emlékszem, a harmadik tiszt sem tagja olyan rég a seireiteii "Orvosi Kamarának", tehát ez valóságos generációs szakadék köztünk! >.< Talán ezért nem értettem őt... Mindenesetre a Soukatsui nem ártott nekem, sőt, kiszabadított... Csak éppen azon az áron, hogy körülöttem hat irányban jókora darabon minden növény szénné égett. Az a virág is, amiről azt hittem, az övé, sőt, a kosárkám is, minden! T.T Döbbentem álltam ekkora pusztítás láttán, szinte sokkolt... és a virágok sírtak (majdnem én is >.<). Lehetett hallani a szélben. Azok a növények, amik olyan szépen virultak az imént még, egy másodperc alatt semmivé foszlottak, még el sem búcsúzhattak a földtől... Ez igazán nem volt szép! Bár kegyetlennek éreztem, hogy így kellett érte fizetniük, kihasználtam a hirtelen jött szabadságot, és megfordultam, hogy megkérdezzem, miért kellett ezt tennie; de úgy tűnt, őt kicsit sem hatotta meg, ami történt... Furcsa, nem? Mármint... Alapból, hogy megtámadott, ha szabad így mondanom; természetesen jogában áll azt csinálni, amit szeretne, de egyre határozottabban úgy tűnt, hogy ellenszenves vagyok neki! o.o Olyannyira, hogy miután szemügyre vette a hat kiégett foltot, hidegen rám nézett, és felemelte a kezét, mintha újra valami szörnyűségre készülne >.<
Tisztázzunk valamit: alapjában véve semmi bajom azzal, ha valakinek nem vagyok szimpatikus, és ez nem jelenthet nekem gondot, hogy ennek ellenére kedveljem az illetőt, de úgy érzem, ártatlan növényeket belekeverni... nem kéne! >.< Bár... talán csak véletlen volt, lehet, hogy valójában engem akart megsütni - valószínű, hiszen ő is kissé meglepettnek tűnt, amikor az eredményt nézegette; lehet, hogy ezért eresztette le mégis az ujjait, s úgy tűnt, habozott. Már éppen megszólaltam volna, hogy rákérdezzek, mit szeretne mindezzel elérni, de hirtelen odasunpozott hozzám, és elrángatott a senkai kapu felé, majd hidegen felszólított, hogy kövessem, vagy komoly károk esnek az egész osztag területén. Nos, én... ettől nem félek. Úgy értem, ha valami baj történik az épületekben, valószínűleg felelősségre vonják érte, de azokat újra fel lehet építeni... a növényeket viszont nem. És ha kevesebb virág nőne errefelé, talán megkockáztatnám, hogy maradok, mert sem magamat, sem a tárgyakat nem féltem, de itt vannak rajtunk kívül is élőlények! Még ha Kagami kisasszony kegyetlenül rideg is velem szemben, rendes tőle, hogy gondolt erre... *.* Egyszóval neki is van lelke, akkor is, ha nem éppen finoman terelt át az átjárón - ő egyébként úgy ment, mint akinek ez megszokott dolog, mintha nap mint nap átmenne rajta -, de semmiképen sem egy lelketlen szörnyeteg... Én most jártam másodszor az Emberek Világában, mióta meghaltam. Amúgy mi lesz, ha megint itt ragadok? >.< Már ha túlélem, de ő hazamegy nélkülem. Meg kell majd találnom valahogy Yuusukét! *.* Tényleg, ő azt mondta, hogy ebben a világban sok olyan lény van, aki a magamfajtát reggelire szokta megenni, és persze Ai korántsem "magamfajta", de nem látszott rajta, hogy tartana ettől... vajon ő tudja, vagy figyelmeztetnem kéne? Bár... biztosan szemtelenségnek tartaná részemről... T.T
- Most pedig húzd ki a kardod! - riasztott fel töprengésemből, miután távolabb shunpozott. Abban már nem is reménykedtem, hogy a gyönyörű idő esetleg meghatja, pedig itt is zöld volt a fű, kék az ég, és lágy szellő fújdogált, mint otthon; csöndesen előhúztam Anemonét, és érdeklődve pillantottam rá, hogy most mi lesz. Szegény zanpakutom sem értette a dolgot, pedig ő sok szempontból bölcsebb nálam... Egyikünk sem bírta elképzelni, mit vétettem, hogy valaki ellenszenvét ennyire magamra vonjam. Az, hogy hirtelen felém röpítette a shurikent a kardja végéről, igazán váratlanul ért: úgy értem, tényleg nem bírtam elhinni, hogy harcolni akar. És nem értettem, miért. Nem kérdezhettem meg... Talán nem válaszolt volna. De miközben hátrébb suhantam, hogy a lánconfüggőkisélesizé ne érjen el, kezdtem rájönni, hogy ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne tőlem, meg kell ismernem; tehát valahogy... próbálnom kell minél többet megtudnom róla. Egyszóval, összegezzük a megfigyeléseket! *.* Első pont: nem tűnt dühösnek, sem gyűlölködőnek. Hideg volt, és kimért, de nem úgy nézett ki, mint aki évek óta bosszút forral ellenem, és eljött végre a várva várt pillanat; esetleg hirtelen felindulásból teszi ezt... valami oka volt rá, amit meg kellett értenem. Második pont pedig sajnos nincs. Hihetetlen, milyen keveset tudok róla... Csak annyit, hogy ugyanott dolgozik, ahol én... >.<
- Szeret a negyedik osztagban lenni? *.* - kérdeztem kíváncsian, mialatt a shuriken visszarepült hozzá. Tulajdonképpen nem is gondolkodtam, csak kicsúszott a számon, de kezdetnek talán megteszi. Vagyis remélem, nem egy harmadik kidouval fog válaszolni... Egyáltalán, miért akarna ártani bárki is bárkinek egy ilyen szép napon? *.* Most még a város széle sem volt olyan ijesztő, mint éjjel, amikor először jártam itt...

Milyen igaz, hogy mindig az ártatlanok szenvednek a legtöbbet! >.< Általában ugyan azért, mert nem tudják, vagy nem akarják megvédeni magukat, s a bajuk tulajdonképpen senkit sem hat meg, hiszen a fő cél nem az, hogy nekik ártsanak, csupán amolyan "mellékhatás", elkerülhetetlen, és összességében véve szükséges áldozat. Az én esetemben persze erről szó sincs: még ha azt a kérdést hanyagoljuk is, valóban ártatlan vagyok-e, itt a támadás egyértelműen ellenem irányult, és pont ettől érthetetlen. Hiszen Kagami-san nem lehet olyan, aki a gyengéken vezeti lesz a feszültséget, olyat csak a filmbeli főgonoszok tesznek, meg állítólag az arrancarok. De én felvilágosult lány vagyok, nem hiszem el az ilyesmit; szerintem a díszes társaságnak Hueco Mundoban ugyanúgy van lelke, mint bárki másnak, és nem is akarnak rosszat, csak... nem tudják, mi a jó! *.* Személyiségkutatási kísérletem - nevezetesen, megtudni, hogy Ai kisasszony szeret-e a negyedik osztagnál lenni - egyelőre nem hozott eredményt, legalábbis a kérdésemre választ nem kaptam (szerecsére kidou formájában sem *.*). Miután kissé fenyegetően, de még mindig hűvös nyugalommal kérdőre vont, hogy vajon arra számítok-e, mindenféle kardhasználat nélkül megúszhatom azt a kis incidenst, lassan elindult felém a shurikent pörgetve, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Zavartan ráztam a fejem, elvégre eszem ágában sem volt megbántani. Persze, reménykedtem, hogy talán mégis elkerülhető lenne ez a fegyveres összecsapás-féleség, eleve ellenzem az ilyesmit, hát még ha fogalmam sincs, miért történik.... így nem lehet meggyőződéssel harcolni! >.< Még annyira sem tudok küzdeni, mint ahogy menne, ha megfeszíteném minden erőmet... Ugyanis akkor már itt sem lennék! >.< Elszelelnék... azt hiszem, mert ha egyszer nekiiramodunk Anemonével, senki és semmi nem állhat az utunkba! *.* Elvileg. Csak persze... Ott van a büszkeség. Még csak nem is az enyém, hanem... az osztagé, Soul Societyé, a hadnagyoké... Túl sok helyre tartozom ahhoz, hogy a gyávaságom nem hozzon szégyent senkire.
Majd egyszer talán bővebben kifejtem sorsomnak ezen nagy tragédiáját, ám most inkább arról mesélnék, mit csinált még Kagami kisasszony, elvégre, ha egyszer elindult felém, nem hagyhatta ennyiben a dolgot... Magamban már egy újabb kérdésen gondolkodtam, hátha sikerül végre valamit megtudnom róla, amikor a lánc újból meglódult, én meg ijedtemben ismét hátrébb szökkentem. Pedig most rossz volt a lendület, esetleg a célzás - sosem volt még a kezemben ilyen eszköz, így nem tudom megítélni, mi lehetett a probléma -, mindenesetre alighogy elrepült, vissza is rántotta - ezért feleslegesen ijedeztem. Amikor azt hittem, újra meglendíti, csak sóhajtott, és megállt; ott toporogtunk egy helyben hosszú-hosszú percekig, miközben én meglepve pislogtam rá, sőt, ösztönösen elindultam felé, és már kérdeztem volna, hogy mi a baj? Akkor és úgy, hirtelen olyan szomorúnak tűnt, vagyis komornak, nem pedig ridegnek, szinte kegyetlennek, mint eddig... Aztán elmúlt a pillanat hatása, lépett párat, és azt mondta:
- Emeld kardod és harcunk végén megválaszolom kérdésed! Egyébként miért érdekel téged ez?
Pár pillanat után felocsúdtam meglepetésemből, hiszen mégiscsak váratlanul ért, hogy reagált arra, amit mondtam... Ráadásul úgy tűnik, nem tervezte, hogy megöl, és ez mindenképpen jó hír, abban a helyzetben meg pláne az volt *.* De hát... "harcunk"?
- Csak úgy... eszembe jutott ^.^ - magyaráztam pirulva-mosolyogva. - Tulajdonképpen semmit se-e-e-e-e...
Még be sem fejezhettem, máris előttem termett egy shunpoval, én meg csak habogni tudtam meglepetésemben, olyan közel hajolt; mintha... mondani akart volna valamit, vagy nem is tudom. Olyan furcsán nézett rám - úgy értem, a tekintete volt különös, de nem tudtam megfejteni, mit jelenthet ez a pillantás. Annyira hipnotikus erejű volt, hogy azt is csak a szemem sarkából láttam, ahogy a keze hirtelen előrelendült a hasam felé, s megakadályozni akkor sem tudtam volna, ha teljesen éber vagyok. Ám nem ütött meg: egyszer csak megállította a mozdulatot, majd, még mindig a rám nézve, nyugodt hangon elmondta a 31. Hadou idézésének szavait. Legalábbis azt hiszem, az volt... Annyira nem ismerem a támadó kidoukat, mindenesetre a tenyere pirosan felizzott, és a technika szinte készen is állt már, hogy elindítsa. Mégsem sütötte el; ismét csak nem tudtam eldönteni, hogy miért. Ugyanakkor, még ha aktiválja is, valószínűleg nem talált volna el, én ugyanis ebben a pillanatban szépen lehuppantam a földre... ^.^" Igazán egyszerű az előzménye: mikor odasuhant elém, és felém hajolt, én ösztönösen hátradőltem, aztán, ahogy egyre közelebb és közelebb került, én igyekeztem tartani a távolságot, mert kicsit... nagyon ijesztő volt >.< Persze, egy idő után a gravitáció legyűrt, egy pillanat múlva már tanácstalanul, és meglehetősen szerencsétlenül ücsörögtem kisebb fájdalmakra méltó alfelemen.
- Elnézést... - pislogtam fel aggódva Kagami kisasszonyra, aki most majd' egy méterrel fölém tornyosult - olyan ügyetlen vagyok... >.<
Óvatosan felálltam, leporolgattam a kardom, aztán magamat, és igyekeztem megnyugodni. Végül is, mit számít, hogy előttem áll egy bármikor ellőhető, erős hadouval, és az imént a legkevésbé talpraesett megnyilvánulást produkáltam, ami csak előfordulhat? >.< Olyan kínos volt, pipacspirosan bíbelődtem egy kis fűcsomóval, ami örök időkig Amemonéval szeretett volna maradni, majd félősen Ai-sanra pillantottam, vajon most mi fog történni. Biztosan nagyon dühöz lesz rám... vagy még jobban megvet majd T.T Valahogy igazán illett volna kiköszörülni ezt a csorbát. Mert nem csak az én ruhámon, hanem a sokkal ezelőtt említett szervek nevén is folt esett így...

Miközben én szégyenkezve felálltam, Kagami-san megfordult, és odébb ment; amire persze még jobban szégyenkeztem, viszont egyúttal magamban fellélegeztem, hogy "de jó, akkor mehetünk haza? *.*" - ám ő semmi jelét nem mutatta ilyesminek, sajnos. Már kezdtem aggódni, hogy mi lesz velem, ha csak úgy elmegy, megint itt maradok egyedül, tehetetlenül, mint a múltkor, aztán esetleg erre jár egy arrancar, és felfal! >.< De szerencsére, ez sem következett be. Lassan megfordult, közben pedig megkérdezte, mit tettem volna, ha olyasvalakivel harcolnék, aki nem kegyelmezne... Nos, ez jó kérdés! *.* Kicsit gondolkodnom is kellett, mit mondanék. Mert talán elsüllyedtem volna, szó szerint, utána pedig valahol máshol felbukkantam volna, messzebb, hogy legyen időm összeszedni magam; esetleg elfutottam volna, vagy maradtam volna, és próbáltam volna minél tovább életben tartani magam, folyamatosan reménykedve, hogy valami csak megment, ha én magam nem vagyok rá képes. Ami azt illeti... Nem hiszem, hogy van lény, aki olyan kegyetlen lenne, hogy megölne valakit ilyen helyzetben. Mert ha nem a velejéig romlott az illető, akkor valószínűleg megszánja a szegény szerencsétlent, és nem bántja; ha meg lelke mélyéig csupa gonoszság és agresszivitás, annyira lenézi a kis ügyetlen személykét, hogy arra sem méltatja, hogy megölje, nem igaz? *.* De... ez talán kicsit hosszú lenne válasznak, és ki tudja, igazam van-e...
- Hát, tulajdonképpen... Még senkivel sem találkoztam, aki tényleg ártani akart volna nekem, úgyhogy... nem igazán tudom. Remélném, hogy nem is akar igazán megölni, és hogy én meg tudom védeni magam...
Tétován vonogattam a vállam, és kíváncsian néztem rá, vajon mire számított. Fogalmam sincs, mit kéne tenni ilyen helyzetben... De jólesett, hogy kérdezte, mert ez azt jelentette, hogy határozottan beszélgetni kezdtünk! *.* Ráadásul semmi támadás nem követte a szavait, a hangja sem tűnt olyan ridegnek, mint ezelőtt, s úgy tűnt, igazán odafigyel arra, amit mondok - hiába, mindig is mondtam, hogy van lelke, és valójában kedves... *.* Talán csak... valami gondja van szegénynek, hogy ilyen hűvös volt velem még az imént; ahogy viselkedem, talán... zavarja, és csak tetézi a bajait, de igazán nem hibáztathatom ezért. Miután picit csendben álldogáltunk, szemlélgettük egymást, nyugodtan megkérdezte, kiállnék-e ellene; teljesen olyan volt kicsit a helyzet, mintha táncolni hívna... ^.^ Félre ne értsenek, úgy értettem, ugyanolyan higgadt, méltóságteljes és udvarias volt, mint egy keringőre való felkérés: lehetetlen volt visszautasítani.
- Ööööhm... hát persze! - mosolyogtam zavartan. Ugyan a harc, ha még nem említettem volna, kicsit sem tartozik az általam űzött és kedvelt elfoglaltságok közé, talán tehetek egy kivételt... Úgy értem, szerintem itt mindenképpen csatározás lett volna, abba már bele is törődtem, csak így azért... más hangulata volt; már csakis magamat okolhattam a helyzetért, hiszen igent mondtam. Ennélfogva, inkább... meg kéne próbálnom élvezni a szituációt, gondolom... Számomra egy edzés és egy komoly küzdelem közt nincs sok különbség, legfeljebb annyi, hogy az előbbi kisebb eséllyel végződik a halálommal, de az mindenképpen jó ötletnek tűnt, hogy... könnyedebben vegyük? >.< És nagyon kedves volt tőle, hogy felajánlotta ezt, főleg azok után, amilyen ügyetlen voltam... Egyszóval eltökéltem, hogy tényleg igyekezni fogok, nehogy csalódnia kelljen - ismét, ugyebár... T.T
- Elnézést, de... elárulná, mik ezek az okok? *.* - kérdeztem reménykedve, aztán elszégyelltem magam. Ilyet igazán nem illik firtatni, ez az ő magánügye... Még ha nem is vette fontolóra azt a szempontot, ami szerintem magától értetődő, hogy egy csésze finom tea mellett is remekül meg lehetne beszélni az ilyesmit, udvariatlanság volna ilyen módon előhozakodni ezzel az ötlettel >.<
- Bocsánat, nem akartam indiszkrét lenni... - tettem hozzá sietve. - Tényleg sajnálom... esetleg, ha gondolja, majd később elmondaná? *.*
Mondjuk, miután befejeztük... Legalábbis ebben reméltem. Hiszen nemrég az mondta, a harc után azt is elárulja, hogy szeret-e a negyedik osztagnál lenni. Sóhajtottam egy aprót, aztán - ha már elvállaltam - elszántam magam, hogy megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt ez alatt a kis... csetepaté(?) alatt. Ám nekem igazán nincs semmiféle gyakorlatom az edzések terén, nem tudom, kinek illik kezdeni, szabad-e meghajolni, esetleg egyből ordítva kéne az ellenfélnek rontani? Mert azt hiszem, az igazán nem menne >.< Ezért tanácstalanul toporogtam egy helyben, nem tudva, hogy mit tegyek... De eszembe jutott, hogy talán megkérdezhetném! *.* Biztosan nem harapná le érte a fejem - vagyis lehet, hogy igen, viszont inkább, mint hogy megint valami ostobaságot kövessek el.
- Most... akkor mit kéne csinálnom? ^.^ Tudja, Ai kisasszony, sajnos egyáltalán nem szoktam másokkal küzdeni...

Úgy látszik, sajnos becsületem, mint olyan, többet nem lesz Ai kisasszony előtt, ha ugyan eddig volt, amit kétlek... De ha mégis lett volna, azt hiszem, az iménti pillanatokban mondhattam nekik búcsút - nem mintha sajnálnám, sőt! *.* Persze, némi tartás elengedhetetlen, ám joggal senkitől sem számíthatok tiszteletre, s kínos, hogy a legtöbben mindezek ellenére, vagy éppen nem tudva megadják nekem; tudom... tudom, nem szabadna így gondolkodnom, mármint, hogy ha már nem vagyok jó hadnagy, de mégis megbecsülnek ebbéli minőségemben, inkább lerombolom mindenki ábrándjait, ahelyett, hogy inkább összekapnám magam. Ám az, amit mondott... hogy abban reménykedett, ha legyőz, kivív magának némi tiszteletet, akaratlanul is dacossá tett. Hiszen az én legyőzésem, az... az semmi! Igazán nem nagy dolog, miért tisztelnék ettől jobban? Butaság >.< Nem rá haragudtam, sőt, nem voltam dühös, csak... ez a militarista hozzáállás, miszerint minél erősebb a shinigami, annál jobban felnéznek rá , s amivel igazából alapjában véve nincs semmi gond - elvégre Seireitei mégiscsak egy katonaváros, ha bizonyos szemszögből nézzük -, úgy tűnik, begyűrűzött a negyedik osztagba is. Gondolom, most azt hiszik, féltem a pozíciómat, pedig erről szó sincs! >.< Hogyan is magyarázhatnám el... Nem féltem a karszalagot. Tisztában vagyok önnön értékeimmel és a képességeimmel, amint felmerülne a kérdés, hogy kinevezzenek mást, én volnék az első, aki szívvel-lélekkel a dolog mellé állna. Nem lustaságból; egyszerűen biztos vagyok benne, hogy az illető - szinte bárki - sokkal alkalmasabb volna nálam, tehát önzőség volna két kézzel kapaszkodni ebbe a rangba. Ugyanakkor az bántott, hogy Kagami-san úgy érezte, nem becsülik kellőképp. Igaz, körülbelül negyed órája ismertem csak, ám arról megbizonyosodtam, hogy egészen kivételes lélek: ha valóban fontos volt neki is, hogy ne hozzak szégyent imádott egységünkre, s ezért hajlandó volt a saját idejét rám pazarolni, én minden további kétkedés nélkül felnézek rá *.* Arra gondolnak, ugye, hogy épp az imént emeltem fel a szavam a túlzott harciasság ellen, most mégis ezt méltányolom valakiben? Azt hiszem, sosem leszek képes ezt... elmondani, úgy, ahogy bennem élnek ezek a gondolatok. Újra és újra csakis ezzel próbálkozom, egyszer talán sikerül... >.< Egyszóval nekem semmi kifogásom a katonai hozzáállás ellen, csak az bántott, hogy egy olyan osztagban, melynek elsődleges feladata a másokon való segítés, szintén ez vált a legfontosabb mércévé. Szerintem egy olyan valaki, aki a gyógyítás mellett arra is tud időt szakítani, hogy küldetésekre járjon, folyamatosan jobbá és jobbá váljon a küzdelmek során, és ezt a tudást arra használja, hogy engem a pozíciómnak megfelelőbb személlyé varázsoljon, igazán kitűnő jellem *.* Miért volna hát oka azt gondolni, hogy nem tisztelik?
Már éppen megköszöntem volna a segítségét, és mondtam volna, hogy részemről igazán nagyszerű hölgynek tartom, s úgy vettem észre, igenis megbecsülik, amikor újra felém fordult, hidegen, ahogy eddig, és folytatta. Elmondta, ha egy arrancar volna most az, aki szemben áll velem, már nem élnék; keresztülszúrt volna - bár halványan elmosolyodtam erre, hiszen Anemone, ugyebár, sokkal többre képes, mit amire engem látva alkalmasnak tartják -, esetleg egy ceroval megsütött volna - no igen, ez veszélyes lehet rám nézve -, de hogy megrúgjon...! Ugyan >.< Amellett persze, hogy egy ujjal sem tudna hozzám érni (hihihi *.*), ez igazán durva dolog lenne! Szerintem ilyen nincs is >.< Talán sosem találkoztam még semmiféle lidérccel, aki egy frissen átalakult léleknél erősebb lett volna, szóval igazából fogalmam sincs az igazi kegyetlenségről, de mivel nem láttam, minden bizonnyal nem is létezik, legalábbis hinnem nem kötelező benne! És nem is tudok. Remélem, nem is kell soha... Mindenesetre ott arra kellett figyelnem, hogy az utasításának megfelelően védekező helyzetbe álljak, ami a jelek szerint a réges-régi, elfeledett akadémiai emlékek alapján sikerült is, bár nem hittem, hogy még emlékszem ilyesmikre. S bár szívesen elnosztagiázgattam volna a múltról, ő már támadott: egy csapás jobbról, egy balról - igazán nem is olyan nehéz kivédeni, még úgy sem, hogy a másodikra nem igazán számíthattam.
- Fontos - mondta hirtelen -, hogy ne legyél olyan merev, különben...
Különben valami olyan gyorsan fog történni, hogy az szemmel követhetetlen, vagyis számomra először az volt; mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy pár centiméterecskényire a kardjától állok. Utólag persze rekonstruálható a látvány alapján, hogy valahogy a zanpakutom köré csavarta a láncot, és magához rántott... Hát nem hihetetlenül érdekes? *.* Az általam ismert kidouk viszont korántsem adnak valami színes képet...
- Őszintén szólva... nem ismerek semmi olyat, amivel támadni lehetne... - magyaráztam pirulva. - A Tenteikuurán és a Kakushitsuijakun kívül csak pajzsokat. Esetleg a Hakufukit... Mást nem. De az osztag technikái is nagyon sokoldalúak *.* - bizonygattam lelkesen. Mert tényleg azok. Teszem azt, ha például az imént megidéztem volna egy Lélekszikét, korántsem lett volna olyan válságos a helyzetem, hiszen attól még, hogy a kardomat nem tudtam használni, lett volna egy másik fegyverem. Vagy például energiát is lehet szívni az ellenfélből a kesztyűvel... a Sasszem technika pedig, mivel nagyítja a képet, segít célozni *.* Minek is részletezném? Komoly harcászati eszközök ezek, de addig jó, amíg senki sem tud róla! *.* Most viszont hogyan tovább? Mármint... kidoukat fogunk lövöldözni egymásra? Nem tudtam... Én mégsem kezdhettem támadást >.< Ám azt sem szerettem volna, ha... lelombozódik, és elveszti a kedvét miattam; én teázni szeretnék, ő viszont nem - legalábbis eddig úgy tűnt, viszont nem tűnt már olyan eltökéltnek, mint pár perce, és ez baj volt! A végén még... még nekem kell valamit csinálnom, nehogy teljesen kiábránduljon belőlem... ha eddig ez nem történt meg, márpedig biztosan éltette a remény, különben nem maradt volna itt! *.*

Ai kisasszonynak nem kellett bizonygatnom a negyedik osztag gyógyító technikáinak hasznosságát, úgy tűnt, tisztában van vele, hogy akár harcra is alkalmasak - legalábbis annak alapján, amit mondott, erre következtettem. Tehát csak bólintottam, hogy értem, mire gondol... Mert nem vagyok annyira buta >.< Mármint... Pontosan tudom, mekkora balgatagság volna kinéznem magamnak egy szintet, aminél tovább nem akarok erősödni, hiszen mindig van feljebb - ahogy az ég is végtelen *.* Ha úgy vesszük, én igenis fejlődni akarok! >.< Csak nem olyan értelemben, ahogy ezt... szinte közhelyesen értik. Minden shinigami szeretne egyre jobbá válni - csak ez a legtöbbeknek tulajdonképpen a képességet jelenti, hogy minél több lidércet és arrancart ölhessenek meg, tüntethessenek el... az adott világból. Én egyszerűen annyit szeretnék, hogy minden technikát, amire szükségem van a munkám közben, megtanulhassak; most, hogy már nem is tudok olyan gyakran újabbakat elsajátítani, inkább a régieket tökéletesítem - ez is fejlődés, legalábbis ahhoz képest, ahol pár hónapja tartottam! *.* Nem hittem, hogy valaha is szükségem volna arra, hogy valóban küzdjek, ám nagyon-nagyon kedves volt Kagami-santól, hogy próbált megtanítani ilyesmire *.* Talán, ha nem is támadok sosem, védekezésre még szükségem lehet; s minél többfajta különböző stílust ismerek meg, annál könnyebben tudok majd alkalmazkodni mindenféle helyzetekhez, ha valaha is csatatérre teszem a lábam, ami ugyan kizárt, de állítólag ebben a mai világban már minden megeshet! >.<
- Nem... nem nagyon értek hozzá - mondottam tétován a hakudára vonatkozó kérdésére. Azt mégsem válaszolhattam, hogy sehogy sem állok ezzel, még ha ez igaz is, ugye? >.< Mert akkor hirtelen eszembe jutott, a lány vajon tudja-e, hogy én sem voltam mindig ebben az egységben... o.o Már szinte teljesen sikerült addigra elfelejtenem, valahogy megszoktam az új lakhelyemet, az új munkakörömet, nem hiányzott semmi sem. De azt hiszem, az, ahogy tanítani próbált, hogy utasításokat adott, az Akadémiára emlékeztetett, meg a hatodik osztagra... Ők is megpróbálták megtanítani, hogyan harcoljak, és, bár haloványan emlékszem, emlékeztem mindenre, sosem használtam... talán ezzel cserbenhagytam volna őket? >.< És rájöttem, hogy már nem csak a hadnagyi mivoltomra hozok szégyent, hanem az előző körletem minden egyes lakójára is - persze, nem tudhattam, Ainak tudomása van-e róla, de akkor is... Az a sok-sok emlék, ami a lehető legrosszabbkor tört fel, csak megerősítette az elhatározásomat, hogy igenis beleadok apait-anyait! Még ha... a szüleimre nem is emlékszem már T.T De mivel mielőtt túlzottan átengedhettem volna magam a memoárjaim fejben való lefuttatásának, felszólított, hogy idézzem meg a shikai-om (amivel, természetesen, a lehető legnagyobb örömet okozta nekem *.*), most sem mesélem el életem történetét... majd máskor! *.* Nem voltam benne biztos, hogy a zanpakutom lelke vajon szeretne-e harcolni - tartottam tőle, hogy talán nincs ínyére a dolog, ahogy kezdetben nekem sem volt -, s az, hogy parancsoljak neki, teljességgel kizárt, ám egy próbát mindenképpen megért a dolog, hiszen egészen idáig arról ábrándoztam, hogy bezzeg, ha itt volna Anemone... És most végre színpadra léphetett! *.*
- Sakiwatarinasai, Anemone! *.* - mondtam halkan, csöndesen mosolyogv. Az, hogy aktiválhattam végre, sokat jelentett: könnyebb volt így társalogni, ha szólni kívánt volna hozzám, ráadásul az, hogy kiengedte az erejét, egyet jelentett azzal is, hogy a képessége... hatása alá kerültem, máshogy nem tudom mondani. Hiszen lévén ez az egyetlen technika, amivel bír(unk), nincs szükség semmilyen külön kérésre, hogy hasson: az egész attól függ, vajon eléggé koncentrálok-e, s hogy az adott pillanatban szeretném-e, hogy működjön, ő pedig igazán megtesz minden tőle telhetőt az érdekemben. Ráadásul a jelek szerint örült a lehetőségnek, hogy úgymond "kinyújtóztathatta" a tagjait - szegényt ugyanis, mióta állandóan a betegek közt kell lennem, kicsit elhanyagoltam, csak néha-néha beszélgettünk >.< -, mivel a kardom pengéjén egyből végigfutottak a halvány rózsaszínen tündöklő virágminták *.* Olykor elgondolkozom azon, mi tényleg nem arra születtünk, hogy öljünk... Egy ilyen katana, bár fegyver, nem árthat senkinek, ez látszik rajta; ahogy a lelke is ilyen, csak... meg kell ismerni. És - ez volna a mi dolgunk, nemde? *.* Megismerni egymást, olyan szinten összehangolódni, hogy majd egyszer, a jövőben, az erejét mindenestül ismerhessem, a legapróbb részletekig... Szegény zanpakuto-szellemek! T.T A legtöbbjüket valószínűleg állandóan vegzálják, hogy tárja fel a tudását; pedig... szerintem békét is érdemelnek. Rájuk kell bízni a dolgot, mert még ha hozzánk is tartoznak, a lelkünk részei, külön egyéniségek, vannak érzéseik; igaz, talán nekik is szégyen, ha hordozójuk gyenge, s esetleg Anemonére nézvést is megalázó, ahogy viselkedem, de bízom benne, azt megmondta volna *.*
Egyszóval már úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, egymagam ebben a csatában, melyről tudtam, hogy nem lesz véres kimenetelű, de így azért még inkább biztonságban éreztem magam; s nem csak én izgultam, a markolaton is.... valahogy "átütöttek" az érzelmei, ahogy fogtam. Arra számítottam, Kagami kisasszony is megidézi a saját shikai-át, de nem így történt: ő egyszerűen csak bevitte balról a következő támadását. Éreztem (hűűűű, annyi mindent éreztem ezalatt a pár perc alatt, hihetetlen >.<), ez már tényleg komolyabb volt, ahogy mondta is, hiszen bár ki tudtam védeni, a kardja olyan erővel feszült az enyémnek, hogy féltem, eltörik valamelyik... így inkább gyorsan elhúztam a karom, és shunpoztam egyet oldalvást, elég messze ahhoz, hogy a keze, amit valószínűleg továbbvisz a lendület, ne érhessen el *.* Tudtam, persze, hogy tudtam, én vagyok a gyengébb, de... amíg ő nem használta a zanpakutoja erejét, én sem akartam, kardocskám meg pláne nem. Azt hiszem, neki ez... elég sértő lehetett, bár nem mondta; természetesen, ha nem ugrottam volna el időben, Ai-san kardja csak keresztülsuhant volna rajtam, anélkül, hogy megsértene, mert a lélekölőm nem ügyetlen. Viszont amíg nem szükséges, vigyázok én magamra, nem akarok tisztességtelen előnyhöz jutni! >.< Ez, úgy véltem, igazán nemes gondolat volt részemről, ám bebizonyosodott, hogy hosszú távon nem kivitelezhető: egy ideig csak odébb-odébb villámtáncolgattam, amikor újra és újra lesújtott, de egyre gyorsabban és gyorsabban jött T.T Aztán eljött a pillanat, (talán a harmadik csapás lehetett... >.<) amikor már nem tudtam eliszkolni, és nagy levegőt véve átengedtem magamon a pengéjét... Szó sincs arról, hogy ez fájna, csak kicsit hideg volt >.< De Anemone nagyon ügyes volt, hát nem? *.* Mindig is mondtam! *.*

Nocsak! *.* Mintha meglepődött volna az én csodálatosan nagyszerű kis Anemonécském képességén... o.o Nahát, azt hiszem, ezzel el is értünk minden tőlünk telhetőt, kéremszépen - most kéne abbahagyni, amíg még van tekintélyünk! No jó, igazából korántsem biztos, hogy valóban váratlanul érte fantasztikus és grandiózus shikai-képességünk, de megkérdezte, hogy ez-e az. Természetesen erre lelkesen bólogatni kezdtem, nem gondolván bele az olyan szempontokba, mint például talán illene némi fondorlatot tanúsítanom, és azt mondani, hogy "neeeeeeeeem, dehogy!" Ehhez persze illene meglepett képet is vágnom... De ez hazugság volna, ami egyáltalán nem valami szép dolog, sőt! Ám még így is beleférne esetleg egy rejtélyeskedő ábrázattal elbúgott "talán", ez viszont már végleg meghaladja a képességeimet, márpedig mindennek meg kell adni a módját, tehát vagy ilyen stílusban kell ezt közölni, vagy sehogy! Bár... igazából, jobban belegondolva, fogalmam sincs, mit értett az "ez" alatt... korántsem vagyok/vagyunk olyan látványos jelenség, mint bárki más. Egyszerűségében is brilliáns megnyilvánulását szeretett zanpakutomnak nem kísérik semmiféle látványos fényeffektusok, sem mennydörgés, sem semmi, és én sem kezdtem el magam körül áramoltatni a lélekenergiám, mint Ai kisasszony... még felsülnék vele, és az igazán kínos volna >.< Még úgy is, hogy ez... szinte ösztönös, egyszerűen örvényleni kezd az Erő, ha valaki kiengedi, és nagyon hatásos, biztos, ami biztos alapon, bölcs belátással mellőztem. De Kagami kisasszonyé néha teljesen lekötötte a figyelmemet, próbáltam valami kapcsolatot keresni a mozdulatai és az ezüstszínű fény tekergésének milyensége közt. Mintha egészen addig, amíg nem vitte be az utolsó csapást, más lett volna - miközben ő éppen ravaszul csillogó szemekkel nézett rám, inkább ezen gondolkodtam, és nem azon, mit jelent a pillantása, mert az ijesztő volt, és nagy nehezen helyrebillentgetett önbizalmamat és sikerélményem felett érzett határtalan megkönnyebbülésemet komolyan veszélyeztette az ilyesmi. Nem voltam benne biztos... de nyilván volt valami összefüggés a támadásai közt és aközött, hogy hogyan áramlik a lélekenergiája. Például hirtelen felgyorsult, és utolért nemrég - nyilván shunpot használt hozzá, talán az okozta a változást, hogy átcsoportosította energiáit. De hát... hogy lehettem volna egészen bizonyos efelől? T.T Nem vagyok ebben a kérdéskörben szakértő... mindenesetre annak örültem, hogy láthatom az ezüstszínű kavargást, mert így könnyebben megfigyelhettem a változásokat, és ez nagyon fontos, mert... mert! >.< Ha felkészülhetnék rá, hogy mit fog tenni legközelebb... talán még túl is élhetném ép bőrrel ezt a kis csatározást! *.* Persze, reakcióidőm sebessége szoros barátságot ápol a teknősökével számtalan ponton megfigyelhető hasonlóságuk miatt, ezek az állatkák aranyosak, és... nekik is vannak titokzatos képességeik, például nagyon-nagyon-nagyon lassan öregszenek, de ez nem is fontos... Csak hirtelen rájöttem, hogy semmire sem lehetek felkészülve. ahogy én meglephettem őt... ő méginkább tehet olyat, ami meghökkent, aztán kétségbe ejt, és tehetetlenné tesz. Egyáltalán, ki lehet Fuhaku Yashi? Mármint, tudtam, hogy a lélekölője, de mit tudhat vajon? o.o
Rövid úton kiderült, hogy tucatnyi fénylő gömb... vagy talán még több, egyszóval a nodachi átalakult pengéje hallgat erre a névre. Nos, ez valóban látványos shikai, igaz, Anemone, és tisztelt hölgyeim és uraim? *.* Sajnos, az az undok, már elnézést, szóval a testi épségemre oly komoly veszélyt jelentő shuriken nem csatlakozott a világító golyóbisokhoz... ahogyan a lánc sem. De hát, mint tudjuk, az élet nem lehet fenékig tejfel... >.< Kíváncsian pislogtam erre a csodálatos átváltozásra, amikor - nem hittem a szememnek! - az egyik gömb elindult felém! Igazán olyanok voltak, mint sok, valami mutagén sugárzás következtében átalakult szentjánosbogár *.* csak persze, ezek a kedves kis lényecskék nem robbannak fel a gyanútlan szemlélődők orra előtt! T.T Elképesztően alattomos módon ugyanis amikor közel ért hozzám, és én csillogó szemmel gyönyörködtem benne, egyszer csak... a világ egy tűzgomolyaggá vált! Fel sem tudtam fogni azonnal, hogy mi történt, és nem is láttam semmit, csak azt, hogy hirtelen minden vakítóan fényes lett, és iszonyúan forró szél ölelt körbe, sőt, libbent át rajtam... Ha a saját shikaiom nem lett volna, most már ropogósra sült shinigamicska volnék! T.T Így csupán annyit éreztem, hogy egész testemet forróság önti el - mint amikor váratlanul valami nagyon csípős dolgot nyel le az ember, szörnyű volt! Persze, miután a robbanásokkal járó klasszikus porfelhő eloszlott, és tágra nyílt szemekkel pislogtam Ai kisasszonyra, egyértelműen kiütközve arcomon az a "te jóóóóó ég, mi volt ez? o.o"-féle életérzés, hiszen egyáltalán nem vagyok valami jó érzelmeim palástolásában, szokatlanul gyorsan rájöttem helyzetem pozitív mivoltára, miszerint legalább fázni nem fogok *.* Innentől kezdve viszont már nem tudtam olyan barátságos szemmel nézni ezekre a lebegő-fénylő micsodákra... Gondoltam, jobb, ha minél távolabb vagyok tőlük; hiszen biztosan azért lopakodott közel az előző is, ártatlannak tettetve magát, mert csak egy bizonyos hatósugáron belül ilyen pusztító a detonációs ereje. Ráadásul arra számítottam, hogy újra összeszedődik a gömb, de szerencsére nem így történt - eggyel kevesebb volt tehát, ami az életemre tör! Ám alig ocsúdhattam fel a döbbenetből, amikor konstatáltam, hogy egy újabb közelít felém... gyorsan hátrashunpoztam, gondolván, úgysem érhet utol, de sokkal gyorsabb volt, mint vártam, és követni kezdett! >.< Rémülten cikáztam ide-oda, miközben az a Gonosz végig a sarkamban loholt, jól láttam, mert gyakran hátranéztem - aminek persze az a csodás eredménye volt, hogy egyenesen a többi mutáns-szentjánosbogárka karjaiba terelt! o.o Ebben a szorult helyzetben pedig természetesen nem tehettem semmi mást, minthogy az egyetlen elképzelhető menekülési esélyt választva, halk sikkantással a kedves és biztonságosnak tűnő, szilárd földbe fejest ugrottam, jobban mondva, gyorsan belesüllyedtem; aztán elkezdtem oldalra villámtáncolni, ami persze nem volt könnyű, mert nem árt, ha van hozzá valami szilárd alap, amitől el lehet rugaszkodni... azért sikerült, csak sokkal, de sokkal nehezebb volt így irányítanom, merre is megyek, és a levegőm is kezdett elfogyni. Még csak az kellett volna, hogy megfulladjak >.< Ezért óvatosan, felsuhantam, kikukucskáltam, és gyanakodva körülnéztem; valami véletlen folytán Kagami-san mögé kerültem, úgyhogy nesztelenül előbújtam, miközben összehúzott szemekkel figyeltem azokat az alattomos golyóbisokat, és vártam, hogy észrevegyen. Az, hogy hátulról megtámadjam, természetesen kizárt volt, egyrészt mert képtelen volnék bárki ellen is ilyen agresszíven fellépni, pláne nem hátulról, az rendkívül sunyi módszer volna, ráadásul kicsit sem udvarias. Márpedig a jómodor nem olyasmi, amit egy csata kedvéért csak úgy félre lehet tenni, nem bizony! Sőt, éppen az a fontos, hogy az ember, vagy shinigami, vagy arrancar - akárki - ne feledkezzen meg önmagáról az ilyen helyzetekben sem *.* Úgy értem, ez kimondottan nagy önuralomra utal, és koncentrációra is ezáltal, ráadásul talán önbizalomra is, ami pedig elbizonytalanítja az ellenfelet... azt hiszem ^.^ Szóval a jó viselkedés hatásos pszichológiai fegyver lehet egy küzdelemben - persze, én ezt sajnos semmivel sem tudom bizonyítani, hiszen képtelenség, hogy bárki is magabiztosságot feltételezzen rólam valaha is, mert... nem is tudom, talán a viselkedésem az oka, mindenesetre ha bárkiben is élne ilyesféle gyanú, első megnyilvánulásommal lerombolom. Sajnos. Remek példa erre például az, amikor Ai kisasszony szúrós tekintetének kereszttüzében hanyatt estem: azóta, gondolom, még kevesebbre tart, mint eddig, így igazán nem várhattam, hogy halálra váltan, remegve forduljon meg, természetesen az ehhez illő tágra nyílt tekintettel, bravúros háta-mögé-kerülős mutatványos fényes diadalát bizonyítva ezzel >.< Nem is reméltem, az igazán kínos volna, hiszen nem akartam megijeszteni >.< Meg aztán, ő van olyan képzett, hogy valószínűleg végig érezte a lélekenergiám, (bár ez elhanyagolható mennyiségű, remekül elrejt *.*) s mindvégig tudta, honnan ásom majd magam elő... T.T


// bocsi, hogy ilyen sokáig tartott >.< //

Ahogy számítottam is rá, nem sokkal azután, hogy végre kikászálódtam az "alvilágból", észrevett, és nem is habozott, hogy... levágja a fejem? >.< Persze, nem valószínű, hogy ezt tervezte, csak odavágott... hiába, egy ilyen harcolósdiban, vagy miben, úgy látszik, nem lehet pihenni. Kemény élet ez! Talán ezért is válik mindenkinek hasznára, legalábbis ezt mondják, és egyébként is, az efféle megpróbáltatások azért vannak, hogy általuk lelkünk erősbödjön, s jellemünk nemesbedjen *.* igazából nem is tudom, mitől féltem, hiszen egy ilyen küzdelem nem is olyan véres! Persze, vannak pillanatai, amikor nagyon ijesztő... Például az imént is, amikor felém lendítette a kardját, majd' kiugrott szegény szívecském a helyéről, de gondolom, ezt meg lehetne szokni, csak ehhez kell egy kis gyakorlás - ami meg a többi részt, úgy általánosságban illeti, nem is rémisztő, egyáltalán nem! Az elmúlt... körülbelül fél órában nem is esett bajom, pedig Ai kisasszony, azt mondta, nagyon kemény lesz, márpedig ő egészen biztosan szakértő! *.* A senkai kapun is olyan könnyedén jött át, miközben én alig mertem belépni, olyan ügyes támadásokat tud, hogy az hihetetlen, és ahogy mozog, az is annyira... professzionális *.* És attól eltekintve, hogy én sosem leszek ilyen jó - nem is tudnám magam elképzelni harcosként >.< -, mindenképpen elismeréssel adóztam neki, éppen ezért, amikor megkérdezte, minek is jelentkeztem a yonbantaiba, úgy döntöttem, elmondnom neki, de teljesen. Ugyanis... megtehettem volna, hogy a hatodik osztagban töltött... azért elég hosszú időről nem beszélek, de az olyan lett volna, mintha hazudnék. És ezt nem akartam... egyrészt, mert rájönne, másrészt tiszteletlenség lett volna, ami azok után főleg, hogy ilyen kedves volt velem, még nagyobb sértés lenne, mintha egy ismeretlennel szemben tenném. Viszont ez hosszú történet! Nem voltam benne biztos, mennyire tartozik a harci etikettbe, hogy az ilyen hosszabb megszólalások előtt megkínáljuk valamivel a másikat, aki ennyire udvariasan érdeklődött a múltunk iránt; ami azt illeti, én szívesen teáztam volna közben, hiszen én is meg akartam tudni, ő miért jött közénk, ahogy azt is, hogy szeret-e itt lenni, és ez nem olyasmi, amit pár kurta szóval el lehet intézni. Azt hittem, a csatákban ilyesmi nincs is, mármint hogy közben csak egy-egy keményen, hősiesen odavetett félmondattal intézik el a kommunikáció nemes és nagyszerű kérdéskörét, leszámítva persze azokat a részeket, amikor megindokolják, miért is akarnak rosszat a másiknak... Ám ez egyáltalán nem ilyen volt! *.* Nagyon is barátságos légköre volt az egésznek, amit pedig, ha nem illene egy küzdelemhez, Kagami-san biztosan nem hagyott volna érvényesülni, hiszen... Ha jó harcos, ami így is van, akkor szeret harcolni, és akkor egészen biztosan tiszteli is ezt a műfajt, hiszen még én is átérzem a fontosságát, annak ellenére, hogy egyáltalán nem művelem. Tehát ha ez olyasmi lenne, ami nem illene a csaták nagyszerű szelleméhez, nem tűrné, hogy én szégyent hozzak edzésünk mivoltára - és igaz, ez nem kemény küzdelem, de nem hiszem, hogy... öööööömmmm... élesben sokkalta barátságtalanabb lenne a helyzet. Egyszóval egészen hamar megnyugodtam az iménti sokk után, amit hirtelen vágása okozott, hiszen eszerint a harcoktól nem is kell félni! *.*
- Noooooooos... ez elég hosszú történet >.< - kezdem hát életem meséjét ezzel a világtörténelem során egészen biztosan unalomig ismételt mondattal, nem is illik hozzám, így utólag végiggondolva, mi mást mondhattam volna? Ezután pedig,mivel megállt fejemlecsapós mozdulata közben, sőt, a kardját is visszahelyezte a hátára, igazán nem volt rá további okom, hogy Anemonét riadtan markolásszam, nyugodtan leengedhettem, s mivel így felszabadult az egyik kezem, elkezdtem a zsebemben keresgélni, és mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, megkérdeztem:
- Kérne valami cukorkafélét? *.*
Legalábbis ezt terveztem, hogy majd nyugodtan és kedvesen megkínálom... De elbizonytalanodtam T.T Hátha ez egyáltalán nem volna illendő, és sértésnek veszi? Vagy azt hiszi, hogy csak orvul el akarom terelni a figyelmét, és megsértődik? >.< Ezért csak álltam, tétován toporogva, mígnem rájöttem, hogy... Ezt biztosan annak fogja betudni, hogy nem akarok válaszolni, pedig igenis akartam!
- Szóval... Én az Akadémia után a hatodik osztaghoz kerültem - pislogtam fel rá félve, aztán ismét elmerültem a lábfejtanulmányozás hihetetlenül érdekes művészetében, melyet természetesen hosszas-hosszas gyakorlás után igazán tökélyre sikerült fejlesztenem, ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatom! *.* - Csak... egy idő után ráébredtem, hogy mivel nem szeretek küldetésekre járni, sem éjszaka őrjáratozni, (mert az ijesztő! >.<), viszont mégiscsak tennem kéne valamit... Valamit, ami mások érdekeit szolgálja, ezért jöttem végül ide ^.^ Sosem tanultam gyógyítani ezelőtt, de gondoltam, tisztán tartani a körleteket is fontos dolog, aztán valahogy jött a többi is, a sérültek ellátása, meg ilyesmik... *.*
Most, hogy túlvoltam a nehezén, sőt, viszonylag tömören el is tudtam mondani, már nem féltem annyira, és meg sikerült összeszednem minden bátorságomat ahhoz, hogy én is kérdezzek.
- És Ön? ^.^ Mármint... miért jelentkezett a negyedik osztagba?
Ami azt illeti, nem is igazán tudok elképzelni más okot, mint hogy ő is segíteni szeretne; mindig is mondtam, hogy a Yonbantai az egyik legnemesebb és legönzetlenebb egység egész Soul Societyben! *.* És a maga nemében páratlan az egész szervezetben, hiszen az egyetlen, amelyik a gyógyítással foglalkozik, ami viszont, jobban belegondolva, nagyon jó, hiszen még körülbelül tizenháromszor ennyi shinigami él a Tiszta Lelkek Városában, mégis képesek vagyunk ilyen kevesen is ellátni ezeket a nagyon is fontos feladatokat. Ráadásul még a csatornatisztítás is tökéletesen elvégzett dolog, én ezt már akkor is tudtam, amikor mit sem sejtő kis kezdőként (igen, azóta már nem kezdő vagyok, hanem amatőr lettem! *.*) Anemonéval sétálgatva oly gyakran átestem az utcakövezeten... Régi szép idők... *.* Vajon Ai kisasszonynak is vannak ilyen emlékei még régről? Szerintem mindenkinek lehetnek, tulajdonképpen anélkül senki sem tarthatna most ott, ahol, hiszen miközben ezek történtek, megváltoztunk, fejlődtünk, ezért lettünk olyanok, amilyenek most vagyunk; talán nem becsüljük az emlékeinket eléggé, elfeledkezünk róluk... Persze, ettől lesznek emlékek! Uhhhh, ez bonyolult, egyszer majd végiggondolom, ha lesz rá időm, viszont akkor jobban érdekeltek Kagami-san indokai, meg az is, hogy szeret-e a negyedik osztagban dolgozni, mert ha igen, akkor esetleg lehetnénk barátok! *.* Mármint dolgozhatnánk együtt sokat, biztosan rengeteg új dolgot tudnék tőle tanulni még a gyógyításról - de ehhez az kell, hogy tényleg szeresse a munkáját, hiszen ha nem, akkor az én társaságom talán csak még inkább teher volna neki, és azt nem szeretném! Hiszen az is nagyon kedves tőle, hogy segít fejleszteni egyelőre nem túl erőteljes harcászati képességeimet... *.*

Egeketverdesőenhatározatlanul feltett kérdésemre csak intett, hogy nem kér cukrot, viszont meg sem sértődött, még azt is mondta, hogy van időnk... Igazából, őszintén szólva, itt behunyta a szemét, mintha... jaj, nem is tudom, mintha unná a köntörfalazásom? >.< Persze, ez teljesen érthető volna, de valahogy... pont emiatt talán... nem vagyok megelégedve magammal, mármint... jaj, olyan nehéz megfogalmazni! Ennyire nem lehetek kiábrándító, vagy igen? T.T Merthogy miután elmondtam, mit is keresek én a negyedik osztagban, ő is válaszolt, persze, csak röviden. Azt mondta, ezelőtt a tizenegyedik osztagban volt - szóval felvillant a fejecském fölött a kis lámpa, hogy tehát innen vannak a remek harci képességei -, és a kidouk miatt csatlakozott a gyógyító egységhez. Nem mondta ugyan, hogy őt is hajtotta a segíteni akarás, de biztos vagyok benne! *.* Hiszen, ha csak a démonmágában való jártasságát akarta volna fejleszteni, egyszerűen mehetett volna a Kidoushuuba is, igaz? Ezt még én is tudom... Ráadául harmadik tiszt lett, amint idekerült, vagyis nagyon jó gyógyító is, tehetsége van hozzá biztosan, ezért tuti, hogy a lelke mélyén igazából itt van a helye. Na... nem, ez túlontúl határozott megállapítás volna, hiszen ezt csak ő tudhatja; meg, így utólag belegondolva, van benne valami... valami plusz! *.* Ahogyan én is most érzem magam teljesnek, így, hogy küldetések elől való bujkálás helyett inkább valami hasznosat teszek - szóval itt igazán ki tudtam nyílni, Anemonét is mintha még jobban érteném, már nem történnek olyan balesetek velem, mint régen... És azt hiszem, nagyon is boldog vagyok itt, hűűűűűűűű, már nem is zárkózom el annyira! *.* Jobban belegondolva, az, hogy osztagot váltottam, szépen, csendben, alattomban megváltoztatta az életemet. Vagy engem? Vagy ez ugyanaz? o.o Mindenesetre, akkor nem vettem észre, sőt, mostanában sem tűnik fel, elvégre talán még ma is alakulgatok... Valószínűleg ez a kis beszélgetés Ai kisasszonnyal szintén megváltoztatott valamit bennem. Viszont benne, azt hiszem, még annál is több van, amit én láttam, talán csak idő kérdése, mikor tudja kibontakoztatni! *.* Remélem, sikerül is neki, elvégre biztosan csodálatos jellem, és akkor biztosan ő is boldog lenne, többet mosolyogna - természetesen nem állítom, hogy aki nem állandóan fülig érő vigyorral mászkál az arcán, az nem is örülhet semminek >.< - szóval nem tűnne ilyen kicsit szomorúnak. Mert amikor ránéztem, valahogy olyan fáradtnak tűnt, vagy... nem is tudom. Értetlenül pislogtam, miközben egyetlen karlendítéssel nyitott kaput végre-valahára, szeretett kis otthonkámba... ennyi lett volna? Csak... csak ennyi? Önmagában véve, az is lenyűgöző, hogy ilyen könnyedén létre tudta hozni az átjárót: amikor a múltkor itt rekedtem, és Yuusuke segített hazajutni, ő is valami ilyesmit csinált, de hát ő nagyon-nagyon erős, még Kagami-sannál is erősebb, pedig aztán a kisasszony sem gyenge! *.* Ha én kezdenék el hadonászni, valószínűleg csak annyi történne, hogy mindenki furcsán nézne rám, esetleg bevágnám a kezem valamibe, aztán fájna, és azt hiszem, én nehezen viselem a szenvedést... Azért suttyomban próbáltam utánozni a mozdulatát, egészen addig, amíg felém nem fordult, akkor pirulva a hátam mögé kaptam a kezem, a teljesen átlátszó én-nem-is-csináltam-semmit->.<-kifejezéssel az arcomon, ám ő ezt már észre sem vette, csak szólt, hogy jobb volna, ha hazamennénk. Viszont... tényleg csak ennyi lett volna? Hiszen ebben az esetben a harcok még annyira sem félelmetesek, mint hittem! *.* Ugyanakkor... ez nem lehet igaz! Elvégre teljesen nyilvánvaló, hogy akkor most ő is örülne, mint én. S ekkor, igen, ebben a szent pillanatban rájöttem, hogy semmi okom a boldogságra: Kagami-san azért mondta, hogy menjünk, mert teljesen csalódott bennem! T.T Bizony! Bármennyire is igyekeztem, végül mégis elvettem a kedvét, és ezt olyan rossz volt érezni! >.< Én igazán nem akartam, hogy kiábrándult legyen, hogy... hogy még ennyivel is rosszabb véleménnyel legyen rólam, egyáltalán, én azt hittem, hogy barátok lehetünk T.T De hát ebben a helyzetben... mégiscsak lehetetlen, kizárt, hogy én tanácsokat akarjak neki adni, segíteni akarjak, ha kell, hiszen annyival fölöttem áll mindenben, hogy... hogy csak na! A nyomába sem érhetek, és igaz, én ezt tudtam, de ezek után már ő is tudja, és valószínűleg szóba sem fog velem állni, és amellett, hogy ezzel semmi esély arra, hogy rokonszenvesebb legyek neki, és jobban megismerjem, annak a lehetőségét is elvesztettem, hogy esetleg segítsen fejlődnöm, és... és... és egyáltalán >.< Összetört az a maradék, csekélyke önbizalmam is. Hát ennyire rossz volnék? T.T Pedig hát... pár pillanattal ezelőtt még olyan boldog voltam, hogy ennyire kibontakozhattam a negyedik osztagban, és erre kiderült, hogy csupán ennyi lennék? T.T Neeeeeem, ez biztosan nem igaz, csak... csak... nem tudom >.< Végül is, még ha aprócska kis porszem vagyok, ez mindössze harcászati szempontból lehet igaz, emberileg... akarom mondani, lelkileg ennél talán magasabb szinten állok *.* Remélem... Végül is, Anemone lelkem egy darabkája, őt pedig semmilyen sérelem nem érte... Még Ai-san sem tudott kifogni rajta! *.* Viszont ahhoz, hogy ez az ábránd beigazolódjon, magától Kagami kisasszonytól kell megtudnom a véleményét a személyemet illetően, igaz? Úgyhogy miközben megszeppenve bandukoltam utána az átjárón, azon törtem fejecském, hogyan tudnék valahogy beszélgetni vele, hogy kiköszörüljem a csorbát, elnézést kérjek tőle, amiért csalódást okoztam, meg ilyesmi... Persze, az a gond, hogy ha odamennék hozzá, valószínűleg vagy meg sem hallgatna, vagy pedig - kimondani is alig merem - dühös lenne, mert esetleg azt hinné, hogy ööööööö... hogy csak azért veszem magamnak a bátorságot, mert esetleg azt hiszi, hogy én öntelt vagyok, és mint hadnagy, megengedhetem magamnak, mármint ezt hiszem, szóval értik >.< Még ha sikerülne is valami módot találnom, mi lenne ez az alkalom? o.o Mondjuk, operálhatnánk együtt! *.* Nem, ez nem jó... Én nem is szoktam műteni, csak néha, de akkor sem illik közben beszélgetni. Esetleg elmehetnénk vásárolni! *.* De az sem jó, mert én nem szoktam, azt sem tudom, hogyan kell azt csinálni T.T De elmehetnénk mondjuk teázni, igen! *.* Vagy csak úgy sétálni, beszélgetni, meg ilyesmi... *.* Majd. Majd egyszer ^.^

Én is köszönöm szépen *.*