Karakura Town sikátorai

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Jún. 04, 2013 2:17 am

Vasember

Végül is csak megállt, így megkímélte magát attól, hogy megdobáljam kaviccsal. Surprised

Mellesleg engem is megkímélt egy kiadós értetlen rossz közérzettől. Bár amit mondott, nem volt sokkal jobb. Surprised

Valóban, ha nem hívta volna rá fel külön a figyelmemet, akkor is feltűnt volna, hogy csöppet magasabb lett mint én, és biztos, hogy nem az onigirinek, vagy a szakénak köszönhette. Neutral

Mellesleg ha az egész eddigi életét az edzőtermekben töltötte volna, akkor se lett volna ilyen acél kemény "izomzata". Neutral

Bár ez már az arénában is feltűnt, és nem hiszem, hogy én nem tűntem volna fel neki. Feltéve, ha nem jár oda minden idegenhez köszöngetni. Surprised

Mellesleg ha annyira mesélni akartam volna róla, hogy mi is van vele, már eddigre keresztül-kasul járhatta volna a hír a Tiszta Lelkek Városát. Igaz, megvannak a magam titkai is, miért akarnám felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy a másét szellőztetem! De ezeket inkább nem osztottam meg vele. Hisz ha tényleg ilyesmiket hisz rólam, akkor teljesen felesleges lenne jártatnom a számat. Ha meg nem, akkor újfent felesleges bizonygatnom, hisz úgyis ő dönti el, mit hisz, vagy mit nem. Válaszát tovább hallgatva hirtelen egy fél vigyor futott végig az arcomon.
- A legutóbbi találkozásunkkor nem a te hajadat cibáltam, hanem néhány extra ronda pinty~ponty embert. - picit beleborzoltam a saját hajamba, hisz az övét már nem értem el, pedig régen, amikor még kézre esett, előszeretettel borzoltam az ő üstökét is. - Tényleg... nem is volt nekik hajuk. - tettem hozzá elgondolkodva. Persze inkább nem folytattam, mert a hallottak alapján, még a végén azt gondolná, hogy kötekedni akarok vele, holott nem voltak ilyesfajta szándékaim.
Végül csak beadta a derekát, és nem menekült el. Sőt, mutatta az utat. Shunopóval indult felfelé, és nekem se kellett könyörögni, hogy kövessem. Mivel rajtam volt a gyűrűm, így nem volt nehéz neki leelőznie, de nem bántam különösebben a dolgot, hisz most nem versengeni akartam, csak tisztázni a dolgokat. Suza~chan hangtalanul reppent fel mellettem, majd szintén szó nélkül foglalta el a helyét a vállamon, mikor felértem. Kissé szokatlan volt tőle ez a nagy hallgatás, de igyekeztem csak annak betudni, hogy idegenek előtt szégyellős. Bár eddig ezt nem derült ki, de eddig nem is beszélhetett mások előtt. Vagy lehet, hogy csak a korábbi kirohanásommal bántottam volna meg? Kissé aggódva lestem a madárkámra, de nem csak megszólalni nem akaródzott neki, de még csak rám se nézett. Aggódva vakargattam meg a buksiját, de nem csípett az ujjamba. Ekkor döntöttem el, hogy valami komoly baj van! Eközben Kira megszólalt, de szemmel láthatóan nem hozzám beszélt, így aztán igyekeztem nem válaszolni neki. Inkább aggódtam és örültem szép halkan. A madár komoly aggodalommal töltött el, míg annak kifejezetten örültem, hogy Kira~san végre nem menekült. Így amíg ő eltársalgott az ismeretlen, és igen csak láthatatlan beszélgetőpartnerével, és eldöntöttem, hogy Suzakut veszem kezelésbe. Elvégre valami miatt igen csak maga alá került. Óvatosan le is emeltem a vállamról, ami éreztem, hogy nem töltötte el túl nagy örömmel, ugyanis valamennyi izmocskája megfeszült a kicsikémnek a kezembe, de még mindig nem szólalt meg.
- Mi a baj Suza~chan? - érdeklődtem a szokásos, kissé talán lényegre törő stílusomban.
Pislogott rám, majd óvatosan Kira felé pillantott, aki ekkor fejezte be a trécselést. A következő pillanatban egy fura fém valami landolt mellettünk. Pár másodpercig megrökönyödve pislogtunk a szerkezetre Suzakuval mind a ketten. Döbbenetünket Kira hangja szakította meg, aki teljes lelki nyugalommal ott folytatta a társalgást, ahol az előbb abba hagyta. Ráadásképp a nagy fémtömeg válaszolt is neki. O.O

- Csak nem tudtam, hogy beszélhetek~e előtte... - nyögte ki Suzaku, kissé talán tágra nyílt szemekkel szemlélve a fura masinát. - És mégis megszólaltam...
- Azt hiszem ebből nem kell problémát csinálnod... - mondtam. Kezdtem a fém szerkezetből a egy kutya szerűséget kilátni. Tegyük hozzá ez sem volt kis teljesítmény, hisz nem voltam az ilyen furcsa masinákhoz szokva. Bár lehet, hogy nem is gép volt, hisz elég szépen beszélt. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg mi a madarammal Kira~san furcsa állatát(?) szemléltük, Kasai~chan is kíváncsian kikukkantott a nyakam mögül. Meglepődve pislantottam rá a lángocskámra, aki narancssárgásan bújt az arcomhoz, mintegy bocsánatot kérve. (Már kezdtem megtanulni a színkódját Cool

) Abban a pillanatban azonban, hogy meglátta Kira~sant és a furcsa társát, hófehérre válva bújt vissza a hajam közé. Már azon meglepődtem, hogy elbújt a holmim között, és elszökött velem.
- Csak nem megijedtél? - nevettem el magam, miközben a szabad vállamra raktam az ujjam, hogy kicsalogassam kis barátomat a nyakam mögül, ahol valamiért előszeretettel el szeretett bújni. Végül a próbálkozásomat siker koronázta. Halvány pirosan előlibbent, és az ujjamhoz dörgölőzött, én pedig eközben a fém kutyához(?) vagy talán farkashoz sétáltam. - Heló, Chiyo vagyok. Megsimogathatlak? - érdeklődtem le. Már magamhoz tértem a meglepettségből. És mivel ez a fém valami az előbb folytatott elég értelmes csevejt a minden bizonnyal gazdájával, így gondoltam azt is megérti, amit én kérdek tőle. És emellett mit mondhatnék? Szeretem valamiért az állatokat, néha jobban, mint az embereket. Még akkor is, ha fémből vannak... Azt tartják, hogy a kutya mindig hasonlít a gazdájára. Ha tudták volna, hogy ez mennyire igaz...

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Jún. 30, 2013 3:06 am

A farkasom megjelenése nem okozott akkora meglepetést, mint vártam, de ez is megteszi. Katsu-ra néztem, majd a fejére tettem a kezem, és megvakargattam a fejlemezét, s közben leplezetlenül pillantottam előbb a beszélő madárra, majd a lány nyaka mögül előóvakodó lángnyelvre. Kevéssé lepett meg a látványuk, de kissé megmosolyogtatónak találtam, hogy míg én és Katsu akár két profi, összeszokott társakként viselkedtünk egymással, és csipkelődtünk oda-vissza, addig a lány inkább úgy bánt a társaival, mint a gyerekekkel szokás – bár lássuk be, ez a viselkedésüket tekintve nem volt meglepő. Elmosolyodva figyeltem, ahogy összeért a tekintetem a lángocskával, majd hófehéré vált s elbujdosott előlem. Elsápadt, s megijedt, ami pedig mókás dolog volt. Azonban az igazi rövidzárlatot a hasi lemezeimbe Aikawa megmozdulása vitte be. Ahogy odalépett Daybreak-hez és megszólította, a mesterséges intelligencia az én pillantásom kezdte keresni aggódva. Ötlete sem volt, hogy most mi legyen. Harci helyzetekre és lopakodásra volt programozva, s csak a hús-vér kutyáktól átemelt személyiségjegyeivel tudta az ilyen szituációkat felmérni. Engedélyt akart kérni tőlem, na meg magyarázatot, hogy ilyenkor mi van, de én csak gúnyosan vigyorogtam.
- Most jártasd a szád. - Vetettem oda, majd a háztető széléhez siklottam, s a távolba meredtem. A háziállatom pedig leült s megeredt a nyelve.
- Nincs ellenemre. A nevem Katsu, és gazdám – Kazuho Kira – társa vagyok. A madár, akit az előbb Suza~channak neveztél – a hangjából következtetve Suzaku névre hallgat – talán fél tőlem? - Érdeklődött a gépfarkas, miközben hagyta magát simogatni, s hidraulikus farkát kezdte csóválni. Az én tekintetem azonban nem feléjük irányult. A tetők látványa fogott meg, s akaratlanul is elmerültem a gondolataimban. Talán itt az ideje, hogy tisztázzam a lány előtt, hogy akkor, mikor a lidércen kaptunk össze, mekkorát tévedett velem kapcsolatban. Azonban ötletem sem volt egyelőre, hogy miként vezessem ezt fel, így gondolkodóba estem. Mindeközben pedig kattogott az agyam, hiszen az előttem elterülő látképet már keresztül-kasul bejártam, s megszokott pályámmá vált a mozgáshoz. Magam elé tartottam a kezem, s a fém mancsra tekintve, lassan kezdett zakatolni bennem az adrenalin, hiszen a tudatalattim sorra vetítette elém azokat a képeket, amelyeken szabadon szárnyaltam, magasan a járda szintje felett.
Ekkor pedig, szinte megvilágosodva néztem hátra a farkassal bájolgó piroskára. Ez lesz az alkalom, hogy bebizonyítsam neki, nem vagyok olyan, amilyennek gondolt.
- Aikawa~san. A legutóbbi alkalommal, mikor az emberek világában futottunk össze egy prédán kaptunk hajba, s azt mondtad, nem értem, s nem értékelem a mozgás művészetét. - Kezdtem bele s a hangom valahogy akaratlanul is határozottan szólt. - Nos részben igazad volt, ám részben tévedtél is. Szeretnék mutatni neked valamit. - Intettem neki, hogy álljon mellém, s mikor megérkezik egy távoli épületre mutatok. - Van ott egy magas épület, legalább húsz emeletes, és ha elnézel itt szemben még láthatod is. Egy játékra invitállak Aikawa Chiyo. Egy játékra, melynek a célja, az az épület. Legutóbb azt mondtad nem értem a mozgás művészetét, de tévedtél. Csupán más ágazatát űzöm. Szeretsz szabadon szárnyalni? Úgy, hogy senki nem szólhat rád, és nincs más, csak te és az égbolt.
- Szükségesnek tartod ezt gazdám? - Lépett mellém Daybreak, mire elmosolyodva bólintottam.
- A játék, amennyiben elfogadod a kihívást, innen indulva, egészen addig az épületig tart. Aki előbb ér oda, az nyer. Azonban a játékunk nem ilyen egyszerű. Nem vesztheted el a lendületed, és folyékonyan kell mozognod míg odajutunk, valamint nem használhatsz shunpo-t sem. Mit szólsz? Versenyzel velem? - Kérdezem mosolyogva, majd a válaszától függetlenül hozzáteszem. - Azt a majd két kilométeres távot, egy egyenes vonalban, átlagosan egy perc és tíz másodperc megtennem. Ma le akarom redukálni egy perc alá. Tehát ha úgy érzed, nem tudsz lépést tartani velem, inkább használj shunpo-t. De engedd meg hogy megmutassak, milyen ágát űzöm a mozdulatok művészetének. - Vigyorodok el, s Katsu-ra pillantok. - Ő majd vigyáz a madárkádra, és a kis elementálra, amíg odaérünk. Mit mondasz? Akarsz repülni? - Mosolyodok el, s hátrébb lépek az induláshoz. Katsu indítja a versenyt, már ha Chiyo beáll mellém. Amennyiben nem, úgy egyedül vágok neki az útnak, s az arcomon ülő széles vigyorral, hatalmas lendülettel nekifutok az első ugrásnak. Nem vagyok más, csak egy levél a szélben.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Júl. 07, 2013 2:45 am

Vasember

Végülis, fém-nem fém, mégis csak egy kutya! Embarassed

És én nem tehetek róla, hogy szeretem az állatokat. Ráadásul egy okos, és beszélő kutya! Embarassed

Ráadásul olyan kis okos feje van! De tényleg. Csóválta a farkát, amire Gingitsune sosem hajlandó, még akkor sem, ha a fülét vakargatom. Szóval kissé belemelegedtem a kutyasimogatósdiba. Embarassed

Fültő vakargatás, buksi simogatás, stb. Még az se nagyon zavart, hogy fémből van. Mióta újfent járok emberek között, már láttam szőrtelen ebet, amit ráadásul kis gyerek ruhácskákba fel is öltöztettek! O.O

Bár az már akkor se fért a fejembe, hogy akkor miért vágják le a szőrét a szerencsétlennek, ha utána meg ruhába csomagolják. De hát régi bútordarab vagyok már, én se érthetek minden újat.
A kutyus, Katsu~chan kérésére nem kellett válaszolnom. Suza~chan megtette helyettem.
- Nem félek. Inkább csak az nem volt túl kóser, hogy megszólaltam Chiyo~n kívül másvalaki előtt is. Nem szokásom mások előtt fitogtatni a képességeimet, mert még a végén túl lelkesek lennének.. Neutral

- csivitelte, végre nem az én hangomon, hanem a sajátján. Bár nem tudtam, hogy az~e a sajátja, hisz bármit leutánozott, de többnyire ezen a hangszínen kommunikált, amikor nem helyettem beszélt, vagy nem akart épp bosszantani. Mellesleg fogalmam sem volt, hogy mit is jelent a "kóser" és hogy honnan szed ilyen szavakat, de csak azért se ismertem be előtte. Arrogáns

Talán egész délután ellettem volna az állatok között... még ha ilyen fém állatot eddig nem is láttam. De beszél, meg viselkedik magától, szóval él, és állat. Cool

Szerintem észre se vettem volna, úgy elszaladt volna az időm, de Kira~chan egy érdekes játékra invitált, így csak nem maradtam ott. Suza~chan jó erősen a vállamba kapaszkodott, mikor meghallotta a kihívást, Kasai~chan pedig valahova a ruhámba bújt. Bár nem tudtam, mi is az az "elementál", de mivel ezen a napon túl sok olyan szó volt, amit nem ismertem, így inkább nem is foglalkoztam vele. Néha jobb nem kinyilvánítani azt, ha valamit nem tudunk! Cool

~ Elkészültél Édes? ~ szólt bele Gin~chan is az elég zavaros délutánba. Nem tehettem róla, az időzítés tökéletes volt, és én majdnem hangosan elnevettem magam. Mintha ezzel is azt akarta volna kinyilvánítani, hogy én az ő kardforgatója vagyok! Amilyen pimasz és szemtelen Ezüstke, már nem egyszer ezt a tudomásomra hozta. Embarassed

Közben persze figyeltem Kira~chan magyarázatát, hisz a Róka nem akadályozhatott meg abban, hogy jól érezzem magam. Bár amikor megkért, hogy ne használjak shunpot, majd megmutatta a távot, és elmondta, mennyi idő alatt szokta megjárni... kissé elgondolkodtunk közösen.
- Ki van zárva- súgta a fülembe a sanda gyanúmat a madár. Két kilométert egy perc alatt lehetetlen megtenni! Főleg shunpo nélkül! Ahhoz a 100 km/h~ás sebességet túl kell lépni.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza hasonló hangerőn. Nem mintha én nem gyanakodtam volna, de Suza~chan értett jobban a modern dolgokhoz. ő olvasott olyan könyveket, amikből ilyen fura szavakat tudott használni.
- Úgy, hogy sima emberként, ez teljességgel ki van zárva!
~ Szégyellem bevallani, de kivételesen, és nagyon csak titokban egyetértek a tollpamaccsal ~ mondta Gingitsune is.
Erre volt csak szükségem. Kasai~chan vörösesen, meg kissé narancsosan pislogott ki a ruhám alól. Szóval indulhattunk. Úgy láttam, Kira~san is már ott állt a ház tetején, hogy ellökje magát, hát én se voltam rest. Shunpoval ugrottam el. Mivel igazából nem éreztem annyira a tétjét a dolognak, inkább csak élveztem. Amint elrúgtam magam a talajtól, a levegő végig simította az arcomat, bár koránt sem lehetett volna lágynak nevezni. Viszonylag magasra felértem, bár még vitt volna a lendület, mikor lélekenergiát gyűjtöttem a lábam alá, hogy újfent ugrottam. Szerettem a repülés ezen forma imitálását. Képes voltam órákig fent lenni, bár a lelkek világába kissé nagyobb kihívás volt. Ott pontosan ki kellett számolnom a landolási pontjaimat, és figyelnem kellett, hogy ne főnemesi rezidencia tetejére érkezzek, bár ezt inkább Suza~chan végezte. Mint ahogy most is. A karmai a madárkámnak ismerős módon szorították a vállamat, miközben a hangja ha kissé halkan is, de biztosan eljutottak hozzám. Pár pillantásig élveztem a helyzetet, majd mivel verseny volt, feloldottam a gyűrűmet, és teljes sebességen elindultam. Elég volt pár ugrás, így mikor oda értem visszazártam a gyűrűt, és újra elindultam. Elrúgtam magam, majd élveztem egy kicsit a zuhanást. Mikor elég közel kerültem, az alattam lévő épület korlátját elkaptam félkézzel, és kissé visszalendítettem magam, újra fel a levegőbe. Igaz, ennek korán sem volt olyan lendülete, mintha ugrottam volna, de sokkal jobb érzés volt. Mintha a két kezemmel magamhoz tudtam volna ölelni az egész alattam lévő város... A városi szagok messze alattunk maradtak, és mintha egy másik világba repülhettem volna... na nem mintha még nem lettem volna a másvilágon...

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Pént. Május 23, 2014 8:50 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Zihálva állok nekidőlve a falnak, és egy könnycseppet morzsoltam el véres ujjaimmal. Képtelenség. Ez nem lehet valóságos. Megint megöltem egy embert. Itt fekszik előttem fej nélkül, és én… én nem is tudom. Csak úgy megmozdult a testem, és mintha magától történt volna. Mindenesetre jól el van rejtve a lélekenergiám. Senki sem követett, erről nem tudhat senki. Lerogyok a földre. Gyilkossá váltam, és kezd egy olyan érzésem, hogy az is maradok. Nem bírok leállni a vérontással. Ez az egész dolog, amivé lettem, szomjazik a halálra. Hiszen… ez az egész olyan volt, mintha minden porcikámmal vágynék arra, hogy letépjem a fejét. Ideges is voltam előtte, mint egy rossz drogfüggő, aki amint meglátja a rá váró adagot, az eszét is elvesztve magába viszi. Véres kezeimre pillantok, majd az oldalt fekvő sétabotra. Paragon némán viseli, hogy egyre mélyebbre csúszok a Sötétségben, ami talán egyszer végleg fel fogja emészteni a fény maradékát. De… hová lett a lelke? Látnom kéne a lélektestét, és el kéne temetnem, de egyszerűen eltűnt, nincs sehol. Ez a legkisebb gondom most. Az előbb egy olyan energia szabadult fel belőlem, ami árulkodó lehet rólam, igaz démoni aspektusú volt, így nem tudnak beazonosítani, de a lényeg, hogy el kell tűnnöm innen. Felmarom a zanpkautoumat, és futásnak eredtem. El innen. A tett színhelye már több sarokra volt tőlem, mikor megálltam pihenőre. Elővettem a telefonomat, és a névjegyzékből Ai nevét kerestem elő. Nem, ez nem lehet. Biztos, hogy nem értene meg, és elidegenedne tőlem. Nem tudhatja meg, de idővel… úgyis kiderül. És ha kiderül, csak nagyobb pácban leszek. Azt hiszem erre alkalmat kell keresnem majd egyszer. Talán nem is lehetek vele együtt… Amilyen most vagyok, neki nem lenne szabad velem lennie. Veszélybe sodorhatom, de én szeretem őt. Ő az egyetlen egy olyan lény, aki miatt nem váltam egy szörnyeteggé. Bár akárhogy nézzük, most is az vagyok. Kétségbeesésemben lerogytam a földre. Vajon meggyógyíthatnak ebből az állapotból? Képes leszek visszafordítani ezt az egészet? A válasz persze ott dübörgött a fejemben. Nem… Ez mostantól egy versenyfutás less köztem, és köztem köt. Vajon melyik énem győz majd. A fehér, vagy a fekete. Ilyen egyszerűen le lehet írni ezt az egészet? Kötve hiszem. Ez nem ilyen egyszerű. Erősnek kell lennem, és nem szabad feladnom. Élnem kell az életemet úgy, mintha ez nem is lenne, mert nem hagyhatom, hogy megmondja nekem, mit tegyek, és egyáltalán mit tehetek meg. Senkinek nem adom meg azt a szívességet, hogy parancsolhat nekem, még magamnak se! Hehehe. Erre a gondolatra új erőre kapok, és felállok. Körbenézek, de nem látok mást, csak romhalmazt. Karakura legsötétebb része. Valami mégis idevezetett, talán a sors? Sebaj, ezzel most nincs gond. Ekkor megérzek egy idegen reiatsut. Lehunyom a szemem, és koncentrálni kezdek. Egyszerre shinigami, és hollow. Nem egy harc van most, akkor nem lenne ennyire rejtett. Egy vaizard. Eléggé jó vagyok már abban, hogy a hibrideket kiérezzem. A kardomat felemeltem a kezembe, és a magasba szökkentem. Olyan 10-15 shunpoval meg is közelítettem a célpontot, csupán pár másodperc alatt. Még mindig én vagyok a létező leggyorsabb shinigami. Egy fekete hajú nőt pillantok meg. Egyedül bóklászik, kitudja milyen célból. Ismerős a helyzet nekem, hiszen Shizunét is hasonlóan ismertem meg. Mégis valami olyan természetes volt benne a számomra. Mintha már éreztem volna ezt a jelenlétet, de tippem sincs, hogy honnan. Én azért érdeklődő típus vagyok, ezért tisztes távolságban eléshunpoztam. Ha eléggé ügyes, akkor láthatott, bár kötve hiszem. Féltérdre ereszkedve pillantottam fel rá, és az arcáról egyből Rei vonásai jutottak eszembe, csak más kiszerelésben. Hogy milyen hasonlóak vagyunk mi ázsiaiak. Egyenesbe emelkedek, és némán figyelem még, majd felvonom a szemöldökömet.
- Üdv- szólalok meg végül, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak - Nem találkoztam még veled, de te egy vaizard vagy. Azokból meg mindet ismerem, szóval azt hiszem jogosan kérdezlek meg a szándékaidról- ha esetleg nem hajlandó felelni, akkor letámasztom a sétabotomat, majd rátámaszkodok, amolyan színpadiasan, Chaplinesen. Elnevetem halkan magam, majd az íriszem sárgává váltottak - Ha esetleg nem tudnád, én Tamachi Yukezo vagyok! A Villámvándor, ha úgy tetszik. Daitenshi vagyok, vagyis erősebb vagyok a Gotei legtöbb kapitányánál is, és garantálom, hogy ha nem válaszolsz, akkor elkaplak ^.^- mondtam és még az arcom is egy cuki puszit küldött neki, és mindenféle kedvességet mutatva. Ezután feldobtam a botot, majd miután elkaptam, rászegeztem. A bot átváltozott a zanpakutoummá. Tehát most egy kardot szegezek rá, és ha nekem nem kezd el tényleg csicseregni, akkor vallatásba kezdek. Valami nem hagy nyugodni, és meg akarom tudni. Ismerős ez a lélekenergia, de elképzelésem sincs, hogy honnan.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Május 27, 2014 4:16 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Mindig is foglalkoztatott egy kérdés: a nagy hatalom vajon veszélyezteti-e az elme épségét? Vajon vezethet-e ahhoz, hogy istennek képzelje magát valaki csupán azért, mert ténylegesen óriási erőt birtokol? A saját példámat nem tudom számba venni: közelében sem járok annak a szintnek, ameddig el akarok jutni. Ugyanolyan gyarló vagyok én is, mint a legtöbb élőlény ezen a Földön: nem elégszem meg azzal, ami most vagyok. Erősebb és jobb akarok lenni… és már nem csak az a célom van, hogy megvédjem a szeretteimet – azt a keveset, aki túlélte az Aizen elleni háborút. Azt akarom, legyen annyi hatalmam, hogy számításba vegyenek, tartsanak tőlem. Még mindig nem sikerült kapcsolatot teremtenem a kardomban lakozó lélekkel, tehát el voltam veszve. Bár már napok óta Nocturn mellett élem az életemet, még mindig ugyanúgy meg vagyok kavarodva, mint szabadulásomkor voltam. Anyai szívem pedig nem akar foglalkozni semmi mással, csak Rei-chant akarja újra látni. Isten tudja, mi történt vele az elmúlt négy évben, de egyben biztos voltam: él és éli a maga életét. Azt hiszem, hátralévő napjaimat odaadnám egyetlen olyan óráért, amit vele tölthetnék ugyanolyan gondtalan boldogságban, mint régen, mikor még kapitányként feleltem az osztagom sorsáért. Ugyanakkor be kell látnom: az új kapitányok közelébe sem érek, ez pedig pokolian zavart. Régen sem tartoztam a legerősebbek közé, de nem voltam gyenge. Most pedig úgy tűnik, egyetlen apró szellőfuvallat is képes lenne elsöpörni a legkeményebb próbálkozásaim ellenére is. Számat keserű mosolyra húztam, majd letettem kezemből a hajkefét. Vetettem egy pillantást a tükörből rám visszanéző arcra, s kénytelen voltam megállapítani: már, vagy még, de határozottan nem az a mosolygós, vidám arc pislogott rám lázasan hatalmas szemeivel. Viszont határozottan jobban néztem ki, mint eddig. Hosszú fekete loboncomat rám nem jellemző módon kontyba fogtam, majd elindultam szokásos esti sétámra Karakura városában. Az utóbbi időben túlságosan nélkülöztem a mozgásteret, így kifejezetten élveztem a hűvös levegőn történő caplatást. Miközben pedig egyik utcát a másik után hagytam el, hosszú órák óta először jutott eszembe Yuke. A gyermekem apja, akit nem tudtam megakadályozni abban, hogy elhatalmasodjon benne a mindent felemésztő s tébolyító sötétség. Bűntudatom volt, amiért képtelen voltam hasznára lenni- s hogy ezen tűnődtem, a távolban félreismerhetetlen lélekenergiát éreztem meg. Meg is álltam egy pillanatra: vajon megérné-e a találkozás egy kísértettel? Kicsit mélyrehatóbban kezdtem vizsgálgatni a belőle áradó lélekenergiát, s meg kellett állapítanom, mégsem ugyanaz. Változott… mintha gonoszabb lenne. Ajkaimat apró sóhaj hagyja el, ahogyan megérzem közeledését, monológja után pedig hirtelen nem tudtam mit mondjak, majd hónapok, talán évek óta először egy kacaj robbant ki belőlem rám szegeződő kardját látva.
- Drága Yuke… te tényleg nem ismered meg a gyermeked anyját?- Annyira abszurdnak hatott a helyzet számomra: íriszei tágra nyílnak, és a felismerés lassú köde kúszik elé, s ehhez társul színpadias, bohócszerű viselkedése. Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés: „Ki ez a férfi?” Ez nem az a Yuke, akit ismertem- nem az a fiú, aki szembeszállt az apjával miattam s addig ismeretlen helyekre vitt el csupán azért, hogy kedvenc hóbortomnak, a teázásnak hódoljunk. Nem éreztem semmi mást, csak puszta értetlenséget és aggódást.
- Mondd, mi történt veled az alatt a pár év alatt, amíg… fogságban voltam? S ami még fontosabb… a lányom, Rei-chan… merre van?- Mohón vártam a válaszokat, melyek csillapíthatják kínzó tudatlanságomat, de nem akartam túl izgatottnak tűnni, így elfordultam tőle és egy közeli padra ültem.
- Megerősödtél, ennek örülök... de vajon ez a hatalom vezetett-e ahhoz, hogy ilyen... démonszerű lettél?- pillantottam szemeibe kutatóan, majd mutattam neki, üljön mellém. Nem harapok, s amúgy sem akarok tőle semmi mást sem, csak beszélgetést. S talán, ha valamiben tudok, segíteni neki, hiszen egykor a mindenemet jelentette, s a mai napig valamilyen szinten a családom tagja.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Kedd Május 27, 2014 7:17 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Ez a nő egyszerűen képletesen is képtelen a jelenlétével. Most hogy jobban megnézem a szemét, egyszerűen nem vagyok képes felismerni benne senkit. Vagy azért, mert valóban nem ismerem, vagy mert olyan változásokon ment keresztül, hogy nem bír felidézni előttem senkit. Az nagyobb valószínűséggel bír, mert valamiért akkor is birizgálja valami a fantáziám. Mikor aztán megmondja, hogy ő a gyermekeim anyja, felvonom a szemöldökömet. Tehát nem is Mayától van Rei? Nem, az biztos, hogy nem, ennyire azért nem ismerem rosszul a dolgokat. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és próbálom összeegyeztetni a hallottakat. Szóval a Gotei megint hazudott. Valahol megértem Seirant, hiszen neki ez a dolga, de szomorú, hogy neki is megképesek mondani, hogy mit mondjon. Vagy csak nekem akart jót a hazugságával? Miért kerestem volna fel egyáltalán Chizuki Mayát? Nincs nekem semmiféle indíttatásom arra, ezt megtegyem. Most viszont ahogyan állítja, ő Maya, és felkeresett engem. Azért az megegyszerűsíti a dolgomat, de még mindig nemtudom, hogy mi közöm legyen ehhez az egészhez. Szinte megrágcsálom magamban a tényt többször is, de nem bírok dülőre jutni vele… akkor megöljem? Nem lenne jó ötlet. De miért van itt, meg egyáltalán miért? Talán dühösnek kellene rá lennem, vagy haragosnak, de legalább gyűlölnöm kéne őt. Mégis képtelen vagyok rá, hogy miért, azt nem tudom, de hirtelen nem akarom bántani őt. Félreteszem a kardomat, és visszaváltoztatom egy sétabottá. Valami akkor sem stimmel. Az első dolog, ami beugrik, egy aranybrilliánsokkal ellátott gyémántszerű gyűrű, ami most Reinél van. Megnéztem mégegyszer az arcát, de ugyanolyannak láttam, mint eddig. Némán állok, és a felismerés okozta „tökönrugást” vártam, de egyszerűen elmaradt.
- A gyermekem anyja…- ismétlem meg magamnak a szót. Akkor tehát szeretnem kéne nem? Hát azt kötve hiszem, én Kagami Aiba vagyok szerelmes, méghozzá halálosan. Egyelőre fogalmam sincs, hogy képes lennék-e megállni, hogy ne ártsak neki valamivel, de azt hiszem elég lesz ez verbálisan is. Olyannyira sok mindent mondanék neki, de igazándiból semmit sem. Fogalmam sincs, meg vagyok zavarodva. Még mindig ott állok némán szinte lefagyva, de nem azért, mert ő az exem, hanem mert egyáltalán semmit sem tudok kezdeni ezzel a ténnyel. Lehet hallucinálom az egészet, mondjuk ahhoz eléggé tartós, meg olyan fura lenne. Nem is emlékszem az arcára, akkor hogyan lehet, hogy elképzeljem… végülis mindegy milyen arcot képzelek el, úgysem dönthetem el, hogy megegyezik-e a valósággal, vagy sem. Közelebb lépek hozzá, de csak nagyon halkan. A hangja ismerősen cseng bennem, de nem bírom összeazonosítani semmivel. Aztán Reiről kérdezett, meg úgy általánosságban csak hogy mi van velem. Mégis csak meg kéne azért szólalnom, hát az első dolog, ami azért megzavarta a pici csőröm, az a következő volt, de mégis inkább megtartottam hirtelenjében magamnak. Még megvártam, hogy elköhintsen egy olyat, amire viszont kinyílik a szemem. Honnan a fészkes fenéből tudja, hogy én mivé lettem? Mégis mikor találkozott egyáltalán Beliallal, hogy be tudja azonosítani, hogy ki vagyok. Azt hiszem már kezdem sejteni… rám küldték, hogy kikémkedje, hogy mi ez a furcsa energia ami bennem tombol. Mondjuk nem is igazán tűnik nekem műnek. De ha fogságban volt valóban, ahogyan mondja, akkor lehet, hogy csak azért engedték ki, hogy ezt kiderítse. Mindenesetre jobb, ha óvatos vagyok vele, még mindig nem tudom, hogy miért van most itt, meg egyáltalán, hogy tényleg az-e akinek mondja magát. Végül leülök mellé, és egy csöppet feszélyezetten magam elé bambulok. Rá sem emelem a tekintetem, csak gondolkodom.
- Öhm… hátmost nem is igazán tudom, hogy mit mondjak… ő… nem nem ismerem meg, megkéne? Vagyishogy nyilván megkéne, de öhm… nem, nem…- motyogok szinte összefüggéstelenül. Először a vérszomjam, most pedig ez. Aztán hirtelen komolyra váltott a tekintetem. Láthatóan máshogyan festettem, talán az elszántság érkezett meg, vagy a valódi józanságom, vagy csak egyszerűen meguntam töketlennek lenni. Nevetve fordulok most a nőhöz, és rászegem az ujjam.
- Hát azt hiszem sok mindenről lemaradtál akkor. Én például meghaltam- aztán harsányan elnevettem magam, de komolyra vettem a hangvételt végül… csak-csak meggyőztem magam - Mi jogon mondanám el neked, hogy hol van Rei? Miért ne tenném veled azt, amit te velem… Ja igen végtére is én a létezéséről sem tudtam!- aztán a tekintetem mélykék maradt. Ezek az érzelmek egyáltalán nem olyanok voltak amikre rásegített volna bármilyen sötétség is, egyszerűen kitört belőlem az apai sértettség. Merthát ugye valóban a sértett fél én vagyok.
- Mi jogon mondanám el, ha temiattad egyedül maradt, és én nem voltam ott mellette, mikor az anyjáért sírt. Nem az én karjaimban gyászolt téged, nem… egyedül, a családi magány miatt, de van egy nagyon rossz hírem érdekel?- tulajdonképpen az se érdekelt, hogy ha nem - Már nem sír érted… annál sokkal rosszabb. Beletörődött, és elnyomta a szíve legmélyére, és már csak én tudom, hogy mennyire is fáj neki. És kit érdekel, hogy velem mi történt… megkérdem mégegyszer. Mi jogon mondanám el neked, és nem állnék inkább bosszút azért, mert el akartad venni tőlem őt… akire a legnagyobb szükségem volt- mondom félig fenyegetően, félig búsan. Hát nem is igazán gondolom, hogy amúgy nem kéne megszorongatnom mindenek előtt, de azért elnevetem magam, és várom, hogy azért kétségbeessen, hogy komolyan gondolom. Ha ezt nem teszi meg, akkor mély kussban maradok Reit illetően, ha viszont a megbánás bármilyen formáját mutatja, akkor viszont.
- Iskolába jár, nap mint nap. A vaizard raktár, vagy az én otthonom a lakhelye. Illetve van egy hely, de arról nem beszélhetek- fejtem ki bővebben, de ezt valóban csak akkor tudja meg tőlem, hogyha azért megérti az előbbieket, és nem mint anyatigris veti rám magát, hogy már csak azért is.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Szer. Május 28, 2014 12:36 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Szinte látom a vívódását, ami meg kell hagyni, tulajdonképpen lassan mulattat. Sosem voltam vele szemben túl igazságos: emlékszem, annak idején kissé félreértelmeztem a mondanivalóját, s emellé képtelen voltam elfogadni a tetteit. Akkoriban túlságosan szentimentális voltam… és nagyon gyerekes. Hiába voltam már akkor is több mint harminc éves, nem nőttem fel. Elbuktam egy olyan feladat elvégzése során, amelyet tudnom kellett volna teljesíteni. Azt hiszem, én lecke voltam Yukezo számára, ugyanúgy, mint ő az én számomra. Mindketten éppen eleget tettünk ahhoz, hogy kapcsolatunk végérvényesen megromoljon és megszűnjön a kettőnket összekötő szerelem. Aminek azonban mégis lett egy varázslatos gyümölcse… aki talán gyűlöli az anyját, amiért egy nap nem érkezett haza, nem állt mellette… mindeddig nem is gondoltam ebbe bele. Ha másért nem is, ezért mindenképpen szükség volt erre a véletlen találkozásra. Valahogy abba a talán tévhitbe ringattam magamat, hogy hiányozhatok a lányomnak, enyhíthetem az elmúlt évek fájdalmát, amit okoztam neki. De mi van akkor, ha Yukezo gonosz szavai igazak? Mintha lángok ezrei égették volna egész belsőmet.
- Miután eltűntél az osztagom kertjéből, azután tudtam meg, hogy terhes vagyok. Fogalmam sem volt, hogy hol vagy, s mivel nem gondtalanul zajlott le a várandósságom, eszembe sem jutottál. Hibáztathatsz, mert igazad van. Sok mindent máshogy kellett volna megoldani… De ne feledd, te is legalább ugyanannyi hibát vétettél, mint én. - dőltem hátra a padon és nyújtóztam egyet. Hiába éreztem felőle a tébolyodott veszélyt, a fenyegetést, melyet talán szándékosan árasztott magából, de nem féltem. Jelenleg egyetlen dologtól voltam képes félni, az pedig nem az ő kezétől bekövetkezhető halálom. Erős volt, erősebb, mint én valaha- esélyem sem lenne ellene, de nem is állt szándékomban megküzdeni vele. Elgondolkozva figyelem az arcát, várva valami hatalmas, zavaró érzelmet, de semmi. Nem gyűlölöm, nem is szeretem. Kijózanítottak a szavai, s égre sikerült tudatosítanom magamban, hogy ideje felnőnöm. Nem egy gyerek vagyok, hanem egy anya… egy elbukott anya, aki képtelen volt szembeszállni Seireteiel a lányáért s képtelen volt győzni. A bennem fellobbanó dühtől belső démonom, gonosz énem egyből duruzsolni kezdett a fülembe, s kaparászta mellkasomat éles, hegyes kis karmaival-, de igyekeztem visszaszorítani a kis dögöt. Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen manipuláljon ez a férfi átkozódó szavaival.
- Sosem hagytam volna magára a lányomat… akiért az életemet adnám gondolkodás nélkül. Ezt neked is tudnod kell. De amikor megjelentek az irodában, egyetlen egy ok miatt nem mészároltam le az összes férget. Mit gondolsz, amikor elfogtak, nem gondoltak biztosítékra? Sikert akartak, példát statuálni… gondolod, nem állítottak „őröket” a lányom közelébe, akik intézkedtek volna tombolásom esetén? Lehetek akármilyen gyors, nem érhettem volna oda. Az Ő életét pedig senkiért és semmiért nem vagyok hajlandó kockáztatni… hát vállaltam a kisebbik rosszat. - mondtam színtelen hangon, miközben lelki szemeim előtt megjelent az a tiszt, aki büszkén közölte zseniális kis intézkedésüket. Még most is, pár év elteltével ugyanúgy görcsbe rándult amúgy is túl szűk gyomrom a kétségbeeséstől. Megcirógattam szótlan katanám markolatát, majd felsóhajtottam. Kékes íriszem elkapta a másik személy szemrehányó tekintetét, majd elmosolyodtam. Engem nem érdekelnek annyira Yukezo érzései, mint az, hogy helyrehozzam, legalább megpróbáljam helyrehozni a dolgokat Rei-channal.
- Elmondanod nem kell, ha nem akarod. Nem nyaralni mentem, négy éven át ültem egy sötét lyukban, ahonnan lehetetlen volt szabadulnom. Mindezt azért, mert nem osztoztam Seiretei elvein… én meg akartam és meg is láttam a jót egy azóta valószínűleg már halott arrancarban. S emellé kiderült, hogy félig hollow lettem… Elátkozok minden tetves percet, amit távol kellett töltenem Tőle, s azért is, amiért nem tudtam, hogyan keresselek meg. - felálltam mellőle, nem akartam egy helyben maradni. Helyette inkább belenyúltam a zsebembe, s elővettem belőle egy szem rágót. Kellett valami pótcselekvés, amit végezhetek, mert kis híján szétrobbantam a feszültségtől. Nekiesni az exemnek pedig nem akartam- nem azért, mert én húztam volna a rövidebbet, egyszerűen nem láttam értelmét.
- Elvenni nem akartam tőled, ennyire ne légy gyerekes. Egy gyereknek szüksége van mind az apjára, mind az anyjára. De előbb… kettőnknek kellett volna megtanulnunk elviselni egymás jelenlétét anélkül, hogy egymás torkának feszültünk volna. Nem akartam, hogy Rei-chan igya meg megromlott viszonyunk levét. De azt jól jegyezd meg, - néztem hűvösen egyenesen a szemeibe- sosem fosztottalak volna meg benneteket egymástól. – Visszaültem a koszos, sérült padra, mert nem találtam a helyemet. Szaladni akartam megkeresni a lányomat, így tudván, hogy csupán pár karnyújtásnyira van tőlem. Ugyanakkor félem megtenni: az apja szavai tőrként hatoltak belém és okoztak vérző, fájdalmas sebeket. Csak néztem magam elé szótlanul, s közben pörgettem magamban a szavait. Lelki szemeim előtt pedig ugyanaz a jelenet játszódott le más-más befejezéssel, s mindegyik főszereplője az én pici csöppem volt. Aki talán már semmit sem akar az anyjától…

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Szer. Május 28, 2014 8:02 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Kezdem megszokni a helyzetet, de egyvalami akkor sem képes lecsillapodni bennem. Mi lesz ezután? Ha Rei érdekeit nézzük, akkor nekünk újra össze kéne jönnünk, és egy fix családi idillt kialakítani. Semmiképpen sem! Én Ait szeretem, és ezt semmi nem veheti el tőlem. Az egyetlen egy dolog, ami miatt még ragaszkodom ebbe a szánalmas valóságba, hogy van nekem egy olyan nő, akiért bármikor harcba szállok, minden eszközt megragadva. Kár, hogy képtelen vagyok teljesen tisztába rakni az érzéseimet az üggyel kapcsolatba, egy valami fura nekem, és az nagyon. Miért van az, hogy nem érzek a nővel kapcsolatban semmit. Meg kell tudnom, hogy mit gondolok igazán, és a mentegetőzésében látok rációt, így elmondom neki, hogy hol találja a lányát.
- Nem akarom kitenni ennek a kislányunkat Maya. Arra kérlek, hogy ne rohanj hozzá, először legyen hol laknod, legyen hol élned. Utána én foglak Rei elé vezetni, és talán ez lesz az egyetlen alkalom, hogy együtt lát minket. Nekem kialakulóban van egy új családom..- zárom le végül ezt a témát magamban. Sosem lehetünk már úgy együtt, ahogy talán Rei szeretné, de szerintem a kislány meg fog majd érteni minket. Látok igazságot abban, amit Maya mondott, hogy igazándiból ha megláttam volna, akkor nekiugrok a torkának. Nem ismerem már annyira a régi önmagam, és lehet, hogy most csak úgy elfutnék a felelősség elől. Ez egy olyan dolog, ami már nem nyomná a szívemet, de Reinek köszönhetem továbbá, hogy nem adtam fel. Soha nem fogom feladni, ahogy Belialnál se tettem, hiába felejtettem már el, hogy miért is vagyok ott. A nő arcát jó tüzetesen végigmérem, és csupán csak üres érdeklődés volt az, ami tapasztaltam magamban. A gondolataimban sem képes felmerülni az érzelmek közül bármelyik. Megcsóválom a fejem, és közelebb ülök hozzá. Átnyújtom karomat a testén, és szorosan magamhoz ölelem, bár közben a tekintetem hűvösen semmit mondó. Beleszimatolok a vállába, hiszen azt mondják, hogy az emlékeket az hozza fel, hogy ha egyszerre több érzékszervünket is használjuk. Ráadásul a szaglás az, ami a legélénkebb ilyen téren. Az illatot enyhén édesnek érzem, mégis semleges. Idegen az egész, semmi sem jut eszembe róla. Így tartom még egy darabig, mintha újra együtt lennénk, de nem ébred fel bennem semmi. Elengedem végül, és leveszem a kalapomat. Maya semmit nem láthat benne, de mikor én belenyúlok, egy csésze menta tea kerül a kezembe. Felhörpintem, majd eldobom a porcelánt, ami a hangos csörömpölés helyett csak eltűnik, és mégcsak földet sem ér. Felállok végül, és kifejezéstelen arccal a kezemet nyújtom. A habozást látva elmosolyodom, de színpadi tehetségemet beleölve, nehezen volt kivehető ez ebből.
- És érdekel más is Reien kívül, vagy csak ennyivel szolgálhattam neked. Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy nem védték meg Reit a haramiák elől. Szinte azonnal a pártfogolásába vette egy főnemesi ház, és végül Urahara Kisuke mentette meg. Utána egy Nara Shizune nevű lányhoz került, akit azóta is nővéreként szeret. Az a lány dolgozott azért, kora ellenére, hogy megadhasson mindent, de vele ne találkozz, a te érdekedben, mert a szart is kiverné belőled. És hogy tudd, ő is vaizard ^^- mondtam mostmár teljesen őszintén vigyorogva. Talán az keltett bennem ekkora örömet, hogy megfenyegethettem a Tenshimmel. Miután persze sétára tudtam bírni, azért mélyen elgondolkodtam azon, hogy mostantól hogyan is legyen valóban. Reinek most már fölösleges beköltöznie a Lelkek Világába, de vajon eltudom várni tőle, hogy Aira úgy tekintsen, mint egy fontos szereplőre? Mármint az apja megmentője ugyebár, de ezt neki nem kell úgy kifejezetten felfognia. És különben is! Ő már nem egy egyszerű kislány, hanem a Daitenshi kötelékében az egyik legerősebb Tenshi.
- Ezt kérlek ne híreszteld tovább, de Rei, egy Daitenshi nevű elit csapat tagja. Keresztapja Sierashi Yuusuke alapította, és már évek óta ott szolgálok én is. Az én megnevezésem Daitenshi, tehát a legrangosabb vezető. Az osztagom a Youkai, a legerősebb csapat, és büszke lehetsz rá, hiszen ő már nem az a Rei, akit te megismertél. Ámbátor ragaszkodnék hozzá, hogy a név, ami jogosan az övé, az megmaradjon. Tamachi Rei ő már. Az én Tenshim, vagyis tanítványom. Shizune is az. A lányunk viszont büszkén viseli apja nevét, és ezt nem veszem vissza tőle. Bár..- és itt egy kicsit komorabbá váltam - A Gotei egy biztonságos és óvatos szervezet hozzánk képest. Nap, mint nap kockán forog az élete, hiszen nekünk nem egy ellenségünk van. Ettől vagyunk olyan erősek tudod, még Aizen legyőzése sem sikerült volna a közreműködésünk nélkül- fejeztem be a mesélést, majd egy-két előrelépés után eszembe jutott a múltkori eset, amikor majdnem elpatkoltunk csak így családosan. Persze azért nem lehet minket meglepni, és azt pláne nem fogom elújságolni hogy egy talán mindnyájunknál erősebb démont próbálunk kiiktatni. Mondjuk Belial sem volt egy palotapincsi, mégis amit abból a ribancból láttunk, az bőven elég volt. Kira neki köszönheti megnyomorított életét, de ez már mellékes.
- Amúgy beleszerettem már egy nőbe, úgy hívják Kagami Ai… mondjuk ha vele találkozol, akkor ne számíts meleg fogadtatásra. Ő most a harmadik osztag kapitánya, és az osztag még sosem volt ilyen erős, mint az ő keze alatt. A hadnagyai visszakönyörögték gyakorlatilag… legalábbis én így tudom, persze amit én tudok, az jócskán ferdített… És te? Neked van valakid, akit meglátogatnál? 4 év hosszú idő, csak remélheted, hogy kitartott melletted- mondom hideg szúró szavakkal. Hát nah… hadd érezze csak azt, hogy az én kedvességem olyannyira nem is határtalan, sőt, én kifejezetten egy szemét és gonyosz lényecske vagyok =|:>

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Csüt. Május 29, 2014 5:50 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Saját beteg, ijesztő gondolataim annyira lekötöttek, hogy a mellettem ülő férfi hangja alig jutott el hozzám. Felfogtam, amit mondott, de mintha egy burokban ültem volna, ami tompította a külvilágtól felém érkező ingereket. Hosszú, vékony ujjaim idegesen játszottak egymással, míg össze nem kulcsoltam őket s kezeimet ölembe nem fektettem. Yukezo nem úgy beszél a kislányomról, mintha még az az elbűvölő, botladozó kis csöppenet lenne, mint aki négy éve volt. Zavaró sürgetést éreztem hirtelen: belsőm türelmetlenül ösztökélt a mielőbbi cselekvésre. Túl sokat mulasztottam. Számat idegesen kezdem rágcsálni, majd mikor egy harapás véletlenül fájdalmasabbra sikerül, abba is hagyom. Nem lennék túl szép látvány cserepes ajkakkal a már így is igencsak rezignált külsőm mellé.
- Nem vagyok sem munkanélküli, sem hajléktalan. Jelenleg az Urahara Vegyesboltot vezetem Nocturn kedvessel, s hely is van, ahol álomra hajthatom a fejemet. Nem is akármilyen. Azonban, nem áll szándékomban lerohanni a csöppemet... Talán jobb, ha előbb Te beszélsz vele. - hunytam le egy pillanatra a szemeimet. Valóban, annak idején túl intenzívek voltak az érzelmeink ahhoz, hogy higgadtan meg tudtuk volna beszélni a terhességemet. Azt pedig semmiképpen sem kockáztathattam, hogy esetlegesen fellobbanó vak indulatok elszabadulásánál baja essen a bennem szunnyadó, fejlődő magzatnak. Az egykori édes emlékek arra késztettek, hogy jobbomat méhem fölé helyezzem, azonban a mozdulatot félbeszakította a váratlan ölelés, amit Yuke produkált. Szemeim tágra nyíltak az értetlenkedéstől, s egyenesen ledöbbentem, mikor beleszimatolt a vállamba. A döbbenet minden apró porcikámat átjárta, s pár másodperc múlva testem lázadozni kezdett a kéretlen gesztus ellen. Engem ne ölelgessen, attól hogy megvan a múltunk, még nem akarok semmi ilyesféle kontaktust sem létesíteni vele. Pláne, hogy a szívem már rég foglalt, s mély, intenzív érzelmeket jelenleg csak két lény felé tudok táplálni. Egyikük sem az engem ölelgető, felismerni próbáló alak.
Apró köhintés kíséretében igyekszem kibontakozni és elhúzódni, majd tekintetemet a kalapból előbukkanó mentateára vetettem. A világ legfinomabb itala… Vetettem egy vágyakozó pillantást a hátraröpülő pohárka láttán, majd összefontam karjaimat a felém nyújtott kéz láttán. Nekem jelenleg tökéletesen megfelelt itt, a padon ülve- de végül csak felálltam s elindultam mellette.
- Egy anya akkor is aggódik a gyermekéért, ha szükségtelennek gondolják. Nem róhatod fel az óvatosságomat… Emellett őszintén örülök, hogy volt, aki vigyázzon a gyönyörűmre, s megszöktették. De azt ne hidd, hogy menekülni fogok bárki elől… vagy félni bárkitől is. Szívesen megnézném, ahogy megpróbálja… Attól pedig, hogy vaizard, nem fogom sem jobban kedvelni, sem gyűlölni vagy félni őt.- Valóban félelmet akar bennem kelteni? Megfenyeget az egyik tanítványával? Engem?! Alig bírtam elfojtani önelégült vigyora láttán egy gúnyos horkantást. Bár nem vagyok olyan erős, hogy legyőzzem őt, s még ha erősebb is nálam a tanítványa, csak nem képzeli, hogy félelmet fogok érezni emiatt? A düh apró hullámai, melyek elöntöttek egyre erősödtek bennem, s végül megszorítottam kardom markolatát, így vettem önuralmat magamon. Sosem szerettem, ha lenéztek, s nem is tűrtem túl jól. Talán egyszer meg is tanítom ezt a leckét ezeknek a beképzelt, önelégült majmoknak. Gondolataimból azonban rögvest kirántottak ex-vőlegényem szavai.
- Szóval Rei megerősödött… - Pillantottam gyermekem apjára, majd hangomba némi él költözött. - Nem voltam sosem a titkok kifecsegője, s pláne nem fogom ez által veszélybe sodorni a lányomat. Azonkívül, ha az élete folyamatosan veszélyben van, ott akarok lenni, hogy megvédjem. Akkor is, ha te vagy minden idők legerősebb shinigamija és Yulcsi is vigyáz rá. Nem akarok tétlenül üldögélni, míg ő veszélyben van és kockáztatja az életét, bár minden elismerésem a tiétek és a Daitenshié. Ezért ha szükség lenne rám bármiben, tudod, hol fogsz megtalálni. Nem tartozom elszámolással, annak segítek, akinek jónak látom.- Ideje volt kijelentenem már… Nem vagyok hajlandó kimaradni a lányom életéből és végignézni, ahogy megsérül. A bennem élő anyatigris morogva óhajtott előtörni, s kétségtelen, vakon mennék neki magának a Halálnak is, ha azzal megmenthetném, vagy segíthetném a tündéremet. Mégis, lázadozásom közben sem tudtam napirendre térni Yukezo szavai fölött… Egyre kevésbé értettem őt… Őszintén reméltem, nem valami olyasmin jár az esze, hogy össze kellene jönnünk Rei-chan miatt. A gondolattól végigfutott gerincemen a hideg, s szavai csak megerősítettek abban a hitben, hogy szegény teljesen össze van zavarodva. Meghökkenve álltam meg, s amúgy is egyre növekvő dühöm lassan tetőpontjához ért, mikor egykori kapitányságomat becsmérelte. Legszívesebben kitéptem volna a nyelőcsövét nyelvével együtt…
- Már megijedtem, hogy az jutott eszedbe, talán együtt kellene lennünk a gyermekünk miatt. Szerintem ez ostobaság lenne… Megnyugtató a hír, hogy van egy párod, akivel szeretitek egymást. Megérdemled a boldogságot. Legkevésbé sem áll szándékomban meleg fogadtatást várni a szerelmedtől, s azt is kétlem, hogy kedvelne, hiszen én vagyok az exed egyrészt, másrészt pedig a nő, aki bár önhibáján kívül, de magára hagyta a kicsinyét. Én azonban örömmel barátkoznék vele meg, s kifejezetten elégedett vagyok, hogy az osztagomat erős kézzel vezeti.- Megálltam egy pillanatra, s lélekben, titkon vállon veregettem magamat. Már hogy örültem volna neki hogy túlszárnyalt kapitányságban s valószínűleg erőben is? Én még most is akartam az osztagomat, az emberiemet… a régi életemet. Dühös, irigy voltam… Átkoztam a saját ostobaságomat, amiért ide jutottam… bűntudatom volt… engem is szerettek a tisztjeim, de talán túl gyenge vezetőjük voltam, elhanyagoltam őket? Hiszen a kötelező edzéseken kívül, akinek szüksége volt rám, ott voltam számára… mindig tárva-nyitva állt az ajtóm. De mi van, ha ez nem volt elég? S láthatóan, ez nem volt elég. Úgy tűnik, a hatalom nem egyenlő a kapitányságra való érettséggel.
Ujjaim addig kutattak a zsebeimben, míg találtam egy szem epres cukorkát, s gyorsan be is kaptam az édességet, majd egy másikat Yukénak nyújtottam.
- Mielőtt a bolyban kezdtem vendégeskedni, volt egy kapcsolatom, talán ismered is a kedvesemet… egy Privaron, Zelnek hívják. Rei-chan születése után szerettünk egymásba. Seireteiben szolgált annak idején… Nem vagyok kétségbe esve vagy elbizonytalanodva a hűségét illetően. - Ajkaimra akaratlanul is mosoly ült ki: valóban rajongásig szerettem azt a férfit és az előző kapcsolatomnak hála megtanultam kezelni a nehézségeket is, amikbe ütköztünk. Neki köszönhetően jobbá váltam… S égetett a vágy, hogy újra találkozhassak vele, a karjaiba ugorjak és megcsókoljam. Akkor is, ha túllépett már rajtam, egy köszönömmel tartoztam neki.
- Mellesleg, kissé érdekesnek találom, hogy megkerestél most és fel sem ismertél. Nem mintha megsértettél volna vele, csupán kíváncsi vagyok. Mi történt veled? Azt látom rajtad, hogy átestél valamiféle változáson… de mégis milyenen? - pillantottam rá kérdőn.

Tárgy: Re: Karakura Town sikátorai Vas. Jún. 01, 2014 3:13 am

Ismerlek valahonnan? O.o

Egyre csak hűvösödött az idő, és a szűk utcák mellettünk ontották magukból a sötét árnyakat. Úgy éreztem hirtelen, hogy olyan dolgok rejtőznek azokban a sikátorokban, amik még erre a gyenge lámpafényre sem mer kijönni. Jól emlékszem volt olyan, hogy nekem is hasonlóképpen el kellett rejtőznöm a világ elől. Talán, ha Maya tudott volna arról, hogy üldözötté vált, akkor ő is menekülőre fogta volna? Alig hiszem el, hogy most itt sétálgat mellettem. Aztán jön egy szókapcsolat, és egy tény. Nocturn kedves??? Együtt vezetni? Ez a nő, teljesen nincs tisztában akkor azzal, hogy ki is ad neki otthont. Elnevettem magam, majd úgy válaszoltam.
- Akkor egészen biztos vagyok benne, hogy jó dolgod van. Nocturn mindig nagylelkű, és persze becsületes is. Jó ismerősöm, volt már vele nem egyszer üzelmem- fejtem ki a véleményemet, majd megigazítottam a kalapomat. Persze az a férfi akkut megbízhatatlanságban szenved, és soha sem tudhatod, hogy mikor lép ki az árnyakból, hogy még utoljára átvágjon, aztán meg hátba vágjon. Nézőpont kérdése, Noctrunnel jó kapcsolatot fogok ápolni az biztos, de ekkora bizalmat nem fogok megszavazni neki, mint azt Maya, talán botor módon tette. Sebaj, legalább jó kezekben van. Nem csalódtam eddig még sosem a mágus eszében, és biztos vagyok benne, hogy ezután sem fogok. Ellenben rettegek. Egyre inkább azt veszem észre, hogy a jövő ismét bizonytalan kövekre épül, és nekem észnél kell lennem, hogy az legyen, amit én akarok. Az események manipulálása az igazi hatalom. Ezt még Nocturn mondta Belialnak, de az igazságtartalma abban a pillanatban számomra csapásszerűen egyszerűnek tűnt. Mi sem egyszerűbb, mint a történések forgatása, és most, amikor gyakorolnom kéne eme készségem, elszáll az agyam. Pillanatról pillanatra, feszültebbé válok, és mikor megforgatom a fejemet, hogy a nyakamban érzett nyomást kilazítsam, megállok egy másodpercre. Megéreztem egy nagyon furcsa gondolatot, amit azonnali hatállyal el kellett nyomnom. Persze gyakorlott vagyok már ebben, így sikerült is. A szavait csak futva hallom meg, és egy enyhébb, ziláltabb hangom válaszolok neki.
- Ai az a nő, aki több megpróbáltatáson esett már át élete során, mint bármelyik nő, akivel eddig valaha találkoztam. Megedzették a nehéz évek, de láthatod, olyan kapitánnyá vált, akire szükséget látnak az osztagban belül is. Nem te voltál a gyenge, hanem ő az erősebb. Ő példát mutat mindnyájunknak, és még én is követném őt, bármely tiszt helyében- aztán a felém nyújtott cukorkára pillantottam. Átvettem tőle, és értetlenül néztem. Először fogalmam sem volt, hogy mi az hirtelen, de a csomagolástól megszabadítva jól átvizsgáltam. Az effajta kis csodákról nekem rég le kellett szoknom, így azt hiszem most sem fogadom el. Visszateszem a fóliába, és zsebre vágom, ahol egy szempillantás előtt eltűnt. Majd odaadom valakinek, ha eszembe jut valaha, hogy ez ott van valahol a zsebembe. Megcsóválom a fejemet, majd megakadok egy szaván. Boly… Hogy tessék? Az meg mi a fészkes fene? Egyáltalán nem érdekelt a nagy szerelme.
- Azt mondtad, hogy börtönben voltál. Ez a boly izé volt a börtönöd? Én úgy tudtam, hogy a börtönt az Mukennek nevezik, ahová a bűnözőket zárják- valahogy az agyam elkezdett kattogni. Seiran hazudott arról, hogy meghalt, és egy Boly nevű börtönben raboskodott. Ezek szerint ő tudott róla, hogy elzárták… Hirtelen tértem észhez a dolgot illetően. Titokban csukták le, senki nem hallott róla, és mindezek után egy földalatti intézet vezetője azt hazudja nekem, hogy már réges-rég meghalt Maya. Vajon a Gotei hányszor engedte meg magának az efféle eljárásokat? Azt hiszem feltétlen lesz egy beszélgetésem erről Seirannal. Ha továbbra is hazudni mer nekem, én megőrjítem a saját zanpakutouját! Ekkor egy újfajta érzés tör elő belőlem, amitől a szívem hirtelen erősebben kezdett pumpálni. Megszédültem egy picit, de egyáltalán nem tántorodtam meg, így ez aligha volt észrevehető. Amikor aztán a múltról kérdez, én ránézek. Hirtelen történt minden, elborított a sötét világ, és én elszürkült hosszú karmokkal rendelkező kezemmel megszorítottam a torkánál fogva, hogy fulladozzon. Másik kezemet a mellkasába döftem és megragadva azt a dobogó eszközt, egyszerűen kitéptem. Félredobtam a testét, és összeroppantottam a szívét. Egyet pislogtam, és Maya ismét sértetlenül ott állt előttem. Csak képzelődtem, és ettől a hallucinációtól ijedten ugrottam hátra tőle, majd térdre rogytam. A kalap is leesett a fejemről, én meg hangosan kiabálva a fejemet szorítottam. Izzó sárga tekintetemmel menekülő utat kerestem az elmémből. A kiáltás abbamaradtával, körülöttem minden egy kissé elmosódottá vált. Lüktetett a vér a fejemben, és én vergődő zihálással remegtem a földön. Egyáltalán kitörlődött az eszemből az, hogy ki van előttem, ki az, akinek megtört elmémet megmutatom.
- Segítség…- mondtam elhaló hangon, de a démonok anyanyelvén, szóval Mayának ez egy durva sosem hallott idegen nyelv lehetett, habár fogalmam sincs róla, hogy beszéli-e a nyelvet. Aztán minden kitisztulni látszott, ahogyan a bennem kavargó idegen lélekenergia alábbhagyott a kitörési kísérlettel. Vért láttam a kezeimen. Szüntelenül ömlött róla mások vére, és én elkerekedett szemekkel néztem az újabb tévképzetet. Elfehéredett az arcom, és a szemeim alatt fekete minták jelentek meg, amik ugyebár csak festések. Halottá vált végül teljesen a bőröm színe, és én ebben az állapotban kétségbeesett tekintettel nézek fel az előttem álló fekete hajú nőre. Felismerem végül az arcát, és eszembe jut az, hogy most hol is vagyok, és tulajdonképpen ki is vagyok. Ahogy a fantazmák kitisztulnak belőlem, úgy az erőteljes zihálást lihegésre váltom. Úgy éreztem, majd kiugrik a szívem a helyéről. Kövér izzadtságcseppek jelentek meg a homlokomról. Mikor letöröltem ezeket, után még lent maradtam a földön, hiszen egész testem gyengén remegett.
- Hazudtam neked Maya- nyögtem ki végül - Nem meghaltam… annál sokkal rosszabb dolog történt velem. Feláldoztam magam valakiért, és több, mint 600 évig raboskodtam egy Belial nevű démonlord kastélyában. A szolgájává tett, és az örökké tartó kínzások hatására teljesen kilúgozta belőlem a múltamat. A tartásom, és az emberségem semmivé foszlott, sötétségbe taszított, és rabként tartott szabadon a kastélyában. Kénye kedve szerint rendelkezett felettem, és én… én megváltoztam végül. Legyőztem őt, és visszatértem ide, az Élők közé. Nem emlékeztem senkire akkor még. Se Reire, se a társaimra, még magamra se. És én akkor abban a percben félig démonná váltam. Nem vagyok már többé shinigami egészen- meséltem meg-meg tördelve az egészet. Végül felkeltem, és a kalapom egy csettintésre a fejemre röppent - Azt kell mondjam Maya, sajnálom azt, ami történt veled, de én megöregedtem ott. Én nem négy évet töltöttem egy cellában, hanem az addigi életem háromszorosát. Meglepődnél, ha tudnád, hogy most 800 is elmúltam már, csupán legyőztem a démonnal együtt az időt is, így az többé már nem hat rám- ekkor széttártam a két karomat, és a ruhám anyagából látszólag lepkék foszlottak le, és elrepülve, most Mayát vették körbe, és míg körülöttünk annyi lepke kavargott, hogy már nem lehetetett belőlük kilátni, szétfoszlottak végül, és én az ijesztő sárga szememmel vigyorogtam rá. Az előbbi kitörés nyoma nem látszott, de mégis érezhető volt az őrület, és hogy a szenvedésem valahogyan azzal palástolom el.
- Most én vagyok Lord Belial. Megöltem őt végleg, és megtanultam használni az új erőmet, és biztosíthatlak felőle, hogy ezzel még Yuusukénél is erősebb leszek egyszer, és ha túl mutatok rajta, akkor valóban minden idők leghatalmasabb halálistenévé válok majd. Mégis mindezt csak egy dolog miatt szeretném véghez vinni, az pedig a jövőm. Megvédem a jövőmet, és véleményem szerint a jövő nem mástól függ, mint hogy kik vesznek körbe. Éppen ezért meg fogom őket védeni mindentől. Nem fogom hagyni, hogy mégegyszer elvegye tőlem a sors a boldogságomat, hiszen legyőztem a sorsot már többször is- mondtam elszántan neki, és ekkor eszembe jutott a Sors Dárdája, amit szintúgy elpusztítottunk. Mosolyogva fordultam meg előre, és elindultam úgy, mintha ez az egész meg sem történt volna. Nevetve lépkedek szinte táncolva, majd meglepetésszerűen rászegeztem az ujjamat Mayára.

- Te pedig- mondtam szinte parancsolóan- Elvezetlek a lányunkhoz, és újra rendbe hozom a kapcsolatotokat. Visszakapod a te kis pici lányodat, mégpedig a következő módon. Jövő hétfőn, mához 3 napra, amikor leszáll az est, és a gyermekek már aludni térnek, akkor meg fogsz jelenni egy játszótéren. Ez a játszótér legyen az a bizonyos és híres Yumisawa játszótéren, de bizony, hogy úgy lesz- mondtam és sárgán izzó tekintemet vetettem rá, méghozzá tiszta tébolyultsággal. A semmiből egy kártya jelent meg a kezembe, és jópárszor megforgatva azt, egy paklivá húztam szét, a teljesen egyértelműen egy lapot. Elnevettem magam. Megmutattam neki a lapok alját, így teljesen látszódott, hogy egy átlagos francia pakli volt az.
- Húzz egyet, és megmondom mi lesz az- mondtam a szokásosat, de ellenvetést nem tűrtem. Ha ezt megteszi, akkor egy képet húz ki a kislányáról - A Reit húztad- mondtam vihogva. A képen az első ünnepi kimonoját próbálgató vidám kislányka tetszelgett a kamerának, hogy megmutassa, igenis szép ő, és a főként kék színt megtörte a repülő sisakja, amit még én sem tudom pontosan, hogy honnan szerezte. Életvidám volt, a megtörtség legapróbb jelét sem mutatva. Mondjuk a képen a jelen korával van, így számára is meglepő lehet, hogy mennyit változott. Elkuncogtam magam, majd ráböktem a fotóra.
- A tiedé bizony. Teheted pénztárcába, képkeretbe, kalapba, vagy akár magadra is tetováltathatod, mit bánom én- mondtam szórakozottan, majd megpöcköltem hirtelen a homlokát - Akárhogy is vesszük, hiába nem vagyunk már szerelmesek egymásba, de azért büszkék lehetünk magunkra, hogy egy ilyen kis csodát hoztunk össze- aztán a vállamat megvonva fordultam el tőle, és nevetve elővettem a zanpakutoumat. Kissé megriadtan dermedtem meg. Aktiválódott a shikai szintem, és enyhén szomorkásan fordultam meg.
- Héj Maya- vontam magamra a figyelmét a képről - Örülök, hogy láttalak. Ne feledd, jövő hétfő, park, játszótér. Mi ott leszünk- és megpörgetve a zanpakutoumat, még nevettem egy utolsót, aztán szertefoszlottam. Végül odaadtam a saját kis képemet Reiről, de hát nem bánom. Nekem van másik *-* . Pillanatnyilag Paragonba jelentem meg, és az eddigi színjátékom most megtört. Idegessé váltam és démoni nyelven szitkozódtam, kiadva a feszkót magamból. A következő teleportálásom Aihoz vezetett. Tudnia kell mindenről!