//Mi igaz és mi nem - Misty megismeri az igazi Yuke-t//

Néha semmi nem tud úgy alakulni, ahogy azt az ember elképzelte, és ez sokkal rosszabb tud lenni, mint jó néhány pofon csapás magától a főkapitánytól érkezve. Mára szinte mindent elrendeztem, hogy legyen egy nyugodt estém, amit eltölthetek Kojiro társaságában, de a sors szokás szerint közbeszólt. Jó előre terveztem már ezt az estét, mindenkinek megmondtam, hogy magam fogom lefejezni, ha zavarni mer, de úgy tűnik, ez a kérés a Gotei 13 vezetőiig nem jutott el. Legalábbis csak erre tudok következtetni abból, hogy a kellemes, esti sétámat, amelyet egy ideje már terveztem, szépen pokollepkék egész hada zavarta meg. Az első párat még sikerült kikerülnöm és azt is észrevettem, hogy a legtöbbet nem is nekem címezték, hanem Nagano Nobunak, de végül csak elárasztottak a kis dögök, amíg meg nem találtam a vezetőjüket, aki egyenesen a főkapitány parancsát hozta. Remek, mára nekem elvileg szabad napom volt, de ez persze az ég adta világon senkit nem érdekelt a környékről. Legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy mára nem én voltam a felelős kapitány, akit baj esetén riasztani kell, mégis mindenki hozzám fordult. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne küldjem a főnök becses szüleit melegebb éghajlatra, miközben kibányásztam az üzenetek értelmét, ami nagyjából annyiról szólt, hogy nekem most azonnal fel kell keresnem egy senkai kaput, amit már jó előre megnyitottak számomra, ugyanis bajba került pár kezdő shinigami és felbukkant valami nem várt lény is a közelben. Ez utóbbiról persze infókat nem adtak meg, nekem pedig esélyem nem volt kérdezni. Helyette igyekeznem kellett a kardomért, mivel persze azt ki nem bírták volna várni, hogy vége legyen a randimnak. Nem túl nagy örömmel búcsúztam el, majd a leggyorsabb shunpomat elővéve siklottak végig a városon, hátha végre sikerül nekik egyszer az életben örömet is okoznom. A kapitányi haorit jószerével csak felrántottam, majd út közben a kardommal bűvészkedve vettem fel, így teljes harci díszben állva a kapunál, amit mint kiderült, jó előre úgy nyitottak meg, hogy közel kerüljek a shinigamikhoz. Közben az egyik tiszt hadarva elmondta, hogy egy shinigami már nem él, a lélekenergiája rég eltűnt, a bemért személy pedig a közelben Tamachi Yukezo. Remek, ha én megtalálom Nobut, elevenen megnyúzom, nekem randin kéne lennem, nem mentésen. De ezt persze jó kislányként nem tehetem szóvá, így egyszerűen csak egy sóhajjal jutalmaztam az információkat, ügyelve rá, hogy ne üljön ki az arcomra bosszúság. Természetesen nem örülök, hogy valaki meghalt, az meg még kevésbé jó, hogy veszélyben vannak a többiek is, de egyszerűen ma nem én vagyok szolgálatban, ezért nem fogok bűntudattal megküzdeni...
Karakurába tartva szorosan lehunytam a szemem és próbáltam megtalálni a helyet, ahova mennem kell. Éreztem a közelben az erejét a hollowoknak, és pár pillanatra a harcot is láttam, de azt most elengedtem. Már csak egy harcos volt életben, valamint Tamachi, ami nem sok jót jelent a hollowokkal szemben. A lehető leggyorsabban próbáltam a levegőből megtalálni a pontos helyet, amely nem is volt olyan nehéz, mivel a célt tévesztett támadások valóságos tűzijátékká váltak a szememben. Még nem akartam beleavatkozni, féltem, ha megzavarom a hollow-okat, azok automatikusan a leggyengébb lényt fogják célba venni, de a kezem végig a kardomon volt, készen állva rá, hogy bármelyik pillanatban, amikor úgy döntök, megéri kockáztatni, ki tudjak lőni. Immáron láttam a harcost is, aki szemmel láthatóan védte inkább a halálistent, mint támadta meg. Egy sóhajt magamban elnyomtam, miközben reméltem, hogy nem gondolja meg magát, attól, hogy a napomat elrontották, még nem gondoltam annyira komolyan a gyilkos kedvet, hogy öljek is. A hold fénye tisztává változtatta a látásomat, minden mozdulat kibontakozott a szemem előtt, miközben a lélekenergiámat visszafogtam, semmi szükség rá, hogy egy közelben kószáló espada is ide csődüljön még. Remélem, hogy hamar szabadulok, ahhoz viszont el kéne intéznem a nemest. Szuper, mintha nem tudnák, hogy utálok vért ontani, nagyon köszönöm szépen a megértésüket. Na, most már mindegy, akkor szépen végig várom, hogy befejezze a harcot. Eddig nem úgy nézett ki, mintha annyira a nehezére esne legyőzni a lidérceket, nekem meg piszkosul ráér a kinyírása, ha már egyszer meg kell tennem. Bár, az nagyot dob az esélyeim, ha a shinigami sértetlenül megússza, nem hittem volna, hogy képes lehet ilyesmire is. Nem tudom mit gondoljak róla, hiszen tudom, mit tett, már akkor is hadnagy voltam és hallottam róla, valamint láttam a jelentéseket, ezek után azért kicsit nehéz elhinni, hogy most éppen a testi épségét kockáztatja valaki másért. Igazság szerint azon sem lepődnék meg, ha egyszerűen kijelentené, hogy az egész színjáték volt, így jelenleg eszem ágában sincs segíteni neki. Csapda is lehet, amibe semmi kedvem belesétálni. De akkor elég jól kitervelt, mivel azt a csúnya sebet ott nem fogja később megköszönni senkinek sem.
Mielőtt azonban a dolgokat tovább tudtam volna gondolni, az események hirtelen felgyorsultak, miközben a férfi szabadjára engedte a lélekenergiáját. Az erő, ami megcsapott, azonnal és egyértelműen jelezte, hogy bizony ex-shinigami, vagy nem az, de nagyon is hasonló az erő szintje, mint az enyém, ha nem magasabb annál, ami viszont nekem nem sok jót jelent. Főleg akkor, ha még mindig itt van az újonc a közelben. A fenébe, itt ilyen erővel nem lehet harcolni, nincs az az isten, hogy ezt ne vegye észre minden erre járó lidérc, plusz a 12. osztag összes érzékelője is fogadni mernék, hogy egy jó ideje már komolyan begerjedt tőle. Akkor a harcról egyelőre ennyit, később talán lesz esélyem rá. Azon viszont nem pont most fogok meglepődni, hogy észre is vette végre a jelenlétemet, hiszen a kapitányi lélekenergiát azért nem lehet ilyen könnyen elrejteni senki és semmi elől. De azt azért már ne róják fel nekem, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt, így egy határozott sóhajjal végül csak kisétáltam az árnyékból, láthatóvá téve a haorim egy részét, pontosan azt, ami még nem árulja el, hogy melyik osztaghoz is tartozom.
- Menj a senkai kapuhoz, a 4. osztag emberei már várnak! - néztem rá az újoncra, aki még mindig a földön volt, szemmel láthatóan nem könnyen emészti meg a dolgokat. Nekem mindegy, de ha lehet, akkor a lelkét ne itt, hanem Seiretei-ben kezeltesse, mivel még mindig nincs biztonságban. Az egyetlen különbség, hogy most már esélye van a szabadulásra, hiszen sakkban tudok azért tartani ezt a nemest, amíg ő biztonságosan át nem jut Soul Society-be. A többin meg nagyon is ráérnék később gondolkodni, miután ezzel kapcsolatban az aggódásom tárgytalan lesz. Oké, ez aztán a szépen megfogalmazott gondolat, de túlélem. Miközben a kölyök összeszedte magát, én visszapillantottam Tamachira, egyenesen a szemébe nézve, hogy a legkisebb mozdulatát is meg tudjam állítani. Lehet, hogy nem tudtam a többieket megmenteni, hiszen túl későn értesítettek, de ez nem jelenti azt, hogy most feladom. Előbb fogom keresztül szúrni a kardot magamon, és az igazán nem zavar, ha látja rajtam, hogy elszánt vagyok. Ha meg közben megsértettem, az valahogy nem fog tudni érdekelni egyhamar, abban biztos vagyok. - Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy feladod magad, Tamachi Yukezo! - néztem rá hidegen, jelezve, ezt halálosan komolyan gondolom. Semmi kedvem vért ontani, ez a hely nem is megfelelő rá, akkor meg kíméljen meg attól a lehetőségtől, hogy egyszerűen csak nekem kelljen "láncra verve" elrángatnom innen. Mindkettőnknek könnyebb volna, az biztos.

//Mi igaz és mi nem - Misty megismeri az igazi Yuke-t//

Sejtettem, hogy esze ágában sem lesz csak úgy feladni magát a kérésemre, de nem is ez volt a célom. Láttam a pusztítást, amit Tamachi Yukezo hagyott maga után, mikor elhagyta Soul Society-t és biztos vagyok benne, hogy azóta sem gyengült le. Csak annyit reméltem, hogy nem gondolja komolyan a rombolást, nem tudnám elviselni, ha most sokan megsérülnének, amiért neki hirtelen nem tetszik, hogy egy kapitányt küldtek a nyakába. Maradjunk annyiban, hogy én sem akartam eredetileg ide kerülni, de ha már nem tudok tiltakozni a kedves felsőbb vezetés határozatai ellen, megteszem. Azt nem mondom, hogy rá is fogok támadni, arra kaptam parancsot, hogyha tudom, vigyem vissza a szökevényt Soul Society-be, de persze közben küldjem vissza a tiszteket is. Nos, az egyik fele megvan, a lélekenergia kapcsán már biztos vagyok benne, hogy elérte a kaput, és áldom közben az eget, hogy nem tudják érzékelni, én éppen harcolok-e, vagy nem. Majd egyszer fogják, addig azonban támadni nem akarok, ez nagyjából fél tucat elvemmel ellenkezik, kezdve azzal, hogy csak arrancar és espada ellen használom komolyan a kardomat, keresztül azon, hogy aki megmentett egy tisztet, annak jár a hála, és persze be is zárul pontosan annál a résznél, hogy sérült ellenfélre nem támadok rá, főleg, ha nem is ártott nekem, amit még valójában nem tett meg. Nos, akkor erről ennyit, én ugyan nem fogok a farkasszem nézésen kívül másképp küzdeni vele és pont. Akinek nem tetszik, az jöhet utánam és átveheti a helyemet, mivel nekem ehhez semmi kedvem. Itt vagyok, mert nem volt már, most mégis mit várnának tőlem? Azt tudom, hogy mit nem tudok teljesíteni, és épp itt a határ. Amúgy pedig beszéltetni sem lenne rossz ötlet, ráadásul látszik rajta, hogy ő is felismert, ami nem jön rosszul. Mondjuk az nem sokat segít nekem, hogy szemmel láthatóan komolyan velem akar vitázni a felsőbb vezetés problémáiról. Na, mintha én nem látnám benne a hibákat, köszönöm szépen.
- Nem tudok rajta csodálkozni, hogy nem tetszik a rendszer, mivel tényleg hibás. A változások azonban lehet, hogy közelebb vannak, mint hiszed. Az meg nem az én gondom, hogy rossz kapitányt fogtak ki, mivel nekem többet ér a shinigamik élete, mint a csapdájuk... - válaszoltam ráérősen, és a legkisebb jelét sem mutattam, hogy sikerült volna meglepnie az akciójának. Nem zavart a dolog, sejtettem, hogy még lesz itt az a tipikus férfi erőfitogtatás, és nekem is van elég gyors shunpom ahhoz, hogy fel tudjam mérni, mikor indul meg felém, majd egyszerűen kikerülni, ha kell. Most nem tettem, nem fogok belehalni, ha hozzám ér, ha meg mást próbál, egyszerűen teszek róla, hogy esélye sem legyen próbálkozni. Nem szeretem, ha tapiznak, egyszerűen idegesít, de úgy tűnik, neki ez nem tűnt fel, így szinte azonnal elrántottam az arcomat, amikor megpróbálta megérinteni. A francba, ilyenkor aztán nagyon tudom utálni a képességeimet, mert nem tudom róluk elfeledkezni. Na, mikor még a ruhán keresztül fogja meg valaki a karom, azzal nincs bajom, de ez itt nem az a helyzet, amiben ilyen könnyen menne az elvonatkoztatás. Még így is nehezen tudtam elérni, hogy ne remegjek meg, egyszerűen csak egy kis lépéssel odébb léptem. - Nem akarok harcolni én sem, de ha lehet, a simogatást mellékeld, és a bókokat is, a randimról rángattak el miattad... - pillantottam rá enyhén dühösen, hiszen én persze sejtettem, hogy itt ma semmi nem lesz, de erről esélyem sem lett volna meggyőzni a felsőbb vezetést. Nekik nem mondhatom, hogy jók a megérzéseim, mást pedig még kevésbé, ha nem akarok a 12. osztag munkaasztalán kikötni, így persze nincs más esélyem, mint összeszorítani a fogamat, és tenni, amit kell. Nem túl kellemes dolog, ami azt illeti, a kedvem sem éppen az igazi, és most csak annak köszönheti Yukezo, hogy nem öntöm le egy adag hideg vízzel a bagóját, hogy éppen elég morcos a kedvem és nem nagyon tudnék józan választ adni. De persze mire sikerülne összeszednem annyira a gondolataimat, hogy mégis megfogalmazzam, mi a problémám, már újra meg is szólal, mire reflexből villan fel a szemem vörösen. A francba, de tudom utálni, amikor így hívnak.
- Mistique! - javítottam ki szinte azonnal a kérdését szinte végig sem hallgatva, mivel már elegem van abból is, ha a kapitányi gyűléseken használják ezt a nevet rám. Ott még ugyan el is tűröm, de bárhol máshol már nagyon kezd belőle elegem lenni, így akik ismernek, azok már automatikusan a Mistique-et használják, a barátaimnak pedig Misty vagyok és ezzel be is zárult szerintem a kör. De talán ha már volt ilyen kedves, akkor a kérdésére illene is válaszolnom, a gond az, hogy mit mondhatok el magamról baj nélkül. Mindegy, ha kicsit keres, vagy megerőlteti a fejét, akkor úgyis magától rájönne a dologra, így nyugodtan válaszolhatok is neki. - Tanaka Hitoshi eltűnése után neveztek ki... - válaszoltam óvatosan, mivel ha fejben számol egy kicsit, akkor rájön, hogy alig egy év alatt ugráltam előre a 4. tiszttől, akiként még ismert, a hadnagyon keresztül a kapitányig. Azt ne részletezzük, hogy közben meg több kapitányom volt, mint valakinek hosszú évtizedek alatt fordul elő az osztagában. Mindegy, azt hiszem ebből rá is jön, hogy sikerült elég érdekes osztagba kerülnöm, elvégre pontosan oda nem illettem én, ahol ennyire fontosak a szabályok elméletben.
- Nézd, azt hiszem el, amire ismerek bizonyítékot is. Sok dolgot fogtak rád, de a lélekenergia elárulja az ügyesebbeknek melyik a koholmány. Például azt az inget nyugodtan megtarthatod, hollow nyoma van csak rajta, a kardomé nincs... - jegyeztem meg, hiszen nagyon nem gondoltam komolyan, hogy ennyire hosszú beszédjére egyszerre fogok válaszolni, valahogy nem vagyok hozzászokva az olyan alakokhoz, akikbe nem lehet belefojtani sem a szót. Nem, mintha zavarna engem a dolog, jobb, mint a csend, csak kicsit kényelmetlen, amikor egyszerre egy csomó információt zúdít rám, meg kérdéseket. Mindegy, ezen ma már semmi energiám felhúzni magamat, a mai napomat meg már elrontották, így nyugodtan megtehetem, hogy elbeszélgetek Yukezoval kicsit. Nagyon érdekelne, hogy milyenek a tervei és remélem, hogy ki is tudom belőle valamit szedni. Ha nem, akkor meg egyszerűen talán sikerül elérnem, hogy lehetőleg ne akkor pattogjon, amikor én vagyok a felelős és kötelességem lenne összeverekedni vele. - Rendben, a mai napomnak már úgyis mindegy. De akkor felejtsd el a cigit, nagyon rosszul bírom a füstjét. - jelentettem ki eléggé biztos pillantás társaságában, mivel az oké, hogy elbeszélgetek vele, de ha lehet, azt a részt hagyjuk ki, hogy olyan illatom legyen, mint a láncdohányosoknak. A szemem amúgy is érzékeny, az sem rajong érte, szóval ha lehet, legyen már olyan kedves és ezt az egy szokását a jelenlétemben hanyagolja. Ennyit igazán megtehet, főleg, ha már megmondtam, hogy ebben az esetben szívesen teázom vele egyet. - Merre is szándékozol menni? - néztem rá óvatosan, hiszen nem akartam most hirtelen elindulni egy irányba, mikor elméletileg ő tudja, hol is szeretne velem a továbbiakban beszélni. Ez a hely már kezd nyomasztó lenni, és bár én szeretem az éjszakát, nem éppen ez a villogó lámpás rész az, amit ennyire tudok kedvelni benne...

Pár gyermekkori barátommal ismét sikeresen túllőttünk a célon. Mind a négyen majdhogynem az asztal alá ittuk magunkat a nálam tartott házibuliban. Nos, tulajdonképpen a házibuli témája az egyik srác szülinapja lett volna ha eljön, de mivel nem volt oly nedves, hogy ezt megtegye úgy döntöttünk a spanokkal, hogy az ivászatot azért még megtartjuk. Tömérdek mennyiségű piát szedtünk össze innen, onnan, amonnan és mind elfogyott. Már azon se csodálkoztam volna, hogy alkoholmérgezésben megdöglünk.
- Skacok.... itt az ideje, hogy teljesen szétessünk! - mondta az egyik srác majd benyúlt a bulóverzsebébe és elővett egy kis baseball ütőre hasonlítő kis vicces cigit. Kicsit meglepődtem mert nem tudtam, hogy van nála én meg lassan másfél éve leálltam az ilyen szerekkel és inkább csak iszok, de azt is addig míg az asztal alá nem kerülök mint például most. De mg mielőtt én a ház tulajdonosa és a buli szervezője lereagálhatta volna a dolgot már be is gyújtották a cigit és egy kör már le is ment. Mit nem mondjak nagyon örütem neki, hogy engedély nélkül megteszik, de abban az állapotban amiben most vagyok nem is tudnám megakadályozni maximum úgy, hogy én szívom el helyettük! Ez nem is rossz ötlet. Úgyis nagy tüdőm van. Számomra az egy slukk annyit tesz ki mint másoknak három-négy.
Nagy nehezen elkúsztam a a csapathoz és jeleztem, hogy passzintsák csak ide nekem is a varázspálcát. Kicsit meglepődtek mert tudták, hogy már nagyon rész szívtam füvet, de most nem érdekelt. Elvettem és elkezdtem a nagy tervet. A fű ízétől iszonyatos hányinger tört rám, de mikor már láttam, hogy két slukknyi van benne visszaadtam nekik. Kicsit felháborodtak a tettem miatt, de csak egy nagyot mosolyogtam majd annyira ellazultam, hogy nem bírtam magam ülőhelyzetben tartani és eldőltem mint egy liszteszsák..
- Skacok... ez nagyon ütős, de ha még egyszer a lakásomban gyújtotok rá erre a szarra én kiheréllek titeket és a heréiteket rakom a szemeitek helyére és a szép kerek szemgolyóitokat pedig a zacsitokba! Érthető voltam?! - csesztem le őket. Éreztem ahogyan száradok ki és azt is éreztem, hogy szédülök mint a fene. Megpróbáltam felállni, de valahogy nem sikerült. Annyira ellazított a cucc, hogy nem éreztem a lábaimat. Olyan volt mintha nem is lennének lábaim.
Nagy nehezen és két röhögő görcs között sikerült hasra tornáznom magam így lehetségessé vált azt, hogy elkússzak a fürdőig ahol feltornázom majd magam valahogyan álló helyzetbe, hogy inni tudjak a csapból mert avégén még úgy kiszáradok, hogy itt lesz nekem kampec az meg em pálya mert neme szép és hosszú életet kell élnem ha már a családom 90%-nak nem sikerült. Én most helyettük is élvezem az életet még akkor is ha nekik eme buli lehetőség nem is tetszene.
Ahogy kúszok előre a földön annyit veszek észre, hogy apró, rózsaszín bundáűval és vérben forgó szemekkel rendelkező kis nyuszik ugrálnak el előttem. Kicsit megijedtem ráadásul még azt is észrevettem, hogy kukacnak flesseltem magam csak azért mert kúszok előre a földön. A flashelt nyuszik azt jelentik, hogy ismételten -mint másfél évvel ezelőtt mikor leraktam a füvet- be vagyok állva mint a gerely. Megrémültem,kapkodni kezdtem a nyuszik után, hogy eltűnjenek vagy valami, de ahányszor hozzáérhettem volna a nyuszikhoz a kezem vagy átsuhant rajtuk vagy begörcsölt. Egyre jobban kezdtem bepánikolni, hogy a nyuszik megesznek vagy a többiek eltaposnak hiszen én csak egy giliszta vagyok mikor minden elsötétül előttem. Könnyedén lebegtem a végtelennek tűnő sötétségben ahol semmiért se kellett aggódnom. Lehet, hogy meghaltam? Nem nem hiszem... ha meghaltam volna akkor vagy shinigamivá vagy hollowá változtam volna. De egyik sem történt meg szóval ezért nem kell aggódnom. Súlytalanul lebegtem a sötétségben mikor arra lettem figyelmes, hogy ég az arcom. Kinyitottam a szemem és azt vettem észre, hogy az egyik srác térdel mellettem és a tenyere az arcomon van. Felpofozott, hogy felébredjek. Nem értem mire volt jó... olyan jól éreztem magam.... olyan jó volt súlytalanul lebegni a semmiben úgy, hogy semmin se kell törnöm a fejem.
- Mi a fasz van?! - mordulok rá majd felülte és rájöttem, hogy kiment belőlem a fű és a pia hatása. Örültem neki mert legalább ár nem kell flesselgetnem.
- Azt hittük túladagoltad magad vagy összeveszett az alkohol és a fű és annak köszönhetően megállt a szíved és meghaltál.... - mondta aggodalomtól csöpögően a srác majd feltápászkodott és az ajtóhoz lépett. - A többiek már elmentek... itt az ideje, hogy én is hazatérjek.... viszlát, majd még találkozunk Kaito-kun - köszönt el és lépett ki az ajtón. Meglepett, hogy már nem Shi-channak szólított hanem Kaito-kunnak. Talán tettem valami olyasmit amivel ezt érdemeltem ki? Na mindegy itt az ideje feltápászkodni és elmászni fürdeni majd keresni pár hollowt feszültség levezetésképpen.
A fürdéssel nem sokat bajlódtam. Tulajdonképpen csak beálltam a hideg víz alá aztán már mentem is öltözni. Nem nagyon izgatott az, hogy büdös vagyok e vagy sem. Az öltözékeimre se sok időt szenteltem. Felkaptam azon ruhadarabokat melyek elsőnek a kezembe akadtak majd elindultam az ajtóm felé. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón eszembe jutott, hogy a cigimet a konyhapulton felejtettem. Az ajtót nyitva hagytam és egy perc múlva már csuktam is be a hátam mögött. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mikor merre kanyarodtam csak haladtam előre hátha találok valami ellenfél féleséget akivel megküzdhetek vagy akár elbeszélgethetek vele vagy legutolsó esetben edzhetek. Már körül belül fél órája haladtam előre mikor arra lettem figyelmes, hogy sikeresen eltévedtem. Nem tudom, hogy hogyan is sikerült összehoznom, de most nem is érdekel ugyanis egy arrancar vagy holow -most nem tudom megkülönböztetni, hogy melyiknek- lélekenergiáját érzékeltem nem is olyan messze tőlem.