//Mistynek, de akár mások is csatlakozhatnak //

Bár a papírmunka mostanában egyre inkább kezdte az időbeosztásomat zavarni, egyenlőre még nem tartok ott, hogy panaszkodnom kéne. Igaz, hogy a legtöbb nyavalyás iratot messze a pokol fenekére száműzném leginkább, de egyenlőre még tart a fegyverszüneti szerződésem velük, így nem tehetem meg. Ellenben annyit nyugodt szívvel megengedhetek magamnak, hogy időnként pihenőt hirdessek, és felkeressem az osztag egyes részeit, ahol egyébként csak ritkán tenném tiszteletemet, mert előnyben részesítem a város forgatagát és az ottani anonimitást. Kivételesen azonban túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy még egyszer kimerészkedjek, így marad a belső szárnyak feltérképezése, és azon belül keresek olyan helyet, ahol el tudok kicsit szórakozni. Most is éppen ezek a gondolatok fészkeltek meg a fejemben, miközben már vagy húsz perce próbáltam egy nem túl szép kézírással megáldott egyén jelentésének értelmét kibogozni. Mit ne mondjak, bárki is volt kedves engem szomorítani ezzel a rémséggel, a helyesírás szót még távolról sem ismeri, ráadásul pedig fogadni mernék, hogy pár helyen elhagyott vonalakat, aminek hála a szövege jelenleg jobban emlékeztet a korabeli japán szentírásokra nyelvtanilag, mint a ma használt nyelvek, dialektusok, vagy akár szlengek bármelyikére. Köszönöm, nekem éppen elég hajam hullott már ki képletesen értve az osztag ilyen problémái miatt, nem áll szándékomban tovább folytatni az őszülési hadjáratomat, így egyszerűen a papírt átpasszoltam a hadnagynak leadandók közé, ő talán még ki is tudja betűzni a lényeget. Mert nekem ezt nagyítóval és kódfejtővel sem sikerült pontosan értelmezni, az már biztos, ráadásul komolyan elegem is van a mai napra minden írott szövegből, hála az ügyességüknek. Komolyan mondom, beszerzek párat az emberek világában használatos írógépek, vagy mik közül, és a tisztekhez fogok küldeni, ha megint ilyen macskakaparással akarják a szemem kiszúrni. Oké, nem vagyok fiatal, de van egy kis edzettségem, és a szememmel sincs baj, így igazán nem értem meg, miért nem képesek havonta kb. egyszer, mikor írni kell, rendesen használni azokat a tollakat, ecseteket, ki-mihez van szokva.
- Feladom... - suttogtam, miközben még egy kísérletet tettem, hogy folytassam a munkámat, megjegyzem már az utolsó pár darab papírt csak, és végül inkább hagytam a fenébe. Majd holnap bejövök kicsit korábban, és akkor talán elég friss lesz az agyam, hogy felfogjam az információkat. Most már ehhez nincs energiám, inkább megnézem a fürdőt, úgysem jártam arra már régen. Pontosabban voltam egyben, de az a városi volt, és elég érdekes kalandként végződött, ami azt illeti. Mindegy, a lényeg az, hogy végül vagy 10 perc gondolkodás után ott álltam törülközőbe tekerve a koedukált rész medencéjének szélén, majd óvatosan beleereszkedtem a vízbe. Hallottam, hogy páran kicsit megfagytam a jelenlétemre, de nem törődtem vele, a legtöbben már tudják, hogy nem harapok, aki meg nem, ideje, hogy megtanulja. Nagy sóhaj után kezdtem el körbe nézni, hátha ráakadok valakire, akit ismerek is, és nem most akar tőlem elmenekülni, mert frászt kapott...

Mint az időm nagy részében, most is a papírmunkámmal foglalatoskodtam, a legtöbb szorgalmasnak mondható hadnagy kollégámhoz hasonlóan. Éppen az utolsó iratok egyikét fejeztem be, amikor egy tiszt jött be kezében Misty által elkészített papírokkal a kezében. Így legalább egyszerre el tudjuk küldeni az osztag összes iratát. Már amúgy én is nem sokára kész leszek az én adagommal, de előtte pihenésképp átfutom a kapitány révén hozzám került papírokat. Hát nem úgy történt, ahogy vártam, mert a készek között volt két-három, amihez még hozzá se lett kezdve. Gyorsan átfutottam őket, majd pár sebes mozdulattal már be is fejeztem az el nem kezdett papírokat, plusz a saját megmaradt irataimat is. Amikor Misty utolsó pár irományánál tartottam felfigyeltem egy újabb üres papírosra, de ez eltért a többitől, mert ezt képtelen voltam elolvasni teljesen. Pár perces nagyítós nézegetés után sikerült a tiszt nevét kiolvasnom, akinek rögtön küldtem is egy pokollepkét, hogy látni szeretném. Amíg vártam rá elgondolkoztam, hogy a kedves vagy a szigorú hadnagyot adjam elő. Végül az utóbbinál döntöttem, hiszen néha azt is kell, hogy hatást gyakoroljunk.
Amikor végre megjött a tiszt szépen elmondtam neki a problémámat, aki erre nemtörődömséggel válaszolt. Erre elkezdtem vele kiabálni, hogy felfogja, kivel beszél. Közöltem vele, hogy meg kell tanulnia szebben írni, hogy el tudjuk olvasni az írását. Bár én se írok gyöngybetűkkel, de azt legalább el lehet olvasni. Ezután a tiszt elmondása alapján megírtam, amit kellett, majd a befejezett papírtömböt szintén vele szállíttattam el. Miután ez meg volt kifújtam magam és éreztem a lábaimon, hogy kezdenek elsorvadni, hiszen már régóta nem mozdultam ki. Ezért elhatároztam, hogy felfedezem az osztag épületét, mert a szobám és irodám közötti szakaszon kívül nem nagyon szoktam menni. Az osztagnézelődő körutam alkalmával sok új dolgot láttam, amiről eddig nem tudtam köztük, hogy van az osztagnak saját fürdője. És mivel szeretem a fürdőket, ezért eldöntöttem, hogy bemegyek. Egy szempillantás alatt lecseréltem az öltözékemet egy szál törülközőre, majd a közös medence felé vettem az utam. Miközben szép lassan haladok a célom felé, megpillantom távolról a medencét és felfigyeltem, hogy, aki éppen a vízbe ereszkedik nem más, mint Misty. Gyorsabbra veszem a tempómat, de nem annyira, hogy elcsússzak egy víztócsába, hogy utolérjem a kapitányt. Amikor pedig elértem a medence széléhez egyből üdvözlöm is a kapitánynak.
- Jó napot a taichounak! – köszönök Mistynek, majd belépek a vízbe és elindulom a lány felé.

Jól van, érezhetően megcsappant egy kicsit a lelkesedés a fürdőn belül, hála a felbukkanásomnak, de őszintén bevallom, nekem ezzel semmi komolyabb bajom nem volt. Próbáltam nem észre venni a sugdolózásokat, amelyet éppen azt tárgyalták ki, mégis mi a csoda ütött belém, hogy megjelentem egy ilyen helyen, hiszen azt nem hiszem, hogy bárki is szimplám elfogadná válasznak, egyszerűen unatkoztam és ki akartam kicsit pihenni magamat. Szeretem a pezsgést körülöttem, kifejezetten jól is bírom, így nem volt nehéz pihentetőnek találni az osztag egyik fő gyülekezőhelyét. Igaz, én egészen eddig abban az ártatlanabbnak számító tényben reménykedtem, hogy ismerkedése általában a kertet használják a tagok. De úgy tűnik ezzel beszívtam, mivel itt még átlagos esetben is több a látogató, mint bárhol máshol az osztag területén belül. Amúgy viszont meg tudom őket érteni, elvégre itt azért kicsit végig lehet nézni a testi adottságokat is, nem csak a fekete kimonót látják. Viszont pech, hogy engem is ismernek, és ezért nem olyan könnyű elvegyülni. Mindegy, ha nem akarnak velem beszélni, én kötelezővé nem teszem ezt számukra, egyszerűen csak hátra dőlök az egyik ülőrészen, és élvezem egy kicsit a meleg vizet. Remélhetőleg ezzel sikerül lenyugodnom, és többet nem is fogom látni, hogy éppen ki az, aki cseppet sem feltűnés mentesen néz meg magának. Oké, tényleg nem túl gyakori látvány egy kapitány egy szál törülközőben, de ennyire nem kéne feltűnően pislogniuk felém, mert a végén még kiesik a szemük. A saját önbecsülésemet azért szépen növelte a tény, hogy figyelnek, de egyszerűen mindennek van határa. Szerencsére viszont nem túl sokáig kellett komolyabban ezen gondolkodnom, mert már most érzékeltem, hogy valaki elindult felém, és sikeresen eltakarta a kilátást a többiek elől. Nem tudom ki az, de egyszer még tuti hálás leszek nagyon neki ezért a kis fordulásért. Nem akartam feltűnő lenni, és bár ez nem jött össze, talán most végre el tudok tűnni a tömegben, legalább egy kis időre. Amint megszólított, már tudtam, hogy a hadnagyom az, akit sikerült kifognom. Remek, úgy tűnik ma itt lesz a felettesi gyűlés. Hát ez jó, szerintem máskor még véletlenül sem találják itt egyikünket sem, most meg kapásból mindketten felbukkantunk. Na, nem baj, legalább megszokják, hogy milyen kiismerhetetlenek tudunk lenni.
- Nahát! Hello Nara! Te is meguntad a papírmunkát mára? - néztem rá nevetve, hiszen a legtöbbször akkor szoktunk összefutni munkán kívül, ha már végeztünk arra a napra a feladatokkal. Különben meg lassan már nem ártana máskor is megejteni egy-egy találkozást, utálok olyan ismeretségeket kötni, amelyek kizárólag a munkára korlátozódnak. Vagy egyszerűen nem bírnak engem és visszafogom magamat, vagy jóban leszünk. A hadnaggyal valahol a kettő között sikeresen leragadtam, hála az enyhe extra feladat és küldetés adagomnak, de azt hiszem már nagyon itt az ideje, hogy változtassak ezen. Már amennyiben ő nem gondolja ezt másképp. - Egyébként gyakran jársz erre? - kérdeztem ismét, mert semmi kedvem nem volt a fagyott hangulathoz. Szerencsére úgy tűnik az nem is nagyon akart bekövetkezni, mert nem Nara volt az egyetlen, aki hozzám közelebb mert merészkedni. Szinte még nem is hallottam a hangját, már tudtam, hogy ki van mögöttem, hiszen Omote lélekenergiájából már eleget ahhoz, hogy felismerjem tíz méteren belülről. Most éppen erre járt, én pedig mosolyogva fogadtam, hiszen nem kis spiritusz kellett hozzá, hogy ide jöjjön. A köszöntésén nem is, de utána a kézcsókon azért kicsit elcsodálkoztam, hiszen rengeteg üdvözlési szokást láttam már, de ez az egyik legritkább. Igazság szerint én sem fogtam ki túl sokszor, Európában nagy divat, de erre nem szokás.
- Hello Omote! De rég láttalak téged! - válaszoltam neki vidáman, miközben kicsi felemelkedve meg is öleltem. Lehet, hogy ő jobban szereti a távolságtartást, de én a barátaimmal közvetlen vagyok, és nagyon nem érdekel, ki mit gondol erről. Ha nem tetszik neki szóljon, ha meg nem mer, akkor a véleménye olyan dolog, ami nem fog izgatni egyhamar. - Hát, az én napomat reggel már elszúrták, de egyébként egész jó. És veled mi van, mostanában nem találkoztunk túl gyakran... - fordultam felé ismét, hiszen tényleg érdekelt, mi mindent történt vele az elmúlt időszakban. Azt eddig is tudtam, hogy nyíltabb lett, de pontosan annyira nem tudtam szemmel követni, hogy ez milyen mértékben sikerült neki.

Amint beértem a fürdő előterébe, ahonnan látni lehetett az egész medencét, hirtelen az eddigi sugdolózások egy rövid időre abba maradtak. Biztos meglepődtek, hogy engem lehet az irodán kívül is látni, mivel nem sokat mozdulok ki onnan csak, ha éppenséggel edzek az edzőterembe, vagy friss levegőt szeretnék szívni a kertben. És valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy a taichou is itt van, bizonyára őt sem szokták sokszor itt látni. Nem törődve velük, belépek a meleg vízbe, aminek azonnal érzem a nyugtató hatását az elzsibbadt lábaimon. Az ellazulás után indultam is beljebb a medence másik oldala felé, közben észrevettem, hogy egy-két tiszt nem szándékozott tovább a vízben maradni, biztos már jó ideje áztatták magukat, vagy ha paranoiásan gondolkozom, akkor nem szerettek volna tovább a feljebbvalóikkal együtt fürdeni. Mivel nem vagyok üldözési mániás, ezért úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Amikor már elég közel értem a kapitányomhoz eleresztettem egy köszönést, majd rögtön válaszoltam az első kérdésére.
- Éppen most fejeztem be a papírmunkámat, pedig még biztos jönni fog még ma egy adag, de azt majd csak holnap csinálom meg. A lábaim már teljesen elzsibbadtak az íróasztal mögött, ezért gondoltam kiáztatom őket. – adom meg a válaszomat a Misty által feltett kérdésre. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen régen találkoztam a kapitányommal a munkán kívül, mert eddig mindig csak a munka miatt futottunk össze. Ám én már tervbe vettem, hogy valamelyik nap a közeljövőben majd meglátogatom őt, természetesen váratlanul. Mivel én nem felejtettem el, amit az első napomon megbeszéltem vele, meg azt sem, amit megígértem neki. És erre nemsokára emlékeztetni is fogom, hogy tudjon róla, meg arról, hogy valamikor beugrok hozzá.
- Nem, most vagyok itt először. Veled mi a helyzet? Te szoktál ide járni? – válaszolok röviden és tömören a nekem feltett kérdésre, majd visszaküldöm a kérdést a feladónak. Igazából nem olyan rossz ez a fürdő, de az nem tetszik annyira, hogy sugdolóznak a hátam mögött. Hallottam, hogy a városban is van egy fürdő, majd lehet, hogy az is kipróbálom, legalább kimozdulhatok az osztag területéről és nem beszélnek ki a hátam mögött.
- Majd valamikor benézek hozzád a megígért tortával egy beszélgetésre, ha ráérsz. – mondom el szándékomat Mistynek a váratlannak szánt látogatásomról, ami még mindig váratlan, mert nem tudja, hogy mikor megyek, csak azt, hogy megyek. Miután Misty reagált a kijelentésemre, hirtelen megfordult és a mögötte lévő fiatalemberre nézett, akit látszólag ismert. Még nem nagyon szólítottak főnöknek, de nem volt vele bajom, csak egy kicsit meglepődtem rajta, amit tágabbra nyílt szemeimből ki is lehetett venni. Az utána következő Mistynek való kézen csókoláson is elcsodálkoztam egy kicsit, mert nem a mindennapi köszönési formák közé tartozik manapság. De a legfurcsább csak ez után következett, amikor Misty megölelte az Omoténak nevezett shinigamit. Ettől már teljesen tágra nyíltak a szemeim, mert nem gondoltam volna, hogy a taichounak van egy férje vagy lehet, hogy csak a szerelme, mert nem láttam az ujján gyűrűt. Miután végeztek az öleléssel, úgy gondoltam, hogy bemutatkozok neki, még ha ő ismer is engem.
- Helló, én Nara Shiratori vagyok, de gondolom már tudod ki vagyok. – mutatkozom be az újonnan érkezettnek, majd felé nyújtom a kezem, hogy kezet rázhassak vele. Már egyre kíváncsibb vagyok, hogy ki lehet a kapitány barátja. És, hogyha tényleg a barátja, akkor a legjobb lenne vele összebarátkozni, hogy szerezhessek a taichounál néhány jó pontot, hogy megbizonyosodjon még jobban arról, hogy a megfelelő embert választotta a hadnagyának.
- Régóta vagy ilyen jó kapcsolatban Mistyvel? – érdeklődök az új ismerősömtől, hogy előrébb lendítsem a kettőnk közötti kommunikációt és egyben kielégítsem a kíváncsiságomat.

Az első pár pillanatban még nagyon örültem neki, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint a kedves hadnagyom, és egy cseppet sem lesz feltűnő, ha a válla fölött továbbra is szemmel tudom tartani a tiszteket, de amint leesett, hogy nekik éppen nincs visszavonhatatlan késztetésük rá, hogy a feletteseikkel egy helyen legyenek, inkább nem is próbálkoztam újabb körbefordulással. Így is tudtam, ki van még itt, a lélekenergiájuk leleplezte őket, a távozókat pedig simán ki tudtam szúrni, hiszen ebben a medencében már a felbukkanásom előtt sem volt éppen tömeg. Nem baj, viszont látásra, eggyel kevesebb ember, aki megpróbálja a kinézetemet memorizálni. Nem ártana párat azért lekapcsolni, ha le tudnák rólam imádkozni a törölközőt, egészen biztosan szaporán repkednének erre a rózsafüzér szemek. Inkább nem mondok semmit, de szerintem itt komoly bajok lesznek, ha egyszer rászánják magukat a beszédre is. Most hálás vagyok a hadnagynak, egyenlőre szinte mindenkit rávett, hogy ide ne jöjjön.
- Még szerintem nekem is tartoznak párral, de nagyon nem érdekel... - oké, hogy a papírokat rendben tartom, de amennyi fogja magát, és eltűnik, miközben próbálom rendesen eltárolni az iratgyűjtő szekrényekben, komolyabban nem fogja megviselni a publikumot, ha még négynek-ötnek lába kell. Oké, van olyan, ami igen, mert arra nagyon harapósak tudnak egyesek lenne, ha nem érkezik meg időben a fizetési papír, vagy az eltávozási engedély, esetleg a küldetés értesítők. Mondjuk ezek közül van kettő, amit késés esetén én is komolyan elkezdenék keresni a felettesemen, de a harmadikat nem. Egyet lehet tippelni, hogy az melyik. Nos, aki a távozási engedélyre gondolt, az nyert, mivel abban aztán egy fecni nem fog engem megakadályozni, hogy kicsit messzebb menjek, ha már magas az idegeim elhalálozási aránya.
- Nem gyakran, megszoktam, hogy néhány embert még mindig nagyon tud feszélyezni a jelenlétem. - meg mindenki másé is, aki a felettese, de ennyit le kell nyelniük. Ha annyira kell a kikapcsolódás, akkor esetleg a városi gyógyfürdőt fogom választani, bár azok után, amit ott utoljára levágtunk, szerintem nem lesz nehéz ügy elérni, hogy ritka kedvesen fogadjanak. Azért el kell ismerni, nem rossz a hely, csak éppen néha van pár félőrült egyén is a közelben, akiktől a legszívesebben a haját tépné a kedves vezetősége a helynek. Aki meg nem teszi meg, az vagy remek idegekkel rendelkezik, vagy szent céljának tartja, hogy tönkre menjen. Nem tudom melyik a válasz, de őszintén annyira nem is érdekel.
- Oké, csak ne szerdára tervezd azt a meglepit, mert nem leszek jelen, a nőegylet gyűlést tart. - teszem hozzá mosolyogva, de azt az apró tényt nem említem meg, hogy oda sem szándékozom elmenni. Azt tudom, hogy szerdán senki nem fog komolyabban keresni, így teszek egy szép kis kitérőt az Emberek világába nagy eséllyel, hátha sikerül találnom valami érdekeset is Karakurában. Előre elterveztem már egy ideje, hogy oda megyek bevásárlókörútra, csak addig még nem sikerült eljutnom az elmúlt pár hétben. Hiába, a kapitánynak sok dolga van, még akkor is, ha van hadnagy, akire egy részét rá tudja sózni...
- Ugyan Omote, nálad már annak örülök, hogy rá tudtalak venni, próbálj meg barátokat szerezni. Különben pedig azt hiszem neked még tartozom is egy találkával, amiért a múltkor úgy le kellett lépnem... - jut eszembe, hogy egyeseknek hihetetlenül sürgős lett az ebédünk vége felé, hogy engem előkapjanak, és tartsanak egy tájékoztatást az osztag működéséről. Mintha nem lenne ez majdnem teljesen egységes mindenhol, ráadásul a hadnagyi feladatkör ismertetésén már az előző nap túlestünk, így végképp értelme nem volt a kapitány indokának. Bár azért az kedves volt tőle, hogy aggódni kezdett, amikor eltűntem órákra a szeme elől, de annyira én nem tájékozódom sehol rosszul, hogy ne találjak vissza egy ismerős helyre. Ha máshol nem, a háztetőkön mindig van kiszögelés, ahonnan fel lehet mérni a terepet. Meg Soul Society-t is lassan jobban ismerem, mint a saját osztagomat, hála az állandó sétáimnak éjjelente, vagy szürkületkor...
- Oké, mi olyan érdekes ott? - fordultam feléjük apró kihívással a szememben, ugyanis a figyelmemet nem kerülte el, hogy a két dilettáns éppen valamiről nagyon sutyorog a háttérben, miközben én a közelben lévőket szemlélem. A szemem eddig is elkalandozott néha, de akkor elég hangosan beszéltek hozzá, hogy ne kelljen imitálnom a szájról olvasást, most viszont kénytelen leszek, ha tudni akarom, mi az a titkos szöveg, amit nem akarnak hangosan kimondani. Fogadni mernék, hogy még nekem is közöm van hozzá, hogy ennyire csend lett hirtelen. - Ki fog válaszolni? - néztem rájuk csípőre tett kézzel, és szemmel próbáltam őket rávenni, hogy nyögjenek ki egy hihető választ, de egyenlőre pont ott tartottam, mint amikor egy szobrot próbáltam megszólaltatni, eredmény a nagy nulla csak. Nem akartam hisztizni, és nem is szándékoztam elérni azt a szintet, inkább a sértődöttet akartam előadni, de egy apró figyelmeztetés megakadályozott benne, hogy folytassam a játékot. Mielőtt még bármilyen arckifejezést is produkálhattam volna, csúszó hang adta a tudtomra, hogy a törölköző még véletlenül sem szándékozik a helyén maradni. Lendületből meg is fordultam, és elkaptam a kósza anyagot, mielőtt még kínos helyzetbe hozott volna. De jó, a mai napból már tényleg csak az ingyen sztriptíz hiányzik, komolyan mondom. Szerencsére nem történt meg, és áldottam az eget, hogy itt senki nem figyelte éppen a mozdulataimat, miközben egy erősebb csomóval rögzítettem az anyagot. Alul egy leheletnyit rövidebb lett ugyan, de már nem fog leesni, és ez a fontos, mivel van egy olyan érzésem, egyik fiú sem tette meg volna, hogy szolidaritásból elfordul, vagy lehunyja a szemét...
- Na, volt időtök kitalálni a választ, most már hallani is akarom... - fordultam vissza feléjük negédes mosollyal, és mindenféle pirulás nélkül, hiszen mindenkivel előfordulhat ilyen kis baki. Akivel meg nem, annak én elintézem, ha ilyen kajánul fog rajtam nevetni...

Örültem, hogy összefutottam Mistyvel, mert már elég régóta nem volt alkalmam, hogy beszélgessünk olyan dolgokról, amik nem feltétlenül kapcsolódik a munkához. Hiszen a csapatmunka alapja, hogy ismerjük a másikat és tudjuk, hogy mire képes. De remélhetően gyorsan meg fogjuk érteni egymást és legyőzhetetlen csapat leszünk.
- Értem, hogy miről beszélsz. – érzek együtt Mistyvel, mert, amikor beléptem a medencébe engem is gyilkos szemekkel figyeltek a tisztek. A kapitány már biztos hozzászokott az ilyenfajta dolgokhoz vagy nem annyira zavarja, mint engem. Már úgy is elhatároztam, hogy benézek a városi gyógyfürdőbe, csak még nem döntöttem el, hogy mikor. Még az is lehet, meghívom Tasumit, hogy tartson velem, legalább nem leszek egyedül.
- Rendben, akkor majd nem szerdán lesz, hanem kedden vagy pénteken. – helyesbítem a látogatásom időpontját, hogy ne üres irodát találjak, amikor éppen a kapitányhoz készülnék. Hallottam már a Shinigami Nőegyletről, aminek sok magas rangú nőnemű halálisten a tagja. És azt is tudom, hogy ennek van egy férfi megfelelője is, de az nem annyira sikeres, mint női változata, így nem is nagyon szándékozom csatlakozni hozzájuk. Kivéve, ha személyesen meghív az elnök, de akkor sem biztos még, csak ha nagyon szükségük lenne rám.
- Aha, értem. – vágtam értelmes fejet, miután Omote befejezte a mondanivalóját. Akkor most már megtudtam, hogy tényleg találkozgatnak egymással Misty megszólalásából és azt is, hogy mikor találkoztak. Tehát már hosszú ideje tart a kettőjük közötti kapcsolat, így valamennyire kielégítettem a kíváncsiságomat, de továbbra is figyelni fogom, hogy miről beszélgetnek. Szóval nem is kell rákérdeznem, mert ha véletlenül félreértelmeztem volna a dolgokat, akkor az nem tenne jót a kapitányommal való kapcsolatomban.
- Á, semmi! – válaszolok Misty kérdésére egy kicsit sunyi hangsúllyal. Hiszen nem szándékozom elmondani neki, hogy mit mondott Omote, mert nem vagyok áruló. Ha ő el akarja mondani a dolgot, akkor elmondja, de én nem akarom beköpni. Mert abban igaza volt, hogy Misty igazán szép és ezzel nem is vetekszem, de nekem nem lenne jó kikezdenem vele. Először azért, mert a munkahelyi kapcsolatok mindig gyorsan véget érnek, másodszor pedig, már kezd valami alakulni köztem és Tasumi között, így inkább meghagyom Omotének. Amikor Misty újra visszakérdezett az előző dologra, csak az ujjammal mutogattam Omotéra, hogy nem én fogok válaszolni. Ezután lassan elkezdett lecsúszni a kapitányról a törülköző, mire ő gyorsan elfordult és megigazította, addig pedig volt ideje Omotének, hogy kitalálja, mit is fog pontosan mondani. Megvártam, amíg elmondta a dolgot, majd gyorsan eltereltem a témát egy kérdéssel.
- Hallottam, hogy kinevezted a legújabb újoncot 3. tisztnek. Csak mondani akartam, hogy egyet értek a döntéseddel. Ígéretes tehetségnek tűnik az első benyomásból. – fordultam újra Mistyhez, mert az előbbi esetkor természetesen úriember módjára a másik irányba néztem. Ezt a témát azért is hoztam fel, mert látom benne a lehetőséget, hogy egy nagyon jó 3. tiszt legyen belőle, akire rábízhatok majd fontosabb küldetéseket is, de persze az még nem most lesz, hiszen még fejlődnie kell ahhoz egy kicsit.

Nara egy picivel idegesebbnek tűnt, mint én, gondolom legalábbis, hogy ez volt az oka, hogy minden tisztet, akik diszkréten elkezdtek kifelé hátrálni a medencéből, egy-egy gyilkos pillantással jutalmazott. Na, nem mintha ez annyira rossz dolog lenne, néha tényleg rájuk fér egy ilyen, mert megtanulnak félni a feletteseiktől, vagy legalábbis megtenni, amit elvárnak. Na, nem mintha hinnék benne, hogy a sikoltozás bármit is meg tud oldani, ami azt illeti, szerintem engem fél évente egyszer ha hallanak hangoskodni, és akkor is általában csak macskát szidok, de azért mindennek van határa, és a tűrésem is az ilyen dolgok közé tartozik. Most mindenesetre nem értem még el, lenyugodni jöttem ide, és egyáltalán nem fog érdekelni, ha valaki miattam megy el, csak nagyobb lesz a csend, és kevesebb az ember, akikre figyelnem kell, nehogy a fejükbe másszak szó szerint. Ez utóbbi nem hiányzik igazság szerint, eddig is örültem, hogy meg tudtam úszni, most pedig kifejezetten hálás leszek érte. Ráadásul ha nem lesz itt ekkora tömeg, akkor persze a balesetek száma is redukálódik ilyen szempontból, amiért meg nagyon hálás tudok lenni, mert lassan komolyan állandó migrénnel fogok küzdeni, ha ugyanilyen tempóban fognak engem támadni kedves személyiségükkel a shinigamik. Egyenlőre még elvagyok, hála annak, hogy nem egyedül, ráadásul a maradék része a fejemnek, ami nem csak a vízre koncentrál, rá van kényszerítve szépen szólva, hogy válaszoljon nekem, minek hála hamarosan nagyon érdekes kis belső monológok nem fognak felbukkanni. És mivel lassan már kezdek komolyan én is elveszni a saját gondolatmenetemben, csak egyszerűen bólogatok Nara kijelentésére, hogy meg fog lepni egy tortázásra. Jöjjön csak, de már most tudom, hogy mivel a szerdáját elszúrtam, és kedden valamilyen halaszthatatlan teendője lesz, csütörtökön bukkan fel, és reménykedik benne, hogy ezzel át is ver. Nincs szerencséje, szerintem az egyetlen, amivel meg tud lepni, az az, ha nem bukkan fel, hiszen bármit is tervez, arról nem sokkal utána én is tudni fogok. Szóval csütörtök, akkor pont nincs programom, jó tudni, hogy ne is tervezzek be semmit. Azt meg még jobb, hogy megint az életben senki nem fog rájönni, mégis milyen határidő naplóm van nekem, hogy szinte semmilyen meglepetés nem fogja, tudja a teljes heti programomat felborítani, mint azt egy átlagos lénynél tenné. Nem a legjobb dolog a világon általában a fejemben lenni, de nem lehet mindennek csak hátránya...
- Nem, szívesen elmegyek, csak tudod, újoncként kicsit sokat aggódott még értem a kapitány, és nem tudtam hosszabb időre távol maradni tőle... - de azért legalább azt az egyet az elejétől kezdve volt kedves elismerni, hogy nem vagyok gyenge. Ezért hálás voltam, és attól legalább nem próbált megvédeni, hogy az osztag csúnyán néző tagjai láttán elsírjam magamat. Na, már csak az hiányzott volna, pár hónap intenzív, Suwun-féle terror után szerintem ennyitől már senki nem ijedne be. Mindenesetre szerintem ő is két hét után rájött, hogy az aggodalma alaptalan, és végre hagyta a fenébe a dolgot, de addig rendszeresen el lettem rángatva az aktuális célpontom mellől. Oké, néha nem is ártott meg, hogy szólt, mivel azért nem akartam a teljes gyakorlópályát lerombolni. Az más dolog, hogy egy ideje már egyet rendbe sem hozatok, ahova edzeni járok, mert nem lenne eleve értelme az egésznek, amilyen pusztítást ott néha le lehet művelni. De akkor is, maga tesztelt le, hogy mire is vagyok képes, és nyugodtan állíthatom, hogy nem tette zsebre, amit tőlem kapott. - Bár szerintem felesleges volt az egész, de nem lehet még mindig túl jó hírem... - teszem hozzá elgondolkodva, hiszen ha jól emlékszem, a pálmát én vittem el a felettesek kiidegelése címen, legalábbis arra következtetek, hiszen nem is tudom hány embert készítettem én ki a nem túl hosszú pályafutásom során. Talán csak párat, de szerintem azokból volt valamivel több is, mint kettő.
- Jó tudni, hogy te már találkoztál vele, hozzám még nem táncolt be a kisasszony. Az eredményei alapján kapta a címet, de ha nem jelenik meg hamarosan, le is mondhat róla... - izé, valójában nem éppen az értékelési lapja alapján adtam meg neki, annak a képességeken kívüli részébe bele sem néztem, hanem szép ívesen a többi személyi anyag hulladék közé raktam be egy fiók mélyére, amelyeket elméletileg meg kell tartani, és osztagváltáskor tovább adni, de nem veszem őket figyelembe jó ideje, hiszen nem tudni, milyen kapcsolat van az író és a célpont között. Dicsértek már nekem agyon nagyon tehetségtelen kardforgatót, és húztak le olyat, aki majdnem engem is megvert, így talán nem csoda, hogy nagyon ritkán vagyok hajlandó hallgatni rá. Mondjuk most sem tettem meg, egyszerűen megnéztem az értékeket, amelyeket gépekkel mértek le, a nevét, képét, meg a személyesen írt jelentkezését, és mondjuk úgy, hallgattam a "női megérzéseimre". Az mellékes, hogy ez nem pont olyan megérzés, hanem a kardom dumája félig, de jóval pontosabb egy simánál, így jobb, ha nem tudják a döntés alapját mások...
- Oké, Omote... nos, izé... ha jól emlékszem te jelenleg az ötödik tiszt vagy, igazság szerint nem vagyok benne biztos, pár hete nagyon rendezgetem a rangokat, és akik hanyatlanak, azok helyére rakok újakat, de azt hiszem, nálad volt egy erős átlag, amit tartottál... - kb. ennyi, amire konkrétan emlékszem az ő személyi lapjából, meg talán arra az apróságra, hogy rá is sikerült mintaszerű kisregényt produkálnom, ami a küldetéseket és a személyes véleményemet illeti, de ez mellettem eltűrhető, hiszen inkább ezzel szenvedek, mint az unalmas papírmunkával. Merem remélni, hogy azért voltam kedves objektív maradni, akkor mások nem úgy bánnak az iratokkal mint én, különben csak viccnek jó ez az egész. Igaz, humornak elég vaskos lenne...

Miközben Misty és Omote a találkozójukról beszéltek, amit randinak is hívhatnék, én élveztem a vizet és el is lazultam egy kicsit. Persze közben, azért bele hallgattam a beszélgetésükbe is, mert kíváncsi természetű vagyok. A találkán kívül azt is megtudtam, hogy Misty kapitánya nagyon féltette őt és vigyázott rá, amikor az osztagba került. Hát, én nem nagyon örülnék, ha minden pillanatban követne, vagy ha túl sokáig vagyok távol, visszarendelne a kapitányom. Nem biztos, hogy sokáig kibírtam volna úgy, ezért fel is nézek Mistyre, hogy elviselte a kapitányát, nekem egy idő után biztos elegem lett volna belőle. Miután újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe, a taichounak elmondtam a véleményemet az új 3. tisztről és ismét teljes figyelmemet élvezhette, mert tudni akartam mit reagál a kapitány.
- Biztos nagyon elfoglalt a költözködéssel meg hasonlókkal és bizonyára után tervezi a látogatást hozzád. – próbálom mentegetni az újoncot Misty előtt, mert nem szeretném, ha egy életre elvágná magát nála. Ez azért is fontos, mert látom benne a tehetség halvány szikráját, ami ki akar törni és nem akarom, hogy egy lefokozás ezt elfojtsa. Ha a szárnyaim alá venném, akkor biztos egy kitűnő harcost tudnák faragni belőle, aki leveszi a vállamról a munkát. Ezért is, ha összefutok vele, feltétlenül megemlítem neki, hogy látogassa meg a taichout. A felszólalásomból kifolyólag a következő téma a rangokról szólt, mivel Omote nem tudta, hogy ő hányadik tiszt. Az elején egy kicsit furcsának találtam, hogy valaki ne tudná a saját rangját, de utána Misty mondta, hogy átrendezgette őket, ezért nem kellett bolondot csinálnom magamból a hülye beszólásaimmal, amiket el szerettem volna mondani, ha nem kapok rá magyarázatot.
- Misty majd valamikor össze kéne jönnünk egy közös edzésre, hogy kiismerjük a másik harci stílusát, tudjuk, mire számíthassunk tőle, meg képesek legyünk csapatként dolgozni. – váltok ismét témát, amivel felvetek egy számomra fontos dolgot. Hiszen megtanultam az egyik küldetésemen, hogyha egy teljesen össze nem szokott csapatot küldenek ki terepre, akkor kell nekik egy kis idő, mire össze tudnak dolgozni, ezzel pedig veszélyeztethetik a küldetés sikerét. Ez persze vonatkozik az osztagra is, mivel nincs közös edzés, ahol ezt gyakorolhatják, így ők sem tudnak összedolgozni, csak azok, akik együtt szoktak edzeni. Ezt majd meg is beszélem a taichouval, csak nem most, hanem amikor meglátogatom csütörtökön, mert most nincs nagyon kedvem a munkáról beszélni.
- Omote, te amúgy mióta vagy az osztagnál? Mert ha már akkor itt voltál, amikor Misty idekerült, akkor jó rég óta itt lehetsz és biztos jó pár kapitány váltást átélhettél. – teszem fel Omoténak a hirtelen eszembe ötlő kérdésemet. Hiszen az eddigi beszélgetésekből ezt vettem le és kíváncsi voltam, hogy igazam van-e. Talán majd azt is megkérdezem, hogy volt-e ezelőtt másik osztagba, mert ha igen, akkor már jó ideje shinigami lehet és biztos sok harcon van túl.