Láttam a többiek arcán, hogy jelenleg én vagyok a beszélgetésben az egyetlen összekötő kapocs, és ez az igazság szerint kicsit zavart is. Oké, nem kellene, hogy kiakadjak rajta, hogy kapitányként engem jobban ismernek, mint egymást, de kifejezetten érdekes volt akkor is a helyzet. Hiába próbáltam, nem nagyon sikerült kifognom olyan témát, amire mindketten rendesen képesek voltak válaszolni. Omote nagyrészt velem és az osztag múltjával kapcsolatban rendelkezett plusz információkkal, még Nara a maga részéről inkább a jövővel törődött és az újoncokat vette nagyrészt pártfogásába. Ezt meg is tudom érteni, nem éppen rég volt itt, és neki sem lehetett elsőre könnyű egy ilyen szintű beilleszkedés. Az újoncokat én is mindig örömmel fogadom, meg minden, sőt, néha kifejezetten érdekes, szinte már hihetetlen kapcsolat is alakult ki köztünk, de eddig soha nem sikerült nekem végigkísérni senkinek a szárnypróbálgatásait, hogy úgy mondjam. Leginkább csak a kezdéseknél segítettem, és ha azon múlt, akik kedveltek, később néha vissza néztek egy jót beszélgetni, vagy éppen tanácsot kérni. Mondjuk arra befizetek, hogy ki kér tőlem tanácsot, hiszen én sem éppen a makulátlan életemről vagyok híres, messze nem. De azért abban az egyben így is egyet értek, amin Nara annyira fanyalgott, hogy nem túl kellemes, ha egy kapitány túlságosan rátelepszik valakire. Nekem már sikerült átélni, nem éppen a legkellemesebb érzés volt életemben, de eléggé elviselhető ahhoz képest, hogy még mi várt volna rám. Talán azért, mert összesen három hétig kellett kibírnom, bár nem tudom mennyi ideig sikerült volna ezen túl.
- Remélem tényleg csak erről van szó, ígéretesnek tűnt, nem szeretném kapásból megbízhatatlannak elkönyvelni a lányt... - jegyeztem meg komolyan, elvégre azért van határa mindennek. Ha már egyszer a kis hölgy teljesen újoncként kapott egy szép előléptetést, talán annyit megérdemelnék én is, hogy fogja magát és bejöjjön egy ismerkedésre. Nem azt kértem tőle, hogy száz oldalas életrajzot adjon be, csak öt percre van szükségem az idejéből, amíg bemutatkozik, és elmondja, hogy mi a célja valójában. Van egy ilyen kérdés is a jelentkezési lapokon, de arra szinte senki nem ír igazat, így egy szemtől-szemben történő rákérdezés hatásosabb tud lenni...
- Az edzés ellen nincs kifogásom, de szerintem nem lesz könnyű az én harci stílusomat kiismerned, mivel gyakran magam sem tudom előre, mivel fogok támadni... - jegyeztem meg óvatosan, hiszen éppen itt ült mellettem az a személy, akivel a 6. osztagos pályafutásom alatti eddigi legérdekesebb edzést produkáltam, és most őszintén remélem, hogy nem fog megszólalni. Nara így is kicsit más jellemben, nem kell, hogy még a kapitányát is enyhén zakkantnak könyvelje el, amiért egyedi helyzeteket tud teremteni. Erre magától is rá fog jönni hamarosan, addig meg megmaradhatna a lelki békéje. Egyébként is, csapatként dolgozni mellettem nem nehéz, ha az ember előre tudja, mit fog a másik reagálni, gond nélkül tud hozzá alkalmazkodni bármilyen helyzetben.
- Azt hiszem örülhetek, hogy én vagyok az első kapitány akkor, akinek a nevét meg is jegyezted... - nevettem el magamat, hiszen tudtam, hogy Omoténak nem erőssége a szociális viselkedés. Ha valaki vette a fáradtságot, hogy bemásszon a pajzsa mögé, amellett kitart, de aki lepattan róla, annak utána már semmi esélye nincs arra, hogy a közelébe jusson. Nekem valahogy még mindig sikerként van elkönyvelve, hogy addig idegesítettem, amíg el nem fogadott, aminek hála jelenleg elmondható, hogy jóban vagyunk. Nem rossz kezdet, a többiekkel is ilyen folytatás kéne, és mi lennénk a legjobb osztag, az biztos. - Egyébként Nara tudom, hogy belőlem sem néznéd ki, de még nincs két éve, hogy az osztagnál vagyok... Nem volt túl hosszú a hadnagyi pályafutásom, nem ölelt fel többet fél évnél és két kapitánynál... - vágtam a végére ártatlan képet, mivel tényleg nem én tehetek róla, hogy az egyik kapitányom az akció közben eltűnt kategóriába lett sorolható közvetlenül egy hónappal a beiktatásom után, a másikat meg elnyelte a föld nem egész négy hónap munkaviszony után. Ez utóbbival kapcsolatban sajnos túl jó megérzéseim vannak azt illetően, hogy kin kéne keresni, de be kell vallanom, hogy még messze nem vagyok elég erős hozzá, hogy valóban legyen esélyem túlélni, ha rákérdezek bizonyos hadititkokra, amelyekről nem lenne szabad semmit sem tudnom sem a jelenben, sem a jövőben...

Miután befejeztük a 3. tisztről való diskurzusunkat Mistyvel, eszembe jutott, hogy első találkozásunk óta nem is láttam. Talán ennyire el lenne foglalva az edzéssel és a munkával, vagy inkább kerül engem és a taichou szavaiból kivéve talán őt is. Na, de inkább nem találgatok tovább, mert egy összeesküvés elmélet fog kijönni a végén. A beszélgetés ezután még úgy tűnhetett, hogy jól ment hármunk között, hiszen mindegyikünk hozzászólogatott a témákhoz. Később azonban Omote, miután megtudta a rangját, kezdett kiválni a társalgásból valamilyen oknál fogva. Ekkor még ez nem is tűnt fel csak jóval később, így folytattam a kapitányommal a beszélgetést, ezúttal a közös edzésünkkel kapcsolatban.
- Mindegy én azért megpróbálnám. Az időpontot pedig, majd megbeszéljük később. – jelzem Mistynek, hogy nem adom fel, amit egyszer elhatároztam. Attól még, hogy ő azt mondja nehéz lesz, akkor még ez nem feltétlenül igaz, hiszen nem tudja, mire vagyok képes. Majd akkor fogom feladni a dolgot, ha sokadik próbálkozásomra sem sikerül a dolog, addig még mindig reménykedhetek.
Miután végre észrevettem, hogy Omote nem nagyon szól bele a beszélgetésbe, ezért neki szegeztem egy kérdést hátha, így majd bekapcsolódik. Elmondta, hogy jó rég óta itt van és sok kapitány alatt szolgált, de nem nagyon jegyezte meg a nevüket. Ezt egy kicsit furcsának találtam, de nem szerettem volna ezért leszólni, így is megsajnáltam szegényt, hogy ennyire antiszociális és nem barátkozik senkivel Mistyn kívül. Ezután egy kicsit elszomorodtam, mert egyből a kérdésemre való válaszolás után visszabújt a vízbe és csak hallgatta, amit mi beszéltünk. Biztos nem vagyok neki valami szimpatikus, eddig meg csak megjátszotta a dolgot, hogy ne tűnjön fel nekem, de nem tudta tovább folytatni, így abbahagyta. Talán jobb lenne, ha kettesben hagynám őket, hagy tudjon feloldódni Misty mellett Omote, én meg visszamennék az irodámba akta kukacoskodni? Még megvárom, hogy mit reagál kapitányom a dologra és majd eldől minden. Hátha ő lelket tud rázni ebbe a szomorkodó tisztbe.

Ügyes vagy Nara, egy pont neked. Őszintén mondom, reménykedtem benne, hogy nem fogja csak úgy egyszerűen a saját véleményét megpróbálni rám erőltetni, és szerencsémre tényleg nem is tette. Tudtam, hogy ő már találkozott az új harmadik tiszttel, nagyon jól is tette, de szerintem nem mindenkinek kell ilyen könnyen elfogadnia azt, hogy ő mit gondol róla. Szeretem én az embereket magam megítélni, és örülök neki, hogy ő ezt megérti és tiszteletben tartja. Általában sikerül mindenkit eléggé reálisan néznem, ezért nem akarom, hogy egy esetleges jó vagy rossz vélemény a sajátomat befolyásolja. A harmadik tiszt, ha tetszik neki az új rangja, jönni fog, ha nem nem, akkor a következő pár hétben vissza is avanzsál a tizennemtudomhányadikra, ami eddig volt, mint újonc. Rajta múlik, én nem fogom magamat törni, éppen elég a vita a korelnökökkel, akik azt hiszik, csak azért, mert nálam régebben vannak az osztagnál, megtehetik, hogy beleszólnak az irányításába. Az idegeim köszönik szépen, elvannak a felesleges túrázás nélkül is, ha meg nem maradnak nyugton, akkor komolyan mondom, árverésre bocsátok pár embert a többi osztag között, hátha van olyan, ahol szeretik a hagyománytisztelő nemesi kövületeket. Bár erősen kétlem, hogy ilyen komolyan lesz, azért próbálkozni szabad mindig.
- Rendben, ha ennyire akarod, legyen, de komolyan mondom, nem vagyok átlagos... - meg talán normális sem, de ezt már inkább nem kötöm az orrára. Különben is, felesleges tiltakoznom, előbb-utóbb meg kéne úgyis mutatnom Narának, hogy mire képes a bankai-m, és ezt úgy lehet a legkönnyebben megtenni, ha harc közben vetem be. Jobb ha tudja, hogy még elég gyenge, igazság szerint talán, mert ritkán használom, még nehezen is tudom megtartani. Nem könnyű elesettnek lenni, tekintve, hogy ha kapok egyesektől egy kis segítséget, akkor messze nem lennék az, de túlélhető. Ugyanakkor amíg tartani tudom, egészen biztosan nem esik baja az osztagomnak, és ehhez az kell, hogy éles helyzetben is tudjam használni, amire meg legjobban egy hadnaggyal lehet felkészülni. Oké, nyakatekert logika lett ez, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg is lesz az eredménye. Addig meg jobb, ha felkészül rá a hadnagyom, hogy én aztán kihúzom belőle a lehetetlen képességeit is, minimum.
- Komolyan menni akarsz Omote? - néztem kritikusan a tisztre, mivel szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy itt van. Oké, enyhe tömegiszonya van, de nem gondoltam volna, hogy itt is jelentkezni fog nála ez. Úgy tűnik mégis megtette, ebben az esetben az lesz a legjobb, ha egyszerűen hagyom, hogy lelépjen. Marasztalhatnám, de nem örülne neki, akkor majd holnap előhalászom és kibeszéljük a dolgokat, addig meg gondolkodhat. - Rendben, de ha holnap is ilyen pocsék kedved lesz, jössz velem edzeni, és nem úszod meg olyan könnyen, mint a múltkor! - néztem rá apró mosollyal a szám sarkában, miközben hagytam, hogy lelépjen. Sajnálom, hogy nem marad, de ha a hadnaggyal nem jön ki túl jól, az ellen én nem sokat tudok tenni, max. annyit, hogy nem zárom őket össze. Narának meg megmagyarázom a dolgot, hátha akkor nyugalma lesz. Elvégre őt sem érintheti túl jól ez a viselkedés, fogadni mernék, hogy ehhez a tiszthez hasonlóval még nem akadt össze soha, és ennek hála nem is kezeli túl jól. Na, nem baj, van ilyen, a legtöbben persze nem szeretik, de attól még elfogadható dolog.
- Ne haragudj Omotére, sajnos kissé nehezen nyílik meg. Ritka az ennyire zárkózott tiszt, így könnyen hiheti azt valaki, csak iránta bizalmatlan, pedig nekem is komolyan meg kellett küzdenem azért, hogy jó viszonyba kerüljek vele. Hiába, akiben az életében bele nevelték, hogy a klánon kívül senkiben nem bízhat meg, egykönnyen nem változik... - jegyeztem még meg csendesen, miközben leültem és kicsit elgondolkodtam. Nem tudom miért mondtam ezt, szinte észre sem vettem, hogy kimondok mindent, ami eszembe is jutott, ráadásul a hadnagynak. Nem mintha bánnám, hogy hallotta, csak egyszerűen ez olyasmi, mint egy privát információ, Omote nem szívesen beszélt az emberi életéről, és gondolom azért illett volna nekem ezt tiszteletben tartani. A másik oldalról azonban én is ebbe a családba tartoztam, és magamról meg illene a hadnagyomnak beszélnem, főleg ha azt akarom, hogy rá tudjam bízni az életemet az ítélőképességére, ha úgy adódik. Rendben, nem lesz emiatt lelkiismeret furdalásom, van egy olyan érzésem, hogy jól jön még, ha tiszta vizet öntünk a pohárba...

Ujjongani tudtam magamban, amikor Misty végre beleegyezett a közös edzésünkbe. Nagyon örültem, mert legalább kipróbálhatom magam egy kapitány ellen is. Ezzel majd valószínűleg rá fogok ébredni, hogy egy kapitánnyal szemben mennyire gyenge vagyok és még jobban ösztönözve leszek, hogy keményebben edzek, annak érdekében, hogy minél előbb hasonló erőre tegyek szert.
Ahogy láttam nem csak nekem tűnt fel Omote kedvetlensége és ráadásul ezt Misty szóvá tette. Úgy tűnik, ő már tudja kezelni az ilyen helyzeteket, ezek szerint nem csak velem csinálja ezt. Ettől egy kicsit jobban érzem magam, de még így is sajnálom szegény Omotét. Talán még nem kéne feladnom a dolgot és próbálkozhatnák összebarátkozni vele Misty kedvéért. Biztos neki is jobb lenne, ha nem csak neki nyílna meg, hanem másoknak is. De a másik oldalról, ha tovább próbálkozok, talán sokkal jobban megutál, mint most és az nem lenne jó. Miközben Omote távozott, Misty mondott neki valami olyat, hogy megint fognak edzeni együtt. Először egy kicsit elszomorodtam, hisz egy egyszerű tiszttel edz Misty, mint velem. Vagy talán neki is csak többszöri kérésre egyezett volna bele az edzésbe? De most meg ő kezdeményezi a dolgot, tehát nem tudhatom biztosan hogyan is történt. Lehet, hogy miután én is edzettem vele, tőlem is kérni fogja és ettől megint jó kedvem lett. Ezután pedig hirtelen kigyulladt a fejem fölött az a bizonyos égő, jelezve, hogy támadt egy ötletem. A legjobban akkor lehet megismerni egymást, ha harcolunk egymással, de viszont az még jobb lenne, ha Omote és én küzdenénk meg Misty ellen. Ezzel a módszerrel legalább össze kéne dolgoznunk, mert különben nem lennénk képesek legyőzni Mistyt.
- Nem haragszom, inkább én is komolyan megküzdök érte. Szó szerint. Mit szólnál, ha én is csatlakoznák az edzésetekhez Omotéval. Omote és én ellened. Mit szólsz? - vázolom fel tervemet Mistynek a közös edzésről, miután bocsánatot kért Omote nevében is. Remélem bele fog menni kapitányom a dologba, hisz ennél jobb lehetőségem nem lesz. Legalább ebből is látja, hogy nem adom fel olyan könnyen és talán büszke is lesz rám, hogy nekem is sikerült az, ami neki.
- Amúgy, mi az a klános dolog, amit említettél? Szeretném jobban megismerni Omote gondolkodás módját. - kérdeztem rá kerek-perec, hisz nem nagyon tudtam, hogy mi is folyik egy klánon belül. Én nem ismertem a szüleimet és a Rukongaiban nőttem fel, nem pedig valami nemesi klánban. De, ha megtudnám milyen is egy klánon belül az élet, talán jobban megérteném, hogy miért is viselkedik így Omote.

Rendben, azt hiszem Nara most picit pipa rám az edzés miatt. Nem az van, hogy vele nem akartam edzeni, ami azt illeti, nagyon szívesen meg is teszem, csak éppen semmi kedvem nem volt elfelejteni, hogy ő még mindig a hadnagyom, akinek azért nem akarok ártani, ráadásul érezhetően erősebben hajtanám őt, mint bárki mást. Nem mondom, hogy rossz ötlet lenne egy kimerítő edzés, ami azt illeti, nagyon szívesen vennék is részt egyen, de nem mindig tudom még én is magamat kordában tartani, és őszintén bevallom magamnak, a bankai-m nem éppen az a fajta, amit nagyon jó lenne irányítani, ha elszabadul a nagy semmibe. Ráadásul pedig még nekem is sikerül vele néha elnyakalni, ami nem kellemes egyik oldalról, másikról pedig elmondható róla, hogy kifejezetten vicces is. Oké, abba kéne hagynom a magamban nyafogást, igaz, hogy a bankaim nem éppen a könnyen kezelhető fajta, de a kard szellem sem sokkal szívélyesebb, így nem is nagyon tudom, hogy mit kellett volna várnom tőle. Az biztos, hogy nem pont ezt, de ki tudja, lehet, hogy majd egyszer az életben meg fog rajtam ő is könyörülni, és legalább egy rendes ruhát előbűvöl, ha már azokról a kendőkről nem mondhatok le. Egyébként kész szerencse, hogy sas szemem van és nem romlik, különben szép kis kontaktlencsékért mehetnék most a negyedik osztaghoz sorba állni. Mert a szemüveg hozzám nem illik, az biztos, még egy tisztességes napszemüvegben is eléggé földönkívüli formám van, és akkor még hű de kedvesen fejeztem magamat ki.
Nara ötletétől viszont egy pillanatra lefagytam. Kettő egy ellen? Beismerem, ez úgy egészében nagyon nem hangzik rosszul, szerintem be is vállalnám, csak az biztos, hogy akkor arra a gyakorlótérre kell menni, amelyet nem bírok soha rendbe hozatni. Meg mondjuk nem is nagyon érné meg, hiszen én azt nagyjából heti rendszerességgel károsítom meg, így viszont a kimaradt pénz lehet nyugodtan átcsoportosítani a menzára például. Azért még a legtöbben hálásak is tudnak lenni, hiszen az ebédlő kapacitása nem nagyon nőtt meg, de a konyháé annál inkább, ráadásul pedig egyre többen mondják, hogy normálisabb is lettek az ízek. Nem tudom, nekem eddig se nagyon volt vele bajom, igaz általában kicsit kikerültem, de ezek után végképp semmi ellenvetésem nincs. Amúgy meg egy kis rombolás nem árt, az edzőtermek arra vannak, a többiben kell kulturáltan viselkedni, a romosban pedig ahogy tetszik az embernek éppen. Oda aztán nem szólok bele...
- Nem rossz ötlet, meg kell néznem mikor szabad a kettes gyakorlótér... azt soha nem hozatom rendbe, ott lehet mindenkinek tombolni. - teszem hozzá magyarázatképpen, hiszen a legnagyobb károkat már megtapasztalta, és a legtöbb berendezését rég kivitettem, most az egyetlen, ami rendesen megvan benne, az a fa burkolat. Már amennyiben más nem kezdett tűztornádókat eregetni benne. Szerintem nem, arról biztosan tudnék, a többi meg annyira nem izgat. Értékesebben az idegeim, mint pár tiszt stiklijei, és ez egyhamar nem fog változni.
- Attól függ, nem minden klán egyezik meg... - kezdtem bele a mesedélutánba, hátha el tudom vele érni, hogy kicsit többet tudjon meg rólam a hadnagyom. Én sajnálatos módon azt is tudom, amit nem kéne, de ez nem igaz mindenkire. A legtöbben csak azt, amit elmondanak vagy leírnak nekik, és komolyan az idő múlásával kezdem elhinni, hogy sokkal jobban járnék, ha nekem is ennyi közöm lenne az emberekhez. Vagyis ebben komolyan hittem is jó hosszú ideig, most kapitányként azért értékelem, hogy mindenkit, aki be akar csapni, el tudok a búsba küldeni. - Omote viselkedésének oka, hogy ő bérgyilkos klánhoz tartozott. Ott meg kell tanulni, hogy ha feladatba kapja az ember, a legjobb barátját, testvérét, szerelmét kell megölnie, különben kegyetlenül megkínozzák őt és az áldozatot is... - jegyeztem meg szomorúan, hiszen ezeket én is nagyon jól láttam hosszú ideig, amikor el kellett viselnem a létet lélekként. Nem bánom, hogy ott voltam, tanultam belőle, de azóta sem láttam sehol annyi szörnyűséget, mint ott. - Egy ilyen helyen bárki hátba támadhat, főleg olyat, aki jövevény, és nem a család vér szerinti tagja. Tudom, ismerem a helyzetet, bár nem egy időben éltünk, én ugyanebbe a klánba beleszülettem és ők is öltek meg, mikor még nem voltam húsz éves... - válaszoltam fásultan, hiszen ezeket az emlékeket próbáltam eltemetni mélyen magamban, méghozzá nagyon hosszú időn keresztül. Nem fáj már annyira, nincs hiányom, hiszen a legrosszabb részétől az egésznek megkíméltek, de akkor sincsenek gyökereim, ma sem tudom, pontosan ki volt az anyám és hova tartozom. De még mindig jobban jártam. - Nem sokkal az osztagba kerülésem után derült ki a kapcsolat, és Omote talán csak azért bízik meg bennem, mert ugyanazok árultak el, mint őt... - jegyeztem meg, hiszen akárhogy is nézem, ezt a fiút neked eddig nem sikerült kiismerni, csak úgy nagy vonalakban. Azt tudom, hogy nem szereti az embereket, az a magányos farkas, és csodával volt határos, hogy engem elfogadott. De hogy másokkal mennyire lesz szívélyes azt nem tudom, szerintem kicsi az esélye, hogy nagyon képes legyen normalizálódni...

Amikor felvetem a kettő az egy elleni harcot Mistynek először meglepődött a dolgon, de utána átgondolta és belegyezett. Ennek a válasznak nagyon is örültem, mivel így előrébb hozattam a közös edzésünket és ráadásul még segítségem is lesz. Remélem nem fogjuk hátráltatni egymást, mert nem lenne jó leégni a kapitányom előtt, aki valószínűleg sokat vár el tőlem. Nem is tudom, hogy mért egyből a legrosszabbra gondolok, lehet hogy épp az ellenkezője lesz és ketten összefogva még le is győzzük Mistyt. De inkább nem találgatok tovább, mert úgy sem tudom megmondani pontosan, hogy mi fog történni, hiszen nem tudom megjósolni a jövőt.
Ezután elkezdtem hallgatni Misty meséjét a klánokról, ami percről-percre érdekesebb lett és egyik újdonság után következett a másik. Először én azt hittem, hogy valami nemes klán tagja volt, ahol mindenki el van kényeztetve és azt hiszik, hogy magasabb rendűek, mint a többiek. Később azonban kiderült, hogy valami bérgyilkos család tagja, akik bármikor megölhetik egymást. Nagyon érdekesnek találtam, mert még ilyenről nem hallottam, de egyben unszimpatikusnak is, hiszen egy család tagjainak szerintem nem kéne megölniük egymást. Váratlanabb dolgoknál váratlanabbak jöttek, a legmeglepőbb az volt, hogy Misty is egy ilyen klánnak a tagja volt. Amikor ezt közölte velem tágra nyílt szemekkel néztem ré, mivel nem gondoltam, hogy ide fog kilyukadni.
- Gondolom nem volt jó érzés, hogy a saját klánod tagjai öltek meg? – teszem fel az első eszembe ötlő kérdést, hogy ne csak ámuldozzak, hanem mondjak is valamit. A továbbiakban reménykedtem, hogy nem mondd még több meglepő dolgot, például, hogy ő volt a családvezető és azért ölték meg, mert nem tetszett nekik a vezetői stílusa. Nekem ennyi váratlan dolog bőven elég volt mára, bár ha ez kell, hogy jobban megismerjem a kapitányomat, akkor szívesen hallgatom tovább a dolgokat.
- Aha, értem. – reagálok Misty indoklására arról, hogy Omote mért bízik meg benne. – De hogyha mindkettőtökbe ugyanazt nevelték bele, akkor hogyhogy te nem vagy olyan, mint Omote? – kérdezek még egy dolgot, ami érdekel engem, bár tudom, hogy két teljesen egyforma személyiség nem létezik, még ha pont ugyan olyan nevelési módszert használnak, az örökölt gének biztosan különböznek és ezáltal nem lesz két azonos viselkedéssel rendelkező személy. Annak ellenére, hogy ezt tudtam vártam, hogy valami hasonló okosságok fog mondani Misty.

Rendben, kezd a helyzet eléggé érdekes lenni. Elismerem pár hete még nekem is pontosan az volt a tervem, hogy fogom magamat és egyszerűen leülök egy nagy beszélgetésre a hadnagyommal, hogy végre kicsit meg tudjak nyugodni azzal kapcsolatban, hogy tudja rólam a fontosabb dolgokat, de eszembe nem jutott volna, hogy pont egy fürdő közepén jutunk el eddig jó pár sor bénázás után. Na, azt hiszem megvan rá az indok, hogy miért kellett nekem szabályosan megküzdenem a kardom szellemével azzal kapcsolatban, hogy ne jöjjön utánunk. Ahogy én Yuret ismerem, ő mindent megtett volna, hogy az eddigieken felül egy jókora kavarodást is okozzon, ami igazán megkoronázná ezt az igazmondási maratont, és hát ez éppen minden, csak éppen nem az, aminek tűnik. Merthogy én nem zúdítok mindent a hadnagyom nyakába, az biztos, szerintem most még nem lenne képes megemészteni, hogy nem vagyok normális. Mármint nincsenek szadista, mazochista, állat- vagy embergyűlölő hajlamaim, isten ment, de akkor is, kicsit túl sokat tudok másokról, és ezt már egészen biztosan nem lehet a női megérzésekre fogni, mivel ennyire pontos az sem lehet. De egyenlőre most kifejezetten jól érzem magamat, elvagyok nélküli is, hiszen a kedves képességem szemmel láthatóan megtalálta a kikapcsoló gombot is a működésében. Vagy lehet, hogy egyszerűen túl sokan vannak itt, és elnyomják egymást, a lényeg akkor is ugyanaz marad, egy csendes kis zümmögés, ráadásul pedig kivehetetlen benne minden külön-külön. Nos, azt hiszem kénytelen leszek kicsit többet emberek közé menni, ha nyugalmat akarok. Nem is rossz, a szobám magánya épp elég elviselésre éjszakára, máskor már nincs nagyon rá szükségem. Ellenben egy fej ürítésre hamarosan nagyon sok is lesz, hiszen nem éppen a legjobb dolog, ha egy csomó felesleges dolog van, amiről nem akarok tudni, nem is szeretnék, ráadásul pedig az ég világon semmi közöm hozzájuk, szóval a héten szabad napot veszek ki, és ennyi. Rám fér, rég nem volt egy teljes napnyi szünetem, amit nem küldetéssel töltöttem, talán ha időben végzek, még át nézhetnék majd karakurába is. Csak oda kell egy másik nő is, aki jön velem vásárolgatni. Megnézném ki vállalja...
- Mondjuk úgy, óvatlan voltam... - kaptam gyorsan vissza a témához, amiről a hadnagyommal beszéltünk, esetünkben ez pedig a családom volt. De jó, hogy így elkalandoztam közben, hirtelen azt hiszem csak a szokásos reflex válasszal tudtam őt megnyugtatni. Oké, akkor most szépen ideje, hogy összekapjam magamat és megpróbáljak egy épkézláb választ is adni neki, amiben kicsit több információ van. Oké, nem szívesen mesélek sokat az életemről, hiszen vannak benne még mindig fájó pontok és érdekes helyzetek, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkivel szemben titoktartó vagyok. Narának azért illene egy kicsit többet tudnia, hiszen hadnagyként össze kellene tartoznunk valamilyen módon, és bíznia kell bennem annyira, hogy egy küldetésen az életet a kezembe merje adni. Ehhez pedig nem árt egy kis ismeret a másik életéről, nekem pedig éppen ez az, ami majdnem hiányzik. Talán ő valamit meg is érthet belőle. - Tudod valahol belül én éreztem, hogy meg akarnak ölni, így fel is készültem rá. De álmomban sem gondoltam volna, hogy apám jelenlétében ezt meg merik tenni, hiszen tőle nagyon féltek. Én pedig egyszerűen nem törődtem a környezettel... - mondtam, miközben visszaemlékeztem valamennyire arra, hogy hányan álltak akkor ott. A gyilkosom szeme haragtól fénylett, és láttam benne a saját halálomat, én azonban túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy egyszerűen feltűnjön. Csak a tőrt éreztem, amely a hátamba fúródott, és azonnal megölt. Hiába, így jár, aki nem figyel. Mindegy, ez már a múlt, régen vége ennek az életnek, és nem is haragszom érte. Érzem, ha ott nem halok meg, akkor eléggé szenvedésekkel teli életem lett volna, ahol azt a kevés szabadságot sem kapom meg, amit a rangom adott volna.
- Annyit mondtam, hogy a családba beleszülettem, de ez nem jelenti, hogy ők is neveltek. A szüleim kapcsolata akkoriban ritkának számító szerelem volt, és anyám el tudta érni, hogy nőként ne a gyilkolásra legyek kiképezve, hanem csak az önvédelemre, távol a családtól. A valódi célokat csak felnőttként ismertem meg, mivel az utolsó túlélője lettem a fő ágnak. De egy nő nem vezethet, így még az örökös kijelölése előtt megszabadultak tőlem... - furcsa, de ez így elmondva egészen nyersen értelmesnek is tűnik. Apám főembere végig bízott benne, hogy én nem éltem túl a dolgokat, és tekintve, hogy testvérem élő nem volt, biztosan ő kapta volna a vezetés jogát. Lehet, hogy hűséges volt, de biztos, hogy a hatalom fontosabbnak számított neki, mint az elvei. Ezt máig nem tudom megérteni, de talán jobb is így. Aki ezt képes felfogni, az nyilván most a lidércek táborát erősíti és nem a halálistenekét. Mindegy, elmondtam, amit tudok magamról, bár nem sok, és én többre értékelek azt az életet, amelyet immár shinigamiként éltem, hiszen itt nem szembesültem azzal, hogy milyen határtalan tud lenni az emberi gyűlölet.
- Azt hiszem most már igazán mesélhetnél te is az életedről. - néztem kedvesen a hadnagyomra, miközben nagyon reméltem, hogy megérti, mennyire nincs kedvem emlékezni. Rendben, voltam ember is, de az a kis idő, amit így töltöttem el, szinte eltörpül amellett, amit lélekként éltem, vagy éppen halálistenként mint valamilyen elfelejtett kis tiszt. Nem mintha bántam volna, amíg nem volt olyan, aki határozottan elvárta, hogy kövessem a parancsait, nekem bármilyen rang megfelelt. Bár határozottan ez a legjobb, leszámítva persze a felelősséget.

Érdeklődő tekintettel és tágra nyílt fülekkel figyeltem Mistyt, ahogy elmondta az érdekesebbnél érdekesebb dolgokat a múltjáról. Mármint nekem érdekes volt, lehet, hogy másnak nem lett volna az, de nekem az volt, mivel új információkkal gazdagodtam. És így egyszerre két legyet is üthettem egyszerre, mert jobban megismerem a kapitányomat, amivel jobb kapcsolat alakul majd ki közöttünk, és új tudással tölthetem meg, amúgy sem üres fejemet. Hogy Misty tudomására adjam, nagyon is érdekel, amit mond ezért kérdezgettem nem egyet tőle. Az egyik kérdésemre azonban nem olyan választ kaptam, mint amit vártam, vagy nem fogalmaztam teljesen érthetően vagy kerülni akarta a témát. Mivel nem kényszeríthettem rá, hogy válaszoljon, olyan kérdésre, amire ő nem szeretne, így nem szóltam semmit. Később megbizonyosodott, hogy jól tettem, mert bővebben kifejtette egy kis idő múlva a válaszát.
- Ha te voltál az örökös, akkor apád volt a főnök és azért féltek tőle? – kérdezek rá a fejemben összerakott dologra, hogy megbizonyosodjak, jól gondolom a dolgokat. És ezzel együtt jeleztem, hogy továbbra is érdeklődve hallgatom a beszámolót. Ezekből az információkból le tudtam vonni a következtetést, hogy nem volt valami jó egy ilyen klánnak a tagja lenni. Ha pedig mégis a tagja lettem volna, akkor valószínűleg elszöktem volna, amint eljön a megfelelő pillanat.
- Ha egy lány örökös van, akkor nem szoktak olyat csinálni, hogy hozzáadnak egy ficsúrt, aki helyette lesz vezető? Az nem egyszerűbb, mint hogy megölik? – kérdezek rá egy újabb talányra, amit összeraktam a fejemben. Nem tudok az ő fejükkel gondolkozni, de szerintem ez sokkal egyszerűbb és így nem is vesztenének el egy tagot. Bár a bérgyilkosok valószínű jobban tudnak ölni, mint kerítőnőnek lenni. Miután kifogytam a kérdésekből lassan át kezdett terelődni a szó arra, hogy nekem vajon milyen volt az életem. Mivel nem tudtam szolgálni hasonlóan érdekes történettel, ezért azt mondtam el, ami hirtelen az eszembe jutott.
- Hát… igazából én nem emlékszem az emberi életem, szóval arról nem tudok mit mondani. De a lélekként eltöltött életemről mondhatok néhány dolgot. Rukongai egyik jobb körzetében születtem és itt éltem, amíg egy hollow támadás után egy halálisten közölte, hogy van egy kicsi lélekenergiám. Beiratkoztam az Akadémiára, az utolsó évben pedig volt szerencsém először találkozni egy arrancarral és aktiválni a shikaiom. Ezután meg csatlakoztam a Gotei 13-hoz; ennyi. Tudom nem volt olyan érdekes, mint a te történeted, de nem tudok jobbal szolgálni. Inkább te kérdezz, mit szeretnél pontosan tudni. Szívesen válaszolok. – mondtam el a hosszú monológomat, amiben szerepelt röviden összefoglalva a lényeg és végén pedig megkérdeztem, mit szeretne még tudni rólam.

Egyéni, eddig nem nagyon szerettem volna az életemről mesélni Narának vagy bárki másnak, mivel biztos voltam benne, hogy nem lenne könnyű megérteni, de szerintem még egyszerűen elfogadni sem, Azt mindenki tudja, hogy a nőket nagyon hosszú időn keresztül nem tudták a férfiakkal egyenrangúnak tekinteni még itt a lelkek világában sem, de ugyanakkor sokkal több szabadságjoguk volt, mint nekem a saját életemben. Mikor én ember voltam szó szerint a legtöbb nő egyfajta érték volt, gyermekként anyag, amelyet eladhattak, hogy valamit nyerjenek vele, később feleség, akinek két feladata a háztartás vezetése és egy fiúörökös szülése, és ha volt olyan szerencséje, hogy hosszabb időt élt meg, talán még eljutott addig, hogy saját akaratát valamikor érvényesíteni is tudja. Nem volt szép korszak, ebből a szempontból teljesen férfi központúnak lehetett mondani, ahol még véletlenül sem volt döntés. Ha esetleg valaki özveggyé vált, akkor sem élvezhette a saját szabadságát, vissza kellett mennie a családjához, és azoknál maradni, amíg le nem telik a gyász év, hogy utána ismét férjet találjanak neki, aki ura és parancsolója lesz a jövőben. Remek kilátások, nem is értem, miért akkora csoda, hogy nem volt ritka a fiatal lányok körében akkoriban az öngyilkosság és a szerelmével megszökés. Ha nem tette, általában egy szenvedéssel teli élet várta az embereket, ahol csak annyit tehetett, hogy aláveti magát mindenki más akaratának, aki rangban felette van. Nem mondom szép kilátások, valahogy nem tudom bánni, hogy idő előtt haltam meg. Bár nem is annyira, hiszen ha valóban ott nevelkedem, ahol kellett volna, már 14 évesen férjhez adnak valami idősebb családtaghoz, és utána élvezhettem volna, hogy örökösödési jogom ő kapja a vezetést. De jó, még egy indok, ami miatt nem bánom, hogy apámat nem ismertem egész életemben. Nem olyannak nézett ki, akit könnyű lett volna arról meggyőzni, hogy egy lány képes jól dönteni a szabad akaratából is.
- Majdnem... főnök volt, de valójában az ereje volt ijesztő. Senki nem tudta harcban legyőzni, egyetlen egyszer sikerült csak, nekem, a halálom napján... Nem tudom mi történt volna, ha túlélem azt a sérülést - tettem hozzá, hiszen ez leplezett le akkoriban. Ha valaki élve jött ki a szent csarnokból, ahol a csatákat tartották, már nagyon tisztelték érte, ha sértetlenül, tudták, hogy nyert is és a klán száz éves családi vezetése megszűnik. Vagyis majdnem, az a része lett volna immáron semmis, hogy csak férfi vezethet, és ő határoz mindenben. Nő voltam és sokkal kevésbé kegyetlen, mint bárki más, ez éppen elég indok volt a legfőbb vezetőknek, hogy azonnal el tegyenek láb alól. Ráadásul nem is éppen tisztességes módon, hiszen a hátba tőr nem éppen a legjobb módszer, tekintve, hogy harcos mivoltom volt. De persze a bérgyilkosok nagyon nem ismerik a tisztesség szó jelentését, és soha nem is tanulták meg, mint kiderült a többiek sorsából.
- Nő voltam, de már akkor is független, aki csak úgy nem fogad el valakit férjének, ráadásul pedig az egyetlen valódi jelöltet korábban megölték. - rendben, ez szépen meg lett fogalmazva, tekintve, hogy a saját életem legszomorúbb részét árultam vele ez. De ez van, ezt kell szeretni, nekem például már sikerült legalább azt elérni, hogy csak semleges hangon beszéljek bárkivel a történtekről, és ne akadjak ki közben vagy próbáljak meg egyszerűen csak nem elérzékenyedni. Most is a hangom egy leheletnyivel lett csak jegesebb, jelezve, hogy ez olyan téma, amely azért mélyen érint, de már túl tudtam esni rajta. Jobb, ha elfelejtem, ha eddig nem sikerült vele találkoznom, akkor ezután sem fog, ráadásul illene esélyt adnom egy új életnek. Volt időm, hogy kiheverjem, most már csak a jövő a fontos.
- Tényleg nincs semmi emléked? A legtöbben legalább részletekre emlékeznem az életükből. Én például teljesen... - tettem fel a kissé szőke kérdést, hiszen olyannal eddig nem találkoztam, akinek tényleg abszolút semmilyen emléke volt, még az előző kapitányomnál sem, pedig ő aztán megpróbálta tudatosan minden emlékét elnyomni. De hát lehet, hogy ilyen is van, ezért inkább csak kíváncsi vagyok, hogy én mennyit tudnék belőle kiszedni. Ha egy kis emlék is rejtőzik az elméje mélyén, még meg is tudnám találni, és ez még a gyengébb része a dolognak, amit én csinálok. Mindenesetre most nem engedhetem meg magamnak, hogy a képzeletem magával ragadjon, ezért tartom azt a távolságot, hogy biztosan ne kelljen nem rám tartozó dolgokat megtudnom...
- Egyébként ha nagyon szemét lennék veled, akkor azt is megkérdezném, hogy van-e barátnőd, a szomszédban lányok erre hegyezik a fülüket már jó ideje... - jegyeztem meg mosolyogva, miközben a másik medence legközelebbi része felé intettem, ahol cseppet sem takarva a szándékukat jó páran összegyűltek, hogy hallják mit válaszol a hadnagyom. Hát, remélem most elégedettek, mivel én feltettem a kérdést, amire szemmel próbáltak rávenni, hogy ejtsem ki, de közben figyelmeztettem Narát is. Ráadásul, most, hogy oda néztem egyszerre mindenkinek sürgős keresnivalója akadt a terem valamelyik sarkában, vagy a víz felszínén, mert gyanúsan ezt figyelik, miközben kerülik a többiek és persze az én tekintetemet is. Kezdők, tudakolni könnyebb, ha valaki rákérdez...

Mistyt hallgattam továbbra is, ahogy válaszol a kérdéseimre, de ezúttal már nem volt több feltevésem vagy kérdőjeles dolog bennem, így nem szóltam közbe. Biztos jó lehet annak, akinek van családja, bár én azt az érzést még nem nagyon éreztem, mivel a szüleimet egyáltalán nem ismertem. Azt sem tudom biztosan, hogy voltak-e egyáltalán, mivel amióta az eszemet tudom a többi árva gyerekkel éltem együtt Rukongaiban. Így elhatároztam, hogy ha véletlenül nekem is lesz a távoli jövőben gyermekem, akkor annak megpróbálok mindent megadni, amit én nem kaphattam meg. Ezek közül főleg szülői gondoskodásra gondoltam, mert az a legfontosabb. Most azt is mondhatnám, hogy még Misty családját is elfogadnám, de mivel már hozzászoktam családnélküliséghez, ezért nem vágyok már rá és ráadásul, ha lettek volna szüleim, akkor valószínűleg nem lenne olyan a személyiségem, mint most és egy teljesen másik személy lennék.
- Hát tényleg nem emlékszem. Nem is nagyon vágyok rá, mivel nem tudom, mire nem emlékszem, így egyáltalán nem zavar. – válaszoltam a gondolom költői kérdésre, amit Misty felém idézett. Nem tudom, hogy a többi shinigamival mi a helyzet, ezzel a kérdéssel kapcsolatban, de ahogy Mistyről leolvastam, ez nagy ritkaságnak számít. Legalább egy új információval is gazdagodtam, mert eddig én nem kérdeztem senkit az emberi életéről. Most már az is tudom, hogy lehet ilyet is kérdezni, például az újoncokat is traktálhatom ezzel a kérdéssel.
- Hát… mondhatjuk, hogy van valaki. Egy 2. osztagos lány, de még csak nemrég kezdődött a kapcsolatunk. – mondtam egy kicsit elpirulva, de próbáltam azzal leplezni, hogy a meleg tehet róla, ezért elkezdtem a kezemmel legyezni magamat. Tasumival még csak kétszer vagy háromszor találkoztunk, szóval nem mondhatok semmit biztosra. Abban pedig nem teljesen hazudtam, hogy meleg van, mert tényleg melegem kezd lenni.
- És veled Misty, mi a helyzet? – fordítom vissza kapitányom kérdését maga ellen. Ha ő megkérdezte tőlem, akkor nekem is meg lehet, így fair. Biztos a környezetünkben lévő férfi társaim is kíváncsiak erre, bár ők már régebben vannak itt és lehet, hogy már rendelkeznek ezzel az információval. De én ennek ellenére megkérdeztem, lehetnek itt újoncok is, akik kíváncsiak erre. És ez a kérdésváltás a megfelelő pillanat volt, hogy megtudjam, mi van Misty és Omote között, mert így minden feltűnés nélkül tudtam megkérdezni.
- Kezd itt egyre melegebb lenni, nem gondolod? Vagy csak nekem van ennyire melegem? Szerintem nemsokára kimegyek és visszatérek a jó hűvös irodámba. – szólalok meg ismét néhány perc múlva előző kérdésem után, amiben megosztom észrevételemet és tervemet Mistyvel. Ha tovább maradnék még egy fél órát, biztos kikészülnék a melegtől és nem mellesleg valószínűleg a bőröm olyan ázott lenne, amit egy akárhány száz éves öregember is megirigyelne.
- Már egy ideje érdekel, hogy hová szoktál eltűnni miután vége a munkaidőnek. Mondtad első találkozásunkkor, hogy el szoktál tűnni, de azt nem, hogy hová, meg, hogy mit csinálsz. Ha nem nagy titok, akkor beavatnál? – nézek Mistyre kedvesen, miközben felteszem valószínűleg utolsó kérdésemet a mai nap folyamán. Régóta gondolkozom ezen, de nem jutottam semmi ésszerűre, követni azonban nem szerettem volna, így ha megkérdezem az a legjobb módszer.

Nem tudom miért piszkáltam még mindig szegény Narát az emlékei miatt, mikor már volt olyan kedves egyértelművé tenni nekem, hogy eggyel sem rendelkezik abból az életből, amelyet emberként élt. Nos, ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Én például sokat szenvedtem a saját emlékeim miatt, hiszen a legtöbb nem éppen egy tökéletes életből származott, hanem egy olyanból, amelynek állandó kísérője volt a magány, elnyomás és persze a lenézés, amely nőként ért. De nem mondhatom, hogy ugyanolyan skatulyában éltem, mint a legtöbben, megvolt egy fajta minimális személyes szabadságom, és ez érzékesebb, mint mások számára a teljes, hiszen a férfiak akkor maguk voltak az istenek a saját szemükben, és elvárták, hogy mások is pontosan ezért tiszteljék őket. Micsoda felfogás. Én a mai napig hálás vagyok érte, hogy akkor nem tudták ezt mindet a fejembe verni, hiszen ha jobban bele gondolok a dologba, vannak olyan esetek, amikor az ember legszívesebben feladná, de ennek hála én szépen megtanultam dacolni minden előítélettel és szokással, amelyeket azóta, hogy Soul Society-be kerültem megpróbáltak rám erőltetni. Senki nem mondhatja, hogy én az a tipikus irányítható báb vagyok, és ezt nagyrészt annak köszönhetem, hogy emberként megtanultam nem az lenni, lélekként élve a saját klánom mellett pedig azt is megismerhettem, hogy mennyire nem kellemes az erőszak és a zsarolás, valamint jelenleg senki nem tud nekem olyat mutatni, vagy fenyegetni vele, ami miatt engednék az ilyesminek. Összességében van elég sok fájdalmas emlékem is az életben, de ha nekem valami ajánlana egy lehetőséget arra, hogy mindet elfelejtsem, egészen biztos vagyok benne, hogy kacagva küldeném el melegebb éghajlatra, és nem is gondolnám meg az ajánlatát. Mindenki fogadja el, amit rámért a sors, mert ennek van a legnagyobb szerepe. Kész, vége, ennél többet nem kell tudni.
- Az úgy könnyebb. Van olyan, akinek csak emlék foszlányai vannak, szerintem az járt a legrosszabbul. - jegyeztem meg elgondolkodva, hiszen a kedves volt kapitányom pontosan ez a típus volt, és valójában mindkettőnket kirázott a hideg, amikor neki álltam kicsit kibűvölni pár valódi emléket is a fejéből, hátha azok segítségével képes visszaemlékezni az eseményekre és a szereplőkre, akik benne voltak. Nem mondom, neki sem éppen kellemes élete volt, egy liliomlelkű ember az első pár kép után már rettegve távolodott volna el tőle, hiszen mindennek van határa, és az erőszakét ők is szépen kibővítették a saját idejükben.
- Valóban? A nevét megtudhatom? - néztem rá kedvesen, miközben próbáltam direkt nem észrevenni, hogy mennyire elpirult. Na, persze, nemrég kezdődött a kapcsolat, de attól még fogadni mernék, hogy a hadnagyomnak nagyon is tetszik az a bizonyos lány. Mondjuk nem is csodálom, hogy máris talált valakit, ha női szemmel nézzük, akkor kifejezetten az egyik alaptípus képviselője, már ami az elképzeléseket illeti. Na, mindegy, nem fogok többet kíváncsiskodni, majd mesél, ha akar, addig meg jobb, ha csak ülök nyugodtan. Elvégre annyira nem ismer és én sem őt, majd esetleg a jövőben...
- De tudtam, hogy vissza fogsz kérdezni... - jegyeztem meg nevetve, hiszen eléggé érdekes lenne az a helyzet, amikor tőlem nem meri megkérdezni, hogy van-e valakivel kapcsolatom. Nos, nem tudom erre mit feleljek neki, hiszen ha jobban belegondolok, akkor úgy komolyan még senki nincs, akivel el tudnám képzelni, hogy együtt is legyen hosszú távon. De a nincs senki válasz sem éppen kielégítő, hiszen ennyire nem vagyok elzárt, és esélyes meg nem egy van a közelemben. Oké, ezt akkor most próbáljuk meg úgy szavakba önteni, hogy sem apácának, sem pedig könnyű vérűnek nem fogok tőle kinézni. - Tudod, nálam a kapcsolat nehezen meghatározható. Egyszerűen szólva nincs egy konkrét személy, aki megfogott volna, de nem azt jelenti ez, hogy nem találkozom senkivel. Valójában van pár jelölt, akivel elmegyek "randira", de ők is tudják, hogy még nem tudom, mennyire lesz komoly a kapcsolat, ezért nem ők az egyedüliek... - oké, ez a magyarázat úgy nagyjából most veszett el teljesen a hülyeségek tengerén, de azért remélem Nara kibogozta a lényeget, ami valójában annyi lenne, hogy nálam más a randi és más a kapcsolat, ez előbbit pedig nem tudom miért lenne baj, hogy nem csak egy emberrel próbálom ki.
- Csak nyugodtan, én jól bírom a meleget. - na, igen, inkább a szél az, ami engem az időjárásban idegesíteni szokott, ezért eddig szinte fel sem tűnt, hogy komolyan lassan ez a hely gőzfürdő jellegű lesz a javából. Mindegy, vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni, ilyen az én állóképességem is, amelynek néha érdekes végletei vannak. Meg úgy egyébként is, nem hiszem, hogy van olyan, aki még ilyenkor vissza akar menni az irodájába, én legalábbis már messze kerülöm azt a helyet. Elég nap közben ott szenvedni, nem kell még a délután is.
- Valójában attól függ ez, hogy éppen milyen kedvem van. Gyakran megyek el csak úgy a tengerpartra, vagy a parkba sétálni, máskor meglátogatom a régi osztagomat, esetleg a volt 6. osztagosokat. Ja, meg a bárok esti programja sem rossz, karaoke és fellépések vannak hetente többször. És persze ott van a macskám, aki igazi szabadulóművész, és általában a lányomról kell levakarnom. - jegyeztem meg mosolyogva, miközben próbáltam egy eléggé sikeres rezzenéstelen arcot bevágni. Kíváncsi vagyok rá nagyon, hogy a bomba, amit most dobtam be, mennyire is éri el a hatását. Nem sokan tudnak a magánéletemről, igazság szerint a legtöbben azt hiszik, hogy nincs semmilyen rokonom és hozzátartozóm, de ez így nem teljesen igaz. Mondjuk nem mintha hirdetném ezt a kapcsolatot, elvégre nem akarok semmilyen hátrányt belőlem sem nekem, sem másnak.

Lassan az emlékekről való beszélgetés vége felé közeledtünk Mistyvel. Egy kicsit azonban sajnáltam, hogy én nem mesélhettem neki az emberi életemről, míg ő sok mindent megosztott velem, de nincs mit tennem, hiszen, amire nem emlékszem arról nem mesélhetek. Bár kitalálhattam volna egy hasonlóan érdekveszítő történetet, de nem nagyon szoktam hazudni, mert az egyszer úgy is kiderülne és én rá is segítenék a rövidtávú memóriámmal, hiszen két nap múlva, már biztos elfelejteném, hogy most mit mondtam neki.
- Hayakawa Tasuminak hívják és egy nagyon kedves lány. – válaszoltam Misty kérdésére továbbra is egy kicsit elpirulva. Nem tudtam mit tenni az elpirulás ellen, mivel nagyon megkedveltem Tasumit és mindig ez történik velem, ha róla beszélek. Nem tudom, hogy mennyi ideig fog tartani ez a kapcsolat kettőnk között, de remélem, hogy jó sokáig, mert jól megértjük egymást és kiegészítjük a másikat.
- Hát, nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. – reagáltam Misty megjegyzésére egy apró mosollyal az arcomon. Hisz tényleg jó, ha tudom róla, hogy kapcsolatban van-e, mivel ő is tudja rólam, ezért illene nekem is tudnom, hogy vele mi a helyzet. Amint hallgatom a kapitányom válaszát, egy kicsit meglepődtem, mert teljesen másra számítottam. Nem gondoltam volna, hogy úgymond egy egész háremet tart magának és válogat közülük, hogy éppen abban az időben melyikkel van kedve eltöltenie egy kis időt. Hát én pont az ellenkezőjét képzeltem volna el róla, hogy nincs senkije vagy hozzám hasonlóan egy bizonyos személlyel van kapcsolatban. Hát, legalább már ezt is tudom róla. Nem mintha zavarna, csak magamról ezt nem tudnám elképzelni, hiszen ez rám egyáltalán nem jellemző, én bőven megelégszem az eggyel is. Amíg engem nem akar beszervezni, addig azt csinál Misty, amit szeretne, hiszen ez az ő dolga, úgy sincs beleszólásom.
Ezután közöltem a kapitányommal, hogy nemsokára elhagyom köreit, mert kezd igazán melegem lenni. Nincs mit tennem, nem szeretem annyira a meleget, így nem birok sok időt eltölteni meleg helyeken. Tehát a szaunák és nyáron a tengerpartok az esküdt ellenségeimnek számítanak. Bár a gyógyfürdőkbe néha bemerészkedek, mint most, de az eltöltött időből is látszik, hogy csak rövid ideig bírom. És akkor még is mért jöttem bele a vízbe? Hát azért, mert néha jól esik egy kicsit felmelegíteni a testemet és ázni a vízben. De nem azonnal terveztem a vízből való eltávozást, még hagytam időd egy rövid beszélgetésre, amiben megtudhattam, mit szokott Misty csinálni munkaidő lejárta után. Az elején érdeklődéssel hallgattam a különböző programokat, azonban a monológ végére ezek mind eltörpültek az utolsó információ foszlánytól.
- Lányod? Neked van lányod? – kérdeztem meg nagy meglepődöttséggel és tátott szájjal. Hát ez tényleg meglepett, ő pedig úgy mondta, mintha valami semmiség lenne. Ezzel az új információval, csak újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem, de túl személyesnek számítanak, így ha elmondja, el, ha nem, akkor nem. Nem fogom tovább faggatni, így is megosztott velem ma elég sok mindent, majd egy másik alkalommal folytatjuk. Még megvárom, amíg elmondja, amit szeretne a lányáról, majd neki indulok.
- Na, akkor én kimentem. Szia. – köszöntem el Mistytől és indultam el lassan a kijárat felé. Kiérve a medencéből a öltözőbe mentem, ahol gyorsan felöltöztem és elterveztem, hogy ma már nem csinálom meg a papírmunkát, ha érkezett időközben. De talán egy edzést még bevállalok, hisz most kipihentem magam és jó formában vagyok. Előtte azonban vissza kell állítanom a testem rendes hőmérsékletét, amit talán az osztag kertjében megtehetek. Ha az megvolt mehetek is az edzőterembe. Ez lesz a nap további részére a tervem.

Oké, én ezzel a névvel sokra nem mentem, ha azt vesszük. Hayakawa Tasumi, és tiszt a második osztagban. Rendben, ezt eltároljuk, de szerintem egyhamar nem fogok róla többet megtudni, hiszen egyrészt van bennem annyi becsületesség, hogy a kedves hadnagyom magánéletét tiszteletben tartsam, másrészt pedig annyira nem is érdekel a dolog. Bízom benne, hogy Nara jól döntött és méltó barátnőt választott magának, nekem pedig sem okom, sem pedig jogom nincs, hogy egy esetleges tévedéskor is meg merjem kérdőjelezni az ítélőképességét. Egyébként meg ha eddig igazat mondott, akkor a kis hölgy néha felbukkan ebben az osztagban is, és meg amilyen gyakran tudok ebédszünet felé meg délután vándorútra indulni a folyosókon, nem kizárt, hogy egyszer még össze is akadok vele. Vagy nem. Simán el is kerülhetjük egymást, és igazság szerint nagyon nem is tudom, hogy melyik lenne számomra a jobb választás. Talán az elkerülés, hiszen a végén még sikerülne elijesztenem szegény szerencsétlen lányt a közvetlenségemmel. Oké, nem éppen ez a tipikus reakció rám, de volt már pár olyan tiszt az én kedves ismerőseim között is, akinek egyszerűen nem ment megszokni, hogy kapitány létemre egy cseppet sem változtattam a felfogásomon és ekkora bizalommal meg barátsággal fordultam felé, holott ő nem találta méltónak erre magát. Mondjuk a legtöbb ilyen a súlyosan önbizalom hiányos fajtából való, és a legtöbbeket azóta már sikeresen meg is szelídítettem, hiszen ott van Yukariko is, akivel egy beszélgetés folyamán, főleg az első időszakban jószerével harapófogóval kellett minden egyes kérdésre a választ kihúzni, és tessék megnézni most. Túl lépett a félénkségén, és jelenleg ő a 4. osztag egyik legjobb gyógyítója. És ez csak egy példa a sok közül arra, hogy nem minden az erő és az eltökéltség, egy bátortalanabb ember is nagyon sok mindent el tud érni, csak kell valakinek belé verni picike kis önbizalmat minimum. Ajjaj, én miken gondolkodom megint? Hopp, egy egészen aprót sikerült eltérnem a témától, és azt sem tudom, hol van az a pont, amikor ezt megtettem. Ez komolyan egyre jobb lesz, lassan olyan szétszórt leszek, hogy mindenhova rakhatom azokat a ronda, öntapadós cetliket, amire a megjegyzéseket szokták maguknak írni a feledékenyebb emberek. Nem köszi, akkor inkább jegyzetfüzet, az kevésbé néz ki rosszul és még rajzfüzetnek is beadhatom. Csak rajzot ne akarjon benne senki látni, mert azt nem tudok túl jól alkotni, maximum tájat, vagy állatot. Emberrel nem is nagyon merek próbálkozni, az utolsó női rajzomra azt mondták lazán, hogy szakállas férfi, így inkább ezt a részt nem erőltetem. Csak éppen megint sikerült közben elkalandoznom, a fenébe, mi van már velem. A gőz nincs jó hatással szemmel láthatóan a gondolkodásra, biztos ezért jön ide mindenki, aki pihenni akar. Itt képtelenség egy dologra összpontosítani, de képzelődni akármennyit lehet, szemmel láthatóan senki nem akar ebben megzavarni. Pedig néha nem is ártana, ha megböknének, mert még a végén azt sem veszem észre, hogy a hadnagyom mikor fejezi be a beszédét egy kérdéssel, amit nekem kéne megválaszolni. Rendben, most tudom mi a kérdése, hogy mégis mióta van nekem kislányom, de máskor nem ilyen könnyű kitalálni a téma váltásait, ezért kéne figyelnem is, legalább fél füllel.
- Igen, mondhatjuk, hogy van egy... - jegyeztem meg, miközben magamban próbáltam megfogalmazni azt a kisregényt, amit most elő akarok neki adni egyszerűen elmagyarázva, hogy a kedves kislányom kb. annyira az enyém vér szerint, mint bárki más a városban. Ez nem az a tipikus eset, amikor a család dönt, mi egyszerűen csak egymást választottuk, a kötődés megvan, a rokoni kapcsolat meg valahol a föld alatt lehet, tekintve, hogy én sokkal idősebb vagyok nála és még életemben nem szültem, sőt, ami azt illeti, valószínűleg terhes se nagyon voltam. - Nem vér szerinti, de én neveltem sokáig az előző osztagomban, mivel nagyon kicsin került oda. A lányomnak tekintem, ő pedig anyaként gondol rám, a különbség annyi, hogy nem így hív, mivel az igazi anyja helyét a szívében nem akartam, hogy bárki is átvegye... - magyaráztam kicsit lehetetlenül, hogy miért nem derült ez ki mások számára. Ha nem anyunak hív, hanem Misty-nek, akkor a legtöbben elkönyvelik újabb hóbortos barátnak, nem tudják, hogy kicsit mélyebb a kapcsolatunk. Pedig eléggé feltűnő néha, hogy hirtelen felbukkan is a nyakamba ugrik, bár nálam egy ölelés még fiúkkal kapcsolatban sem volt soha ritka dolog...
- Rendben, én még maradok egy kicsit... - jegyeztem meg, miközben a hadnagyom szépen távolabb vonult. Megértem, ha neki már elege volt a gőzből, de nekem még nagyon is jól esik itt ázni egy kicsit, ráadásul pedig most nem akarok a munkára gondolni, azt meg már tapasztaltam, hogy ez a fürdő milyen kedvesen tereli el minden meglévő gondolatomat más irányba. Azt hiszem ma engem már senki ne keressen az irodában, mert nem fog ott megtalálni...