Lassan véget ért a tanácsteremben a gyűlés, és minden szükséges információra szert tettünk. Egy dolog volt még, mégpedig az, hogy hova megyünk először keresni a Dárda darabjait. Igazából nekem mindegy volt. Én azon az állásponton voltam, hogy akárhol is kezdjük a kutatást, épp olyan veszélynek leszünk kitéve, mintha máshol kezdtük volna. Bárhol, bármelyik helyes halálos veszedelem várhat ránk, de ezzel tisztában voltunk. Képzett, hatalmas erővel bíró harcosok voltunk mind, ezzel számolnunk kellett, és mindenkinek magában kellett rá felkészülnie mentálisan, hogy bármikor feldobhatja a bakancsot. Ám én még fiatal voltam, és az elkövetkező pár száz évben is nem is állt szándékomban meghalni mégegyszer, szóval elvetettem ezt a gondolatot. Míg ezeket a dolgokon járattam az eszem, fel sem tűnt, hogy Yuu-chan kiviharzott egy shunpoval a teremből, majd néhány perc után vissza is tért, egy levéllel és egy medállal a kezében, amiket elhelyezett az asztalon. Még mindig le tudott néha nyűgözni a srác gyorsasága, ereje. Jól tudtam, hogy jóval erősebb nálam, ezt bizonyította párszor, de engem sem kellett félteni, én is sokat fejlődtem, erősödtem az utóbbi időben. Figyelmesen hallgattam végig mondandóját, minden egyes szót jól belevéstem a fejembe, hisz a világ sorsa függött küldetésünk sikerétől, nem lehetett félvállról venni. Kicsit meglepett, hogy csak ketten megyünk Dai-al a küldetésre, de nem tettem szóvá. Éreztem a srácban, hogy jóval erősebb mint Yuu-chan, és jóval több rejlik benne, mint amennyit mutat, szóval megtiszteltetés lesz vele egy küldetésben részt venni, és nem utolsó sorban tovább tudok én is erősödni, hiszen van még hova. Mély meghajlással köszöntünk el egymástól, és elindultunk kifele a teremből. Még egyszer végignéztem a falakon mozdulatlanul ülő roppant vízköpőkön, akik büszkén tartották a fáklyákat a magasban, és védték immáron több száz, vagy ezer éve a Daitenshi búvóhelyét. Vajon az a bizonyos Kígyókirálynő is egy misztikus lény, ami hatalmas erővel bír, és tud nekünk segíteni? Ki fog derülni, és remélem, hogy viszonylag bökkenők nélkül el tudunk jutni hozzá, majd épségben gond nélkül vissza is tudunk jönni onnan. Néhány percnyi séta után kiértünk az épületből, és áthaladtunk a védőpajzsként szolgáló mágikus függönyön. Itt megálltam egy pillanatra, majd Dai felé fordultam.
- Nekem vissza kell sietnem SSbe. Nem lenne szerencsés, ha egyből ma indulnánk el a küldetésre. El kell intéznem, hogy SENKI se fogjon gyanút, és észrevétlenül el tudjak jönni a Seireiteiből, azért kell egy kis idő. Találkozzunk 2 nap múlva Karakurában a pláza mögötti üres kis zugutcában pontban este 10kor. Akkor már senki sem lesz ott, senki sem mer odamenni, túl veszélyes hely éjjel. - vázoltam röviden a helyzetet a srácnak. Reméltem, hogy megérti, hisz nagyon óvatosnak kell lennem, hogy le ne bukjak. El kell rendezni, hogy se Mitsuko, se Vera, se a többi tisztem ne fogjon gyanút, és lehetőleg legyen mindenki távol a senkai kaputól arra az időre. Ehhez pedig nekem kellett beosztanom az emberimet, és úgy, hogy ne legyen feltűnő. Befejeztem a mondandómat, majd magamra terítettem reaitsueltakaró köpenyem, és indulni készültem.
- Akkor 2 nap múlva, a megbeszélt helyen. - köszöntem el barátságosan a vaizardtól, majd egy shunpoval elindultam Karakura fele, hogy egy biztonságos, a főhadiszállástól távol eső helyen nyithassak egy átjárót. Nagyjából fél óra után vissza is értem a Seireiteibe, ahol csend honolt. Valahol a szívemben éreztem, hogy hazajöttem, és kissé keserű íz támadt a számban annak gondolatára, hogy épp elárultam a hazám, és kedvesemnek is hazudnom kellett. Hamar lenyugtatom magam azzal, hogy a nagyobb jó érdekében teszem, és ez egy szükséges áldozat a sikerhez. Aznap már nem csináltam semmit, csak elrejtettem a köpenyem a jól ismert fa törzsébe, ahol senki sem talál rá, visszavettem a haorim, és visszamentem a 10. osztaghoz, hogy bebújhassak szerelmem mellé az ágyba.
A másnap ugyanúgy telt, mint máskor, ugyanúgy keltem fel kedvesem mellett és köszöntöttem egy reggeli csókkal, mint eddig, és ugyanúgy bejártam a kapitányiba dolgozni, mint eddig, max annyiban különbözött kicsit, hogy tovább maradtam benn este, mivel el kellett intéznem Seireitei biztonságos elhagyását, továbbá intéztem egy kamuküldetést, amire papíron egyedül mentem, szóval az alibi is biztosítva volt. Ezek után a másnapi őrködési beosztásokat átadtam Verának, és közöltem vele, hogy küldetésem lesz másnap, és nem leszek a 10, osztag területén. Kedvesemnek is elmondtam ,hogy házon kívül leszek 1-2 napig, igaz nagyon nehezemre esett, hogy a szemébe hazudjak. Mégis muszáj volt ezt tennem, és azzal áltattam magam, hogy az Ő érdekében is teszem. Eljött a második nap, ami eseménytelenül telt, az irodámban ültem, és készültem az esti "kalandra". Reggel pedig hosszú búcsúcsókkal köszöntem el kedvesemtől, és megígértem neki, hogy sértetlenül, egy darabban fogok visszatérni. Mikor eljött az idő, 1 órával este 10 előtt elindultam az osztag területéről. A Seireitei gyors "elhagyása" után odasiettem a megbeszélt helyre, ahol már várt rám Dai. köszöntem neki, majd elindultunk sietős léptekkel Karakura széle felé, hisz a küldetést a városon kívül, egy rejtett kis hegyi faluban kellett véghezvinnünk.
- Megtiszteltetés lesz veled részt venni egy küldetésen. Sokat tanulhatok tőled, és ezzel fejlődhetek, erősödhetek. - mondtam a srácnak, míg haladtunk a város határában fekvő hegy felé. Csendes, nyugodt volt az aznapi este. A hold már kibukkant a felhők közül, és büszkén világította be utunkat. A gyenge szél bele-belekapott hajamba, ahogy haladtunk egyre feljebb a hegyen. Nagyjából éjfél lehetett, mikor odaértünk a falut körülvevő masszív kőfalhoz. Itt megálltam, és társam felé fordultam.
- Óvatosnak kéne lennünk. Nem tudhatjuk, hogy milyen fogadtatásban részesülünk majd, jobb lenne, ha észre sem vennének minket, ameddig csak lehetséges. - mondtam halkan Dainak, majd a környező területet kémeltem, hogy nincs e valaki a közelben.

Kezeimet összekulcsolva könyökölök az asztalra, miközben továbbra is a Daitenshi vezetőjére figyelek. Ez a találkozó sokkal eredményesebb volt, mint azt eleinte sejtettem. Hiszen sikerült kideríteni, hogy mely’ világokban őrzik a dárda darabjait, és még a tagokat is sikerült kis mértékben megismernem. Ajkaimon egy elégedett mosoly körvonalazódik, de ez továbbra sem látszik összefont kezeimtől. Érezhető volt, hogy a gyűlés hamarosan véget ér, ám Yuu hirtelen egy shunpoval eltűnt. Ekkor már biztos voltam benne, hogy még a vaizard még szolgál valami meglepetéssel, amire nem is számítottunk. Feltételezésem nem volt alaptalan, hisz’ mikor visszaért a gyűlésterembe a kezében egy lepecsételt levél volt és vékony aranyláncon függő medál, melyet kígyószerű minták díszítettek. Az asztal közepére helyezte őket, majd lezárta a ülést. Ezt hallva már éppen felálltam volna, ám Yuunak még volt mondanivalója a 10. osztag kapitányának és nekem. Tudtam, hogy nem habozhatunk, de azért nem gondoltam volna, hogy máris kezdetét veszi az akció. Az egész testem beleremegett a gondolatba, hogy annyi idő után végre ismét használhatom az erőmet. Mindig is a nyugodt, békés életre vágytam azzal, akit szeretek, de ennyi idő elteltével ismét megjelent az a különleges érzés, melyet talán shinigamiként éreztem utoljára. Miután az ex-shinigami elmondta a küldetés részleteit, ténylegesen hazaindulhattunk. Látva, hogy Suke nem veszi magához a tárgyakat, melyekre szükségünk lesz a Kígyókirálynővel való találkozáskor, én tettem el azokat. Ezután kiindultunk az épületből. Útközben a balom elidőzött néhány ősrégi oszlopon, ami révén megállapíthattam, hogy a régiek sokkal hatalmasabb dolgokat voltak képesek létrehozni, mint manapság mi. Hiába a nagy erő, ha nincsenek meg azok a már rég feledésbe merült mágiák, amikkel létre lehet hozni, és életre lehet kelteni dolgokat. Még a Daitenshi tagjai együttes ereje is kevés lenne megmozgatni hatalmas tömegeket, a régiek pedig képesek voltak olyan kidoukat használni, melyek még a haláluk után is aktívak maradtak. Elmémbe egy újabb kérdés villant be, ezúttal a Kígyókirálynő kezdett el érdekelni. Kíváncsi voltam, hogy ki is lehet az a rejtélyes személy, aki tud a Sors Dárdájáról és Yuu szavaiból ítélve még a Jégkígyót is ismeri. Rövid séta után végre kiértünk az épületből, s áthaladtunk a védőpajzsként funkcionáló kidou-függönyön. Itt volt az ideje, hogy megbeszéljük Sukeval a részleteket. A kapitány is jól tudta ezt, ezért megállt, és szembefordult velem.
- Rendben. Szerintem a te erőddel nem lesz különösebben gondod az észrevétlen távozásoddal…
Mosolyodtam el. Tudtam, hogy Suke sem véletlenül került be a szervezetbe, ezért bíztam benne, viszont a régi tapasztalataim alapján úgy tudom, hogy a tizenkettedik osztag figyeli a kaput. Ezáltal valamit kezdenie kell majd a kapitánnyal, hiszen nem lenne szerencsés, ha az jelentené az esetet a Gotei 13 főkapitányának. De biztos vagyok benne, hogy Suke sikerrel fog járni.
- Két nap múlva, addig is Helló!
Ismételtem meg mondatát, majd amint shunpora kapcsolt, még barátságosan intettem egyet. Ezt követően halkan sóhajtottam egyet, majd hazaindultam. Útközben továbbra is a közelmúlt eseményein töprengtem, úgy éreztem még túl sok darab hiányzik a kirakósból ahhoz, hogy bármit is biztosra tudjunk. Gondterhelt sóhajt szakad fel mellkasomból, miközben a zsebemből előkotortam a kulcsomat. Lassú mozdulattal kinyitottam a kaput, majd a bejárati ajtóhoz érve ismét elfordítottam egyik kulcsomat a zárban. Úgy tűnt még senki sincs itthon, ezért elővéve a kedvenc boromból egy palackkal, kiültem a teraszra, és hátradőlve a széken élveztem a naplementét. Most túlságosan is sok dolog miatt kellett aggódnom. Az oly’ szeretett kiegyensúlyozott életemnek vége, mindennapjaimat felváltja egy harcokban gazdag lét. Biztosan keveset lehetek itthon a szerelmemmel, s leginkább emiatt görcsölök. Ki fog mellette lenni? Tudom, ő is erős, de jobb szeretem, ha vigyázhatok rá. Ha bármi is történne vele a távollétem alatt, akkor biztosan örökké eldobnám vaizard létemet, talán még az életemnek is véget vetnék. Önző vagyok. Mindenki a „nagyobb jó”-val nyugtatja magát, viszont én nem vagyok olyan erős, mint Yuu vagy Suke. Én képtelen vagyok elhagyni a szerelmemet, még ha a Világ sorsa is múlik rajta. Hamarosan a nap is eltűnt az égről, ezért a palack dugóját visszanyomtam az üvegbe, majd beindultam a házba. Lezuhanyoztam, majd összedobtam valami vacsorát Zekkának és nekem. Kis idő elteltével meghallottam kedvesem csengő hangját, ami ismét erővel töltötte meg a szívemet. Megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni. A másnapom ugyan olyan nyugodt volt, mint általában. Reggel dolgozni mentem, majd délután hullafáradtan vergődtem haza, ahol már várt rám a szerelmem. Egész este azon gondolkoztam, hogy szóljak-e neki, vagy sem, hiszen bárhogy is teszek, ugyan úgy aggódni fog. Végül elmondtam neki. Szemeiben láttam, hogy szavaim vegyes érzelmeket keltenek benne, hisz’ nagyon aggódik, de látja rajtam az izgatottságot, és talán csak ezért enged el. Reggel korán keltem, és rögtön az egyik emeleti szobába mentem, hogy előkészítsek minden fontos kelléket az indulásra. Kardomat rendbe szedtem, majd egy éjfekete köpenyt készítettem elő, hiszen még sem jelenhetek meg a Kígyókirálynő előtt valami emberi öltözékben. Viszont semmi kedvem sem volt kimonot felvenni, mióta elhagytam Soul Society-t, próbálom magamat távol tartani eme ruhadarabtól. Meglepően gyorsan eljött az este és én készen álltam a küldetésre. Egy utolsó csókot lehelve kedvesem ajkaira, shunpora kapcsolva hagytam el a házat. Hamarosan megérkeztem a pláza mögötti utcába, amiről Suke beszélt, ám ő még nem volt itt. Viszont néhány perc után is beért, s egy barátságos mosoly kíséretében intettem neki.
- Szerintem ez kapcsolat kölcsönösen eredményes lesz. Megtiszteltetés, hogy a Gotei 13 egyik legerősebb shinigami kapitánya mellett küzdhetek.
Biccentettem, miközben elindultunk a völgy felé. A shunpo segítségével villámgyorsan haladtunk. A Nap eltűnt, és a Hold bukkant elő, aminek ezüstös fénye éppen annyira volt erős, hogy lássuk merre megyünk. Nem sokára megérkeztünk a falut körülölelő kőfalhoz, ahol Suke megállt, és szembefordult velem. Miután elmondta javaslatát, eszembe jutott, hogy Yuu levele és az amulett, ami biztosítja a felhőtlen utunkat, itt van nálam. Megnyugtató volt tudni, hogy bármi is történjen, ez az irat és a nyakék kihúz a bajból, ám még így is osztottam Suke nézeteit. Nem lehet tudni, hogy vannak-e a lakók között kémek, akik Aizennek dolgoznak, ezért jobb lenne csak a Kígyókirálynőnek megmutatni magunkat.
- Szerintem is. Lehetséges, hogy Aizen talpnyalói közül is van itt egy-kettő, ezért jobb lenne, ha csak a Királynőnek mondanánk el, hogy kik is vagyunk.
Válaszoltam végül a 10. osztag kapitányának, miközben tájat kezdtem el kémlelni.

Megérkeztünk a hegyi falut körülvevő falhoz, és megálltunk. Túl nagy volt a csend, túl gyanús volt. Vagy mindenki aludt, vagy tudták, hogy itt vagyunk, és csapdára készülnek. Az utóbbi volt inkább a reálisabb, bár nem tudhattuk, óvatosnak kellett lennünk. Csendben biccentek Dainak, ezzel is tudtára adom, hogy igaza lehet. Lehet, hogy Azen emberei már előttünk ideértek, és meggyőzték a falu lakóit arról, hogy mi vagyunk az ellenségek és nem ők, vagy kezdettől fogva már Aizenékkel voltak. Ám lehet, hogy nem, és épp ezért kellett mielőtt bejutnunk. Nálunk volt az üzenet, amit Yuu-chan küldött ennek a Kígyókirálynőnek, szóval gond nem lehet, legfeljebb majd magyarázkodunk egy sort. Könnyedén átjuthattunk volna erőnk jóvoltából a falon, ám "vendégek" voltunk itt most, és nem szokás kopogás nélkül bemenni valahova. Szövetségesekkel így is híján álltunk, nem kellett még itt is egy kis csetepaté, nem használt volna senkinek, meg biztos Yuu-chan se dicsért volna meg minket. Lassan indulni kellett volna valamerre, ha még aznap be szerettük volna fejezni a dolgot, ezért éppen szóltam volna társamnak, hogy menjünk valamerre, mikor jobb oldalról hirtelen csikorgást lehetett hallani, ami gyanúsan emlékeztetett arra, mikor egy nehéz tárgy elmozdul a helyéről, mondjuk egy város, jelen helyzetben falu kapu.
- Ennyit arról, hogy észrevétlenek maradunk. - morogtam magunknak, de inkább magamnak. Gondolhattuk volna, ha egy ilyen küldetésen veszünk részt, annyira képzett ellenfelek lesznek már, hogy észrevegyenek minket, nem mintha félteni kellene engem és Dait. Körülnéztem a környéken, a falakon már mindenhol íjakkal felszerelt emberek álltak, és ránk szegezték fegyvereiket. Bolondok, könnyűszerrel ártalmatlaníthatnánk őket ha akarnánk, csak ezt most nem tehettük meg. Kezem levettem Aokiról, hogy ne tűnjek ellenségesnek, elvégre nem ezért voltunk itt.
Tekintetem a vaskapun kilépő kopasz, körszakállas férfire függesztem, próbálok olyan arcot vágni, mint aki tök barátságos szándékkal jött, mert mondjuk ez is volt az igazság, de nem ártott kimutatni rendesen a szándékainkat. Látszott rajta, hogy ideges, és nem tudja eldönteni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Nem kellett nagy reiatsuérzékelőnek lenni ahhoz, hogy érezzük, erősebb ez a fickó, mint a többiek. Nekik talán semmi erejük nincs az íjakon kívül, ám ezzel a férfivel más volt a helyzet. Nem ártott óvatosnak lenni, nem tudhattuk, hogy mivel állunk szemben. Enyhén felvonom szemöldököm, mikor megszólalt. Messze lerítt róla, hogy elég nagy nyalógéppel van dolgunk. Nem szerettem az ilyen embereket, túl ingatag volt a lojalitásuk. Egyik pillanatban még téged szolgálnak, aztán meg hátba szúrnak, mert nekik azt kívánja az érdekük.
- Üdvözlet! Én Watanabe Yuusuke vagyok , Ő itt pedig a társam Daisetsu Hattori. Békével jöttünk, és csak átutaznánk a falutokon, és innánk, meg ennénk valami meleget. Nem zavarkolódnánk sokat, csupán egy éjszakát maradnánk. - mutattam be magunkat könnyed hangnemben, és közben kamuztam egy hatalmasat. Csak annyit kellett tudnia a férfinek, amennyit muszáj volt, semmivel sem többet. Nem kellett a keménykedés, most a diplomácia volt előtérben. Reméltem hogy Dainál volt az üzenet meg a medál, mert én nem vettem el. Meghagytam neki, ha már Ő volt az erősebb és a tapasztaltabb, hordja magánál az üzenetet.
Kérdőn ránéztem társamra, hogy akar e valamit mondani, majd visszafordultam a férfi felé, hogy most mi lesz.
- Nos, akkor beléphetünk a falutokba? Biztosíthatlak hogy békés szándékkal jöttünk, csak egy éjszakát maradnánk. - tettem fel a kérdést barátságosabb hangnemben.
Elég hideg volt így fenn a hegyekben, és ezen a metsző jéghideg szél sem tette jobbá, ami arcunkba fújt. Szívesebben töltöttem volna valami melegebb helyen az estét, és szerintem bárki a jelenlévők közül, ám most nem rajtunk múlt, hogy bemehetünk e, vagy sem. Ha nem, akkor próbálkozunk tovább. Nem úgy tűntek ezek a kedves emberek, mint akik annyira örülnének a látogatóknak, viszont titokban kellett tartanunk valódi célunkat, ezért valamit ki kellett találnunk.

Hamarosan megérkeztünk a kőfalhoz, ahol megtorpantunk, s a tájat kezdtük el kémlelni. Síri csend volt, ami látszólag Sukenek is feltűnt, ám most nem akartam ezzel foglalkozni. Rossz volt belegondolni, hogy ez a békés település is részt fog venni a küzdelemben a Dárdáért. És mi vagyunk a hírnökök, akik harcba hívják őket. Mi leszünk azok, akiknek szavaitól felbolydul a falu. Míg ezen gondolkoztam, a jobbomról fémes csikorgás vált hallhatóvá, kitárult a kapu. Ám a falon már több tucat ember vett célba minket hagyományos íjakkal. Láttam, hogy a húrt már teljesen megfeszítették, és csak a parancsra vártak. Egy férfi lép ki a vaskapun, akinek lélekenergiája sokkal magasabb szinten állt, mint a többi falusinak. Látszott rajta, hogy a Tengoku Shuuyou egyik fontos embere lehet. Esetleg a haderők irányítója. Megköszörüli a torkát, s beszélni kezd. Hangja pont olyan hízelgő volt, mint egykoron Ichimaru Giné. Gyűlölöm az ilyen embereket. Karakurába való költözésem után egyik célommá vált az ilyen férgektől megtisztítani a Világot, de most nem szabad okot adnunk nekik a támadásra. Balomat előhúztam zsebem rejtekéből, és továbbra is a kecskeszakállas férfit figyeltem. Eközben a Reiatsum nagy részét elrejtettem, így hát már csak egy tiszti halálisten lélekenergia szintje érezhető. Suke vette magához a szót, és mikor engem is bemutatott, egy biccentéssel üdvözöltem a férfit. Miután Suke mindent elmondott, amit akart, mélyen meghajoltam tiszteletem jelképéül, hiszen az ilyenfajta emberek szeretik, ha valaki megalázkodik előtte. És ha nekünk csak így van esélyünk végre hajtani a tervünket, akkor kénytelen vagyok megtenni.
- Üdvözletem! Ahogy a társam már mondta, békés szándékkal érkeztünk, hírnökökként. Szeretnénk meghallgatást kérni a Kígyókirálynőtől, biztosíthatom Önt róla, hogy rendkívül fontos dolgokról szeretnénk tárgyalni…
Próbáltam meg összegezni érkezésünk okát, s amilyen nagy talpnyalónak tűnik, biztosan a Királynő egyik főembere.
- …Viszont elég nehéz úgy beszélgetni eme csodás estén, hogy közben megannyi íj célpontjaként szolgálunk.
Pillantottam fel a várfalon álló emberekre, akiknek szemében látszott, hogy bármi áron megvédenék a behatolóktól ezt a helyet. Ez csak még inkább azt mutatta, hogy megbízhatóak az itteni emberek, Yuu jól választott szövetségeseket. Ha ezek után nem fognak hinni nekünk, akkor muszáj lesz megmutatnunk az amulettet, de Yuu nem adott konkrét utasításokat a díszes medalionnal kapcsolatban. Nem örülnék neki, ha itt fel kéne villantanunk a tárgyat, hiszen még így is arra gyanakszom, hogy Aizen szolgái is itt lehetnek. És talán pont a velünk szemben álló férfi az. Akkor pedig nem lenne tanácsos elárulni magunkat. A jéghideg szél, ami az arcunkba fújt, csak még inkább rossz érzéseket keltett bennem. Nem tudom miért, de rossz érzésem van a hellyel kapcsolatban. Látva, hogy továbbra sem reagált a szakállas ember a szavainkra, halkan sóhajtok egyet, majd a mellettem álló shinigami kapitányra pillantok.

Nem nagyon akart hinni nekünk a kopasz, vagy inkább nem akart minket beengedni a faluba. Láttam rajta, hogy féltékeny, mintha magának akarná kisajátítani azt a Kígyókirálynőt. Mintha attól félne, hogy elveszti minden eddig összekapart "rangját, hatalmát", ha mi találkozunk az úrnőjével. Teszek a hatalmára, jóval több hatalommal rendelkezek jómagam, mint ez a senki. Könnyedén a földdel tehetném egyenlővé ezt a koszos kis falut, nem okozna nagyobb problémát romba dönteni. Ám most nem rombolni jöttünk Dai-al, most a diplomaták szerepét gyakoroltuk, emiatt higgadtnak, kedvesnek, és engedékenynek kellett lennünk, de sajnos a ránk szegeződő fegyverektől nem lettem nyugodtabb. Nem mintha félnem kellene tőlük, egy nagyobb lélekenergialöket, és porrá zúzódnának gazdáik kezében. Társam is szóvá tette, hogy ha már békés szándékkal jöttünk, akkor nem ártana békés módon fogadni minket, és igazat is adtam neki, másfelől meg a házigazdáknak is igaza volt, hisz manapság már szinte senkiben sem lehet megbízni, akárki elárulhat a következő pillanatban, és hátba döfhet. Úgy tűnt a férfi szép lassan mérlegelte a dolgot, és úgy döntött, hogy a Kígyókirálynő színe elé járulhatunk. Nem tudom kitől félhetett jobban, tőlünk, vagy az úrnőjétől, de volt egy sejtésem. Kis idő múlva végre meghozta a helyes döntést, és beengedett minket. Daira néztem futva és kacsintottam egyet elégedettségem jeléül, hogy végül is gond nélkül bejutottunk, majd elindultam a kopasz után. Míg haladtunk a talpnyaló után, tüzetesebben is körülnézhettem a környéken. Nagyon jól védett kis falucska volt, legalábbis a saját erőszintjükön nagyon jól védték. Azért kíváncsi lettem volna, hogy egy kidounak, vagy egy shikai képességnek meddig állna ellne az a vaskapu, de talán majd máskor próbálom ki. A falu régi japán stílusban épült, egy völgyben. Meglepően csöndes volt így éjszaka, bár nyilván azért, mert a lakói pihentek, aludtak. A levegő is hideg volt, a csípős északi szél bele-belekapott köpenyünkbe, amitől zászló módjára lobogott mögöttünk. Itt mindig ilyen hideg volt, hisz jóval a hóhatár fölött terült el a falu.
- Itt sem laknék huzamosabb ideig. - súgtam oda kissé morogva Dainak, miután egy széllökés belecsapott az arcomba, és lefagyott az orrom majdnem. Szorosan magamra húztam a köpenyt, majd csendesen haladtam a kopasz mögött tovább, aki egy faház előtt állt meg nemsokára -és kis türelmet kérve belépett- , ami feltűnően díszesebb, szebb volt, mint a többi ház a faluban. Nyilván itt székelt a Kígyókirálynő. Kissé felvontam szemöldököm. Azért egy Királynő szebb helyen is lakhatna, legalábbis elképzelésem szerint.
- Viszonylag simán bejutottunk, nem gondolod? Remélem nem csapda, és csak a helyiek ilyen "vendégszeretőek". Nálad van a levél és a medál ugye? - mondtam köpenyem csuklyáját mélyen a fejemre húzva Dainak. Ám mielőtt jobban belemerülhettünk volna a beszélgetésbe, a kopasz már vissza is tért, és nyájasan beinvitált a Királynő lakosztályába.
- Semmi gond, manapság sosem lehetünk elég óvatosak. - biccentettem a férfinek, majd beléptem utána az épületbe. Nem kellett mondania, hogy óvatosan szólaljunk meg a Királynő jelenlétében, erre magunktól is rájöttünk már. Mégiscsak egy királynőről volt szó, aki megparancsolta a tiszteletet és az alázatot magának. Egy hatalmas, díszes ajtóhoz értünk, majd beengedtek minket, és arcomat egyből megcsapta a meleg vízgőz. Lényegesen jobb idő volt idebent, mint odakint, már ezért megérte bejönni. Mikor beljebb értünk, csodálkozva konstatáltam, hogy a kinti középkori hangulathoz képest meglepően modern eszközökkel volt felszerelve ez a ház. Gondolhattam volna, hisz mégiscsak a Királynő lakosztálya. Viszont a keresett személyt nem láttam sehol, csak egy nagy dézsát láttunk a helyiség közepén. Lehet, hogy épp öltözött fürdés után, vagy épp fürdés előtt zavartuk meg, lényegtelen volt. Gyorsan elmondjuk, miért jöttünk, és már itt sem vagyunk, reményeim szerint. A helyiség egyik végéből a másikba tekintettem, de nem volt egy olyan személy sem, aki hasonlítana egy királynőre, majd egyszer csak a dézsából egy meglepően nagy idomokkal megáldott fiatal nő szállt ki, akit szemlátomást abszolút nem zavarta, hogy rajta legeltetem szemeimet.
~ Nem szégyenlős, az biztos... - gondoltam magamban, és gondolatban megköszöntem Yuu-channak, amiért minket küldött ide. Még a végén valami jó is történik velem, ha már egyszer SS-t elárultam titokban. Nem bámészkodhattam sokáig, mivel hamarosan egy cselédlány sietett be a terembe, egy vörös köntöst tartva kezében, amit fel is vett a Királynő. Eddig háttal volt nekünk, most viszont, hogy a köntöst felvette, szembe fordult velünk. Azonnal éreztem a lányból sugárzó mérhetetlen erőt, energiát. Jóval erősebb volt, mint a faluban bárki. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje a tettek mezejére lépni, és elmondani, miért is jöttünk ide, és zavartuk meg fürdés közben.
- Felség. - hajoltam meg a nő előtt. - Én Watanabe Yuusuke vagyok, Ő itt pedig a társam, Daisetsu Hattori. Bocsánatodat szeretnénk kérni, amiért ilyen rossz időpontban, éjnek évadján zavartunk meg téged, ám sürgős ügyben jöttünk hozzád, és üzenetet hoztunk neked. Sierashi Yuusuke küldött minket felségedhez egy üzenettel. Kérlek vess rá egy pillantást. - mutatkoztam be gyorsan és a lehető legalázatosabban, ami tőlem tellett, majd Daira vártma, hogy nyújtsa át a nőnek az üzenetet, és csendesen figyeltem az eseményeket.

Jövetelünk okának hallatán a körszakállas férfi látszólag megrémül, próbálja kielemezni a helyzetet. Biztosan nem könnyű. Ha minket beengedne a Királynőhöz, akkor attól kéne tartania, hogy valójában végezni akarunk a nővel, ha pedig nem engedne be minket, akkor a „Kígyó” haragjától kéne félnie. Őszintén szólva, semelyik lehetőség sem kecsegtető, nem lennék a helyében. Bár eme férfi szemeiből ki lehet olvasni, hogy mindennél jobban félti a saját pozícióját. Biztosan nem volt könnyű behízelegnie magát. Végül úgy döntött, hogy beenged minket. Mozdulataiból olvasni lehet, látszott rajta, hogy szónoklatunk nem hatotta meg. Társamat előre engedve, végül beléptünk a faluba. Beérve a településbe, ismét körbenéztem, próbáltam felmérni a haderejüket, védettségüket, ám nem sok olyan jelet találtam, ami az előbbire utalt. Bár már egész régóta vagyunk itt a jéghideg fuvallatokat a testem továbbra sem volt képes megszokni. Sosem viseltem jól a hideget.
- Hát én se… - válaszoltam Suke megjegyzésére.
Hamarosan a kopasz férfi egy díszes faháznál állt meg, s megkért minket, hogy itt várakozzunk. Biztosan be akart jelenteni minket a Királynőnek. Csuklyámat igazgatva vártam a férfira. Néha egy-egy kósza pillantást vetettem Sukéra, aki hozzám hasonlóan látszólag megdöbbent a ház látván. Ha már egy királynőről van szó, akkor mindenki a fényűző ragyogásra gondol, nem pedig egy faházra. Bár meg kell hagyni, ez díszesebb motívumokkal van díszítve, mint a többi.
- Igen, a bejutás könnyű volt. Én a megbeszéléstől tartok kissé. Még is csak egy királynővel van dolgunk… - vakartam meg a tarkómat, miközben balommal köpenyem egyik belső zsebébe nyúltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nálam vannak a létfontosságú tárgyak.
- Itt vannak, igen. Úgy gondolom, hogy azonnal meg kell mutatnunk a tárgyakat, hisz’ mindenki tart a Kígyókirálynőtől, még a saját emberei is… - mondtam halkan. Rövidesen ismét megjelent a körszakállas talpnyaló, s egy gúnyos vigyor kíséretében beengedett minket uralkodója lakhelyébe Belökve a díszes ajtót, arcunkat azonnal megcsapja a meleg gőz. A férfi betessékel minket. Megdöbbenésemre ez a szoba egészen más stílusú volt, mint a házak. Modern bútorok tömkelege töltötte be a szobát, ám egy dézsa kissé elütött a berendezésektől. Azonnal oda terelődött a figyelmem, s nem kis meglepődést váltott ki belőlem, mikor egy meztelen nő emelkedett ki a vízből.
~ Csak nem ez lenne a Kígyókirálynő. – temettem bele arcomat bal kezembe. Gyorsan visszanyertem lélekjelenlétemet, és ismét a küldetésünkre koncentráltam. Türelmesen megvártam, amíg a nő elkészül. Egy cselédlány szalad be a szobába, majd egy vörös fürdőköpenyt terít a királynőre, aki ezután már szembe fordul velünk. Azonnal meghajoltunk, majd Suke belekezdett az érkezésünk okának elmondásába. A monológ közben a Kígyókirálynő a tekintetét, mint egy jég hideg pengét, íriszeimbe fúrta. Talán ezzel is próbált megtörni minket. Hamarosan befejezte a beszédet Suke, ismételten meghajoltam, majd átnyújtottam a levelet. Miután a nő elvette azt, a medált is előkaptam.
- Sierashi Yuusuke nem más, mint a Jégkígyó utódja… - ezt még úgy éreztem hozzá kell tenni, mivel nem lenne meglepő, ha még nem ismerni Yuut. Hiszen Yuu most a háttérből próbál intézkedni, hogy ne keltse fel Soul Society és Aizen figyelmét se. Ez így van. Mi mindent megtettünk. Már csak a Kígyókirálynőn múlik, hogy eme szövetség megalapul-e, vagy sem.

Bemutatkozás után némán figyelem, ahogy a Kigyókirálynő elveszi a levelet Daitól, és visszasétál az íróasztala mögé, és leül a hatalmas, kényelmes fotelba, majd követtem az asztalhoz, és helyet foglaltam az asztal előtt elhelyezkedő egyszerű székek egyikére. Hiába, most nem én voltam a feljebb való személy. A hatalommal rendelkező személy, aki előtt mások hajlanak meg, itt most egy egyszerű "alkalmazott" voltam, aki parancsot teljesített. Érdeklődve néztem, ahogy szinte ráveti magát a borítékra, mintha valami kis utolsó kenyérdarab lenne. Ebből is kiderül, hogy nem hiába jöttünk el ily' messze, és talán meg is kaphatjuk, amit akarunk. Próbálok belekukkantani a levélbe, ám a nő úgy tartja, hogy lehetetlen legyen akármit is elolvasni róla, így letettem próbálkozásomról, és inkább a helyiséget vettem figyelembe. Hatalmas, tágas helyiségről van szó, ami mindenféle kényelmes bútorral van berendezve, mintha nem is ugyan azon a helyen lettünk volna néhány perccel ezelőtt, mikor még kint ácsorogtunk az ajtó előtt. Az őrök íjai arra engedtek következtetni, hogy a falu jelentősen le van maradva a modern civilizált élettől, ám ennek a helyiségnek berendezése rácáfolt erre. Úgy tűnt, hogy a falu lakói minden kényelmet meg adtak Királynőjüknek, hogy az semmiben ne szenvedhessen hiányt. Szorgalmas, és engedelmes alattvalók voltak, akik kicsit emlékeztettek a Soul Societyre. Természetesen a Seireiteiben erről szó sem volt. Ott egy szervezett rendszer folyt, katonák és feletteseik között, nem pedig uralkodói udvartartás. Gondolataimat visszakanalazom gyors a jelenbe, ahol épp a Kigyókirálynő asztalánál foglalunk helyet Daial. Ránézek a srácra, és megvonom vállam. Végül is, ráérünk, nem sietünk sehova. Hadd olvassa el rendesen a nő a levelet, és hadd döntsön megfelelően. Ujjaimmal szórakozottan dobolok a szék támláján, kezdek unatkozni kicsit, ám nem lenne helyes dolog ezt kimutatni egy királynő jelenlétében, lehet nem tenne jót az egészségünknek. Jobb híján ránézek a nő gyönyörű arcára, ami persze nem lehet szebb az én menyasszonyoménál, de vetekedhetett volna vele. A nő arcán tisztán kirajzolódtak az érzelmei. Nyilván tartalmazott valamit a levél, ami érzékenyen hatott a lelkére. Épp megkérdezném, hogy minden rendben van e, ám ekkor kiesik a kezéből a levél, és az jelen pillanatban jobban érdekelt, hogy mi van benne leírva, így tekintetem a levélre, és az azon álló kézírásra függesztem. A levélben gyakorlatilag ugyan az áll, amit eddig is tudtunk, csak szépen megfogalmazva, diplomatikusan. Hiába, Yuu-chan ért az ilyen dolgokhoz, nem mintha én ne tudnék ilyen levelet írni, ám nem hinném, hogy az én személyem arra sarkallná a Királynőt, hogy engedélyt adjon a belépésre. Végigolvasom a levelet, majd a nőre nézek kérdőn, és várom az "ítéletet". Akár mit is mondjon, nem mehetünk vissza Daial a Daitenshi főhadiszállására anélkül, hogy nem járnánk a végére ennek az ügynek, szóval ha nemet mondana a Kigyókirálynó, akkor is elvégeznénk a munkát, csak épp engedély nélkül, illegálisan, életünket kockáztatva. Jobban belegondolva, így is az életünket kockáztatjuk, és kockáztattuk már megannyi dologgal az élet során, szóval már ez sem tud annyira meghatni. Ám egyelőre engedély helyett egy kérdést kapunk, amire egy lassú bólintok, és megvárom, míg a nő kicsit összeszedi magát. Erősnek próbál látszani, ám látni rajta, hogy belül zokog, megtört. Biztos sokat jelenthetett neki az a bizonyos személy, akinek a haláláról beszámolt e levél. Pillanatnyi zavarodottságán látszólag gyorsan túl tesz, hisz már fel is áll ülőhelyéről, és elindul egy könyvespolc fele. Kissé értetlenül nézek a nőre, nem ilyenkor kéne olvasni, ám kétségkívül nyugtató hatással lehet ilyenkor az ember lelkiállapotára, ezért sem szólok bele a dologba. Odaérve a polchoz, hozzáér egy kötethez, és kibillenti azt, majd jellegzetes, ajtónyitáskor hallható hangok ütik meg fülemet, és néhány másodperc múlva már egy széf látványa tárul elénk, aminek az ajtaját néhány tekerés után ki is nyitja. Szemöldököm eltűnik hajam alatt, olyan magasra húzom a tekintélyes mennyiségű arany láttán, ám most nem ezért voltam itt, meg kissé modortalan lenne, ha egy két rudacskát meglovasítanék, és jönnének a behajtó levelek Yuu-channak a bázisra. Ám volt ott más is, egy bordó selyempárna, azon pedig egy jó néhány évet megélt kulcs pihent, ami kétségkívül küldetésünk következő szakaszához kellett. Végighallgatom a nő mondandóját, majd óvatosan leemelem a párnáról a kulcsot, és elsüllyesztem egyik zsebemben, majd megköszönöm a nő segítségét.
- Azok leszünk, felség, és még egyszer köszönjük, hogy segített nekünk. Sok emberéletet mentett meg ezzel. - hajolok meg a nő előtt, majd elindulok kifelé Daial az oldalamon. Kilépve az épület ajtaján társamhoz fordulok és vigyorogva lengetem a kulcsot kezemben.
- Könnyebben ment, mint vártuk. Jobb is, nem volt kedvem sokat bohóckodni odabent. Ideje indulnunk, így is elég időt pazaroltunk el. - mondandóm végeztével visszasüllyesztem a kulcsot zsebembe, és megindulok a távolban homályba burkolózó épület felé.

Még életben vagyunk, nálunk van a kulcs, és immáron semmi sem tarthat vissza, hogy leinduljunk célunk felé Daial. Mi kell még? Persze, lenne ötletem, hogy mivel lehetne feldobni az amúgy unalmas küldetést. Ítt fent a hegyekben nagy népszerűségnek örvend a szauna, vagy a jakuzzi. Nem is kéne más hozzá, mind egy-két lány. Na de én éppen házasodni készülök, meg Yuu-chan sem díjazná, ha nem a küldetéssel foglalkoznék, hanem valami mással. Jókedvűen indulok meg a hegy felé, amerre a szentély rejtőzik, és azon gondolkozom, hogy vajon mivel kell még szembenéznünk küldetésünk során. Mivel egy hatalmas erővel rendelkező ereklyéről beszélünk, azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem fogjuk könnyen megszerezni, vagyis nem az lesz, hogy beszambázunk, és kijövünk a cuccal, hanem meg kell érte dolgozni majd rendesen. Különösebb bajom nincs az időjárással, hisz mindig is jól éreztem magam, ha hideg helyre kellett mennem. Nem hiába olyanok a zanpakutom képességei is, amilyenek. Szóval az ilyen helyeken úgymond otthonosan mozgok. Némán baktatok elől, gondolataimba mélyedve, közben észre sem veszem, hogy a hó egyre jobban rákezd. A hóviharral addig nincs bajom, míg sima, egyszerű úton kell haladni a célunk fele, azonban mikor már alig egy méternyi sziklapárkányokon kell közlekedni, akkor már kicsit bonyolultabb a helyzet. Létezik egy biztonságosabb út is, azzal azonban sok időt vesztenénk, és nem kockáztathatjuk meg, hogy Aizen emberei esetleg előbb találjanak rá az ereklyére. Szerencsére vagyok már olyan képzett, és talpraesett, hogy ne zuhanjak el az első ilyen helyen, ám nem árt óvatosnak lenni. Lehet, hogy ellenségeink már itt megpróbálnak utunkba állni, ás eltenni láb alól. Kiválóan alkalmas hely ez arra, hogy végleg megszabaduljanak tőlünk. Szinte meg sem lepődök, mikor hangos robbanás hallatszik fölöttünk, és megindul a hegy oldala lefele. Most már biztos vagyok abban, hogy van valaki, vagy valami, ami meg akar minket akadályozni abban, hogy elérjünk célunkhoz. Lázasan kutatni kezdek valami használható kidou után a tarsolyomban, ám mielőtt aktiváltam volna a pajzsot, Dai megelőzött. ÓRiási erővel csapott ki kezéből a kidou, ami gyakorlatilag porrá zúzza a felénk tartó óriási szikladarabokat. Elismerően biccentek egyet, hisz nem minden vaizard ért ehhez a kidouhoz, shinigami meg végképp nem. Még én sem rendelkezem elég tudással ahhoz, hogy elsajátítsam ezt az erőt. Talán majd egyszer...
- Igazad van. Még ennél is körültekintőbbnek kell lennünk. Csak remélni tudom, hogy Aizen nem előz meg minket... - mondom komoran társamnak, majd folytatom utamat a keskeny sziklaperemen. ha már ennyi mindenen keresztül megyünk ezért a dárda darabért, előbb kéne odaérnünk, mint az áruló shinigami csatlósai. ahogy haladunk előre a hóviharban, a keskeny ösvény lassacskán kiszélesedik, simábbá, biztonságosabbá válik. Érzem, hogy nemsokára elérünk a szentélyhez, és valóban, néhány perc múlva meg is pillantom, mikor az ösvény végére érünk. Szebb helyet is el tudnék képzelni, ahol épp ebben a pillanatban lehetnék. A robusztus épület körül elterülő csendből sejteni lehet, hogy nem ajánlatos bemenni, de mi ezért vagyunk itt, nem fordulhatunk vissza. Nemsokára már ott állunk az épület bejárata előtt, ami egy ősrégi vasajtó volt. Az idő sajnos semminek sem kegyelmez, így az ajtó is megsínylette az évszázados, vagy talán évezredes hely őrzését, de mikor becsúsztatom a kulcsot a kulcslyukba, az egyből kattan, és ha nehezen is, de enged az ajtó a nyomásnak, és kitárul előttünk. Orrom egyből megcsapja a dohos, ősrégi levegő szaga, ami nem kegyelmezett gyomromnak sem, ám most nem dobhattam ki a rókát, mivel munka volt. Dai megy be először, én pedig kissé undorodó arckifejezéssel követem. Mihelyst kicsit jobban körül nézek a helyiségben, egyértelművé válik számomra, hogy miért is volt "háborítatlan" hely ezidáig. Ősrégi csontvázak tömkelege feküdt a teremben, amerre csak az ember nézett. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy lehet én is közéjük fogok tartozni rövid időn belül, de hinnem kellett magamban, és Daiban is. Együtt jó csapatot alkotunk, szinte legyőzhetetlenek vagyunk. Tűnődve nézek meg tüzetesebben egy csontvázat, amiről első ránézésre látszik, hogy jópár éve itt fekhet már. Vajon Ő céltudatosan jött ide, hogy elvigye a dárda darabját, és annak ereje ölte meg, vagy csak "véletlenül" tévedt be ide, hogy némi kincs, és arany reményében távozhasson? Ezt már sajnos nem fogjuk megtudni soha...
Hirtelen felkapom fejem, és előrántom lélekölőm, mikor egy sóhajtás, vagy valami ahhoz hasonló hang hallatszik valahonnan az épület mélyéről. Gyorsan Daira nézek, hogy nem csak hallucináltam e az egészet, de arcáról leolvasom, hogy Ő is hallotta a hangot.
- Azt hiszem rövidesen meg tudjuk, hogy mi is rejtőzik ezen a helyen. Légy nagyon óvatos, nem tudhatjuk, hogy mivel állunk szemben. - mondom csendesen Társamnak, miközben a környéket kémlelem kék szemeimmel. Valamit kétségkívül felébresztettünk, és most valószínűleg nem örül annak, hogy félbe lett szakítva a "pihenője".

Lélekölőmet magam elé rántva, összeszűkült szemekkel kémlelem a hatalmas csarnokot, hogy honnan jön a hang, ám nem történik semmit. Pedig hallottam valamit, abban biztos vagyok, és társam arcáról le lehet olvasni, hogy Ő is hallotta a kísérteties sóhajtást. Nem szeretem az olyan ellenfelet, amit nem látok, mert úgy nehezen tudok ellene harcolni. Az ilyen helyzetekben felmegy a vérnyomásom kicsit, és idegesen kémlelem mindig a területet, mert bármikor, bárhonnan érkezhet támadás, és késznek kell lennem arra, hogy kivédhessem. Dai nyugodt arccal sétál mellém, és próbál megnyugtatni. Nem hiszem el, hogy Ő nem ideges egy ilyen helyzetben, de csodálom azért, hogy palástolni tudja érzelmeit, és hidegvérrel tud gondolkozni ilyen éles helyzetekben is. Van még mit tanulnom, úgy tűnik, ez a küldetés jó lecke lesz számomra, ha kijutunk innen élve. Némán biccentek társamnak, és egy nagy sóhaj kíséretében nyugalmat erőltetek magamra, majd követem a vaizardot a nyílás fele, amit még nem zárt el a törmelék. Jó pár száz évesek lehetnek már a vaizardok, de ez a hely még náluk is öregebb, és szerintem kevés olyan dolog létezik a világon, ami még ennél a szentélynél is öregebb. Ősöreg, és hatalmas erők szunnyadhatnak itt, amik mellett az én, vagy társaim ereje eltörpülni látszik. Ám mi nem vagyunk azok a fajták, akik csak úgy feladják. Nem jutottunk volna el oda, ahol most vagyunk, ha a veszélynek apró jelére is hanyatt homlok menekülnénk. Kiválóan képzett, erős harcosok vagyunk, akik nem azok az ijedős fajták. Ezért is kerülhettünk be a daitenshibe. Szinte vaksötétben haladunk lefele az ősöreg lépcsőkön, amik meg-meg roppannak súlyunk alatt. Jól jönne valami világítás, de sajnos nem nagyon ismerek olyan kidout, amivel elegendő fényt tudnék csinálni ahhoz, hogy legalább egy kicsit előrébb lássunk az orrunktól. Vagyis lenne, de az nem a legmegfelelőbb az ilyen helyekre. Ki nem mondott gondolataimat Dai mintha csak megérezné, mert egy ismeretlen technikával sikerül elég fényt teremtenie ahhoz, hogy jobban körülnézhessünk a területen.
Így utólag belegondolva lehet, hogy nem kellett volna ezt a fényt Dainak létrehoznia, hanem baktathattunk volna a vaksötétben tovább, mert úgy legalább nem lettem volna annak tudatában, hogy egy rossz lépés, és egy kellemetlen zuhanásban lenne részem, de legalább most már tudtuk, hogy alaposan oda kell figyelnünk.
- Azt hiszem, miután visszaértünk a főhadiszállásra, kérhetnénk Yuu-chantól veszélyességi pótlékot. - jegyzem meg viccesen egy kis idő után, mikor már kezdett unalmas lenni a körkörös lépcsőzés. Persze, hogy vicc, mivel Yuu-chan szerintem előbb vágná le a kezét, minthogy fizetne nekünk. Ami azt illeti, kíváncsi lennék rá, hogy miből él, mióta elhagyta SS-t. Biztos nem valami kifizetődő a remete vaizard élet, legalábbis a kapitányi fizetéshez képest. Néhány percnyi monoton haladás után azonban végre elérünk egy szélesebb folyosóra, aminek a falai vértől vöröslenek. Nagy csata lehetett itt valamikor, az nem vitás. Arra azonban már nem mernék fogadni, hogy emberek között dúlt ez a csata. Szemem megakad egy ősréginek tűnő csontvázon amin még rajt volt harci páncélja. Úgy tűnik, hogy az sem védte meg attól, ami ellene támadt, hisz egy nagy lyuk tátongott a mellkasán. Pedig ahogy nézem, igen nagy átütő erő kell ahhoz, hogy egy ilyen vastag páncélzatot át lehessen lyukasztani, de valaminek mégis sikerült. Jóval több titkot rejteget ez a hely, mint amennyi kintről látszott...
Eleget járattam már az agyam ezeken a dolgokon, így felállok a csontváztól, és biccentek Dainak, hogy folytathatjuk utunkat, mégis valahol mélyen érzem, hogy nem ússzuk meg holmi kardcsapkodással ezt a dolgot. Utunk során egyre mélyebbre és mélyebbre haladunk a monumentális épület belsejében. Szemünk elé tárul egy furcsa terem, amiben tükrök százai foglaltak helyet. Jobban megnézve a környéket, fényt szállítottak ide, és mint néhány másodperc múlva kiderült, azért, hogy ellássák a növényeket fénnyel. Valamikor még jó szolgálatot tehettek, ám az idejük lejárt, mint ahogy az egész helyé. Hirtelen furcsa érzés kelt hatalmába. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy mi. Lehet, hogy a hely teszi, lehet, hogy valami más, de tény, hogy itt valami nagy van készülőben. Valami nagy, aminek nem szereti a hívatlan vendégeket.
- Már mindegy. Bejöttünk, hát véghez is visszük, amiért itt vagyunk. Nem hátrálhatunk meg. - osztom meg gondoltaimat Daial csendesen. Valóban szívesebben ücsörögnék egy meleg és kellemes kocsmában sakét iszogatva, ám arra még várni kell. Előbb a munka, s csak aztán a szórakozás.
Szusszanni sincs időnk azonban, mert hirtelen minden fáklya kigyulladt. Valami mozgásba lendült. Hirtelen minden megváltozik. Mintha az épület újra régi pompájában csillogna, és újra fénykorát idézné fel, hirtelen minden rendbe jön, és minden úgy működik, ahogy kéne. Lélegzetelállító látvány, az biztos. Jobban körülnézni azonban nincs időnk Daial, mert a terem másik végében lévő hatalmas ajtó hirtelen kicsapódik, és állig páncélban lévő, felfegyverzett katonák özönlenek be a terembe. Arcomon kétkedő arckifejezés jelenik meg. A királynő mintha azt említette volna, hogy ez a hely évek óta elhagyatott, és nincs itt semmi. Ezzel szemben azonban mintha csak egy színházi jelenet közepébe cseppentünk volna. A tömegből kiválik egy harcos, és felénk közelít. Hirtelen úgy tűnik, hogy hozzám és Daihoz beszél, az azonban lehetetlen, biztos van valaki mögöttünk, és neki ordibál. Gyorsan hátra fordulok, hogy megbizonyosodjak teóriámról, ám nincs mögöttünk egy lélek sem, így nem lehet más, csak hozzánk beszélhet az a férfi. Tanácstalanul nézek Daira, ám a férfi arcáról is hasonló tanácstalanságot olvasok le, mint ami a sajátomon is van. Jobb ötletem nincs, ki kell derítenünk, hogy mi ez az egész, tehát bizonyos mértékig haladnunk kell az árral.
- Öh, elnézést Uram! De hol? - kérdezek vissza az ellenség hol létéről érdeklődve, ám mielőtt válaszolhatna férfi, a sötétből maszkos alakok kerülnek elő. Gyorsan kell döntenünk Daial, hogy harcolunk e, vagy sem. Úgy gondolom, hogy a szituációból egyértelmű, hogy nem hátrálhatunk meg, így előrántom lélekölőm tokjából. Bíztam benne, hogy nem kell használnunk majd, de úgy tűnik, ez elkerülhetetlen. Újfent társamra nézek, hogy Ő mit gondol erről az egészről, és szándékairól egyből meggyőződöm, mikor látom, hogy az Ő zanpakutoja is harcra készen áll már a kezében. Visszanézek a maszkos alakokra, majd vigyorogva kinézek magamnak egyet, amelyik legközelebb áll hozzám, és egy shunpoval már előtte is állok. Aoki éle megvillan, ahogy szúrok vele egyet, és beleállítom a maskarás alak testébe. Kardom mélyen belemártom gyomrába, majd várom a reakciókat, esetleg egy halálhörgést, vagy valamit, amiről megbizonyosodhatok, hogy nem élte túl a támadásomat az alak.

Már húznám ki ellenfelem testéből pengémet, és elégedett vigyorral nézném végig haláltusáját, ám olyasmi történik, amire egyeltalán nem számítok. Azon, hogy a különös szerzet testéből érdekes, lilás színű vér fröccsen a padlóra, meg sem lepődök, hisz ez az egész hely roppantul különös. A hirtelen a semmiből megjelenő sereg, és ezek a maskarás alakok mind mind hozzátartoznak a hely különös kisugárzásához, így nem igazán van olyan dolog, ami meglephetne már. Az azonban meglep, mikor azt érzem, hogy valami mintha szívná ki belőlem energiáimat, pedig biztos vagyok benne, hogy nem ért hozzám közvetlenül az alak. Hátrébb lépek egy kicsit, ezzel is megszakítva a kapcsolatot, ám még mindig érzem, hogy folyamatosan gyengülök. Megrökönyödve figyelem, ahogy egyszerűen kihúzza testéből a tövig belemártott lélekölőmet, és elindul felém. Lépni sincs időm, olyan gyorsan terem előttem, és rúg belém olyan erővel, hogy jónéhány métert repülök hátra és épülök be egy közeli virágágyásba. Néhány másodpercig csak levegő után kapkodok és azon töröm lázasan a fejem, hogy miként lehetne ezeket a valamiket megölni. Kétségtelen, hogy a szíven szúrás nem használt, hisz keresztül döftem a szervet, és meg se kottyant neki, épp csak mintha megcsiklandoztam volna. Tekintetemmel Dait keresem, hogy beszámoljak neki a különös esetről, ám helyette még több maszkos alakot pillantok meg, akik felém közelednek. Egyértelmű túlerőben voltak, csak Aoki volt nálam, és a rúgástól, meg attól az erőelszívástól kissé amúgy is le voltam gyengülve, így nem sok esélyem lett volna ellenük. Épp felemelem zanpakutom magam elé, hogy a végsőkig harcoljak, és annyi szörnyeteget vigyek magammal a halálba, amennyit csak lehet, ám hirtelen belép a képbe a férfi, aki az előbb is ránk szólt, mintha ismerne minket, és a meglepetés erejét kihasználva utat vág köztem és a maszkos alakok között. Hálás arccal nyújtom kezem, hogy segítsen fel, és a maradék ellenséget együtt győzzük le, ám azon kapom magam, hogy a férfi vállán vagyok, és bedog egy járatba ahelyett, hogy harcoltunk volna. Halk puffanással landolok, kicsit megrázom fejem, hogy kitisztuljon a kép, körülnézek, és meglátom Dait is.
- Érdekes figura. - mondom csendesen, nehogy meghallja a mögöttünk lévő férfi. Míg az a járat eltorlaszolásával van elfoglalva, körül tudok nézni kicsit. Fogalmam sincs milyen mélyen lehetünk már, de ez a járat még lejjebb visz minket, mélyen a föld alá, aminek cseppet sem örülök.
- Milyen tekercset....? - nézek Daira, majd rá értetlenül. Fogalmam sincs miről beszél, és a vaizard arckifejezése is elárulja, hogy Ő is valahogy így vélekedik a dologról. Még mindig azt hiheti a fószer, hogy a bajtársai vagyunk, hisz úgy beszél hozzánk, mintha a beosztottjai lennénk. Úgy gondolom, egyelőre nem kéne megingatni ebben az elképzelésében, hisz eddig csak segített nekünk, szóval egyelőre csak némán hallgatom tovább és bólintok "parancsaira".
Pihenni sajnos nincs időnk, mert támadóink nem azok a fajták, akik csak úgy feladnák, erről is tanúskodnak a tompa, ám egyre erőteljesebb dobbanások hallhatóak a torlasz másik feléről. Nem bírja már sokáig a torlasz, minden egyes ütésnél egyre jobban megreped, ezért igyekeznünk kéne. Mintha gondolataimban olvasna a férfi, néhány másodperc múlva már haladunk is lefele a járatban, egyre mélyebbre, és mélyebbre. Amúgy sem volt meleg levegő a felszínen, de itt lent még annál is hűvösebb a levegő. Bele se merek gondolni, hogy milyen mélyen lehetünk már, abba meg végképp nem, hogy hogyan jutunk majd ki. Azzal ráérünk majd dolgunk elvégzése után is foglalkozni. Egyre lassabban haladunk lefele, és egyre hangosabban lehet hallani, ahogy a férfi zihál mögöttünk. Én sem vagyok valami jó állapotban, de azért ennyire nem fáraszt ki a menetelés. Épp hátraszólnék, hogy megkérdezzem, nem akar e egy kis pihenőt tartani, mikor tompa puffanással elterül a földön. Egy ugrással mellette termek, majd a hátára fordítom, és meglátom a zihálás okát is egy dárda darab képében, ami bele van fúródva a férfi oldalába. Tanácstalan fejjel fordulok Dai felé. Én egyeltalán nem értek a gyógyításhoz, még alap szinten sem, és a vaizard arckifejezéséből utalva Ő sem. Néma bólintással felelek a férfi szavaira, majd intek társamnak is, hogy induljunk, mert fogytán az időnk. A katonának már így is úgy is vége, nem segíthettünk rajta, így legalább büszkén fog meghalni, harc közben.
Csendben baktatok Dai mellett, és azon tűnődöm, hogy vajon ki lehetett ez a harcos, mikor távoli üvöltését meghallom. Inkább így haljon meg, mint szörnyű kínok között egy kórházban.
- Sietnünk kell! - erősítek bele kicsit a tempóba, de néhány perc múlva már érzem, hogy közeledik az ellenség, és meg is jellenek az első maszkos alakok.
- A fejüket próbáld levágni. Más nem használ ellenük! - mondom Dainak a jótanácsot egy fanyar mosoly kíséretében, miközben elkerülöm az első maszkos támadását, és egy precíz mozdulattal elválasztom fejét testétől és már indulok is a következő célpont fele. Válogatnom sem kell, van elég ellenfél, mindkettőnknek jut belőle bőven.
Kísérletképp ellövök egy Raikouhou-t a tömeg felé, hátha a kidou is hatással van rájuk, bár nem ártana kissé beosztani a tartalékaimat, mert ki tudja, még mi vár ránk ezen a helyen.

Még két fejet választok egy a testétől addig, mire a kidoum célba talál. A Raikouhou rendeltetésének megfelelően végzi dolgát, és hatalmas pusztítást maga után hagyva válik semmivé. Arcomon gonosz vigyor fut végi, ami átvált meglepett szemöldökfelhúzássá. Kicsit mintha túllőttem volna a célon, nem figyeltem eléggé, mikor a lélekenergiámat beleengedtem a kidouba, de már mindegy. Próbálok egy shunpoval minél messzebb kerülni a padlótól, ami úgy roppan össze, és törik darabokra, ahogy egy korhadt faág, ha valaki rálép. Némán átkozom a magam hülyeségét, miközben próbálok tenni valamit az ellen, hogy porrá zúzzam magam a zuhanástól. Sok ötletem nincs, talán egy mellettem zuhanó elszenesedett testet kéne magam elé húznom, ezzel is csökkentve a becsapódás erejét, de már nincs időm rá, mert hirtelen vége szakad a zuhanásnak, és elsötétül előttem a világ. Néha áldásos tud lenni, ha egy ilyen szorult helyzet után ellepi az embert a sötétség, és semmi mást nem kell csinálnia, csak bele kell vetnie magát. Azonban lassan tisztulni kezd a világ körülöttem. Először hangfoszlányokat hallok, mintha valaki beszélne hozzám, aztán nagy nehezen kinyitom szemeimet, és Dai arcát látom magam előtt, aki mintha kissé szemrehányó tekintettel nézne rám. Hirtelen nem tudom hol vagyok, és hogyan kerültem oda, aztán tisztulni kezd a kép, hogy épp egy küldetés közepén vagyok, és valószínűleg elvesztettem az eszméletem a zuhanástól. Hirtelen ülőhelyzetbe tornászom magam, de a fejembe nyilaló fájdalomtól kénytelen vagyok visszafeküdni egy pillanatra. Hátranyúlok tarkómhoz, majd mikor visszahúzom kezem, látom, hogy véres. Világossá válik előttem, hogy bevertem a fejem, mikor földet értem, és ezért fáj, plusz egy kis agyrázkódást is kaphattam. Nem baj, voltam már rosszabb helyzetben is, egy ilyen kis apróság nem fog megállítani. Míg összeszedem magam, alkalmam nyílik kicsit körül nézni a környéken. Az egyszerre feltűnik, hogy a terem alját víz borítja. Tekintetem most a terem másik végében álló emelvényre téved, amin arany tekercsek pihennek egy zsákban. Dai is azt nézi, és valószínűleg mindkettőnk fejében ugyanaz a gondolat motoszkál. Ezekért a tekercsekért jöttünk, és ezekről a tekercsekről beszélt a katona is, aki feláldozta magát értünk. Egy halk sóhaj után úgy döntök, hogy ideje lenne felállni, és egy halk nyögés közben álló helyzetbe tornászom magam. Fejem még kicsit zsong, és még fog is egy darabig, az biztos. Odamegyek Dai mellé, és onnan nézem tovább a tekercseket. Nyilván a vaizardnak is megfordult a fejében, hogy ha hozzá érünk a tekercsekhez, akkor beindul a védőmechanizmus egy, vagy több csapda formájában. Nem tetszett a gondolat, fogalmunk sincs, mi vár ránk miután elmozdítottuk a tekercseket, de muszáj magunkkal vinnünk őket, hisz ezért jöttünk.
- Miattam ne fájjon a fejed, túlélem. Inkább a tekercsekre figyelj oda. Óvatosan hozd el őket! - szólok egy félmosoly kíséretében.
Kezem Aoki markolatára teszem, hogy harcra kész legyek, mikor társam elmozdítja a tekercseket a helyükről és csendben figyelem, ahogy a férfi közeledik az emelvény felé. Úgy tűnik, hogy sikerrel jár Dai, és enélkül el tudja hozni a tekercseket, hogy beindítaná a csapdákat, ám alig hogy elmozdítja a bársonyzsákot, valami megmozdul a teremben. Fejem a helyiség egyik sarka felé kapom, ahonnan hallani vélem a hangot, és már meg sem lepődöm azon, hogy felém irányul a támadás egy smaragdzöld lángcsóva képében. Nincs időm sokat gondolkodni az esélyeken, remélem, hogy Dai is sértetlenül megússza, bár inkább magma miatt kéne aggódnom, hisz a vaizard jóval erősebb nálam, és biztos meg tudja oldani a problémát.
Agyamban sorban villannak fel az esetleges lehetőséged. Előhívhatnám a shikaiom és a pajzsommal védhetném ki a támadást, de arra nincs elég időm, mivel beletelik néhány másodpercbe, mire aktiválom a passzív képességem is, és annyi időm pedig nincs. Az Enkosen nevű kidou nem hinném ,hogy elég lenne egy ilyen kaliberű támadás ellen, bár ha kellően nagy lélekenergiát koncentrálok bele, talán meg tudnám úszni sértetlenül a kalandot. Végül egy erőteljesebb shunponál döntök, amit végre is hajtok, így jó néhány méterrel a föld fölött tartózkodom már, mikor a lángcsóva arra a helyre ér, ahol egy szempillantással ezelőtt álltam. Shunpo közben kinéztem magamban egy kis peremet az egyik oszlop tetején, így most ott várom meg, hogy a zöld tűz elhaljon. Tekintetemmel Dait keresem, akinek úgy tűnik, hogy semmi baja, de ami a legfontosabb, hogy a tekercsek is biztonságban vannak nála.
- Ideje lenne lelépni innen, nem gondolod? Eleget partiztunk itt. - zendül hangom némi fanyar humorral és már kutatok is a teremben egy esetleges kiút felé, ám csalódnom kell, mert semmi használható kijáratot nem találok, maximum ott hagyhatjuk el a termet, ahol bejutottunk, vagyis a plafonon keresztül, amin egy szép, tágas lyuk tátongott.
- Úgy tűnik, nincs más kiút, ott kell kimennünk, ahol bejutottunk. - osztom meg véleményem társammal, majd várom, hogy neki milyen ötletei vannak ezzel kapcsolatban. Akárhogy is, gyorsan le kellene lépnünk innen, mert ki tudja, mennyi maszkos alak ólálkodik még itt.

Megvárom Dait, míg csatlakozik hozzám az oszlop oldalában elhelyezkedő kis kiállásba, majd előre megyek egy shunpo segítségével. Mindenképp Én akarok előre menni, hisz Társamnál vannak az értékes tekercsek, és ha vannak még maszkos alakok odafent, le kell számolni velük. Mivel a küldetés célja nagy valószínűséggel a bársonyzsák tartalma volt, mindenáron meg kell azokat védeni, és inkább Én hulljak, mint Dai a tekercsekkel. Néhány méterre vagyok már csupán a céltól, mikor hirtelen elsötétül szemeim előtt a világ, mintha csak valaki lekapcsolta volna a villanyt. Hátam mögött meglepett kiáltás jelzi, hogy Daial is ugyanez történik. Fogalmam sincs mi van, vagy mi lesz, kétségbeesetten próbálok valami használható kidou után kutatni emlékezetemben, aminek segítségével kijuthatunk ebből a szorult helyzetből, ám mielőtt tehetnék valamit, ismét eszméletemet vesztem. Már várom, hogy acélpengék szaggassák át testem, vagy porrá zúzzam magam a zuhanástól, hogy az örök shinigami mezőkön kergethessem tovább az arrancarokat, ám nem történik semmi ilyesmi. Hirtelen léptek zaját hallom a közelben, és halk sustorgást, beszédet, majd a sötétségből kirángat egy erőteljesebb ütés, amit a tarkómra mért valaki. Hirtelen felpattannak szemeim, és már nyúlnék lélekölőm markolata felé, mikor tudatosul bennem, hogy koránt sem tudok olyan egyszerűen mozogni. Bár úgy tűnt, hogy nem szenvedtem súlyosabb sérülést az előbbi zuhanástól, mégis olyan fáradt voltam, mintha napokig edzettem volna megállás nélkül. Vicsorgó, gyűlölködő arcok helyett érdeklődő, bár kissé bizalmatlan arcokat pillantok meg magam körül. Fogalmam sincs, hogy kik ezek, és hogyan kerültek ide, de kétségtelenül segítettek valahogy, mivel nem törtem össze magam, és látszólag Dainak sincs semmi baja. Beletelik néhány pillanatba, mire térdelő pozícióba tornászom magam, mivel sajog mindenem. Egy ideig kezeimmel a földet támasztva fújtatok, és próbálom össze szedni magam, majd miután elég erőt érzek ízületeimben ahhoz, hogy mozogni tudjak, felállok, és tüzetesebben körülnézek. Nagy meglepetésemre abban a teremben találom magam, ahonnan indult ez az egész téboly. Igaz is, téboly. Hátranyúlok óvatosan tarkómhoz, megvizsgálni a sebet, ami még az előző zuhanás alkalmával szereztem, nem szakadt e fel még jobban, de megrökönyödve húzom össze szemöldökeim, mikor kezem nem vértől csatakos hajat, és egy mély, hosszú sebet érintenek, hanem érintetlen, sérüléstől mentes fejbőrt, és száraz hajat. Hitetlenkedve Daira pillantok, kinek arckifejezése hasonló gondolatokról árulkodik, mint amik az én fejemben járkálnak.
~ Mi a fene van itt? Leginkább ez járhat mindkettőnk fejében, hisz tisztán emlékszem rá, hogy egy nagy zuhanás és egy hatalmas csattanás után megsérült a fejem.
Ki nem mondott kérdésünkre hamarosan megkapjuk a választ, két visszataszító akármi képében. Undorodva húzom el számat, mikor meglátom ezeket az apró lényeket a befőttesüvegekben, és teszem hátra kezem ismét tarkómhoz, ahol apró fogak által okozott sebeket. Egy percig is eltart, mire eljut tudatomig, hogy ez az egész valószínűleg csak egy illúzió volt ,amit ezek az izék okoztak. Néhány percig kissé kényelmetlenül érzem magam, mert zavar a tudat, hogy két ilyen kis apróság gyakorlatilag hülyére vett minket, és végighalluztuk ezt az egészet, de már mindegy volt, lényeg, hogy nem történt nagyobb személyi sérülés, és a tekercsek is biztonságban vannak nálunk, tehát a küldetés sikerrel végződött.
Némán bólintok Dai kijelentésére, majd elindulok a többi fáklyás alak felé, akik úgy tűnik, hogy tudnak rövidebb utat is kifele, hisze előbb még a Kígyókirálynőnek is vissza kell vinnünk a kulcsot, és jelentenünk kell arról, hogy mi történt itt. Végig némán ballagok Dai mellett, tekintetemmel követve a Vaizard hátán zötykölődő zsákban lévő tekercseket, és azon morfondírozom, hogy vajon el tudja e őket Yuu olvasni, és egyáltalán hasznunkra fognak e válni. Észre sem veszem, hogy már a Kígyókirálynő lakosztálya előtt állunk, de azért követem Dait, és belépek utána az épületbe. Kissé jobb kedvre derülve nyitok be a szobájába és indulok meg az íróasztala felé, hogy bejelentsem küldetésünk sikerrel járását, ám arcomra rögtön ráfagy a mosoly, mikor meglátom a nő élettelen testét az asztala mellett feküdni. Egy ugrással ott termek, reménykedve abban, hogy még nem halt meg, ám a mellkasán tátongó égett szélű seb és a nő semmibe révedő tekintete arról árulkodik, hogy elkéstünk.
Épp feltenném a kérdést, hogy mi történhetett, mikor a sötét szoba egyik sarka felől egy hang szólít meg minket, és előlépdel a Kopasz, gúnyos mosollyal az arcán. Nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy egyértelmű váljon: Ő a tettes, Ő tette ezt a nővel.
Szívemben fortyogó dühvel állok fel, tekintetem le sem véve a Shagenjáról, közben Dai vállára helyezem kezem, ezzel is szólva neki, hogy még ne támadjon. Előbb ki kell deríteni, hogy mi folyik itt, és majd csak azután bűnhődhet meg tetteiért ez a mocsok. Bár legszívesebben egyből nekiesnék, és apró darabokra tépném a férfit, ajkaimat csak egy nehezen kipréselt kérdés hagyja el először.
- Miért? - teszem rá Aoki markolatára kezem, majd várom, hogy megszólaljon a férfi. Így vagy úgy, beszélni fog. Ha nem önszántából, hát kényszeríteni fogjuk rá, hogy elmondja kinek dolgozik, és mi a célja.

Szavaimat követően a Kopasz olyan természetességgel ül le a Kígyókirálynő foteljába, mintha csak az övé lenne, holott néhány perce ölte meg. Legszívesebben most azonnal megölném szép lassan, hadd kínlódjon, és ahogy ránézek Dai arcára, a vaizardról is lerí, hogy Ő is szívesen bemutatná a Kopaszt az öklének. Sajnos még nem végezhetünk vele, hisz előbb meg kell tudnunk, hogy mit akar, mik a céljai, és egyeltalán miért ölte meg a nőt. Szavain úgymond meg sem lepődök. Hatalom, ki hitte volna. A hatalom a világon az egyik legjelentősebb dolog, és olyannyira számít néhány embernek, hogy azért akár mások életét is kioltanák, csak hogy magasabbra kerüljenek egyel a ranglétrán. Fejemben gyorsan megy fel a pumpa, és erős késztetést érzek, hogy azonnal beépítsem abba a fotelba azt a nyomorék fejét, de mielőtt bármit is csinálhatnék, a Kopasz felemeli kezét, és útnak indít felém egy villám nyalábot. felemelt karddal várom a becsapódást, ám nem történik semmi, ehelyett elszáll mellettem a támadás, és a közeli könyvespolcot borítja lángba, amitől sűrű, átláthatatlan füst borítja be hamarosan az egész helyiséget. Nekem is sikerül benyelnem egy jó adag füstöt, de miután kikrágokom magam, már a Kopaszt keresem tekintetemmel. Nem engedhetjük, hogy meglógjon. Egyrészt, Ő ölte meg a Királynőt, és ezért felelnie kell, másrészt, még nem derült fény arra, hogy valójában mit is akar. Általában annak, akinek hatalom kell, nem áll le egy gyilkosságnál, mert ha egyszer elkezdi, nem fejezi be addig, míg a csúcsra nem ér. Hunyorogva keresem a Kopasz alakját a füstben, ami már oszladozik, és észre is veszem, immáron egy tőrrel a kezében. Kissé őrültnek tartom, hogy egy tőrrel akar rátámadni két tapasztalt, képzett és nem utolsó sorban erős harcos ellen, bár már semmin sem lepődnék meg, az az igazság. Azonban mégis sikerül, mikor nemes egyszerűséggel magába mélyeszti a tőrt egy halk nyögéssel tudtunkra adva, hogy eléggé fáj neki a dolog. Ha rajtam múlna nem úszná meg ennyivel. Elindulok felé, hogy bevégezzem a megkezdett munkáját, de félúton megtorpanok, mikor elkezd ordibálni a szemétláda. Bár a kiabálásának hamar vége szakad Dai öklének köszönhetően, most már aléltan és félholtan hever a padlón, és ebből az egész szituációból úgy tűnik, hogy mi öltük meg a Králynőt, és vele is végezni akartunk, mikor megpróbált közbelépni. Elég erkölcstelen húzás, bár szerintem neki már rég nem számítanak olyan dolgok, mint erkölcsösség. Én is legszívesebben behúztam volna neki egyet, de most jobb dolgunk is van ennél, ugyanis le kéne lépni. Nyilvánvaló, hogy nem a hirtelen semmiből feltűnt két ismeretlen utazó szavának hinnének, hanem a Királynőhöz mindvégig "loyális" tanácsadóénak. A lehetőségek tárháza nyitott, megölhetnénk az őröket és úgy távozhatnánk innen, csak annak semmi értelme nem lenne. Így is elég nagy szarban vagyunk, nem kéne még tovább vágnunk magunk alatt a fát. Gyorsan körülnézek valami kiutat keresve, ám csak egy kijárat van a helyiségből, mégpedig az, amin bejöttünk, ott pedig jó tucatnyi őr tartózkodik éppen, és kivont karddal, gyűlölködő arckifejezéssel közelednek felénk. Lázasan elkezdek kutatni emlékezetemben valami használható kidou után, majd nemsokára fel is villan fejem fölött a kis izzólámpa, és kész tervvel rendelkezek már.
Fejemmel intek Dainak, hogy kövessen, mert nincs értelme lemészárolni az őröket. Jobb kezembe némi lélekenergiát gyűjtök, majd egy ugrással megindulok az őrök felé és ellövöm feléjük a Bakudou 83-at. Nem sok lélekenergiát fektettem bele a támadásba, épp csak annyit, hogy eléggé elvakítsa őket ahhoz, hogy mi meg tudjunk lépni. Amúgy sem halálos kidou, ilyen helyzetekben tökéletesen lehet alkalmazni, de arról gondoskodik, hogy hosszú percekig ne lásson az, akire használják. Útban kifele megpróbálják persze az utunkat állni, de ezeket egy jobb vagy épp egy bal horoggal gyorsan hatástalanítom. Remélem Dai szorosan mögöttem halad, és a tekercsek is épségben vannak, mert elvégre azokért jöttünk, és el kell őket juttatnunk Yuu-channak. A shunponknak köszönhetően néhány perc múlva már a falu kapujának másik oldalán vagyunk, és szélsebesen haladunk a Fészek fele. Még mindig hideg van, de én már személy szerint nem nagyon fázom, hisz az utóbbi órákban bőven volt időnk felmelegedni Daial, sőt valószínűleg mindkettőnkről folyt a víz. Jó néhány óra múlva végül átlépjük a fészek mágikus pajzsát, és megindulunk felfele a lépcsősoron. Küldetésünket végül siker koronázta, azonban üröm az örömben, hogy valószínűleg egy újabb ellenféllel gazdagodott a "fekete listánk" a Kopasz személyében. Bár nem tudjuk, hogy valójában mit akar, volt egy olyan érzésem, hogy még lesz szerencsénk hozzá, de azt állíthatom, hogy akkor nem fogja megúszni egy szimpla gyomorszúrással. Nem telik bele egy perc, és már a tanácsterembe vezető sötét, kormos folyosó kövezetét koptatjuk. Igazán ráférne erre a helyre egy takarítás, attól függetlenül, hogy maradéktalanul kielégíti úgymond igényeinket. Annak ellenére, hogy véghezvittük, amiért mentünk, és nálunk vannak a tekercsek, nem vagyok valami jó hangulatban. Eléggé megviselt ez a halluzós dolog, és rám fér egy kiadós alvás, meg szerintem Társam is így van ezzel. A tanácsterembe érve ott találjuk Yuu-chant, aki szokásos trónján ül és épp teát iszogat. Jól megy, egyesek kidolgozzák a belüket, más meg itt ül a helyén és teázgat..xD Egy röpke biccentéssel köszöntöm, majd intek Dainak, hogy tegye le a márvány asztalra a tekercseket.
- Itt van, amit kértél. Küldetésünk majdnem tökéletesre sikerült. - szólok arcomon egy fanyar mosollyal, majd leülök az egyik márványszékre, hátradőlök, és kiropogtatom nyakam, majd tekintetem a teáscsészére emelem, mert nekem sem ártana egy kis frissítő, bár egy pohár sakét, vagy jófajta vörösbort sem utasítanék vissza személy szerint.