Némileg elégedett mosollyal veszem tudomásul válaszát, bár be kell valljam, nem számítottam másra. Hitomit tartom a leglojálisabbnak az összes tag közül, ámbátor a többiek hűségében is tökéletesen megbízom. Valójában az se viselt volna meg túlságosan, hogyha magamra hagy ebben a misszióban, hisz’ eredetileg is szólóban akartam végigcsinálni. Az általa használt kifejezésen hümmögve pásztázom továbbra is a környéket és egyelőre semmilyen aggodalomra utaló jelet nem tudok felfedezni. Tényleg olyanokra fecsérelném a drága időmet, akik nem is érdemlik meg? Talán ismét beleesek abba a hibába, hogy magam akarok dönteni mások élete felett. Emlékszem, még a Chiyo-channal való házasságkötésünk előestéjén szerelmem ugyanezt vágta a fejemhez, csupán sokkalta megvetőbb hangnemben. Megfáradt sóhaj szakad fel mellkasomból, mivel utálok hazudni Neki, ám ismerve Őt, inkább nem fogom megemlíteni a mostani kis kiruccanást, valószínűleg nem értene egyet vele. A folyamatos papírzörgés nem zavar túlzottan, viszont azért magamban megjegyzem a tényt, mely szerint ha ennyi édességet fog enni továbbra is, akkor hamar szabatni kell majd a hovatartozását hirdető haorin. Az előbbi gondolatmenet hatására kitörni készülő nevetésemet lenyelve baktatok előre, amikor meghallom a nővérével folytatott találkozást firtató kérdést. A pillanat tört része alatt arcom vöröses árnyalatot ölt magára, ami szerencsére nem vehető észre hála a köpeny csuklyájának, valamint elfordulásomnak is. Kissé zavartan kezdem el vakarászni halántékomat, miközben összefüggéstelen szavakat motyogok nagy beleéléssel. A parkban történt edzés egyáltalán nem olyan irányt vett, amilyenre számítani lehetett, teljesen más fizikai kontaktus került volna terítékre.
- Öhm… Kellően konstruktív volt mindkettőnk számára, azt hiszem. – adom végül meg a választ némi gondolkodást követően. – Sajnos az inkognitóm nem tartott ki túl sokáig, de pánikra semmi ok, nem fog bajba kerülni és Engem sem fog elárulni. A gyakorlat kicsit komolyra fordult, amikor megpróbált elfogni, ám utána felnőttekhez illően… khm… megbeszéltük.
Valahogy nincs sok ingerenciám a valódi történet elmeséléséhez, még él bennem annak a bizonyos tökön rúgásnak a fájdalmas emléke, eszemben sincs megismételtetni. Feltehetőleg nem is lenne képes feldolgozni, amit a nővére tett volna, bizonyára sokkos állapotba kerülne az igazság hallatán. A faluba való bejutás nem okozhat problémát, a fal emberi szemnek magasnak látszódhat, azonban különleges képességeinknek hála semmiségnek tűnik. Már-már épp elrugaszkodnék a talajtól egy méretesebb ugrás kedvéért, amikor hirtelen kinyílik a bejárat. Vonásaimon akaratlanul is a meglepődöttség kifejezése jelenik meg, sosem gondoltam volna, miszerint egy ilyen elmaradott helyen mozgásérzékelőkkel felszerelt várfalakkal találkozhatok. Oldalra pillantva keresem társam tekintetét, majd egy vállrándítás közepette egyenesedek fel ismét, aztán hosszúra nyújtott lépésekkel indulok meg előre a település belseje felé. Idióta felvetésem hamar cáfolatra lel, hiszen a rozsdás acélszárnyak mögött leírhatatlanul mocskos asszonyok és gyermekek munkálkodnak serényen, ekképp bírva mozgásra a gigászi monstrumot. Acélkék íriszeim fenyegetően villannak meg, egyetlen férfit sem látok a közelben, akik levehetnék szerencsétlenek válláról a terheket. Mint egy válaszképp gondolatomra, tucatnyi felfegyverzett őr jelenik meg, s gyorsan be is kerítenek minket. Elég egy kósza pillantást vetnek a fegyvereikre, máris tudom, nincs esélyük ellenünk. Habár szervezettnek tűnek, a nyakamat merném rá tenni, hogy csak normális emberekkel volt eddig dolguk, a természetfeletti lényekben talán nem is hisznek. Játszi könnyedséggel tudnék menekülő utat vágni közöttük, ellenben nem ártatlanokat jöttem mészárolni, szóval ezt az eshetőséget el is vetem úgy, ahogy van. A bátor felszólaló figyelmeztetésével nemigen törődök, csupán az említett úr neve ragadja meg a figyelmem. Shagenja lehet a korábbi tanácsadó, legalábbis ha feltételezésem helyes.
- Rendben van, nem tanúsítunk ellenállást. – emelem fel kezeimet megadóan és egyúttal jelzek Hitominak, hogy azért csak maradjon készenlétben. Pozitív válaszomért cserébe egy biccentést kapok, majd a szakasz vezetője int, hogy kövessük. Fegyvereinket meg sem próbálják elkobozni, meg hát amúgy sem hagynánk. Lövésem sincs, hogy honnan tudta célpontunk a jövetelünk okát, mivel Hattorit és Watanabét küldtem ide még hónapokkal ezelőtt, az általam írt levélben pedig csak a nevem volt feltüntetve, ami szinte semmit nem mondhat az itteniek számára. A gondterheltség sűrű redőkbe rendezi homlokomon a ráncokat, nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem az elején. Egy monumentális hegycsúcs felé tartunk, amit már kilométerekről is ki lehetett szúrni. Elég értetlenül állok az események előtt, azt hittem a közeli díszes faházba vezetnek minket, hiszen az látszódott a legpompásabbnak az elhanyagolt fakalyibák között. Nos, másrészről ez így igencsak kényelmes, nem kell ügyelni a civilekre meg az épületekre sem. Valamiért mégis rossz érzés kerít hatalmába, melynek kiváltója minden kétséget kizáróan az úti célunkként szolgáló építmény, amit korábban hegynek véltem.
- Te is érzed? – kérdezem tanítványomat fojtott hangon. – Túlzottan erős a korábbi jelentéshez mérten, valami itt nagyon nincs rendjén. Ez a dögletes aura… hihetetlenül visszataszító!
Koncentrációm csökkenésével egyre inkább magával ragad a hely varázsa, ezért jobbnak látom megerősíteni mentális falaimat és lenyomni végre ezt a zavaró viszolygást. Nem tudom mi volt ennek a helynek az eredeti rendeltetése, viszont bizonyosan szörnyű dolgokat tettek itt, vagyis valamiért ez az idea ütött szöget a fejembe. Kétségtelenül nem egy üdülőparadicsom ez a hely, a borotvaéles sziklák között még síelni sem lehetne normálisan. Ezen hümmögve csúsztatom balomat Hisou Karite markolatára köpenyem takarásában, ekképp minimálisra csökkentve az előrántáshoz szükséges időt.

Bár a vaizard fejét csuklya takarta, az elfordulásból, a torokköszörülésből és a többi gesztusból pillanatok alatt kikövetkeztettem, hogy valami olyasmire tapintottam rá, amiről nem szívesen beszélne. Az első gondoltam mi más is lehetett volna, mint hogy lebukott az álnév és az előkészített alteregó ellenére Azért remélem Kotominak volt annyi esze, hogy átgondolja a helyzetet, és hogy megbízzon az értékítéletemben. Lehet, hogy Yuu-chan nem szent, lehet hogy olykor-olykor hibázik, de mindent okkal tesz és a legtöbb áldozat, amit hoz, azt egy magasztos cél érdekében teszi... többnyire. Szavai végül meg is erősítették a gyanúmat, véleményemet pedig egy lemondó sóhajtással adtam tudtára.
- Yappari... Nekem is ott kellett volna lennem, ha másként nem, megfigyelőként valami rejtekből. Ha csináltál vele valamit, azt nem fogom szó nélkül hagyni, hallod-e? Ugye nem tettél benne kárt? :/
Húztam el a számat szemrehányó mondókámat követően. Őszintén remélem, hogy tényleg nem lettek örök ellenségek, vagy valami, nem szeretnék Békítő show-sat játszani. Bár Onee-chan hajlandó kompromisszumokra, Yuu-chan talán kicsit makacsabb a kelleténél, ami az ideáit illeti. Attól legalább nem félek, hogy súlyosan megsebesítette, vagy valami, csak visszafogta magát tudván, hogy kivel is áll szemben...
Az egykori kapitány szerint cseppet sem barátságos a település népe, így közeledve a városfalhoz igyekeztem minden idegszálammal az előttünk álló feladatra összpontosítani. Ám egy lélek sem állta utunkat, mi több, amint sétánk során kézzelfogható távolságba értünk a kaputól, az megcsikordult és lassan kitárult előttünk. Látták érkezésünket és feltartóztatás nélkül beengednek? Mintha semmi fenyegetést nem jelentenénk rájuk. Esetleg, és ezt tartom a valószínűbbnek, csapdába sétálunk. Mást azonban nem tehettünk, ha valóban az, akkor ez van. Azért jelentős erőt képviselünk mi ketten, szóval nem leszünk elveszve, ha rosszra fordulna a helyzet. Belépve a kapun, sanyarú sorsú nép képe tárult az utazó szeme elé, és látva hogy kik is mozgatják a nehéz szerkezetet, köpenyem rejtekében megpróbáltam könnyíteni a terhükön egy kicsit, már amennyire kezdetleges, lekorlátozott képességem ezt megengedte. Nézelődni azonban nem volt sok időnk, gyorsan előkerült egy felfegyverzett őrgárda, akik összehangoltan mozogva körbe is vettek bennünket. Ez így se nem csapda, se nem kísérlet a megállításunkra, csupán egy udvariatlan fogadóbizottság. Nem tartanak tőlünk. Igaz én sem tudom pontosan, hogy kell-e tőlünk tartani.
- Ez esetben örömmel vennénk, ha Shagenja úrhoz kísérnének minket.
Tettem hozzá Yuu-chan szavaihoz némi diplomáciát rejtve a szándékainkba. Jobb, ha az őrök is tudják, hogy egyelőre nem akarunk ártani senkinek, legalábbis én nem. A vaizard jelzésére feltűnésmentesen bólintok, bár magamtól is tudom, hogy jobb résen maradni, hiszen nem tudjuk mit terveznek velünk és szükség esetén cselekednünk kellhet majd. Úgy látom a fegyvereik egyszerű íjak, ezekkel nem nagyon tudnak minket megsebezni egyébként sem.
Miután az őrség vezetője engedelmes követésre intett minket, egy magas torony felé vettük az irányt. Azok a lakosok, akiknek volt idejük és erejük bámészkodni, lopva pillantottak felénk, tán egy-egy szempárban még a remény felcsillanó szikráját is fel tudtam fedezni. Kétségtelenül segítségre van szükségük. Ám ahogy közeledtünk az építmény felé, úgy kezdtem elbizonytalanodni. Egyre inkább vissza akartam fordulni, valami taszított a toronytól. Egyfajta undort keltett bennem a hely torkomat szorongató kisugárzása, egy pillanatra úgy éreztem meg is szédülök, legalábbis lépteim mintha nem lettek volna egyenesek. A koncentrációmat így nehéz lesz fenntartani, én mégis megkíséreltem valamit, ami közelebb vihetett minket a hozzáállásunk megállapításához, így közelebb húzódtam a férfihoz, és megérintettem a karját. Mások számára úgy tűnhetett, hogy csupán megijedtem, ám nekem más terveim voltak.
~Ne lepődj meg, hogy nem mozog a szám, egyenesen az elmédbe beszélek. Viselkedj továbbra is természetesen. Megpróbálok belenézni ennek a Shagenjának a fejébe, bár korántsem biztos, hogy sikerrel járok, különösen ha többen is lesznek a toronyban rajtunk kívül. Ráadásul amit érzel, az az én koncentrációmat is zavarja. Próbáld kiüríteni az elmédet, ha lehet... Amíg érintelek, addig hallom mit gondolsz, válaszolhatsz így.~
Kívülről csak egy feleletnek tűnő bólintást látszott rajtam, remélem Yuu-chan nem fog a telepátiám hallatán kiakadni. Kockázatos és nehéz is, én meg még alacsony szinten vagyok, nem csoda hogy nem tud róla se ő, se más. Talán most használnám először úgy, hogy fontos is lehet.

A lány kérdésére egy nemleges fejrázással adok választ, miközben hideg veríték csorog végig a hátamon a gondolatra, mely szerint valamilyen rejtekhelyről végignézte volna az egész szituációt. Feltehetőleg mára már eunuchként ácsorognék az őrök gyűrűjében, nem pedig férfiasságom teljes fényében. Hitomi kiegészítését feleslegesnek tartom, hiszen így is-úgyis az egykori tanácsos elé vezetnek Minket, egyszóval jópofizni eléggé felesleges. Igazából egyedüli félnivalója itt a kíséretünknek van, nemigen számítok olyasmire ezen a helyen, ami komolyabban megizzasztaná bármelyikünket is. Megjártuk már a poklok poklát, nincs, mi képes lenne még a félelem legkisebb szikráját is kicsikarni belőlem! Ámbátor jól láthatóan ezzel csapatunkból csak Én vagyok így, legalábbis igencsak különösnek vélem az esper ijedt arckifejezését, amellyel közelebb húzódik hozzám. Már-már türelmemet vesztve horkantanék fel, mivel ennél voltunk már sokkalta szorultabb helyzetben is, amikor egy határozott tudat behatolását érzékelem az elmémbe. Reflexszerűen próbálnám eltávolítani magamból az idegen akaratot, ám rövidesen rájövök, miszerint a lélekenergia rezgéseinek csomópontja a genetikus, ergo valamilyen technikát alkalmaz éppen, amihez szükséges a testkontaktus is. Feltételezésem hamar bebizonyosodik, amikor meghallgatom a magyarázatot a nő előadásában is. Fogalmam sincs, hogy milyen arckifejezést vághattam mindeközben, de biztos vicceset, ennek tudatában a külső szemlélők számára látszólag ok nélkül nevettem el magam, amit aztán gyorsan köhögésnek próbáltam álcázni. Saját idióta mivoltomon fészpalmolva lövellek egy szemrehányó pillantást tanítványom felé, mialatt egyre közelebb érünk az épület bejáratához. A korábbi zavaró aura itt csak még erősebb lett, kibocsájtója pedig valószínűleg magában az épületben tartózkodik és nem a kövekből árad.
~ Remek, azért máskor igazán beavathatnál, ha az erőd egy új aspektusára derítesz fényt…~ - válaszolok megrovóan a megadott módon, míg természetes viselkedés címszó alatt bambán pislogok a torony teteje felé. - ~ Lényegében felesleges, mi jár az áruló fejében, nem vagyok kíváncsi az indokaira, csupán el akarom simítani ezt az ügyet. Régen a falu lakói viszonylagos jóllétben éltek, legalábbis Dai nem említett semmit, amivel eddig szembesülnünk kellett. Egyelőre csak arra kell rájönnünk, hogy honnan tett szert ekkora reiatsura.~
Elmekiürítés közben megpróbálom a Kotomival való edzés összes emlékét kikukázni, ha eddig sikerült eltusolnom, nem pont most fogok lebukni. Így is eléggé ég a pofám, amiért házas ember létemre ilyen galád dologra adtam a fejem, erre pedig az emléktörlés sem mentség. Szerencsére nem mondtam el senkinek, ennek hála maradhat örökre az Én mocskos kis titkom, muhaha! Ördögi kacajomon talán még finomítani kellene, akkor illene az átriumhoz is, amibe kerültünk időközben. A kijárat hangos kattanással adja a tudtunkra, miszerint lezárult – talán véglegesen – és jobban tesszük, hogyha előre koncentrálunk. Tisztában vagyok a körülmények csapda mivoltával, hisz’ mi másért hoztak volna egy ilyen hátborzongató helyre két szerencsétlen utazót? Elővigyázatosságom ellenére sem vagyok képes időben reagálni az elhangzó kiáltásra, mivel halványlila gőzöm sincs a bekövetkező történések mibenlétéről. Nem támadott Ránk senki, vagyis egyetlen íj pendülését sem hallottam, csupán egy elfojtott sikolyt a jobb oldalam felől. Sajnálatos módon reakcióidőm most cserben hagy, csak a csapóajtót lezáró kígyófaragvány fejéhez tudok kapni. Fizikai erővel képtelen vagyok kinyitni, s kidout sem használhatok, mert még véletlenül pártfogoltam fejére robbantanám az egész szintet, aminek köszönhetően bizonyosan neheztelne Rám. Tehetetlenségem miatt érzet dühöm helyét rövid időn belül átveszi a kíváncsiságé, mert ugye valamilyen módon tovább kell jutnom, máskülönben sosem találnám meg Hitomi-chant. A meggyulladó fáklyák által szolgáltatott gyér fény három méretes szoborra vetül, amik különböző hüllőket ábrázolnak. Első ránézésre csak a kobrát tudom beazonosítani, a többi formája nem annyira jellegzetes, habár tyúkfejű csúszómászót még sosem láttam. Közelebb sétálva a másik falat is szemügyre vehetem és a felirat elolvasása után csalódottan hördülök fel.
- Miért kell mindig találós kérdésekkel bajlódnom?! – fakadok ki ingerülten, azután csendesen szentségelek tovább, bár hangomat szerintem már senki sem hallja a mozdulatlan figurákon kívül. Néhány hangos fújtatás után a talány megfejtésén kezdem törni a fejem, azonban eme tevékenység sosem tartozott az erősségem közé. Másodjára is elolvasva, majd jobban körülnézve értékes ereklyéket találok, amik biztosan jó summát érnek, viszont valamiért van egy olyan érzésem, hogy ezeket nem nyúlhatom le gondolkodás nélkül, hiszen fontos szerepet játszhatnak még. A versike ismételgetése közepette kezd összeállni egy ötlet a fejemben, de helyességében nem vagyok túlzottan biztos. Fekete utazóköpenyemet egy határozott mozdulattal hajítom félre, ekképp fedve fel az alatta viselt égszínkék haorit, amelynek hátán ott virít a Daitenshi címere is. Az elszórt tárgyak összeszedését követően némileg izgatottan lépek közelebb a monstrumokhoz. Az üres szemüregekbe minden kétséget kizáróan a rubintok kerülnek, mást odatenni igencsak értelmetlen lépés volna. Az összetekeredett lényről rögtön egy régi természetfilm ugrik be, ahol az óriáskígyó hasonló testhelyzetben volt, s ily’ módon roppantotta össze áldozatát. Ide kerül a kristálygyík. A karddal ellenben nem tudom mit kezdjek, semmiféle foglalatot nem látok előtte, pedig az eddigi szisztéma szerint ezt is el kéne helyezni valahol. Jobban megnézve olyan megadó a tartása, mintha hátrálna valami elől…
- HÁÁ! – hallatok egy harci kiáltást teljes beleéléssel, mialatt a díszes fegyverrel az utolsó szobor felé hadonászok. Remélem van valami értelme annak, amit csinálok, de ha nincs az se baj, legalább egyetlen szemtanúja sincs gyökérségem bizonyítékának. Minimális esélyt látok arra, hogy cselekedetem valóban jár majd valamilyen reakcióval. Ettől függetlenül nem hagyom eltántorítani szerény személyem, hanem inkább tovább csapkodok, hátha…

Erre a reakcióra más válaszom nem lehetett, csak egy kíméletlen bokán rúgás. Mondtam, hogy viselkedjen természetesen, erre mindent csinál, csak azt nem amit én tanácsoltam >.> Nem lenne jó elveszíteni azt az előnyünket, miszerint szavak nélkül is tudunk kommunikálni bizonyos helyzetekben, márpedig a vaizard most ezt kockáztatta viselkedésével. Azonban ahogy válaszolni kezd, hamar rájöttem, hogy valami nem stimmel. Már az ő szavaiból is csak hangfoszlányokat hallottam, ez pedig teljesen rendellenesnek tűnt a jelen helyzetben, ezt csak akkor tartanám elképzelhetőnek, ha lenne köztünk egy-két méter távolság. Még a koncentrációzavarom sem lehetett megoldás, direkt azért érintettem meg Yuu-chant, hogy ezt kiküszöbölhessem. Így viszont csak annyit tudtam leszűrni, hogy megrótt és hogy elutasítja az ötletemet, a magyarázatából nem sokat értettem. Ráadásul mindennek tetejébe a fejem is sajogni kezdett a megerőltetéstől, szóval inkább abbahagytam a képességem ilyetén alkalmazását, amíg Shagenja elé nem érünk. Kivételesen nem akartam hallgatni a mesteremre, számomra ez az egész sokkal aggasztóbb volt annál, hogy ne akarjam kideríteni, mit is terveznek velünk, miért fogadnak tárt karokkal.
Szerencsére az émelyítő energia megszűnt, mihelyst a kapu elé értünk, bár a váratlan változás és a fejfájásom kombinációja miatt erősen elszédültem, különféle karikák táncoltak a szemem előtt, ahogy beléptünk a sötét folyosóra, és kezemmel valamiféle kapaszkodó után kapálóztam tétova lépéseim közepette, kevés sikerrel. Tompa zajok jutottak el a tudatomig, valamint egy hangos kiáltás, és ekkor, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, zuhanni kezdtem a padló felé. Arra, hogy ez nem a szédelgésem eredménye, csak akkor eszméltem rá, amikor némileg kitisztult a fejem és egy kőcsúszdán találtam magam. Ráadásul mire cselekedni próbálhattam volna, már le is jutottam a járaton, és egy homokbucka tetején landolva állapodtam meg. Legalább nem fájt az érkezés :/ Megráztam a fejem, majd feltápászkodtam, és miközben leporoltam magam, igyekeztem vetni egy pillantást a teremre, ahová jutottam. Valamiféle arénának tűnt, ami cseppet sem töltött el jó érzéssel. Egyáltalán nem akartam én is a falra festett képek példájául szolgálni, pedig úgy sejtettem, hogy erre megy ki a játék.
- Azt hiszem nem ártana megkeresni a kijáratot...
Morgom az orom alatt, tekintetem pedig a vasrácsos kapukra terelődik. Úgy sejtettem, hogy valamiféle karámokhoz vezethetnek a kapuk, onnan pedig remélhetőleg találok kijáratot is, bár nem biztos hogy mindegyik folyosó jelent kiutat számomra. A vasszerkezetekhez somfordáltam, hogy némi tájékozódás útján nem érzek-e légáramlatot valamelyik mögül, ám ahogy ezzel foglalatoskodtam, furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha egy kőlap csúszna el, vagy ilyesmi. Ráadásul mozgást is éreztem a hátam mögül. Pillanatok alatt megpördültem, és három felfegyverzett szoborral találtam magam szembe.
- Szóval nem engedtek el, huh? Én viszont nem szeretnék a társaságotokban maradni, ha nem baj.
Szólaltam meg, bár kételkedtem benne, hogy értik amit mondok. Lényeg, hogy pacifista álláspontomat szerettem volna érvényre juttatni, ám mielőtt kiteleportálhattam volna az arénából, hirtelen ismét megéreztem azt a fojtogató reiatsut, ami már kint is megzavart, és újra megszédültem a tömény energiától. Kuso, így túl kockázatos lenne megpróbálnom teleportálni, még a végén eltöröm valamimet mert nem tudok eléggé koncentrálni... Futva kerültem ki a három ellenfelem gyűrűjéből, de közben az egyikük nyakában megláttam egy kulcsot. Ha azt megszerezném, akkor remélhetőleg ki tudnék jutni innen a képességem nélkül is. Azonban ha birtokolni akarom a kulcsot, ahhoz le kellett győznöm ezeket a szobrokat, ahhoz viszont szükségem volt a képességemre. Nem hiszem hogy díjaznák a végtagjaim, ha puszta kézzel esnék neki ezeknek a kőalakoknak. A kóválygó fejem ellenére így megpróbáltam egy erősebb villámmal szétrobbantani az egyik művészeti képződmény fejét, ám elektromos kisülésem szétesett és félrehordott.
- Ez így nagyon nem lesz jó...
Dünnyögtem magamnak, ha ennyire nem megy a dolog, akkor a bonyolultabb technikáim szóba sem jöhettek. Volt azonban valamim, amiben mertem bízni, ez pedig Rakurai volt. A kardom használatához nem kellett akkora koncentráció, mi több, annak saját ereje is van, így ha nem tudom kellő mértékben belevezetni a reiatsumat, akkor is működni fog. Arcomra alig észrevehető mosoly húzódott, ahogy balomat a fegyver markolatára tettem, majd a tőlem telhető legnagyobb sebességgel kardot rántottam és nekilódultam. Kezdetnek egy felém tartó szigonyt söpörtem félre a pengével, melyre lassan felkúsztak az élét élesebbé tevő vörös villámok, majd nyakra célozva sújtottam le az első szoborra. Remélhetőleg a zavaró erő nem lassítja le annyira a mozdulataimat, hogy ne tudjak hatékonyan vívni, épp elég, hogy a lépéseim tétovák. Ám talán pont ettől leszek kiszámíthatatlan. Akárhogy is, a célom az volt, hogy a három fej a porba hulljon. Nem akartam olyasmit kockáztatni, hogy amíg a fejük megvan, addig összerakják magukat, meg ilyesmi. Csupán az volt zavaró, hogy ennyire korlátozottak a lehetőségeim, gyengének és sebezhetőnek éreztem magam ezzel a tudással a kezemben. Nem vagyok valami hasznos a képességem nélkül...

Kit botor gondolat hajtott,
S e miatt kőbe záratott;
De kőbörtönéből szabadulhat,
Mert van, ki ellenszert megkaphat.

Ha eszed éles, s szíved bátor,
Végy lángot a vadtoll, s vidd a nemesnek!
De kezed ne perzseld a rossz kellékkel,
Csak az tarthatja a tüzet mi maga is nemes.

Utad nem vezet se előre, se hátra,
Csak át a másik kamrába.
Tűznek gyíkja vár ott reád,
Kinek piros nedve kiontja a varázst.

Mindig is rühelltem az efféle kitalálós játékokat, nem is vagyok jó bennük, ezt be kell ismernem. Rögtönzött színielőadásomnak semmiféle eredménye nincs, vagyis nem olyan, aminek örülnöm kellene. Valamiért számítottam rá, hogy rossz döntésem esetén a szobrok megelevenednek, egy kis harc már semmin nem változtatott volna az elmúlt hetek csatározásaira visszagondolva. A reményteli jövőkép azonban rövid időn belül széthullik, amikor a baziliszkusz – képességét tapasztalva rögtön beugrott a neve – Felém fordítja csúf fejét, majd miután a vérvörösen izzó ékkövek Rám villannak, már vágom, miszerint hatalmas kulimászba kerültem. A mágia rögtön működésbe lép, ha akarnék, se tudnék ismét megmozdulni. Elég kilátástalannak tűnik a helyzet, ez akkor realizálódik igazán bennem, amikor az ismeretlen eredetű anyag elkezd felkúszni a lábaimon. Jobb ötletem nem lévén megpróbálkoznék egy kisebb kidouval, amely elég erőt fejtene ki ahhoz, hogy végtagjaimat kiszabadítsam, de azért még utána fel is tudnék állni. Viszont ötletemet hamar megvétózza a tény, mely szerint ugyan balom tenyere világoskéken felvillan, ám ennél többet nem nagyon csinál. Lélekenergiám rohamos iramban csökkeni kezd, feltehetőleg a shikai előhívásához sem tudnék már mozgósítani kellő energiát. Segítségért kiáltanom felesleges, hiszen ki hallaná meg ebben az elhagyatott templomban? Nem éppen ilyennek képzeltem el pályafutásom végét, mivel még ennyi minden várt volna az életben. A lassú öregedés, az egyre zavaróbbá váló prosztatagondok, az ősz haj, ami kétségtelenül nagyon jól állt volna. Remélem, azért valamilyen módon eljuttatnak majd Chiyo-chanhoz, legalább egy szép berendezési tárgyként a segítségére lehetek, ha már apaként nem tudtam rendesen teljesíteni.
Ez a csendes kimúlás egyáltalán nem a stílusom. Egy gigászi csatában kéne kilehelnem a lelkem, nem pedig végelgyengülésben, amit egy idióta massza okoz. Minden kétséget kizáróan lassú és fájdalmas halálom lesz, mert miután a reiatsum elfogy, olyanná válok, mint bármelyik halandó. Valakinek elég egyszer is elpatkolnia, erre Én már nem is tudom hányadik alakalommal kerülök ilyen szorult helyzetbe. Fásultan szusszanok egyet, amíg van elég levegőm a művelethez, aztán egy érdekes jelenségre leszek figyelmes. Ilyen szituációban minden lélekerővel kapcsolatos készségemnek le kéne kapcsolnia, ezzel ellentétben mégis képes vagyok gyengén ugyan, de fogni Hitomi aurájának kisugárzását. Látni és hallani ugyan még mindig nem tudok, ám lelki szemeim előtt a kígyós kard erősen izzik, ilyen módon jutatva némi plusz kakaót a szervezetembe. Úgy tűnik, a fegyver valamiért nem akarja a halálomat, amit igazán hízelgőnek tartok. Bizonyosan ezt a furcsa anyagot is túl lehetne tölteni, egyszerűen végtelen tárolási kapacitással rendelkező matéria nem létezik. Ha Dotonryuu legalább a kezemben lenne…! Túlságosan elbíztam magam, ezért figyelmetlenségemnek meglett az ára. Az esper minden kétséget kizáróan körültekintőbb lesz és talán ha megöli azt, aki miatt ez az átok működésbe lépett, akkor jómagam is kiszabadulhatok. Igen, a feltételezésnek helyesnek kell lennie, habár az ősi varázslatok nemigen foglalkoznak olyan apró-cseprő dolgokkal, miszerint a kiszórójuk életben van-e még avagy nincs. Valószínűleg ideje lenne pánikolnom, mivel már elég régóta be vagyok zárva elméletileg a saját testembe, s jól láthatóan semmilyen erőfeszítéssel nem tudok kitörni. A Daitenshi-nyakékből tudnék még erőt kölcsönözni, de azt is rögtön leszipkázná ez a cucc… Várjunk csak… A medál!
~ Sukui! ~ - adom ki gondolatban, meg úgy amúgy is a parancsot, amit érthető okokból eddig sosem kellett még alkalmaznom. - ~ Most már csak várnom kell… Feltételezve, hogy ilyen módon is reagál az utasításra. Ámbátor a démonmágiát is tudom már szavak nélkül használni, ez pedig sokkal kevesebb koncentrációt igényel. Nem számít, legjobb esetben tudatom Vele, hogy még életben vagyok. De meddig, ezt itt a kérdés! ~
Elégedetten dőlnék hátra, mármint hogyha képes lennék ilyesmire jelenlegi állapotomban. Különös technika ez a kővé dermesztés, eddig még sosem fordult meg a gondolat a fejemben, mely szerint mi történik a megbabonázott szellemével. Vajon az is ehhez hasonló éber állapotba kerül, mint Én a kardnak köszönhetően? Hm, nem hinném… Biztosan ez is úgy történik, mint a flancos számítógépek esetében. Lefagy az operációs rendszer, aztán ahogy újra összeszedi magában a kraftot, megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Kicsit meglep, miszerint egyáltalán nem félem a halál közelségét, ámbátor eddig sem magától az elmúlástól tartottam. Emlékek nélkül könnyű volt játszani a hőst, félelmet nem ismerve belevetni magam minden hülyeségbe, ellenben most már megint van családom és ezért felelősséggel tartozom. Azt hittem, hogy az elmúlt évek, a kapitányság és a szövetség vezetése vert Belém egy keveset a fentebb említett erényből, azonban jól érzékelhetően csak ámítottam önmagam. Ettől függetlenül jelenleg csak szerény személyemmel szúrtam ki, Hitomi-chan simán megúszhatja az egészet, hiszen már nem olyan gyámolatlan, mint kezdetekben, amikor még simán ivott a mérgezett vízzel teli szökőkútból. Nincs miért aggódnom miatta, lehetséges, hogy ezúttal Ő fog megmenteni Engem.

A különös erő még annál is jobban zavart, mint azt eredetileg hittem. Hogy csak a koncentrációm esett ennyire szét, vagy magát a mozgásomat befolyásolta a visszataszító energia, azt nem tudtam megállapítani, azt viszont igen, hogy többször is kis híján elestem forgolódás közben az össze-összeakadó lábaimnak köszönhetően. Ugyanúgy magyarázat lehetett a jelenségre az émelygésem és a szédelgésem, meg az is, hogy az általában tudat alatt működtetett folyamatok is megzavarodtak a testemben, névlegesen a károsodott idegpályáim áthidalása a gerincemben és a karomban. Szerencsére még ebben a számomra roppantul hátrányos szituációban is mellém állt a szerencse, mivel a kőszobrok nem jelentettek különösebb fenyegetést lomha mozgásukkal, még botladozva is sikerült valahogy kitérnem a támadásaik elől, védekezni pedig egyáltalán nem védekeztek. Kétségtelen, ha elhúzódott volna a küzdelem, vagy kicsivel nagyobb ellenállást tanúsítanak ellenfeleim, akkor elég komoly bajba kerülhettem volna, így azonban viszonylag könnyen el tudtam választani a fejüket a testüktől, hiszen a vörös villámokkal megerősített katanám elég élesnek bizonyult a sziklán való áthatoláshoz. Nem tűnt jó jelnek, hogy így is lihegtem kicsit, hiába vagyok egyébként jó erőben, de legalább ezen az akadályon túljutottam.
Nagy levegőt véve fújtam ki magam, hogy aztán letéphessem a fejetlen szobor nyakából a kulcsot és végre kijuthassak innen, ám a falról lemászó kígyók láttán úgy tűnt számomra, hogy még nincs vége a megpróbáltatásaimnak. Kardomat védekezőn emeltem magam elé, de a hüllők végül nem felém, hanem az időközben kinyíló kapu felé kezdtek el araszolni. Kérdő pillantásommal nem törődve, céltudatosan haladtak ugyanazon irányba, amelyről a tömény reiatsu jött, ám ebbe a fojtogató lélekenergiába most belevegyült egy másik is. Millió közül is felismerném Yuu-chan reiatsujának lenyomatát, és ez most is így volt, azonban annak gyengülő lüktetése aggodalmat csalt az arcomra. Alighogy egyedül maradt, máris bajba keveredett volna? Mattaku ^^" Mint valami kisgyerek, akire a nap 24 órájának minden percében oda kell figyelni, különben rögtön összekeni, megsérti, összetöri magát Egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy mit fogok tenni, elvégre azért voltam itt, hogy segítsek neki, és nem azért, hogy én egyedül próbáljam megoldani a falucska problémáit. A halvány lélekenergiát követve behatoltam a járatokba, bár jobban örültem volna ha a kígyók nem tartanak velem, csak egy újabb okot adtak az idegeskedésre az undorító, nyákos lények >.>
Ahogy botorkáltam előre a folyosókon, hirtelen enyhe füstszag csapta meg az orromat és szinte ezzel egy időben elmémbe halk segítségkérés hatolt be, Daitenshi-medálom pedig pulzálni kezdett. Halk ciccentéssel adtam nem kívánt útitársaim tudtára a véleményem, és persze egyből sietősebbre vettem a figurát, szinte rohanva a nyakék által a fejembe sugárzott irányba. Valóságos tűzfal vonta magára a figyelmemet érkezésemkor, melynek centrumában egy szobrot véltem felfedezni. Balsejtelmem beigazolódott, ahogy a lángokon keresztül megpróbáltam kivenni a részleteket, először csak az alkata tűnt fel, majd a ruházata és végül az arca is eljutott a tudatomig.
- Ezt meg hogy sikerült összehoznod, baka? >.>
Fakadtam ki aggodalmamban, bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hallotta-e. Ahogy megpróbáltam átugrani a tűzön, az mintegy védve foglyát, elviselhetetlenül hevesen csapott fel előttem, hátrálásra kényszerítve, és az egyébként ide igyekvő kígyók is agresszív, támadó pózt vettek fel kísérletemet látva. Képességemet még mindig csak nagyon erősen korlátozva tudtam volna használni, így egy halk káromkodás szökkent át fogam kerítésén a helyzet reménytelenségét látva. Ám mintha csak erre várt volna, figyelmemet a hátamon érzett hőmérséklet emelkedés vonta magára, és megfordulva egy felirattal, egy versikével találtam magam szemben. A szöveget végigolvasva rögtön kapkodni kezdtem a fejem, csak ekkor fedeztem fel a tűz forrását, a baziliszkuszt. A kőtábla félrecsúszása az üzenet újabb sorait fejtette meg, a kezemben szorongatott kulcs pedig az utolsó mozaikdarabot is a helyére tette útmutatásával. A nemesfém, minden bizonnyal aranyfáklyát megragadva, határozottan közelítettem meg ismét a mitikus lény által teremtett tüzet, hogy újonnan szerzett eszközömet meggyújtsam, és azon tartsam a perzselő lángokat. Azokkal a lángokkal, melyekkel végül a kulcs által jelzett irányba fordultam, és egy mély sóhajt követően, remélhetőleg mindenre felkészülten indultam el a tűzgyíkkal való találkozóra. Már nem sokáig marad előttem rejtély, hogy pontosan miféle szerzet is található az ajtó túloldalán.

Igazán ironikus eme helyzet. Mindig is fel voltam rá készülve, hogy egyszer modellt kell majd álljak a Rólam készült szoborhoz, csupán arra nem számítottam, miszerint szerény személyem is szerves részét képezi majd a műalkotásnak. Az igazat megvallva nem olyan rossz ez így, bár nem látok, nem hallok, nem érzek, ennélfogva feltehetőleg a végzetem sem lehet majd olyan ramaty. Hol volt, hol nem volt és máris kihuny a fény, amely táplálja létezésem. Igen, elérkezettnek látom az időt a búcsúzáshoz. Hm, már csak kéne valaki, aki feljegyzi elmúlásom előtti utolsó gondolataimat, érzéseimet, meg az efféle badarságokat, amik tökéletesen elütnek az eddig mutatott, rettenthetetlen harcos képétől. Némi keserű szájízzel gondolok vissza az elpocsékolt két évre, vonásaim bizonyosan grimaszba torzulnának, ha képes lennék bármiféle mozgásra. Ugyan kevesebb jutott volna a halálos veszélyekből, s az izgalmas utazásokból, ellenben a család közelsége mindenért kárpótolt volna. Milyen szép is volt a 8. osztag kertjében feküdni egy büszkelombú cédrus árnyékában! Pokollepkék halk zümmögése szolgált némi háttérzajként, miközben egy elképzelhetetlenül puha kéz simogatta hollófekete hajzatom, hogyha lehet még kócosabbá téve, mint amilyen normál állapotában szokott lenni. Igen, az az érintés fog igazán hiányozni, az a mosoly, azok a csokoládébarna szemek. Feltehetőleg már meghaltam, tudatom utolsó fakón pislákoló morzsája ugyan még érzékeli a medál felforrósodását a mellkasomon, azonban reagálni rá már késő és nem is tudnék. Remélem azért Hitomi-chan majd szépít kissé a végzetemről szóló híradásban, még holtamban sem lennék képes elviselni a megaláztatást. Kíváncsi leszek, milyen formát fogok ölteni következő életemben… Remélem, koala leszek, azok aludhatnak egész álló nap!
Az annyira várt és beharangozott vég azonban ismét elkerül. Biztos vagyok benne, hogy a vén Kaszás nem szokta meg ezt a fajta soha eddig nem látott ellenállást. Mindenesetre Én szíves örömest mutattam ismét fityiszt a csontosnak, s mialatt elmém ismét megvilágosodik, egy ismeretlen hang szólít meg. Bizonyára meggárgyultam a halál közelségétől, mivel újabban már hallucinálok is. A fehérruhás, tűzhajú egyén viszont biztosan nem jómagam agyszüleménye, hiszen még a legkilátástalanabb helyzetben sem kezdeném sértegetni magam, ahhoz túlságosan is csípem a búrám. Ez a szemétláda bizonyosan azt hiszi, Neki köszönhetek mindent jelenlegi szorult helyzetemben, ám válogatott szidalmak és káromkodások közepette megosztom Vele a tényt, mely szerint még mindig be vagyok betonozva, valamint a kijutás egyetlen reménysugara sem vetül Rám. Természetesen minden további nélkül eljuttatnám az említett emberhez, bizonyára érteni fogja a képemre fagyott kifejezést, amely egyértelműen utal a kard elvételére. Szívesen beszélgetnék még az idegennel, sértéseim tárháza szinte teljesen kifogyhatatlan, szóval még jó ideig ellettünk volna. Még hogy ostoba, meg nem méltó, cöhh! Nem vagyok költő, nem értek a versekhez, a találós kérdésekre pedig nem egy sötét csarnokban fogom a választ keresni, habár a Végzet Völgyében is ugyanezt kellett csinálnom. Istenem, mennyire utálom a fejtörőket! Pedig igazán nem mondhatom magam idiótának, igenis megvan a magamhoz való eszem, de tehetségem tökéletesen más irányzatban mutatkozik meg. További morgolódásomnak egy meglepő, de igencsak örömteli esemény vett véget, mégpedig az ismeretlen anyag hirtelen lepattogzik a testemről, mint a vizes zománcfesték a kerítésről. Lélekenergiám hamar visszatér, ámbátor mennyiségével nem igazán vagyok megelégedve, ahogy a kialakult helyzettel sem.
- Áhh, Hitomi! Örül a szívem, hogy viszont láthatlak. – szólalok meg kedélyesen, elugrándozva az egyre növekvő sikló-halom közepéből. – Volt egy nem várt merevedésem és némileg korlátozottá vált miatta a mozgásom. Jah, amúgy szerváltam Neked egy új kardot, szívesen!
Szövegelésem végeztével felé is dobom az említett fegyvert, majd diadalittas kiáltás kíséretében rántom elő zanpakutoumat rejtekéből. Ám ekkor nem várt attrakció gátol meg a fejvesztett szeletelésben. Nőiesen vékony sikoly hallatszik, mely minden kétséget kizáróan a genetikustól származik. Némileg meglepődve tekintek a nő irányába, hisz’ ellenfeleink még igencsak messze vannak, csupán az idegesítő kígyócskák zsongnak körül. Reagálni sincs időm, amikor rövidesen az ölembe ugrik, újdonsült szablyájával majdnem kibökve a szemem. Ez igazán nevetséges, tucatnyi félelmetes szörnnyel vívtunk már meg, ezek csak hüllők! Tanítványom ismét megkapja a megérdemelt megrovó pillantást, amivel a mai nap folyamán immáron másodszor kell illetnem. Rendben van, miszerint lány és mint olyan, nem szereti az efféle undorító lényeket, de könyörgöm, nem egyszer mentette már meg a világot! Kicsit mérgesen próbálom ismét szilárd talajra helyezni, mert ilyen módon nem vagyok képes érdemien harcolni. A tervezetet végül sikeresen ültetem át a gyakorlatba, ám nem teljesen úgy, ahogy elképzeltem korábban. Figyelmetlenségem okán sikerül rátaposnom egy csúszós testre, ami rögtön kiszalad a talpam alól, ennek köszönhetően fájdalmas csattanás kíséretében terülök el az állatok között, ráadásul még az esper is Rajtam landol. Ettől függetlenül a komédia csak nem akar véget érni! A siklók gyorsan átlátják a helyzetet és megpróbálnak behálózni Minket. Nem látván más megoldást, csapatunk üdvöskéjét nem túl finoman kilököm a fészekből, míg szerény személyem is elrugaszkodik a földtől, azután egy dugóhúzót idéző fordulattal rázom le magamról a hívatlan vendégeket, ezt követően pedig módosítva a forgás szögén ismételten talpra érkezem.
- Voáh! – még Nekem is sikerül elcsodálkoznom nem mindennapi mozdulatsoromon, de gyorsan feleszmélek és inkább a probléma megoldására koncentrálok. – Hadou 54: Haien!
Idejét sem tudom, mikor használtam legutoljára hangosan eme technikát, ráadásul harcra, nem pedig cigaretta meggyújtására. Elképzeléseim alapján a bal tenyeremből kivágódó lila fénygömb képes lesz szenesre sütni az összes kellemetlenkedő létformát, mivel a lehető legtöbb reiatsut koncentráltam bele, amit jelenlegi szintemen nélkülözni tudok. Megpróbáltatásaink persze csak ezután kezdődnek, mivel a megvakított baziliszkusz Engem néz ki vacsorájának, mintha a korábbi kis szívatása nem lett volna elég. Személyes ügyként kezelve a helyzetet szorítom meg katanám markolatát, majd egy elegáns pördítést követően a fejem fölé emelem Dotonryuu-t, s mindkét kezemmel a tsukát markolom. Kendóban ugyan nem vagyok otthon, ám a használni kívánt támadásnak nem sok köze van hozzá. Mély levegőt véve csapok le előre, mialatt a pengémbe áramoltatott erő zúgva elhagyja azt. Nadegiri, tiszta suhintás. Korábbi tapasztalataim alapján nincs olyan dolog, amit ezzel ne lehetne kettévágni. Így hát jogos elvárással tekintek a keletkezett porfelhő irányába, ahol szívesen látnék egy kupacnyi kőtörmeléket vagy legalább egy kis bazit meg liszkuszt.

Az ajtót, ha akartam, se téveszthettem volna el. Furcsa módon mintha minden tárgy és erő engem segített volna ebben a pillanatban... már leszámítva a koncentrációmat zavaró felkavaró reiatsut. Bár sietősen cselekedtem, mégis volt energiám azon töprengeni, hogy vajon miért is állt az én, illetve a mi oldalunkra ez a hely, amikor engem nem sokkal ezelőtt még szobrok próbáltak lepuffantani szigonyaikkal. Valami nem stimmelt, olyan érzésem támadt, hogy a város urának a kezébe játszunk, és tudtunkon kívül segítünk neki... valamiben. Hogy felhasználja az ittlétünket valami olyasmihez, amit ő nem tudna egyedül megtenni. Mint a Pokolban Lilith, csak Shagenja sunyiban működik, kihasználva minket. Más kérdés hogy most nem volt más választásom, meg kellett mentenem Yuu-chant. Kételkedni meg óvatoskodni ráérek később is.
Az újabb kígyómotívum már szinte sem sem tűnt az ajtón, annál inkább a magától kinyíló lakat. Ennél egyszerűbb már csak akkor lehetett volna az egész, ha a kulcs kirepül a kezemből és magától száll bele a zárba ^^" Mindenesetre az előttem feltáruló terem egy emelvényt, és rajta egy újabb nagyon "szimpatikus" állatka szobrát rejti. Szerencsére csak szobor, legalábbis remélem nem elevenedik meg ez is. A jelek egyértelművé tették, hogy mit kell tennem, így a fáklya tüzével lángra is gyújtottam a szalamandra körüli folyadékot, majd gyorsan hátra is léptem, nehogy engem is megperzseljen a felcsapó tűz. A jutalmam pedig egy aranykupa lett, rajta egy felirattal, benne meg vörös folyadékkal.
- Szóval ezzel még nem lesz vége, huh? - suttogtam magam elé fáradtan felsóhajtva, miután kibogarásztam a feliratot, majd habozás nélkül visszasiettem a másik terembe. Igyekeztem nem belenézni a baziliszkusz szemébe, miközben megcéloztam a pohár tartalmával a szemeit. Tekintve hogy nem váltam kővé, így azt hiszem a küldetésem sikerrel járt, szóval gyorsan el is pattantam a kakasfejű lény közeléből, és a kővé vált Yuu-chan felé kaptam a fejem. Feszültségem feloldódni látszott, amikor a szoborból lassacskán kiszabadult a vaizard alakja. Karba tett kézzel és egy békés mosollyal fogadtam az újra életre kelő férfit.
- Csak néhány percre veszítelek szem elől és máris bajba keveredsz? Mattaku, vigyázhatnál magadra egy kicsit jobban is :/ - kommentáltam az ébredést játékosan szemrehányó hangnemben, ám a másik fél magyarázata hallatán arcom vöröses árnyalatot vett fel, szememet pedig lesütöttem. Pedig cseppet sem piszkos a fantáziám, tényleg nem >.> De hogy lehet ezt nem félreérteni? >.> Az újabb hangulatváltozás pedig akkor ért, amikor egy felém repülő tárgyat érzékeltem. Ekkorra jutott el agyamig az utolsó mondata, amiben valami kardot emlegetett.
- B-baka! Ne dobáááá~lózz ilyesmikkeeee~l o.O - feddtem meg Yuu-chant, miközben azzal foglalatoskodtam, hogy elkapjam a fegyvert, ami főleg azért volt nehéz, mert minduntalan ki akart csúszni a markomból :/ Ez okozta a furcsán elnyújtott szavaimat is, de aztán csak sikerült végül megkaparintanom a markolatot anélkül, hogy az leesett volna, vagy felsértettem volna a kezem. Csak tudnám minek nekem még egy kard, amikor már van egy. Ám még ezzel sem ért véget a kellemetlen események sora ugyanis mihelyst megnyugodtam volna, valami csúszós, nyákos dolog ért a lábamhoz. Megrázkódtam az undorító érzéstől, de a pánik csak akkor fogott el, amikor le is néztem, hogy mibe léptem bele. A lábam körül tekergőző siklók látványa semmihez sem hasonlítható rémülettel fogott el, amit egy éles sikollyal adtam a külvilág tudtára. Fejemet vesztve kezdtem el taposni, Yuu-chant megpillantva azonban új ötlet fogant meg a fejemben - nem akarok érintkezni a talajjal. Igen, ez volt számomra a leglogikusabb megoldás, így ösztöneim által vezérelve ugrottam a vaizard ölébe, miközben remegve pillogtam a több tucatnyi kígyóra. Azonban tanítóm úgy tűnt egy cseppet sem törődik az én biztonságommal, ugyanis szinte azon nyomban le is akart tenni >.> Én persze nem hagytam magam, nem létezik, hogy én letegyem a lábam a földre amíg ez a sok undormány ott kúszik-mászik, akaratomat pedig kétségbeesett kapálózással és kiabálással tudattam, bár már magam sem emlékszem miket is vághattam Yuu-chan fejéhez Viszont ennek meg az lett az eredménye, hogy mindketten a földön kötöttünk ki, a vaizard alul, én meg felül. Csend és megilletődöttség állt be közénk, arcunk alig néhány centire volt egymástól. Kisvártatva ráadásul valami merev dolgot éreztem a combomhoz nyomódni.
- De Y-Yuu-chan... - búgtam halkan dadogva, vörös fejjel. Ennek nem most volt itt a megfelelő helye és ideje, arról nem is beszélve, hogy felesége van, és meg még... még... n-n-nem vagyok kész És mégis, a fiú kezei a melleimre tapadtak, az a bizonyos merev valami pedig becsúszott a szoknyám alá... Halk nyöszörgésemet azonban döbbenetes felismerés szakította félbe, szemeim pedig tágra nyíltak az ijedtségtől. Rájöttem ugyanis, hogy az a kígyó nem tud a szoknyám alá csúszni csak úgy, tehát ez egy... másfajta kígyó o.O Egy olyan igazi Újabb sikításomat már a levegőben repülve eresztettem ki, mivel a vaizard is csak azzal foglalatoskodott, hogy ellökjön magától, csupán rossz helyre nyúlt. De akkor is, mihelyst a hátsómra puffantam, sokkos állapotban, a fejemet rázva húztam össze magam. Túl sok volt ez nekem így egyszerre, kígyók, undorító reiatsu, egy Yuu-channal való tiltott kapcsolat gondolata... Franc, össze kellett szednem magam nagyon gyorsan :/ Ahogy magamat pofozgatva körbenéztem, a körülöttem tekergőző kisebb kígyók mellett végül feltűnt egy jelentőségteljesebb és fenyegetőbb hüllő is. Annyi eszem most nem volt, hogy beazonosítsam, csak arra tudtam gondolni, hogy balsorsomon csak én magam segíthetek. El kell pusztítanom ezeket a kígyókat!
- Tűz! Van tüzem! - kiáltottam fel. Egyfajta személyes heuréka lett úrrá rajtam, ahogy köpenyem belső zsebében kaparászni kezdtem, és végül a kezembe is akadt az megfelelő eszköz, amit a kézfejemre kötve üzembe is helyeztem. Sátáni vigyorral álltam talpra, és ahogy tölcsért formáltam a kezemből, és lélekenergiával vegyített levegőt fújtam át rajta, valamiféle mániákus érzés kerített a hatalmába. Miközben méretes, kék színű lángok csaptak ki az ujjaim közül, melyek a fekete mambát és a többi kígyót célozták, csakis az járt a fejemben, hogy megölöm mindet. Lángszóróként forgattam a fejem, hogy megszabadítsam életüktől a körém merészkedő férgeket, szemembe pedig lassan vidámság fénye kúszott. Meg tudok tőlük szabadulni, le tudom győzni a félelmem!

A leheletem nyomában járó pusztítás hamar megtisztította a terepet mind a siklóktól, mint a nagyobb kígyótól, ijesztő dögök hiányában pedig az én idegességem is alábbhagyott, pláne miután rádöbbentem hogy egy kicsit elvesztettem a fejem. Felismerésemet villámgyorsan tett követte, saját megnyugtatásom érdekében édességekhez fordultam, és boldogan nyammogva estem térdre az édes ízek nyomán. Bár rajtam volt még a visszataszító reiatsu nyomása, mégis fellélegezhettem és feldolgozhattam az imént történteket. Tekintetem hamar a Yuu-chantól kapott kardra irányult, ugyanis így utólag visszagondolva úgy tűnt, hogy az a mamba valamiért tartott a pallostól. A vaizardra pillantva kiderült, hogy ő is sikerrel járt a maga oldalán és bosszút állt a baziliszkuszon is, úgyhogy perpillanat minden fenyegetés eltűnni látszott a fejünk fölül.
- Nem az én hibám, hogy félek ezektől az izéktől >.> Nadrágban meg nem tudok rendesen mozogni :/ Te meg nem mellesleg odafigyelhetnél, hogy hova nyúlkálsz, legközelebb széttörök a fejeden egy ostáblát...
Feleltem duzzogva két falat között, és közben még mindig a kardot tanulmányoztam. Ezen is megvolt a kígyómotívum, ahogy szinte mindennek ezen a helyen. Hogy ez jót jelent, vagy rosszat, azt egyelőre nem tudtam eldönteni, mindenesetre hely hiányában maradt a kezemben. Sajnos nem hordok magamnál feles kardhüvelyeket ilyen esetre A következő lépésen töprengve álltam talpra, immár jellegzetes módon kilógott egy pocky a számból. Most nem csak koncentrálni segített, de a gusztustalan körülményekről is elterelte a figyelmem. Ahogy eddig is, a rejtélyes lélekenergia szinte hívogatott minket, ezúttal egy sötét folyosó felől érződött egyre erősebben. Egyértelműen összefüggésbe lehetett hozni a dolgot a halványan pislákoló fényjelenséggel, ami arra utalt, hogy az a fény az alagút végén nem remény és nem is vonat, hanem a forrás maga. Ez a sejtés valamelyest felvillanyozott, hiszen ha elpusztíthatnánk, akkor végre megszabadulhatnék ettől a borzalmas élménytől. Csakhogy az is kétségtelen volt, hogy ami ott vár minket, azt valószínűleg nem fogom szeretni, és valahogy nem volt semmi kedvem elindulni a folyosón. Inkább fordulnék vissza és mennék haza. Kár, hogy be voltunk ide zárva, és az energia miatt az erőmet sem tudom biztonsággal használni, hogy kijuthassak innen :/ Szóval nincs más hátra, mint előre, Yuu-chan után! Hozzá hasonlóan én is óvatosan merészkedtem be a sötét járatba, és amint a mögülünk érkező fény elfogyni látszott, meg mertem kockáztatni, hogy csinálok én. Szerencsére ez a jelenlegi összpontosítási szintemen is összejött, így legalább a saját lábunkban nem buktunk orra. A túloldalon kiérve persze azonnal visszaállítottam a sugárzási frekvenciám a normálisra, nehogy valami kellemetlen meglepetés érjen.
Ha támadás nem is, két férfi várt minket a fény forrásával egyetemben, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyikük a keresett Shagenja. Ám mielőtt belefolyhattam volna a társalgásba, vagy megtudakolhattam volna, hogy miféle folyamat is zajlik éppen, olyan érzésem támadt, mintha mázsás súlyt erősítettek volna a hátamra, és még közben erős marokkal fojtogatnának mellé. Az eddig csupán zavaró reiatsu váratlanul olyannyira felerősödött, hogy képtelen voltam megállni a lábamon, mi több, mintha víz alá kerültem volna, levegőt sem tudtam venni. Féltérdre ereszkedve kapkodtam az éltető oxigénért, miközben ökölbe szorított kezemet égő mellkasomhoz szorítottam. Soha nem éreztem még ilyen hatalmas nyomást, és az sem sokat segített, hogy Yuu-chan védelmező pajzsként elém állt. Aztán amilyen váratlanul kezdődött, úgy véget is ért az egész valamilyen oknál fogva, sőt, úgy éreztem ez az egész nyomasztó lélekenergia kámforrá vált, hála az égnek. Erősen köhögve-fulladozva próbáltam magam összekaparni, gyakorlatilag szó szerint oxigénhiányos állapotba kerültem. Ha nem szűnt volna meg egyhamar az érzés, könnyen lehet hogy el is ájultam volna.
- Mi az isten... volt ez?
Nyögtem ki tulajdonképpen értelmetlen kérdésemet még mindig levegőért kapkodva, de már legalább körül tudtam nézni. Shagenja felszívódott, de a jelekből ítélve nem Yuu-chan győzte le. Sötét volt és néma csend. Valami készül...
- Rossz érzésem támadt...
Fejeztem ki aggodalmam, majd egy nagyot nyeltem és magamhoz szorítottam az első kezembe kerülő fegyvert, ami a kígyós kard volt. Baljós sejtésem aztán rövidesen beigazolódott, amikor a falakra írt vörös minták felragyogtak és megremegett a föld. Ha nem a földön nyaraltam volna, biztos el is esek, de így inkább magam elé emeltem a pallost. Mindezt teljesen feleslegesen, mert a lyukból kitörő szörnyeteg magával hozta ugyanazt a reiatsu zuhatagot, ami eddig is megkeserítette az ittlétem, én pedig ennek megfelelően ismét megbénultam. Nem csak képletesen, szó szerint is: amellett, hogy a lélekenergia súlya a padlóhoz szögezett, erőm felett is elveszítettem az irányítást, így már lábamat sem éreztem. Teljesen tehetetlenné váltam, az újra fellépő oxigénhiánytól pedig lassacskán fekete karikák táncikáltak a szemem elé. Nem tudtam arra figyelni, hogy épp mi is történik, bár éreztem bizonyos dolgokat. Egyszer felkaptak, másszor valami keménynek nekirepültünk, csak hogy még boldogabb legyek... Az egyetlen egy dolog, amire figyeltem, hogy még véletlenül se eresszem el a kezemben lévő fegyvert, hátha valamilyen csoda folytán nem fulladok meg és a vaizard hasznára válhatok. Amennyire erőmből tellett, úgy megkíséreltem némi reiatsut vezetni a kardba, hátha történik valami érdemleges, de... nos igen, jobbára inkább csak levegőért kapkodtam. Ha el is ájulok, remélhetőleg valamikor még majd felébredek egészben. Nem gondoltam volna, hogy a nagy segíteni akarásomból az lesz, hogy egyszerű kolonccá válok Yuu-chan nyakában.

Az általam használt lidérc-technika sokkal nagyobb sikert ér el, mint ahogy arra az előzmények alapján számítani lehetett. Az ezüstösen kék energiasugár könnyed egyszerűséggel halad át a bestia torkán, egy az egyben letépve a fejét utána. Elégedetten mosolyodom el a jelenet láttán, ám ezen kifejezést hamar a rémület veszi át, mivel a tetem méretesebb része pontosan Felém zuhan! Némi káromkodást követően gyorsan arrébb kászálódom, bár be kell valljam félelmem alaptalannak bizonyul, mivel a dög jóval elkerüli előző helyemet és lassacskán csúszni kezd a szakadék mélye felé, kobakja után. Ennél azért kicsivel nehezebb kihívásra számította, még csak meg sem izzadtam igazán a harcban. Győzelmemet mi sem bizonyítja jobban, minthogy a fojtogató kisugárzás egyik pillanatra a másikre semmisé lesz, ami véleményem szerint egyet jelent Shagenja halálával. Álló helyzetbe tornázom szerénységem, ezután néhány feleslegesnek mondható csapással elkezdem letisztogatni a ruházatomra ragadt mocskot. Nadrágom zsebéből egy szál cigarettát halászok elő, ami kissé megviseltnek látszik, lévén a sok ugrándozás közepette összegyűrődött a doboz. Ettől függetlenül még tökéletesen szívható állapotban van, másrészről még akkor is meg tudnám javítani, ha kettétört volna. Komótosan kezdem el a rágyújtás megszokott mechanizmusát, amikor hátam mögül hirtelen vakító fénynyaláb tör elő. Előre rosszat sejtve torpanok meg és fordulok hátra, ekképp lehetek szemtanúja a jelenségnek, mely szerint a megcsonkított testből nem is egy, hanem rögtön két rusnya pofa serken elő. Elmém egyik rejtett zugában felsejlik az ókori görög mitológia egy története, ahol a hidrának minden egyes alkalommal visszanőttek a fejei, miután levágták azokat. Feltehetőleg itt is erről van szó, csak ráadásként ez a mocsok még hülyeségeket is pofázik.
- Sok mindennel nem vagy még tisztában, féreg, tudatlanságod okozza majd veszted! – kontrázok vissza gondolkodás nélkül. Lehet erős, ám biztosan nem legyőzhetetlen. – Jelenlegi szinteden még Kenshinnek sem jelentenél kihívást, nemhogy Nekem! Túlzott arroganciád vezérel majd a bukásba, hiszen ebbe a vacsorába beletörik most a fogad. Megjártam már az eleven poklot, nem egy hozzád hasonlatos kétszínű senki fog eltűntetni erről a világról!
Megvetéstől csöpögő szavaimmal igazából palástolni próbálom hirtelen jött ötlettelenségemet, mivel kisugárzása blokkolja főbb erősségeimet, ennélfogva egy épkézláb stratégia felépítése is csak nehezen megy. A számban lengedező dohányrudat kiköpöm oldalra, tökéletes koncentrációra lesz szükségem, ezt pedig megakadályozná a nikotinbevitel. Ingerültséggel vegyes aggodalommal tekintek Hitomi-chan irányába, aki nemhogy összeszedte volna magát, hanem inkább még rosszabb állapotban van, mint előtte. Nem tudom ilyen távolságból kivenni, ám feltehetőleg el is ájult a lélekenergia ilyen intenzitású és sűrűségű nyomásától. Szemeimet egy pillanatra lehunyva rimánkodok szerencséért, ezt követően pedig acélkék íriszeimet az irányomba tartó agyarakkal telizsúfolt állkapocsra emelem. Tudhattam volna, miszerint nem úszom meg súlyosabb sérülés nélkül ezt a kalandot, de a vadállat szájában materializálódó gömb feltehetőleg képes lenne kioltani életem. Kettőt hátra szökkenve növelem a közöttünk lévő távolságot, mialatt a halálsugár nyílegyenesen kilő, s célkeresztjének középpontjában jómagam foglalok helyet. Korábbi shikai technikámat segítségül hívva idézem meg magam elé a sziklaburkot, amely ezúttal nem zár körbe, hanem csak előttem alkot egy pajzsszerűséget, ami az előző tojásdad alaknál kétszer vastagabb. Karjaimat vízszintesen magam elé emelve és harántterpeszbe állva minden erőmmel nekifeszülök a becsapódó energiaorkánnak. Már az első másodperctől kezdve tisztában vagyok vele, hogy ez így nem fog sikerülni. Akaratom bár erős, a körülmények olyannyira felmorzsolták a tartalékaimat, aminek hála tehetetlen vagyok. A védelem megreped, közepén égett szélű lyuk keletkezik, a fényes végzet pedig ismét szárnyal. Yare-yare, hatalmas slamasztikába kerültél ismét, Sierashi Yuusuke!
Kétségbeesésre nincs idő, inkább hátamról előrántom Hisou Karitét, melynek pengéje érintésemet követően máris felizzik. Fortéllyal nem mentem semmire, éppen itt az ideje a nyers erő segítségül hívásának. Készleteim ugyan megcsappantak, ellenben még így is elegendő reiatsut érzek magamban akár a Bankai megidézéséhez is, viszont reményeim szerint arra nem fog sor kerülni. Újult határozottsággal lendítem meg a pengét, miközben aurám kéken kavarogva tombol alakom körül. Közömbösíteni nem fogom tudni, ám legalább eltérítem a sugarat. Elhatározásomat siker koronázza, azonban ennek meg van az ára. Felsőtestem jobb oldala szinte ropogósra sült, az égett emberi hús fojtogató füstje hányingerkeltően szállingózik a mennyezet felé. Nem aggódom túlságosan, egyetlen pillantással felmérem a keletkezett kárt, ezt követően pedig unottan konstatálom, miszerint csak felszíni sérülés az egész. Megpróbáltatásaim legnagyobb megrökönyödésemre még mindig nem érnek véget, hisz’ miközben jómagam életem mentésével voltam elfoglalva, ez a rohadék nyálkástestű megkísérel egy hurkot alkotni körülöttem. Hóhó, abból bizony semmi sem lesz, barátom! Shunpómat ugyan visszafogja elég erőteljesen, de akrobatikus képességeimre ez semmilyen kihatással nincs. Mielőtt még az izmos tekervények körülölelhetnének, egy gyors szaltó segítségével menekítem ki magam a szorult helyzetből. Lassú villámtáncom segedelmével indulok el felfelé a feje irányába, mialatt megviselt jobbomban Dotonryuu ismételten összeszedi magát. Mivel jobb ötletem nincs, ezért szeretném kiszúrni mindkét szemét, amíg vakon kapálózik majd ide-oda, addig van esélyem kitalálni valami értelmesebb tervet.
~ Hitomi! ~ - villan át elmémen a gondolat, időközben megfeledkeztem a köpönyegforgató másik fejéről. Túl messze vagyok, nem leszek képes időben odaérni. Futás közben koncentrálok lélekenergiát lélekölőmbe, majd egy kapkodó balos mozdulattal ismét megidézem maszkom. Ha egyszer bevált, akkor ismét sikerülnie kell. Vaktában célzom be a távolabbi koponyát, a fegyverből kivágódó Ceronak csupán másodpercei vannak, hogy megtegye a két hely közötti tetemes távolságot, máskülönben saját hibámból adódóan búcsút inthetek tanítványomnak!

Bárcsak képes lettem volna talpra állni, de a testem nem engedelmeskedett nekem még akkor sem, ha a Daitenshi-medálomhoz fordultam segítségért. Pedig elég jelentős mennyiségű lélekenergia volt már azért eltárolva benne, hiszen a nap 24 órájában a nyakamban van, még akkor sem vettem le, ha aludtam. A belőle kinyert energia azonban ugyanarra a sorsra jutott, mint az eredetileg is rendelkezésemre álló, teljesen elfojtotta-elnyomta az idegen lény reiatsuja. Ha ennek vége, ki fogok találni valamit, aminek a segítségével talpon maradhatok még akkor is, ha ilyen körülmények közé kerülök. Azt hiszem Yuu-chan is küzdött ezzel az erővel, így tulajdonképpen nem is volt meglepő, hogy engem ennyire kiütött. Csak 'azt hiszem' mivel már rég nem voltam teljesen magamnál, csupán éreztem, de nem foghattam fel, mi történik körülöttem. Ha kinyitottam a szemem, talán egy-egy elsuhanó árnyat láthattam, de összerakni nem tudtam a képet kellő összpontosítás hiányában. Koncentrációmat ugyanis egyetlen egy dologra hegyeztem ki, mégpedig a kezemben lévő kardra. Vakon bíztam abban, hogy a vaizard meg tud védeni, mást nem tehettem. Aztán ha Soul Societyben ébredek fel, hát így jártam, talán nem lesz olyan nagy sokk, ha odakerülök. Csak még azért szívesen élnék, ha már megadatott nekem ez a lehetőség, sajnálnám itt hagyni ezt a világot most, hogy többnyire megbékéltem vele.
A fegyverre koncentrálva rimánkodtam tehát, hogy történjen valami, és a zúgásban, amely a felhőszakadás hangjára emlékeztetett, végül meg is hallottam valamit... egy hangot. Ezzel egyetemben el is sötétedett körülöttem a világ, mintha valami álomszerű létbe kerültem volna. Volt végre mire figyelnem, így hát igyekeztem növelni az összpontosításom afelé a hang felé, örülve, hogy egyáltalán még valamit képes vagyok felfogni az eseményekből. Talán ennek köszönhetően rajzolódott ki körülöttem valamiféle helyszínnek a körvonala, ami egészen biztosan nem ott volt, ahol eddig szenvedtem a padlóhoz szögezve. Azonban nem tudtam megállapítani, hogy pontosan hol is lehetek, mivel csupán árnyékok jelezték az objektumok jelenlétét. Távoli mennydörgések közepette rajzolódott ki előttem egy homályos alak, akinek a szája nyílásával egyetemben érkezett el hozzám a hang is, amit eddig hallottam. És ez mint kiderült, az én nevem volt.
- Jól van na, hallak, itt vagyok :/
Feleltem kissé bosszúsan a türelmetlen hangnem miatt, azzal nem is törődtem perpillanat, hogy mégis honnan tudhatja a nevem ez az idegen, akinek az alakja lassan kitisztult előttem. A lángoló hajú férfiben volt valami tekintélyt parancsoló, az elegáns és gazdagon díszített öltözet azt sugallta, hogy valami magasabb rangú lény áll előttem. Aki amúgy minden bizonnyal kínai, de ez most részletkérdés volt. Reakciómra sietősen bele is vágott mondandójába, amit a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel hallgattam. Tehettem is, mivel az engem tehetetlenné kárhoztató energia nagyjából megszűnt a férfi jelenlétében, így végre fellélegezhettem és szabadon mozoghattam. Utóbbit azonban csak mértékkel használtam ki, mivel nem láttam sok mindent, de legalább jól esett. Nyakam megropogtatása után enyhén oldalra döntött fejjel konstatáltam, hogy a kardos fickó mit is szeretne tőlem. Nem ez lett volna az első eset, hogy egy nálam hatalmasabb lény az én segítségemet kéri, mi több, tulajdonképpen eladtam már a lelkem az ördögnek is, ha arra gondolok, hogy Lilith, a Pokol úrnője is használta már a testem az evilági materializálódásra. Persze nyilván számos kérdés felmerült bennem, mivel megint olyasmibe csöppentem bele, amiről nem tudok szinte az égvilágon semmit. Kezdve attól, hogy mi is ez az egész és hogy miért éppen én vagyok alkalmas ennek az erőnek a felhasználására.
- Az ellenségem ellensége a barátom... vagy mi. Amennyiben érdemesnek találsz a forgatásodra egy olyan képzetlen vívót, mint jómagam, úgy hajlandó vagyok elfogadni a segítséged és az erődet Shangenja ellen használni. Feltételezem Yuu-chan veszélyben van, hehe.
Sóhajtottam fel megadóan, szinte azonnal, hogy befejezte volna a beszédet. Fellépésem magabiztosságról árulkodott, ám nem arról van szó, hogy ne hezitáltam volna vagy nem gondoltam volna át ezt az egészet, csupán gyorsan gondolkodok és egyébként is volt már részem ilyen döntésben. Volt egy olyan érzésem, hogy most is csúnyán meg fogom szívni. Akkor egy hónapig képtelen voltam utána használni az erőmet, és ezzel visszakényszerültem a tolószékembe, ami csak még mélyebbre taszított akkori depressziómban, ám most már talán nem viselne meg annyira valami ilyesmi. Mégis, visszaemlékezve ott hihetetlen erőt kaptam Lilith-től, azt a hatalmat még mai erőmmel sem érem el, pedig elég régen volt már a koponyás kalandom Yuu-channal. Talán picit tartottam ettől az egésztől, mivel akkor olyasmit is tettem az idegen hatás alatt, amit mind a mai napig szégyellek, de nekem már csak ez a sorsom, ha mesteremmel kettesben keveredek valami kalandba. Így hát hiába nem volt valami bizalomgerjesztő, hogy a tüzes hajú figurának fogalma sincs, mire számíthatok, ha kölcsönveszem az erejét, mégis komoly tekintettel jeleztem feléje, hogy készen állok rá, bármi is fog történni velem.

Ugyan arcomat csontmaszk takarja, aranyszín izzó íriszeim mégis hitetlenkedve villannak a szörnyre. Piszkálódásom tökéletes találatot ér, az ilyen felfuvalkodott alakok képtelenek beismerni hibáikat, fenyegetőzésével pedig csak saját gyengeségét bizonyítja. Figyelmemet mégsem az értelmetlen visszavágás vonja magára, hanem az utolsó mondat, ami elhagyja gusztustalan pofázmányát. Elvakultságának köszönhetően megosztotta erejének egy olyan aspektusát, amit jobb lett volna titokban tartani. Egészen idáig nem gondoltam volna, miszerint támadásaim lélekenergiáját elszívva tesz szert nagyobb hatalomra, ám mondandójának hála most erre is rájöttem. Ily’ módon némileg elhibázott döntésnek tűnik a korábban elindított halálsugár, ellenben amennyiben ez az egyetlen mondja annak, hogy megmentsem tanítványomat, akkor erősítek még egy kicsit a lényen, mit sem számít különösebben. Célzásom a megszokotthoz híven perfektül szuperál, azonban a rohanás miatt némileg félrehord, ennek köszönhetően Hitomi is bekerül a célkeresztbe, ami nem várt fordulat. Minden kétséget kizáróan képes lenne túlélni a Cero találatát, ám azért erre nagyobb összeget nem tennék fel. Szerencsére a korábban szerzett, félnótás szellemmel megáldott kard tényleg szuperálni kezd a kezében, aminek hatására a megrémült bestia nyaka pontosan sugaram útjába kerül. Méretes ugrás kíséretében teszek le korábbi szemkiszúrásos tervemről, inkább minél közelebb akarok húzódni a megcsonkított részhez és egy tűztechnikával lepecsételni azt. Hiába gyorsított lélekölőm shikai alakja szerény személyemen, amíg nem vagyok képes a shunpo rendes használatára, fabatkát sem érek vele. Ebből adódóan nem kis bosszúságomra indul el az újratermelődés, mielőtt még odaérhetnék.
- Szinte hihetetlennek tűnik számomra, hogy mennyire gyengeelméjű is vagy valójában… - reflektálok megszólalására lenéző hangnemben. – Mást sem csinálsz, mint a végtelen erődről fröcsögsz, amit Belőlem nyertél! Megvetendő vagy, egy tolvaj, mocskos áruló és gyenge féreg. Úrnődet könnyű lehetett megölnöd, mivel nem számított a merényletre, viszont most más a helyzet. Reiatsuval táplálkozol? Nos, akkor nem tehetek mást, puszta kézzel foglak ízekre tépni! Lehet száz meg egy fejed is, ma meg fogsz halni!
Magabiztosságomból semmit sem vesztettem, főleg miután az espert is biztonságban tudhatom valamilyen szinten. Kicsit megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy már képes a saját lábán állni, láthatólag a korábban fojtogató aura semmilyen hatással nincs már rá. Egy gonddal kevesebb van, azonban a jelenlegi szituációt mindennek tudom mondani, csak épp rózsásnak nem. Pofázmányainak számát sikeresen négyzetre emeltem, ellenben ahogy már korábban is mondtam, ez számomra csupán részletkérdés. Gyorsan kell cselekednem, különben bekapok még egy támadást, ami a mostani kondíciómat látva akár végzetes is lehetne. Na jó, talán túlzok valamennyire, de kétségtelenül nem lenne kellemes a dolog, ezért akarom minél inkább elkerülni. Dotonryuut függőlegesen magam elé emelem, ekképp a penge hegye a föld felé mutat. Kis segítséget merítve a Daitenshi-medálból mozgósítok elegendő lélekerőt a következő szint megidézéséhez. Alakom körül ismét feltűnnek az ezüstösen kék hullámok, ámbátor a hollow-maszk miatt most fekete lángnyelvek is vegyülnek bele. Régen kellett ennyire komolyan vennem egy harcot, habár klasszisokkal kisebb pusztítást leszek képes végezni a képességeimet elnyomó kisugárzás miatt. Mielőtt még a démon agyarai, illetve energiagömbjei képesek lennének elérni, vakító fényjelenség közepette kardom változni kezd. A robusztus, durva kőfelület kisimul, a széles kardlap pedig elkeskenyedik. A gyémántnál nincs keményebb anyag a természetben, ennek köszönhetően vívókardom szinte elpusztíthatatlan. Rendelkezzen akármilyen halhatatlannak tartott módszerrel Shagenja, vannak olyan erők, amik még ezt is könnyedén szétzúzzák. Minden energiaelszívó módozatnak megvan a határa, részemről pedig nem jelent gondot akár túl is tölteni ezt az elbizakodott pribéket. Bizonyosan elképesztően fáradt leszek ezután, viszont a győzelem mindent megér.
- Bankai… Naiyajin Dotonryuu! – kiáltok fel a lidércség miatt eltorzult, hátborzongató hangon, mialatt megmarkolom a pallos markolatát. – Naiya Saberu!
Baritonom fagyosan harsan, egyféle ítéletként jelenítve meg parancsomat. Alulról felfelé tartó suhintásomat követően fényesen világító félköríves sugárnyaláb jelenik meg, melynek belsejében méretes gyémántkarók helyezkednek el, ezzel téve még pusztítóbbá eme jelenséget. Reményeim szerint a genetikus is rájött már a hidra legyőzésének módjára, máskülönben ezzel az attrakcióval sem értem el többet, minthogy megdupláztam az ellenség harcerejét. Mindenesetre teste képtelen dacolni az általam felszabadított rettenettel, elhalló ordítások közepette hullnak alá kobakjai egytől egyig.
- Most, Hitomi! Égesd meg a töveket, mielőtt még túl késő lenne! – ordításom remélhetőleg siettető jelleggel hat majd a lányra, nincs kedvem tovább húzni ezt az összecsapást, így is túlzottan sok időt pazaroltunk el erre a pondróra szerepéhez mérten. S ámbátor csapásom effektívnek számít, mégis mozgásba lendülök, hátulról fedezve társam. Kidoukkal ezt távolabbról is tudnám kivitelezni, de elég bosszantó módon erre a lehetőségre ideiglenesen nem számíthatok. Szerencsére az előbb látott gyémántpallost nem csak egyszer tudom megidézni, azonban nyolc fej ellenében már lövésem sincs, mennyire lenne destruktív. Egyelőre inkább szorítok sikerünknek, mást úgysem tudnék tenni.

Igen jelentős megkönnyebbülés volt, hogy végre nem nehezedett rám a tonnányi súly érzése. Pillekönnyűnek éreztem magam, így nem aggódtam amiatt, hogy végre fogom-e tudni hajtani az alak utasítását... vagyis inkább tanácsát. Minden bizonnyal tudja, hogy mi folyik körülöttünk, és ezek szerint én sem voltam éppen teljesen biztonságban. Akárhogy is, igyekeztem összpontosítani, és elterelni a gondolataimat arról, hogy tudok mozogni és szabadon lélegezni, hogy Yuu-chan nehéz helyzetbe került, és hogy én is veszélyben vagyok. Na meg persze jobb volt azon sem aggódni, hogy fogok-e tudni használni egy tőlem teljesen idegen kardot, elvégre ez a fegyver nem olyan volt, mint az Egyiptomban talált katanám. Az valósággal vonzott magához, mint a mágnes, és mind a mai napig nem tudom, hogy a benne lakozó erők veszélyesek-e, csak azt, hogy én képes vagyok használni. Ebből a kardból ellenben nem éreztem semmi ilyesmit, olyan volt mint egy közönséges pallos. Persze mint az kiderült, korántsem az, de nem is ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy mindezeket a kétségeket és félelmeket most félre kellett dobnom, hogy kiüríthessem az elmémet. Egyszerűbb lett volna mindezt egy pockyval a számban megtenni, de ilyesmire most nem volt lehetőségem, anélkül kellett megoldanom.
Mihelyst visszanyertem a tudatomat, azon nyomban meg is kíséreltem balra félregördülni, az már más kérdés volt, hogy az izmaimra nehezedő lélekenergia nyomásától még mindig remegtek a végtagjaim. Én hiába nem éreztem már, a szervezetem percekkel ezelőtt ettől még működésképtelen volt, így az elgémberedett tagjaimnak köszönhetően meglehetősen kurta-furcsa és komikus mozdulattal sikerült kitérnem, akármi is tartott felém. Lassan eljutott a tudatomig, hogy mi is történik körülöttem, így például az, hogy a kezemben figyelő kard immár lángol és akaratom ellenére fuzionál a lélekenergiámmal, amitől lassacskán az én testem is körbevették a lángok.
- Hát, nem éppen egy lángelme...
Dünnyögtem magam elé, mintegy válaszként az égőhajú férfi hangjának, mely még mindig visszhangzott a fejemben, Remélem nem fog sokat duruzsolni, mert meg fogja törni a koncentrációmat :/ Lassan azonban arra is sikerült rájönnöm, hogy miféle veszélyben is voltam, ahogy egy pajzs verte vissza a ronda, fogakkal teli fejet, mely felém tartott, és a buksi egy pillanattal később el is vált a testtől. Tekintetemmel gyorsan megtaláltam Yuu-chant, aki jól láthatóan szenvedett a szörnyeteggel, ám pillantásom rövidesen a fényesen felizzó csonkra terelődött, melyből nem kis meglepetésemre két új fej nőtt ki az eddigi egy helyett o.O Hát ez így nem valami fair, gondoltam, és ennek megfelelően meglehetősen gondterhelt arckifejezés ült ki a fejemre, miközben végre visszanyertem az uralmam a testem felett, és a számba csúsztattam egy epres édességrudat.
- Én sem tudom, de nem a bölcs döntéseimről vagyok híres. Szóval a kard marad.
Feleltem Shangenja felém intézett szavaira hűvösen és magam elé emeltem a lángoló kardot, de közben már azt próbálgattam, hogy a képességem milyen szinten működik. Nem voltam képes a teljes kapacitását használni valamilyen oknál fogva, de jelen pillanatban már annak is örültem, hogy működött. Legalább nem éreztem magam annyira esetlennek és tehetetlennek, nem kellett félmegoldásokkal kihúznom magamat a csávából.
~ Zavarod a koncentrációm, csak a lényeget mondd, ha közölni akarsz valamit. Nem érdekel mi lesz, ha győzünk, ha lehet ne aggassz feleslegesen. ~
Szóltam le a fejemben pattogó hangot, ugyanis szükségem volt az agytekervényeim szabadságára a minél gyorsabb reakció érdekében. Hidra... hallani hallottam már róla, de nem ismertem a lényt. Jobb lesz, ha beleásom magamat egy kicsit a mitikus lények világába, mert könnyen előfordulhat, hogy találkozok még ilyen izékkel. Szerencsére most itt volt a súgó a fejemben, hogy mit is kell tenne, noha a terv kockázatosnak tűnt: ahhoz, hogy megperzselhessem a nyakai tövét, újra le kellett vágni a fejeit, szóval ha valami félresikerül, csak még több fejet gyártok-gyártunk.
A felém meginduló ocsmányságot nem esett nehezemre becsapni, kedvenc trükköm most is tökéletesen működött. Optikai csalódás segítségével hitettem el vele, hogy máshol vagyok, ahol valójában, így amíg ő a fénytörésből adódó hamis testemet harapta el, addig én újabb energiákat mozgósítva csaltam ki egy nagyobb adag vasport a talajból, és azt papírvékonyságú fémlappá állítva össze szeltem le a fejet a nyakról. Ezek után már csak egy gyors teleportálásra volt szükségem egy suhintással karöltve, és a kardból kiinduló lángnyalábok szenesre is égették az engem támadó kobak helyét. Eközben úgy tűnt, Yuu-chan is akcióba lendült, én pedig meglehetősen elégedetlen arccal konstatáltam, hogy a többi három fejet egyszerre vágta le, ahelyett, hogy egyenként próbálkozott volna.
- Jól van már, ne sürgess! Te se... könnyíted... meg a dolgom!
Kiáltottam vissza ingerülten, miközben limitemet nem ismervén újabb rövid távolságú teleportokkal közelítettem meg társamat és egyben mesteremet, meg az általa levágott fejeket. A tőlem telhető leggyorsabban lendítettem meg újra és újra ideiglenes (?) kardomat, mely felett igazából nem sok kontrollom volt, csupán gondolati síkon éreztettem vele, hogy mit is akarok. Ám szerencsére az "hallgatott rám" és a maradék három csonk felé is meg tudtam indítani egy-egy lángcsóvát. Remélhetőleg elég közel merészkedtem ahhoz, hogy ne lehessen őket kikerülni, bár azt se tudom, mennyire van tudatánál egy ilyen lény... fej nélkül. Mindenesetre lihegve fogtam talajt, sietségem miatt azaz inkább csak egy jó nagy esés lett belőle. A fájdalommal nem törődve, izgatottan pillantottam fel, hogy vajon összejött-e a dolog, vagy újabb kört kell tennünk. Nekem már nagyon tele volt a hócipőm ezzel a mai nappal, szóval azt preferálnám, ha már mehetnék haza abban a tudatban, hogy megmentettünk egy rabszolgasorsba taszított falvat.

Leplezetlen elégedettséggel szemlélem pusztulásának pillanatait, melyek már előre meg voltak írva. Az energialopással sosem lesz képes senki sem az eredeti használó szintjére lépni, az efféle csalók feje hamar a porba hullik. Feltehetőleg utasításom teljesen felesleges volt, de ettől függetlenül gondoltam jó, amennyiben kicsit megsiettetem Hitomi tevékenységét. S milyen jól gondoltam! Egyetlen másodpercen múlhatott volna az egész, ám a tűz még idejében odaért mindenhová, ezáltal teljesen lepecsételve a véres csonkokat. Ugyan a lény vonaglása nem akar csillapodni, azonban szerény személyem máris érzi, miszerint a győzelem a Miénk. A korábbi zavaró aura egyik pillanatról a másikra tűnik el, amint nem képes regenerálni a hidra testét ért sérüléseket. Már-már emelném fegyverem, hogy megadjam a kegyelemdöfést, amikor az esper megteszi ugyanezt egy utolsó lángoló támadással. Nemtörődöm módon vonom meg a vállam az akció láttán, legalább Nekem így több lélekenergiám marad a hazafelé vezető útra. Éppen sarkon fordulnék, amikor a vakító fényjelenségből egy emberi alak zuhan ki tompa puffanás kíséretében. Némileg érdeklődve mérem végig a végzetesen sérültnek tűnő kopaszt, aki még most sem fogta fel teljesen a történteket. A sajnálat legkisebb jele nélkül mérem végig az elgyötört testet, szánalmas menekülési kísérlete csupán hab a tortán. Minden kétséget kizáróan megbomlott odabent az elméje, ha még mindig elhiszi azt a badarságot, mely szerint ebből a helyzetből még győztesen keveredhet ki. Lenéző horkantás kíséretében suhintok egyet kardommal, aminek köszönhetően az visszaváltozik eredeti, katana alakjába. A túlvilági erő eltűnésével egyértelművé válik a kettőnk között lévő erőkülönbség, ezért sem látom már szükségét a Bankai használatának.
- Bakudou 81: Dankuu… - szólalok meg érzelemmentes, szinte unott hangon, mialatt a Shagenja által használt energiagömb zavaró közelségbe érkezik. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a démonmágia működésbe lép, habár abban sem vagyok teljesen biztos, miszerint egyáltalán képes lett volna a fentebb említett technika kárt tenni bennem. Nos, lényegében ez másodlagos dolog, mivel az áttetsző erőtér a pillanat tört része alatt épül fel előttem, ilyen módon megvédve személyemet a károsodástól. Micsoda megvetendő próbálkozás! A bolond féreg tényleg azt képzeli, hogy csak a kígyós kard segítségével voltunk képesek legyőzni Őt? Valóban, az éppen lélekrészecskékre széthulló pallos nem egyszer életmentőnek bizonyult, azonban magunkban is képesek lettünk volna az áruló felé kerekedni, hisz’ sokkalta erősebb ellenfeleken is átverekedtük már magunkat. Látom az elképedést az arcán, ebből kiindulva ez lehetett az utolsó lövése. Végzetes hibát követett el, amikor utolsó tartalékait nem a menekülésre használta fel. A végén mégiscsak eléri a Sors keze, mint ahogy mindenkit majd egyszer. Lassú, nyugodt léptekkel közelítek Felé, miközben érzékelem, hogy jómagam is elértem határaimat, ami elég kellemetlenül érint, főleg ilyen nevetséges körülmények között. Mostanában egyetlen olyan eset sem jut eszembe, ahol valamilyen szinten ne lett volna lekorlátozva tudásom. Igazából egyetlen gondolattal eltörölhetnék ezt az egész épületet a föld színéről, erre most kissé sérülten botorkálok a köpenyegforgató irányába, mintha egyenlő felekként küzdöttünk volna. Megalázó a helyzet, ezért is figyelhető meg tekintetemben az elfojtott indulat hideg villanása. Eddig is személyes ügyként kezeltem a dolgot, ám most már kétszeresen is igaz a szituációra.
- Elbuktál Kígyónyelvű Shagenja, a Tengoku Shuuyou zsarnoka. – közlöm csendesen, midőn lélekölőm felemelésével az utolsó menekülési útvonalat is lezárom. Mögötte fal, előtte penge. – Renai bizalmát élvezted, a vezetőség fontos tagja voltál, de Te nem tudtál megelégedni ennyivel. Egyáltalán nem illett egy nemes vezetőhöz az a halálnem, amit választottál Neki. Megmentette a falut számtalanszor és mégis a sajátjai közül fordultak ellene. Mily’ szomorú… Megvetlek, remélem a pokol legforróbb bugyrában fogsz rohadni az idők végezetéig! A Jégkígyó bosszúja a másvilágról is megtalált!
Szemmel alig követhető a mozdulat, amellyel lecsapok, némileg tényleg hasonlóságot mutat egy kobra sebes harapásával. Vér fröccsen a kormos falra, ahogy a fej lefordul a nyakról. Nem érdekelt különösebben a további szócséplés, ezért is tettem ilyen hamar pontot az ügy végére. Túlzottan is megszenvedtünk ezért a nyereségért, ami gondolkodóba ejtett. Még mindig van hova fejlődnünk, legalábbis számomra ezt bizonyította a sok szerencsétlenkedés, aminek árán eljutottunk idáig. Fejemet csóválva szedem össze fegyvereimet, azonban még mielőtt elindulhatnék a kijárat irányába, éles fájdalom hasít az oldalamba, amit rögtön utána megállíthatatlan köhögés követ. Négykézlábra esve próbálok levegőhöz jutni, eközben számat fémes íz önti el. Remek, az egyik törött bordám átszúrta a tüdőmet. Rögtön tudtam, hogy baj van odabent, amikor még a Dotonryuuval alkotott burokban csapódtunk ide-oda, viszont erre azért nem számítottam. A fájdalom miatt vörös köd telepedik a látásomra, talán célszerűbb lenne lefeküdni kicsit, mert a végén még megmurdelek itt a nagy igyekezettben. Remélem van valami vajákos ember ebben az Isten háta mögötti koszfészekben, nem sok kedvem van a vaizardok előtt égetni magam, hogy tízből kilencszer mindig súlyos sérülésekkel megyek haza.
- Tégy rendet és igazságot... - nyögöm még oda tanítványomnak utasításom, azután a sötétség elborítja elmémet, elrepítve az eszméletlenség bársonyos mezejére. Persze a kiadott feladat megvalósítása előtt nem bánnám, amennyiben elvitetne ebből a hideg és nyirkos barlangból, ahol bizonyosan össze fogok szedni valami fertőzést.

Elcsigázott izmaim nem nagyon tudták megtartani súlyomat, de erőfeszítéseimnek köszönhetően képes voltam a figyelmemet fenntartani a hidra irányában még a légszomjam ellenére is. Úgy tűnt a tűz sikeresen szénné égette a nyakcsonkokat és lassan tovább is terjedt a hatalmas szörny testén, kisebb-nagyobb repedéseket okozva a pikkelyeken. A belülről feltörő fény nyilvánvalóan jelezte, hogy nem sok van már hátra ellenfelünk életéből, hamarosan szét fog esni a burok, mely mögé elrejtőzött Shagenja. A fejemben pattogó hang szerencsére elhallgatott, miután leszúrtam a sok beszédért, most szólalt meg újra, megköszönve az együttműködést. Rápillantottam a kígyómotívumokkal díszített kardra, mely ezek szerint beteljesítette a feladatát és kész volt arra, hogy ereje különváljon az enyémtől. Arra azonban nem számítottam, hogy a lángoló aura megszűnése ilyen éktelen fájdalommal fog járni, az égető, perzselő kíntól hangos és fájdalmas kiáltást hallattam. Minden maradék erőmet kiszívta a fájdalom, inkább meg se próbáltam fenntartani magam, szimplán összecsuklottam ülve. Most, hogy már semmi sem befolyásolta a testem, már megéreztem azokat a kisebb-nagyobb zúzódásokat is, amiket elszenvedtem, amíg Yuu-chan cipelt ide-oda, illetve a kétszeresére dagadt bal kisujjam sem tűnt éppen túl bizalomgerjesztőnek :/ Lehet ezt is a kvázi eszméletlenségem alatt szereztem, de azt sem tudtam kizárni, hogy az erőm hirtelen ilyen fokú használata okozott csontrepedést ebben a legyengült állapotomban. Nem mertem ilyen fokú fáradtság mellett gyógyításra használni az erőmet, így azt hiszem vagy újabb kórházi látogatás vár rám, vagy kipihenem magam először és aztán saját magam oldom meg a problémát
Ahogy újra felpillantottam, a hidra már sehol sem volt, csak apró fényes lélekrészecskék szálltak a levegőben, míg a terem közepén maga Shagenja igyekezett a falhoz kúszni. Ő még ramatyabbul nézett ki, mint Yuu-chan és én együttvéve, szóval azt hiszem elkönyvelhettem győzelmünket. A fickó azonban még így is ragaszkodott ahhoz a nonszensz elképzeléshez, miszerint innen minket holtan fognak kivinni. Mattaku ^^" Kardom időközben némi meglepetésemre feladta a küzdelmet a létezésért, és pengéje végigrepedt, majd darabokra hullott. Nos, így valóban nincs az ereje az irányításom alatt, ám úgy éreztem visszanyertem a képességem teljes erejét, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy előhúzzak egy kunait (egy pockyval egyetemben), és némi elektromossággal töltsem fel, ha esetleg valóban harcképes lesz a fickó. A használhatatlanná vált kard markolatát pedig egyszerűen félredobtam, rövid és nem túl tartalmas ismeretség volt, ideiglenes szövetség.
Persze teljesen abszurd dolog volt, hogy a férfi ebben az alakjában eséllyel bír ellenünk, Yuu-chan könnyedén kivédte az utolsó elkeseredett támadását a sebesült, végét járó öregnek. Fejemet elfordítottam, ahogy a vaizard kardja lecsapott, ám a vér fröccsenésének hangjára így is kirázott a hideg, na meg talán azért is, mert hűvös volt a barlangban Itt végeztünk, így én is megkíséreltem feltápászkodni a földről. Szerencsére ez alatt a néhány perc alatt sikerült valamelyest kipihennem magam, így még azzal is tudtam törődni, hogy leporoljam magam, igaz ez nem mentette meg a ruhámat a mosástól. Már-már azon voltam, hogy felzárkózom Yuu-chan mellé és megveregetjük egymás vállát, amiért sikerült anélkül megúsznunk egy kalandot végre, hogy bármelyikünk is mozgásképtelenné vált volna, ám mesterem ekkor megingott és vért köhögve összeesett
- Yare-yare, jól vagy, Yuu-chan?
Bicegtem oda az egykori kapitányhoz, akinek azért volt még annyi ereje, hogy a hátára feküdjön. Márpedig ha volt ehhez ereje, akkor nincs életveszélyben. Nem mintha Mr. Elpusztíthatatlant, aki megmenekült már a halál torkából a szemem láttára legalább háromszor, fenyegetné ilyesmi egy nap kétszer is.
- Jól van, teszek rendet is meg igazságot is, csak előbb szerzek egy felcsert, vagy valamit.
Sóhajtottam fel megütögetve a vaizard hasát, majd kissé sietősebb léptekkel indultam el kifelé... vagyis arra, amerre a kifelét sejtettem. Az idevezető utat megjegyeztem persze, de jobb lett volna találni egy rövidítést a felszínre, szóval kicsit megerőltettem az agyamat, és a térkép 3D-ben való elképzelése után fel is fedeztem egy potenciális lehetőséget a baziliszkuszos teremnél, melyet meg is találtam, így némi gyalogtúra után tehát ismét a szabad levegőn lehettem. Látszólag a benti csata összecsődítette a falusiakat a torony köré, és néhány reménykedő szempárt is felfedeztem, ahogy megviselt állapotomban kiléptem az árnyak közül. Látszott, hogy azt várják, mondjak valamit, no de én erre nem voltam felkészülve, pláne nem több tucat ember előtt o.O
- Öhm... szabadok vagytok! És ha van orvosfélétek, meg is hálálhatjátok a segítséget.
Kiáltásom és a tétován a levegőbe emelt kezem nem hatott valami lelkesítően, de némi tanácstalanság után megérkezett a kérdés, hogy Shagenja meghalt-e, és mikor erre igennel feleltem, lassacskán végigmászott a tömegen a suttogás hulláma, amely pár pillanat elteltével örömteli ujjongásba váltott át. Egy szakállas, középkorú férfi lépett oda hozzám és rázta meg a fájós kezem orvosként bemutatkozva, mire én persze felszisszentem. Nem győztem magyarázni, hogy nem nekem kell a segítség, hanem a másik idegennek Mindenesetre hamarosan már az ájult Yuu-chan mellett voltunk, és néhány órával később meg is szabadultunk a falutól, mihelyst mesterem és én is elsősegélyt kaptunk, a helyiek pedig kitombolták magukat. Így hát pirkadatkor holtfáradtan, a vaizardot támogatva távolodtam a hűvös, hegyi települést védelmező falaktól, vissza a városba. Forró fürdőt és nyugalmat akarok T_T