Ében könnyek

Tárgy: Ében könnyek Csüt. Feb. 17, 2011 1:04 am

Résztvevők:
Rinaaya
Eras Vanthor
Leriat con Arvillani (km)

Lopott időt, kizsarolt kegyeként hozza ím eléd a szajha,
De mind hiába, mind hiába,
Karjai közt elsorvadunk, elveszünk, a világ vak elárvulva.
De mind hiába mondod, mind hiába hallt.

Csókja édes, mint a méz. Kár, hogy méreg, élet ír,
De mind hiába, mind hiába,
Szemét lecsukja az utolsó, dudvás messzeség fogadja,
De mind hiába mondod, mind hiába élt.

Kívánságával földre hullott, testével a vér, a könny utána.
De mind hiába, mind hiába
Nincs ki lázad, nincs mi izzik, megfagyott a remény mára.
De mind hiába mondta, hiába látta.

Első fejezet:
A teadélután.

Sok időbe tellett míg e zárt személyt, kit Erasnak, hívnak kicsalogattam a vérsaras odújából. Hosszan édesgettem, s végül kedvetlen, szótlan meghajlott unalmában, s inkább hallgatott rám. Milyen jól tette. Nem kedveli a fényt, s ezt mondania se kellet, minden rész betömve nála, amit ő otthonának nevez. Az az otthon igazából csak egy festmény csöndes háttere, melybe beleillik, de mint minden Madonna, neki sincs szüksége ilyen kiegészítőkre. A mocsok és a sár akkor is kiárad belőle, ha hófehér csempén sétál mezítelen lábakkal. A nap ellen kerítettem neki egy régi napernyőt. Fekete brüsszeli csipkét. Bár szakadt rongyaihoz nem illet, ez volt az, ami szerintem legjobban illet hozzá. Karját karomba öltve így eme ében ernyő árnyékáben vezettem otthonomba. Tébolyult királynő óvatosan lépkedett, hunyorgott, a szemét még így is mintha kissé bántaná a szikrázás, s Wilian a holló, az a ványadt vézna kis tollcsomó, a fejünk körözött egész, addig míg meg nem unta és halottá vált. Persze csak játékból. Én meg csak játékból lábánál fogva hoztam...és dobálgattam fel, le, fel, le... Míg mi elcsevegtünk egymás mellett. A forró homok már hiányzott, egész kihűltem Ő mellette. Jeges személyét, csak bolondságai szítják. S ez a téboly jobban fűti minden szerelemnél. De észre se veszem, hogy múlik az idő, mikor megpillantom öreg házam. Mely egy vénséges viktoriánus kori ház mintájára épült. Ez az én tükörpalotám.

Kívülről ódon, állandóan poros. Cserepeit sárgás homokréteg fedi a széltől. Lassan majd ez is elporlad, mint minden idekinn. De a teraszt egy jó nagy fa takarta. Hogy hogyan él meg itt? Hát úgy, hogy ez a monstrum az afrikai szavannákról származik és négyszáz éven át én öntözgettem, meg nevelgettem. Ez lesz az én mementóm. Ha meghalok, kiszárad... és majd szikkadt ágai jelzik, hogy léteztem. De jól tudom, kegyetlen dámámat nem kellene bekísérnem, ugyan is fél a tükröktől, odabenn pedig minden tükröződik. Hogy én biztonságban érezzem magam. Így kinn a teraszon vendégelem meg, a fám árnyékában, nagy napernyők alatt, hogy az átkos szikrázó sugárzás ne érhessen vérmocskos alabástrom bőréhez. De azért hoztunk egy kis csipegetni valót is. Egy hűtőt ládában az ő kedvenc fogását a gyerek fejeket. De épphogy neki kezdünk volna egy lágy beszélgetésnek, mikor egy újabb árny jelenik meg. Egy távoli apró sötét folt a dűnetengerben.
- Ni csak, egy kósza vendég, vajon kedves, vagy kedvetlen. De ha kedvetlen, majd felvidul nem igaz?- kérdem csak úgy mellékesen Erastól, miközben a kedvenc részemet, a szemet rágom el jóízűen. Az tele van vitaminnal, ásványi anyaggal, rossz dolog nem lehet... szemem a jövevényre illesztem. Már érzem az erejét, kezem azonban nyugodt, még nem téved a fegyverre. Még korai bármit is tenni. Lehet ide se méltóztat jönni, pedig kedves fogadtatás várná, eme kedves párostól mint mi.

// a kaland nagy része az emberi világban fog játszódni, azért tettem ide, Smile

Rinaaya bármikor beléphetsz majd a beszélgetésbe Very Happy

//

Tárgy: Re: Ében könnyek Pént. Feb. 18, 2011 7:38 am

Homok. Gyűlölöm. Pedig csak parányi méretűvé morzsolódott kőzettörmelék, és mégis, annyi bosszúság okozója. Belemegy a cipőmbe, a hajamba, tönkreteszi a kényes ruháimat. Egyszerűbb lenne, ha én is az arrancarok egyenruháját viselném, de az egyszerű fehér öltözet nem csak látószervemet irritálja, de büszkeségem és függetlenségem sem engedi meg, hogy viseljem. Már a puszta gondolattól is hánynom kell, hogy ilyen primitív ösztönlényekkel egy kalap alá vehetnek pusztán amiatt, mert azt az ostoba uniformist hordom. Cöh, még mit nem? Tisztelet, félelem, a megváltás reménye, ezek az alantas okok tartják Aizen mellett a szolgáit, azonban én különb vagyok náluk. Engem semmi sem köt ehhez a megalomániás fajankóhoz az egyszerű üzletünkön kívül, és szerződésünket bármikor felbonthatom. Adjon neki bármekkora erőt az a kavics, Aizen is csak egy egyszerű shinigami, és mint ilyen, nem említhető egy lapon egy olyan felsőbbrendű, isteni hatalommal bíró lénnyel, mint jómagam.
Homok. Gyűlölöm. De most muszáj kimozdulnom a palota szilárd padlójú folyosóit magam mögött hagyva, és a napsütés illúzióját keltő kupola alatt folytatnom az utamat. Csupán néhány lépés kell hozzá, hogy elegem legyen a puha, változékony talaj okozta kellemetlenségből és egy puszta kívánsággal a levegőbe emeljem magam. A sivatagi táj felett lebegve haladok tehát tovább, pillantásommal figyelemmel kísérve az apró lábait szaporán szedő állatot, melynek bosszúságomat köszönhetem. Sumairit láthatóan nem zavarja a minduntalan elsüllyedő mancsa, vagy az, hogy a homok beleragad a bundájába. Eltökélten szalad, bátran küszködve a porhanyós felszínnel... és haragommal. Amikor sorsát az enyém alá rendeltem, sejtettem, hogy nem lesz egy engedelmes jószág, hiszen választás nélkül hagytam, még ha életére nem is panaszkodhat a kvázi-rabságban, amiben tartom őt. Éppen ezért igyekszem vele türelmesnek lenni, de amikor szükségem van rá, akkor elvárom, hogy legyen kéznél, és ne akarjon fogócskát játszani az úrnőjével... Pálcám intésére a lény mellett közvetlenül felcsapódik a homok és beteríti őt. Utolsó figyelmeztetésem ez a számára, amennyiben nem fejezi be az ostoba játékot, megtapasztalhatja azt, hogy milyen érzés, ha véges türelmem egyszer elfogy. Ő pedig meg is áll, hátranéz, és mellső tappancsát felemeli, hogy a távolba mutathasson vele. Bár nem érdekel mit akar mutatni, tekintetemet így is felemelem és mozdulatomnak köszönhetően a horizonton egy ódon épület körvonalait pillantom meg. Kellő környezetben akár kísértetház érzetét is kelthetné, de a sivatag közepén csupán furcsa, oda nem illő látványként hat.
- Ennyi? Ostobább vagy mint gondoltam, ha ezért kockáztatod az életedet, Airi!
Intek ismét pálcámmal a közben ismét mozgásba lendülő lény felé, ám a feje felé repülő kést egy szemtelenül könnyed oldalra szökkenéssel elkerüli. Morogva követem tovább, de érdeklődésemet csak piszkálni kezdi lassan, hogy mi az, ami megéri neki engem dühösnek látni. Csupán néhány perc kell hozzá, hogy a részletek is kivehetőek legyenek, például az, hogy a ház teraszán két arrancar üldögél egy fa árnyékában. Táplálkoznak, ám látszólag nem a kannibalizmus undorító szertartásának hódolnak, igaz, innen képtelen vagyok megállapítani, hogy mi van a ládában, mely étküket tárolja. Rakoncátlan csatlósom pedig egyenesen a vértől mocskos női lény fejére telepszik le, kinek igénytelensége visszataszító fintort varázsol az arcomra.
- Őt kérem.
Töri meg Sumairi a szótlanságát, igaz hangját most csak én hallom, a lidérceknek csak a néma csend, az ő ártatlanul mosolygó képe, és az én haragtól eltorzuló arcom marad. Meg fogja még keserülni, hogy csupán éhsége miatt rángatott ki ide, és azt is, hogy rosszul értelmezi kettőnk viszonyát. Ugyan hajlandó vagyok az ő ízlésének megfelelő lelkeket adni neki, hogy elégedettségi szintje megmaradjon, de azt elfelejti, hogy számára ez nem kiváltság, csupán az én jóindulatom terméke. Azt pedig kifejezetten gyűlölöm, ha visszaélnek a jóindulatommal. Úgy gyűlölöm, akár a homokot.

Tárgy: Re: Ében könnyek Szomb. Feb. 19, 2011 7:03 am

Megszoktam a kényelmet, látszatnyi biztonságot, melyet Elíziumom nyújt számomra; saját törvényeimbe más nem szólhat bele, s ide senkinek sem érhet el keze. Tökéletes búvóhely, magányban többé már úgy sincs részem. Itt van nekem ő… Tollas csomó, rekedt hangon károgó mini-szörnyeteg, elfásult, életképtelen vakarék, gyáva, megvetendő lény, nyaldosó, biztonságot, védelmet kereső, mégis, mégis kell, szükségem van rá, nélküle nem megy, nélküle nem élhetek! Mert fájdalmas, ha nem nyúzhatom… ha nem takargathatom, ha nem babusgathatom, ha nem ölelgethetem, s csicsázom ki inkább még több száradt gazzal, gallyakkal, rusnya kórókkal polcomon kialakított élőhelyét, kicsiny fészkét, mely számára minden bizonnyal tökéletesen meg kellett volna felelnie. Nem mintha bármikor is feleselne… hisz betörtem, megneveltem, s lám, bebizonyosodott, lelke ugyanolyan rohadt, mint az enyém. Szeret nálam élni, velem lenni, képtelen nélkülem létezni! Én pedig viselem gondját, ápolom, testtel áldom, bűvölöm, bájolom!
Gyerekes, indokolatlan indokokra, felesleges, mondvacsinált okokra hivatkozva mégsem viseli azt a hústáskát, melyet számára cserkésztem, bevonzottam, eloroztam. Elbujdosott, piciny sarokba, szűk résbe, tetetvén holtságát, mozdulatlanul, üveges szemekkel kuksolva a világ felé, lesve kifelé, tenni a semmit, ártatlanul, láthatatlanul pislogva felém, mintha nem tudnám, mi jár apró agyában. Már hogyne tudnám? Hisz számomra értékes, egy társ, kivel megoszthatok mindent! Babusgathatom, kacagva, sírva mesélhetem el bánatom, s oszthatok meg praktikákat, hogyan osszon meg fájdalmat, kaparjon szemeket s kínozzon másokat.
Kirándulás? Számomra nem irányulás. Mély kiábrándulás, tudatszilárdulás, s végül elhalványulás. Mégis kicsalogattak otthonos odúmból mondván megéri. Újra s újra megostorozván idegeim feladták – végül is, ma nem cserkésztem prédát, vacsorát, tréfás problémát példát mutatván oldva meg, mégis kiválasztom egyik elegánsabb ruhámat. Csak egy újabb rongy, ám nem rongyos, köznép szemében gyönyörű, hófehér szövet, egészen kimono szerű, ám mégsem az. Megszokott arrancar uniformisom. Csupán egy-két maradandó vérfolttól mocskos, melyet hiába mostam, homályként nem oszlott el, megmaradt, nyomot hagyott, emlékeztet szüntelen, figyelmeztet, óva int.
William nem lehet többé halott, hiszen utamra kell kísérnie, világot kell látnia! Így miután testem befedem fehér szövettel, s mesterséges napunk undorító sugaraitól védelmező napernyőt is kibontom, Williamet vállamon hordva követem Leriatot – csupán mert megkért rá. Érintése hidegen hagy, apatikusan emelem felfelé tekintetem, hogy íriszeibe fúrjam azt. Téved, ha azt hiszi, kicsit is érdekel, kicsoda ő és honnan jött. Téved, és még milyen nagyot téved! Engem csak egy dolog érdekel, ám az elérhetetlen, megszerezhetetlen… Hasadás károsabb hatás, mint halálos harapás, fájdalmasabb, vészesebb, s érzem, még érzem a Törést, látom vonalát, tapintom, meg nem gyógyíthatom. Csak tovább rombolhatom, pusztíthatom. S akkor már miért ne tenném? Úgyis oly mindegy, miért ne szakítanám tovább? Darabolom hát apróbb s még apróbb cafatokra, hisz számomra már oly mindegy mindez… Ebben a képben másnak már nincs szerepe. Ugyan újabbak s újabbak jelentkeznek jelentős rendeltetésre, ők sosem értik, fel nem fogják, miért mindez. Nem értik, értetlenek, semmit sem tudnak, s ez így van jól.
Hallgatok, kérdésre tömör választ adok, bambulok, el nem ámulok. Megérkezvén kapok elég csemegét, elengedvén Leriat tenyerét megszakítom a trió menetét, s figyelem csemetefejek seregét. Fagyott, pont, ahogy a legjobb. Csócsálva koponyát szorítom magamhoz csőrös barátom, új érkező azonban eltiporja az idillt. Szőrös, aranyos förmedvény… Édesen pislogó szemekkel telepszik fejemre, nyúlszerű, kawaii szőrlabda... Apró teremtmény, undorító húszsák, valamit akar tőlem, de nem, nekem nem kell! Megvehetetlen vagyok aranyos szörnyekkel, idegességnek azonban nem hagyok külső nyomot. Nem érdekel, ki ez s mit akar… Leveszem fejemre, ezzel maszkomra telepedő undormányt s hűtőládába zárom. Farkára annak ajtaját rácsapom, hadd szenvedjen! Babafejek boldogak, végre társaságuk akadt…
- Viduljon… nem izgat… Cukormázas háziállatát tartsa távol tőlem. – dobom félre az agyvelőtől megfosztott koponyát, hisz a legjobb, puha részét már kikapartam megemésztettem, mit számít nekem a többi?

Tárgy: Re: Ében könnyek Vas. Feb. 20, 2011 7:33 am

Közeledett, csak jött eme édes kis jószág. De kisugárzása igen sötét, hiába ez az édes külső. Szerintem egyszerűen undorító, milyen tündéri a külleme. Orvul felugrott a fejére, még csak meg sem torpant, szemtelen jószág. Hah, mily megtévesztő kis állat. Láthatóan Eras-nak sem igazán tetszik.
- Mi ez az ocsmány kreatúra...fujj.- szökik ki fogaim között ez a kérleletlen szitok. De az csak nem tágított és én azt, mint egy ronda férget lesöpröm Eras fekete fürtjei közül. A közeledő lány küllemű lény, nem arrancar, nem is shinigami... még sosem láttam hasonlót. Kezembe fogván az ízléstelen állatot felé néztem. Ilyen hívatlanul beállítani, ráadásul hagyni, hogy ez a förmedvény itt akadékoskodjon. Micsoda modortalanság. De ne süllyedjünk le az illetéktelen szintjére. A jövevény lebeg, amiben nincs semmi kivetni való, külleme kislányos, ami ugyanúgy előfordul. Gondolhatnék most méltatlan Espada úrnőmre, ki máig nem tanulta meg mit is jelent uralkodni, vagy akár a szorgos kis tüsténkedő másik szolgájára Adora-ra. Mázos hazugságok mindannyian, de talán ez a nő más. Botor gondolat ifjú töretlen lélekre vall, nem rám. Én a nyugalom vagyok. S mikor eme új női lény közel ér elengedem a vakarcsát. Az asztal mellett állva figyelem haragvását.
- Légy üdvözölve köreinkben új kósza vándor!- kezdem szavaim felé fűzbe ódon láncolatokba. itthon vagyok, és itthon, azt teszek amit akarok, úgy beszélek ahogy akarok és akinek ez nem tetszik... tükör palotám dísze lesz örökké.
- Eme teremtmény a tied? Mert ha igen, megkérnélek, máskor tartsd pórázon...- néztem rá sötét sárgás tekintettel.

Rinaaya

Te mint boszorkány sok olyan tudást halmoztál fel, amiről másoknak még csak képzelete sincs. Látván ezt a különös párost és ezt az arrancart, egy régi emberbőrre rótt krónika elevenedik meg szemed előtt. Bár igen régen láttad, sötét könyvek mélyén, még is a halovány emlék beléd égett. A furcsa íves hegtetoválás, a szem s a fül s maga az alkat, egy letűnt kor, letűnt népének utolsó fajzatát eleveníti fel szemed előtt. Valami ködös legenda is kötődik hozzájuk, de se a faj nevére, se azok tulajdonságára nem emlékszel. De a vérük szerepelt egy bájital recept oldalán...a sértetlenséghez italához kellet.

Midnenki

Mindeközben igaz nem számítottam mások vendégre Eras-on kívül, hely még akad bőven. S hogy marad vagy megy eme új jövevény az csak rajta áll.
- Mi járatban a sivatag eme kihalt részén? Nem gyakran sétáltatják kedvenceiket erre kósza lények, kik még csak nem is arrancarok... de ím nevedért, nevemet ajánlom, s mellettem vendégemét, mert így az illendő. Kedves társam remélem, szemtelenségem megbocsátod.- nézek Erasra lopva
-Az én nevem Leriat con Arvillani, s az Ő neve Eras Vanthor.- mondom lágyan, nyugodt békében, de szememben még kicsit haragszom, hisz ez a förmedvény megzavarta idilli táplálkozásunkat. Remélem a másik jövevény már nem ilyen kellemetlen. Ruháit tekintve furcsának tartottam, erejét tekintve még inkább. Ki lehet ez az elveszett lélek. Nem közénk tartozik ez biztos. Végül is barát, ellenség, annyira egyre megy. Bárki, aki az utamat szegélyezi vagy halott, vagy erősebb nálam, s kényszerűen vagyok hajlandó elviselni természetét. Nem igazán tudom megbecsülni, hogy ő melyik kategóriába tartozik. Talán egyikbe sem és érdemes rá időt, s figyelmet szentelni. De a mellettem lévő arrancart se nyűgözte le, s ebben teljes mértékben egyet értek vele. Nem azért volt ellenszenves mert nem arrancar volt. Hiszen, mi mindenkit gyűlölünk, még a saját fajtánkat is. Érdekek finom pókhálóija fon csak össze minket. Eras is csupán azért élhet, s csupán azért szórakoztat, mert ő igazi szörnyeteg, mint én, s mellette kevésbé érzem magányosan kihűltnek magam. Nos, nemsoká majd kiderül kiféle, miféle ez a leány.

Tárgy: Re: Ében könnyek Hétf. Feb. 21, 2011 4:51 am

Virgonc szökevény a sintértelepről, ekképpen tudnám definiálni az arrancarok karmai közé került élőlényt, melyet akár sorsára is hagyhatnék, hogy eme két alacsony szintű létforma kedvére kiélhesse magát rajta, de akkor semmivé lenne az az erőfeszítés, amelyet megkaparintására és nem túl sikeres betörésére eddig fordítottam. Tulajdonomnak tekintettem az állatot immár, úgy is, hogy szorult belé egy csekély intelligencia, és szabad akaratnak sem volt híján, így ingóságnak vagy szimplán háziállatnak nehezen nevezhető. De hozzám tartozott, az én csatlósom volt, én pedig nem szeretem, ha mocskos kezek nyúlkálnak a tulajdonomhoz, noha kétségtelenül elégedettséggel töltött el, ahogy a nőstény szolga behajítja a ládikájába és rácsukja a fedelet a farkára, fájdalmas hangot kicsalva Sumairiból... Aki aztán fejével felemeli az említett fedelet és ugyanolyan ártatlan arckifejezéssel kandikál ki alóla, mint eddig. Érzelmeit lehetetlen leolvasni az arcáról, és hangja is ugyanolyan megbűvölően kedvesen rezonál éjjel-nappal. Idegesítő tulajdonság, de számára kellő haszonnal jár.
A mások által kiosztott lagymatag büntetésekből azonban elég, így mielőtt a másik alak is további tettekhez folyamodna a kézbevételt követően, apró intésemre Sumairi kisurran a tenyerek közül, én pedig leereszkedem a talajra, hogy fülön csíphessem, és a vállamra helyezhessem, persze szigorúan csak azután, hogy arany pillangóim kíséretében megteremtve egy számára is kényelmes alkalmatossággal lefedtem ruhámat, hiszen nem akarom, hogy összemocskolja azt homokos, és immár véres szőrméjével. Nem mondom ki, de tudhatja ő is: még nem végeztünk, kérése pedig nem lesz teljesítve addig, amíg ki nem érdemli.
- Ara ara, nem számítottam rá, hogy két ilyen csekély intelligenciájú lény képes a beszéd bonyolult folyamatát mímelni. Gazdátokkal ellentétben én nem szeretem az "ocsmány kreatúráimat" pórázon tartani, ha éppen nincs rájuk szükségem, azt tesznek amit akarnak, és oda mennek, ahová kedvük tartja.
Emelem a két arrancarra a tekintetem és felelem a hím megjegyzésére nem kevés éllel a hangomban, kellően kihangsúlyozva, hogy az én szememben ők ugyanazon, vagy talán még alacsonyabb szinten állnak, mint egy közönséges háziállat. Az espadákkal ellentétben az egyszerű numerósok még a figyelmemet sem érdemlik meg, már csupán attól boldogok lehetnek, hogy hozzájuk intézem néhány szavamat. Nem többek feláldozható parasztoknál, akiknek csupán annyi a rendeltetése, hogy nagy számukkal megpróbáljanak minimális kárt okozni az ellenfél tisztjeiben. Jelentéktelenek, a fontos mozzanatok nem rajtuk múlnak, elvesztésükért nem kár. Mindazonáltal ahogy jelenlétük beleégett retinámba, egy távoli és halvány emlék elevenedett meg lelki szemeim előtt. Egy recept, mely a sérthetetlenség bájitalának elkészítési módját tárta fel előttem, és melynek volt egy hozzávalója, egy már elveszett faj vére, mely után jó darabig kutattam, de csupán ködös, homályos legendákba botlottam. Azóta érdeklődésem más irányokba terelődött, most mégis felrémlik bennem az a régi történet, melynek részletei már a homályba vesztek, és mint ilyen, nem is tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.
- Komoly ízlésficamra vall egy ilyen házat ennyire az eredetitől elütő környezetbe felhúzni. Persze egy korcsnéptől mi mást is várhatna az ember, mint torz ízlést? Mindenesetre meglep, hogy képes illemről beszélni egy ilyen gyűlölettel teli, szívtelen lény, ám legyen, csak hogy ne panaszkodhass. Az én nevem Rinaaya.
Osztottam meg velük a nevemet én is, hiába volt szükségtelen, hiszen sem ők, se én nem fogunk emlékezni egymásra. Valódi okát látogatásomnak kerülöm, hiszen kerülhet még sor harcra, és ha így lesz, Sumairi boldogtalan lenne, ha elvenném a lehetőségét annak, hogy a két megtört, reményüktől és jövőjüktől megfosztott lelket bekebelezze. Leriat költőien hangzó, idejétmúlt szókincsétől és fogalmazásmódjától lassacskán már a falat kaparom, így roppant boldog lennék tőle, ha eldőlne, itt hagyhatom-e őket, vagy drága időmet tovább kell-e pazarolnom holmi bájcsevegésre.

Tárgy: Re: Ében könnyek Pént. Feb. 25, 2011 9:14 am

Nyavalya igazamat tagadja, odacsapatva ragadván jóakaratot hátrahagyom, madaram visszatapad, vállamon dagad tudván ő az első, szőrös szörnyeteg nem fog nála jobbá válni. Édes kis pofázmány, melytől falat kaparnám, ha nem lenne oly távol. Idegen entitás most biztos vackot gyászol, ám ő hibája, amiért nem tartja féken gány kiskutyáját, nyulát, majmát, macskáját, bármi is ez. Ami persze tovább ficánkol, szenved ládában, forrong halálában, boldogtalanságában. Sajnálnom kéne… Ám én kívül esek a társadalmi elvárások hatáskörén. Az én szabadosságom nem nyomják el, nem tehetik, nem engedem! Még hogy sajnálni? Hah! Csak magának köszönheti, hova jutott! Gyenge, méltatlan, átverhető lény! Agyát vesztett, eszetlen, gondolkozásra képtelen… Törékeny, sérülékeny, érzékeny.
- Nem bánom… élve elmehet. Kegyelmes vagyok, most az egyszer. Kis híján sértetlen felszívódhat. – sóhajtok egyet s adom meg kegyelmem, áldásom a szőrpamacs távozására. Elmondhatja magáról, hogy túlélt engem. Fantasztikus kegyben részesítettem, ajánlatom kihagyhatatlan.
Sértést ignorálom, hisz én jobb vagyok annál, idegeskedjek egy sehonnan jött nőszemély kijelentéseim. Hisz minden nap hangzik el hátam mögött, szemem előtt, nevem után egy-egy derogáló szó, átkok, szitkok, káromkodások… Nem megszokás, csupán nem érdekel. Intelligenciám magasan másoké felett van… Hát persze, hogy így van! Mert ennek így kell lennie. Hisz én minden vagyok, ami ők nem. Nem korlátozom le magam holmi arrancarok szintjére, s lehet, még magam sem fogadtam el ennyi idő után sem, mássá váltam. Torzultam, féregként éltem, felemelkedtem, most pedig ragyogok, rothadok, csillogok, hisz fantasztikus vagyok!
Nem keresem a pórázt William nyakán, hisz az nincs ott, sosem volt. A madár mégis vállamra száll, hízeleg, dorombol. Korcs nép? Hiszen én nem vagyok tagja. Nem, nem, én nem vagyok arrancar, hiszem, hogy nem vagyok lidérc. Én más vagyok. Valami más…
- Nem vagyok arrancar. – jelentem ki hangomban komor komolysággal, tökéletesen tudatában (de legalább téveszmében) állva annak, én nem vagyok egy a lidércek közül. Igen, igen, én biztos más vagyok, más, mint ők. Shinigami sem lehetek, de hollow sem, nem. Több vagyok… Több vagyok másoknál. Hiszem, hogy így van. Cáfolás? Mégis mit érnél vele? Hisz ha én elhiszem, magam teremtette valóságba már úgyis beépültem, berendezkedtem, mint kis kuckóba, vacakba, üregbe, fészekbe.
Pillangó. Aranyszín rovar… Egyszerű élőlény, s ha lehet, még a macskanyúlványnál is gusztustalanabb. Hisztéria? Azonnal… Patetikus nyű, hitvány nyomorult, amiért Leriat mögött keresem menedékem. Hisz emlékszem… Emlékszem fájdalomra, sikertelenségek halmazára, bukásomra, mélypontomra. Mindig ott voltak… Csodás kis dögök, melyek égetnek, ha hozzájuk érnek, a porontyot, fattyot tartják távol tőlem. Miyoko, kinek léte egy nagy hiba, egy baleset, pusztulnia kell! Átkok nem okoztak neki kínt, nem akadályozták, világra jöjjön. Visszacsapott, én pedig szenvedtem, szenvedek most is. Méltóságom elvesztve kapaszkodok bele kutyaként követőm vállaiba, tán erősebben is, kiserkentve rubintszín nedvét, fejem, alakom eltüntetve fóbiám okozójáról termetes, védelmezőnek kinevezett forma mögött. Gondolkodás nélkül rajzolok szabad ujjammal szimbólumot levegőbe, mely a lepkék felé suhan, tűnjenek, oszoljanak el. Szánalmasan remegő korcs, egy roncs, igen, az vagyok… Lepkék, aranyszín lepkék… Fénylő jelekkel elpusztíthatom. Tán egyszer Miyokot is karmaim közé kaparinthatom. Röhögve, sírva, semmire sem számítva, kacarászva várom végét. Nem bírom a lepkét… Tűnjön, takarodjon, hervadjon, oszoljon el, örökké.

Tárgy: Re: Ében könnyek Vas. Márc. 06, 2011 1:36 am

Botor kis lélek, sértegetés? Orrfelhúzás? ugyan kis bolond, és még én vagyok a vak. Hiszen megennénk ketten reggelire, ha nagyon akarnánk. arcátlansága már már égbekiáltó. De nagy szerencséje hogy mi vagyunk itt, nekünk se szívünk, se lelkünk... és önérzetünk sincsen. Az igazi gonoszság olyan akár az árnyék, mindig ott követ, és körbevesz és kivárja a megfelelő alkalmat mikor valaki gyenge. nem hirdeti magáról gonoszságát , nem fedi fel magát, mérgesebb mint a mamba, és lelkében rég kihűlt reflexként dédelgeti a gyűlöletet. Erről a Rinaayaról nagyon látszik, hogy ifjú kezdő. De hát mit is várnék egy élő lélegző személytől. Bortor gyermek még a lidércek világában. De talán kaphat egy gyorstalpalót a démonok őrületéből. Idővel majd elveszik ez a gőg. Bizony bizony, előbb utóbb mindenki megtapasztalja, mibe is kerül ha rossz helyen adja elő. Könnyen az életébe és a bőrébe kerülhet. Kissé meg is lepődtem ezen a reakción, ennek mementója finoman felhúzott jobb szemöldököm. Szerencsére Eras is hasonlóan gondolkozik, akár én, ő sem haragszik. Eras leginkább magát imádja és gyűlöli, és az "Én"-en kívül nem igazán hozza lázba semmi. Ez miatt a kihűlt miazmás elmeállapota miatt kedvelem. Így lehetséges, hogy az ronda kis jószág megússza élve. S a felvágott nyelvű gyermek sem kap az arcába egy egy ütést.
- Nekem sem kell, ez a gőg keserű ízt hagy maga után...- szólalok meg szinte mindjárt Eras után, mint egy vízhang.
- Neked meg már túl idős...ugye ugye... Smile

- húzom el sötét penge mosolyom. - a lány további sértegetései egyik fülemen be a másikon ki. Ugyan mit ért ő ehhez. Nekem tetszik így, pont az a szép benne hogy homok ragadt a cserepek alá. Most olyan mintha egy atomrobbanás után marad volna vissza. Talán majd egyszer csak ilyen emlékek maradnak vissza az emberi fajból. Talán nem ma, nem is holnap... de elég hamar ha így folytatják. Ami meg az intelligenciánkat illeti, nem mi voltunk akik kettő ellen így nyelvünket tépjük, teljesen feleslegesen, de ha ettől jobban érzi magát. Azon viszont mosolyognom kell, mit ez a hollóhajú némber motyog itt maga elé mellttem. Hehe, kis bolond, nagyon jól áll neki. Jobb ha nem igazítom ki a tévedéséből. Sőt talán még helyeselnem is kellene, hisz az, hogy ő micsoda, csupán nézőpont kérdése.
- Nem, bizony nem...- bólintok pedig nyilvánvaló a maszkmaradványairól. A szaggatott mocskos egyenruhája alól kivillan a nyolcvannyolcas szám. Ekkor azonban egy igen erős ismerős érzés láncol le. Szinte mintha tarkón vágna. A lepkés mozdulat. Szemöldököm kissé kábán összehúzom. Valamiért, valahol, ugyanezt én már láttam. Eddig nem akartam megtámadni, de most a múltamból hozott egy porszemet magával. S ez mindent megváltoztat. Kezem a kardom mellé simult.
- Mond csak, te élő, miféle szerzet vagy te?... Olyan ismerős...Gyűlölöm a titkokat, gyűlölöm azt, ami a múltamat hozza. - motyogtam inkább magamnak. Annyi ideig voltam egyedül a sivatagban, hogy néha önkénytelenül is magammal kommunikálok, hogy távol tartsam a magányt.
- Nem lehetsz olyan öreg...vagy még is? S ha olyan öreg is vagy, hogy tanultál meg varázsolni?...Heh...kár hogy nem végezted a máglyán... mint annyian. - vetettem oda. Nem akarom látni, nem akarom, hogy emlékeztessen. Végképp utálom, ha olyan dolgok zajlanak körülöttem, amiket nem értek, ezért jobb, ha ő elpusztul, s elodázhatom a szembesítést. Semmi kedvem most szembenézni azzal mi még életemben üldözött, már meghaltam, hagyjanak ezzel békén. Kit érdekel honnan szalajtottak, és hogyan voltam képes olyan képességekre emberként...most már nem számít, a síron túl csak nem üldözhet ez a titok? S ha igen, penge élen végzi.

Tárgy: Re: Ében könnyek Kedd Márc. 15, 2011 10:46 am

Legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik nem minden arrancar számára agyvízforrasztó a hangom terméke. Talán csak espada sajátosság a túlzott büszkeség, melyet olyan könnyű megsérteni az ő esetükben. Persze nekik már van mire verni a mellüket, hiszen egy hadsereg parancsnokai, bármennyire is gyenge és jelentéktelen ez a sereg, amit Aizen Sousuke alkotott. Egy közkatona, mint ez a kettő elviseli a megaláztatást, ezért is lehet hatástalan a szavak ereje az esetükben. Kár, igazán kár. Pedig roppantul szórakoztató látvány, amikor a homlokokon erek dagadnak ki, arcok vörösödnek el a méregtől és válogatott sértéseket dobálnak rám, arra gondolva, hogy nyelvük élesebb mint az enyém. Ha pedig tettlegességig fajul a vergődésük, annak örülök igazán, hiszen megmutathatom, bebizonyíthatom felsőbbrendűségemet ebben az erőalapú társadalomban. Ezek az állati szintre süllyedt egykori emberek már csak ebből értenek, az érvelést nem fogják fel parányi agyukkal. Nem értik meg amit a szemükkel látnak, hacsak erővel nem érzékelteti velük az ember a különbséget. És mégis, én vagyok olyan kegyes, hogy időnként megengedem, hogy azt higgyék, ők az erősebbek. Én élvezem azt is, ha betörik az orrom, romlott személyemnek a fájdalom is örömet okoz nem csak az, ha én adhatom azt. Hiába hiszik azt, hogy megaláznak, valójában csak játszok velük. Szánalmas lények egytől-egyig.
Éppen ezért húzódik arcom vékony mosolyra, ahogy meghallom a lány megjegyzését. Úgy beszél a kegyelemről, mint aki valóban képes lenne azt gyakorolni. Kétlem, hogy a vállamon ülő szőrcsomót képes lenne legyőzni, bár Sumairi gyáva lény, és mint ilyen, erejét csak arra használja, hogy védekezzen és meneküljön. Nem keresi úgy a konfliktust mint én inkább arra törekszik minden idegszálával, hogy kerülje azt. De az én kezeim alatt nincs választása, követnie kell a parancsaimat, még ha ellenkezik is az elveivel. Ha nem teszi, úgy dobom félre ahogy a mocskos zsebkendőt. Összegyűröm és használhatatlanná teszem.
- Valóban? Kérlek világosíts fel, miért tagadod le származásodat külső jegyeid ellenére?
Kérdem gúnyosan Erastól. Legalább már van miért itt maradnom, hiszen őszintén érdekelt, miféle arrogáns választ talál ki kijelentése igazolására. Már ha egyáltalán képes arra, hogy megindokolja másságát. És hogy az esetleges csalódást keltő válasz után se kelljen más elfoglaltságot keresnem magamnak, arról egy olyan jelenség tesz, amit be kell valljak, először nem is értettem meg. A nőstény félelemtől reszketve, hisztérikus állapotba kerülve bújik a hím mögé, akit valami szintén lázba hoz. Szemöldökömet felvonva bámulok rájuk, miközben visszapörgetem elmémben, hogy mit is tettem éppen. Az egyetlen válasz csak mágiám működésbe hozatala és az azzal járó látvány lehet. Az egyik megijed, a másik fenyegetésnek érzi, pedig semmi ellenségeset nem tettem... Milyen érdekes.
- Nocsak-nocsak, úgy látszik mégis csak ki tudlak titeket billenteni a nyugalmatokból. Sumairi, készülj fel.
Jegyzem meg hangosan, majd egy pillanatra az állatka felé fordulok, míg suttogva közlöm vele az akaratom. Ugyan nem szeretnék harcolni, de meg fogom nekik mutatni hol a helyük, ha fellépnek ellenem.
- Máris-máris, ha ezt akarod.
Pattan le a vállamról a lény, majd néhány lépés megtétele után leül elém a homokba. Tudja a szerepét és ő talán szeretné is a vérontást. Bár nem látszik rajta, de meglepően vérszomjas teremtmény, útját pedig katasztrófák kísérik, melyet nem ritkán az ő ármánykodása idéz elő. Mint valami földműves, aki elveti a magokat aztán learatja a terményt, ami az ő esetében az ártatlan lelkek sokasága. Talán tudja, talán nem, de akkor is figyelem, ha éppen nincs velem, sokkal többet tudok róla, mint azt ő szeretné.
Legközelebb Eras kezére leszek figyelmes, jól láthatóan rúnajeleket ír le a levegőbe, olyanokat, melyeket én is felismerek. Bár kétlem, hogy egy ostoba arrancar valaha is annyi tudást szerezne az okkultizmusról, hogy árthasson vele nekem, pálcámat mégis vízszintesen magam elé emelem és egy mágikus kör használatával védőpajzsot vonok magam elé. Csupa meglepetés ez a duó, talán kivételesen jobb, ha óvatos vagyok.
- Máglya? Ugyan már, ne légy nevetséges! Akik így végezték, azok csupán emberek voltak, gyengék és éretlenek. Bukott tanítványok, önjelöltek, tehetségtelen barmok. Az én emberi létem már régen véget ért, amikor divattá vált a boszorkányüldözés, hatalmam pedig jóval nagyobb az övékénél és a forrása sem démoni. Sokkal inkább nevezném isteni hatalomnak, amit a kezemben tartok.
Felelem bosszúsan, már a feltételezés is sértő, hogy engem egy kalap alá vont efféle kóklerekkel, akiket boszorkányoknak hittek a középkorban. Az igaziak én és azon elenyésző számú társam vagyunk, akik nem fedjük fel kilétünket felelőtlenül és nem esünk hitvány emberi karmok közé. Túl sok feltételnek kell ahhoz egyszerre teljesülnie, hogy valakiből valódi majo válhasson, csupán egy születik belőlünk minden 300 évben, és még köztünk is vannak olyan selejtek, akik hamar elhullanak.
- És különben sem vagyok öreg, még csak az ezer évet sem éltem meg. Cöh, micsoda arcátlanság, nektek arrancaroknak tényleg nincs semmi modorotok. Az ágyasod honnan ismer okkult igéket?
Teszem hozzá nemtörődöm hangsúllyal, miközben készenlétben tartom a botom, ha esetleg a lidérc kardot rántana. Bár először úgy is Sumairi két bábjával kellene megküzdenie, már azokon se kéne túljutnia. Lehet hogy túl óvatos vagyok? Mi lelt engem, hogy megijedek két patkánytól? Rossz reflexek alakultak ki bennem mióta itt lakom...

Tárgy: Re: Ében könnyek Pént. Márc. 18, 2011 9:15 am

Úgy sem hallja senki hangod… Kiáltozz, kiálts, kiálts! Nyomoronc féreg, végtelen, így trancsírozhatom, dühömtől elvakulva. Indulatokat vissza nem fogva, szárnyakat tépkedve, vihogva szedegetni szét alapjaira darabjait, lehántva róla mindent, mely hozzám tartozik. Ellenfelet akar? Tessék! Parancsnak szánt kérés, paranoiám beteljesítője tomportalan tomporával nem tudja kitúrni befészkelt, itt ragadt ülepem. Nem leszek szellem; nem halok meg soha, megmaradok méltó helyem, trónom elfoglalva, csókolgassák lábam. Megbánás? Minek? Inkább bántás, ártás, átkok, ártalmazás, hangos kiáltozás, mert engem hallanak, jobb vagyok, jobb, jobb, tökéletes, fantasztikus, rémületes, minden! Egészemről mégis lehántottak nagy darabot… Férges lettem, belülről feszít szét, rág tovább, falatozik, magába szippantva, magával véve dolgot, melyet áldozatnak hisz. Pedig csak szívesség, még nem szakítottam le fejét. Hagytam élni, kiteljesedni, ám bebábozódott, s saját tollaimat gennyeivel magára ragasztva ékeskedik. Nem vagyok páva, főnix vagyok, szárnyaló, s vörös, magasztos! Ám magban féreg, mely ide juttatott. Én pedig harcolok nyomorék ellen, nyavalyást nyomorítva, belém nem passzoló, tollaim ellopó férget kirántva. Fáj, fáj, persze, hogy fáj, de a fájdalom jó, a fájdalom édes, mint a madár! Szárnyalsz tőle, ellazítani pedig ugyan nem lazít, inkább feszít, ám végül mégis eljön a göcsörtmentes görcsölés! Hiánya pihentető, ám éber maradsz, bíbor, selymes, torkodból azonban hangszálak kitépve, nem lévén képesnek arra, tovább halljam hangod. Csak egy kukac, kicsi, jelentéktelen, többi kukaccal teljesen azonos. Riválisnak kevés, nyomorék, taposom, taposom, taposom, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos… Állj! Nem bírom tovább! Érzelmes, túlérzelmes entitás vagyok, harapok, marok, érvényesülök. Nem vagyok kétségbeesett, vagyok, aki vagyok. Mert tudom, ki vagyok. Nem vagyok zavart… ismerem helyem, tudom, hol állok. S hangom, igen, nekem van… Még ha gyakran hallatlan, hatalma nagyobb, mint vernyákolásod, kicsi kukac, így hintelek be téged fagyasztóba selejtes szervek s babaagyak közé.
Éber orgazmust kapván kis pillangók pukkanásától röhögök fel. Röhögök végre, nem vagyok kétségbeesett. Nem vagyok szánalmas. Se tehetetlen. Én vagyok. Én. Külső jegyek? Minek az? Nem vagyok megbélyegezve. Ugye nem vagyok? Anyu majd válaszol. Anyu, anyu… Már nem tudom. Nem baj. Leriat biztosan tudja. Ő okos. Talán tudja azt is, mi vagyok. Mi vagyok? Nem tudom. Törött vagyok. Hasadt, kettészakadt. Egy roncs vagyok. Elme, egy lélek része. Ketten vagyunk, bizony, ketten, mégis én lettem kiszipolyozva. Pedig jobb vagyok nála is. Mindenkinél. Arrogáns? Nem is… Csak igaz, igaz, igaz… S nem vagyok piszkos. Csak szabad. Megtehetek mindent… Gátlások? Minek az? Végre megtehetek mindent… Mindent, ami kell nekem, amit szeretek, élvezek, édesen kéjelgek magam dallamára, melyet pillangók szétrobbantása után dúdolgatok, mert számomra kedves dallam. Belőlem szól. Csak egy gyerekdal. Ezzel altatják a babákat. Akik még nem piszkosak. Még nem véresek. Még, még, még…
Erőszakos hülyeség, omladozik kifelé, borong, borul, irul-pirul, vörössé, hallatlanná. Nem hallani, tovább… Pedig nem szellem, anyagi lény, titok, és utópia, és szemét, és csillag, és egész. Egész, mely én nem vagyok. Ám visszaszerzem, bizony.
- Mondtam már, nem vagyok arrancar~ ♫ – csilingelem, dudorászom az igazat. Személyes igazam, nem éri lebecsülni. Bizonyítani? Mit bizonyítsak? Hogy jó vagyok? Elég jó? Ugyan már… Mindenki tudja! Ismernek, tudják, tanulnak, megbánnak, félnek, szánnak! Csak szánnak… Szellemtelenek, s nem elég hangosak. Pedig mind-mind tudják. Bizony, ismerik a titkát…
Nem figyelek földrengést okozó kielégülés hanghullámaira, nem érdekelnek, nem, nem… Csak nevetgélek, értelmes cselekvésre lényem jelenleg képtelen. Pillangók, arany színben. Meg kell fosztanom őket. Apró fonalaktól. Akkor nem repkednek tovább. Nem fognak fájni, meg semmi.
- Sokat beszélsz, de nem mondasz semmit. – dőlök hátra a teraszon, s tovább rajzolgatom a szimbólumokat a levegőbe. Csak megszokásból, s mozgatom őket a levegőbe. Keringenek így körülöttem, mint csillogó szentjános bogarak. Körbe-körbe, mert ők majd megvédenek. Ismerni? Nem tudom… Velem születtek. S olvastam könyvet, sokat! Hogy Miyoko ne szülessen! Dallamokkal eldúdolgatva lóbálom s rajzolom okkult szimbólumok sokaságát, megrajzolva a naprendszert, csillagokat, vegyjeleket, mindent. Csak ismerem, mindig itt volt velem.

//Bocsánat, tudom, nem valami hasznos a karakterem ebben az állapotában, hogy csak röhög meg dúdolgat T-T//

Tárgy: Re: Ében könnyek Szomb. Márc. 19, 2011 10:28 am

Íme két pólus, a mágnes két fele, egy törött és egy szikrázóan ép. Egyik sem elhanyagolható. S a válasz a boszorkány kérdésére egyszerű. Annyira egyszerű, kimondani is nevetséges. Daloló nevetgélése gyógyszer. Eme tünékeny grafit-holló hajú nőnek a gajrdolása mellettem, mint egy idegnyugtató úgy hatott rám. Azonnal emlékeztet rá ki vagyok. Ő elvesztette önmagát az örültében. Én azért vagyok őrült, mert megtaláltam magam. Csengettyű zengése belém hatolt és kiűzött minden haragot és minden érzést. Újra üres lettem. Halott és érzéketlen. Egy porhüvely mely csak létezik, minden különösebb cél és érdek nélkül, saját létének apropójából küzd, mint egy igézet, mint egy fogalom, mint egy álom. Mi máskor a véremet forralta volna, most úgy ment át rajtam, akár az üvegen a napfény. Hiszen én az vagyok. Átlátszó, láthatatlan...nem érint meg a fény. Jelentéktelennek tekint még a világosság is. Igazából árnyékot sem vetek. Még egy ilyen apró emlékem sincs. Amikor ledobták az első atombombákat Japánra, az embereknek beleégett az árnyéka a földbe. Nekem nem volt soha, még egy ekkora erő sem mutatta volna, hogy léteztem. A dolgok csak úgy áthatolnak rajtam, de semmi nem érinthet meg. Néha elfelejtem ezt, és most hálás lehetnék, ha éreznék ilyesmit. De nem érzek. Sajnos, vagy szerencsére. Nem tudom... mert sajnálatot és boldogságot sem érzek soha. Elégedettséget még éltemben sem éreztem, nemhogy most... Burokba zárt lelkünk örökkön marcangolja tenmagát, kié hogyan. Én már egészen fényes lettem, de az idő elkoptatta a tüzet lelkem gyémántjában. Egyszerű tükörré lettem. Eras pont fordítva, őt ezerfelé hasította az élet, s ez adott neki tüzet, gyönyörű ragyogást, mely kiszámíthatatlan és sosem tudni milyen színnel fog épp felcsillanni. Ében opál...ő... Nekem pedig lecsiszolódtak az éleim. Olyan lettem mint maga a fény. Oda világítok, ahová az egyenes út kivet. Nem csoda, hogy tekintetemben elmorzsolódik minden érzés. Engem megérintve eltorzul minden igazság, körülöttünk más valóság létezik. Ez a szerencsétlen fel sem fogja mindezt. Ő nem tudhatja. A mi igazságunk nem az övé. A mi fájdalmunkat sosem foghatja fel ésszel... mert nem élte át. Boldog vagy boldogtalan, szenved vagy kínoz, mindegy, de érez. Hisz kegyetlen kis szójátékait rajtunk köszörüli. Kedves, drága enyészettet árasztó fekete mandragóra, hangod megölt újra. Köszönöm... igazán jól esett... Meghalni gyönyörű. Ölni gyönyörű. A pusztulás gyönyörű. Ezért mi is szépek vagyunk. Mi elmehetünk innen ebből a féllétből, de korhadó bordáink alól nem téphetik ki már ezt az ében üszökké aszott szívet. Már réges-rég csordultig tellett méreggel. Sűrű halálos, pusztító, alattomos, lassan ható méreggel. Még is teli töltjük a kelyhet, mert imádjuk. Éhezzük... szükségünk van a korhadásra.
- Eras egyszerűen csak tökéletes, nem hasonlítható senki máshoz. Megismételhetetlen és pótolhatatlan.- mondom könnyeden a nő szemébe csöndesen. Ez nem volt hízelgés, nem volt dicséret és semmilyen vonzalom nem vegyült bele, ez tény volt. Olyan tény, mint, hogy a fű zöld. A többi rész elengedve a fülem mellett, még akadt egy szólamom, mi kikívánkozott.
- Naív kis gyermek... miket össze nem hordasz, te sem gondoltad komolyan igaz? Tán oly meséket hallottál, hogy mi lidércek bármit is érzünk? Fejtsd el gyorsan és olvass más meséket, melyek hozzád jobban illenek. - intek finoman s türelmesen, mintha egy ifjút igazítanék kis tévedésében. Hogy magára veszi e, az már nekem mindegy. Fakó mementók késztetnek csak egyáltalán beszédre, hogy hangomban tónus és szín legyen. Kérdése meglepett kissé. Ezt a varázslatot igaz én is nagyon rég óta nem láttam, de azért néha még előfordult, hiszen Erasnak is tanulnia kellett valakitől. S őt még nem marja olyan rég a sivatag, mint engem. Később majd az őrülete talán hidegséggé szilárdul, mint bennem. Ahogy a Föld is, kezdetben forrongó tűzként és magmaként kezdte az életét, úgy hűlt meg és telepedett meg rajta az élet gyümölcse. A teremtésnek táptalajt kell adni. Ez a táptalaj a türelem. Csak hagyjuk az időnek, hogy felszántson újra és újra és újra...mindig. Kínozzon és mi mosolygunk hozzá. Arcunkon ugyan nem jelenik meg az idő barázdája, de belül... egyre érzéketlenebbé leszünk rá... és észrevétlen ragadnak meg bennünk a dolgok. Ikonokká leszünk. Hordozzunk egy szeletet egy rég nem létező igazságból. Illúziók vagyunk mind. S a kis boszorka még nálunk is nagyobb illúzió. Ő a képzelet, mi a félelem megtestesítői vagyunk.
- Nem tudom, hogy ő honnan ismeri ezeket a rítusokat, de ez nem olyan ritka. Ha jó helyen keresnéd, könnyed megtalálnád ezeket máshol is. - szólok hozzá. De alig lépek vissza egy suhanó hangtalan talpalatnyi lépést, szörnyű fejfájás kezd el eluralkodni rajtam. Iszonyatos búgás... gyűlölöm, elviselhetetlen szörnyű zaj. Kezem az erek kidagadnak... az erő...elszáll... a fájdalom, kedves, ismerős, áradó...

Ezen kíméletlen fájdalom hamar átterjed a társaság többi tagjára is, s szemcsés fények közepette szédülni kezdünk mind. S utána sötétség... nem tudni mennyi idő telik el azután, hogy felébredtek, időben Rinaaya először. De egy húsztáblás tökéletes tükörteremben ébredtek. A padló is tükör és a plafon is, ám bizonyos mozaikok sötétebbje és egy furcsa címer szerű mintát rajzol ki a figyelmes szemlélőnek. Azonban a zaj és a zúgás, még mindig kissé bántja a fületeket.

Tárgy: Re: Ében könnyek Hétf. Márc. 28, 2011 2:23 pm

Őrületet, elméje betegségét láttam meg a nőstényben, aki a másik arrancar mögött keresett fedezéket a jelenség elől, amelyet kreáltam. Igaz, elbújni egy hát mögött, legyen az bármilyen széles, teljesen hiábavaló, amikor én vagyok az ellenség, de ezt Eras nem tudhatja, és nem is jöhet rá ebben az állapotban. Ebben a pillanatban ő egy másik világban él, egy olyanban, melyet ő maga teremtett. Felhúzott maga köré négy áthatolhatatlan falat, mely kizárja a valóságot és annak egy alternatív, torz változatát mutatja meg számára. Másképp érzékeli környezetét, mint egy épeszű élőlény. Az elme hatalma pedig határtalan, a képzelet bármire képes, a logika és ésszerűség összes szabályát fel tudja borítani. Azonban míg Eras számára az elméje egyben börtönt is jelent a szabadon szárnyaló, szabályok nélküli világnak, addig rám ez nem vonatkozik. Én uralom ezt a hatalmat, birtokolom és a szolgámmá teszem. Ez az én erőm, bármit kívánok, az valóra válik, még akkor is, ha a valóságot kell ehhez eltorzítanom. A nőstény számára azonban csak egy hamis illúzió marad az általa teremtett világ, éppen ezért veszélytelen rám, rajzoljon bármilyen szimbólumokat is a levegőbe. Viselkedése elárulja, mi zajlik a fejeben, ezt a tanulságot még egy egysejtű is le tudná vonni.
A másikkal azonban nem ez a helyzet. Őt nem ingatja meg a félelem és a rettegés, nem esik pánikba. Nyugodt marad, higgadtan és racionálisan gondolkozik. Válaszokat keres, magyarázatot vár, megpróbál megérteni, összerakni a képet a rendelkezésére álló információmorzsákból. Rá is jött valamire, noha tudatlansága miatt téves következtetésre jutott, ami persze elkerülhetetlen volt, hiszen csupán egy ösztönei által vezérelt lény, egy lidérc. Hiába kapta vissza emberi intelligenciája töredékét Aizennek köszönhetően, ettől még ugyanúgy az ösztönök motiválják, és nem az érzelem vezérli. Ráadásul még ha az ész is lenne a domináns a lelkében, kapacitása csupán egy emberé lehetne. Korlátolt és gyarló, egy olyan felsőbbrendű lénynek, mint én vagyok, a közelébe sem ér. Még hogy tökéletes... nem ismeri a szó valódi súlyát, csakis akkor állíthatna ilyet, ha minden élőlényt ismerne az univerzumban. Ez egy ilyen pórázon tartott haszonállat számára elérhetetlen cél.
- Te... te alávaló korcs, te arcátlan patkány, hogy mersz gúnyt űzni belőlem? Túl sokat képzelsz magadról, ha azt hiszed, hogy megüthetsz velem ilyen hangsúlyt anélkül, hogy büntetlenül megúsznád!
Önt el a düh a hím további szavai hallatán, fogaim megcsikordulnak, ahogy mérgemnek átadom az irányítást és rávicsorgok Leriatra és a mögötte meghúzódó másik arrancarra. Néhány perccel ezelőtti óvatosságom immár a múlté, büszkeségem nem engedi, hogy bármilyen segítséget is igénybe vegyek eme két csótány eltaposásában. Sumairit tehát ettől a pillanattól kezdve feleslegesnek ítélem, és ahogy botomat a magasba emelem, körülötte megjelennek a mágiámat jelképező aranysárga pillangók, a homok pedig felkavarodik körülöttem, a kis szőrmók is hátrafordul. Látva dühtől elváltozott vonásaimat, szavak nélkül is megérti, hogy nem várok tőle semmit, és néhány szökkenéssel félreáll az utamból ő is. Ám ekkor fejem mintha elnehezülne, szörnyű fájdalom érzete költözik belém, látásom pedig elhomályosul. Utolsó gondolat? Olyan nem volt.

A fejemben visszhangzó kakofónia térít magamhoz. Szemembe nem hatol fény, testem a puha homok helyett valami hideg és kemény talajon fekszik. Nem kell kinyitnom a látószerveimet ahhoz, hogy tudjam, ez már nem a dóm alatti sivatag Las Noches közepén. Fejemet fogva tápászkodom fel, és egy tükörtermet pillantok meg. Csak egy pillanatra fordul meg a fejemben, hogy eszméletveszésemet az arrancarok okozták, ahhoz ők túl gyengék, hogy egy ilyen csapdát állítsanak nekem. És ahogy fejemet körbefordítom, felfedezem az ő ájult testüket is, mely mintegy alátámasztja az általam megfogalmazott tényt: mindhárman áldozatuk vagyunk. A zúgás pedig nem múlt el, ahogy dühöm lángja is égett, ám megölni őket túl könnyű lenne álmukban. Szenvedésüket nem láthatnám, meg kell várnom, hogy magukhoz térjenek. Hogy hol is vagyunk, az jelenleg nem foglalkoztat különösebben. Addig nem érdekel, amíg ki nem szórakoztam magam ezen a két férgen, ráérek utána azzal foglalkozni, hogy miképpen kerülök ki innen. Így hát mikor végre magához tért a hím és a nőstény, pálcám egyszerű intésével pillangók gyűrűjét vontam köréjük.
- Mielőtt véget vetek szánalmas életeteknek, egy dolog még érdekelne. Eras Vanthor, miért rettegsz ezektől?
Emelem fel kezem és nyújtom ki mutatóujjamat, melyre leszáll az egyik lepke. Oka van annak, hogy a nőstényt páni félelem fogta el. Egy rossz tapasztalat? Fóbia? Vagy valami más? Mágiámmal még nem találkozhatott, nemlétező szívében ez nem okozhatja a rémületet. Túl jelentéktelen ahhoz, hogy ne az utolsó emlék legyen számára ez a jelenség, ha már találkoztunk korábban, azt nem élhette túl.

Tárgy: Re: Ében könnyek Vas. Jún. 05, 2011 2:46 am

Tudhatok sokat. Mert tudjátok, mindig van mit tudni. Létezik, te pedig csak kiharapsz az egészből egy szeletet, és az a tiéd lesz. Meg persze vannak az elrágott, többször is megemésztett darabok, amik mindenkinek kellenek. Én ezért keresem azt, ami mócsingos, nehézkes, de legalább nem vet más rá szemet. Az enyém marad, csak az enyém, csak én ehetem meg! Nem kell féltenem, nem kell félnem, csámcsoghatok, nyammoghatok s olyat tudhatok, amit senki más sem. Mert én sok olyat tudok. Sőt, mi több, csak olyat! Száraz, nyers adatok, nyers erő, nyers tudás. Hetvennégy.
Szemek. Majdhogynem tükrök. Tükrök, tükrök, gyűlölt tükrök. Meg kacaj és sikoly, kacaj és sikoly, régi, poros hangszálakat hegedűhúrként pendítő levegő, mely kis híján torkomon akadt. Saját fulladásom lennék képes röhögve átélni. Olyan mindegy. Minden mindegy. Csak egy a lényeg. Harminchat…
Meg aztán suhannak is felém dolgok. Szerintem csak fények. Kékek. Meg pirosak, sárgák. Így nem látom a nyamvadtakat. A kis rohadtakat. Pillangókat. Robbanjanak széjjel, dögöljenek meg. Nem szeretem őket, távozzanak!
A lepkés lány meg szórakoztató. Édes. Meg aranyos, ahogyan kiakad. Kapálózik az igazáért. Vicces, ahogy erőlködik. Csakhogy engem nem érdekel. Nekem ne bizonyítson semmit. Méltóságot nem kell erőltetni. Az csak úgy jön magától, nem igaz? Meg cafatokkal. Negyvenkilenc. Cafatka, cafatka, húsos combocska.
- Meséket… Bizony, meséket! – röhögcsélek megszakítva az édes dalt. Hamuvá, hamuvá, virágporos hamuvá. Elűzve a járványt, az éjszakai arcokat, a számokat, betegséget, járványt, zavarást! Nem kell nekem alvás! Nem szabályozhattok!
Érzelmektől teljességgel mentes zokogásba kezdek. Megtört elme, csak Willt szorongatom görcsösen magamhoz. Hetvenkilenc… hetvennyolc… És még tovább fájok, míg el nem ájulok. Álommentes alvás, zavaros, üresen kongó elme, zavar, és arcok, zavar és arcok, meg muzsika, talán mégis álmodom. Nem, nem álmodhatok, hiszen éber vagyok, csakis éber!
Bal kezemet újra megszorongatom, miközben jobbomat fejem felé emelem, hogy a kézfejemen kikandikáló lyukacskából nézzek kifelé. Sötét van, szemeim pedig még nem szoktak hozzá a fényviszonyokhoz. Mint egy kripta. Csillog. Nem világít. Csak visszatükröződik.
Horrorkirálynőhöz illő sikoly. Tükrök, tükrök, mondják szépen, ki a legszebb a vidéken. És a huszonhármas! A huszonhármas, négyes, ötös, hatos, ötös, hetes! Meg csapkodás, kétségbeesett, menekülési kísérlet! Eszembe nem jutna oldalamon fityegő fegyverem használni, inkább puszta kézzel ütök, meg rúgok, és varjút hajítok. Tükrök, tükrök… pusztuljatok!
- Gyűlölöm… Vigyetek innen… Gyűlölöm! – dobálózok szavakkal, zilált hajzuhatag mögül – mely úgy fest, mintha egy erdőn futottam volna át az imént - pedig kétségbeesetten keresi a támaszt valaki másban. Nem vagyok gyenge, csak gyűlölöm! És rettegek, igen! Tükrök, meg pillangók, lepkék, még több jön, közelít, nem hagy békén! Meg kell ölnöm azt a lányt, igen, meg kell ölnöm. Ő tehet mindenről! Miatta van minden! Ő csinálta a pillangókat, ő csinálta a tükröket is. Azt hiszi, velem mindent lehet! Pedig nem! Nem vagyok játékszer! Nade én, én, ÉN, Eras Vanthor, majd ÉN megmutatom neki, hogy ki vagyok! Velem nem szórakozhat! Lepkék, lepkék, fájdalmas égetést okozó, rohadt kis pillangók, meg Kagami maradéka, Kagami emléke, még ha kicsit más is, de biztos ott vagyok, biztos. A lány műve, amiért megölöm! A tükröződésen kirajzolódó szimbólummal még csak foglalkozni se vagyok hajlandó. Hosszú idő után újra gyötrelmes harag önt el, majd a napernyőt is eltaszítva magamtól támadok rá a lányra, minden bajok forrására. Meg kell halnia! Bizony, hogy meg kell! Cserébe nekem boldog és szép életem lehet. Soha többé lepkék, soha többé Kagami, nem kelletek, felejtsetek végre el!

Tárgy: Re: Ében könnyek Szomb. Szept. 24, 2011 1:17 am

A mesélő inaktívsága miatt a másik két résztvevő nem látja sok esélyét a küldi folytatásának, így kénytelen vagyok lezárni a küldetést. Mivel a küldetés nem lett befejezve, ezért a körért járó LP bónuszokat kénytelen vagyok megfelezni, de így is elég jutalmatok lesz. Ez összesen 2000 LP és 3500 ryou.