*Legszívesebben hangosan átkoznám magamat, amiért valószínűleg megint nem zártam be rendesen az iroda-lakás ajtóit - saját személyem ellen azonban nem vetemedek ilyen atrocitásokra, - legjobb emlékezetem szerint azonban ezúttal is tökéletesen becsuktam minden nyílászárót, ahogy szoktam... Lényeg a lényeg, arra ébredtem fel (már megint!), hogy az a zöld-fehér ruhás őrült, aki annyiszor járkál az irodámba, szótlanul vigyorogva és legyezgetve magát a hálószobám falának dőlve vár rám! Ráadásul minden találkozásunkkor megemlíti azt is, hogy vegyem fel már végre a kapcsolatot a többi hozzám hasonló emberrel! Pedig rajtam kívül nem léteznek olyanok, akik ennyire zavarba ejtően félelmetes képességgel lettek megáldva, ez egészen biztos >.> Azt még elfogadom, hogy láthatják a lelkeket, hiszen Eve kisasszony is rendre ír róluk mindenféle cikket, de hogy harcolni is tudjanak, az egyszerűen lehetetlen! >.<
Hol is tartottam... Ó, megvan! Szóval ez az Urahara nevezetű alak látszólag egyáltalán nem volt zavarban attól, hogy betörjön mások privátszférájába, így muszáj volt ezúttal is elregélnem neki az alapvető udvariasság pontjait, mert úgy látszik, ezekkel nincs tisztában. Mondjuk ha belegondolok abba, hogy halálistennek hiszi magát, pedig még kardja sincs... Az őrültekkel amúgy is finoman kell bánni, mert ki tudja, mikor tör elő belőlük az elfojtott agresszivitás, szóval kioktatás helyett inkább meghallgattam mondanivalóját, bár kicsit frusztrált a tudat, hogy lehet, azért hozza rám rendszeresen ilyen helyzetben a szívrohamot, mert tetszem neki O.o Tudom én jól, hogy tökéletesen kidolgozott testem és határozott arcvonásaim ellenállhatatlanok, de hogy férfias sármom még a többi hímneműt is így elvarázsolja... Személy szerint jobban örülnék például Eve kisasszony kitüntetett figyelmének, különösen azóta, hogy a múltkori megbízásom miatt egy hétig kellett megfigyelés alatt tartanom, így jogosan érzem azt, hogy kezdem egyre jobban megismerni!*.*
Ilyen gondolataim miatt aztán nem is figyeltem igazán a kalaposra, meg amúgy is igyekeztem tartani tőle a megfelelő távolságot sosem lehet tudni alapon, de annyit felfogtam, hogy az egyik város széli, elhagyatott gyártelepre kellene elmennem valami megfigyelést végezni, mert gyanús mozgolódások vannak arrafelé. És megint megemlítette, hogy fogok találkozni más különleges képességű emberekkel is, de egyszerűen nem érti meg, hogy nincs még egy hozzám hasonló Karakurában! >.> Sőt, az egész világon sem valószínűleg. Aztán persze szó nélkül megint eltűnt, ahogy kifejtette pontosabban, hova kell mennem, nem is hagyva, hogy esetleg kérdezzek az ügyről... Mindegy, ő legalább megfizeti szolgálataimat, igaz, általában nem pénzt küld, hanem válogatott kajákat és italokat, de hát enni is kell valamit.
Lassan tehát felöltöztem - persze szigorúan csak tusolás és afelőli meggyőződés után, hogy tényleg eltűnt a kalapos őrült, nehogy véletlenül a fürdőben támadjon le O.o -, és a szokásos kávé-reggeli kombináció keretében elindultam a megnevezett területre, Matsu-chanra és Kamill-chanra bízva az irodát, és a lelkükre kötöttem, hogy azonnal értesítsenek mobilon, ha valami fontos infót megtudnak jelen munkámról. Pisztolyomat felkötöm övemre (remélem, meg is van töltve, különben legfeljebb fejbe dobhatnám vele esetleges ellenfeleimet), ballonkabátomat is vállamra terítem, végül pedig kalapommal koronázom meg az összeállítást. Aztán mégis levetem a kabátot, mert rájövök, hogy túl meleg van hozzá... De legalább időben veszem észre, és ez is valami!
Be kell valljam, több időbe tellett eljutni a telepre, mint gondoltam - hiába, nem vagyok már olyan gyors, mint húsz évesen, sőt, hamarabb is elfáradok. Viszont, ha belegondolok, hogy ezért cserébe egyre megnyerőbb lesz külsőm, hát úgy vélem, megéri ezt az áldozatot. Mint a jó borok... Bár a whiskyt jobban szeretem.
Aztán majdnem hanyatt vágódom a meglepetéstől, amikor odaérek a megjelölt koordinátákhoz. Már vannak itt mások is rajtam kívül! Sőt, így elnézve leginkább egy csoport kempingező turistára emlékeztetnek a csomagokkal. Arra a fajtára, akik a postába dobott reklámcetliken jelentkeznek azokra az olcsó utazásokra, olyan válogatott a társaság... Lehet, régi és lepukkant gyártelepeket járnak végig közösen, elvégre hallottam már festőtáborokról is, amely résztvevői az összeomlás szélén lévő kéményeket és egyéb építményeket rajzolják le...
Újabb meglepetés akkor ér, amikor szemügyre veszem alaposabban a népséget és felismerem az alakok közt a Fatal Error két tagját - fenébe is, így élőben is pont olyan fittnek néznek ki, mint a képeken, és büszke vagyok arra, hogy egyszer felbéreltek a koncertjükön a biztonság felügyelésére *.*, - ráadásul még Eve kisasszony is jelen van! *.* Úgy vélem, ezúttal a legjobb az lesz, ha feltűnés nélkül beépülök a társaságba...*
- Jó napot!
*Lépek előre a rejtekhelyemként szolgáló oszlop mögül és mint régi ismerősük, igyekszem elvegyülni az emberek közt, mindenkit alaposan végigmérve. Különösen Eve kisasszonyt... Ekkor jelenik meg egy suhanc, aki valószínűleg a csoport vezetője, legalábbis nagyképű viselkedését elnézve. Még sorsot is kell húzni, cöh...
Nem értem, minek kell kettes-hármas csoportokba tömörülni - ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak fejemben, ahogy nézegetem a kezemben lévő zöld cetlit, majd tekintetem végigfut a többi papíroson, keresve társaimat.*
- Eve kisasszo~~ny!*3*
*Szinte repülök felé, ahogy észreveszem a kis zöld fecnit finom kezében. Ez a sorshúzás és csoportosulás volt a legjobb döntés, hogy is kételkedhettem a fiatal úrban! Gondolatban ezerszám kérek elnézést, remélem, eljut hozzá valamelyik... Bár Eve kisasszony nem tűnik túlzottan lelkesnek, nem is értem, miért. Hiszen Karakura sztárnyomozójával lehet egy csoportban!*
- Szép napot, Kisasszony! Hayashi Yuuta, magánnyomozó, szolgálatára!
*Intek a felénk közeledő csinos lány felé, amikor meghallom bemutatkozását. Ilyen fiatal, mégis genetikus! Bár azt nem értem, mire utalhat az elektromágnesességgel... Lehet, mégsem turisták, hanem szerepjátékosok? Abból is az a live, vagy milyen verzió, amiről Matsu-chan némelyik újságjában írnak néha. Fel sem tűnik, hogy saját nevemmel mutatkoztam be, ami elég felelőtlenség, viszont Eve kisasszonnyal és a Fatal Error fiatal tehetségeivel ismerjük egymást, szóval úgyis hamar lebuktam volna. Így viszont akár annak is megvan az esélye, hogy azt hiszik a többiek, egy nyomozó karaktert, vagy mi a fenét játszok, ahogy ez a Hitomi nevű lány az elektromágnesességet használó genetikust...*

Ismételten egy csodálatos nap, és ismételten egy reggeli mentes nap. Imádom, hogy újabban sosincs időm, vagy energiám reggelit készíteni. Csak benyakalom a kávémat, aztán irány a Raion gyűlése. Komolyan nem értem, hogy nekem minek kellett egyáltalán mennem. Semmi hasznomat nem vennék azon kívül, hogy vannak értelmes ötleteim. Merthogy a képességemre nem igazán hagyatkozhatnak az fix. Főleg azért, mivel még alig tudom irányítani, így nem kis galibát tudnék vele okozni. Természetesen azt, hogy nem vagyok képes normálisan az uralmam alá vonni erőmet senkinek se vagyok hajlandó bevallani, még ha rá kérdeznek, akkor se. Sosem ismerem el azt, ha valamit nem tudok megcsinálni. Egyszerűen utálom, hogy van olyan, amiben nem vagyok ugyan olyan csodálatos, mint az írásban. Mert abban tényleg az vagyok. A Karakurai szemle már sehol se lenne, ha nem lennének az én cikkeim. A lap miattam vált azzá, amivé. Sajnos azonban az olvasók többsége azt gondolhatja, hogy csupán meséket írok. Milyen szomorú… Még a szerkesztő is azt állítja, hogy teljesen hülye vagyok, amiért ilyen rémtörténeteket irkálok. Azért persze leadja, a mocsok, aztán meg magát fényezi, hogy ha ő nem lenne, én sehol se lennék. Persze… meg egy nagy… >.>
- Üdv… – morgom morcosan, majd belevetem magam a legközelebbi székbe. Semmi kedvem jó pofizni velük. Álmos vagyok, éhes vagyok, és még a kávém se érte el a kellő hatást, úgyhogy most ha lehet, még rosszabb vagyok, mint szoktam lenni. Semmi kedvem itt ücsörögni, főleg mivel lenne jobb dolgom is. Például el menni és venni néhány új csinos szemüveget, vagy meg tudom is én. Ráadásul az is dühít, hogy még csak nem is reggeliztem, így kénytelen vagyok a karommal szorongatni a néha-néha felmorduló gyomromat. Ki hitte volna, hogy az Igazgató ennyire szadista állat? Az egyetlen poénos dolog az az volt, ahogy egy nagyjából korombeli lány próbálja üdvözölni az egyetlen személyt, akit felismert. Valamilyen Zednek hívták a srácot, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak. Hát most na… vicces a helyzet…
Amint megkezdődik az megbeszélés, rá kell jönnöm, hogy az Igazgató nem csak szadista, de szenilis is. Minek akar minket egyáltalán próbára tenni? Teljesen felesleges, ráadásul nincs annyi időm, hogy napokat áldozzak ilyen ostobaságokra. Azonban rá kell jönnöm, hogy bizony kénytelen leszek elmenni, ha nem akarom összeakasztani a nem létező bajszom a drága Igazgató úréval… Hangosan sóhajtva indulok haza, amint kiteszem a lábam a birtokról, s felkészítem magam a hirtelen jött próbára. Kikotrok valami feláldozható göncöt a szekrényből, és keresek valami egyszerű, de csinos szemüveget is, mely pontosan illik az öltözékemhez. Természetesen az elmaradt reggelit is bepótolom, majd lelkiekben is felkészülök arra, ami ott fog várni. Igazából nem is érdekel. Fogadok, hogy halálra fogom unni magam, és csak nézni fogok ki a fejemből… Miután bedobálok néhány dolgot a szerelésemhez illő egyik tatyóba, máris indulok, hogy halálra unhassam magam ezen a… viccen.
Mikor megérkezek, nem lepődök meg azon, hogy nem én vagyok az első. Már megszoktam, hogy mindenhova teljesen pontosan érkezem, vagy épp egy kicsivel előtte. Hiába... mindig is a pontosságra neveltek… Megérkezésemmel együtt felmérhetem a terepet, s meglepetésemre egy ismerős arcot is megpillantok, akit a gyűlésen a nagy kuncogásban és morgásban nem sikerült észre vennem. Nem gondoltam volna, hogy efféle sztárocskákat is a szárnyai alá fogad a Raion, de hát egye fene. Nem vetem rá magam rájuk, hogy faggassam őket a magánéleti problémáikról. Ha nem egy ilyen helyen lennénk, és nem egy efféle helyzetben, talán megtenném. Hangsúlyozom: talán megtenném… Meglepetésem tovább fokozódik, amikor egy újabb ismerős arcot pillantok meg az érkezők között. Azt pontosan nem tudom, hogy honnan is ismerhetem, azonban olyan érzésem van, hogy hamarosan kifog derülni.
A helyet látva kétségek kezdenek felmerülni bennem, s egyre inkább úgy érzem, hogy valószínűleg nem fogom magam halálra unni. Hogy is gondolhattam, hogy a drága Igazgató úr valami unalmas kis programot dob nekünk össze a shinigamikkal karöltve? Ráadásul nem hogy egy ilyen helyre kellett jönnünk, még egy tapló hatodéves shinigamit is ideküldtek.
- Látom neked nem tanították meg, hogyan kell viselkedni… – jegyzem meg összeszűkült szemmel annak a Kaoru srácnak. Nem tudom, hogy hogyan jön ő ahhoz, hogy így lenézzen minket? Minek képzeli ez magát? Félistennek?
Ahogy belépünk a raktárba, csak még rosszabbra fordul az az érzésem, hogy mégse fogok annyira unatkozni. Lemondó sóhajjal forgatom szemeim majd én is kihúzom a saját papírkámat a zsákból, ugyanis majd eszerint leszünk csoportokba osztva. Remek… Öröm lesz, ha két tehetetlen hülye mellé kerülök…
- Zöld… – jegyzem meg csendesen, majd máris elkezdem keresni a társaimat. Azokat, akik ugyan olyan zöldszínű papírost húztak, mint én. Egy halk „Na ne…”-vel nyugtáztam, hogy az ismerősnek tűnő ismeretlennel leszek egy csoportba. Pozitívuma viszont, hogy így rá tudok jönni, hogy honnan is olyan ismerős. Talán ha a nevét megemlíti, akkor leesik a dolog, de így nem. Valahogy nem tudom hova tenni az alakot.
- ’Napot… – bököm ki egyszerűen. Az mondjuk valahogy imponál, hogy felismert, hiszen nem igazán közöltek még le rólam képet. Várjunk csak… O.o Azt hiszem… tudom, hogy honnan ismerős. Ha nem csal az emlékezetem – márpedig az mindig is tökéletes volt – akkor minden bizonnyal ez az a pasas, aki legalább egy héten keresztül követett és megfigyelt. Azonban azt, hogy ki bérelte fel, még mindig nem tudtam kideríteni, de nem fog nyugton hagyni mostantól ez az egész. Az is lehet, hogy most is követett. Lehet, hogy tud a Raionról is, meg hogy különleges képessége van az összes itt lévőnek? O.o A bemutatkozását hallva gyanúm immár teljességgel beigazolódik, hiszen a név is stimmel, vagy legalábbis valami hasonló volt a pasasé is, ráadásul magánnyomozó is. Mikor meghallom a Hitomi nevezetű lány bemutatkozását felvonom a szemöldököm. Genetikus? Ilyen fiatalon? Érdekes…
- Eve Lachance, újságíró, és a vizet tudom uralni valamilyen szinten… – teszem meg én is gyorsan a bemutatkozást – Gondolom csalódott vagy, hogy nem a kis barátoddal kerültél egy csoportba. – jegyzem meg Hitominak kicsit gonoszkodva, mert valahogy nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg. Hiába… Én már csak ilyen vagyok… :/
- Mellesleg Yuuta… mit keres itt? Még mindig követ, vagy már végetért a megbízatása? – fordulok ezúttal a kissé idegesítő magánnyomozóhoz. Tényleg érdekel, hogy mit keres itt, mert nem láttam a Raion eligazításán… Ráadásul kíváncsi vagyok arra is, hogy miféle képessége van - már ha egyáltalán van...

-Mégis mi a fene lehet ez a Raion? Még az interneten sincs róla semmi, bár ezen nem kellene meglepődnöm azok után amit Umi mesélt róla... már amennyit megértettem belőle. -zongorázott az oldalak között összevont szemöldökkel. Nem is tudja hogy került szóba ez az egész, de be kell vallja megnyugodott kicsit hogy végre beszélhetett arról, hogy ő is látni vél olyan dolgokat amik mellett a legtöbb embernek elsiklik a tekintete.
-Csak tudnám minek csatlakozott egy ilyen föld alatti szervezetbe... Néha annyira meggondolatlanul beleugrik a dolgokba, én meg nem győzök aggódni miatta. -morgolódott magának, majd úgy döntött berekeszti a keresgélést használható eredmény híján. Ajánlott is volt felkászálódnia a gép elől, mert még mindig pizsamában ücsörgött, és Umi egy órán belül itt lesz hogy felvegye. A szokásos tapasztalatok alapján azonban nyugodtan számolhatott még úgy másfél-két órát társa érkezéséig, úgyhogy egy kényelmes zuhanyt is beiktatott a reggeli készülődésbe. Még tényleg nem csinált semmi mást mióta felébredt, mint az internetet bújta, hogy valami információval megnyugtassa magát, de sajnos ez nem volt célravezető, sőt azzal hogy ennyire titkosnak tűnik a szervezet, hogy nincs semmilyen felszínen működő álcaszervezete sem, csak méginkább hatalmába kerítette az aggodalom. Pláne, hogy ő sosem szeretett belemászni ezekbe a természetfeletti dolgokba. A képességét is úgy fogta fel, mint egy ajándék ami megkönnyítheti az életét, ha nagy szüksége van rá. Mi hasznára tudna lenni vele másoknak? Eltűnik a szemük elől, hogy ne kelljen látniuk a képét? Nonszensz, hogy ezzel elkezdjen szuperhősködni... Ezért is vívódott annyira, mikor Umi kijelentette, hogy elviszi magával a gyűlésre, hiszen egyfelől nem szeretett volna jobban belemászni ezekbe a túlvilági dolgokba mint szükséges, viszont hamár Umi megteszi, akkor meg nem hagyhatja hogy egyedül tegye...
-Folyton ezek a dilemmák... -lépett ki sóhajtozva a zuhany alól, amitől némi felfrissülést várt, de tükörbe nézvén látott összehúzott szemöldöke továbbra is nyugtalanságáról árulkodott. Elfogyasztva szerény reggelijét összeszedte a legfontosabb cuccait, megbizonyosodott róla, hogy a medálja most is mint mindig a nyakában lóg, majd bezárva maga mögött az ajtót a kapuban várta tovább a már így is késében lévő társát. Ez nem volt újdonság, hiszen ez kezdetektől fogva Umi rossz szokásaihoz tartozott. Sokat gondolkodott már rajta hogy mitől késik el folyton, és ez a kérdéskör csak egészen addig a régen megesett napig maradt homályban, míg először töltött el nála egy éjszakát. Azután, hogy látta reggel készülődni belátta, hogy az is mindegy lenne, ha le sem fekszik egész éjszaka akkor is elkésne. De hát ez Umi...
Nagyokat sóhajtozva halászott elő a postaládából egy magazint amit még kora reggel kézbesíthettek. Nem érdekelte túlzottan, hogy ezt a magazint többségében a női nem képviselői járatják maguknak, hiszen tele volt egy csomó hasznos tippel azzal kapcsolatban, hogy hogyan élhetünk egészségesebben, vagy épp jól bevált tanácsokat tartalmazott azzal kapcsolatban hogyan pihenheti ki magát egy fárasztó koncert után. Olyannyira belemerülve tanulmányozott egy újfajta fejlesztésű algás pakolást, hogy észre sem vette, hogy egy jármű lassít mellette. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg zenésztársa lehet az, hiszen egy motor hangját hallotta, és Umi többnyire autóval közlekedik. Ám a következő pillanatban néhány másodpercre megállt benne az ütő. A hatalmas lelkesedéssel érkező lerohanás csak egy emberhez tartozhatott, viszont akkor az előbbi járműnek is ahhoz az emberhez kell tartoznia...
-Ugye nem?... -ejtette ki a kezéből a magazint, ahogy Umi öleléséből hátrapillantott a két keréken közlekedő szörnyetegre. Tudta ugyan, hogy semmilyen más racionális magyarázat nem létezik arra, hogy hogy került ide a talpig motoros szerkóban bazsalygó társa, ha nem azzal a fekete motorral érkezett, mégis bőszen járatta az agyát, hátha talál valami elfogadható tényállást. Azonban hamar be kellett látnia, itt sajnos nem igazolódik be az a közmondás, hogy a látszat néha csal, mert igenis színtisztán az volt a valóság, amit a szeme előtt látott.
-Azt hittem a baleseted után eladtad azt monstrumot, nem gondoltam volna, hogy veszel egy másikat... -sandított rá aggodalommal és megrovással színezett tekintettel. Eszébe jutott hányszor oktatta már ki társát azután az ominózus eset után, ami kishíján az életébe is kerülhetett volna. Szörnyen meg volt rémülve mikor megkapta a hírt, hogy Umi balesetezett, és nem nyugodott addig, míg az ágya mellett nem ácsorgott a kórházban és tőle nem hallotta, hogy minden rendben lesz. Nem szerette volna mégegyszer átélni, viszont tekintve hogy Umi továbbra is ugyanolyan szeleburdi, félt ez újra bekövetkezhet. És nem csak az ő hibájából! Annyi őrülten száguldozó autós szaladgál az utakon, és ha motorossal karamboloznak, általában annak lesz komolyabb baja, aki nem a mindenféle légzsákkal felszerelt négykerekű kaszniban utazik... Így is nagyon sűrűn hallani a hírekben mennyi balesetet okoznak a sofőrök mostanában ebben a hirtelen jött melegben.
A szokásos, de most az idő szűke miatt valamivel rövidebbre fogott kiselőadás után következhetett az a bő félóra, míg próbálta rávenni magát, hogy felüljön arra a kétkerekű gépszörnyre. Minden porcikája tiltakozott ellene, de már így is késében voltak, és látta, ha nem teszi meg Umi bármelyik pillanatban elbőgheti magát, hogy nem bízik benne. Pedig nem erről volt szó! Ő a környezetében nem bízott, nem a sofőrben...
Miután nagy nehezen rávette magát az indulásra, végig szegény társát szorongatva számolta vissza a perceket mire odaérnek a gyűlés helyszínére.

Rengeteg ismeretlen arccal találkozott, és szörnyen sokszínű tagfelhozatallal bővelkedett a szervezet. Őt azonban senki sem kérdezte meg, hogy mit keres itt, amit nem igazán nehezményezett, de azt már inkább, hogy rájött ugyanúgy tagként kezelik mint Umit. Hiába tiltakozott kézzel-lábbal, hogy ő itt csak kísérő, a megbeszélés vége után nem sokkal, már a gyakorlótérnek kinevezett gyártelepen találta magát. Összezavarodva pillantott hol a mellette nézelődő zenészre, hol a többi tagra. Ekkor megpillantott egy feléjük különösen nagy elánnal integető férfit. Hirtelen nem tudta ki lehet az, de jobban kutatva emlékezetében csak rájött, hogy mintha az egyik koncertjükön ügyelt volna a biztonságra a Yuutaként bemutatkozó férfi. Miután megbizonyosodott magában az információról, és hasonlóan tanácstalan társa fülébe súgta a rejtély megfejtését, egy megnyerő mosollyal intett vissza a férfinak.
Nem volt azonban sok idejük a nézelődésre, hiszen ekkor felbukkant egy fiú, aki valamiféle cetlihúzással próbálkozott csoportokba terelni az embereket. Sky ezen a ponton már végképp kétségbeesve fürkészte a tömeget, és az emberek kezében virító cetliket, pláne akkor, mikor meglátta, hogy ő és Umi nem ugyanolyat húztak...
-Izé...Umi, ez nem egyforma... -mutogatott rémülten a papirosokra, de a következő pillanatban faképnél hagyták saját dugájába dőlve. Cseppet sem nyugtatta meg, amint meglátta, hogy társa két igencsak zűrösnek tűnő férfi felé üget.
-Csak tud magára vigyázni... Na jó, de ha mégsem akkor is itt leszek egy lépésre. Elvégre ezért jöttem, nem azért, hogy engem is besorozzanak... -sóhajtozott nagyokat. De nem volt mit tenni, ha már nyakig benne van ebben az egészben, akkor meg kell tennie minden tőle telhetőt. Összeszedve maradék lelkierejét szorította meg a cetlijét, és kezdett el járkálni az emberek között, hogy megtalálja ki lesz alkalmi edzőpartnere. Rövidesen rá is akadt egy korántsem barátságosnak tűnő, unottan a tömegbe bámuló fiatal lányt. Félve lépett oda hozzá, és mutatta meg neki a papírkáját.
-Szia, engem Torao Sorajinnek hívnak és egyáltalán nem tudom mit keresek itt, de azt hiszem én leszek a partnered. -villantott fel egy kétségbeesett mosolyt a bemutatkozás végén.

Ó, hogy cseszné meg a fenséges igazgató úr, hogy ilyenkor korán reggel, mikor még a rohadt postások is még csak az életmenő kávéjukat iszogatják, odarendel abba a szakadt kastélyba! Kellett nekem belépni! Mégis mi a francot akar ilyenkor? Nem ér rá mondjuk két-három óra múlva mikor frissen és kipihenten tudnék odamenni? Komolyan, egyszer ebbe fogok belehalni, hogy valami hülyeséggel megzargatnak korán reggel, és az idegtől agyérgörcsöt kapok...de az tuti, hogy ha elpatkolok, akkor kikísértem a világból is! Hülye lennék elmenni addig a halálistenekhez, míg nem vettem rajta egy kielégítő bosszút. Biztosítanám neki az állandó kialvatlanságot, ami mostanában engem súlyt. Áhh, hagyjuk a francba, egy jó dolog van ebben, hogy talán ott lesz Hitomi, más nem. Bár Őt sem tudom, hogy mi is van köztünk ,vagy hányadán állunk a dolgoknak, mert tulajdonképp nem történt semmi, csak beszélgettünk...próbáltunk, ez a helyesebb kifejezés rá. Közben görcsösen próbálok magamra szuszakolni egy farmert, mivel a korai telefonhívás után még mindig ki vagyok kicsit akadva, észre sem veszem, hogy igazából a pulcsimba akarok belemászni, nadrág címszó alatt. Tököm! Nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy nyomós oka volt rá, hogy odarendeljen, mert ha nem, bizonyisten, hogy patáliát fogok csapni. Aztán felőlem lehet az atyaúristen, vagy az USA elnöke is, leszarom, én leoltom, ha nem tetszik valami! Ha ez nem lenne elég, Natsuki még alszik, és biztos nem lenne lelkes, ha felzargatnám hajnalok hajnalán azzal, hogy csináljon már nekem valami reggelit, mert én képtelen vagyok rá...nem ártana megtanulnom főzni. de végül is minek, ha itt van a szomszédban békésen szuszogó fogadott Húgom? Amúgy is, nincs szívem felkelteni. Van elég gondja az én hülyeségeim nélkül is. Végül is, nem vagyok a család tagja, csak egy kolonc, mint egész életemben is voltam. Vagyis, én így érzem, aztán lehet hogy Tomátóval már családtagnak tekintenek, de mindenesetre én így érzem. De le van tojva, az egész életem egy tömény szívás volt, és eddig sem keseregtem miatta, miért most kezdjem el? Öltözködés közben rájövök, hogy nem ártana egy zuhany, ugyanis ki is vagyok akadva, plusz valamelyest feldob talán a dolog. Egy hideg zuhany minden bizonnyal le tud nyugtatni...valamennyire. Próbálok minél kisebb zajt csapni, nehogy felkeltsem a ház úrnőjét azzal, hogy valamiben megbotlok a sötétben, vagy valami ilyesmi, aztán végre sikerül úgy ahogy bemásznom a zuhanykabinba, és jó negyed óra múlva vacogva szállok ki, hogy szárazra töröljem magam. Hozzászoktam már a hideg zuhanyhoz, a csapatnál is sokszor szoktuk csinálni, na meg reggel eléggé fel tudja kelteni az embert. Természetesen nem fecsérlem azzal az időmet, hogy odacsoszogjak a törülközőig, hanem az jön, pontosabban lebeg hozzám. Kifizetődő, ha az ember tárgyakat képes röptetni az akaratával. Nem viszem túlzásba, de az alapvető dolgokat azért így csinálom. Hülyén is nézne ki, ha a zuhanyzó lebegne el hozzám, és nem én másznék el a fürdőbe. Meg tudnám csinálni, de gyanítom, hogy botrány lenne belőle otthon.
Miután végzek és felöltözve virítok a szobám közepén, ránézek az órámra, és egy elmorzsolt káromkodás közepette atom tudtára a világnak, hogy nem lesz időm reggelizni. Márpedig ha nekem nincs időm reggelizni, akkor kurva nagy baj van! Mindegy, nem érdekel, majd lehúzok max valakit valami ropival, vagy mittudomén, biztos lesz valakinek. Nem elsőként, és nem is utolsóként érkezem a terembe, szóval nem késtem el. Arcomon gúnyos vigyor jelenik meg, hiszen ezek szerint nem csak nekem okozott fejtörést a korán kelés. Bár az itt jelenlévő arcokról inkább más jut eszembe, minthogy a Raion hős atomhős tagjai, de hát ki tudja. Ettől még egyikből se nézek ki még ennyit se, hogy a saját cipőjét be tudná kötni egyes-egyedül. Rohadt morcos arccal ülök az asztal mellett és közben figyelem a be-beszivárgó alakokat. Hitomi is befut közben, akinek egy kurta "Hali"-val köszönök. Ő is elég feldúltnak tűnik, ne mis csodálom... Bocsi, de most még a megszokotthoz képest is bunkó vagyok, evvan! Bár most egészen nyugodtan üldögélek, az a bizonyos ér egyre jobban kezd dagadni halántékomon, ahogy egyre több dologra derül fény a tárgyalás alatt. Edzés..gyakorlás..mi a tököm?! Minek? Én nem akarok a nyomorék shinigamiknak bizonyítani, tudom, hogy jobb vagyok náluk. Csessze meg! Ezért keltem fel? Persze az "Izgató" úrnak könnyű. Ő egész nap mást se csinál, csak a titkárnőjével políroztatja a kocsiváltót...mindegy..nem szólok be, mer' nem. Inkább gyorsan elhúzom, mint a vadlibák, amint vége van a tárgyalásnak, és dúlva-fúlva indulok egyenesen haza, ahol legalább egy rendes és normális reggeli vár, mivel Natsuki is felkelt közben. Neki is beszámolok erről a szarról, bár nyilván Ő támogatja a dlgot, de nekem rohadtul nincs ínyemre hogy egy csapat idiótával mutatványozzak. Kaja után meg bezárkózom a szobámba, és valami használható cucc után nézek, amit elvihetnék magammal erre a játszóházra, viszont, tekintve a rohadt nagy rendetlenséget, koránt sincs könnyű dolgom.
- Miért...kell...nekem...ilyen...hülyeségekre...mennem?! - dühöngök, miközben minden szó után egy-egy újabb cuccot pakolok be a sulis táskámba, mivel jobbat most nem találtam, de nekem ez is megfelel. Ha valakinek nem tetszik, húzzon az ombudsmanhoz! Néhány perc múlva kész is vagyok úgy ahogy...itt ott kilóg 1-2 dolog a táskából, mert pl a vékony takaróm már nem fért be teljesen, de nem érdekel. Ki tudja, meddig kell ott rostokolni...remélem legalább normális szállást adnak. De ha nem, azt is megoldjuk. Kíváncsi leszek, hogy tud majd úgy leülni a shinigami, hogy mondjuk egy székláb áll ki az alsó feléből...
Mivel jó idő van, a napszemüvegemet is magamhoz veszem és ha kelletlenül bár, de elindulok a megbeszélt helyre. Natsukitól veszek egy gyors búcsút, még egy puszit is kap, bár azt gyorsan letudtam, mivel utálok érzelgősködni. Odaérve már ott találom Hitomit, meg a többi fura szerzetet is. Komolyan, előbb nézném ki belőlük, hogy egy celebshow válogatására jöttek, minthogy edzésre. Mivel kicsit már jobb kedvben vagyok, váltok néhány szót Hitomival. Egyelőre csak a szokásos, hogy vagy/ mi van veled dolgok, mivel a mélyebb témákba nem lehet belevágni a agyarcú köcsög feltűnése miatt. Ahogy megpillantom a helyet, egyből hevesen tiltakozni kezd agyam azon része, ami még józanul képes gondolkozni, de türtőztetem magam egyelőre, elvégre a többiek előtt sem akarom leégetni magam, bár nem nagyon érdekelnek tulajdonképpen. Az viszont annál inkább, hogy ezt a laphúzós hülyeséget is végig kell csinálni. Komolyan, mint az oviban...ráadásul kéket húztam, Hitominál meg egy tetves zöld színű papír van, ami egyértelműen jelzi, hogy nem jött össze a dolog, vagyis nem vele leszek. Tök jó...kezd felforrni az agyvizem. De legalább az egyik társam jó arcnak tűnik, legalábbis első pillantásra. Bár nem ismerem, de a kezdő szöveg levágása után még az is lehet, hogy spanolni fogok vele.
- De....szívesen belelépnék a szájába. - értek egyet vele, majd elfogadom a chipset, mert ki tudja, mikor ehetek itt utoljára. A másik alak, ez az Umi gyerek, kissé zakkantnak tűnik, de lehet csak a kezdei stressz okozza nála ezt...majd kiderül. Valahonnan ismerős a képe, meg annak a másiknak is, aki vele jött, de hirtelen nem tudom őket hova tenni. Lehet, hogy valamelyik metál együttesnek a tagjai, vagy azzal vannak valamilyen kapcsolatban? Hamarosan ki fog derülni, így, vagy úgy.

- Áh, köszönöm kérdését, kitűnően! *.* Remélem, Ön is jól van és a többiek is! *.*
*Válaszolok gyorsan, még a csoportosulás előtt a fiatal úrnak, miután magamhoz tértem a kitörő örömtől, amit azzal okozott, hogy hozzám szólt és felismert. Hah, tudtam, hogy emlékezni fog rám Ikari úr! *.* Bár nem is tudom, miért kételkedtem ilyesmiben, elvégre hogy is lehetne elfelejteni egy olyan karakteres arcú, szakmájában zseninek számító magánnyomozót, mint jómagam? Különösen azután, hogy a koncertjükön olyan tökéletesen megoldottam a biztonsági dolgokat, hogy még magam is meglepődtem, milyen jól sikerült az egész! Hát ki másnak jutott volna eszébe egyszerű rajongónak álcáznia magát, és az első sorból megfigyelni mindenkit testközelből, hogy megvan-e a minimum távolság a tömeg és a színpad között...?
Nem sokat tudok foglalkozni azonban az eddigi második kedvenc megbízatásomon való nosztalgiázással, mivel, mint említettem fentebb is, már össze is állítják a hármas csapatokat, és hát... Eve kisasszony túlságosan lefoglalja figyelmemet a továbbiakban. Az kicsit meglep ugyan, hogy ilyen pokróchangulatban van szegény, de ezt betudom annak, hogy bal lábbal kelhetett fel. Valaki az éjszaka közepén felhívta telefonon váratlanul, megcsúszott reggel véletlenül a konyhakövön, kiejtette kezéből a jóreggeltkávéját, vagy biztos valami ilyesmi oka lehet bálványom mogorvaságának. Nem, az egyáltalán nem létezhet, hogy alapjáraton ilyen goromba legyen az emberekkel, csakis a fentebbi okok valamelyike állhat viselkedésének hátterében! Hiszen az másik fiatal hölgy is milyen aranyos - bár természetesen nyomába sem ér Eve kisasszonynak -, semmi nincs, ami miatt így kellene beszélnie vele.*
- Nos, a növényeket vagyok képes manipulálni bármilyen környezetben... Erős indákat hozok létre és hasonlók...
*Húzom ki magamat, mikor képességeink (höhö, biztos ez is csak annak a live rpg-nek, vagy minek a része, hiszen mint mondottam már néhányszor, más, hozzám hasonlóan különleges emberrel még nem találkoztam - ezt még Eve kisasszonyról sem hinném el!) részletezéséről van szó. Nekem legalább tényleg van szupererőm! Meg amúgy se tudok kitérni a válaszadás elől, hiszen személyesen nekem szegezi a kérdést Hitomi kisasszony, egy doboz Pocky kínálásával egyetemben. Hangos köszönömmel kísérve veszek is egy rudacskát, mert illetlenség lenne visszautasítani, és elgondolkodva rágcsálni kezdem; tejfölösszájú vezetőnkkel pedig nem is foglalkozok, mivel túlságosan öntelten viselkedik ahhoz, hogy komolyan vehessem. Nem is értem, hogy került ilyen pozícióba; bármelyikünk jobb lenne helyette... Na jó, talán a félszemű, khm, úriember és sötéthajú csapattársa nem annyira.*
- Én ugyan sosem követtem Önt, Eve kisasszony, nem is tudom, miből gondolja ezt!
*Vagyis, bevallom férfiasan magamnak, tényleg tudom. Abból, hogy tényleg követtem... Akkor azonban, ha ezt bevallanám, csődöt mondana magánnyomozói minőségem, elvégre minket is kötelez az a bizonyos titoktartás - és sajnos, még Eve kisasszony sem képes rávenni arra, hogy eláruljam aktuális megbízatásaimat. Fájdalom, tudom, de muszáj... Gondolatban elnézést is kérek tőle, remélem, megérti, hogy nem tehetek mást T^T
Intenzív mentális bocsánatkérés-hullámomat kénytelen vagyok szüneteltetni a következő pillanatban, ugyanis láncon három hatalmas - és nem éppen pacifista külsejű - valamit vezetnek be. Annyira váratlanul történik az egész, hogy legszívesebben felkiáltanék riadtságomban, azonban hamar rájövök, hogy ez nem vetne túl jó fényt szerény személyemre, lábaimat viszont már nem vagyok képes féken tartani, ezért egy szolid levegőbe szökkenéssel nyugtázom, amikor elengedik a lényeket pórázukról. A fene se kérte, hogy itt sétáltassák őket! Ráadásul egyértelmű, hogy gazdájuk gondatlansága miatt szakították el a láncokat, hiszen ki az, aki elhiszi, hogy ilyen vékony kötélkékkel visszafoghatja őket?*
- Rendben, kisasszony!
*Ugrom arrébb fintorogva válaszom közben, a szörny ugyanis már felém csap - szemmel láthatóan nem vagyunk túl szimpatikusak egymásnak. Így hát igyekszem megtartani a kettőnk közti, minimum három méter távolságot, és minden erőmet összeszedve-koncentrálva tenyerelek a földre, aminek hatására elméletileg elő kell kúszniuk félelmetes indáimnak. Még nem csináltam ilyet ugyan, de remélem, ellenfelünk alatt fognak megjelenni, és még jobban bízom abban, hogy meg is ragadják a dög lábait. Vagy legalább megcsiklandozzák, és pár másodpercig nyugton fog maradni a helyén... Kicsit kezd elfajulni ez a live szerepjáték, nemde?*

Szám gonoszkodó mosolyra húzódik, amikor meghallom Hitomi magyarázkodását. Még hogy nem a barátja… Pedig látszik rajta, hogy nem csak úgy, barátként kedveli Zedet. Mondjuk nem mintha tényleg érdekelne, vagy valami. De azért mégiscsak kellemes érzés mást piszkálni bizonyos dolgokkal. Ráadásul néhány embernek tényleg igazán vicces reakciói vannak, és már csak ezért is megéri a dolog.
- Magánnyomozó barátunk egy ideig követett… Bár az még mindig rejtély, hogy miért is. Én meg természetesen észre vettem. – magyarázom teljes közömbösséggel ismeretségünk okát. Hidegen hagy a pasas, ráadásul látszik rajta, hogy egy féleszű, aki magát képzeli a legtökéletesebb férfipéldánynak. Fogadok, az se tűnne fel neki, ha elkezdeném jellemezni fennhangon mindenki előtt, nem éppen barátságos jelzőkkel illetve. Sose értettem, hogy lehet valaki annyira együgyű, hogy a teljesen nyilvánvaló dolgok se essenek le neki.
- Aha, persze, hogy nem követett… – forgatom szemeimet. Érdekelne, hogy vajon miért is próbálja ennyire tagadni, hogy követett. Értem én, hogy csinos vagyok, meg minden, na de ennyire azért mégse kéne bejönnöm egy olyan férfinek, mint amilyen Yuuta. Jobban örülnék egy magas, kisportolt, inteligens, és igen jó módú hímnemű egyednek, aki naphosszat kényeztetne.
Jelenleg legszívesebben kanál vízben is képes lennék megfojtani azt a shinigami ficsúrt. Már nem azért, de mégis mit képzel magáról. Ennyi erővel én is simán kijelenthetném, hogy „van fontosabb dolgom is a játszadozáson kívül”, de mégse teszem. Pedig tényleg van… Ennek tetejében még úgy is beszél velünk, mintha holmi aljas söpredékek lennénk, akik arra sem méltóak, hogy éljenek. Néhányunk szép képet kaphat a shinigamikról, ha még most találkozik velük először… Nekem már volt szerencsém néhányhoz, és hogy őszinte legyek, nem örültem annak, hogy ellepték a házamat. Cseppet se örültem neki…
- Mint azt már említettem, a vizet tudom uralni valamennyire. Ez köbö azt jeleni, hogy ha van víz, tudom használni a képességem, viszont bármikor elveszthetem felette az uralmam. Nem igazán szoktam használni, így a gyakolását is feleslegesnek tartom. – magyarázom Hitominak, elvégre Yuuta csoda lenne, ha felfogná, miről is beszélek… Tényleg nem túlságosan érdekel a képességem, elvégre eddig még sose kellett használnom. Egyedül az foglalkoztat, hogy miért is tudom úgy használni a vizet, ahogy én akarom. Hogy egyáltalán mitől alakulhatott ki. Mert hát Uraharától ugyebár szinte nulla információt kapok. Utálom azt a pasast, az őrületbe kerget a titkolózásával, meg az álszent vigyorával. Néha a hideg is kiráz tőle… Komolyan nem kedvelem, és azt hiszem ezt ő is tudja. Valószínűleg ezért is megy folyton próbál az agyamra az idióta, nyáladzós szövegelésével. Megjegyzem, teljes sikerrel…
Lassan kezdek eléggé kiakadni a pattogó kis ficsúrra. Mégis mit képzel magáról, hogy így beszélhet velünk. Azért, mert ő shinigami, mi pedig emberek, még nem lesz különb nálunk. Felháborító, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak. Legszívesebben odasétálnék, és egy nőies, valamint igen elegáns láblengetéssel jó alaposan tökön rúgnám. Minden bizonnyal senki se fogna le, hála elragadó viselkedésének. Újabb eltűnése, majd feltűnése után néhány hollow is megérkezik, láncra verve. Valahogy nem fűlik a fogam az egész dologhoz, meg nem rég manikűröztettem, meg minden. :/ Ráadásul olyan rondák, hogy az inkább már nekem fáj.
- Rendben, megpróbálom – mondom, és máris a mocskos padlóra helyezem puha kezeimet, hogy megpróbáljak legalább egy kevés folyadékot kierőszakolni a talajból. Így még nem próbáltam képességemet használni, habár nem is igazán gyakorlok vele. Kitudja… hátha összejön. S ha sikerül, akkor egy csinos kis pocsolya alakul majd ki a lidérc alatt.

A lány karótnyelten hűvös bemutatkozásától kicsit megborsózott a háta. Hozzászokott már ugyan, hogy megnézik az emberek, annak ellenére, hogy igazából semmi különleges nincs rajta, de a lány vizslató tekintete inkább egy tábori kiképzőtisztéhez hasonlított azon tényállást ismerve, hogy elvileg csapattársaknak kellene lenniük. Nem tudta mire vélni ezt a fagyos hangulatot, de azért továbbra is kedvesen próbált mosolyogni, mégha az hamarosan megint az arcára is fagyott. Az eddigiek alapján lelkét rá, de talán ki is nézné a lányból, hogy nem zavartatja magát ha esetleg tényleg útban van valamilyen cselekvésének...
-Hát izé... ha stratégiai szempontból nézzük akkor igen... -mentegetőzött kínosan, ugyanis köztudott, hogy ő csak passzív, önvédelmi, és nem aktív támadó képességgel rendelkezik. Szemtől szembeni harcban nem sok hasznát veszik azon kívül, hogy esetleg elterelje az ellenfél figyelmét, vagy a közelébe lopakodjon. Kezdte egyre inkább nem idevalónak érezni magát, de jelen helyzetben már nemigazán visszakozhatott a kiképzés elől. Mivel Yui nem igazán igyekezett csevegéssel elütni az időt, mint a környéken összeállt többi csapatok, ezért Sky a gondolataiba mélyedve igyekezett elfogadható indokkal előállni magának arra, hogy miért ne fogja magát csak úgy és hagyja itt ezt a harcostanyát. Ám nem sokkal később megint a frászt hozták rá, egy hátulról érkező orvtámadás közben. Ijedtében majdnem fel is kiáltott, de határozottan ismerős hang társult az erélyes hátbavágással indított öleléshez. És csak egy valakit ismer, aki képes lenne ilyen módon üdvözölni őt...
-Rii! -fordította hátra a fejét csodálkozva, hogy meggyőződjön tényleg igaza van- Hát engem tényleg csak a szél fújt ide, mert magam sem tudom mit keresek itt...de te miért vagy itt? -hárította vissza a kérdést, hiszen felettébb kíváncsi volt, hogy lassan kiderül, rajta kívül már mindenki tudott erről a szervezetről, csak neki felejtettek el szólni... Azonban a kérdését már erősen ignorálták, amint Rii megpillantotta a lányt, akinél szokásához híven előadhatta magát. Sky csak szemforgatva sóhajtott egy nagyot, hiszen mindig ez van. Már nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget. Ám a következő pillanatban berobbant a képbe Umi-bomba, hogy a szintén szokásos jelenetet játssza le Riivel. Ő csak a fejét csóválta a háttérben, de határozottan jobban érezte magát mint ezelőtt. Most, hogy mind a hárman itt vannak, valahogy sokkal kevésbé tűnt ijesztőnek ez a hely, és a sok ismeretlen arc.
-Nem Umi, én is épp afelől érdeklődtem az előbb, hogy mit keres itt... -nézett kicsit megrovóan Rii-re az előbbi elmellőzött kérdésére visszautalva.
Épphogy csak tisztázhatták az őket idevezérlő okokat, máris mindenkit a helyére parancsoltak, ugyanis kezdődött az edzés. Amint azonban Kaoru előadta a feladat részleteit, Sky egyből hullafehérre sápadt. Mit kezdjen ő egy hollow-val? Elevenen felfalja! Sosem harcolt még velük, sőt alig találkozott még velük,és amikor nagy ritkán felbukkant egy, akkor is csak menekülésre használta a képességét. Egyáltalán nincs semmi gyakorlata a puszta kezes harcban. De mégha menne is vele valamire... az adottságait nézve bármekkorát is üt, az valószínűleg meg sem kottyan a lidércnek.
-Rii... most mit fogunk csinálni? -lépett közelebb hozzá rettegve. -Én nem tudok harcolni... -sorolt be mögé félszegen, tudat alatt talán védelmet remélve a zenésztársától.
Komolyan azt hitte rosszat álmodik, és pofozgatni kezdte magát, hátha felébred ebből, mert ez még viccnek is rossz. De hamarosan meg kellett győződnie róla, hogy ez halálosan komoly... Kaoru visszatért, de nem egyedül jött. A kezében három darab láncot tartott, amiknek a végén egy egy szörnyen ocsmány és cseppet sem bizalomgerjesztő szörnyeteg vicsorgott.
-Nah neeee. -markolta meg hirtelen a medálját, mikor a lidércek elszabadultak, hogy azonnal láthatatlanná váljon és szedje a sátorfáját innen, de aztán eszébe jutott, hogy nem hagyhatja csak úgy itt Rii-t és pláne Umit... Ki akart tartani mellettük, de halvány lila gőze sem volt, hogy hogy fog megküzdeni ezzel a szörnyeteggel, így továbbra is földbegyökerezett lábbal ácsorgott Rii mellett, hátha neki van valami mentőötlete.

*Igazán nem értem, miért viseltetik ilyen negatív érzelmekkel irányomba Lachance kisasszony! Pedig keresve sem találna jobbat nálam - elvégre ki ne szeretne, khm, jó viszonyt ápolni egy magamfajta sztárnyomozóval, aki még ráadásul igazán sármos, udvarias és lovagias egyszerre, a tökéletes és fitt külsőről nem is beszélve? Jó, persze, talán egyelőre nincs túl sok megtakarításom, ez azonban rögtön meg fog változni, mihelyst kapok egy újabb megbízatást. Sőt, mit újabbat, mikor jelenleg is éppen dolgozom, ráadásul az a zöld-fehér ruhás focidrukker Kisuke úr mindig is jól megfizetett! Igaz, főleg élelmiszert, bútorokat és hasonló dolgokat kaptam tőle munkám jutalmául, de azok mind kifogástalan minőségűek voltak, amiket egyébként - fájdalom! - nem állt volna módomban megfizetni. Hiába, ez szakmám igazi varázsa - egyszer fent, egyszer lent... Szerencsémre azonban mindig lesznek majd féltékeny férjek és feleségek, szóval mindig lesz valami elfoglaltságom. A nyugdíjkorhatár pedig igen szabadon alakítható, munkaidőm pedig kellőképpen rugalmas, sok szabadidővel Egyébként is, az alkalmazkodókészség alapvető pillére a magánnyomozói szakmának, étel nélkül pedig nem lehet élni, így még spórolok is Urahara úr fizetési módszere segítségével, hiszen nem kell élelmiszerre költenem.
Mostani feladatomért pedig még veszélyességi pótlékot is fogok kérni, ezt már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megláttam azt a különös szörnyet, amit ránk uszított a fiatalúr >3> Micsoda felelőtlenség, ilyen veszélyes fenevadakat szabadon engedni! Ki tudja, legközelebb neadjisten egy gyereket találnak meg, aki teljesen védtelen... Még jó, hogy kislányom egy Karakuránál sokkal veszélytelenebb, vidéki kisvárosban él jelenleg, ahol nincsenek ilyesfajta szörnyetegek! O.o*
- Vigyázzon, kisasszony!
*Kiáltok Hitomi-san felé, bár elnézve gyorsaságát (csak tudnám, hogy képes ilyen mozdulatokra!), nincs túl nagy szüksége figyelmeztetésemre. Mindenesetre felelősségem és fontosságom teljes tudatában, büszkén húzom ki magamat, hogy segítettem csapattársamnak. Sajnálatos módon azonban nincs túl sok időm örülni, mivel a következő pillanatban már meg is jelenik egy pocsolya a jószág alatt, így végre elérkezett saját földöntúli tehetségem nyílt debütjének pillanata! *3* Tenyeremet a talajra csapva igyekszem minél több erőt összpontosítani a földbe, majd egyenesen a víz felé küldeni félelmetes növényeimet, hogy ádáz ellenfélként rátekeredjenek a lidérc lábára és fogva tartsák azt. Igaz, hogy eddig még nem sikerült elérnem, hogy mozgásra bírjam indáimat, most azonban mégis sikerül - férfiasan be kell valljam, magam is meglepődtem rajta egy pillanatra, de hát minden hős szintet lép bizonyos időintervallumonként... Szóval kúszónövényeim egyenest elkapták a szörny lábát és meg is tartották addig a pár pillanatig, míg Hitomi kisasszony kiáltása el nem jut fülemig. Igyekszem minél gyorsabban félrepattanni, hogy biztonságos távolban legyek mindennemű folyadéktól a területen, bár egyensúlyom megbillen kicsit, így fenékre huppanok akaratom ellenére. Biztos egy nagyobb kőben buktam fel - csakis ez lehet az indok, sőt, az alávaló kavics minden bizonnyal saját akaratából ugrott mögém csak azért, hogy levegyen a lábamról >.>
Akciónk mindenesetre sikerrel zárul, így végre ellenőrizhetem, hogy állnak a többiek, és szükség esetén akár közbe is avatkozhatok, ha már ilyen zseniális mozdulatokra képesek növényeim. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom azonban, hogy már mindenki végzett, illetve azt is, hogy észrevétlenül kiegészült a csoport egy újabb ismeretlennel, egy fiatal lánnyal. Fel se tűnt a nagy harc közepette, hogy eggyel többen lettünk... Tárgyalását a nagyszájú fiatalúrral nem hallom azonban, túl messze vannak ahhoz, illetve mini lehallgatókészülék-izém sincs nálam - nem éreztem szükségét magammal hozni, elvégre most nem féltékeny férjekről-feleségekről volt szó, eszembe se jutott volna, hogy esetleg szükségem lenne rá. Na, majd legfeljebb kifaggatom Hitomi kisasszonyt, ő úgyis épp velük beszélget!*
- Mint az előző percek bemutatták, verhetetlen csapat lennénk, Lachance kisasszony, nem gondolja?
*Szólalok meg sármosan vigyorogva, mikor magunkra maradunk, többet azonban nem tudok mondani, mivel időközben harmadik társunk is visszatér, és kiderül, ideje indulnunk a következő próbatétel helyszínére. De várjunk... Nem csak ennyi volt feladatunk?! O.o A néma csend hatására pedig még én is kezdek feszengeni a két hölgy mellett, amire a különös hangok is csak rájátszanak, amik felénk szűrődnek valahonnan...*