Az események pozitív menetének alakulása majdhogynem olyannyira meglep, mint ahogy a múmiát a hátának csapódó vaslap. Elégedetten pillantok le a kezeimben tartott, némileg rozsdás csövekre, amiket szinkronban megpörgetve igyekszem meghatározni azok súlypontját. Fanyar mosollyal kell tudomásul vennem, miszerint ezeket egyáltalán nem fegyvernek találták ki, így habár egy utcai verekedésben hasznát venném egy-két pillangókés vagy boxer ellenében, igazán kétlem, miszerint annak a hatalmas bárdnak is képesek lettek volna megálljt parancsolni. Vonásaimon hamarosan az undor kifejezése veszi át a csalódottság helyét, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni az effajta rendetlenség látványát! Ellenfelem vélhetőleg még a fejét is elhagyná, ha az nem lenne a nyakán… Várjunk csak, hol van az a kobak? o.O Értetlenkedve pillantok körbe a helyiségben, túlságosan messzire biztos nem repülhetett egy lezárt teremben! Éppen az utolsó másodpercben vagyok képes lebukni az említett testrész útjából, ami különös fénybe burkolózva száll egy helyre, ahol további szervek, s egyéb gusztustalan dolgok várják. Valami belső hang már korábban is ott motoszkált bennem, mely előzékenyen megsúgta, nem lesz ez azért ennyire egyszerű menet, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Be kell látnom, képességeim hiányában, pusztakézzel képtelen vagyok elpusztítani olyasvalamit, ami korlátlan újraegyesülésre képes, ameddig van miből építkeznie. Valójában csupán emberi szemmel nézve látszik legyőzhetetlen ellenségnek, korábbi önmagam simán apró darabokra szabdalta volna, azután pedig egy egészen egyszerű kidouval hamuvá égethető minden egyes gyomorforgató összetevő. Gyors fejrázással zavarom el a nem megfelelő gondolatokat, abból kell dolgoznom, amim van és nem azon keseregni, hogy mim lehetne.
Láthatóan felesleges lenne bíznom a szavak erejében, habár arca valamilyen szinten Anjealére emlékeztet, felismerni mégsem akar, s amennyiben ez másképp is lenne, vélhetőleg akkor sem tudna megálljt parancsolni tetteinek. Jogosan élhetek a gyanúperrel, mely szerint egész itteni szenvedésem okozója az ismételten megjelenő gyönyörű nő, akiben sajnálatos módon egyetlen egyéb szimpatikus jegyet sem tudok felfedezni. Igazán bosszantónak találom nyugodt mozdulatait, hiszen Én éppen a haláltusámat vívom, ha nem tűnt volna fel Neki! Na jó, kicsit talán túldramatizálom az összecsapás tényét, hisz’ egészen idáig egyetlen sérülést sem tudott okozni az a böszme fejsze, viszont ettől függetlenül szellemileg igencsak megviselt a sok rettegés meg idegeskedés. A furcsán foszforeszkáló homokóra látványa valamilyen megfoghatatlan nyugtalansággal tölt el, amin a felcsendülő szavak sem segítenek túljutni. A sajnálkozó pillantásokból ezen a helyen eleget kaptam ahhoz, hogy beoszthassam további életem minden napjára, nem kell a kamuduma, inkább valami használható tippet adjon, amit felhasználva végre két vállra tudom fektetni az újra támadóállásba helyezkedő szörnyűséget. Fauna mutatóujjának irányát követve pillantok végig magamon, csakhogy felháborodottan hördülhessek fel ezután. Ez nem olyan pillanat, amikor kedvem lenne egy kis etyepetyéhez, ráadásul feleségem van, akit szeretek meg minden! El kell telnie néhány másodpercnek mire leesik hova is mutat valójában, ámbátor ezzel sem vagyok sokkal előrébb, szó se róla. Az ékszeres doboz tartalma számomra használhatatlannak tűnik a harcban, de valamire mégis képes lehet, így nincs már hátra, mint megfejteni ezt a kérdéskört. Mivel semmilyen kiindulási támpont nem segít, ezért egyedül önmagam találékonyságában bízhatok. Nem túl jók az esélyeim…
Mélázásomnak hála majdhogynem egy fejjel rövidebben folytathatom pályafutásomat, hiszen eddig ismeretlen támadásformával rukkol elő a két lábon járó szarkofágszökevény. A kékesen derengő energiahullám elől testi épségemet sem kímélve vetődöm félre, a megérkezés kecsessége eléggé kétségbe vonható, ráadásképp a nyelvemre is sikerül ráharapnom, aminek köszönhetően fémes íz tölti be a számat. Véres nyálat köpködve igyekszem négykézláb kimászni a veszélyzónából, majd amint elegendőnek vélem a távolságot, feltápászkodom. Kétségtelenül esélyem sincs felvenni a versenyt fizikai erejével, ellenben gyorsaság tekintetében az Én oldalamra billen a mérleg nyelve, ezt kell kihasználnom, ebből tanácsos akciót építenem. Türelmesen kivárom, mígnem ismét csapásra emeli méretes fegyverét, majd ez követően az utolsó pillanatban lépek ki balra, ezáltal tiszta rálátásom nyílik a lény halántékára. Eszemben sincs hezitálni, a lehető legnagyobb erővel sújtok le kissé féloldalasan az adott pontra, természetesen az asztalláb rozsdásabb, hegyesebb végével. A csont hátborzongató reccsenése most örömódaként csendül füleimben, s már-már éppen ellépnék a kifröccsenő vér útjából, amikor rá kell jönnöm, ellenlábasomban egyetlen csepp sincs az éltető folyadékból. Legszívesebben homlokon csapnám magam, viszont szerencsére van egy igen segítőkész hullahegyem, aki szívesen megteszi ezt helyettem. A visszakézből érkező pofon erejétől a hátam mögött lévő falig repülök, könnyedén beágyazódva az üveges szekrénybe, aminek polcai egyáltalán nem nyújtanak kényelmes támaszt egy elfáradt vaizard megviselt gerincének. Sőt, túlzás nélkül állíthatom, finomra őrlik a csigolyákat, kérni sem kell! Az idő előrehaladtával esélyeink egyre jobban kiegyenlítődnek, habár nem kriptatöltelék lesz egyre élőbb, jómagam leszek lassan holt.
- Bumm, telibe! – nevetek fel harsányan, ami rögtön át is megy fájdalmas sziszegésbe, egy-két bordám biztos csődöt mondott. – A kisfiad durván pofára fog esni, nem jöttem felmentő sereg nélkül! Itt a válasz, amit akartál: ma egyikünk sem fog meghalni!
A kissé szakadt egyenruha ujjával letörlöm a szám oldalán csordogáló vérpatakot, s megszorítom a kezemben tartott vasrudakat, bütykeim szinte teljesen kifehérednek. Az ütésekkel-vágásokkal semmit nem értem el, ezért az új stratégiám nem a szörny szétcincálására irányul, attól sokkal elegánsabb végzetet képzeltem el számára. Reményeim szerint működni fog a stratégia, amit kigondoltam, miután a mostani is a „B” terv már, ettől többre egyelőre nem telik. A fémlapocska felhasználhatóságában igazán kételkedem, de Nekem nem sokat ér, ebből adódóan gondolkodás nélkül fogok megszabadulni tőle, ha úgy hozza a Sors. Az izgalomtól egyre haragosabban zubog ereimben az adrenalin, hamarosan csupán tompa nyomásként érzékelem a bekapott sérülések által gerjesztett fájdalmat. Íme egy olyan vizsga, amin végre valahára megmutathatom mennyit is ért az a rengeteg óra, amit fizikai edzésre fordítottam és nem támaszkodhatok azon tudásomra, amely amúgy kiemel az átlagból. Nagy levegőt veszek, lassan kifújva némileg megrázogatom karjaimat, eltávolítva ezáltal a kezeslábasomra tapadt üvegszilánkokat, illetve kicsit bemelegítve elgémberedett izmaimat, amiket a kábítások sorozata közben nemigen voltam képes használni. Döngő léptekkel kezdek futásba, ugyanolyan öngyilkos módon közeledve, mint ahogy az ismeretségünk első perceiben is tettem, de ezúttal fel vagyok rá készülve a lehetőségre, mely szerint kétszer ugyanaz a trükk biztos nem fog bejönni. Sejtéseim az elvártaknak megfelelően beigazolódnak, amikor félúton találkozom a fokos élesebbik részével, a suhintás indítási szögéből adódóan egyértelműen a nyakamra céloz. Ostoba döntés, a helyében ekkora bestiális erővel nem szórakoznék, simán belevágnám az ellenfél mellkasába akár öt méterről is fegyverem. Szerencsére ez hamarabb jutott eszembe, mint Neki, második dobása pedig ígérhetem, nem lesz.
A mozdulatok lelassulni látszanak. Az utolsó pillanatig kivárok, mígnem térdre vetem magam, majdnem 180°-ban hátradőlve suhanok el a halálos csapás alatt, így az mindössze két-három tincset tud lemetszeni mesteri hajkölteményemből, ám ezért lakolni fog, kamatosan! Csúszásomat megszakítva és a lendület által adott plusz segítséget felhasználva vágom a kezemben tartott egyik karót a múmia bal lábfejébe, ezzel a padlóhoz szögezve a megnevezett végtagot. Esélyt sem adok a felocsúdásra, amikor talpaim együttes erejével a másik láb hajlatába rúgok, szétszakítva ezáltal az ottani inakat, amiket ugyan nem lehet nagy megerőltetés regenerálni, de képtelenség hiányuk mellett állva maradni. Ennek köszönhetően tompa puffanás közepette landol oldalamon az oszladozó tetem, minek bambán kalimpáló jobb alkarja is odaszögezésre kárhoztatik. Szaporán lihegve mászom fel és nehezedek mellkasára, megpróbálván tudomást sem venni az iszonyatos bűzről, ami ilyen közelségben egyáltalán nem egyszerű feladat. Kapkodva nyúlok zsebembe a lapocska után kutatva, ezt követően hangzik el diadalittas kiáltásom:
- Ezt kapd be! – minden undoromat leküzdve vágom a képébe öklömet, pontosabban a fogai által alkotott rozoga falon keresztül szeretném bejuttatni a doboz tartalmát az élőhalott belsejébe. Minden bizonnyal fel fog ragadni a nyálkahártyájára és elképzelhetetlen kínok közepette fogja majd a végletes halálát okozni… vagy nem. Máskülönben az asztalnak még maradt két felhasználható darabja, amelyekkel minden Rám nézve veszélyes csápolás megakadályozhatóvá válik. Nos, lehet zsenialitásom ismételten atomvillanásszerűen bukkant a felszínre, mert amennyiben ez másképp lenne, visszaszerezni a kijutás kulcsát nem volna egy szép történet, sem illatos.

Sértéseid süket fülekre találnak, legalábbis a groteszk maszk semmilyen érzelmet nem tükröz, csupán egy halk hümmentést kapsz válaszul, ami alig képes felülemelkedni a központi generátor mormolásán. A szavak elszállnak a széllel, csupán a tettek azok, amik örök időkre fennmaradnak. A fényesen izzó körpengék halálos pontossággal száguldanak irányodba, azonban még a találat előtt fennakadnak a shikaiod által gerjesztett ködfalon, ennek megfelelően veszélytelenül siklanak félre oldalaid mellett. A támadás váratlanul éri, kezeivel és szárnyaival próbálja védeni magát, ám képtelen megfelelő fedezéket biztosítani teste számára, ebből adódóan hamarosan vörös vércseppek kezdik áztatni a sötét padlózatot. Visszataszító hörgéssel kezd el zuhanni, de ha mozgásod közben véletlenül oldalra pillantasz, megláthatod, miszerint újabb üvegkoporsóban szűnt meg a világítás, csak elvétve találhatsz olyat, amiben még van élet, a szó legszorosabb értelmében. Ennyi figyelmetlenség elég is Conolly számára, a semmiből tűnik fel és ragadja meg torkodat, miközben ezzel egyidejűleg fegyvert markoló kezed is lefogásra kerül. Ilyen közelről nem kerülheti el figyelmed a tény, mely szerint alakja vibrál, mintha nem is ehhez a létsíkhoz tartozna. Töprengésre ellenben nincs sok idő, hisz’ váratlan mozdulattal fordítja természetellenes szögbe csuklódat, eltörve ezáltal azt.
- Ejnye-ejnye, milyen türelmetlenek vagyunk! – szólal meg kedélyesen, ha kell túlkiabálva esetleges szitokáradatodat, amit a nyakába kívánsz zúdítani. – Aräwn igazán megharagudna Rám, ha hagynám Neked összetörni a tárolóját. Lásd be, itt és most nem győzhetsz, ezen a helyen halhatatlan vagyok, az elmúlás olyan számomra, akár egy rossz álom, akkor kelek fel belőle, amikor csak akarok. Megállítani, Te, nem vagy képes!
Kardforgató karod egyetlen, lüktető fájdalomgócként lóg esetlenül oldalad mellett, az akasztott ember immáron nem szentel rá több figyelmet. Eleget szórakozott már, nincs sok hátra és végre teljes valójában visszatérhet a földi életbe, nem csupán egy elmúlt alak satnya lenyomataként, újra élni fog, ha a gép megfelelő mennyiségű életenergiát volt képes összegyűjteni. A látszat eltörpül a valóság mellett, a csőrendszer nem csak erre az egyetlen csarnokra terjed ki, hanem behálózza a Forestfield Asylum egész területét. A betegek, az orvosok, a biztonsági személyzet minden egyes lélegzetvételükkel egyre inkább gyengültek, lassacskán elsorvadtak, akárcsak a sötétben tartott virág. Rövidesen már nem volt elég nagy a kiszipolyozandó terület, a megfoghatatlan rosszindulat rátelepedett a termőföldekre, s a korábban virágzó vadvilágra is. Az állatok érzékelték a bajt, s elmenekültek előle és hamarosan a hétköznapi emberek is képesek voltak észrevenni az intő jeleket. Féltek, tartottak az átkozottnak vélt elmegyógyintézettől, gyűlöletük célpontjává az ártatlan pácienseket tették. Viszont arról senki sem tudott, hogy az egész egy jól megtervezett, ördögi terv része. A professzor - fia és felesége elvesztése miatt érzett bánatá okán - beleőrült a gyászba és a tükör kihasználta gyengeségét. Lelkekért cserébe ismét láthatta gyermekét, aki ugyanúgy cseperedett lassacskán, mintha a kenderkötél húrok nem is vetett volna véget életének oly’ fiatalon. Vékony vonal húzódik a megváltó szeretet és az elemésztő téboly között. A vak képmás lomhán fordul oldalra, ujjai elengednek, személyed pedig ismét az éltető oxigén után kapkodhat. Nincs semmi a kezedben, ami képes lenne megállítani? Hisz’ végeztél Vele, számtalan alkalommal!
- Bocsáss meg, apám! – elméje elveszíti a fókuszt, hangja sokkalta vékonyabbnak, már-már gyermetegnek tűnhet. Repülni is képes, mégis megigézve kezd a generátor irányába botorkálni, orra alatt valamit mormolva. - Snowflake, snowflake, little snowflake. Little snowflake falling from the sky. Snowflake, snowflake, little snowflake. Falling, falling, falling, falling, falling, falling, falling, falling, falling... falling on my head.
A dallam némileg hamis, a szöveg egészen egyszerű, feltehetőleg gyerekdal lehet. Mégsem ez a legmeghatározóbb jelenség a teremben, hanem az immár kikövetkeztetett rendeltetésű szerkezet fölött egyre inkább alakot öltő, elmosódott szellemalak. Körvonalai robusztusak és láthatóan a fókuszként szolgáló ereklyéből mászhatott elő. Nem kell túlzottan nagy géniusznak lenni a kirakós összerakásához: mindannyiukat becsapták, Aräwn egy percig sem akart segíteni a megtört apán, csak egy ürügy kellett számára és egy test, amiben eme síkra léphet. S amennyiben ez megtörténik, elszabadul a pokol!

Igyekszem visszatartani a feltörekvő öklendezést, azonban kézfejemmel egy hulla szájában valahogy nehezebb ezt kivitelezni, mint ahogy első hallásból kitűnik. Oszlásnak indult, de még mindig élő húst tapinthatok, a kitört fogak olyan egyszerűen adnak utat öklömnek, ahogy a katonai sorfal kettéválik a parancsnok érkezésekor, ezzel biztosítván a megfelelő kíséretet a haladáshoz. Eléggé morbid a metafora, bele se merek gondolni miféle bajokat kaphatnék el, amennyiben mondjuk példának okért felsértené bőrömet az egyik csorba csontvég. Való igaz, manapság egészen korrekt művégtagokat tudnak gyártani, s talán még Hachi is képes lenne visszafoltozni egy szerencsétlenül járt, fertőzött kart! Fejtegetésemben eddig jutok, lévén érzem, ahogy az alattam lévő test elveszíti minden tartását, ugyanaz a jelenet játszódik le, mint megérkezésemkor, csak éppen fordítva. Sosem gondolkodtam rajta, hogy vajon milyen is lehet az emberi porhüvely leépülése a koporsóban, azonban most első kézből láthatom micsoda pusztításra képes az idő! Lassacskán minden puha szövet eltűnik, porrá lesz, mi porból lészen, nem marad egyéb hírmondója a múmiának a megsárgult csontokon kívül. Térdelő pozícióban pihenve, tenyereimmel térdeimen támaszkodva próbálom kifújni magam a megerőltető harcot követően, úgy vélem, ez a halandó szervezet legnagyobb hiányossága, tűréshatára meglehetősen alacsony, holott normál esetben egy, az előbbihez hasonlatos összecsapás még csak meg sem izzasztott volna, nem is beszélve a szerzett sérülések mértékéről. Habár ebben a létesítményben a valóság és a képzelet elválaszthatatlanul kezd összemosódni, nem vagyok egészen biztos benne, miszerint nem-e az elmegyógyintézet gyógyszereinek köszönhető eme utazás, valamint múltam azon aspektusai, amelyek bizonyítják shinigami mivoltomat.
Valahogy képtelennek érzem, hogy meglepődjek az újabb változásokon, lassacskán minden felveszi ugyanazt az ütött-kopott, elhagyatott formát, ami első belépésemkor is köszöntött. Halkan krákogva emelkedem fel a padló közeléből, a felkavarodó rengeteg por igencsak fullasztóan hat, s amikor segítségül szeretném hívni az egyik polcot, vastag pókhálóba gabalyodok. Undorodó grimasz kíséretében lejtek egy bénább népi táncot, ekképp igyekezvén lerázni a Rám tapadt rettenetet. Ekkor pillantom meg szemem sarkából a közelítő Faunát, akinek arcáról sugárzik az öröm, ezáltal csalva elő belőlem értetlenkedő pillantásokat. Miért örvend, amikor egyértelműen legyőztem a szolgáját? Hamarosan erre is fény derül, amint közelebb érve váratlanul megtorpan, csuklóin és bokáin aranyló béklyók akadályozzák továbbhaladását. Rövid időn belül megint változásba kezd a távolban, börtön ez, s nem kórterem. Megláncolt, fogságba esett lelkek tucatjait vélem felfedezni mögötte, orvosok, ápolok, betegek lelkei, amik képtelenek szabadulni. Elképedésem egyértelmű, habár nem egyszer láthattam már ilyesmit pályafutásom során, általában a röghöz kötött lélekből hollow válik, ha egy halálisten nem érkezik időben a megtisztításához. Ellenben jelenleg valami egészen más állhat a háttérben, mivel rövidesen az Én alkarjaimon is megjelenik valami aranyszínű fény, melytől megszabadulni semmilyen formában nem vagyok képes. Ugyan szellemi lény vagyok, ám legjobb tudomásom szerint nem szabadultam meg a gigaiomtól, ebből adódóan élőnek számítok, azt hiszem. Vonásaimon a sértődöttség kifejezése rajzolódik ki, igazán meg is kérdezhette volna milyen képességekkel rendelkezem, kielégítő válaszok egész tárházával rendelkezem!
- Nincs ok az aggodalomra… - mormogom alig hallhatóan, miközben megpörgetem a kapott kardot, keresve annak súlypontját a legmegfelelőbb forgatás érdekében. – Fogalmam sincs, kicsoda lehet ez az Aräwn, de legalább tényleg bebizonyosodott, nem vagyok őrült! Kiszabadítalak benneteket, ígérem!
Belém helyezett bizalmuknak nem fordíthatok hátat, s hiába támadott meg a nő, úgy döntök, segítek Neki, valamint társainak. Talán a Forestfield Asylum dolgozói nem voltak semmivel sem jobbak utódjaiknál, azonban a páciensek minden bizonnyal ártatlanok, maximum betegségük okán tehettek olyasmit, ami nem túlzottan helyes. Természetesen itt nem a pszichopata sorozatgyilkosokra gondolok, azok megérdemelnék, hogy az idők végezetéig sínylődjenek egy ehhez hasonló helyen. Az eltünedező szellemeknek hátat fordítva gyorsítom meg lépéseimet, célom a megjelölt helyiség az alaksorban, ahol valószínűleg megtalálom a kijutáshoz szükséges zárat, a kulcs már amúgy is a kezemben van Scaoileadh képében. Ennél nehezebb nevet valószínűleg kitalálni se lehetne, minden bizonnyal beletörne a nyelvem, amennyiben hangos szóval szeretnék hivatkozni újdonsült fegyveremre. Mondanom se kell, valamivel nagyobb magabiztosság tölt el, ugyan a rozsdás vasrudak is szolgáltattak némi védelmet és támadóerőt, viszont az edzett acélnál kívánni sem lehet jobb társat, ráadásul ez valami spéci bicska lehet, a szépség szavai alapján minden itteni élőhalott elpusztul tőle, ebből következően jó távolabb tartani magamtól, semmi kedvem elszublimálni az éterbe! Széles folyosókon vezet utam, haladásomat a szétszórt lomok mellett párokban járó kriptaszökevények is akadályozzák, amik feltehetőleg már nem megbízóm teremtményei, máskülönben igazán érdekesen akar segíteni megmentésükben! Lassítás nélkül rohanok tovább, a közeli falfelületet használva kiindulási pontként rugaszkodom el, nemes egyszerűséggel döfve pengémet első ellenfelem kulcscsontja feletti csonttalan izomkötegbe, legalábbis annak maradványaiba. Landolásomat sebesen vezetem át egy kisebb bukfencbe, azután tengelyem körül megpördülve, térdmagasságban elkaszálom a másikat is.
A harc meglehetősen monotonnak érződik, hiszen megfelelő felszerelés mellett egyetlen lomhán mozgó entitás sem jelenthet kihívást számomra. Ugyan azon tudásom, amivel másodpercek alatt véget vethetnék a műsornak, most nem áll rendelkezésemre, viszont zanjutsu terén mindig is kiemelkedő eredményeket értem el, talán még osztályelső is voltam az Akadémián az említett tárgyból, habár állításomban nem lehetek teljesen biztos, száz év is eltelt már azóta! A légszomjtól szenvedve, üres balomat a mellkasomra szorítva határolom be tartózkodási helyem, lélegzetvételnyi szünetet engedélyezve szerénységemnek az értelmetlen kaszabolásban. Sajnálatos módon ekképp kell aposztrofálnom cselekedeteimet, hisz’ nincs olyan mozgó hullakupac a vidéken, aki felérne hozzám harc terén. Könnyen megállapítom, miszerint nem tévedtem el, az ellenfelek megnövekedett száma egyértelművé teszi előttem a tényt, mely szerint a tíz plusz egy főre rúgó csoportosulás után a korábban említett hűtőkamra található. Nagyot nyelve mérem fel a csapat vezetőjének számító, korábban NDK súlylökőként dolgozó rettenetest, kinek meglepő módon ide-oda cikázó tekintete több intelligenciáról árulkodik, mint társaié. Arcomon széles vigyor jelenik meg, ha nem is teljesen, de részben azért megfelelő ellenlábasnak tűnik! Legnagyobb hátrányomnak kétségtelenül magányos mivoltom jelölhető meg, viszont ami megvan nekik fölényben, azt könnyedén ellensúlyozni tudom ésszel, valamint gyorsasággal. Az idefelé vezető túra alatt megbizonyosodhattam ezen felvetésem igazáról, a körülményeket figyelembe véve egyetlen kiiktatandó szörny áll köztem és a kijutás között, a többiek csupán lézengő terepakadályként szolgálnak. Mocskos kezeslábasom ujjával megtörlöm izzadságtól gyöngyöző homlokomat, majd miután nyirkos tenyeremet is szárazra dörzsöltem nadrágom szárában, indulásra kész vagyok!
Széles nyolcasokat leírva alakom körül szambázok be a tömeg közepébe, könnyed mozdulattal távolítva el egy, majd még egy aszott kobakot. Brutális erővel suhanó bárdok között szlalomozva, elegánsnak mondható csuklómozdulatokkal távolítom el az életemet veszélyeztető végtagokat, nemigen lesz itt hadonászás, ha nincs mivel megfogni a balta nyelét! Tervem egészen zseniálisnak volt mondható, mígnem a nagyokos váratlan fürgeségről tanúbizonyságot nem téve lendül Felém, mindkét húsdarabolóját magasba emelve. Sugárzó magabiztossággal rántom fel szablyámat fél kézzel, egyfajta ellentartást kölcsönözve ezáltal, habár egy igen fontos változóról megfeledkezem, mégpedig emberfeletti fizikumom hiányáról! Kapkodva kísérlem meg mindkét markommal meggátolni a csapást, így mélyedhet vállaimba egy-egy bárd. Fájdalmas kiáltás hagyja el számat, ellenben megfelelőbb ötletem nem lévén, hagyom, hadd hatoljon belém mélyebben a cucc, ezen idő alatt egy kígyó fürgeségével változtatom meg a tartás szögét, s előre döfve szeretném felnyársalni megmaradt agyvelejét. Utána következhet a slepp, velük elbánni sétagalopp lesz!

Lélekenergiád kavargó, fullasztó fergetegként emelkedik a levegőbe, miközben megelégelvén a szenvedést bankaiba váltasz, hiszen zanpakutōd első feloldásával nem értél el semmilyen sikert. Eközben ellenfeled látszólag semmit sem észlel a rátörő veszedelemből, tovább károgván idegtépő dalocskáját csoszog előre, az egyesülés a küszöbön áll, innentől kezdve a testből kivész a fiú lelke, annak személyiségjegyei utolsó csápként kapaszkodnak a porhüvelybe, melynek rendeltetése immáron nem más, minthogy a démoni istenség tárolója legyen ezen a világon. Az elvágott kábelben szaladgáló több ezer voltos feszültség úgy cikázik végig a kagylóhéjszínű bőrfelületen, akár villám az égen, kormos, égett szélű lyukat hagyva maga után a helyen, ahol belevágtad. Elkínzott, kisfiús kiáltás tör fel torkából, miközben füstölögve, kormosan a földre rogy, további rángatózással biztosítva afelől, hogy nem halt meg, csupán képtelen újra felemelkedni súlyos sérülései végett. Száz és száz életet áldozhatott fel önön létezésének oltárán, azonban regenerációra nem volt képes. A generátor felett lebegő sötét szellemképből haragos süvöltés tör ki, ismeretlen nyelven szitkozódva teszi egyértelművé, hogy egyáltalán nem örül tettednek! Heves vergődésbe kezd, szinte látszik, ahogy fodrozódik körülötte a tér, izzó haragja vörös fénybe vonja az egész csarnokot. Akármennyire is próbálkozik, képtelen kitörni a tükör bűvköréből, amelybe évszázadokkal korábban pecsételték nagy erejű druidák a világnak eme esős, borongós részén. A kötés a természet kimeríthetetlen energiáiból táplálkozik, s a régi idők törvényei uralkodtak, azaz kizárólagosan egy önként felajánlott létezés szabadíthatja meg börtönéből. A lehetőség előtte áll, a magatehetetlen Conolly könnyű prédának számít!
Törekvése azonban kudarcba fullad, amikor ténykedésednek köszönhetően méretesebb kráter keletkezik a szerkezet alatt, amibe belezuhanva minden hozzá kapcsolódó cső és kábelköteg elszakad, illetve eltörik, elektromos szikrák tucatjait szórva az ég felé. Az ereklye kibillen az egyensúlyából, a rajta átfolyó energia pedig kontrollálhatatlan fénypászma képében csapódik ki, mély barázdát húzva az acéllal megerősített barlang mennyezetébe. A robaj szinte süketítőnek hat, azonban lassacskán alábbhagy, a lézersugár kibocsájtásáért felelős tárgy pedig vörösen izzó kerettel állapodik meg egy végtelenségig eldeformált valaminek a közepén, ami korábban a tárolásáért felelős fémburok lehetett. Ugyan némileg meggyötörten, de diadalittasan lépdelhetsz a beszakadt padlózat szélére, onnan lepillantva figyelheted meg művedet. Hátad mögött ekkor fényesség támad, a legrosszabbtól tartva emelheted fel lélekölődet, azonban már nem kell veszélyre számítanod. Az arctalan burok hátrészén repedések futnak végig, mintha valamiféle óriás lepkének lenne a gumója. Hirtelen vakító villanás tölti be a helyiséget, s amikor látásodat ismét visszanyered, egy régi hálóruhát viselő fiúcska emelkedik fel, aki kézfejével igyekszik kidörzsölni a rossz álom könnyeit szeméből. Közelebbről megnézve felfedezheted, miszerint tucatnyi lánc köti őt ehhez a teremhez, valamit vagy valakit nem akar hátrahagyni, ezért nem képes átkelni a túlvilágra, ahol szenvedései véget érhetnének. Botladozva indul el Feléd, majd közvetlen közeledben megállapodik, orvosi köpenyednek alját kezdi el rángatni, ekképp akarván felkelteni figyelmedet, ami ugyan vélhetőleg megjelenése óta fennáll. Shinigamiként nem egyszer találkozhattál hasonló esettel, habár azok az idők igencsak régen voltak.
- Hol van anyu? – teszi fel a kérdést némileg morcosan, láthatólag semmire nem emlékszik, ami az elmúlt évtizedekben történt, ugyanaz az ártatlan gyermek, akit a halál istene által manipulált ápoló felakasztott évekkel korábban. Mielőtt válaszra nyithatnád szádat, legyen az akármilyen goromba megjegyzés is, amit szeretnél a kölyök tudtára hozni, hangos csattanás kíséretében egymás után nyílnak fel az üvegkoporsók, a bennük lévő szerencsétlen flótások rémülten ülnek fel. Egyedül Yuusuke börtöne nem akaródzik megadni magát, ráadásul a lámpa is tovább világít benne, holott elég egyértelműen megszüntetted az energiaellátást. Vajon mi tarthatja vissza Őt?

Nem esik nehezemre felvenni ugyanazt a fölényes vigyort, ami áldozatom arcán játszott, mielőtt még kardom pengéje fel nem nyársalta volna az agyvelőjét. Hangos káromkodással veszem tudomásul, ahogy a fejszéket markoló kezek nem engednek a szorításon, ennek köszönhetően ugyan eldől az utamból, de búcsúajándékként ki is tépi fegyvereit a vállamból. Tetemesebb mennyiségű vér fröccsen szét, vörösre festve a padlót és a mennyezetet. Kissé megtántorodva zuhanok féltérdre, csupán a Scaoileadh által nyújtott támasztéknak hála nem vágódom el. Szapora zihálással igyekszem összeszedni megmaradt erőmet, még nincs vége a harcnak, legalább féltucatnyian lézengenek körülöttem, habár egyelőre nem mutatnak semmiféle hajlandóságot a támadásra. A jobb félni, mint megijedni alapelv mellett letéve voksom módszeresen kivégzem mindannyiukat, a nyaki csigolyák mentén beszúrva az eltörlő szablya hegyét. Diadalittas kifejezéssel arcomon pörgetem meg a kezemben tartott tárgyat, s átlépve az elhullajtott testrészeken közelítem meg az ajtót. Első ránézésre sem tűnik szokványosnak, nincs rajta se kilincs, se kulcslyuk, csupán egy rés a közepén, amiből elég észrevehetően hiányzik valami. Leginkább egy senkaimonra emlékeztet, habár kételkedem benne, miszerint az átjáró a Seireiteibe nyílna. Már korábban is megfogalmazódott a fejemben, hogy itt minden illúzió, Angeal szavai is óva intettek bármitől, ami valóságosnak tűnik, ellenben mégsem az! Mondanom se kell, szépen megrendezett színjátékot prezentált Elém valaki, voltak olyan pillanatok, amikor teljesen elmosódott a határ a valóság és az álomkép között. S most, a kijárat kapujában minden összeomlik, nem képes tovább fenntartani magát eme dimenzió. Kapkodva csúsztatom a pallost a lyukba, hiszen ez a kulcs, bíznom kell Fauna szavaiban, még ha először meg is akart öletni.
Ettől függetlenül nem történik semmi, lesújtva kell tudomásul vennem a tényt, mely szerint minden igyekezetem ellenére nem jártam sikerrel, a röghöz kötött lelkekkel együtt magam is az enyészeté leszek. A hátam mögött felhangzó robajlásból egyértelművé válik a helyzet, a régi szanatórium lassacskán darabjaira hullik aranyozott béklyóimmal együtt, a levegőben évszázados por szitál, a korhadt fagerendák recsegése egy szimfonikus zenekar ügyességével szolgáltat aláfestést a pusztulásnak. Aggodalmas pillantással mérem fel magam mögött a károkat, a folyosó többi részének hűlt helyét bámulva megfogalmazódik bennem a kétely távozásomat illetőleg. Alig észrevehető fényjelenséget követően a hűtőkamra bejárata halványodni kezd, ekkor érzem meg hátamon az erélyes lökést, miközben elmémben felhangzik az utolsó kérés, amit a szépség továbbít Felém. Belezuhanok a sötétségbe, néhány másodpercig semmit sem látok, azután lassacskán kitisztul a kép. Szűkös üvegkoporsóban fekszem, testemből ilyen-olyan huzalok állnak ki, melyek egyáltalán nem tűnnek bizalomgerjesztőnek. Kintről alig hallható hangok szűrődnek be, miközben újra kapcsolatot létesítek ezen világgal, úgy tisztulnak ki a dolgok. Ködös elmémből képes vagyok egy nevet kapcsolni az orgánumhoz, habár ezzel egyidejűleg fancsali grimaszba rendeződnek vonásaim. Rövidesen eltávolításra kerül a fedél, ennek eredményeképp darabos mozgás koordinációval kászálódom ki önkénytelenül használt fekvőhelyemről, aminek oldalában meg kell kapaszkodnom, hisz’ lábaimból egyik pillanatról a másikra fut ki minden erő, mintha legalább napok óta nem lettem volna talpon. Fél kézzel megtapogatom a korábban beszerzett sebesüléseket, azonban ujjaim sértetlen bőrfelületet találnak, ettől függetlenül a fájdalom igazinak érződik.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok a rusnya képednek… - vetem oda csak úgy mellesleg megmentőmnek, egy kis kedvesség nem árt. – Remélem Te se szórakoztál kevésbé rosszul, mint Én odaát! Ki ez a kölyök? Csak azt ne mondd, időközben beálltál óvó bácsinak? Háháhá, ha ezt a raktárban elmesélem…
Akkor minden bizonnyal nem fogják elhinni, lévén magam sem vagyok teljesen biztos abban, amit látok. A szokásos csipkelődés után kényszerítem agytekervényeimet racionális tézisek képzésére. Egy kevés összpontosítással fel is tudom mérni környezetem, óriási megkönnyebbülésként veszem tudomásul a testemben cikázó lélekenergia megnyugtató pulzálását. A gyermek körül is láncok materializálódnak a semmiből, tehát egy újabb röghöz kötött plus, talán pont Ő felelős az összes átélt borzalomért, ámbár ennek valószínűsége igencsak alacsony. Közelebb sétálva megrökönyödve kell tudomásul vennem, hogy ugyanolyan szemei vannak, mint Faunának, ezek szerint az említett fiúval hozott össze a balsors. Az igazat megvallva nem egy ilyen bakfisra számítottam, hanem példának okáért egy lenyalt hajú pszichopatára, aki sátánista dogmákat mormol az orra alatt. A monumentális csarnokban körülnézve összecsapás nyomait vélem felfedezni, ezek szerint konfrontáció nélkül idekint sem lehetett megoldani a kényelmetlen szituációt. Halk hümmögés közepette lépek ki póttestemből, a shinigami uniformis feketéje majdhogynem beleolvad a sötét háttérbe. Ígéretet tettem, amit be is fogok teljesíteni! Dotonryuu gyors mozdulattal rántom elő, a markolat végével pedig homlokon ütöm a szerencsétlenül járt szellemet. Orcáján a végtelen megkönnyebbültség kifejezése villan át, miközben alatta vakító fényesség támad, s lassacskán elsüllyed a hófehér tóban. Egy villanás, s a pokollepke sebesen csapkodó szárnyain kívül nem marad más hátra. A lélektemetés ezzel egyidejűleg nem várt események láncolatát indítja el, több száz lélek jelenik meg körülöttünk, akik egymást követve lépnek át a túlvilágra, utoljára egy letörölhetetlen mosollyal és hálás tekintettel megáldott anya.