Írország. A levegő nehéz az egyfolytában harmatos gyep illatától, a ködben szinte az orráig sem lát az ember. A közeli hegyoldalban kisebb városka kapott helyett, természeti adottságainak köszönhetően szinte tökéletesen védve minden káros behatástól. A település határától néhány kilométerre egy monumentális, fekete kövekből épített építmény magasodik félelmet keltően a pusztában, körülötte pusztaság. Még a környezet is megérzi a hely hatását, holott semmi természetfeletti nincs benne. A Forestfield Asylum névre keresztelt intézmény immáron hetvenötödik éve fogadja a pácienseket, s sikeres kezeléseinek eredményeképp már hatalmas hírnevet szerzett a megbomlott elmékkel foglalkozó szaktekintélyek körében. Mostanában mégis inkább a különös halálesetek miatt hangos a sajtó, érthetetlen és megfoghatatlan dolgok történtek egymás után, ám a vezetőség nem meri kiüríttetni az elmegyógyintézetet, mivel félnek, hogy ezzel akár pánikot is kirobbanthatnának az amúgy is babonás város lakosai között. A történet azonban mégsem itt veszi kezdetét, hanem mérföldekkel keleti irányba, pontosan a tenger partjánál, ahol a hatalmas hullámok minduntalan próbálják ostromolni a megtörhetetlennek látszó sziklafalat, amely semmit sem kopott az évek során. A környék nyugodtan látszik, csupán egy róka kaparászik az egyik vén bükkfa tövében, némi eleség után kutatva. Hegyes füle élénken mered a magasba, érzékei pattanásig feszülnek. Furcsa, reccsenő hang hallatszik, amely óvatosságra inti. Hirtelen egy ponton a tér megtörni látszik, aztán a megjelenő átjáróból két férfi lép elő. Mindketten fekete, csuklyás köpenyt viselnek, alakjuk egyértelműen kirí az erdő békéjéből. A ravaszok királya jobbnak látja eliszkolni, ám igyekezete túl hangosra sikeredik, ekképpen vonja magára az egyik ismeretlen figyelmét. Ezüstösen kék fény villan, majd az égett szőr szaga tölti be a környéket. A bal oldalon álló alak kinyújtott jobbjának végén még mindig füstölög a mutatóujj, amivel leterítette az állatot.
- A fenébe, azt hittem arrancar… - tör ki belőlem a méltatlankodás rekedtes hangon, miután egy villámtánc segítségével a lény mellé lépek. – Alig vagyunk itt egy perce, de Nekem már sikerült megritkítani a vadállományt. Mindenesetre ez egy igencsak szép példány, nemhogy hazavinnéd Mitsunak nyakmelegítő gyanánt. Biztos örülni fog Neki, miszerint ilyen szép ajándékokra költöd a pénzt, miközben Karakurában járőrözöl, igaz-e, Suke?
Halk nevetésem gyorsan suhan keresztül a fák között, innen-onnan visszaverődve egy egész kórusnyira való röhögéskoncert válik hallhatóvá. Ilyen természetes akusztikával is régen találkoztam már, nem mindennapi esemény szem- és fültanúi lehetünk. Még néhány másodpercig kedvtelve hallgatom saját hangom, miután pedig kellőképpen kiörömködtem magam, nincs más hátra, mint találni valami ösvényt, ami lakott területre vezet Minket. Nem véletlenül jöttünk ide, a nyaraláshoz sokkal kellemesebb vidéket is el tudnék képzelni, mondjuk Hawaii-t vagy akár a Fidzsi-szigeteket. Érdekes dolgok történnek itt, amelyek híre még Japánba is eljutott, csupán nyitott füllel, valamint figyelő elmével kell járkálni a nagyvilágban. Érdekes fejleményeket lehet hallani némelyik matróztól a kikötőkben, ekképp is vezetett ide utunk. A növények kipusztultak, az állatok pedig elvándoroltak egy bizonyos épület közeléből, holott mindenhol másutt a normál kerékvágásban haladnak a dolgok. Talán a Sors Dárdájának egy újabb darabkája lehet a ludas mindezért, amely az egyik részlet megszerzésének köszönhetően most aktiválódott. Az Ősök praktikái még számomra is rejtve vannak, csak tippelni tudok, hogy milyen védelem léphetett érvénybe azon a helyen, már ha tényleg azt áhított ereklyéről van szó, nem pedig valami sületlenségről. Szerencsére az utazás nem volt nagy gond, oda-vissza pár perc alatt megjárható az út, szóval ha potyára jöttünk, az se nagy gáz. A mai napra más tervem nemigen van, bár az esti mézbirkózás rangadóra szívesen hazaérnék, ámbátor a tulajdonos lelkére kötöttem a harc felvételét, remélem jó kis filmet fog összehozni, különben morcos leszek.
- Utálom ezt az időjárást… - jegyzem meg menet közben, az ötödik pocsolyát követően, amibe sikerült belelépnem. – Fogalmam sincs, hogy a rákba lehet itt élni, amikor minden vizes, meg csúszós, meg sáros! Ezek az írek valami új emberfaj lehet, ami megtanult a vízben élni. Biztos a koboldvér teszi, már csak némi aranyat kellene találnunk, s akkor érdemes volt eljönni.
Rinyálásom nem véletlen, ki nem állhatom a szélsőséges éghajlati tényezőket. A Végzet Völgyében túlságosan meleg volt, itt minden nyálkás, már csak az Antarktiszra kellene menni, ott megkapnám a hideget is! Tovább zsörtölődve gyújtok rá egy szál Black Devilre, mialatt máris a keresett gyalogúton botorkálunk lefelé. A távolban már felfedezhetőek a Forestfield névre hallgató városka fényei, érkezésünket direkt az esti órákra időzítettem, nincs kedvem a bámuló tekintetekhez. Nem mindennapi látvány két karddal felfegyverkezett, szamurájokra emlékeztető figura, szó se róla. Ettől eltekintve némi kapcsolatot muszáj lesz teremteni a lakosokkal, különben az életben nem találjuk meg azt, amit keresünk. Betörhetnénk abba a kórházszerűségbe most rögtön is, de céljainknak inkább felelne meg a beépülés, mint használható cselekedet. A gondolat hatására vonásaim elégedetlen grimaszba futnak össze, míg lassan kifújom a letüdőzött világosszürke füstöt. Sosem voltam jó a csendes behatolásban, hisz' véleményem szerint akkor hatásos valami, ha nagyot szól. Ellenben robbantgatni ész nélkül nem a legmegfelelőbb stratégia, ezt be kell látnom. Viszont ismerve a Sors fintorát, biztos lesz alkalmam kamatoztatni destruktív oldalamat is. Lépteink zaján kívül semmilyen hang nem zavarja meg az erdő csöndjét, csak a szél neszez az szinte teljesen kopasz ágak között. Valójában abban se vagyok biztos, hogy ezen a szigeten vannak-e évszakok vagy egész évben ilyen ganéj az idő. Mindenesetre itt-tartózkodásunk alatt kétlem a klíma változását, azonban reménykedni nem bűn, ugyebár.

Tűnődő arckifejezéssel baktatok Karakura egyik utcáján, és azon gondolkodom, hogy mi lehet ilyen fontos Yuu-channak, hogy odarendelt a Fészekbe. Lehet, hogy a dárda következő darabját rejtő helyet találta meg, és sebtében összehívta a társaságot egy megbeszélésre? Nem lennék meglepve, hisz mióta megszereztük az első darabot, magabiztosabbak, és jóval motiváltabbak vagyunk. Ha valami ilyesmiről van szó, nem ártana sietnem, Én mégis ráérősen ballagok a Főhadiszállásunk irányába, és közben egy szál cigire is rágyújtok. Az idő nem túl rózsás, hiszen tél van, Én mégis szokásos shinigami ruhámban és haorimban mászok végig a városon, pedig jócskán mínusz fokok röpködnek. A csípős hideg kellemesen simogat, magabiztossággal, és nem utolsó sorban erővel tölt el, hisz az én erőm a hidegből származik. Így, mikor tél van, hideg, és hó, én is jóval erősebb, és aktívabb vagyok, mint nyáron, vagy olyan helyeken, ahol nagyon meleg van. Arcomon egyből át is fut egy fintor, mikor eszembe jut a Végzet Völgye, és annak igencsak forró átlaghőmérséklete. Azóta se tudom, hogy bírtam azt ki. Igen nagy erőfeszítésekbe tellett, hogy megőrizzem a hidegvérem, ami sajnos nem mindig sikerült maradéktalanul. Nagy agonizálásom közepette észre sem veszem, hogy egy út közepén vagyok, és felém száguld egy kamion. Holtra vált arccal próbálok elugrani az útjából, mikor rájövök, hogy még nem vettem fel a póttestemet, tehát nem tud elütni semmi, max egy arrancar, aminek kamionformája van. Gyorsan le is sétálok az útról és bemászok egy fa mögé, ahonnan aztán néhány másodperc múlva már hús-vér shinigamiként jövök elő, látható és elüthető formában. Hamarosan megérkezem a Fészekhez, és átlépem a komplexumot körülvevő mágikus védőfalat, ami felismeri lélekenergiámat, így sértetlenül tudok belépni az épületbe.
Néhány perc múlva már jövök is ki Yuu-channal az oldalamon és enyhén zavarodott kifejezés ül ki arcomra. Nem értem, miért kell pont Írországba mennünk, azt meg végképp nem, hogy a Testvériség többi tagja miért nem tart velünk, ha a Dárda egyik darabjának egy lehetséges tartózkodási pontja felé megyünk, de nem kérdezősködöm, hisz Mi ketten a világ legerősebb shinigamii, illetve Vaizardjai közé tartozunk. Egyelőre fogalmam sincs, miként akarunk Írországba menni. Az egyetlen lehetőség, ami eszembe jut, az a repülő, viszont az meg drága, és sokáig tart, és amúgy sem szeretek repülni túlzottan, szóval nem örülnék ,ha ezt az utazási formát választanánk. Annál nagyobb a megkönnyebbülésem, mikor Yuu-chan nyit egy gargantát és belép az átjáróba. Bár még sosem próbáltam az arrancarok utazási módszereit, nem árt, ha ilyen téren is tapasztalatot szerzek. No meg nem akarom, hogy Yuu itt hagyjon, szóval sietve belépek én is utána a kapuba, majd néhány percnyi bóklászás után megnyílik az átjáró másik fele, és kilépünk valahol Írország kellős közepén. Időközben magamra kaptam a menő fekete csuklyámat, így már egy jól megtermett utazó szerzetesre emlékeztetek, de hát ez van, kell az álcázás. Szerencsére jól nézünk ki a köpenyekben, hisz Yuu-chan mindig kényesen ügyel a megjelenésére, és mivel ugyan olyat kaptam Én is, így nekem is jól áll!
Ki sem lépek az átjáróból, és egyből akcióba lendül Társam. Jó lett volna, ha egy kicsi nyugtunk még akad, ám ha harcra kerül a sor, nem lustálkodhatunk. Szerencsére Yuu-chan hatástalanítja az ellenséget még mielőtt nekem bármit is tennem kellett volna. Részletkérdés, hogy egy rókát sütöttünk meg, de lehetett volna egy arrancar is. Mindazonáltal ez a jelenet kísértetiesen hasonlít egy könyvben leírt eseményre, azonban azt kell mondanom, hogy Potter hozzánk képest egy hátulgombolós kis senki. Mi jobbak vagyunk Potternél!
- Nem hiszem hogy örülne neki, ha egy döglött rókával térnék haza...amúgy is vörös meg minden. Tudod, Mitsu is vörös...ez még családi perpatvarhoz vezetne a végén, hiába illik a haja színéhez. Pénzem meg sajna nem sok van, csak amennyit elcsórok magamnak fizetéskor, mert Ő a pénztáros... - adom elő panaszaimat fejcsóválva, miközben a döglött rókát szemlélem, majd én is elnevetem magam. Belépőnk tökéletesre sikeredett, mínusz egy róka. A helybéliek még hálásak is lehetnének. Egyel kevesebb vadállat ritkítja így a csirkéiket.
Épp hogy elindulunk valami utat keresni a közeli lakott terület felé, lábam bokáig elmerül egy undorító, sáros gödörben. Szitkozódva próbálom kiszabadítani lábam, majd mikor ez sikerül, morcos arccal szolgálom ki magam Yuu-chan jófajta dohányából.
- Egyszer mehetnénk mondjuk az Antarktiszra, vagy az Északi-sarkra is küldetésre. Ott tökéletes időjárási viszonyok uralkodnak. - morgom bosszús arccal, miközben megpróbálom úgy-ahogy megtisztítani a sártól csatakos lábbelimet, majd meggyújtom a szál cigarettámat. Ahogy haladunk előre az esti szürkületben, messze előttünk a távolban már felderengenek egy kis városka fényei. Csak remélni tudom, hogy normális emberek lakják, és nem kérdezősködnek túl sokat, mivel ez most a mi dolgunk. Információra van szükségünk, ahhoz pedig a legideálisabb helyek egyike mondjuk a helyi kocsma, vagy ilyesmi. Szerencsére egy kis apró azért van nálam, így ha egy kis frissítőre lenne szükségünk, azért meg tudjuk oldani a dolgot.

A férfi szavainak hallatán csak egy hitetlenkedő horkantás a válasz, magam is voltam kapitány és tökéletesen meg lehet élni abból a fizetésből akár ötödmagunkkal is, szóval valóban csak Mitsuko állhat közé és a pénze közé. Részemről szerencsére nincsenek ilyen problémáim, szingli vagyok, ráadásul veszettül jóképű is, ennek hála bárhol találhatnék barátnőt, ám most fontosabb dolgaim vannak jelenleg, mint a csajozás. A völgybe vezető út sokkal sárosabb az elképzeltnél, talán okosabb lett volna póttest nélkül jönni, de akkor esély sem lenne, hogy kapcsolatot teremtsünk a lakókkal, kivéve, ha mégiscsak léteznek koboldok, akik az emberek között bujdokolva élnek, s mindig hordják a kis kondérjukba a talált aranyat. Még a gondolat is nevetséges, miszerint egy alacsonynövésű, szakállas férfi egy szivárvány aljában ücsörögve, várva valami bugris ragyásképűt, aki megpróbálja elszedni Tőle a kincset. Fejemet csóválva kerülök ki egy méretesebb pocsolyát, mialatt az időközben leégett cigarettacsikket egy precíz mozdulattal a közepébe irányítom. Felettébb unalmasnak indul ez az egész küldetés, valamint jó szokásomhoz híven most is csak részinformációim vannak, amelyek valótlannak is bizonyulhatnak. Elhessegetve a borús gondolatokat lépünk rá végre egy aszfaltozott bekötőútra, amin ugyan több lyuk van, mint egy kiszolgált szitán, azonban legalább nem sáros, ezzel is megkönnyíti a haladást. Álcánk úgy körülbelül zéró, véleményem szerint változtatni kéne az öltözködési stílusunkon és nem egy méregdrága köpenyt hordani, mely körülbelül száz éve volt divatban. Mindenesetre az ilyen felszereléstől csak tovább nő titokzatosságunk, habár biztosan nem fognak maguktól megszólítani Minket a lakosok. Semmi csodálkoznivaló nincs ezen, jómagam se szólok be a gengsztereknek Karakurában, holott egy gondolattal véget vethetnék akár az egész város életének is. Persze nincsenek ilyen ambícióim, érthetetlen módon Nekem is meg kell védenem a világ közepét, mert különben törés keletkezik a tér-időkontinuumban, aztán itt halunk meg mind, az fix. Bezzeg most nem képesek New Yorkot lerombolni, pedig minden amcsi filmben Amerikában szoktak történi a katasztrófák, hisz’ azok a barmok szeretik nézni a saját pusztulásukat.
- Ehh, most már értem akkor, hogy miért voltál olyan vékonyan, amikor fizetned kellett a bordélyban. – szólalok meg váratlanul még előző kijelentésére reagálva; végül csak nem bírtam szó nélkül hagyni. – Ragadd magadhoz a pénzügyek irányítását, Te viseled otthon a nadrágot, nem? Régebben nem voltál ennyire papucs, bár akkor még más idők jártak, s Mi is mások voltunk. Nos, legalább annak örülök, hogy részemről ugyanolyan király vagyok…
Fogalmam sincs, miért szeretem húzni az emberek agyát, de kétségtelenül élvezem. Egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, mintha tényleg elüldözte volna valami az élővilágot, mivel a korábban kivégzett róka óta semmivel sem találkoztunk, ám még csak motoszkálás sem hallatszott. Az erdő csendes és halott. Ugyan minden növény egészségesnek tűnik, még sincs a környezetben semmi megnyugtató. Valószínűleg csak a paranoia beszél Belőlem, igazából nincs itt semmi, amitől tartanom kéne, ámbátor ez igaz a Föld bármelyik pontjára is. Hamarosan olyan erők birtokába fogok jutni, ahol már nem lesz olyan ellenfél, ki dacolni lenne képes Velem. Tekintetem egy pillanatra a hófehér hajú shinigamira villan, ezután vissza az útra. Watanabe elképesztően megerősödött az elmúlt időszakban, ekkora hatalomra szert tenni ilyen fiatalon eddig csak Hanae-channak sikerült, viszont Őt egyetlen más halálistenhez sem lehet hasonlítani, még Én is tartok Tőle, habár ezt soha nem vallanám be senki előtt. A büszkeség jó dolog, viszont akár az ember életébe is kerülhet. Filozofikus személyiségem egyre inkább a felszínre tör, muszáj leszek írni vagy egy-két könyvet, különben felrobban a fejem a sok okosságtól. Zsenialitásom csodálandó, kétségtelenül ennek számlájára írható fel az is, hogy a nagy öncsodálatban nem veszem észre a méretesebb gödröt a betonban, amibe természetesen belelépek, s egy mesteri hasassal taknyolok el. Arcom egy újabb mélyedést üt szerencsétlen úttestbe, amely kétségtelenül jobb sorsot remélt magának, amikor még újkorában tetszelgett. Egy sor szitkozódást követően tápászkodok fel, ezt követően pedig letörlöm az arcomról a sáros vizet, mely tökéletesen beborított. Átok erre az egész országra, meg arra is, aki kitalálta! Dühöngésem közepette pillantásom megakad egy közúti táblán, ennek köszönhetően minimálisan már tudunk tájékozódni. A kiírás tanulsága szerint, egy Forestfield nevezetű városka innen csak 15 mérföldre van, azt pedig még fél lábbal is le tudnánk sétálni, hát még kettővel! A villámtánc segítségével semmi lenne ez a távolság, azonban szerencsésebbnek tartom, ha egyelőre nem használjuk semelyik különleges képességünket, hiszen érzékelők is lehetnek a közelben. Habár az a Byakurai…
- Hm, lehet már lebuktattam magunkat… - jegyzem meg halkan, miközben már a főút mellett baktatunk nagy elánnal. – Nem tudnám megmondani, hogy mivel kell majd szembeszállnunk, egyszerűen nem érzek semmi mást a saját visszafogott reiatsunkon kívül. A régi, jól bevált módszer fogjuk alkalmazni, egyszer már volt szerencsém kipróbálni. Természetesen arról van szó, hogy bemegyünk az első kocsmába és iszunk valamit!
Ennél jobb terv eszembe sem juthatott volna, igazán büszke vagyok magamra, ez pedig nagy megtiszteltetés. Saját magamon heherészve érem el elsőként a település határát, ami más képet nyújt, mint mondjuk egy hasonló kaliberű hely Japánban. Kissé régies épületek merednek az ég felé, sötét, kockaalakjuk nem éppen bizalomgerjesztő látvány. Véleményem szerint a régi szokás szerint van kialakítva, más szóval a főtér van középen, e körül helyezkednek el az épületek egy kőr mentén. Olyan, mint egy fa évgyűrűi, csak itt a legbelső gyűrű a legöregebb, míg a külső újabb vagy felújításon esett át. Tudásom a középkori európai városok terén idáig tartott, ám azt azért megsúgja az ösztönöm, hogy merre is lehet megtalálni az ivót. Ennek megfelelően indulok el, mit sem törődve a világos ablakok mögött leskelődő emberekkel. Remélem, azért nem próbálnak meg vasvillával megszurkálni Minket vagy ilyesmi.

Ha tavaszias, kellemesen meleg idő lenne, azt mondanám, egye fene, egy kis henyélés valamelyik fa tövében nem árthat meg. Még élvezném is a fetrengést történetesen, ha nem fújna úgy ez a rohadt szél, hogy komoly erőfeszítést kell tennem azért is, hogy ne tépje le rólam a köpenyt. Nem beszélve az undorító, nyirkos, esős-sáros környezetről, ami még rá is tesz erre egy lapáttal. Írország nem fogja belopni magát a szívembe. Fogalmam sincs, hogy tudnak ilyen körülmények között itt élni ezek az emberek. Nyilván valami jó oldala biztos van, ha ennyien itt rontják a levegőt, én azonban ezt az oldalt még nem láttam meg eddig, és van egy olyan érzésem, hogy ezután sem fogom. Egyelőre még azt sem tudom pontosan, hogy mit keresünk itt, hisz Yuu-chan sem támaszkodik tényekre, inkább pletykákra, szóbeszédekre. Talán hamarosan találunk valami lakott települést, ahol kérdezősködhetünk kicsit. Én a már jól bevált kocsma-lefizetés kombót részesítem előnyben, eddig mindig bevált. A helybeliek nyelve elképesztő gyorsasággal tud megeredni, ha leteszel eléjük egy kis zsozsót, vagy fizetsz nekik néhány kör italt. Én még nem láttam olyan falut, illetve várost, ahol ne lett volna kocsma, legyen az akármilyen lebuj egy hely is, így nem kell attól tartani, hogy esetleg pia, vagy információ nélkül maradunk. Utunk során nem nagyon találkozunk mással, csak sárral, és még több sárral. Nekem már kezd a tököm is ki lenni azzal, hogy mindenhol egyfolytában mocsokba botlunk, de ilyen a mi munkánk. Simán lenyomnánk a piszkos melós csávót a discoveryn. Időközben az eső is el kezd esni, s ez még tovább is ront az amúgy is szar lelkiállapotomon. Fázósan húzom össze magamon a köpenyt, hogy valami védelemre leljek a csapadéktól, de be kell látnom, hogy ez a vászondarab nem erre lett kitalálva. A sima, sarki, hegyi széllel semmi bajom, ellenben az olyat, ami a az arcomba fújja az esőt, ki nem állhatom.
Időközben találtunk egy valaha szebb napokat látott "utat", ami remélhetőleg valami városféle felé vezet minket, bár ahogy elnézem az állapotát, egy szakadt tanyának is örülnék, csak vezessen valahová.
- Nem könnyű ám fenntartani az Asszonyt, meg a Gyereket Tudod mennyit esznek? Neked kéne a legjobban tudnod... A Fizum fele csak eperszállítmányra megy el, mert mindketten epermániások... - háborgok egy sort Yuu-channak. Nem mintha baj lenne a Lányok fogyasztási szokásaival, de egy kis aprót nekem is hagyhatnának. Mitsu fizetését pl sosem látom, mindig eltűnik egyből, hogy kézhez kapja. Időközben rájövök, hogy Yuu-channak most éppen fogalma sincs arról, hogy van egy Felesége és két Fia, szóval valószínűleg értetlenül fogja fogadni a Rá vonatkozó részt, de már mindegy. Nehéz megszoknom, hogy átmenetileg lyukas lett az agya annak az istennek köszönhetően, aki kotonként használta a testem még a Végzet Völgyében...egy bosszús szusszanással térek napirendre a múlt felett, és inkább a jelen problémáival kezdek el megint foglalkozni. A nagy koncentrálásban majdnem sikerül is pofára esnem, mert nem vettem észre egy bokáig érő kátyút, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerül visszanyernem az egyensúlyom. Sajnos a cipőmnek már annyi, de már nem érdekel, tiszta szutyok itt minden, legalább nem fogok kitűnni a tisztaságommal.
- Az vagy..Istenkirály vagy... - jegyzem meg egy halk sóhaj kíséretében, majd gondolataimba mélyedve haladok tovább a Vaizard mellett. Hamarosan feltűnik egy tábla, miszerint még sokat kell kutyagolni. Épp javasolnám Yuu-nak, hogy ugyan kapcsoljunk már shunpora, mivel úgysem kell már nagyon az álcával foglalkoznunk, de nagy bosszúságomra sétálnunk kell tovább. Nem tudom miben hisz még Yuu, az országba való jól sikeredett belépőnk már kb az összes környéken lévő ellenséggel tudatta, hogy itt vagyunk. Ennél hatásosabban nem is léphettük volna át Írország küszöbét.
- Amúgy mehetnénk shunpoval is, úgyis lőttek már az álcánknak, hála neked. - jegyzem meg halkan, majd kicsit rágyorsítok, hogy addig is gyorsabban haladjunk a lakott terület felé.
Mit ne mondjak, nem lepődök meg, mikor beérünk a városkába. Azért valahol mélyen még élt benne ma remény, hogy egy normális, kedves település fog fogadni minket, de ez csak hamis illúzió volt részemről. Minden esetre egyből felvidulok, mikor Társam közli, hogy miként kéne információhoz jutni. Már épp kezdtem megszomjazni, szóval most pont jól fog jönni egy kis sör, vagy akármi, aminek van egy kis alkoholtartalma. Tekintetemmel egyből keresni is kezdem a lerobbant kis város kocsmáját, és néhány perc mászkálás után meg is találom azt, a "Fogadó a döglött Rókához" néven. Meglátva a cégért, egyből megeresztek egy széles vigyort Yuu-chan fele, majd megindulok a bejárat felé, és nagy elánnal lököm be azt. Belépve a helyiségbe, egyből rájövök, hogy az az egész település kulturális központja. Gyakorlatilag a fél városka ide van bezsúfolva, cigi, vízipipa, és talán még egy kis fűszagot is érezni a levegőben, nem beszélve a füstről, amihez a katanáink se lennének elegek, olyan vastag.
- Jó napot! Két sör lesz egyelőre! - állok oda a pulthoz és adom le a csaposnak a rendelést, aki mogorva képpel mér végig Kettőnket, majd elkezdi kimérni a kért italokat. Zsebemből egy az országban használatos bankjegyet húzok elő. Fogalmam sincs, mennyit érhet, nem ismerem a külföldi bankjegyeket, én remekül megvagyok a a ryouval és a yennel is, nem kell nekem még ez az Euró, vagy mifene. Mindenesetre abban a hiszemben teszem le a csávó elé a 500 eurós bankjegyet, hogy talán nem adok sok borravalót neki, elvégre egyelőre még nem tartózkodok itt olyan hosszú ideje, hogy annyi plusz pénzt adjak.
- Plusz egy kis információ is kéne. Azt hallottuk, hogy van erre fele valami...khm...kórház. A barátomnak kéne. - intek a fejemmel Yuu-chan fele, aki most ért éppen mögém, szóval remélem vágja a témát és eképpen fog cselekedni. Ha nem, akkor kínos percek elé nézünk, de majd abból is kimagyarázzuk magunkat valahogy, ha arra kerülne sor.

Fogalmam sincs, hogy mire akart utalni társam, tudomásom szerint nincsenek epermániákus kapcsolataim, s ha lennének is, akkor se az Én pénzemből zabálnák tele magukat, az száz. Sukenak biztosan megártott, miszerint más időzónába kerültünk és ezért beszél zagyvaságokat, szóval ezt nem róhatom fel Neki, megesik az ilyesmi. Miután más is megerősített királyságomban, már semmi sem ronthatja el még jobban a kedvem, kivéve persze az időjárást, ám emiatt már eleget morgolódtam. A 10. osztag kapitányának igaza lehet, azonban mégsem tartanám szerencsésnek használni a villámtáncot, hiszen akár tévedhetek is az érzékelőkkel kapcsolatban. Ezen gondolatmenet útvonalán elindulva egy apró fejrázással fejezem ki egyet nem értésem az üggyel kapcsolatban, majd tovább lépdelek a kátyúktól szabdalt aszfalton, tudván, már nincs messze a cél. A fogadónak elég találó neve van, így jómagam se tudok elfojtani egy vigyort, mielőtt még belépnénk. A szokásos látvány fogad, amely egy ilyen hely sajátja, botorság volt azt feltételeznem, hogy itt egyáltalán nincs is éjszakai élet. Talán a fél város itt gyűl össze minden este, ahol a szaftosabbnál szaftosabb pletykákat is meg tudják vitatni. Belépésünk pillanatában minden szem Felénk fordul, ahogy az illik, amint idegen utazók lépnek be. Eddig is különös látványt nyújthattunk, viszont most már biztosan nem néznek normálisnak, a csapos szemében pedig a megértő villanást is látom, amikor a shinigami elmondja Neki mi járatban is vagyunk éppen. Egy lesújtó pillantással veszem tudomásul a tényt, mely szerint szerény személyem fogja eljátszani az elmeroggyant szerencsétlent, holott zsenialitásom messzi földön ismert, senki sem merne idiótának nevezni. Régen voltak ilyenek, ám Ők azóta már rég alulról szagolják az ibolyát, szóval háhá!
- A Forestfield Asylumról akar hallani, igaz-e? – kérdez vissza a férfi, miközben megforgatja a szájában tartott fogpiszkálót, azután kiköp oldalra a söntés mögé. – Higgye el Nekem, az egy elátkozott hely! Ráadásul a maguk fajtákat nem nagyon kedvelik ezen a környéken, jó lesz, ha vigyáznak magukra… Az italok pedig pont ennyibe kerülnek, egészségükre!
Nagyon kedvesek a helyiek ezek szerint, nem is tudom miért volt ellenérzésem ezzel a csürhével kapcsolatban, ahogy megláttam csoportosulásukat. Sok rasszista szemét, kapja el Őket a cifrafosás, de papír ne legyen a közelben! Egy elégedetlen grimasszal elégségesnek is vélem a beszélgetést, azután a szokásosnál is bárgyúbb tekintettel ragadom meg a piámat, amit egy nemes mozdulattal rögtön őszhajú kísérőm képébe is öntök. A felhangzó kacagást továbbra is érzelemtől mentes arccal hallgatom, de szám szegletében azért ott van egy vigyor árnyéka. Csak a körülmények áldozata vagyok, eszemben sem volt elmebeteget játszani, ám ha ez kell, akkor ezt csinálom! Egy újabb kérdést követően kézhez kapunk egy címet, valamint egy megsárgult autóstérképet is, ezt követően pedig az egyik sötét sarokban lévő asztalhoz vezetnek lépéseink. Magamban még mindig a jeleneten röhögve ülök le háttal a tömegnek, így legalább végre úgy viselkedhetek, ahogy azt agykapacitásom megkívánja. Miután a megmaradt folyékony kenyérből egy embereset kortyoltam, s egy böffentéssel ki is fejeztem tetszésemet, nincs más hátra, mint kitalálni egy jó tervet, melynek segítségével be tudunk jutni az intézménybe. A város területén elég zsúfolt a környék, egymást érik a házak és utcák, azonban a kórház messze, szinte a település határán van. Egykoron bányászfalu lehetett a helyén, legalábbis az egyik jelből erre tudok következtetni. Valószínűleg vasércet termelhettek ki, nemesfémeket nemigen találhatnánk ezen a környéken, hiába a nagy hegyek közelsége. Igazából azt sem tudom, hogy egy beteg vagy épp az Asylum dolgozói okozzák-e a különös jelenséget, ezért két fronton kell támadást indítanunk. A kiosztott szerepekkel nem értek tökéletesen egyet, viszont sáros ábrázatomból, valamint ruházatomból tényleg arra lehet következtetni, miszerint jómagam a gyengeelméjű. Átok rátok, galád árkok!
- Egyszerű a terv. – kezdem el a felvázolást, miután magamban megrágtam az információkat. – Egy ismeretlen tárgyat keresünk, aminek valószínűleg elég nagy a kisugárzása, szóval képtelenség egy helyen meghatározni az epicentrumát, ám biztosan az elmegyógyintézet az. Hamisítani kell néhány iratot, meg szerezni pár felszerelést, amivel el tudjuk hitetni, hogy a látszat ellenére egy nagynevű pszichiáter vagy, Én pedig egy rögeszmés beteg, akit muszáj volt elszállítani a csúcskategóriás japán kórházból, mert megrágtam a vakolatot vagy ilyesmi. Ha sikerrel járunk, akkor körül tudunk nézni mindkét szinten, ezzel könnyebben rátalálhatunk arra a dologra, amiről beszéltek, bármi is legyen az.
Belegondolva rengeteg buktató lehetséges, azonban bízni kell a legjobbakban. Először is szükség van egy szállásra, ahol van telefon és faxlehetőség, mivel be kell szereznem a szükséges iratokat, erre a feladatra pedig nincs jobb ember, mint a Kristálykoponya egykori csicskása, azaz Ikari! Úgysem mer arcoskodni Velem, ráadásul közvetetten Nekem köszönheti az életét, szóval jobban jár, ha azt csinálja, amit mondok, mielőtt még felzabáltatnám a piranháimmal, amiket még be kell szereznem. >.> Hihetetlen, hogy mennyi problémával jár egy ilyen akció kivitelezése. A szellemi fogyatékost játszva, legalább arra van lehetőségem, hogy különösebb feltűnés nélkül körbenézzek a helyiségben. Ugyan ki foglalkozna egy gyopár ámuldozásával? A pult mögött mocskos tükör, amely talán már újkorában sem biztosított kellő tükröződési felületet, előtte szedett-vedett bárszékek. Egy régi televízió zúg hangosan, a szemcséktől gazdagon tarkított képen épp valami Premier League névvel fémjelzet meccs megy, de a csapatok nevét már képtelen lennék megmondani. a nagy áhítatból azt tudom következtetésképp levonni, miszerint egy nagyon fontos sporteseményt közvetítenek éppen. Nem tudom mit esznek ezen a rugdalózáson, hisz' huszonkét felnőtt férfi szaladgál egy bőrrel bevont golyó után... Csodálatos ez az Európa, mondhatom. Az összegyűlt népesség is elég színes, van a parasztoktól kezdve, a hentesekig minden. Néhányan "betegségem" ellenére elég rossz arccal méregetnek, számomra érthetetlen ellenszenvvel. Egy gúnyos mosoly kíséretében fordulok vissza, jól jönne most egy kis bunyó, úgy levezetésképpen a mai nap szerencsétlenkedései után.

Jókedvűen emelem magasba a sörömet, és húzok is belőle egy nagyot, miután lerendezem a fizetést annak tudatában, hogy talán nem adtam túl sok borravalót. Megmondom őszintén, nem ismerem ki magam az idegen országok pénznemei közt, de nyilván más is így van ezzel. Nekem bőven elég a ryou meg a yen, az is elég nagy fejtörést okoz, míg kiszámolgatom, hogy most akkor mennyi ryou kell ahhoz, hogy ne haljak éhen Karakurában, ha esetleg megéhezem, és betérek valahova kajálni, vagy inni. Bár a vendéglátó helyiségekkel nem szokott különösebb gondom lenni, erről az Írországbeli porfészekben levő "kocsmáról" lenne egy-két kivetnivalóm. Errefelé nem nagyon szerethetik az idegeneket és a turistákat, legalábbis erre következtetek abból, hogy mindenki úgy néz ránk, mintha valami közveszélyes bűnözőpáros lennénk Yuu-channal. A gondolat csábító, és hízelgő, de nem vagyunk bűnözők, vagy legalábbis én nem, Yuu az más tészta. Bár az utóbbi időben Őt sem körözik annyira, mert titkos információk szerint a valahol a Amerikában tartózkodik és sötét ügyleteit bonyolítja, oda pedig nem akartak kivégző tiszteket küldeni utána...nem mintha bármi esélyük is lett volna ellene. A sör maga nem rossz, sőt egész iható, figyelembe véve, hogy Írországban vagyunk, ahol köztudottan kiváló sört főznek. Ezt még én is tudom, pedig az országgal kapcsolatos ismereteim nem rúgnak túl magasra. Épp megjegyezném, hogy jófajta csapolt sört szolgálnak itt fel, mikor hirtelen az arcomba kerül Yuu-chan korsójának tartalma. Hirtelen nem is tudom, mit szóljak, ezért pár pillanatig csak hápogni tudok, egyrészt azon, hogy pofán öntöttek sörrel, másrészt azon, hogy Yuu-chan a drága és finom, ízletes alkoholt így pazarolni meri. Más utat is választhatott volna az elmeroggyant eljátszásához, de nyilván ez a fizetségem azért, hogy előbb cselekedtem, és Őt választottam idiótának kettőnk közül. Biztos ki tudott volna találni más dolgot is, hisz elég kreatív ilyen téren, de már mindegy...
Némán bólintok sörös képpel a csaposnak a kérdésére, közben arcomat a köpenyem szélébe törlöm. Ha már hordanom kell, legalább haszna legyen. Mindenesetre Yuu-chan előbbi kis akciója a kocsmában tartózkodókat biztosította afelől, hogy komplett hülyék vagyunk, és hogy szükségünk van arra az Asylumra.
- De mint látja, a barátomnak segítségre van szüksége. Azért köszönjük az információt! - köszönöm meg a férfinak a segítséget, majd befejezem az arcom tisztítását a köpenyemmel. kézhez kapott címmel és térképpel nem lesz nehéz dolgunk megtalálni a szóban forgó helyet, azonban a bejutással ott már problémába ütközhetünk. A falubeliek könnyen elhitték, hogy Yuu-chan idióta, viszont ott már nyilván szakemberek is lesznek, akik értenek ehhez. Nem lehetetlen, meg lehet oldani. Míg Yuu elindul egy asztalhoz, én rendelek még egy kört, és remélem, hogy ezúttal Társam söre is a rendeltetési helyére fog kerülni, nem az Én pofámba. Ezek az ötszázas címletek elég gyorsan fogynak, szerencse, hogy nálam elég bankó, így nem maradunk sem étlen, sem szomjan. Bár az, hogy ötszáz írországi pénzbe kerül egy korsó sör, azt jelenti, hogy elég gyatra ez a pénznem, és nagy az infláció...ide se jövünk többet remélem.
- Nagyon kreatív vagy... - jegyzem meg szárazon a Vaizardnak, miközben leülök mellé az asztalhoz, és átgyújtom a korsóját. Homlokráncolva hallgatom végig Yuu meséjét, és közben próbálom kitalálni, hogy mitévők legyünk. Maga a terv megvan, csak a megvalósításánál ütközünk némi akadályba, de megoldjuk.
- Mindenesetre először valami szállás kell, ahol meg tudunk pihenni, és előkészíteni a terv egyes részeit. Idefele jövet láttam egy fogadót, ha jól emlékszem. - adom elő ötletem, majd felhajtom a söröm maradékát, vetek még egy utolsó pillantást a kocsmában lézengő tömegre, és felállok az asztaltól, majd megindulok kifele. Persze végig kíséri utunkat a kocsmalakók pillantása, de nem nagyon izgat.
Emlékeim szerint a fogadó a kocsmától északra van, egy kis patak partján. Remélem azért elégséges kiszolgálást fognak nyújtani, bár mikor meglátom az épületet, kezdem azt hinni, hogy még az is jobb lenne, ha egy híd alatt aludnánk az éjjel, csak sajnos ott nincs se telefon, se semmi.

A szebb napokat látott fogadóról hirtelen a Harry Potter-beli Foltozott Üst jut az eszembe, és ahogy belépek az ajtaján, már csaknem biztos vagyok benne, hogy ott járunk. A telefon és a fax képe ott úszik ki elmémből véglegesen, mikor meglátom, hogy az egyik fal alján lévő kis lyuk előtt egy egér mosakodik serényen. Nyelek egy nagyot, majd a pultnál ténykedő férfihoz lépek, és némi torokköszörülés után megszólítom.
- Jó napot kívánok! Két szobát szeretnénk éjszakára. - jelentem be kívánságomat, majd leszámolok egy kis aprót a csávónak, aki méregetni kezdi a pénzt, majd szó nélkül elveszi, és ad két kulcsot, amelyiknek a kulcstartóján a 4 és az 5-ös szám látható. Vendégszeretetből ötös, az már biztos. Én már innentől kezdve semmire sem számítok, csak egy beletörődő sóhajt hallatok, majd ránézek Yuu-chanra, és kezébe nyomom az ötös szoba kulcsát.
- Ne mondj semmit...én is tudom. Remélem azért telefon van a szobákban. - morgom bosszúsan, miközben haladunk felfele a lépcsőn, mivel a szobák az első, és egyetlen emeleten vannak. Mikor kinyitom az ajtót, és belépek a szobába, kénytelen vagyok meglepődni, hisz az egész jól be van rendezve ahhoz képest, hogy az épület hogy nézett ki kintről. Gyors ledobom a motyómat az ágyra, majd átsétálok Társamhoz, és nekidőlök az ajtófélfának.
- És most hogyan tovább? Ismersz valakit, aki tud valami hamis igazolványokat készíteni? Mert nekem az ilyen dolgokhoz halvány lila gőzöm sincs. - jelentem be a dolgaimat, majd leülök egy közeli székhez. A hazugságok kitalálásával nincs semmi problémám, ha oda kerülünk, tudok eleget rizsázni meg kamuzni ahhoz, hogy bejuthassunk az intézetbe, ám ahhoz előbb hiteles hamisítványok kellenek.

A második kört már sokkal nagyobb gonddal fogyasztom el, mivel egy oldalpillantással fel tudom mérni, miszerint elég gyorsan fogynak ezek az ötszázas címletek. Lövésem sincs, hogy milyen lehet ennek az országnak a gazdasága, azonban az infláció kétségtelenül tért hódít. Az attrakciómért járó dicséretet egy biccentéssel veszem át, jómagam is tökéletesen meg vagyok elégedve vele, ennél jobbra már nehezen sikerülhetett volna. Talán még a kecskeürülékkel dobálás is fent lehetett volna a listán, csak hát ebben ez esős időben semmi sem olyan állagú, mint amilyennek lennie kéne, szóval ezen lehetőséget gyorsan megvétóztam magamban. Remélem a 10. osztag kapitánya által emlegetett szállás megfelel majd az elvárásaimnak, legalább egy telefont muszáj szereznünk, máskülönben elég nehéz lesz megvalósítani a tervet. Valószínűleg ebben a városban is vannak bűnözők, azonban tökéletesen képzett irathamisító nem hiszem. Szerencsénkre van némi ismeretségem a japán alvilágban, de persze nem túlságosan számottevő, inkább a kisstílű bajkeverőket ismerem, akik randalírozni szoktak néha-néha Karakura utcáin. Természetesen nem ezektől a bajkeverőktől várok segítséget, viszont ne szaladjunk ennyire előre, előbb valami távközlési eszközt kell szereznem. Miután mindketten elfogyasztottuk az italokat, immáron nincs értelme továbbra is itt ücsörögni. A címet és a térképet köpenyem egyik belső zsebébe tömöm, aztán kikóválygok az ivóból, miközben minden mozgó és lélegző dologra úgy rácsodálkozom, mintha most látnám először. Pillanatokon belül már ismét az átkozott vízpermet szitál az arcomba, megnehezítve ezzel a tájékozódást, amelyet a pocsolyák kikerülésére akartam alkalmazni. Következő utazásom alkalmával mindenképp tudakozódni fogok az időjárást illetően, akkor nem fog meglepetés érni.
Pozitív előrelátásom abban a másodpercben száll el, amint meglátom az épületet, amit társam emlegetett. A ház egyetlen érdeme, hogy még ennyi év múltán sem omlott össze, holott a nedvességtől elkorhadt fa nem épp a legerősebb szerkezetet biztosítja, legalábbis eddig Én így tudtam. Kétségtelenül kamu az egész, kívülről fának látszik, amúgy meg betonból van. Fejcsóválva lépem át a küszöböt, egyáltalán nem nyerte el tetszésemet ez a sziget vagy mi. Az emberek mogorvák, az időjárás fos és ráadásképp mindenki úgy néz Ránk, mintha már meg is rakták volna a máglyát, csupán a nagy esőzés miatt egyszerűen nem kap lángra. Ezúttal is Sukera hagyom a beszédet, tekintetemmel közben felmérem a recepciónak kinevezett földszintet. Csak egy felől lehet bejutni, hátul lehet a konyha és még valami étkező is, már ha ilyesmi létezik itt. Igazából a túlzott paranoia miatt nézelődtem ennyire körül; senki sem ismer Minket, akkor miért támadnának meg? Az ördög sosem alszik – tartja a mondás -, ellenben az embereknek muszáj, ezért a mai napon szerintem nem számíthatunk további atrocitásra. A kulcsok készhez kapását követően elsőként vágtatok fel a lépcsőn, mit sem törődve a férfi csodálkozó pillantásaival. Máskor nem vesszük fel a hihetetlenül elegáns köpenyeket, melyek ugyan a Seireiteiben megfelelő viseletnek tűnnek, ellenben Európában meg úgy az egész modern világban idiótának néznek. Nos, valójában nemigen érdekel az emberek véleménye, bekaphatják. A szoba indokolatlanul kicsi, alig fér el benne az ágy, az éjjeliszekrény, valamint a komód. Kényelmi szempontból nem ilyesmihez vagyok szokva, azonban jelenleg ez a legutolsó faktor, amiért aggódnom kell.
- Az ember szert tesz néhány hasznos ismerősre, ha az árnyak közt mozog, ezt jó, ha észben tartod. – szólalok meg halkan, míg ledobom a nehéz bársonyanyagot az fekvőhelyre, majd helyet foglalok rajta magam is. – Nem is olyan régen volt dolgunk egy bandával, Hitomi tudna mesélni róla. A lényeg annyi, hogy az egyik tagot életben hagytuk, akinek van egy különleges képessége. Képes megértetni magát a gépekkel, s bármilyen rendszert fel tud törni. Neki köszönhetően nem lesz akadály betörni a nyilvántartásba és megcsinálni a megfelelő papírokat. Ám a szállítás időt fog igénybe venni, ezért még egy keveset várakoznunk kell, mielőtt még megkísérelnénk bejutni. Addig is javaslom, pihenjünk le, mivel hajnalban szeretnék egy kis látogatást eszközölni annál a rettegett Forestfield Asylumnál, de persze gigai nélkül.
Ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, mindketten jobban járunk, ha nem tud többet a piszkos ügyleteimről. Pár perc alatt már meg is nyílik a vonal, s egy csak általam ismert mobilszámot kapcsol. A túloldalon egy remegős hang szól a készülékbe, Ikari pont olyan lúzer, mint amilyennek első találkozásunk alkalmával láttam. Nem teszek felesleges tiszteletköröket, rögtön a tárgyra térek. Orvosi papírok az állítólagos betegségemről, két hamis személyi igazolvány, valamint egy engedély és valamennyi háttér-információ a kedves doktor úrról, aki volt olyan kedves, s elkísért Engem a szép új börtönömbe. Remélem, ez a gyík nem rontja el a dolgokat, mert akkor nagyon morcos lennék rá. Ezt megosztom beszélgetőpartneremmel is, azzal a kiegészítéssel, miszerint néhány testrész elvesztése kilátásba van helyezve, ha nem csinálná meg időre a rendelésem. Megvető fintorgást követően lököm vissza az ósdi kagylót, aztán elheveredem a recsegős ágyon. Sosem volt még ilyen nyugalmas küldetésem, általában mindig az események sűrűjébe érkezem, ennek megfelelően az ilyesfajta beépülésben nincs akkora tapasztalatom, mint ahogy az elvárható lenne. Igazából nem is érdekelt sohasem ez a műfaj, a 2. osztag közelébe mindig csak akkor tévedtem, ha beszakézva rossz felé fordultam. Persze gyorsan kitessékeltek, kapitányság ide vagy oda. A régi emlékeken elmerengve kapcsolom le a lámpát, azután lehunyom íriszeimet. Aludni úgyse lennék képes egy teljesen idegen és biztosítatlan helyen, ezért csak egy pihentető meditációba kezdek. Amúgy sem akarok túl sok időt fecsérelni a pihenésre, még napfelkelte előtt meg szeretném járni az utat. Mostani terveim szerint egyelőre kívülről mérjük fel a terepet, hogy egy esetleges menekülési útvonalat már ki is tudjunk találni. Valahonnan pedig meg kell szereznünk a szanatórium tervrajzát is.
~ Utálom ezt a vidéket! ~ fogalmazódik meg bennem a gondolat, immáron legalább századjára, mialatt arrébb mászok, mivel az egyik rúgó épp olyan helyre akart befurakodni, ahol semmi keresnivalója nincs. Nagyon ajánlom, hogy tényleg legyen itt egy dárdadarab, mert nem szeretnék potyára több időt itt tölteni a szükségesnél. Ehh, képtelenség itt nyugton maradni! Ingerült mozdulattal tornázom magam ülő helyzetbe, majd lábaimat keresztbe téve felveszek egy laza lótusz-formációt. Néhány belégzést követően sikerül kizárnom a mellettem lévő ágyról érkező hortyogást, valahogy partnerem sosem zavartatta magát ilyen veszélyek közepette. Habár a sör is megtehette a hatását, ázsiai létére durva azért ennyit inni. Belső világom kihalt barlangjában sétálgatva mullatom az időt, miközben testem feltehetőleg megkapja ugyanazt a feltöltődést, ami az alvással érkezne. Ezen technika sokkalta használhatóbb harchelyzetek során, lévén az érzékek majdhogynem teljesen működnek, csupán egy hibernált állapot lép fel. Jobban belegondolva talán eme döntésemnek köszönhetjük a későbbiekben mindketten, hogy életben maradtunk. Vakító fényvillanás, majd égrengető robaj tölt be mindent, mialatt a rohadt padlógerendák panaszos sóhajtással megadják magukat a tomboló erőnek, amit a földszinti detonáció okozott. A robbanás mindkettőnket a szemközti falhoz csap, ám amíg szerény személyem immáron éberen csapódik a kandalló kövének, addig a Juubantai kapitánya önkénytelenül is hangos csattanással érkezik meg. Orrom alatt káromkodva próbálom meg felmérni az összeomló épület adta lehetőségeket, azonban lehetőségeink igencsak gyászosak. A fehér hajkorona alól kiinduló vékony, vörös folyam sem ad túl sok bizakodni valót. Még a végén elpatkol itt Nekem!
Gyors gondolkodást követően lököm fel a halálistent a vállamra, azután reishit gyűjtve a talpam alá száguldok át a parketta helyén. Fegyvereinktől szerencsére nem váltunk meg, ezért azokkal nem kell törődnöm, amikor egy erőteljes vállmozdulattal faforgáccsá morzsolom a gyenge ajtót. Nem lett volna biztonságos az ablakon keresztül távozni, mivel a merénylők még mindig odakint lehetnek. Jobb, ha azt hiszik, halottak vagyunk. Be kell látnom, rossz ötlet volt betérni az ivóba, habár ilyesfajta ellenséges fellépésre azért nem számítottam. Ebből adódóan feltételezhető, miszerint valami olyasmi van ott rejtve, amiért érdemes ember ölni. Már amennyiben halandók lennénk, ugye. A hátsó ajtóhoz érkezve vad ötlet ragad magával, ami talán még be is válhat. Ugyan ki emlékezne két furcsa utazóra, ki keresné őket? A válasz senki, ezért is lesz tökéletes a szerep, amit el fogunk játszani. Mindkettőnket megszabadítva a kényelmetlen gigaitól egyenesedek fel ismét, mostantól nincs okom félni a tűztől, olyan testben vagyok, amit az nem képes elpusztítani. Kezemből ibolyaszín láng röppen a tűzkatlan középpontja a felé, a Haien mindent el fog égetni, talán még a földet is eme rozzant kalyiba alatt. A két szenes holttest minden bizonnyal kielégítő lesz a falubeliek számára, ámbátor egy hozzáértő rögtön rájöhetne mi is történt valójában. Holdfényes erdőben, magas fák árnyékai között suhanva kell egy másik tervet felépítenem, ehhez pedig segítség kell, mégpedig az egyetlen olyan személytől, aki minden kívánságomat teljesíteni tudja. Nem, nem a lámpás szellemére gondoltam, de majdnem. Urahara Kisuke a Joker a paklimban, minden bizonnyal küld majd egy új póttestet, valamint egy segítő kezet is, ha szépen megkérem. Addig is jobb lesz elbújni valami barlangban, míg megérkezik a felmentősereg. Persze a környéken élők nem látnak, de minek kockáztatni? A várt ismerős kétségtelenül képes lesz beazonosítani lélekenergiámat, ezáltal megtalálnia sem lesz sokkal nehezebb. Hm, ugyanez az ellenségeinkre is igaz lehet, de meghazudtolnám magam az aggódással.

A hegyoldalba vájt mélyedést csak igen nagy jóindulattal lehetne barlangnak nevezni, igazából egy pár lépésnyi beugró volt, pont annyi helyett biztosítva, ahol ketten meg tudtuk húzni magunkat. Szerencsétlen módon, ez sem természetes képződmény volt, démonmágia segítségével kellett a falba ütnöm a lyukat. Ugyan néhány percig feszülten figyeltem bármilyen rendellenes rezdülésre, ám mostanra minden elővigyázatosság elpárolgott. Watanabe állapota nem sokat javult, de láthatóan lélegzik, szóval különösebb baja nemigen lehet. Lévén a gyógyításhoz szemernyit sem értek, így csak körbetekertem a fejét a haorija aljából letépett szövetdarabbal, ami kényszerű várakozásunk alatt már igencsak átázott. A teste feltehetőleg gond nélkül képes legyőzni az elfertőződött seb miatt fellépő kellemetlenséget lélekenergiájának köszönhetően, azonban jobbnak látom kicserélni az elhasználódott textíliát. Ügyködésem közepette gondolataim visszaszállnak a tegnapi merényletre, s annak lehetséges miértjeire. Valószínűleg fogalmuk sem volt róla, miszerint kik is vagyunk igazából, hiszen akkor nem próbálkoztak volna ennyire emberi módon robbanószerrel az életünkre törni. Egyszerűen csak megszokhatták, hogy mindenkit el kell tenni láb alól, aki az elmegyógyintézet iránt érdeklődik. Eléggé agymosott viselkedésnek tűnik ez Nekem, leginkább arra az esetre emlékeztet, amikor a Club Torture nevű helyen jártam Hitomival. Az egyik ellenséges esper ott is képes volt manipulálni az egyszerű polgárokat. Talán itt is erről van szó, ám a fojtott, tompa kisugárzáson kívül, amit a lehetséges dárdadarab bocsájt ki, semmi mást nem érzek. Dolgom végeztével lehunyt szemekkel húzódok be az egyik távolabbi sarokba, ahonnan tökéletes védelmi vonalat tudnék emelni, ha a szükség úgy hozná.
Az egyenletes lélegzetvételek hangja mellett semmi más nem hallatszódik, íriszeim mégis felvillannak, midőn egy ismerős aura közeledtét érzem. Legszívesebben megpróbálnám teljesen elrejteni a reiatsumat, hadd körözzön az idiótája itt még egy fél napot, ám sokkalta fontosabb kötelezettségeim most felülírják a szórakozás iránti vágyódásomat. Nem mondhatnám, hogy kapcsolatunk súrlódásmentes lenne, hisz’ egykoron a feljebbvalóm volt, habár akkor sem mutattam iránta kellő tiszteletet, ezért is töltöttem újonckorom legszebb éveit a csatatéren való hősies helytállás helyett a piszoárok súrolásával. Ellenben, habár morgolódva is, de mindig segített, amennyiben úgy hozta a szükség. Képességei nem hagynak kivetnivalót maguk után, csupán a stílusa az, amitől legszívesebben a falra másznék. Mielőtt még beléphetne szerény hajlékunkba, feltápászkodom, illő módon akarván fogadni segítőnket. Természetesen az efféle udvariasság tökéletesen felesleges, ha Masaki Sachival akar beszélgetni valaki. Kapkodó mozdulattal próbálom meg elkapni a Felém hajított gigait, ebből adódóan elég félreérthető módon az önmagammal való tangózás zavarba ejtő szituációját idézem elő. Igazán ügyelhetne jobban is a cuccra, egy hónapnyi takarításba került ez Nekem, s egyáltalán nincs kedvem megduplázni ezt az időintervallumot azzal, hogy például letörik a póttest egyik karja vagy ilyesmi. Sötét elégedettséggel veszem tudomásul a hírt, mely szerint Őt is jól megkergették a helybéliek, egyrészt mert megérdemli, másrészt viszont alátámasztja a teóriámat, miszerint minden idegennel így viselkednek. Ugyan az első pillanattól kezdve tisztában vagyok érkezése okával, azért egy bólintással reagálok beugró státuszára. Rossz búvárruhához hasonlóan rángatom fel magamra az üres porhüvelyt, miközben belekezdek a kívánt történetbe.
- Szintén örülök a viszontlátásnak, gyökér… - horkantok gúnyosan, mialatt immár mindenki számára látható formába kerülök. – Volt egy kis nézeteltérésünk az itteni őslakosokkal és hát mit szépítsek a történteken, Ránk robbantották a motelt, amiben megszálltunk. Csupán feltételezéseket tudok Eléd tárni, de valami nagyon veszélyes dolog működik a Forestfield Asylumban, amit muszáj megvizsgálnunk, mivel kellemetlen mellékhatásokat kell az itt élőknek elviselniük. Vagy az időjárás miatt ilyen bunkó mindenki, ám ebben inkább Te vagy otthon, szóval meg tudnád oldani.
Előre látom, hogy remek lesz az együtt elvégzett küldetés hangulata, ehhez kétség sem fér. Kellemetlen kérdéseket vonna maga után, amennyiben Suke csak úgy feltűnne a semmiből sérülten Soul Societyben, ezért egyelőre jobbnak látom itt hagyni, s majd később elszállítani egy előgyógykezelésre Uraharához, miután utánanéztünk mi is folyik itt pontosan. A Kyoumon technika segítségével zárom le az üreget, ennek köszönhetően senki sem fogja zargatni a 10. osztag kapitányát, de ha véletlenül magához térne, akkor könnyedén a nyomunkba eredhet, mivel belülről semmi nem akadályozza a távozásban. Eléggé meggondolatlan ötletnek tűnik a kedvezőtlen fogadtatás után visszatérni a városba, azonban Ikari oda postázza Nekünk a szükséges iratokat, ebből kiindulva muszáj a közelben lenni. Az utcák hátborzongatóan kihaltak ezen a korai órán, viszont most pont kapóra jön a csendesség. Az egyik telefonfülkében keresek néhány helyi pénzérmét, azután ismét felcsörgetem a gyíkot, ezzel serkentve gyorsabb munkára. Egy órán belül el fogja jutatni a csomagot az itteni postára, van különleges ismerőse, aki képes ezt megtenni. Kissé dühös ábrázattal lököm vissza a kagylót a helyére, arról nem volt szó, hogy még be is kell emiatt törni valahová. A baj mindig csoportostól jön, ahogy a mondás tartja.
- Be kell jutnunk az intézetbe, mégpedig lehetőség szerint inkognitóban. – kezdek bele a terv ismertetésébe, miután befordultunk az egyik elhagyatott mellékutcába. – A papírok már úton vannak, ezért Neked kell eljátszani a menő pszichiáter szerepét, menni fog? Jómagam ezen idő alatt a betegek között fogok elvegyülni, így két fronton kutathatunk a miértek után. Van kérdés?
A Sors Dárdáját nem lenne okos dolog emlegetni, szóval Masaki egy némileg cenzúrázott verziót kap meg az igazi okból, amiért utunk ide vezetett. Minden bizonnyal kitaposná a belem, ha rájönne a turpiságra, azonban nem egyszer hívtak már a Megtévesztés Mesterének, aminek hála egy pillanatra sem tartok a lebukás veszélyétől. Illetve már csak azért is megérné kínok között meghalni, hogy láthassam modorosan beszélni a taplók koronázatlan királyát. Ez volt az egyik fő tétel a bakancslistámon, ami most végre megvalósulhat! Nagy shownak nézünk elébe, ideje felkészülni.

Nem kell hozzá sok idő, koponyám már is tompán lüktet a megállíthatatlan szövegmennyiségtől. Vágom ám, hogy japánul karattyol, de olyan érthetetlen dialektusban, amihez már szótár kellene, komolyan mondom! Egy rövid pillanatig ugyan reménykedtem benne, miszerint a félrevezető történettel sikerül kielégítenem a kíváncsiságát, azonban sikerült átlátnia a szitán, ami őszinte csodálkozást vált ki Belőlem. Talán tényleg volt valami oka annak a balszerencsés ténynek, mely szerint egyszer régen kapitányi rangra tett szert és nem csak találta elhullajtva a haorit? Nos, ténylegesen agyalhattam volna többet is a mesén, sokkalta hihetőbb lenne, amennyiben még mindig shinigamiként szolgálnék. Szerencsére nem kell újabb remekbeszabott történetet kiötölnöm, megelégszik egy halálos fenyegetéssel, hogy kinyír, ha hazudni mernék Neki. Ejnye-ejnye, akkor miért vagyok még mindig életben? Figyelme hamar továbbvándorol, szadista hajlamait tervem pocskondiázásában éli ki, holott igencsak szupernek mondható megalkotásának körülményeit ismerve. Vajon agyvérzést kapna, ha közölném Vele, menjen haza? Erre igencsak nagy esélyt látok, ráadásul minden bizonnyal eltörné néhány csontomat is távozás előtt. Már-már szólásra nyitnám a számat, amikor érdeklődni kezd a következő lépés után, ezzel fosztva meg a felszabadító gondolat gyakorlatba való átültetésétől. Válaszomat nem várja meg, apró krákogásaimat, amelyekkel pedig szót próbálnék szerezni, egyszerűen figyelmen kívül hagyja és Tarzan-mód, fáról fára ugrálva indul el a város irányába. Egy lemondó sóhajjal reagálok az egészre, miközben orrom alatt azért telepatikusan megjegyzem a barlangban pihengető Sukenak vezetői mivoltom tökéletes sárba tiprását. Jómagam koordinálom ezt a küldetést!
Elégedetlenkedésemre természetesen nem érkezik válasz, valamint sietősre kell fognom lépteimet, különben túlzottan lemaradok a nagyokos mögött. Ugyan Én is a lombkoronában való utazást választom, viszont eszemben sincs holmi gyenge ágakra bízni testi épségemet. Talpam alá reishit gyűjtve suhanok simán, ezzel a módszerrel nem jelent gondot hamar felzárkózni. Több kidout is alkalmaztam már ideérkezésünk óta, s tapasztalataim alapján egyetlen érzékelő sincs a soraikban, megtalálásunk sem volt túlzottan nagy ördöngösség, lévén egyetlen motel létezett az egész településen, mígnem levegőbe röpítették. Az út hátralevő része csendesen telik, ennek köszönhetően a migrénem is lecsillapodik. A telefonfülkét már réges régen magunk mögött hagytuk, az elhanyagolható lakossággal büszkélkedhető polisz központja érdemtelenül terül el alattunk. Az épületek valamivel jobb állapotban vannak, ahogy maga a posta is, de ez persze Masakinak hála ne sokáig marad így. Egyre többen szállingóznak munkába menet, páran máris gyanakvó pillantással méregetik kettősünket. Igaza volt, tényleg szerepet kellene cserélnünk! Milyen idegbeteg kezdi el ok nélkül rúgdosni a falat? Csodával határos módon nem dől össze a viskó, de a vakolatot már amúgy is csak a jó szándék tartotta, lepereg, akár esős őszi napon a vízcseppek az ablaküvegről. Úgy látom, kezdetleges negatív hozzáállása ellenére kezd belerázódni a dologba, hiszen máris előáll egy ötlettel, amiért cserébe megkapja a legbecsmérlőbb pillantást, amire képes vagyok jelenleg. Tekintetem ezt követően a mindennapi ruházatot viselő gigaira téved, mivel a sötétköpenyes változatot kénytelen voltam hátrahagyni. Vonásaim grimaszba rendeződnek, egyáltalán nincs ínyemre pocsolyákban fetrengeni.
- Miért nem tudsz egyszerűen keresni egy hátsó bejáratot?! – fakadok ki hangosan, újabb helytelenítő nézéseket bezsebelve ezzel. Nyakamat behúzva, a hangerőt pedig lejjebb csavarva folytatom. – Ez egy közposta és errefelé mindenki ismeri a másikat, hamarabb kiderülne a betörés elkövetőjének személye, mint amennyi idő alatt fényesre suvickolod otthon a nappalit. Megkapod a műsorodat, de cserébe ne törj bent össze semmit, értve vagyok?
Ez az, végre megint magamhoz ragadtam az irányítást, yeah! Kezdetektől fogva szerénységem akarta a félkegyelmű szerepét eljátszani, mert hát valamilyen érthetetlen okból kifolyólag sokkal veszélyesebbnek tartom az elvegyülést a bolondok között, mint az Őket gyógyítók körében. Igaz, ami igaz, ha valaki végignézne Rajtam, nem találna egyetlen őrültségre utaló jelet sem, hálát kell adnom az égnek, amiért így a százötvenen túl is remek elmének örvendek, ráadásul sem a fogam, sem pedig a hajam nem kezdett még hullani. Eme gondolat hatására bele is túrok sötét hajzatomba, felborzolva azt kialakítani a lehető legmeggyőzőbb képet. Pár rozoga európai csotrogány, amit a helyiek mernek busznak és autónak nevezni, már keringenek is a kátyúk által lyuggatott aszfalton, tökéletes színpadot alakítva ki ezzel számomra. Megalázó helyzetbe kerülni amúgy is a specialitásomnak számít, habár ezúttal szándékosan szeretném előidézni az amúgy spontán tehetségemet. Tudván, miszerint fizikai kivetülésemet normál körülmények között semmilyen baj nem érheti, kobakomat fogva, harsogó ordítás közepette vágtatok be a forgalomba, visító fékek és dühöd dudák kórusát szólaltatva meg ezzel. A közönség tetszését már elnyertem, ebből adódóan felakadó íriszekkel esem össze a kemény betonon, ahol görcsös rángatózásba kezdek. Régen jártam szamba-órákra, most nagyon is sok hasznát veszem a helyes csípőmozgásnak. Ugyan nem habzik a pofám az idegtől, de azért kellően szétköpködök mindent magam körül, hogy a bámészkodóknak eszükben se legyen megközelíteni. Két vernyákolás között azért bőszen pislogok a kiszemelt épület irányába, ezzel próbálván gyorsabb cselekvésre serkenteni Masit. A publikum kedvéért kicsit meg is tépkedem a pólómat, hadd lássák kigyúrt testemet! Összességében a sárfoltos arc és a sárlétől csöpögő hajzat már eléri a kívánt eredményt, viszont minden bizonnyal jó ideig vizes cuccban kell majd flangálnom. Remek, más se hiányzik, mind egy tüdőgyulladás! Ugyan minimális esélye van annak, miszerint elkapjam az előbb említett betegséget, de hát jobb előre méltatlankodni, mint utána ugye. Remélem a break-tánc bemutató sikeresen zárul, mert már kezdem nagyon unni a fetrengést.

Figyelmeztetésem süket fülekre talált, lévén a posta ablakán kigomolygó füst elég egyértelmű utalásként értelmezhető a bent folyó eseményekre. Elégedetlen hördüléssel veszem tudomásul a dolgot, amit rövidesen átalakítok egy fulladásos köhögésrohamba, mert hát ugye minden bizonnyal szemet szúrna egy-egy szemfülesebb járókelőnek, hogy mi jogon háborgok itt, amikor nagyon is etikus módon senki sem hajtott át a nyakamon az őskövületnek is beillő járgányok egyikével. Miután már teljességgel kifulladtam, jobbnak látom a csendes szenvedésbe fojtani feltörekvő indulatom, melynek alapját utasításaim figyelmen kívül hagyása képezi. Persze nem vagyok magasabb rangban, mint Ő, ráadásul nem tartozunk olyan közös szervezetbe, ahol az ilyesminek jelentősége volna, azonban kettőnk közül Én tudom miért jöttünk ide, csak azt nem fogom elmondani, mert akkor rövidesen az egész világ tudná. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Masakit végtelenül pletykás alaknak képzelem el, egy otthonkában és kendőben tökéletes takarítónőként funkcionálhatna. Bárgyú vigyoromba ezúttal valós érzések is vegyülnek, ám azért megkönnyebbüléssel fogadom a számba tuszkolt szőlőcukorkát, habár a tömegből való kivonszolás véleményem szerint nem éppen bevett orvosi fogás. Na, de nem kell a nyafogás! Rögtön gondoltam az eltelt időmennyiség alapján, miszerint valamerre máshova is elette a fene, s láthatóan igazam is volt, beszerzett magának néhány szerepének is megfelelő ruhadarabot. Hm, ezen valahogy átsiklottam a terv kiötlése közepette, viszont a mai világban egy rockernek öltözött csávó is lehet diplomás orvos, senkit nem szabad az első pillantás alapján megítélni! Másodjára, akkor már lehet fikázni, ahogy tetszik! Mialatt a csomag bontogatásával vagyok elfoglalva, mellékesen válaszolok a kérdésre is.
- Jól mondja, doktor úr! – mormogom félhangosan, miközben átveszem a lezárt levelet is. Valóban elég érdekes rajta a pecsét, tudomásom szerint az ilyesfajta flancolás régebben volt meghatározó ezen a területen. – Felsőbb, kormányfői utasítás alapján és a nemzeti együttműködés jegyében kerül sor erre az akcióra. A kartonom alapján azt hiszem, a japán miniszterelnök unokaöccse lehetek… Yoshihiko Souji. Húha, mennyi bajom van!
Számomra ismeretlen, de igazán félelmetesnek hangzó szakszavak egész sora van felsorolva a legelső lapon, ami Elém kerül a dosszié kinyitását követően. Tovább lapozgatva rengeteg korábbi vizsgálat és teszt eredménye tárul szemeim elé, amelyek bár ugyanolyan semmitmondóak Nekem, mint az elején felsorolt kórnevek, viszont részletessége miatt merem remélni, hogy használhatóak, máskülönben a kedves beszerzőpartnerem búcsút mondhat egy-két ujjának. Tovább kutakodva a pakkban egy miniszámítógép, valamint egy kártyaleolvasónál nem nagyobb nyomtató is előkerül. Könnyebb megoldás magunknak kinyomtatni a megfelelő papírokat, semmint Ikarinak mindenféle kép nélkül pontosan eltalálni a kinézetünket. Szerény személyemre minden kétséget kizáróan emlékszik, de példának okáért Sachit feltehetőleg sosem láthatta még, s szerintem nem is örülne túlzottan egy ilyen találkozásnak. Míg a vaizard öltözködni kezd, jómagam az elcsaklizott üzenetre fordítom tekintetem. Sajnos ez már nemigen fog eljutni a címzetthez, szóval különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül tépem fel a borítékot és rázom ki belőle a precízen háromszor összehajtott papírost. Légzésem kihagy egy ütemet, képzeletemben merészebbnél merészebb titkok látnak napvilágot, miknek köszönhetően máris egy lépéssel közelebb kerülhetnék a Sors Dárdájának újraegyesítéséhez…! Ehelyett csupán féltucat könyvcím van felsorolva benne, azok írói, kiadási évük, valamint még a kiadó neve is fel van tüntetve csinos oszlopokban. Csalódottan lökném félre a lapot, amikor figyelmemet az alján kézzel felírt számok vonják magukra: 25, 64, 83, 119, 144, 202. A rejtvények megoldásában sosem voltam túlzottan jó, viszont arra a tényre azért rá tudok jönni, mely szerint ez valamilyen titkos kód lehet.
- Első ránézésre nem több, mint egy egyszerű igénylőlap. – kezdek bele következtetéseim ismertetésébe. – Az igazgató nevére van címezve, ezért feltehetőleg az irodájában vagy a szobájában található könyvek egyikében lesz a megfejtés, amik itt is fel vannak sorolva. Lehetnek oldal-, fejezetszámok vagy esetleg a szavak sorszámai… Hm, sok sikert, erre a Te feladatod lesz rájönni!
Talán van jelentősége a dolognak, másrészt akár egy túlspilázott szerelmeslevél is lehet, kitudja. Ott, ahová jómagam készülök, feltehetőleg nem sok lehetőségem lesz az olvasásra. A táblagépbe épített apró kamera segítségével könnyedén tudok mindkettőnkről csinálni egy-egy képet, amiket már különösebb nehézségek nélkül tudom beilleszteni az előre elkészített sablonokban a megfelelő helyre. Miután végeztem az iratok tökéletesítésével, elérkezettnek látom az időt a tényleges küldetés elkezdéséhez. Túl feltűnő lenne gyalogszerrel besétálni az intézetbe, így ajánlatom alapján taxiba kell ülnünk. Az út végtelenül hosszúnak tűnik, amin nem sokat segít a megállíthatatlan zötykölődés sem. Lehetséges elkapni a tengeribetegséget a szárazföld kellős közepén? Gyomrom kavargása arra enged következtetni, hogy igen, habár az ivóban elfogyasztott fél üvegnyi sörön kívül semmi más nincs a gyomromban. Remélem jó a kaja a Forestfield Asylumban, máskülönben balhék lesznek! A város területét elhagyva eddig máshol sosem tapasztalt üresség válik a környezet uralkodó tényezőjévé. Az elhanyagolt termőföldeken vélhetőleg már évek óta nem terem semmi, a talaj cserzett, az eső itt már nem sokat segít. Növényeket aztán végképp nem látni, néhány satnya bokrot és egy meggyötört, göcsörtös fát sikerült összeszámolnom utazásunk alatt. Olyan ez az egész hely, mintha valami kiszívta volna belőle az életet. Negatív érzéseim közeledve a már messziről üdvözlő, robosztus épülethez még inkább hatalmukba kerítenek. Nagyon rossz dolgok mentek itt végbe vagy valami nagyon gonosz rágja a föld lelkét, mert még a hátamon is feláll a szőr ettől a kisugárzástól. Töprengésemből a fékek csikorgása ránt vissza, megérkeztünk úticélunkhoz. Ellenérzéseimmel mit sem törődve szállok ki a járműből, ami a lehető leggyorsabban el is robog, midőn ki lett fizetve a fuvar.
Előbbi gondolataim ellenére be kell látnom, az elmegyógyintézet egykoron impozáns épületnek számíthatott a maga bizarr módján. A vastag kovácsolt vaskapun büszkén hirdeti a kacskaringós felirat az intézmény nevét, habár a festés már több helyen lepattogzott róla, a rozsda pedig elkezdte pusztító munkáját. A kert is szépnek lehetett mondható, gondozott pázsit, sövényfal a macskakövekből kirakott járda mellett, lombos fák, amik árnyékot biztosíthattak egy meleg nyári napon mind az ápolóknak, mind a pácienseknek. Ezzel ellentétben a jelenlegi helyzet siralmasnak mondható. A fű között áthatolhatatlan hálót alkot a gaz, a cserjék satnyák és gondozatlanok, láthatólag senki sem törődik a természet szinten tartásával. Ugyanezen megállapítás az ember által alkotott és lakott objektumra is elmondható, az egykoron fehér márványdíszeket szürkévé koptatta az időjárás vasfoga, a vakolat több helyen lepergett vagy felrepedezett. A lassacskán felszálló köd kísérteties fátyolba burkolja ezt az egészet, úgy érzem a hólyagomnak valahol két lépéssel ezelőtt kellett volna kiürítenie önmagát… Fosatós a hely! Ámbátor ezzel nem azt akarom sugallni, hogy inamba szállt a bátorságom, már elég régóta nincs okom tartani semmitől, de azért meg kell hagyni, nem szeretnék itt túlzottan sokáig időzni, ha egy mód van rá. A lépcső megmászása alapból kimerítő feladat lehet egy normál embernek, az első ötven után jobbnak látom nem számolni a fokokat, úgyis belezavarodnék hamarosan. A zöldre mázolt, kétszárnyú tölgyajtó fenyegetően magasodik Felénk, kezdem kissé átgondolni a tervet, amit olyan zseniális módon kiötöltem. Hangos nyelés, nagy levegő, majd egy bólintással jelzem, miszerint készen állok. Az oroszlánfejet formázó kopogtatógomb tompa puffanásokkal hozza a bent lévők tudtára, hogy új látogatók, áldozatok érkeztek.

A Masakira vetett futó pillantás egyértelművé teszi, hogy csak Rám van ilyen különös hatással ez a hely, az idősebb vaizardot tökéletesen hidegen hagyja a nyomasztó aura, ami körbeleng itt mindent. Érzéktelensége nem lep meg különösebben, ám pusztán egy fanyar grimasszal vagyok képes kommentálni a dolgot, lévén az ajtó magától kitárul, ekképp tűnik fel szemünk előtt az előtér, ami szöges ellentétben áll az eddig látott épületekkel és szobákkal. Így már rögtön érthetővé válik miért is nemzetközileg elismert ez az elmegyógyintézet. Kissé görnyedt háttal, félénken pislogva lépdelek egykori kapitányom oldalán, itt már valószínűleg vannak kamerák, ideje játszani a kigondolt szerepet. A belépők dolgát inkább társamra bízom, míg jómagam bizonytalanul tekintgetek ide-oda a szűk folyosón. Teljesen jellegtelen, a falakon nincs semmi plakát vagy kép, ami egy kicsit is képes lenne feldobni a környezetet, csupán egy tábla, rajta valamiféle figyelmeztetéssel. Mélázásom közepette érkezik a fertőtlenítő zuhany, melytől önkénytelenül is összerándulok, váratlansága miatt majdhogynem felkiáltok, ám begyógyszerezve nem kellene az ilyen eseményekre különösebben reagálnom, ebből adódóan inkább a nyelvembe harapva erőltetek kifejezéstelenséget vonásaimra. A továbbhaladás útjában álló egyetlen nyílászáró halk szisszenéssel csúszik oldalra, mögötte egy fehér köpenyes, orvosnak látszó alak tűnik fel, féltucat fegyveres őr kíséretében. Fapofával hallgatom végig üdvözlését, azután motyogok pár értelmetlen szót, ám gondolatban azért összeráncolom a homlokomat. Mi oka lehet a vezetőségnek ilyesfajta szigorú biztonsági intézkedések foganatosítására? Eléggé értelmetlennek tűnik egy pszichológus és a páciense miatt ekkora patáliát csapni.
Shintarou doktor felettébb hozzáértő válaszát hallva kiugrik egy ér a homlokomon, azonban szerencsére a férfi bizonyára viccnek veszi a máskülönben teljes komolysággal elhangzott szavakat vagy túlzottan lekötötte figyelmét az üdvözlés protokolljának betartása. Japánban a kézfogás nem igazán bevett szokás, de szerencsére társam veszi a lapot, ennek hála különösebb nehézségek nélkül haladhatunk tovább az igazi bejárati csarnokba. Tátott szájjal csodálkozva mérem végig a gigászi helyiséget, habár meglepődésemnek igazából semmi alapja nincs, hisz’ már kintről is óriásinak tűnt az egész. A terem másik végéből hallatszó kellemes csobogás kibocsájtója egy szépen megmunkált szökőkút, ami tökéletesen illeszkedik a futurisztikus hangulathoz. Bámészkodásomnak a lapockámba mélyedő fegyvertus vett gátat, ami szétzúzza az idillikus ittlétről szőtt álmaimat. Különös módon remegést érzek az őr felől, a félelem bűze szinte eltéveszthetetlenül lengedez körülötte. Nem egy szörnyű halálesetről szóló történetet terjengett a környéken, ám egészen ezidáig abban a feltételezésben hittem, miszerint az áldozatok kizárólag a betegek közül kerültek ki, viszont ez a viselkedés egyértelművé teszi az ellenkezőjét. Engedelmesen folytatom utazásomat csoszogva az egyik oldalfolyosón keresztül, amely már sokkalta visszafogottabb stílusban lett kivitelezve. Egyszerű, fehér falak között lépkedve akaratlanul is nyugodtság uralkodik el Rajtam, ám korábbi feszültségem tükrében igencsak érdekesnek hat ez a változás. A bódító tespedtség kezdi elhomályosítani az elmémet, nehezemre esik számon tartani hány ajtó mellett mentünk is el pontosan. A hatodik vagy hetediknél torpanunk meg, a halk csipogásból ítélve pedig ugyanolyan számítógépes beléptetés működik itt is, mint a bejáratnál.
- Itt is volnánk! – Fukuzawa hangja távolinak tűnik, miközben óvatosan leültetnek az egyetlen berendezési tárgyként szolgáló ágyra. – Remélem, ugyanolyan jól fogja érezni magát minálunk, mint odahaza, Yoshihiko-san… Suzuki-san, kérem tartson velem, az igazgató úr látni szeretné!
A hangok jelentéstartalma már nem jut el teljesen hozzám, oldalamra dőlve zuhanok el a kemény matracon. Semmi köze nincs állapotomnak a helyszínhez, egyszerűen bedrogoztak! Tudom, hogy figyelmeztetnem kellene a tahókirályt, azonban mielőtt még egyetlen kiáltás is elhagyhatná a számat, fullasztó sötétség ereszkedik tudatomra. Figyelmetlen voltam, hagytam, hogy a hátam mögé kerülhessenek, nem is számítottam efféle alamuszi támadásra! Vártak Ránk, sejtették jövetelünket, a helybéliek nem véletlenül próbáltak elüldözni! Hideg veríték csordul végig a hátamon, mialatt látásom egyre homályosabbá válik. Kijutni innen nem lenne kihívás, megvalósítása viszont nem tűnik annyira kézenfekvőnek jelenleg. Némi kínlódás árán sikeresen lezuhanok priccsem mellé, ám a landolást már nem érzékelem. Kavargó, színes emlékképek zavaros árnyai ragadnak magukkal, lehúznak mélyre, a valóság és az álom mezsgyéjére. Küzdenék ellene, de mindhiába, az öntudatlanság puhán ölelő karjai nem eresztenek. Valaki szólhatna, hogy ez nem volt benne a tervben!
Etain alig észrevehetően fújja ki a levegőt, miközben bepötyögi a lezáráshoz szükséges kódokat a konzolba. Sürgető intéssel jelzi, hogy késésben vagytok és jó volna sietni. Legalább tucatnyi kanyart és fordulót követően érkeztek egy felvonóhoz, amibe immáron csak ketten szálltok be, az őrök pedig lassacskán visszatérnek kijelölt szolgálati pozíciójukhoz. A fülkében kellemes zene szól, habár a monoton módon telő percek miatt egyre idegesítőbbé válik, mialatt csigalassúsággal haladtok felfelé. A legfelső emeleten barátságosan kitámogat a liftből, majd gyorsan elnézést kér és távozik is. A szinten egyetlen ajtó található, ebből adódóan egyértelműnek látszik merre is kell folytatnod utad. A faragott tölgyajtót megcsodálva démonok és sárkányok csatáját véled felfedezni, mestermunkának tűnik, ehhez kétség sem fér. Már-már éppen benyitnál az irodába, amikor váratlanul egy középkorú férfi megelőz, természetesen a másik oldalról. Elegáns öltönyt visel, őszülő hajával és gondozott körszakállával igencsak szimpatikus benyomást kelt, egész megjelenésében van valami, ami tiszteletet parancsol.

- Áhh, kolléga! – orgánuma érezhető meglepettséggel csendül, láthatólag későbbre várt. – Jöjjön csak, jöjjön és ne haragudjon a rendetlenségért, éppen fontos munka közepette érkeztek… Nos, milyennek véli intézetünket az eddig látottak alapján? Biztosíthatom, minden világszínvonalúan működik, eddig senki sem panaszkodott! Ó, milyen udvariatlan vagyok! Bocsásson meg, a nevem Robert Connolly professzor, örvendek a találkozásnak.
Előzékenyen beljebb invitál a tágas dolgozószobába, melynek stílusa legjobban egy barokk könyvtárra emlékeztet. A padlót fekete-fehér pepita-mintás márvány borítja, a keményre vasalt cipősarkak kopogása halk visszhangot vet, midőn egyre beljebb jutsz. Szépen megmunkált, méretes mahagóni íróasztal terpeszkedik a boltíves ablak előtt, a falak mentén hosszú polcok terpeszkednek, rajtuk vaskosabbnál vaskosabb kötetek. A levélben olvasott talány megfejtése talán mégsem lesz olyan könnyű, mint ahogy arra számítani lehetett. Amennyiben helyet foglalsz a kényelmes karosszékben, előbb itallal kínál, azután a választól függően tölt és leül Veled szemben. Szürke íriszeiben kíváncsiság csillog, valóban érdekli a véleményed a Forestfield Asylummal kapcsolatban. A bútordarabon végigpillantva egy félig nyitott dossziéra siklik tekinteted, s az ebből kilógó dokumentum fejlécén elolvashatod a "Zéró Körlet" feliratot, mielőtt még zavart köhintés kíséretében el nem tüntetné azt az egyik fiókban. Viselkedése gyanút ébreszthet, bár egyelőre nem tudod hova tenni a jelenetet.

A sötétben lebegve tudatom apró mécsesként pislákol, nincs kapaszkodó, nincs semmi, aminek segítségével visszatérhetnék a való világba. Nem is lenne ez olyan kellemetlen, amennyiben valami megfoghatatlan balsejtelem nem motoszkálna olyannyira abban a haloványan pislogó részben. Páncélcsizmák csattogását vélem hallani, egy robosztus alak közelít Felém, habár körvonalai elmosódottnak látszanak, ebből adódóan nem is lehet igazi. Vagy talán mégis? Segítő jobbját nyújtja, ám mielőtt még élhetnék a felkínált gesztussal, hangos csattanás tépi szét az öntudatlanság buborékját. Szemeim váratlan hirtelenséggel pattannak fel, a mennyezeten felszerelt lámpa izzójának fénye lézersugárként vágódik retinámba, felkiáltanék a váratlan fájdalomtól, azonban csak egy elhaló nyöszörgésre futja. Lassacskán szivárognak vissza a közelmúlt történéseinek emlékei, régen fordult már elő utoljára, miszerint ennyire egyszerű módon lekapcsoltak volna. Végülis célomat elértem, bent vagyok. Kicsit sem kedves módon szabadítanak meg utcai ruhámtól, megpróbálhatnék ellenkezni, ám igazából arra sincs elég erőm, hogy a szükségesnél tovább emeljem fejem. Az új uniformis rögtön jobban passzol a gumiszobához, mint ahogy a segítőkész ápolók viselkedése is. A szó legszorosabb értelmében csomagolnak bele a kerekesszékbe, egyelőre találgatni sem tudok, hova is visznek pontosan. Valószínűleg egy lónak is elegendő nyugtatót pumpálhattak belém, máskülönben nem értem testem efféle gyenge ellenálló képességét. Nevetséges szituáció, kétségtelenül nem fogok a ténnyel kérkedni a klubban, mely szerint egy csapatnyi maskarás bohócnak sikerült kiütnie. Saját zseniális ötletem áldozata lettem, azonban másmilyen formában sokkal nehezebb a beépülés. Ámbátor ennyi erővel jelentkezhettem volna valami segédnek is, legalább nem lennék belőve.
Valószínűtlenül hosszúnak látszó folyósón tolnak nem túl nagy sebességgel, így kábulatomban lehetőségem nyílik egy kicsit körülnézni. A neon fénycsövek és a jellegtelen fehér falak inkább idézik egy kórház kinézetét, mint a belépésnél tapasztalt high-tech kütyük armadája. Lefordulva üvegajtókkal szegélyezet részre érkezünk, ahol a lezárt szobákban hozzám hasonló pizsamát viselő betegek tartózkodnak, orvosi felügyelet alatt. Groteszk módon valamiért az állatkert jut eszembe a látványról, hisz’ a fehérköpenyes alakok olyan lelkesedéssel kezdenek el jegyzetelni egy-egy értelmetlen motyogásra, mint ahogy a kisgyermek figyeli hatalmas beleéléssel a majmok játékát. Szerencsére az Én utam nem egy ilyen „terráriumba” vezet, hanem egy kétszárnyú ajtón keresztül egy tágasabb helyiségbe. Itt azért valamivel nagyobb élet fogad a korábbiak fényében, némi töprengést követően le tudom vonni a következtetést, miszerint a kevésbé súlyos állapotban lévő pácienseket közös teremben tartják, hadd szocializálódjon a nép! Asztalok és székek kaotikus összevisszaságban, nemigen törődnek az itteniekkel többet a kelleténél. Némi erőlködést követően képes vagyok oldalra pillantani, ahol egy szűk folyosót vélek felfedezni, természetesen ütésálló üveggel elválasztva, ahonnan a doktorok figyelhetik a bent folyó eseményeket. Igazából lényegtelennek tartom, melyik asztalhoz is gurítnak oda, egyik olyan, mint a másik, nincs jelentősége. Annál nagyobb meglepetés ér, amikor nemes egyszerűséggel közlik Velem, hogy a barátaim kíváncsian várják további meséimet a halálistenekről. Ajkaim egy pillanatra elnyílnak inkognitóm teljes megsemmisítésének efféle félvállról odavetett formáját hallva, majd gyorsan összeszedem magam, s zárkózottan elfordulok, mintha nem is tudnám mi a fenéről beszél a csóka. Ez kellemetlenség…
Hasonlóan gyanakvó tekintettel mérem végig úgynevezett pajtásaimat, akiket minden bizonnyal sosem láttam még ezelőtt. Az a barom biztos úgy gondolja, hogy egyik elmebeteg olyan, akár a másik, bizonyára nem lesz gond a beilleszkedéssel. Megilletődöttségem csak fokozódik, amikor egy ismerős arccal találom szembe magam. A levegő egy másodpercre bennragad a mellkasomban, csupán a vállrázás az, ami képes visszarángatni a jelenbe. Valamivel gyengébbnek látszik a megszokottnál, de minden kétséget kizáróan Ő az! Számat kényelmetlenül száraznak érzem, nem efféle viszontlátásról álmodoztam, ellenben idekerülésének nincs semmi értelme, Suke hagyta el egyedül a Seireiteit ezen küldetés miatt, utánpótlást pedig Uraharától kértem, nem a Gotei Juusantaitól. Tévedek, semmi köze nem lehet Chiyo-chanhoz, bármennyire is ismerősnek tűnjenek vonásai. Erőtlenül megrázom a fejem, ám ezzel sajnálatos módon nem vagyok képes elűzni a gyógyszerek kábító hatását.
- Mi… mi ez az egész? – szavaim rekedten törnek elő torkomból, idegennek érzem a saját hangom. – Milyen hely ez? Honnan tudsz Hitomiról? Válaszolj!
A kelleténél kicsivel erőteljesebben ragadom meg csuklóját és rántom közelebb magamhoz, mint ahogy azt a helyzet megkívánná, acélkék íriszeimben páni félelem csillan. Nem, nem engedhetek a pániknak, racionálisnak kell maradnom! Egyre tisztuló tudattal eresztem el a lány kezét, ujjaim nyomát vörös foltok jelzik. Remélhetőleg az előbbi kis közjáték nem keltette fel az ápolók figyelmét, nem lenne valami szerencsés dolog még egy kört beszedni abból a koktélből, hisz’ az előzőből sem tértem még igazán magamhoz. Ez nem lehet a véletlen műve, ilyen pontossággal senki sem hibáz rá titkosnak mondható információkra. Az elmondottak alapján családja is kísérteties hasonlóságot mutat az Enyémmel és stílusából adódóan azt vélhetné az ember, hogy mi ketten már évek óta ismerjük egymást, holott most látom életemben először ezt a nőt. Angeal? Semmit nem mond a név, igazából az egész teljesen kuszának tűnik. Vajon Masaki jobban halad odafent?

Conolly kínosan elmosolyodik közvetlen viselkedésedet látva, egyértelműen sosem találkozott olyan egyénnel kollégaként, mint amilyen Te is vagy. Erőltetetten felkacag a biztonsági rendszerre vonatkoztatható megjegyzéseden, feltételezi, hogy tényleg viccnek szántad a dolgot, nem pedig valós gondolataidat visszhangozzák szavaid. Megforgatja a poharába töltött brandyt, ekképp szabadítva fel az ital illatanyagait, majd két kortyban eltűnteti az egészet. Láthatólag gyakorlott ivónak számít, a sok gondot valamilyen módon túl kell élni, ebben a mai, rohanó világban. Elégedett biccentéssel hallgatja az intézményről kialakított véleményed, fontos számára a dolgozókra gyakorolt első benyomás. Valóban, az épület hatalmas és habár itt-ott a falakon felfedezhető néhány kép az épület alaprajzával, azok már igencsak elavultak, a sok átépítés okán egy eltűnt kor emlékeit őrzik. Pár perc türelmet kér, azután kutakodni kezd a fiókjában. Orra alatt ismét elnézést kér szétszórtságáért, illetve a nagy rendetlenségért, ezt követően pedig egy apró táblaszámítógépet nyom a kezedbe. Hátoldalát egy cirádás F-betű díszíti és megérintve a képernyőt ugyancsak ez a logó köszönt. A látottak fényében annyira nem lep meg a szerkezet modern mivolta, a mágneszárak, s az egyéb érdekességek mellett egyáltalán nem rí ki. Ilyesfajta technikai főlénnyel egészen idáig feltehetőleg nem is találkoztál, minden bizonnyal remek támogatói lehetnek a kórháznak.
- Ha aktiválja a szerkezetet, egyfajta GPS-ként működik az épületen belül, bárhova eljuthat ennek segítségével. – igencsak érezhető a büszkeség, ami kihallatszódik beszédéből és erre van is oka. – A műholdas összeköttetésnek hála letöltheti a főbb alaprajzokat, a villogó pont pedig az Ön tartózkodási helyét jelzi. Lehetetlenség emellett eltévedni, de meglátja majd, pár héten belül semmi szüksége nem lesz rá!
Természetesen a „Zéró Körlet” kifejezésre rákeresve semmilyen eredményt nem fog produkálni a gép, amit a későbbiekben csalódottan konstatálhatsz majd. Az igazgató újabb kör itallal kínálja meg magát, miközben bőszen bólogatva megnyom néhány gombot a közeli telefonon. Idegesítően károgó női hang válaszol a vonal túloldaláról, kétségtelenül létezik kedvesebb titkárnő is az univerzumban, ámbátor ebből rögtön értelmezhetővé válik a fokozott alkoholfogyasztás. Rövidesen egy alacsony, egérképű nő topog be, szenvtelenül végigmér, arcán lekicsinylő kifejezés villan át. Vékony aktát nyom a professzor kezébe, aki halk köszönömöt mormolva összevonja szemöldökét. Pár másodpercet követően már a saját kezedbe kaphatod a dokumentumot, habár számodra nem sokat mondanak a szakkifejezések és medicinák nevei. Az italozás eredményeként viszont igencsak megered a főorvos nyelve, ebből adódóan hamar felvázolja Neked milyen készítményeket is adnak Yoshihiko-sannak.
- Csúnya eset, meg kell hagyni… - dörmögi szórakozottan, miközben hátradől székében. – Tévképzetes kényszerbeteg, aki nem egyszer kárt okozott saját magában és a környezetében is. Ezt megelőzendő nyugtatókat és antidepresszánsokat kap, amik remélhetőleg javítanak majd a kedélyállapotán. Szomorú, az Önök miniszterelnöke bizonyára gyászként éli meg a helyzetet, nincs igazam?
Együttérző mosolya valamiért igazinak tűnik, válaszodat követően elnézést kér ismételten, de halaszthatatlan feladatai vannak, ebből adódóan nem Ő fog elkísérni az irodádba, hanem az előbb is látott hölgyemény. Előreláthatólag remek társaság lesz, ez már érezhető volt az első pillanattól kezdve. A számodra kirendelt szoba két szinttel lejjebb található, méreteiben eltörpül az igazgató csarnoka mellett. Az ízléses berendezésre csupán egy pillantást vetsz, nem fogsz igazán sokáig időzni ahhoz ezen a helyen, hogy különösebben hozzá kelljen szoknod. A kapott eszköznek köszönhetően szinte akárhová eltalálhatsz, csak Rajtad áll, merre indulsz!

Egy másodpercre elbizonytalanodva pillantok az időközben visszahúzott kézfejemre, feltehetőleg kissé túlreagáltam a dolgot, ráadásul kirohanásommal szinte egyértelművé tettem, miszerint fogalmam sincs igazából, hogy mi is folyik itt pontosan. Bocsánatkérő pislogással próbálom visszaállítani a korábbi felszabadult hangulatot, azonban ennek megvalósulására vajmi kevés esélyt látok. A lány reakcióját túlzónak érzem, hisz’ ugyan kirohanásom durvának volt mondható, mégsem okozhat ekkora megrázkódtatást. Gondolatban kétszer jól homlokon csapkodom magam, jelenleg egy elmegyógyintézetben vendégeskedek, itt a legkisebb apróság is nagy dolognak számíthat a betegek életében. Ráadásképp eddigi tapasztalataim alapján az ápolók sem túl kedvesek, talán bántalmazzák is a pácienseket. Feltevésem bizonyításának okán fogom meg ismét a kezét, ám ezúttal sokkal gyengédebben, sérülések nyomait keresve a karján. Semmi ilyesmire utaló zúzódást nem találok, viszont bőre olyannyira hideg, mintha most szállt volna ki egy kádnyi jeges vízből. A helyiségben kellemes szobahőmérséklet uralkodik, szóval eme jelenség több, mint furcsa. Homlokomon összeszaladnak a ráncok, miután a csuklója környékén nem érzem az éltető folyam lüktetését az erekben. ~Halott…~ - fut át a gondolat az agyamon hirtelen, a lehető legabszurdabb képet lefestve, amivel valaha találkoztam. Az igazat megvallva nem is a tény lep meg, lévén jómagam is meghaltam már egyszer, de látszólag az élettelen fizikai testében sem zavartatja magát, ugyanúgy viselkedik, akár bármelyik normális ember. Döbbenten kell felismernem, miszerint nem is félelem, inkább aggodalom csillog hatalmas íriszeiben. Aggódik… miattam? Sosem találkoztam még vele, vagyis… nem vagyok már ebben teljesen biztos.
- Nyugodj meg, kérlek! – határozottnak látszó fellépésemmel valójában magamat szeretném jobb belátásra, habár ezt Angealnek nem kell tudnia. – Nem emlékszem, elkábítottak, még nem tisztult ki teljesen a fejem… Miért akartam az elzárt részlegbe jutni? Mitől rettegsz ennyire? El kell mondanod!
A lehető legkedvesebben szeretném válaszadásra bírni, azonban tervem abban a pillanatban összedől, amint görcsösen a fejéhez kap. Reménytelen, nem lesz képes használható felvilágosítást adni! Csalódottan fújom ki a levegőt, amikor szemem sarkából meglátok egy villogó fénypontot. Közelebbről megvizsgálva a nő tarkóját elborzadva kell tudomásul vennem a bőre alá helyezett chip létezését. Az állatokat szoktak ilyen módon szemmel tartani, ez valami beteges! A legrosszabbtól tartva kapok saját nyakamhoz, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem találok ott semmit. Valószínűleg még nem tartózkodom itt elég ideje a művelet elvégzéséhez. Sajnálatos módon az időérzékem tökéletesen csődöt mondott az eszméletlenül töltött időszak miatt, ebből adódóan csak tippelni tudok mennyi idő is telt el azóta, hogy Masakival az oldalamon beléptem ebbe az istenverte komédiába. Az értelmetlennek tűnő kirohanásból ellenben sikerül néhány információra szert tennem. Az ok, amiért idejöttünk, egyértelműen az emlegetett tiltott helyen található, s mivel onnan senki sem tért vissza, párhuzamba állítható az eltűnő bentlakókról és alkalmazottakról szóló pletykákkal. Elmélkedésemet rövidesen a szellemirtók helyi szakszervezetének megjelenése szakítja félbe, uniformisuk alapján tényleg különleges pozíciót tölthetnek be a létesítményben. Beléptető kártyák, kórlapok elő és máris kezdődhet a kijelölt bolondok begyűjtése. Nézelődésemnek egy lábszáron rúgás vett véget, holott a pisszegés is elég figyelemfelkeltő, azt is meghallottam volna. Hitetlenkedve süllyesztem zsebembe a kapott ajándékot, ámbátor a kódok működésében igencsak kételkedem. Utolsó mondata viszont meglep, váratlan épelméjűségről tesz ezáltal tanúbizonyságot. Itt minden átverés… Hm, majd észben tartom. Minél hamarabb fel kell vennem a kapcsolatot a Tahókirályjal, nagyon nem tetszik Nekem ez az egész.
Elképzelni persze könnyebb, mint megvalósítani. Miután a kiválasztottakat szépen sorjában kitolják az ebédlőből, új asztalpartnert köszönthetek körömben. Elégedett vigyort villantok a szavak hallatán, minden kívánságom teljesülhetne ugyanilyen gyorsasággal. A jókedv azonban hamar az arcomra fagy, mivel felpillantva nem azzal a bunkóval találom szembe magam, akire vártam, hanem egy másikkal. Rendezve vonásaimat a méla bambaság maszkját erőltetem képemre, de előtte még azért lecsekkolom az illető személyazonosságát. Stewart vélhetőleg egyáltalán nem jó orvos vagy egyszerűen magasról tesz az egészre, hiszen egyáltalán nem úgy ült le, mint aki itt és most jegyzetelni kívánna. Igazából Engem sem érdekel különösebben érkezésének oka, ennek köszönhetően jobbom kinyújtott középsőujjával a nemzetközileg elismert köszöntési formát alkalmazom. Nincs időm Vele szórakozni, meg kell mentenem Angealt és a többieket is azt itt folyó tébolytól. Az iratokat szemrevételezve feltűnik a „Zéró Körlet” megnevezés, ami talán megegyezik az annyira félt elkülönített osztállyal. Ugyan ezzel sem vagyok előrébb, de legalább tudom milyen feliratot kell keresnem az ajtókon, ha kiszabadultam innen, ami a következő cél a képzeletbeli listámon. Hirtelen mozdulattal pattanok fel, székemet pedig egy méretesebb rúgással felborítom. Mit sem törődve a felháborodott kiáltozásokkal és az ápolók jelenlétével emelem fel balomat féloldalasan mellmagasságig, s ezt követően nem sokat gondolkodom, rögtön ellövöm az első kidout, ami eszembe jut és kétségtelenül át fogja vinni a szemközti plexifalat, legyen akármilyen vastag is. Annál nagyobb a megrökönyödésem, amikor egyáltalán nem történik semmi. Valahol hiba csúszott a rendszerbe.
- Hadou 63: Raikouhou! – a hangos parancs megtöbbszörözi a démonmágia erejét, ezáltal a pusztítás is nagyobb lesz az eltervezettnél, viszont ez már nem az Én problémám. Szemben azzal a jelenséggel, mely szerint ismételten eredménytelen törekvésem. Megrökönyödve meredek kinyújtott karomra, s igazán kellemetlennek vélem a gigászi villámnyelv hiányát. Egy-két besülő varázs semmi, ha kezdő valaki, ám mesteri szinten ez külső behatásra utalhat. Korlátozzák a képességeimet… vagy nem is voltak? Megrázom a fejem a képtelen gondolat hatására, míg összetörten visszabotorkálok asztalomhoz. Hetekig gyakoroltam régen ezt a technikát, működnie kellett volna! Érthetetlen… Ki kell jutnom, bármi áron!

Az elkészített tervrajzokkal felszerelkezve vágsz neki az épület rengetegének, ami vélhetően nem lesz egy könnyű séta, emlékezvén a Forestfield Asylum impozáns méreteire. A kóborlás rövidesen elég unalmassá válik, az ugyanolyan falakon ugyan ilyen-olyan plakátok és képek fellelhetőek, ám ezek többségében vagy valamilyen gyógyszert reklámoznak, vagy csak egyszerűen kifejezhetetlenül rondák. Talán a kedves titkárnő ízlését dicsérik a műalkotások, kitudja? Már-már feladnád a reményt, miszerint bármit is találnál, amikor egy félig nyitott ajtó vonja magára a figyelmed. Az igazat megvallva egyetlen lépcsőt sem láttál belépésed óta, így üdítő változatosságként fog szolgálni számodra a kép, ami benyitva fogad. Amennyiben saját térképeden próbálod kisilabizálni hol is lehetsz, csalódnod kell: nincs semmi ilyesmi jelölve rajtuk. Minden bizonnyal az intézmény egy olyan részére vezető átjárót találtál, amit még nem újítottak fel vagy egyáltalán nem is akartak. A falakról már lepergett a festék, dohszag száll fel a padlóról első lépéseidet követően. Jobban szemügyre véve a talpad alatt lévő területet egy széles sávot félsz felfedezni a porban, mintha nem is olyan rég elhúztak volna itt valamit… vagy valakit. Egyértelműnek tűnik, hogy merre is kell folytatnod utad, ám még mielőtt mélyebbre hatolhatnál az ismeretlenben, egy éles hang késztett megtorpanásra, hozzá a fegyverek kibiztosításának eltéveszthetetlen kórusa csatlakozik.
- Megállni! – a felszólítás minden kétséget kizáróan egy nőtől érkezik, valahogy most egymás után sikerül megtalálnod a végtelenül kedves egyedeket. – Mit keres itt? A lezárt területekre csak kivételes engedéllyel lehet belépni! Forduljon meg, lassan, mutassa az igazolványát! Figyelmeztetem, semmi trükközés, különben golyót kap a hátába.
S valóban, ennél remekebb hangulat már nem is kerekedhetett volna ki az egészből. Ha egy újabb ráncos banyával való szembenézésre készültél fel, akkor mellesleg meglepetés ér. Dr. Elizabeth Park minden, csak nem idősödő titkárnő. Aggodalomra mégis inkább az a fegyverzet ad okot, amit a háta mögött felsorakozott, korábban már látott kommandósok tartanak kezeikben. Igazán beletenyereltél valamibe, most már csak ki kell magyaráznod magad valahogy ebből a kellemetlen szituációból. Conolly valószínűleg elfelejtett szólni a többi orvosnak érkezésedről, ami nem is annyira meglepő, minekután már ismered italozási szokásait. Mielőtt visszalépnél a folyosóra, az ajtó hátsó oldalán még éppen elolvashatod az „0 K” jelölést. Ugyan okosan kikapcsoltad a zsebszámítógépet, ami ténylegesen mutatta volna tartózkodási helyed, azonban nem lehetett tudomásod az ajtófélfába épített mozgásérzékelőről, ami rögtön riasztotta a központot. A továbbhaladás akadályba ütközik. Mindenféleképpen el kell altatnod a doktornő gyanakvását és immáron új tervet készítve visszatérned ide, már amennyiben egyáltalán lesz lehetőséged ilyesmire. A fenyegető fellépés ellenére az őrök zavartan tekintgetnek egymás felé, láthatólag bárhol szívesebben lennének, mint itt. Parkon viszont az izgalom legkisebb jelét sem látod, értelemtől csillogó szemeivel várakozóan méreget.
- Maga az a japó a flancos vendéggel... - szavait nem kérdésnek szánta, egyszerű megállapítást tett. A következtetést nem túlzottan nehéz levonni, lévén a hírt mindenki megkapta az orvosok közül, csupán a szokásos össznépi köszöntés maradt el. Érzed, valami készülődik és ennek köze lehet az igazgató gyors búcsúzásához, illetve a folyosókon lézengő felfegyverzett alakokhoz is.

Elég egyértelműnek tűnik számomra, miszerint durva szerepcsere áldozata lettem. Akárhogy is nézem, nem vall túlzottan ép elmére Stewart részéről, ahogy szerencsétlen ceruzájával végez. Sötét elégtétellel konstatálom bosszússágát, ennyi örömöm azért hadd legyen már ezen az átkozott helyen! Végtelenül ellenszenves doktorom gyilkos pillantásaival mit sem törődve meredek továbbra is kezeimre, legnagyobb problémámat jelenleg erőm hiánya jelenti. Képes vagyok a földig rombolni ezt az épületet, oly’ energiáknak parancsolok, melyekhez foghatót emberi szem még nem látott, hisz’ emlékszem minden egyes pillanatra, amikor korlátaimat feszegetve arattam diadalt. Eddig egyenletes légzésem zihálássá erősödik, s hideg veríték csapódik ki a homlokomra, miközben acélkék íriszeimben égető harag gyullad a gúnyolódó kérdés hallatán. Fogalma sincs arról, amiről beszél! Valaki… valaki biztosan tudott róla, hogy a városba fogunk érkezni… Igen-igen, felkészültek a halálistenekre, ezért emlegethet ez a majom is olyan szavakat, amik jelentésével nincs tisztában. Viszont… honnan tud a tetteimről? Senkinek nem dicsekedtem el a történtekkel, a Seireiteiben pedig titkosítottak minden anyagot Velem kapcsolatban, ahogy azt a fokozottan veszélyes árulók esetében mindig is szokták. Értetlenül nézek körbe, menekülésre jelenleg vajmi kevés esélyt látok, ráadásul mindenhol ellentmondásokba ütközöm. Ki kell törnöm, utána biztosan kitisztul majd a fejem, ezt követően pedig a Daitenshi egész erejével fogok lecsapni, s kimentem Masakit is ebből a rémálomból! Bármire képes vagyok, néhány félkegyelmű diagnoszta és ápoló nem lesz képes megállítani. Egyikük sem fog tudni dacolni akaratommal, reiatsu nélkül is halálos fenyegetést jelentek, ezt mindjárt meg is tapasztalhatják.
- Bazd meg magad! - véleményem elég egyértelmű szerintem, ám ha mégis reménykedne ismeretségünk pozitív zárlatában, akkor a szeme közé célzott köpés minden bizonnyal jobb belátásra téríti majd. Rövidesen viszont be kell látnom, kissé elvetettem a sulykot. A két marcona fogdmeg istentelen fizikai fittségnek örvend, suta fejelési kísérletemet könnyedén söprik félre, aminek következményeként ismét a kerekesszékben találom magam. Az összes létező káromkodást a nyakukba zúdítva igyekszem szabadulni, mivel valahogy nem sok kedvem van az átlátszó löttyel teli injekcióhoz, mely kétségtelenül nem placebót tartalmazhat. Ellenkezésem rögtön alábbhagy, midőn a fém a húsomba mélyed, semmi kedvem beletörni a tűt a karomba, mivel az piszok módon tud fájni! Izmaim lassan elernyednek, ám az eszméletvesztés sötét árnya ezúttal elkerüli elmémet. Nyugtató? Minden bizonnyal csak az lehet, máskülönben nem nagyon pislognék ennyire értelmesen a világra. Ezt az ostobaságot még akár a javamra is fordíthatom, már ha kimegy belőlem a szer hatása. Esküszöm, az elmúlt néhány órában több drogot nyomtak a szervezetembe, mint amennyit önkéntes alapon magamhoz vettem másfél évszázad alatt. A kacskaringós „X” látványa azért megnyugvással tölt el, Anjeal szerint mindenképp be kell jutnom a tiltott körzetbe, ahol választ találhatok a kérdéseimre. Minden átverés. Zsibbadó tagjaim ennek ellenére igencsak valóságosnak tűnnek, mint ahogy a lábfejemnek csapódó ajtószárny is, amikor nem túl finoman kitolnak a helyiségből. A tompa fájdalomtól szemeim önkénytelenül is összezáródnak, csakhogy miután kinyissam, újabb megrökönyödést válthassanak ki ködös agyamból. A magas, szikár férfi egyszerűen fogta magát és átváltozott egy zömök vénasszonnyá! Tévedtem, a fecskendőben kísérleti partidrog lehetett.
Korábban nem gondoltam volna, hogy fogok itt bárkit is jobban utálni Malachinál, ellenben kénytelen vagyok megváltoztatni álláspontomat az arccsipkedős-atrocitás után. Riadalmam egyre csak nő, amikor egy másik kórterem helyett a raktár felé kezdenek tolni. Fel fognak darabolni vagy még rosszabb: a nyanya különbejáratú kísérleti alanya leszek! Nyöszörgésre futja csak, de ebbe megkísérlem belesűríteni minden negatív érzésemet az elkövetkezendőket illetően. Végül aggódásom alaptalannak bizonyul, az ajtó kinyitása után nem takarítószerek vagy egy véres boncasztal képe tárul szemeim elé, hanem egy újabb felvonó fémes csillogása. Feltehetőleg a lift csak ezen szint, illetve a következő között működik, legalábbis az egyetlen gombból másra nemigen tudok következtetni, látva a futurisztikus berendezettséget, kétlem, hogy pont ezen spóroltak volna. Miután a szerkezet mozgásba lendül, érezhetően süllyedni kezdünk, azaz az épület a föld alatt is húzódik, jobb lesz ezt felvésni valahová. A fertőtlenítés már az elején sem nyerte el a tetszésem, habár így bekábítószerezve nem is olyan kellemetlen dolog, illetve körülbelül minimálisra csökken annak az esélye, miszerint összeszedtem odafent valami fertőzést. Ezt követően vészesen elnyújtott procedúra veszi kezdetét a belépéshez, amit kétségtelenül meg lehetett volna oldani tíz másodperc leforgása alatt, ám az öreges ráérősséggel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. A következő csarnok méretei már meg sem lepnek, viszont a középen üvegbúra alatt tartott, régi épület annál inkább. Nem sok értelmét látom egy házra egy másik házat felhúzni, miért nem rombolták le az előző építményt a Forestfield Asylum helyén? Érthetetlen, habár biztos van jelentősége, hiszen a két létesítmény összeköttetésben áll néhány ponton egymással.
Úgy tűnik, az elmegyógyintézet legjobban őrzött körzetébe szállították, jelenlegi állapotomban nem is vagyok képes megszámolni hány őr is cirkál az emeleteken, valamint strázsál az ismeretlen rendeltetésű ajtók előtt. A legnagyobb problémát nem is ez jelenti igazából, hanem a komplexumot behálózó járatok töménytelen száma, amelyek kusza hálójában nem esne nehezemre eltévedni. Legnagyobb szerencsémre az idevezető útszakasz minden fordulóját megjegyeztem, nem esik majd nehezemre felidézni a fejemben rajzolt, rögtönzött térképet. Továbbra is minden finomságot mellőzve hajítanak fel a boncasztalnak tűnő fekvőalkalmatosságra, eme helyiségben vélhetőleg a sebészetileg történő gyógyítást tartják előnyben. Egyelőre viszont megelégednek az érzékelő tappancsok felhelyezésével és kezem-lábam leszíjazásával, mintha jelenlegi állapotomban bárhova is el tudnék kóborolni. Optimistán szemlélve az események alakulását, azt kell mondjam, minden a terveim szerint történik. A vissza- nem-térőkről szóló történetek nem hatottak meg túlságosan, ezernyi veszélyes helyen jártam már, bár olyannal, mint ez, eddig még nem volt dolgom. Az életműködéseimet pásztázó szerkezetet rövid időn belül kikapcsolják, s egymás után mindenki elhagyja a „kórtermet”. Nyugtalanságom a drog hatásának elmúlásával egyre nő, tisztuló elmével pedig ismét tudok koncentrálni az előttem álló feladatra. Válaszaim a viktoriánus romhalmazban várnak, ebben nem kételkedem. A kapott kódok felhasználhatóságába vetett szkepticizmusom semmit sem csökkent, azonban egy próbát megér, nincs kedvem a koponyalékeléshez. A nemtörődömség remélhetőleg hibákkal is jár, ezen gondolatmenet alapján kezdem el feszegetni béklyóimat. Elég lenne csupán egyetlen végtagomat kiszabadítani, majd egy rögtönzött műsor alkalmával becsalni a helyiségbe megfigyelésemre kijelölt ápolót vagy orvost.
Amennyiben első tevékenységemet siker koronázza, gondosan megkomponált ordítozásokkal teli rángatózásokba kezdek, amit elképzeléseim alapján egy fájdalmas fejre célzott ütéssé vagy rúgássá transzformálok, ha megfelelő közelségbe kerülnek hozzám a segítségemre sietők, ennek okán szerezhetek magamnak egy beléptető kártyát is. Az itteni nyílászáró ugyan mozgásérzékelős, ettől függetlenül nem ringathatom magam abba a tévképzetbe, mely szerint a továbbiakban is csak ilyenek fogják akadályozni továbbhaladásomat. A korábban látott öltözőből talán valamiféle orvosi köpenyt is tudnék szerválni, amivel sokkal könnyebb lenne eljutni a „Zéró Körlet” szívébe, semmint a betegek kezeslábas pizsamájában szambázva. Ezt nevezem Én igazi beépülésnek! Álca az álcán belül, úgy hiszem egy ilyen szinten bonyolított terv csak jól sülhet el.

Az igazgató ajándéka tompa puffanást követően szánkázik végig a poros padlón, majd megállapodik az egyik sötét sarokban. Az általad inzultált őr indulattól túlfűtve szeretné visszaadni a kölcsönt és a fegyvertust az arcodba vágni, ám Park egyetlen szúrós pillantásával jobb belátásra bírja. Ugyan ír nyelvtudásod igencsak foghíjasnak mondható, azonban a férfi hangsúlya egyértelművé teszi, miszerint melegebb éghajlatra küldött el az imént és talán burkolt fenyegetés is megbújt szavai között. A doktornő tekintete ezután Rád vándorol, s némi mérlegelést követően vonásai ellágyulnak, aztán a katonákat távozásra szólítja fel. Úgy tűnik a semmiből rögtönzött meséd hihetőnek bizonyult, az elvett papírlap átnyálazása után pedig mintha valamiféle szánakozás is csillogna szemeiben. Az előbbi közjátéknak hála senki sem veszi észre, miszerint időközben megváltál a kapott miniszámítógéptől, mindenki elindul, hogy folytassa feladatát.
- Jöjjön, egy kávé mellett mindent elmagyarázok! – hangja nem tűr ellenállást, könnyed intéssel jelzi, hogy kövesd. – Az előbbi atrocitásért pedig elnézést kérek O’Neil őrmester nevében is, tudja mostanság elég feszült mindenki. Nincs olyan, akit ne viselne meg egy közeli barátja elvesztése…
Az elejtett félmondat nem tűnik fontosnak, de Te megbizonyosodhatsz a Yuusuketől hallott felvetés igazában, mely szerint nem csak a betegek, hanem a dolgozók közül is holtan találtak néhányat. Amennyiben eddig elveszettnek érezted magad, a rengeteg jobbra-balra fordulás és liftezés következményeként azt sem fogod tudni hol áll a fejed. Már-már ismét unalomba fulladna menetelésetek, amikor a nő hirtelen megtorpan, ezután mágneskártyáját a legközelebbi nyílászáró ajtógombja feletti résbe illeszti, miután fémes kattanások sora hallatszik, az ajtó pedig engedelmesen kitárul. Betérve a sajátodnál sokkalta nagyobb irodába érkezel, máskülönben a méreteket eltekintve berendezésileg megegyezik a két helyiség. Körbetekintve feltűnhet, hogy legalább féltucat tudományos elismerés kapott helyet a polcokon, a falakat pedig a legkülönbözőbb - vélhetőleg hírneves - tudósokkal pózoló Elizabeth fotói borítják. Feltűnhet, egyetlen képen sem látod civilben, barátainak, családjának, sőt még egy háziállatnak sincs semmi nyoma. A tökéletes karrierista nő áll előtted, minden egyebet elhanyagolt, de legalább szakterületén tiszteletnek örvend. Miután hellyel kínált komótosan nekilát a korábban emlegetett ital elkészítéséhez. Valószínűleg főzőtudománya is hiányosnak mondható, lévén két instant kávékeveréket vesz elő és a korábban már megmikrózott bögrényi vizekbe önti azokat. Némi fújkálás után megfelelő hőmérsékletűnek ítéli a kávéutánzatot, s csak azután fog bele a történetbe, hogy kortyolt belőle néhányat.
- Az intézet nem mindig rendelkezett mai méreteivel, eredetileg egy kedves kis szanatórium állt itt évekkel ezelőtt. – elrévedő tekintetéből egyértelművé válik: saját emlékeiből merít a magyarázathoz. – Az egyszerű emberek féltek a bentlakóktól, mintha fertőzőek lettek volna, báhh! Sajnálatos módon ez alól az akkori alkalmazottak sem jelentettek kivételt, aminek szörnyű következménye lett… Az egyik ápoló… nos… felakasztotta az egyik pácienst, aki az igazgató úr fia volt. A tárgyaláson azzal védekezett, hogy a fejében hallott kínzó utasításoknak engedelmeskedett. A bíróság megállapította beszámíthatatlanságát és élete végéig tartó pszichiátriai kezelésre ítélték. – szipogása elárulja mennyire komolyan érintették a történtek. – A „Zéró Körlet” az egykori szanatórium alapjaiból épült, a különleges odafigyelést igénylő betegek ellátására hozták létre. Conolly professzor minden pénzét beleölte az elmegyógyintézet felvirágoztatásába, rengeteg támogatót szerzett ügyünknek. A korábbi tragédiához hasonló események elkerülése végett őrzik fegyveresek létesítményt, illetve a bejáratokat, ki kell szűrnünk az illetékteleneket! Egyébként, ha tovább is ment volna, csak egy lezárt átjáróba botlik. A projektet beszüntették, tíz éve is megvan már annak.
Monológját türelmetlen kopogás szakítja félbe, ezt követően pedig válaszra sem várva Etain feje tűnik fel az ajtónyílásban.
- Dr. Park, az igazgató úr elkezdte a napi vizitet, csatlakozzon, kérem! – az üzenet átadása után el is tűnik, a nő pedig arcát megtörölve pattan fel, s sűrű bocsánatkérés közepette elviharzik a másik orvos után. Rengeteg új információval gazdagodtál, ráadásul az említett körút egy másik lehetőséget is felvázol előtted. Legrosszabb esetben is minimum egy óráig el fog húzódni, ha nem tovább, ennyi idő alatt lehetőséged nyílik a levélben talált számok megfejtésére. Sietned kell!

A várakozás – lévén a türelem nem tartozik főbb erényeim közé – igencsak idegőrlőnek, illetve fárasztónak hat, mivel a rángatózást nem tartom ildomosnak félbeszakítani, félve attól, hogy az érkező segítség meggondolja magát, amennyiben már nem hall hangokat a kórteremből. A percek lomhán követik egymást, kezdetei lelkesedésem már-már végképp magamra hagyna, amikor végre valahára mozgás támad az ajtónál. Ismételten sikerül megbizonyosodnom a tényről, mely szerint az itteni dolgozókat teljesen hidegen hagyja a páciensek sorsa, csupán kényszerű koloncként tekintenek rájuk. Éledő indulatomnak köszönhetően majdhogynem kiesek szerepemből, viszont még éppen időben sikerül kontrollálnom magam, így a feltehetőleg ápolói feladatkört betöltő nő közelebb sétálhat. Tervem, amin semmit nem változtat a mellkasomra érkező uniformis, gördülékenyen halad tovább, kiszabadított lábam már lendül is, felesleges habozásra nem fecsérlek egyetlen másodpercet sem, azt is belekalkuláltam, miszerint a rúgás erejétől eltörhet a delikvens nyaka, ezáltal okozva az illető elhalálozását. Kegyetlennek tűnhetek, azonban az itt eltöltött kényszerpihenő egyértelművé tette számomra, hogy vannak olyan emberek, akiket nem érdemes megvédeni, semmivel sem jobbak a hollowoknál. A minimális hibafaktor akkor teszi tönkre az egészet, amikor a csaj nemes egyszerűséggel kivédi támadásomat, ráadásul olyan tekintettel méreget, mint aki már a kezdetektől fogva tisztában volt a színjáték hamisságával. Az idea kivitelezése zseniális volt, nézhet, ahogy akar! Újabb zavaró következtetésként le kell vonnom, nem csupán a lélekenergia-kezelő képességem mondott csődöt, hanem fizikai erőm is drasztikusan csökkent. A hakuda ugyan sosem tartozott a kedvenceim közé, de ettől függetlenül profi szinten űzöm.
A parancsolgató hangnemet nem díjazom túlzottan, ennek hangot is adok egy elégedetlen mordulással, ám kétségtelenül szövetségest tisztelhetek szemrevaló megmentőben, habár a modora azért hagy némi kivetnivalót maga után. Valójában ez a legutolsó, amivel foglalkoznom kéne, ezért magyarázatát csak fél füllel hallgatván igyekszem kiszabadítani többi végtagomat is. Karjaim a végére már teljesen elzsibbadnak a nagy erőlködéstől, ennek megfelelően csuklóimat dörzsölgetve kísérlem meg visszaállítani bennük a megfelelő véráramlást. Kelletlen bólintással adom az idegen tudtára, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele mit is jelent a teljes lezárás, mindenképp ezen történés elkerülésén leszek, hiszen akkor az eddig is bonyolult helyzet még tovább bonyolódna. Nem tudom milyen célok által vezérelve döntött úgy, ahogy, ellenben ha félrevezet, acéllal fogom megfizetni a kapott kölcsönt. Némileg sután fogom magamhoz a kártyát és a megsárgult újságkivágást, az előbbinek kétségtelenül nagy hasznát vehetem, hisz’ megszerzésére a kezdetektől fogva törekedtem, de az utóbbi számomra teljesen hasznavehetetlennek látszik. Ettől függetlenül a lehető leggyorsabban átfutom a cikket, melynek tartalma egyáltalán nem szívderítő. Sejtéseim egyre inkább beigazolódnak, a mágikus erővel rendelkező tárgy minden kétséget kizáróan a Sors Dárdájának egy darabja lehet! Egy másodpercig – megfeledkezve jelenlegi helyzetemről - hangos kurjantással akartam a világ tudtára adni felfedezésem, ám szerencsére az utolsó pillanatban ezt megakadályoztam a számba tömködött öklömmel. Ünneplésem másik negatív velejárójaként segítőmet elnyeli a föld, pont olyan sebesen, akár előkerülésekor, azonban van Nekem jobb dolgom is, mint hiánya felett keseregni. Három óra hosszú időintervallumnak érződik, viszont amíg nem tudom milyen akadályokba ütközhetek a kupola alatt, addig sietnem kell.
A válaszokat rejtő ládikát bizonyára az emlegetett kulcs nyitja, megszerzése elsődleges prioritást élvez. Ellenérzésemet a hirtelen jött támogatással szemben nem egyedül elharapódzó paranoiám táplálja, hanem Anjeal szavai is, amik szakadatlanul visszhangzanak elmémben. Vakon megbízni bárkiben ezen a helyen egyet jelentene az öngyilkossággal, ostoba módon belerohanni egy csapdába most, mikor hatalmam legkisebb szikráját sem tudom megidézni, végzetes lenne. Rövidesen döntésre jutok, ennyi kockázatot minden esetben vállalni szoktam, ezúttal sem lesz ez másképp. Halkan szitkozódva veszem fel az őrök egyenruháját, zsebeimbe pedig gondosan elrendezem a kódokat rejtő lap mellé immáron birtokomba került mágneskártyát és a hátborzongató múlt nyomdatermékként tovább létező lenyomatát. Pár pillanatig elgondolkodva meredek a kijárathoz vezető folyosószakasz irányába, majd nagy levegőt véve hátat fordítok a valamivel biztonságosabbnak gondolt területnek, s figyelmesen körülnézve igyekszem kiválasztani a legrövidebb útvonalat, amin keresztül el tudok jutni a búra alatt őrzött rozoga építményhez. Amennyiben feltételezéseim igaznak bizonyulnak, akkor utazásom következő megállója azon szanatórium, amiről az előbb olvashattam. Normál körülmények között mindenki veszettül menekülne a hátborzongató kisugárzás közeléből, szemben Velem, aki szakadatlan lelkesedéssel igyekszik lejutni a legalsó szintre. Ehhez pont kapóra jön a lift melletti lépcsőház, ahol remélhetőleg kevesebb fegyveressel fogok összefutni. Sajnos az egésznek van annyi szépséghibája, miszerint az emlegetett személyek őrzik a lejáratot. Túlságosan sokat töprengeni nem érdemes a szituáción, kénytelen vagyok bízni manipulatív képességeimben.
- Get away from my way! – rivallok rá felindultan a két strázsáló férfira, előhívva összes létező angoltudásom. – It’s Code Red, I need to hurry!
Reakciójukat inkább nem várom meg, átnyomakodva kettőjük között utat török magamnak, s döngő léptekkel szaladok le a lépcsőn, mielőtt még komolyabban feleszmélhetnének. Igazán önelégült kifejezéssel az arcomon lépdelek egyre közelebb és közelebb az áhított célhoz, amikor egy karnyújtásnyira újabb akadályba ütközöm. Az átlátszó ajtót nem nyitja a belépőkártyám, valószínűleg nincs elég jogosultsága igazi tulajdonosának ahhoz, hogy beléphessen egy ennyire szigorúan őrzött kísérleti területre. Kétlem, miszerint a többi géppuskás pojácának másmilyen lenne, mint Nekem, ezért sűrűn forgolódva igyekszem valamiféle hibát keresni a kupola felületén, amit kissé kiszélesítve bejuthatnék. Természetesen egyet se találok, úgyhogy a célvonal előtt véget ér versenyem. Éppen visszafordulnék arra, amerről jöttem, amikor csapatnyi láb dobogását vélem felfedezni hátam mögül. Szívem kihagy egy dobbanást, viszont megfordulván szkafanderes orvosokkal találkozik tekintetem, akik különféle műszerekkel hadonászva bőszen magyaráznak egymásnak. Előzékenyen félreállok a csoportot vezető fazon útjából, ezt követően pedig bambán mosolyogva biccentgetek a csapat minden tagjának. A színjáték után savanyú grimaszt vágva támasztom ki sarkammal az ajtót, ezzel akadályozva meg annak bezáródását. Mikor már elegendő előnyt adtam a szakértői brigádnak, elérkezettnek látom az időt ahhoz, miszerint jómagam is megvizsgáljam mi a csoda is folyik odabent. Eléggé megmagyarázhatatlan módon az előtérbe érkezve olyan érzésem támad, mintha évek óta nem járt volna itt senki, holott az előbb sorjáztak be előttem legalább féltucatnyian. Por és pókháló mindenhol, talán az egész romhalmazt ezek tartják össze? Meglehet, de az omlásveszély nem fog meggátolni továbbhaladásomban.
Óvatosan helyezem egyik lábam a másik után, nincs kedvem megbotlani és elzakózni valamiben, hiszen azzal felverném az egész pereputtyot. Az étkezőt és a nappalit egy-egy futó pillantásra méltatom, ami Engem igazán érdekelhet, az kétségtelenül az emeleten található. Felérvén kékes derengés fogad, szinte nem is látom a padlót a ködszerű anyagtól. Elég tapasztalatom van már ahhoz, hogy bizalmatlanul tekintsek az ismeretlen eredetű, szagtalan gázra, melynek az egészségre gyakorolt pozitív hatásában igencsak kételkedem. Valójában az Elém táruló látvány egyáltalán nem bizalomgerjesztő, a szerteszét hagyott tárgyak gyors távozásra utalnak, mintha menekültek volna valami elől… Vajon mi rémíthette meg ennyire a bentlakókat? Féltérdre ereszkedve vizsgálok meg közelebbről egy-egy szétszórt holmit, azonban csalódottan kell tudomásul vennem, hogy semmi különleges nincs abban a papucsban, amit tüzetesebben megszemléltem. Ingerültségemben akaratlanul is nagyobb erővel hajítom el a lábbelit, amely tompa puffanással ér földet úgy öt méterrel arrébb. Nyakamat behúzva korholom magam botorságom okán, viszont elcsendesedve feltűnik, semmilyen neszezés nem hallatszik. Egyedül vagyok…

Észrevehetően nincs túlzottan nagy hatással Rád a hallott történet, azonban egészen jó érzékkel szűrőd le a következtetést, mely szerint Parkot elfelejtették beavatni a háttérben folyó történésekbe vagy csak egyszerűen remek színészi teljesítményt nyújtott az előbb. Távozásuk után sikeresen pótlod az általad direkt módon elhagyott miniszámítógépet, melynek GPS-rendszere - miután bepötyögted az igazgatói iroda koordinátáit - aranyszín világító vonal jelzi, merre is kell menned. Kétségtelenül eljutni a helyiségig a dolog könnyebb része, a nehézség abban rejlik, hogy kicselezd az unszimpatikus titkárnőt. Fortuna viszont ezúttal melléd szegődik, hiszen felérvén az adott emeletre hangos horkolás üti meg füleidet, így remek utána olvasós-tervezetedet egy későbbi alkalomra készenlétbe helyezheted. Forgószékében hátradőlve, fejét oldalra fordítva, kezeit mellkasán összekulcsolva szundikál a nyanya, egészen méretes nyáltócsát indukálva ezáltal kosztümének vállrészére. Éppen lenyomnád a kilincset, amikor hatalmas horkantással a másik oldalára fordul, nem kis riadalmat okozva ezzel számodra. Bejutásod végül sikeres Connoly rezidenciájába, ahol a korábban is látott kép fogad, azzal a különbséggel, hogy a whiskeys üveg, aminek társaságában egyedül hagytad, teljességgel kiürült. Minden kétséget kizáróan van egy huzata az öregnek, de most nem azért vagy itt, hogy ezzel foglalkozz. A postán megszerzett levelet előkeresve feleleveníted milyen kötetekre is van szükséged, ezeket egymás után le is veszed az íróasztal mellett jobbra található polcról. Feltételezheted, most következik csak az igazi nehézség, a kód megfejtése. Töprengésed közepette észre sem veszed, miszerint a mögötted lévő nehéz könyvekkel telerakott falrész előre lendül, s oldalra csúszva felfedi a mögötte található, legalább egy lábnyi vastag biztonsági ajtót. A tompa dörrenést ellenben már nem tudod figyelmen kívül hagyni.
Közelebbről megvizsgálva egy panelra leszel figyelmes, amin számozott gombok találhatóak, nullától kilencig (0-9), valamint két nagyobb, ezeken a „Clear” és az „Enter” szavak világítanak, az előbbi pirosan, az utóbbi zölden. A könyvrendelési listának álcázott dokumentum valójában az újonnan telepített védelmi rendszer belépési módszerét tartalmazta. Amennyiben helyes sorrendben sikerül bevinni a lapra firkált számokat, halk szisszenéssel ez a kapu is feltárul előtted. Mögötte spirális ívben lefelé haladó lépcső tárul szemeid elé, miután beléptél, a kijárat lezárul mögötted, előtted pedig tompa fényű lámpák gyulladnak, mutatván merre is kell menned. Már legalább tizenöt perce haladsz egyre lejjebb és lejjebb, amikor végre egy egyenes folyosó végén találod magad, amely enyhén emelkedve egyetlen, gigászi terembe vezet. Belépvén tekinteted rögtön a szemközti falon vélhetőleg díszítésként szolgáló dombornyomatra terelődik, mely egy meztelen férfit ábrázol, ki két karjával tartja a boltozatos tetőrészt. A barlang tökéletesen mesterségesnek tűnik, mindenhol fémes felület látszódik, s karcsú gerendák kúsznak felfelé, ekképp segítve a műalkotás „munkáját”. A csarnok közepén egy furcsa gépezetre leszel figyelmes, ennek rendeltetésére akkor sem tudsz rájönni, amikor közelebb sétálsz. A szerkezet középpontjában egy szépen megmunkált tükör szolgál fókuszul, kéken izzó energianyalábokat közvetítve egyik átlátszó kábelből a másikba. Midőn megkerülöd, groteszk módon lélegzetelállító látvány tárul a szemed elé. Több száz üvegkoporsó fekszik egymás mellett tömött sorokban, mindegyikbe egy-egy kábel fut a központi gépből. A legközelebbihez sétálva döbbenten veheted tudomásul, Yuusuke fakó arca mered vissza Rád kifejezéstelen vonásokkal.

- Csodálatos, ugye? – ismeretlen orgánum csendül hátad mögül, észre sem vetted eddig, hogy más is tartózkodik itt rajtad kívül. – Az emberi elme mindenidők legzseniálisabb találmánya, egyszerűen képtelenség leutánozni, megismételni. Mégis oly’ könnyedén igába hajtható és sebezhető, mint a tavasszal nyíló hóvirág a réten. Te szereted a virágokat, Masaki Sachi?
Megfordulva egy nyúlánk testalkatú férfival találod szembe magad, aki fél kezét lazán zsebében pihenteti, szemébe lógó tincseit pedig eredménytelenül igyekszik kisöpörni szürkés írisze elől. Mielőtt még válaszadásra nyithatnád szádat, hirtelen eltűnik a látómeződből, majd nem sokkal ezután feletted jelenik meg, brutális erejű rúgással ajándékozva meg. Ugyan tested enged az erőhatásnak, viszont legnagyobb meglepetésedre egyáltalán nem érzel fájdalmat. Feltápászkodva megvizsgálhatod tested, nem szenvedtél semmilyen sérülést, ám ismerős súly nyomja válladat. Lélekölőd – amit közös megegyezés alapján ezúttal a póttesten belül rejtettél el – ismét birtokodba kerül. Ezen idő alatt az ismeretlen támadó lefitymálóan nézegeti üres gigaiodat, amelynek nyaki része abszurd módon kicsavaródott. Itt a lehetőség, hogy ezúttal Te légy az, ki meglepi egy váratlan akcióval!

A koppanás zaja olyan éles, akár egy lőfegyver durranása az álmos, hajnali órákban. Szinte reflexszerűen kapom fejem a hang irányába, testem minden sejtje üvölt a történések után, a csend a lehető legrosszabb előjel egy ilyen szituációban. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy honnan eshetett le a műanyagpohár, ami okozta az előbb hallott jelenséget, ezúttal tényleg nem nyúltam semmihez egy ujjal se! Már a kezdetektől fogva kirázott a hideg ettől az egész építményóriástól, azonban most rá kell jönnöm, miszerint frusztráltságom valódi okául a felszín alá rejtett szanatórium szolgált. Az elmúlt néhány óra – vagy talán napok teltek el? – történése miatt ennél azért sokkal több kell, hogy a pánik eluralkodjon Rajtam, ám egyáltalán nem szívlelem az efféle ijesztgetést, gondolom ezt mondanom se kell. Éppen folytatnám tovább megkezdett utamat a folyosó vége felé, amikor hirtelen ismeretlen eredetű morajlásra leszek figyelmes. Igyekszem bemérni a forrását, viszont ezen törekvésem kudarcot vall, úgy érződik, mintha magukból a falakból szólna. Rövidesen fény kerül a titok nyitjára, amikor hirtelen megfordul az idő menetének folyása. Minden eddig látott holmi eltűnik a padlózatról, a csempék és a vakolat visszahelyezik magukat eredeti helyükre, s olyan tisztaság lesz, amit még egy házimanó is megirigyelhetne. Az ismeretlen személytől származó bocsánatkérés hatására kis híján kiugrik a szívem a helyéről, habár ebből adódóan szerencsés volt a kis ápolónő, miszerint meglepődöttségem erősebb volt rémületemtől, ennek köszönhetően nem törtem el legalább három helyen az orrnyergét. Semmi baj, mormolom orrom alatt, miközben felszedi az elejtett gyógyszeradagot tartalmazó műanyagot. Értelemszerűen a múlt egy szelete elevenedik meg szemeim előtt, más magyarázatot nem nagyon tudok találni az eseményre.
Bambán hagyom elvezetni magam, habár lövésem sincs merre tartunk, de eme kellemetlenségtől függetlenül engedelmesen csúsztatom egyik lábam a másik után, leutánozva a páciensek nehézkes, koordinálatlan mozgását. A zárt ajtók mögül kiszűrődő beszélgetésfoszlányok tanulsága szerint úticélunk a saját, teljesen különbejáratú szobám lesz, ellenben sosem jutunk el odáig, ezt sikerül rögtön leszögeznem, amint meghallom a fülsértő sípolást. A vörös fény nélkül is eleget hallgattam már ehhez hasonló szirénát, hogy tudjam, nagy baj van. A berohanó ápolók kapkodó magyarázata szerint valami balul sült el a lezárt szektorban, aminek eredményeképp az egész épületet kiürítik. Bingó, oda kell mennem! Igen-igen, a felvetett idea szép és jó, csupán azt nem tudom, hol is van pontosan az az „oda”. Eközben az evakuáció gőzerővel megkezdődik, kit ölben, kit támogatva kezdenek kifelé hajtani a biztonságos, fedetlen területek felé. Ekkor elégelem meg kísérőm zavaró jelenlétét, nemes egyszerűséggel rázom le a nő kezét, azután fejemet forgatva kezdek kutatni valami árulkodó jel után, mely majd utat mutat a kilátástalan helyzetben. Alig érek a gondolatmenet végéről, amikor a helyzettől teljesen létidegen entitás vonja magára figyelmem. A nő egész megjelenése csábító, az aranybarna íriszek csillogása rabul ejt. Az árral szembe halad, amerre szerény személyem is kezdetektől fogva menni akart, így két legyet ütve egy csapásra, követni kezdem a gésát. Türelmetlenül kerülgetve, néha-néha lökdösve az utamba kerülő embereket jutok el végül egy aprócska terembe, ami első ránézésre valami irodaféleségnek tűnik. Másodszorra megnézve is ugyanez a véleményem, ennek hála figyelmemet inkább az asztalon található tervrajzokra fordítom, nem foglalkozván többé a riadókészültséggel.
Ujjaim között sebesen peregnek a lapok, csakhogy végül ingerülten söpörjem le az egész stócot a földre. Semmiféle utalást nem találtam a központi generátor funkcióját illetően, ami igencsak bosszantó. Ostoba módon követtem azt a cédát, pedig Anjeal megmondta, itt minden átverés! A torkomban érzett keserű csalódottsággal kémlelek körbe utoljára a helyiségben, mielőtt elhagynám azt, amikor meglátok egy igazán érdekesnek látszó festményt. Ugyanazt a szépséges alakot ábrázolja, mint aki idevezetett. Normál körülmények között furcsának is bélyegezhetném a dolgot, ám mivel éppen évtizedekkel korábban akciózok egy azóta teljesen lepusztult kalyibában, így eléggé korlátoltnak érzem az adott szó jelentéstartalmát. Úgy tűnik, ebben az átkozott kócerájban mindenki csak egyféleképpen tud közlekedni, illetve kommunikálni, mégpedig szerencsétlen kalandor háta mögé lopakodva és váratlanul megszólalva. Esküszöm, a következő alkalommal hozzávágok valamit ahhoz, aki még egyszer ilyet mer csinálni a közelemben! Hablatyolását egy ideig nemtörődöm módon, fél füllel figyelem, ám amikor váratlan agresszióról tesz tanúbizonyságot, vonásaim megkeményednek. Milyen idióta játék ez már megint?! Eszemben sincs egy életet áldozni a sajátomért cserébe, viszont ahhoz sincs igazán kedvem, miszerint meghaljak valaki másért, ismét. Már-már éppen elküldeném melegebb éghajlatra a bögyöskét, amikor igazán tiszteletlen módon tovább folytatja a szövegelést, mielőtt még egyáltalán bármit is válaszolhatnék. Az eszem megáll! Parancsolgatása egészen konkrétan hidegen hagy, kizárólag azért fogadom el a Felém nyújtott kulcsot, mivel jómagam is kíváncsi vagyok az említett doboz tartalmára. A megrajzolt ajtón áthaladva egy félhomályos folyosón találom magam, s miután bezáródik az átjáró, ismét egyedül vagyok. Kezdem megszokni ezt a szólózást.
Mindkét oldalon számozott ajtók pihennek szépen sorban, Nekem pedig nincs más feladatom, mint nyugodtan elsétálni addig, amelyiken az 5/11-es szám díszeleg. Nem ütközök akadályba, ennek köszönhetően némileg nyugodtabban illesztem a zárba kulcsomat, majd a kattanás után belépek. Istentelen bűz fogad, mintha legalább hónapok óta rohadó húst tárolnának odabent. Fogalmam sincs milyen kísérleteket folytattak itt, de a higiéniai előírásokat minden kétséget kizáróan nem tartották be. Az asztalon lévő bomladozó tetemmel nem foglalkozok túlzottan sokat, idejövetelem okát a csomagmegőrzőre hasonlító szekrénysor rejtheti. Határozott, hosszúra nyújtott lépésekkel szelem át a szobát, mialatt majdhogynem érzem a vér dübörgését az ereimben. Miután óvatosan kinyitom a 26-os jelzéssel rendelkezőt, egy ékszeres doboz látványa fogad, aminek tetejét felnyitva egy jellegtelen fémlappal leszek gazdagabb. Ennyi lenne az egész? Igazán értelmetlennek érzem eddigi szenvedésem egy ilyen pitiáner semmiség miatt, szerintem bármelyik barkácsüzletben is kaphattam volna hasonlót. A váratlan üvöltés hatására homlokom fájdalmas közelségbe kerül a tároló szélével, aminek köszönhetően még a könnyem is kicsordul, s a fájó pontra szorított kezeimmel igyekszem túltenni magam indokolatlan kínomon. Átkozott ijesztgetős múmia! Éledező indulattal fordulok a nevetségesen összeaszott holttest felé, ezt még úgy is összetöröm, hogy semmilyen fegyver nincs Nálam. Arcomon arrogáns vigyor játszik, amit a kérdést hallva megtoldok egy gunyoros horkantással is. Biztos csak szórakozik Velem!
- Kettőnk közül inkább Te nézel ki úgy, mint aki mindjárt elbukik… - elmés válaszomon jót kacarászva méregetem továbbra is hitetlenkedve. – Megártott a fogyókúra, ugye? Tiszta csont és bőr vagy, ha így foly… Aztakurva!
Sziporkázásom végére sajnálatos módon idő előtt pontot kell tennem, mivel a fáslis csóka fogja magát és gyors ütemű regenerációba kezd. Másodpercek kérdése és máris sikerül annyi húst felpakolnia, hogy bizonyosan meg tudjam állapítani, nem is csóka. A lapocskát zsebembe rejtem a többi kincsem közé, aztán gyorsan felmérem a terepet. Mivel értelemszerűen nincs katana Nálam, ezért eszemben sincs fejvesztve nekirontani a láthatóan fejszével operáló múmianőnek. Sokan tartanak tuskónak, de azért ilyen véget csak nem kívánt senki se számomra! Képemről egyik pillanatról a másikra olvad le a botor félmosoly, midőn a lény vonásaiban fel vélem fedezni egyetlen itteni barátomat, viszont a megvilágosodás láthatóan egyedül Engem ragad magával. Az ép észnek könnyedén ellentmondva indulok meg rohanvást újdonsült ellenfelem felé, de még mielőtt el tudna kaszálni baltájával, gyorsan hasra vágom magam, így lábai között elcsúszva kerülök az asztal alá, ahol gyors kúszást mutatok be. A bútordarab másik oldalán felbukkanva már teljes terv formálódott meg agytekervényeimben. Elképzeléseim szerint, ha mindkét kezemmel megragadom a boncasztal egy-egy lábát, ezután kellő erővel megrúgom az asztallapot, akkor nem csupán sikeresen letarolnám a rémet, hanem másik nem elhanyagolható eredményként szert tennék két igazán korrekt vasrúdra, amikkel kellően meg tudnám védeni magam. Persze ott van a másik eshetőség is, miszerint egyszerűen dobok egy hátast és magamra borítom az egészet, azonban remélhetőleg erre nem fog sor kerülni. Azért remélem Masaki se szórakozik felhőtlenül valahol odafent…

Indulattól fűtött válaszodnak köszönhetően nem tudod kihasználni a helyzeti előnyt, amit amúgy magadénak mondhattál, amikor támadód a póttesttel volt elfoglalva. Hirtelen, kissé meglepődött képet vágva fordul hangod irányába, arcán elismerő félmosoly játszik. Rúgásod elől meg sem próbál kitérni – talán nem is tudna -, ennek köszönhetően ezúttal Rajta van a sor, hogy egy hosszabb röppályáját leírva engedjen az erőhatásnak. Ez néhány másodpercig ily' módon meg is történik, ám a földetérés helyett a hátán lebegve állapodik meg egy-két méterrel a padlózat felett. Lassacskán álló helyzetbe levitál, nyakán, ahol rúgásod érte, széles sávban felhasadt a bőr, vérrel áztatva el az amúgy elegáns öltönyét. Bárhogy is nézzük, ez még a halálistenek és vaizardok világában is halálos sérülésnek számítana, ezzel ellentétben az idegen csupán elégedetlenkedve kezdi törölgetni ruházatát, amiből értelemszerűen nem képes kivenni a vérfoltot. Színészkedése rövidesen véget ér, könnyed intéssel forrasztja be sebét, seszínű szemeit pedig Rád emeli. Ekkor lép érvénybe Mujon nevű technikád, aminek következtében leáll a tüdő oxigénpumpáló képessége, ebből adóan a négykézlábra zuhan és torkát kaparászva igyekszik levegőhöz jutni, teljesen eredménytelenül. Képe rövidesen elkékül, azután elhaló nyöszörgés közepette elhasal a padlón. Néhányszor ugyan még megrázkódik teste, az utolsó ingerek céltalanul keringenek odabent, viszont hamarosan tökéletes csend ereszkedik a teremre, csupán a középen elhelyezett generátor működésének tompa morajlása szolgál egyfajta háttérzajként. A legyőzött ellenfélre ügyet sem vetve próbálnál közelebb jutni a szerkezethez, mivel értelemszerűen köze van társad, illetve a többi ártatlan ember állapotához. Valahogy ki kéne kapcsolnod.
- Vicceltem! – hátborzongató torokhang hallatszik hátad mögött, megfordulva láthatod, ahogy a férfi nehézkesen feltápászkodik. – Gyááhá, régi emlékeket idézett ez a fajta kegyetlen vég! A mellkast szétfeszítő tompa fájdalom, ahogy a tudat egyre inkább elhomályosodik az éltető levegő hiányától… valami egészen borzalmas. Ahogy lomhán telnek a másodpercek, feladod a küzdelmet, hisz’ már tudod, nem változtathatod meg a végzeted. Szegény Arthur még sírt is, miközben nyakamba akasztotta a kötelet… Nem értette miért kér ilyet Tőle a hang, ám Én tudtam. A tükör lelke ácsingózott az Enyém után, így Neki adtam!
Harsogó kacagása betölti a csarnokot, miközben kissé lejjebb húzza inge nyakrészét. Sötét sávban feketedett el a hús, ahol durva kenderkötél belevágott. Felfigyelhetsz rá, miszerint beszéde közepette két üvegkoporsó is elsötétedik, mintha lekapcsolták volna őket a fő, éltető folyamról. Ezzel egyidejűleg Conolly fiának körvonalai egyre erősebbnek látszanak, vonásaiba is némi pír költözik. Kis logikával rájöhetsz a titok nyitjára: saját életéért cserébe a csapdába ejtettek halálával fizet. Ismét a magasba emelkedik, viszont ezúttal nem áll meg egészen addig, mígnem a központi mag felé nem jut, majdhogynem teljesen a kupola tetejénél. Karjait kitárja, feje pedig hátrabukik, mialatt sose hallott szöveget kezd mormolni az orra alatt, hangzása alapja talán egy régi kelta nyelvjárás lehet az, amit használ. Akármi is legyen, kétségtelenül hatalommal bíró szavakat kántál, lévén testét rövidesen ezüstszínű ragyogás borítja el. Széles, fehéren izzó szárnyak csapódnak ki oldalra és egész alakjában változások mennek végbe. Mikor a fényesség alábbhagy, egy egészen groteszk alak képe rajzolódik ki előtted. Bőre piszkosfehér, amit kékes erezet hálóz be, egyfajta márványos felületet adva ezáltal. Mellkasa közepén egy harmadik szem nyílik, mely fürgén forogva tapogatja le a helyiség minden egyes centiméterét. Viszont ami a leginkább visszataszítóvá teszi az egész lényt, az nem más, mint az arca. Jellegtelen maszk, melyre egy ügyetlen mester hasított vékony szájat és a látószervek helyét egészen egyszerűen kihagyta. Feje fölött ragyogó fénykör tündököl, akár egy glória, ezekből egy-egy található mindkét csuklóján is. Amint végbemegy az átváltozás, szinte csontrepesztő erővel telepszik Rád a fojtogató lélekenergia mázsás nyomása, kisajtolva minden korty levegőt a mellkasodból. Sokallta erősebb, mint emberi alakjában.

- Érdekes forma. – kijelentése ellenére hangjából kiveszett minden érzelem, fagyos tárgyilagossággal beszél. – A barátod életenergiája csodás mutációra késztetett, kíváncsi vagyok mi történik, ha teljesen kiszipolyozom!
Ám még mielőtt tervét átültethetné a gyakorlatba, értelemszerűen Veled kell végezni először. Kezeit X-alakban keresztezi feje fölött, majd határozott mozdulattal csapja le azokat ellenkező irányban, aminek következményeként kék energiakörök kezdenek záporozni Feléd. Néhány célt tévesztve csapódik az oldalfalakat tartó gerendákba, s oly’ könnyedén szelik át az acélt, akár a forró kés a vajat. Kétségtelen, ha akár egyetlen ilyen is eltalál, azt nem fogod megköszönni. A kérdés az, mennyire vagy képes kiterjeszteni határaidat vagy megtalálni a módot a központi generátor kiiktatására, amiből vélhetőleg az erejét nyeri. S akkor vajon felszabadulnak a bezártak is?