A kőgolyó még, pár méteren keresztül gurul, majd végül megáll a nagyszájú lány előtt
- Hé, jól vagy?- kérdem az előttem pár méterre álló lányt. Ezután az árnyfarkasokat egy gondolatmenettel eltüntetem, majd a többiek felé fordítom tekintetem. Rendben nekik is sikerült megállítaniuk az óriási gömböt és senkinek nem esett semmi baja.
~ Hát ez nem volt valami nehéz. ~
~ Hm, inkább, örülnél, hogy végre hasz…~ mondatomat befejezni sincs időm mikor társam felől újabb kattanást hallok. Ezt követően még reagálni se tudok a falból kivágódó pengére, ami jobb felkaromat találja el. A csapás hatására fél térdre ereszkedem és hangosan felszisszenek. Ezután felállok és a sebem súlyosságát vizsgálom, mikor meghallom zanpakutoum hangját.
~ Kira, Jól vagy?! Hé, Kira…~
~ Nyugalom ez csak egy kis karcolás. Nem kell rögtön siratnod.~ válaszolok Kageookaminak miközben jobb karomat próbálom mozgásra bírni. Néha felszisszenek mikor sikerül karomat pár centire megemelni, ám rá kell jönnöm, hogy sérült testrészemmel már nem, leszek képes vívni. Míg a karommal foglalkozom ismerős hangra leszek figyelmes. Dreamer csak jártatni tudja, a száját még elénk se tolja a képét, bár mindegy így, hogy életben hagyott már biztos, hogy saját kezemmel fogom megölni.
Miután a hátborzongató kacaj elhangzik, jobbnak látjuk elhagyni a veszélyes folyosószakaszt. Pár méterrel a rámpa után meg is találjuk a fordulót ahol percekkel ezelőtt a kalapos házigazdánk eltűnt. Itt megállunk, hogy el lásuk sebesüléseinket. Szerencsére az egyik hadnagy jártas a gyógyító technikákban így el tudta látni az oldalán megsérült lányt. Én is elkezdeném a saját sebem bekötözését mikor hörgő hangra leszek figyelmes. Shikaiban lévő kardomat még mindig sebesült karomban szorongatom így rögtön a zombivá vált társaim megpillantásakor kimondom a -Hanto shiro- parancsszót. A folyosó árnyékos részéből kiemelkedik a két árnyfarkas és várják a parancsaimat. A zombik megjelenésekor Anao egy tervel áll elő, míg mi mondandóját hallgatjuk Nara-san bekötözi a sebem. A 10. osztagos lány mondandójához épp hozzá akarok fűzni valamit mikor jobb karomban erős nyomást érzek és egy pillanatra a már meg szokott fájdalom felerősödik. Figyelmemet az előbb említett végtagom felé összpontosítom és látom, hogy a hadnagy annyira belefeledkezett Anao tervének hallgatásába, hogy a kelleténél erősebben meghúzza, a kötésem. Amint ő is észreveszi mentegetőzni, próbál.
- Semmi baj. Köszi, hogy bekötözted. – mire a hadnagy végez a sebem bekötözésével Anao már fel is húzta a védő falakat. E közbe plusz információként meg tudom, az eddig névtelen lány nevét mikor is közli azt Tasu-channal.
Alig hogy ellátták Quenthel sebeit, máris önkéntes akcióba kezd. Már el is hagyta Anao pajzsát és a mozgó hullakupac felé tart. Úgy döntök, hogy utána megyek és segítek, neki mivel ilyen sérülésekkel nem fogja sokáig húzni. Ám a tűzfal, amit létrehoz, igen csak akadályoz. A tűzfal előtt egy pillanatra megtorpanok majd aktiválom kardom második képességét a - Kage no mai!- parancsszóval. A tűzfal előtt egy pillanatra megtorpanok, majd aktiválom kardom második képességét a - Kage no mai!- parancsszóval. Körül nézek, és máris kinézem magamnak Anao pajzsának árnyékát. Oda futok majd bal karomat a falra vetülő árnyékra helyezem. Az imént említett végtagom lassan eltűnik az árnyban, ahogy egyre közelebb lépek hozzá. Még mielőtt teljesen eltűnnék benne a többiek felé fordulok.
- Menjetek előre. Én megyek és segítek Arlivának. Őt vigyétek magatokkal így tudni fogom, mi történik veletek. – nézek rá egyik farkasomra, aki ezután Tasu-chan mellé sétál.
- A szemén és fülén keresztül mindent látok és hallok, amit ő. Így tudni fogom, hogy merre vagytok és ti is meg tudtok velem osztani fontos információkat. És a harcban is tud segíteni. Menjetek! – mondandómat befejezve teljesen eltűnök, szemük elöl. Az árnyon belül csak a sötétség van, olyan mintha vak lennék, ám pár másodperc és előttem más-más formájú és méretű kapuk jelennek meg. Ezek a technika alá vont árnyékok. Gyorsan kikeresem azt amelyik a legközelebb van Quenthelhez, majd átlépek rajta. Érkezésemet tompa puffanás kísér mikor a plafon egy szélesebb repedésének árnyékából kiesve letarolok két zombit melyekkel épp társam hadakozik.
- Au, bocs hogy késtem. - vigyorgom az előttem álló lányra majd felállok és levágom a földönfekvő két zombi fejét.

Mi baj azzal, ha provokálom ezt az Álmos fickót? >.> Még ha nem is jó ötlet, úgy is mindegy, hogy pár másodperc múlva vagy öt perccel később tesz valami olyasmit, ami miatt ott hagyjuk a fogunkat. Ez volt a véleményem Nara okoskodására. Most viszont úgy érzem igaza lehetett ezzel kapcsolatban, hogy nem kellene sértegetni, mert az felhívás lehet egy tangóra számára. Jelenleg ez a tangó, zombik képében tűnt fel. Azt hiszem, jobban oda kellene figyelnem arra miket is jegyzek meg bizonyos dolgokra.
~ Bölcs elhatározásra jutottál. Gratulálok, de mi lenne, ha koncentrálnál? Különben is fölösleges a pajzs.~ hallom Zanpakutom sértő megjegyzését egybekötve a tényekkel, még ha nem is értem eleinte mi a szösz baja van.
~ Hyozanryuu mi lenne, ha nem szólogatnál be? ~ idegeskedek megjegyzésére. És miért is lenne fölösleges? Tekintek körbe, majd döbbenten tapasztalom, hogy a 11. osztagos leányzók hűlt helye virít velem szembe. Gyorsan tekintetemmel keresni kezdem őket, majd már látom is a hősködő akciójuk végtermékét. Lehunyt szemmel elmosolyodok. Végül is ők tudják, ha ezt szeretnék tenni, én nem avatkozok bele. Ha harcolni akarnak, tegyék, mit számít? A döntéseiket nem én határozom meg, és ha ők így választottak nem akadályozom meg őket.
- Yare… yare… azt hiszem nekik nem tetszett az ötletem. – vakarom meg tarkómat kisebb vigyorral egybekötve, majd nagyot sóhajtva engedem le kardom pajzsát, mely szilánkokra törve hullik a földre. – Hát, akkor jobb lenne indulni, ha tényleg el akarjuk kapni, ezt a Dreamer alakot. Úgy is kezdek éhes lenni. Vacsorára legalább haza szeretnék érni! – jegyzem meg a jelenlévőknek, bár eléggé ridegnek tűnhet a szövegem, amiért olyan hatást kelt, mintha nem foglalkoznék két másik csapattagunk épségével. De úgy vélem jelen helyzetben nem egymás egészségére kellene ügyelnünk, hanem a feladatra. Amúgy is, ők is ezt szeretnék, hogy tovább mennyünk, és jól földbe döngöljük „kedves” vendéglátónkat. De bízok abban, hogy ha itt végeztek, valahogy nem tudom, hogyan, de utánunk jönnek.
Nahát, nahát, egyik magán akciósunk hamarabb visszaért, mint vártam. Meglepődve nézek a hirtelen tűzből kivágódott Kirára. Majd nem kicsivel utána az említett égő tűzfal egyik pillanatról a másikra válik masszív kőfallá. Vajon mi történhetett odabent? És, miért csak Kira röpült ki onnan? És Arliva? Vele mi történt? Tény, hogy sokkal rosszabb állapotban volt, de akkor sem fogok rosszra gondolni, még ha a jelek arra is utalnának, akkor sem! Vajon ez az egész egy újabb Dreamer trükk lenne? Fejemben sorakoztatom fel meglepően sok kérdésemet, melyből jó párat fel is szerettem volna tenni sérült csapattagunknak útközben, de megelőztek. Talán jobb is, az én kérdéseim nem lettek volna ilyen lényegre törően megfogalmazva. De, nem sok ez egy kicsit szerencsétlennek? Nem néz ki túl fényesen. Háh’… most jó lenne, ha Hyozanryuu valamilyen gyógyító alapú lélekölő kard lenne. Nézek említett zanpakutomra, melyet shikai formájában fogtam a kezemben és a nagy menetelés közben tartottam továbbra is a sereghajtó szerepet. Igyekeztem óvatosan lépdelni, ahogy a többiek is nehogy megint egy titkos csapdába tapossunk bele, mint a legelején. Főleg ne én legyek az okozója.
- Milyen unalmas már ez a Dreamer… semmi zsákutca, leágazás vagy kereszteződés, vagy bármiféle kihívás ezen az úton? – panaszkodok, mikor már eléggé kezdett idegesíteni az, hogy csak megyünk, megyünk, megyünk, és még mindig csak megyünk. De, ez már a türelmemet is túlszárnyalta, mintha holmi kísérleti egérnek nézne minket, akiknek meg kell keresniük a sajt hollétét a kis labirintusban. Viszont, mint valami csoda, úgy futunk össze egy hatalmas ajtóval. Vajon a véletlen műve lehet? Miket kérdezek? Egy ilyen, helyen az kizárt. Ahogy libasorban betopogunk a még hatalmasabb helységébe, amit a jókora bejárat rejtett rögtön rossz érzésem támad. Az eddigi unalmas és veszélyes folyosókat követően, mit keres itt a semmi közepén egy ekkora terem?! Ez abszuuurd. >.> Ahogy beljebb merészkedek a vészjósló helyiségbe az ajtó hirtelen záródása visszhangzik, ezt a fura eseményt a falakon végig futó moraj fokozza, már ösztönösen emelem fel a kardomat, hogy ne érjen meglepetés, ha történik valami, végül a külső kőlapok megadva magukat a mélybe hullnak. Meg kell hagyni nem erre számítottam, de ez se semmi. Itt vagyunk egy nagyobb négyzeten, egy oszlop tetején, melyen, ha valamelyikünk megmozdul, megbillen és közelebb megismerkedhetünk a lent felsorakozott élezett cövekekkel. Személy szerint kipróbálnák egy magas ugrást innen fentről, de ki a pokolnak lenne kedve nyársalva végezni?
- Én passzolok. – felelem Tasumi kérdésére. A gondolkodás még mindig és az óta sem erősségem. A legutóbbit sem tudom honnan az istenből szedtem. De, az se volt túl sikeres. Kis idő után még is egy apró ötletet hoz fel. Mi az már, hogy ő lesz az áldozat, mert zavar minket? Már meg bocsáss, ilyen ostoba ok miatt a halált választani, inkább nevetséges, mintsem bölcs.
- BAAAKA!!! – mondom jó hangosan felé fordulva, kitörve magamból. – Ilyen őrültséget… egyrészt kinek is köszönhetjük, hogy még élünk és nem palacsintaként végeztük?– teszem hozzá haragosan. – Az ostoba ötleteket nem pártolom. – nyűgösen, összefont kézzel fordulok el. Utálom, hogy ha egyesek el akarják dobni efféle haszontalan dolgok miatt az életüket. Nincsenek ezeknek életcéljuk? Hova fajult ez a világ. Kis idő elteltével az új ötlete az, hogy egyenruhánkhoz járó obikat kötögessünk össze vagy mi. Sokkolva nézek az elgondolását hallva, tekintetemből egyenesen le is olvasható a: „na, jó… inkább halj meg” >.> - kifejezés, de inkább nem jegyzem meg hangosan… ez után az örült eszme után én is megmozgatom agytekervényeimet. Gondolkodni kezdek valami frappáns ötleten, miközben a többiek által felhozott tippeket hallgatom. Kis idő múlva már teljesen saját világomnak élek, ahogy magam elé vetítem a felhozott ötletek kivitelezését, már a sajátomat is elképzelem, a nagy lassított nekifutás a kőlap vége felé, hogy az kibillenjen a helyéről és a többiek tudjanak ugrani, majd „repülők” felkiáltással a karók közé vetni magamat. Viszont mi van, ha mind ez rosszul sül el? Például a többiek is zuhannak velem, vagy miközben futok, megbotlok, és nem történik semmi. Á’ mi legyen?! Gondolkodó szenzoromat ismét megkopogtatom gyengéden az öklömmel hátha így felmerül bennem valami találóbb dolog.
~ Hm… ez szép, ez még talán esélyes, őrültség, kizárt… ez… Te BAROM a kidou mire van?! ~ kezdte véleményezni Hyozanryuu minden egyes ötletemet, de mikor már az egyre elfajzottabbakat látta és végül a feladásomnál kötöttünk ki, akkor már nála is betelt a pohár. Hangos felszólalása, mint a villám úgy hasított belém. Kivételesen nem kaptam fel a vizet, amiért lehurrogott. Sőt, egyenest örültem, amiért végre valami hasznát is húztam belőle. Halk ördögi kacajjal fordultam a többiek felé, kissé örült ábrázatomról leírt, hogy belső világomból jövök.
- Kösd fel a gatyád Tasumi! Van egy ötletem… - széles vigyor húzódik az arcomra. – Miért nem használunk Démon mágiát? Jelen esetben egy Byakurait vagy egy Shakkahout, mely segítségével a kőlap szélét megcélozhatnánk, így az billentené ki az egyensúlyából ezt a lapot és nem kell fölösleges áldozatokat hoznunk. – újságolom el nekik frappáns elképzelésemet, majd fejemet fogva jegyzem meg, bár elsősorban magamnak mintsem a többieknek. – Ebbe a sok gondolkodásba még a fejem is belefájdult. – az már csak mellékes kérdés, hogyha ennél a tervnél állnak ki, akkor ki foglya elsütni az említett kidouk egyikét. Én csak kitaláltam, ha nem tetszik nekik, várom az lehetséges többi tippet.

Remek minden a terv szerint halad sikeresen bejutottam a tűzfal mögé hála a kage no mai-nak. Ha minden igaz a többiek már elindultak így már csak a zombik maradtak. Bal karomban shikaiban lévő kardommal rohamozom meg oszladozó társaimat. Karok, lábak, fejek hullnak a földre csapásaim után. Majd a karok és lábak újra visszakerülnek a tulajdonosaikhoz, ám úgy néz ki, hogy a fejetlenek már nem élednek fel. Ez az így máris könnyebb csak a fejüket kell lecsapnom és többé nem kelnek fel. Lomha ellem, feleim már említett testrészeit könnyedén választom el testüktől. A zombik legyilkolásába belemerülve nem is veszem észre milyen hamar végeztünk. Egy suhintással lerázom kardom pengéjéről a zombik vérét, majd társam felé fordulok. Ekkor szaglószervem ismerős szag csapja meg. A szag forrása felé tekintve pillantom meg a már ismerős füstfelhőt melyből „kedves” házigazdánk ölt alakot. Erősen megmarkolom balomban lévő katanám és már épp támadást indítanék a kalapos ellen mire ő egy intéssel áttaszít a tűzfalon. Landolásom nem olyan fájdalmas, mint amire számítottam. Rögtön rá is jövök, hogy ez azért lehet, mert valaki direkt vagy csak véletlen, de hárította az esésem. Mint kiderül Tasu-chan az. Most legszívesebben gyorsan leszállnék róla és nagy bocsánatkérés közepette felsegíteném a földről, ám sérüléseim miatt csak annyit tudok tenni, hogy picit megemelem magam így Tasu-chan ki tud mászni alólam. Miután kimászik, alólam felsegít, a földről ekkor leszek figyelmes arra, hogy a tűzfal, amin az imént átrepültem most épp egy kőfallá alakul.
Bármennyire is vissza szeretnék menni társamért rá, kell jönnöm, hogy ez nem lehetséges. Míg haladunk a folyosón, jobbomon a hadnagy a sebesüléseimet gyógyítja be balomon pedig Tasumi teszi fel kérdéseit.
- Ne… Nem tudom, mi van Arlivával. Mikor végeztünk a zombikkal hirtelen megjelent Dreamer aztán felém intett én pedig átrepültem a tűzfalon.
- Fogalmam sincs, hol lehet, de bízok benne, hogy még él. – mondandómat befejezve az út többi részét némán gondolataimba mélyedve teszem meg. Egész úton azon gondolkodom, vajon mi lehet a következő lépése, hogy tudnánk legyőzni? De a legfontosabb hogy csaljuk, elő hisz elég nehéz lenne őt legyőzni, ha bujkál, közben pedig egyik csapdából a másikba terelget bennünket. Elmélkedésemet meg kell szakítanom ugyanis a folyosó a végéhez közeledik, mi pedig egy ajtóval találjuk szembe magunkat. Belépve egy hatalmas teremben kötünk ki. Az ajtó bezárul mögöttünk ezt követően pedig halk morajlás fut végig a termen. A hadnagy parancsát követve el is indulok a terem közepe felé. A külső kőlapsorok egymás után zuhannak, a mélybe mi pedig itt vagyunk egy nagyobb kőlapon, ami egy méretes oszlopon egyensúlyoz. Mármint erre tudok közvetíteni abból, hogy a fukutaicho ellép a terem közepétől és a kőlap ekkor megmozdul. Most hogy tudjuk, hogy áll a helyzet már csak egy terv kéne a kijutáshoz.
- Masaka!{Soha!} – átkarolom Tasu-chan nyakát- Nem! Nem! Nem! Nem hagyom, hogy Tasu-chan feláldozza magát. Nem! Nem! Ha már feltétlenül fel kell áldozni valakit, akkor az, legyen…- körbe-körbe nézelődök a teremben és épp befejezném a mondatom mikor Tasumi közbevág- Obi?- nézek, a karjaim közt raboskodó lány kezére melyben már ott tartja egyenruhájának övét.
- Én a kidous kötélre szavaznék nem mintha az obis ötlet rossz lenne, de nem hiszem, hogy elég hosszú lenne. Úgyhogy erre nem lesz szükség. – kapom ki Tasumi kezéből az obit és visszakötözöm a derekára.- Tessék így jó is lesz.- majd folytatom mondandóm melyben meg akarom osztani saját tervemet, amit az előbb már elkezdtem mondani csak Tasu-chan közbevágott.
- Én Nara-chan tervére szavazok, ám megemlíteném saját tervemet is miszerint a két itt lévő árnyfarkasom billentené ki a kőlapot és így mi át tudnánk jutni a szakadékon bármelyikünk elvesztése nélkül. Arról nem is beszélve, hogy Nara-channak nem kell a reiastuját fogyasztania. De a döntést rátok bízom. – e közben farkasaimat készenlétbe állítom, ha esetleg az én tervem mellett döntenének a többiek.

Hosszanti gondolkodásaim ismét a semmibe vesznek el. Miért is vagyok ilyen reménytelen, ha az eszünket kell egy kicsit megdolgoztatni? A hadnagy társunk sokkalta jobb ötlettel drukkolt elő végül, mint Tasumié vagy az enyém. De, legalább egy tökéletesen kivitelezhető terv egyik alapkövét rakhattam le. *>* Több, mint a semmi.
~ Fantasztikus… jobb ötlet nem jutott eszedbe? Még is honnan szetted, ezt a céllövöldözős tervedet? ~ szólal fel nagy pozitív felfogásom közepette Hyozanryuu. Nem, hogy díjazná, hogy egyáltalán eszembe jutott valami. Mellékes, hogy az Ő segítségével. Tudnám, miért kell belekotyognia gondolatmenetembe, amint Shikai formát öltettek Zanpakutommal. Megjegyzésével végül nem foglalkozva hallgatom végig Kira ötletét is. Nem is rossz ötlet. Ha összegyúrjuk Nara és Kira tervét egy még briliánsabb jön létre és a sikereink is a 20%-ról legalább 90%-ra szökik fel. Bár igaz, fogalmam sincs, hogy Nara melyik kidoura is utalt, amit ki lehet függeszteni, de legalább Kira árnyfarkasaival képben voltam.
- Szóval ez a Tsuriboshi! – szólalok fel hirtelen és bal mutatóujjammal a kifeszített trambulin utánzatra bökök. Miután az említett kidout a Hadnagy, megidézte nekünk. De vicces. Még sosem láttam ezt a Bakudout. Hoppá… ezt talán még se kellett volna hangosan kijelentenem. Most biztos nem tartanak normálisnak. Eh… csak remélni tudom, hogy nem akadnak le túlságosan ostoba szövegemen, amivel véletlenül háríthatnám a tervet. De, szerencsére nem. Kira árny farkasos trükkjével kombinált trambulin kidounak köszönhetően sikeresen átjutottunk a túloldalra, így megúszva az esetleges nyársalódást. Vajon Dreamer mit akart ezzel elérni? Főételnek akart volna minket fölszolgálni a zombijainak? Ja… de azokkal Arliváék remélhetőleg végeztek. Az összessel...
~ -__- Vajon, csak én vagyok megáldva ilyen abnormális Shinigamival? ~ hozza fel költői kérdését Hyozanryuu megszakítva csodás gondolataimat. Nem bírta megállni, hogy ne szólhasson bele. Tudnám, miért kell folyton belekotnyeleskednie az Én dolgaimba?! Még egy gonosz visszavágást se tudok kezdeményezni, mert hamar le kellet zárnom a sárkánnyal folytatott vitámat, amiért a kis pihenő után, szinte azonnal indultunk tovább. Nem csoda, hisz ki tudja mikkel csap le még ránk Dreamer. Szokásomhoz híven, a sor végén követtem a többieket, mint a jó madár. Nem is rég kezdtünk bele az újabb menetelésbe, mikor hirtelen megálltak, így egytől egyig belementem az előttem haladóba, majd lepattanva róla hátrálok párat.
- Most meg mi van? Miért álltunk meg? – kérdezem értetlenül, belső szitkozódásom után, amiért nem látom kis termetem miatt, hogy mi az oka a hirtelen „stopnak”. A választ meg se várva kukucskálok ki az egyikük mögül, ahol nagy meglepetésemre a fal tövében heverésző Arlivát látom meg. Mi a… míg mi a vámpír halál elől menekültünk, addig itt henyélt? Mikor jobban szemügyre veszem nem rég elhagyott csapattársunkat, akkor tűnik fel, hogy nincs olyan jó állapotban, mint, aminek messziről láttam. Tasumi már siet is a segítségére és kisebb támogatást nyújtva sérült tagunknak, indul tovább. Biztos, hogy jó ötlet? Egyáltalán, hogy került elénk? Kicsit gyanús ez nem? Nekik nem tűnik fel? Bár lehet, hogy csak én vagyok túl pesszimista… sőt tuti!
~ Akkor minek csodálkozol? Belül is sötét vagy. Teljesen egyértelmű akkor, hogy egy napszemüveg mögül látod az eseményeket, nem? ~ bajod van? Hogy jött ez ide? Milyen napszemüveg? Gyűlölöm mikor egyáltalán nem ideillő dologról papolsz. Csak összezavarnak. Tény, hogy eléggé nem értem most se a dolgokat, de ha lehet, még jobban összekuszálja ezzel az úgymond értem részt is. A nagy menetelés során fél füllel hallgatom a beszélgetést, ami szerencsétlen Arliva faggatásában merült ki nagyrészt. Mondjuk engem is érdekel, hogy hogyan tudta kivitelezni azt, hogy megelőzött minket, viszont elsődlegesen a kíváncsiságom arra részre hajlik, hogy miképp sikerült épp bőrrel megúsznia a kis Vendéglátónkkal való találkozást. Haladás közben, néha kicsit gyanakvó pillantásokat teszek sérült tagunkra. Nem ismerek magamra, miért gondolok rosszra. Lehet, hogy csak az zavar, hogy mögöttem jönnek? Se kizárt… megállapításom után megtorpanok, most sikerül elkerülnöm az ütközést. Majd az utunkat lezáró falra nézek.
- Mi ez mááár’… a sok út közül, csak mi lehetünk ilyen balszerencsések, hogy kifogjuk az egyetlen zsákutcát? -__-’’ – mérgelődők, majd hiába szeretnék elindulni visszafelé az utunkat ott is lezárja egy fal. Remek. Ez egyre jobb lesz. Emiatt a kis helytől teljesen kiújul a klausztrofóbiám. Nagy „ez van” sóhajtás kíséretében nézek vissza a másik falra, mely csak így elénk kúszott, ezzel elvágva útvonalunkat. Ekkor veszem észre az, azon elhelyezkedő furcsa jelet. – Ja… nem, csak egy újabb Dreamer feladvány… - teszem hozzá kisebb szemrángatózással az érdekes feladatot szemlélve közben. Igaz, elég egyértelmű, hogy egy újabb kihívás a Kalapos csávesztől, de nem bírtam megállni, hogy a hatalmas megállapításomat ne tegyem közzé. Ezután elhallgatok, és nem fárasztom tovább a többieket. Megpróbálok besegíteni ebbe a kinyomozhatatlannak tűnő rejtvénynek a megoldásának keresésébe. Utálok egy dolgon folyamat gondolkodni. Rosszabb nem is lehetne. Valami fura fekete-fehér jel, állatok és számok. Ember… Shinigami vagyok nem Archeológus! Egyáltalán nem tudom hova tenni ezeket… hogyan függ össze a tigris, a nyúl, a kutya és a majom? Azon kívül, hogy mindegyik állat. És minek hozzájuk ezek az évszámok? Különben is hol van 2035… hogy jött ez ide?! Ááá’ tehetetlennek érzem magam. Fogalmam sincs, mi lehet az összefüggés! T>T Hm… várjunk, csak… mi lenne, ha random elkezdenénk mozgatni ezt a valamit, hátha kijön a helyes megoldás? *>* Vagy nem tudom~.
- Ez nekem magas! – bököm ki magamból rosszkedvűen, hosszan elnyúló gondolatmenetem után. Közben neki dűlök az egyik oldalfalnak, ezzel mutatva a többieknek, hogy én nem vagyok jártas ezen ügyben és hagyjanak ki belőle. Ez is bizonyítja, hogy ha csak rajtam múlna örökre itt maradunk. De, szerencsére nem így van. Remélem, a többieknek leesik a lényeg, mert én életemben nem láttam ilyen jelet. És emiatt sem töröm tovább ezen a fejem, az is biztos!
~ Csak te lehetsz ilyen ostoba, hogy nem jössz rá egy ilyen egyszerű dologra! ~ szólal fel gúnyolódva reakcióm miatt Hyozanryuu. Jó fej mi? -__- Heh… ezt most úgy mondod, mint aki érti. Akkor igazán segíthetnél. És nem kellene égnem a tehetetlenségem miatt. Várom az ötleteidet! A sárkány elhallgat. Most Ő se tudja és csak játszotta az észt, vagy tényleg ennyire könnyű lenne?

Na, jó talán ezt egy kicsit túlreagáltam, de héj két év után most vagyok újra emberek közt és Tasu-chan az első barátom mióta visszatértem a shinigamik közé. Úgyhogy nem hagyom, hogy öngyilkos tervét végre hajtsa, ha van más mód is a kijutásra. Ez az obi felkötözéses dolgot meg már abszolút reflexből jött, de tényleg. Emlékszem mikor Midori már korán reggel felkelt és szegénykém sosem tudott úgy felöltözni, hogy ne keltett volna fel. Így még ha félálomban is, de mindig én kötöttem meg az obiját. Bár az igaz hogy utána nem sokáig maradt rajta, Már nem mintha én kötöztem volna fel rosszul csak elkapott a hév és amilyen gyorsan csak tudtam meg is szabadítottam az egyenruhájától és visszarántottam az ágyba. Nem, nem, nem most nem gondolhatok erre… így egy fejrázással eltüntetem a zavaró gondolatokat fejemből. Ezután tekintetem a hadnagy felé fordítom.
- Igen, igaza van. Elnézést kérek az előző nyelvbotlásom miatt Nara fukutaicho. – kérek bocsánatot a hadnagytól.
Most hogy ezen is túl vagyunk, jöhet a kijutás. Árnyfarkasaim már teszik is a dolgukat majd mihelyt a hatodik osztag tisztje létre hozza a kidouhálót már indulhatunk is kifelé. Miután kijutunk, a teremből megpihenünk egy kicsit. A pihenő után tovább indulunk. Sétánk közben néma csend van csak a léptek hangját hallani mikor ismerős szagot érzek. Fel is kapom a fejem, és amikor közelebb érünk az illat forrásához meg is pillantom a falat támasztó osztagtársamat.
- Jól vagy?- fordulok hátra miután érzékelem, hogy Anao belém ütközik. Mivel megbizonyosodtam a felől, hogy Anaonak semmi baja csak egy kicsit figyelmetlen volt tekintetemet újra sérült osztagtársamra emelem. Ekkor érzem meg azt a másik szagot, ami felőle árad. Dreamer, semmi kétség biztos az övé.
Quenthelt felszedve tovább is indulunk. Nem telik bele sok idő hogy újra megállunk, ugyanis zsákutcába érünk így vissza kell fordulnunk. Ám a járat a másik irányban is lezárul így csapdába kerültünk már megint. Komolyan kezd egy kicsit idegesítő lenni, hogy egyik csapdából a másikba sétálunk. Csak kerüljön a szemem elé az a Dreamer kitekerem a nyakát.
~ Persze úgy, mint a legutóbb? ~
~ Héj ne piszkálj jó! Akkor nem számoltam az erejével, de most már tudom, hogy ilyet is tud. Most pedig maradj, csöndben hallani akarom mit talált ki a hadnagy.~

Tágra nyílt szemekkel hallgatom a Hadnagy beszédét a megoldással kapcsolatban. Ennél bonyolultabban nem is mondhatta volna el. Biztos igaza van, jobb lenne, ha nem mondaná, hanem demonstrálná inkább. Ha, nem jó legfeljebb a másvilágon bosszútálunk rajta.
- He~~… Fukutaichou-san, ha te kiigazodsz ezen az össze-vissza, karistolt fecnin, akkor biztos igazad van. Tégy úgy, ahogy jónak látod, maximum, ha meghalok, visszajárok a túlvilágról kísérteni téged. – nézem meg közelebbről a kis teleirkált papírdarabot, ami számomra sokallta bonyolultabbnak látszott, mint hittem. Így inkább ráhagyom az ügy megoldását, persze a szellemként visszajárok részt nem gondoltam komolyan, de muszáj volt hozzátennem, nem bírtam magamba fojtani. A fantasztikusan bonyolult megoldás levezetés után és a véleményünk megadását követően Nara nem is habozik már meg is adja a szerinte helyes sorrendet a kis kőtáblán. A megfejtése úgy tűnik, pozitív eredményekkel végződik, amint a fal szabad átjárást add nekünk.
- Nara–fukutaichou… elismerésem, nem hittem volna, hogy a megfejtés, ilyen egyszerű! – mondom kisebb vigyorral a szövegemet, közben barátságosan hátba csapva a Hadnagyot, remélem, nem veszi sértésnek. – Nem, mintha nem tudtam volna a megfejtést… hehehe… - teszem hozzá, mielőtt nagyon ostobának tűnnék, meg se fordult a fejemben, hogy talán ez a cselekedetem csúfíthat a helyzeten. Nagy lelkesedésem közepette hirtelen fel se tűnt következő problémánk, az egyik pillanatról a másikra eltűnt padló, csak akkor veszem észre, amikor a gravitáció ellenünk szegődik és már is zuhanunk az újabb mélységbe.
- Ez most vicc? – teszem fel a kérdést, bár inkább magamnak, mintsem a többieknek, mielőtt a fizikai jelenség eluralkodik fölöttünk. Nem vártam még egy csapdára, jobban mondva számítottam rá, de nem ilyenre… falból lövöldözős nyilakra gondoltam először nem ismét eltűnt talajra. Persze ebből a fickóból bármi kitelik, ami nem haladja meg a csúcs kreatívság fogalmát. A kőcsúszdán csúszva végig, szinte már a KRESZ-szabályban megengedett sebességet is túllépve, összeszorított szemekkel várom, hogy most mi lesz, csak egyszer néztem fel mikor Tasumi „vigyázzatok” szavait hallottam, az elszabadult pengére való felhívásának érdekében. Rájöttem, hogy nagy hiba volt emiatt kinyitnom a szememet, rémisztő volt látni, ahogy a katana ide-oda csúszik velünk egyszerre, még jó, hogy az enyém nem indult mindjárt körútnak. A kiáltást mellőztem, míg a „csúszdában” voltunk a végén elmenne a hangom... nem, mintha már számítana bármit is. Nem gondoltam volna, hogy életem, ilyen csúfos véget ér. Pedig még annyi mindent tettem volna meg az életben… például szívesen gyújtogattam volna még fontos papírokat Keisuke-samaval és még az Emberek Világában lévő Vidámparkba is elszerettem volna menni, és Hyozanryuut legalább egyszer szerettem volna legyőzni szócsatában. TT-TT Résnyire nyitva szememet látom meg a hosszú út végét, jószerével a rendkívül unalmas életem is már lepereg előttem, mikor a várva-várt becsapódás elmarad. Épségben érkezünk meg egy hatalmas csarnokba. Döbbenten nézek körül, miután a legértelmetlenebb imák elhadarását abbahagytam magamban. Még meg is tapogatom magam, hogy tényleg egyben vagyok e. Szerencsére igen, így megkönnyebbülve sóhajtok fel és szentelek több időt a helység tanulmányozására. Elég vacak és lepukkadt hely ez az eddigiekhez képest. Ez célzás akar talán lenni arra, hogy lenéz minket? Mert, ha igen, akkor rosszul teszi Álmoska. Nézelődésem közepette megakad a szemem a legfeltűnőbb dolgon a teremben egy óriási csontváz. Ezt meg honnan az isten nyilából szerezte? Ember nem nő meg ekkorára! Hacsak nem növény védőszerben fürdött, mert akkor még esetleg el tudnék képzelni ilyesmit… bár még azok után se lenne ilyen óriási. Szóval tuti, hogy ezt is beképzeli! A különfélébb levonások során veszem észre, hogy a többiek már rég indultak is tovább a terem belsejébe, így rögtön utánuk is iramodok, nehogy lemaradjak. Bár... elég óvatosan haladnak befelé, mitől félnek ennyire nincs itt semmi ijesztő… még. Ekkor még nem fordult meg bennem a gondolat, hogy esetleg elővigyázatosabbnak kellene lennem, persze… mikor is szokott? Így csak a fáklyák hirtelen felizzása érik el a rémület szintet a belső skálámon. Eléggé egyértelműen ki is ül arcomra pár pillanatig az ijedtség, ahogy odakapom a fejemet az egyik fényt adó csoporthoz. Zöldes színű izzásuk által lehetőséget kaptunk látni a falon díszelgő mintázatot. Bár ne néztem volna oda… nem tudom, mik akarnak lenni, de nem kellemes látvány, annyi szent. Még a hideg is végigfutott a hátamon oda és vissza is, pedig aztán nincs hűvös! És a legrosszabb, hogy képzelődök… vagy az a hulla… tényleg mozog? Egy ismerős hang – na, vajon kié? Lehet tippelni… - rázz ki gondolataimból és apró tapsával még azt is eléri, hogy rá koncentráljak.
~ Anyád … ~ arcomról tökéletesen le lehetett olvasni e négy betűs gondolatot, amit Dreamer monológjára jegyeztem meg. Már alig vártam, hogy pontot tegyen szövegének végére. Azt hittem még papol pár órát, de szerencsére megkímélt bennünket ettől - pedig, az én részemről ez lett volna a legnagyobb kínzás… -. Erre meg hát nem Arliva ugrik nyálas kérésére? Várjunk… mi van?! Arliva…? De, miért, hogyan és mikor? Bár gyanús volt nekem, mikor ismét összefutottunk, viszont előérzeteim az esetek 90%-ban csődöt szoktak mondani, nem hittem volna, hogy ezúttal megérzésem igazat mond. Sok minden eszembe jutott volna de, hogy Dreamer képes lenne átállítania a saját oldalára Arlivat... Itt biztos közrejátszik valami! Feltételezésemet megalapozza a 11. osztagos homlokának a ragyogása, hisz nem kezd el az ember csak úgy fényleni, akár egy Szentjánosbogár… Amíg sejtéseim igazával foglalkozok, nem ügyelek a többi eseményre, ami a külvilágban történik, talán azért van, mert olyan gyorsan történik minden, hogy aligha tudok lépést tartani. Így csak sokkolva állok és nézem a Hadnagyon átszúrt véres katanát. Még feldolgozni sincs elég időm az egészet, segíteni meg még annyi sincs, mert Dreamer újabb akcióba kezd. Csettintésére, tudatalattim már jelzet is, hogy jobb, ha vigyázok. A földön elhelyezkedő csontok pillanatok alatt összeálltak, teljes harci szerelésben. Mire a csontkollekciók felé néztem, addigra már mindegyik harcra kész állapotban indultak meg felénk. Kezemben eddig csak díszként markolásztam a katanámat, Hyozanryuu örülhet, hogy végre használom is. Az engem kispécízett csontváz első támadását fegyveremmel hárítom, majd ellökve magamtól próbálok felülről hosszanti vágást mérni rá, de megfeledkeztem a másik markában tartott pajzsról, így csapásom eredménytelenül végződik és, ha ez nem lenne elég büntetés… még én is húzom a rövidebbet. Kardom sercegve csattan a védőeszközön, melyet ellenfelem vetett be, még nincs is elég időm szitkozódni magamban, nem mintha ez lenne a legjobb alkalom erre, mert addigra egy jól irányzott rúgás áldozata lettem. Jó két métert röpültem hátra feltörölve végig a padlót. Nehézkesen talpra kényszerítem magamat kardom segítségével, de ellenfelem nem pihen. Már lendül is az újabb támadásba, mellém érve kardjával sújt le rám, igyekszek félrevetődni a csapás elől, így csak jobb oldalamat érte a vágás. A vetődés mellé járó kellemetlen landolást egy tigrisbukfenccel próbálom elkerülni, amit az újonnan szerzett sérülésem miatt nehezebb volt kivitelezni, mint hittem. Fél térden landolva érkezek a földre jobb, mintha beépültem volna a padlóba, annyi szent. Jobbomon tátongó véres sebre emelem tekintetemet, hogy lássam mennyire mély is a sérülés, látszólag csak felületi vágásnak tűnik, nem is értem miért tanulmányozom, hogyha nem is értek hozzá. Egy nagy sóhajtással zárom le orvosi érzékem csillogtatását magamban, majd megfordulok, hogy az eközben rám támadó csontváz csapását hárítsam, már szóra nyitnám a számat, hogy Zanpakutom védekező technikáját használhassam, de döbbenten tapasztalom, hogy a kardom a bukfenc közben kieshetett a kezemből, mert nagyjából fél méterre van tőlem. Észre se vettem, hogy kiesett a markomból. Földbegyökerezett lábakkal maradok azon a szent helyen, amin eddig is, túlságosan sokkolt az öreg hiba, amit vétettem. Szobrozásomnak hála nem figyeltem ellenfelem következő csapására, ami arcom bal felét érte. Fájdalmas kiáltással nyugtázom ellenfelem támadásának sikerét. Ha, felkészülten vártam volna kardjával indított csapást, akkor sem tudtam volna hárítani. Általánosságban a baloldalról érkezett ütések a gyöngéim. Éreztem, ahogy arcomon végigcsordul a vér, majd szép lassan a gravitációnak engedelmeskedve cseppenként a földre hull. Bal kezemet az arcomat díszítő sérüléshez emelem. Ez fájt… >_>… Azt hiszem ideje nagyobb fokozatra kapcsolnom, ez a csonti nem is olyan kis piskóta, mint hittem… Sebeimmel nem törődve pattanok fel és lököm arrébb a csontvázkollekciót, ezzel együtt kirántva kezéből a pajzsot, mely miatt nem sikerült bevinnem sikeres csapást, viszont elsődleges célom az volt ezzel, hogy így utat törhessek magamnak a kardomhoz, és addig legalább magával van elfoglalva nem velem. A földön heverő pengéhez hasalva érkezek meg, gyorsan megmarkolom, mielőtt újabb csapást vihetne be ellenfelem a kihasznált helyzetemet látva. A fáklyák által adott fénynek hála tökéletesen láttam a mögöttem tornyosuló lényt, ahogy újabb csapásra emeli fegyverét.
- Ishi no Hogo! – gonosz vigyor kíséretében aktiválom Zanpakutom védelmi technikáját és emelem föl a kristályszerű pajzsot magam mögé, amin megakad ellenfelem pallosa. Állítom… erre nem számított. Öntelt mosolyra húzva a számat nézek a vállam fölött a csontváz fölé. – Hehehe… nekem is van pajzsom! – ejtem el kisebb gúnyos kacaj közepette, majd elkezdem mormolni az egyik kidou idézését. - Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. – a csontocska, míg idéztem folyamat próbálta áttörni a védelmemet, ami majdnem össze is jött volna neki, de mire végigmondtam a mágia idézetét, addig sikerült állnia a sarat szerencsére. Ahogy befejeztem a verselést egy 180°-os fordulatot teszek a lény felé, majd bal kezemben készülődő vörös lánglabdát a képe felé tartom. - Hadou 31: Shakkahou! – mondom a végső parancsszót, amire robbanásszerűen megindul a tűzlabda egyenesen a csontos arcába. A lánglabda egész jól megritkította így, hogy teljes sikerre mennyek egy-két vágást mérek rá katanámmal, hogy darabokban a földre hulljon. Megkönnyebbülve egyenesedek ki és törlöm le arcomról a vért, amiért letudtam az én részemet. Körbenézek, hogy lássam a többiek, hogy állnak… de ők is végeztek addigra csontos barátaikkal. Fegyveremmel oldalra csapok egyet a levegőbe, hogy a csontos fickó maradványai leessenek róla, közben elindulok a többiek felé, hogy őket követve megközelíthessem ezt az elméretezett csontvázat, amit tuti, hogy ideképzel! Oldalamon tátongó seb miatti fájdalom is elért hozzám, a harc közben sikerült nem odafigyelnem rá, de most... Ahogy közelebb megyünk már akkor, feltűnik az alak ruhája, mármint az, ami megmaradt belőle. Olyan nagyon ismerős… egész közel érve a méretes csontkollekcióhoz, döbbenten nézem az immár fölismert ruhadarabot rajta. Egy kapitányi… haori? De… most ez… na, ne már, hogy áldozata lett ennek az egésznek anno egy Kapitány is?! Ha, ez igaz… akkor nekünk semmi esélyünk, és hiába vesződtünk azzal, hogy viszonylag egyben elérkezhessünk ide…
- Nahát, Mr. Kalapos úrfi még itt van… - mondom kisebb tetetett meglepettséggel. – És ezzel újabb mesébe kezdett… - teszem hozzá kisebb iróniával a hangomban. Idegesít, hogy a fejünkben turkál. És ez a sok beszéde is kezd az agyamra menni, alig tudom követni, mint egy rossz keresztrejtvény. De… mit mondd? Saját maga végzet gazdájával… a kis…
~ Ez, dilis, mire vársz? Nyírjuk ki… ~ Hyozanryuu nem tetszésedet tökéletesen megértem, de ez nem az-az alkalom, ahol idióta módjára nekirohanhatok az ellenségnek, mert tuti, hogy nyerek…
~ Te sose szoktál értelmes lenni…~ inkább ne merüljünk bele ebbe a témába. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy még is mit kezdjünk ez ellen a nagy monstrum ellen, amit a nyakunkba varrt ez az elmeháborodott szépfiú. Végignézek a kis csapatunk többi tagján. Vajon... van még közöttünk áruló? Csak nem… Arliva sem önszántából tette azt, amit tett. Nem kételkedhetek bennük. Tasumi beszédére figyelek fel. Legalább van valakinek ötlete. Szóval elterelés és támadás… az elterelés még menni fog… a támadásnak meg sikerülnie kell! Egy bólintás kíséretében egyezek bele az ötletbe, nincs semmi kivetni valóm belőle. Én nem kezdtem el agyalni a megfelelő lépésen. Jut eszembe lépés… nem hozhatok csalódást! Amint a többiek is beleegyeznek a tervbe, már is elkezdem az első fázisát véghezvinni.
- Hé, Te Berserker utánzat! Mi lenne, ha veled egy magasságúakkal kezdenél ki?! - lépdelek előrébb, közben magamra hívva figyelmét az óriási lénynek. Kardomat díszítő kristályok már mind fényesen ragyogtak, így könnyedén bevethetem Zanapkutom támadásra specializálódott technikáját, ezzel megmagyarázva a magassági szintekre való utalásomat.
- Hyozanryuu no Ishi-ha! – a parancsszó után fegyveremet tarkította ékkövek mind felragyogtak, majd szinte előtörve a pengéből jelenik meg Hyozanryuu. Szerencsére nem akkora, hogy ne férjen el ebben a teremben, micsoda mázli. Viszont vetekedhet ellenfelünk méretével. Gonosz vigyorral Zanpakutom pengéjével az óriási lényre bökök, célzásomat a sárkány tökéletesen megértette, így rögtön megindult felé, száját nagyra tátva kezd el felfényleni egy apró gömb, majd az folyamatosan nagyobbra kezd duzzadni. Csak nincs ennek a monstrumnak annyi esze, hogy rájöjjön… ez egy átverés.
~ Kerüld meg! ~ utasítom a sárkányt, mikor már vészesen közelért a lény felé, Hyozanryuunak nem nagyon tetszett az ötletem, ezt egy kisebb morgás kíséretében jelezte is, de tette, amit mondtam. Remélem a többieknek elegendő idő volt ez arra, hogy sikeresen lebénítsák nagyra nőtt barátunkat. Ha, igen akkor becsatlakozom a támadásba. Hyozanryuut újabb utasításommal nyaggatom, ami ezúttal a sugár ellövésére irányul. Emellett megcélzom a szörnyet pár Byakuraial is, sajnos többre nem igazán vagyok képes, ha Hyozanryuut szeretném még a köreinkben tudni. Őszintén remélem, hogy sikerül kiiktatnunk és nem foglyuk itt hagyni a fogunkat.

Nara terve igen jól kidolgozott nem kétséges hogy be fog válni. Bár most átgondolva a dolgot lehet, hogy én is meg tudtam volna fejteni a rejtvényt, ha vettem volna a fáradságot. Na de mindegy már megoldotta a hadnagy. Az említett személy ekkor oda is lép és benyomkodja a táblákat mire az út máris szabad. El is indulok a kijárat felé, ám ahogy egyet lépnék, a talaj csak úgy eltűnik mit, ha ott sem lett volna.
- Mi a… - megszólalásomat fojtatni se tudom, máris zuhanni kezdek. Meredek kőcsúzdán szánkázunk a mélybe, ám nem félek. Míg csúszunk lefelé a szememet is becsukom pár másodperc elejéig ám a „Vigyázzatok!” felkiáltást halva kinyitom majd rögtön összébb is húzom magam, amikor egy katana suhan el mellettem. Vajon kié lehet? Nem tudom, ha jól hallottam Tasu-chan volt az, aki kiáltott. Bárki is volt az elég felelőtlen hagyni a saját zanpakutoját elengedni. Bár ez kevésbé ijesztő, mint az hogy nem sokára gondolom, elérjük a csúszda végét és ilyen sebességnél biztos nem éljük túl a becsapódást. Mivel tudom, hogy itt a vég a hátralévő időben ismét becsukott szemekkel beletörődve várom, hogy véget érjen létezésem.
Elég váratlanul ér a miszerint mégsem haltunk meg és hogy földet érésünkkor az eddigi sebességünk úgy tűnt el mintha nem is lett volna. Körülnézek, hogy megtudjam hova is kerültünk. Hatalmas helység sötét és unalmas ám mégis felkelti figyelmem a trónszékben ülő óriási csontváz. Ám bámészkodásra nincs, idő elindulunk. Egymást fedezve haladunk a csarnok közepe felé mikor elérünk, oda valami erő megállásra késztet. Ekkor jelenik meg a füstfelhő melyből ki más, mint Dreamer ölt alakot. Ez a férfi már a puszta jelenléte is irritál, mikor a mosoly megjelenik, arcán kedvem lenne átszabni az arcát. Tudom, nem tehetem bármekkora a késztetés rá, hogy megtegyem. Nagy esélyel én maradnák alul, mint legutóbb. Mi? Mi az, hogy „barátaim”? Én biztos nem leszek zombi az felejtős. Álmoska a mondandója végén megszólítja Arlivát de miért? Hát nem kell sokat várnom, hogy megtudjam. Osztagtársam fegyverét előkapva Nara-sannak támad. Reagálni nincs, rá időm olyan hirtelen történik az egész.
Ekkor újabb meglepetés vár, vagyis támad, ugyanis hátam mögött egy hatalmas csatabárddal készül lecsapni egy skeleton. A bárd lecsap ám csak hűlt helyemre.
- Nem szégyelled, maghad csakígy nekem rontasz hátulról? – szólalok meg a csontváz mögött három méterre. Neki futok, majd a levegőbe felugorva rúgok jobb lábammal a feje felé. Ekkor elkapja a már említett végtagom és a közeli falnak dob. Még a fal is megreped, mikor becsapódok. Hátam csak úgy sajog, mikor feltápászkodok ellenfelem ekkor már ott áll előttem. Jobbjával megragadja a nyakamat térdével pedig a gyomorszájamhoz csap majd újra a fallal ütközöm. A földre zuhanok négykézláb, vért köhögök fel és levegőért kapkodok.
~ Mi van már szerencsétlen ne hagy, hogy sz*rrá verjen egy idióta csontváz! ~ zanpakutom tőlem pár méterre a földön hever, de fejemben még így is hallom miként velem ordít. Ennyi elég is volt bemelegítésnek ideje ellentámadást intézni.
- Hehehe. – hagyja, el halk nevelés számat miközben felállok és lenyalom ajkaimról, széléről a vért. A csonti felé indulok. Bárdját felemelve felém csap én a fegyver nyelét elkapva védem ki a támadást. Kezeim pár centire a bárd pengéjétől nem messze ragadták meg azt. Felfelé kezdem elnyomni magamtól ám az ellenfelem annak ellenére, hogy nincs, izomzata elég nagy erőt tud kifejteni, és ebben segítségére van a súlyos kézi fegyvere is. Nem tudok, mit tenni ellököm, magamtól a bárdot majd hátrébb ugrok így elkerülve, hogy a fegyver kettészeljen. Viszont a penge még így is elég gyors és a bal alkaromon csúnya mély sebet hagy. Oda kapok sebesülésemre ám az ellátásra nincs idő így míg a csonti a fegyverét újra felemeli nekiiramodok és lábai közt átcsúszva eljutok zanpakutomhoz. Rögvest fel is kapom és az ellenfelem hátába szúrom. Mit is gondolok hisz ez egy csontváz nincs is szíve. A felismerés későn jön és a skeleton jobb kezében a bárdal hátra csap.
- Tate! – emelem, a jobbomon lévő alkarpáncélt a bárd elé miközben aktiválom annak reiatsu pajzsát. A kékes színű lélekenergia pajzsot csak pár másodpercig tartom fel így nincs ideje az egész testemet körülvonnia, de ennyi idő elég ahhoz, hogy blokkolja a felém tartó támadást. A támadást megfékezi, így sérülés nélkül megúszom ám az ütés erejétől még így is gurulok pár métert. Amint felállok a bár már a fejem fölött van én pedig annak érdekében, hogy ne vágjon ketté, karommal próbálom hárítani a támadást.
- Francba ez nem volt valami jó ötlet. Túl erős. – jegyzem meg magamnak hangosan miközben sérült bal karommal a pengét támasztom. Semmi jóval nem kecsegtet, mikor meglátom a két penge találkozásánál a fegyveremen megjelenő vékony repedéseket. Nem is kellett sokat várnom a pengém azon nyomban félbe is tört így szabad utat hagyva a bárdnak. Fogaimat összeszorítva csak felszisszenve adok hangot a fájdalmamnak, amit az egész felső testemen létre jött mélyebb seb vált ki belőlem. A fájdalommal dacolva mozdítom meg magam és egy erősebb rúgással félbetöröm a bárd nyelét majd egy Byakuraival a z élesebbik részét is távolabb lököm.
- Na, most te jössz. – szólalok meg ellenfelem felé mintha z értené, amit mondok. Törött zanpakutomra néz melyről a penge már eltűnt. Ekkor mintha nevetéshez hasonló hangot hallat, bár lehet, hogy csak képzelődöm a kisebb vérveszteség miatt. Meglepetésként ér az újabb cselekedete ugyan is két kardot húz elő a háta mögül. Igen meglepődöm, de közben örülök is hogy még nincs vége a harcnak. Nem is lazsálok tovább máris kardom markolatával csapok egyet csontikám felé melynek hatására a farkas fej alakú keresztvas szájából kicsapódik a katanám fekete pengéje épen és maga után húz egy fekete láncot mellyel ostorszerűen csapok le az áldozatomra.
Továbbra is ostorként használva fegyverem sorozatos támadásokat hajtok végre így ellenfelem csak védekezni tud. Ha sikerül is közel kerülnie hozzám és támadást kezdeményezni a láncok hamar visszahúzódnak a keresztvasba és katanámmal hárítok. Majd eltávolodok tőle és a láncos pengeként újra csapásokat végzek. Megtörve támadásaim sorrendjét és ezzel jól meglepve a skeletont csavarom a láncot a testére és ezt követően egy oldalra rántással az egyik falnak ütközik. Strapabíró egy jószág az fix. Feláll és támad. Pár újabb támadás sorozat után már kissé kezdem unni a dolgot ideje, lenne legyőznöm már csak azért is, mert a többiek mindjárt végeznek, sőt van, aki már végzett is azt hiszem, de nem nincs időm rá, hogy megállapítsam, mert épp egy támadást kell hárítanom.
Könnyedén visszaverem, és már kezdetét veheti is a végső támadásom. A visszaverésemkor ellenfelem hátrál önkénytelenül karjai hátrébb csapódnak így szabad az út pár másodpercig mellkasa felé. A katanám pengéjét a padlóba szúrom majd futni kezdek, miközben húzom kifelé a hosszú láncot. Elérek, a csontváz harcoshoz vállain megtámaszkodva lendülök át fölötte. A levegőben 180°-ban elforgok így pont ellenfelemre nézve érek földet. Forgás közben kardom láncát rátekertem a csontos nyakára. Földet érek, pár méterre majd rálépek a láncra plusz még meg is húzom, így az megfeszül és a fogságába esettet térdre kényszerítem. Megpróbál a szabadulással, és ha így folytatja ki is fog szökni.
- Hanto shiro! – a parancsszó elhangzása után a skeleton jobb és bal oldalán lévő az árnyékokból jelenik meg a két farkas. Futni kezdenek felé ekkor sikerül neki elszakítania a láncokat. Feláll, és felém fordul. A farkasok pont akkor érik el mikor az felém dobja egyik kardját. A szablya nagy sebességgel közeledik, elhajolok előle, de még sikerül felsértenie a bal vállamat. Ellenfelemnek már nincs ekkora szerencséje, miután a farkasaim elkapják. Mivel hogy a lánc elszakadt kénytelen vagyok új pengét „növeszteni” kardomra.
Farkasaimat magam mögé rendelem majd a többiekhez sétálok, hogy fojtathassuk utunkat a gigantikus csontvázhoz. Közelebb érve nem várt dolgot pillantunk meg. A hatalmas csontváz ugyan is nem akárkié, hanem egy kapitányé. Ez egyszerre tölt el félelemmel és izgatottsággal. Hm… egy ellenfél, aki erősebb nálam. A harc iránti kedvem egyre csak fokozódik, mikor arra gondolok, hogy egy nálam erősebb ellenféllel küzdhetek meg. Ez az érzés akkor sem múlik, mikor meghallom, hogy csak közvettet vett rész a kapitány halálában. Mondandója cseppet sem érdekel, csak arra várok, hogy mutasson valamit erejéből. Monológja végén testéből fekete villámok csapódnak melyek a taicho csontvázát célozzák meg. A skeleton megmozdul, feláll, és felénk indul. Ekkor jön Tasu-chantól a briliáns ötlet mellyel legyőzhetjük a monstrumot.
- Rendben. – jelzek vissza a lánynak bár én inkább lettem volna támadó, mint elfogó, de legyen, ahogy akarja, majd besegítek, ha kell. Anao már indul is ideje nekem is belekezdenem. A böszme nagy dögöt elérve kardom láncát ráteker majd farkasaimmal egy kezét és lábát is elfogatom. Míg mi lebénítjuk Arliváék támadásba kezdenek. A támadásból én sem maradok ki így balomat szabaddá téve indítok meg egy Haient a szörnyeteg felé. Remélem az össztűz, amit adunk már elég lesz a legyőzésére.