*Egy újabb hétköznap. Normális esetben már alig várnám, hogy végre este 6 legyen, mert tudom jól, hogy Kai akkor végez a mai edzésével, és végre átmehetek hozzá. Igaz, még tartozik nekem egy edzéssel, mert úgy volt, hogy majd együtt gyakorlunk, csak hát, amióta kapitány lett, alig van ideje. Nem is értem, hogy miért terhelem le őt saját magammal, amikor így is annyi dolga van... A papírmunkák meg az edzések mintha az egész napját elvennék tőlem, és még hadnagya sincs, aki legalább egy kis terhet levenne a válláról. Izomagyúaknál meg mintha a napi edzés is legalább háromszor hosszabb lenne, mint nálunk.
Na mindegy, most nem azért vagyok itt, hogy a saját szerelmi bajaimról nyavalyogjak. A mai nap a bizonyításé, ugyanis először fogok a taichouval küldetésre menni! Bár jobb lenne, ha Kai-al mehetnék, de... Most már mindegy. Elhagyta az osztagot, és sajnos már nincs jogom őt arra kötelezni, hogy tartson velem egy küldetésre. Egy teljes éjszaka nélküle... Most futnak át az agyamon azok a kérdések, miszerint mi lesz, ha meghalok, és nem látom többé, de végül sikerül összeszednem magam, hogy végül összeszedelőzködjek. Öltözékem ismét tökéletesen áll rajtam, mint mindig, simára vasalt, hadnagyi karszalagom pedig vígan feszít karomon. Végül, hogy még egy utolsó kifogást találjak Kai meglátogatására, pórázt kötök Macskára, a kutyámra, hogy átadjam Kai-nak, hogy vigyázzon rá. Persze a búcsúzkodás nem megy olyan könnyedén; legalább harmincszor játszom el azt, hogy újra és újra megölelem Macskát, és elmondom neki, mennyire fog hiányozni. Ekkor persze Kai bevágta a durcát, hogy ő talán nem is olyan fontos nekem, mint Macska. Szóval további tíz perc telik el azzal, hogy megértessem vele, hogy nem erről van szó. Nem mintha nem tudnám, hogy megint csak az idegeimet akarja húzni ezzel. Sikerrel. >.>*
- Taichou, megérkeztem! - *köszönök rá a kapitányra a senkai kapun kijutva, aki viszont - legnagyobb döbbenetemre - egy arrancarral beszélget. Egy magas arrancarral. Nem, nem, biztos csak megint képzelődöm... Most nem játszhatom el megint az őrültet. Úgyhogy egyszerűen csak Suwun-mode on, ignorálom.
Szép kis csapat gyűlik össze, azonban a kapitányomon kívül mindenki ismeretlen számomra. Meg aztán ott van az odahallucinált arrancar, aki viszont biztos, hogy csak a fejemben létezik, mert mégis mi a fenét keresne itt egy arrancar? Nem tudnám elképzelni a taichouról, hogy élve hagyna akár csak egy példányt is. Az lehetetlen, hiszen... mégis csak Watanabe taichouról van szó! A leadott jelentései szerint pedig szakszerűen végzi el minden hollownemű egyed elpusztítását. Nem, nem, biztosan nem hazudna egyetlen jelentésben sem.
Szokatlanul csendben vagyok, amihez azért rásegít, hogy a rajtam kívül itt lévő másik két nőszemély sokkal magasabb és nagyobb mellű nálam. Egy kicsit kiközösítve érzem így magam, és elnyomottnak. Talán még jobb is, hogy nincs itt Kai. Most biztosan meredt szemekkel bámulná a másik kettőt. >_> Vigyázzban, és igencsak megszeppenten állok, kicsit a kapitányom mögé bújva, mintha egy ötéves kislány lennék, és ő lenne az anyukám. És ez az arrancar... hogy milyen magas...
A problémák akkor merülnek fel, amikor megérkezik az informátorunk. Az adatok szerint egyfajta rokonlelkem lehet, mert ő is őrült egy kicsit, pont mint én. Azonban tapasztalat és fájdalommegosztás helyett csak újabb döbbenet vár rám, amikor szembesülök azzal a ténnyel, hogy már megint csak hallucinálok egyet. De nem... hiszen most mindenki rá figyel... Pedig ez a nem is emberi magasság, és a ruha, meg a smink... Ilyen tévképzeteket gyakorta vetít ki elmém, mintegy intő jelként, vagy csupán szorongásom materializációjaként.
Egy kicsit meghúzom a kapitányom ruhájának szélét, ezzel jelezve, hogy szeretném, ha kicsit lehajolna felém, hogy a fülébe súghassan valamit. Ezt nem bírom ki, meg kell kérdeznem, addig nincs nyugtom. Az utóbbi időben Kai az, aki betölti nekem az ép elme szerepét, de ő most nincs itt... ahogyan Macska sem... T_T*
- Taichou... ez az arrancar meg ez a fura fickó igaziak? T-t-tudja, a betegségem... - *súgom meg neki minden félelmem, a válasz hallatán pedig nagy kő esik le szívemről. Ismét felvidul a képem, és még csak az sem döbbent le, hogy megtudom, hogy Zel tulajdonképpen egy privaron. Most már vígan baktatok a sor legelejére, az informátorunk mellé. A két zakkant pedig most megtalálja egymást; végtére is, azzal senkinek sem lesz jobb, ha a negatív hullámok terjengenek mindenütt. Sajnos nem ismerem a dalt, amit dúdol, de azért mosolyogva baktatok tovább. Csak fel kell számolni a cirkuszt. Kai pedig biztosan büszke lesz rám.*

Az utóbbi néhány nap elég monoton volt. Igazából mást se csináltam, csak ültem és terveztem a következő ketyerét, ami majd megváltja a shinigamik világát. Szép, és egyben hiú ábránd is. Rendben, hogy a fejlesztési csoportban dolgozom, és shinigami vagyok, de ettől még nem fog a lábam elé borulni az egész világ. Éreztem, hogy valami nagyot kell alkotnom, épp ezért jelentkeztem a legelső küldetésre, ami majdhogynem a szemem bökte ki. Érdekelt, hogy miféle cirkusz rabolhat el csak úgy embereket. Felkeltette az érdeklődésemet, amit elég kevés dolog tesz. Ráadásul, még akár bűvészekkel is találkozhatok, akik mutathatnak néhány új trükköt! Na jó… tudom, hogy a legnagyobb bűvészek nem árulják el titkaikat, de majd akkor is ellesek néhány fogást.
Miután elkéredzkedtem Amaya hadnagytól, máris indultam a küldetésemre. Úgy tűnt, sikerült elkésnem, hiszen már mindenki megérkezett. Utáltam utolsóként érkezni, de ez van… Most nem tudtam mit csinálni. Már így is kész romhalmaznak éreztem magam, mert a hadnagy úgy gondolta, hogy jó ötlet, ha ugrál a hátamon egy keveset, amiért nem vittem neki megint cukorkát. Jellemző, hogy mindig így tölti ki a dühét… Igaz, még mindig jobb, mintha rendesen mérges lenne… O.o Arra azért még kíváncsi se lennék, hiszen ha ilyen, amikor jókedvű, milyen, amikor dühös? O.o Miközben ezen gondolkodtam, az ismeretlen fickó, akit eddig nem sikerült észrevennem, megszólalt.
- Ööö… Hali, én Abukara Ichirouta vagyok a 12. osztagból – mutatkoztam be.
Tudom, kissé lassan esett le, hogy valószínűleg senki se ismer, de most na. Jobb később, mint soha. Nem igaz?
Az ismeretlen elég érdekesen festett, de inkább nem próbáltam vele foglalkozni, elvégre elég sok fura fazon járkál a fejlesztési osztályon. Ott van például Oki, aki teljesen kék. Igaz, az okát nem tudom, vagy csak elfelejtettem – ami szinte lehetetlen. Kíváncsian figyeltem abba az irányba, ami felé mutatott. Felmerült bennem a kérdés, hogy honnan kaparhatták össze ezt a becsavarodott, sakktáblának öltözött valakit. És még jobb kérdés, hogy vajon honnan tudja azt, hogy merről jön majd a karnevál?
Ahogy megindult az informátorunk, mi is elindultunk utána. Nem tudom miért, de igazából valahogy furcsálltam ezt az egészet. Jó… rendben… talán kissé túlreagálom az egészet, de jobb félni, mint megijedni.

Imádom az olyan potyanapokat, mint az aznapi. Azzal az utálnivaló, idióta szokással ellentétben, miszerint küldetések előtt inkább jobb le sem feküdni, olyan borzasztóan korán kell kelni, a mai hacacáréhoz estére tűzték ki a találka időpontját. Az osztagból csak Zel-kun meg én tettük tiszteletünket, úgyhogy a mi drága, jó és imádnivalóan fantasztikus Kapitányunk a reggeli kötelező formaságok után elengedett minket, hogy rendesen felkészülhessünk a küldetésre, amit ugyan nem teljesen értettem, hogy miért kell túlspilázni egy cirkuszba menetelt, de inkább virultam, hogy végre a nyakamba zuhant egy kis szabadidő.
Egyedül lézengtem a kuckónkban, mivel bármennyire is próbáltam, Katsu-chant és Masa-chant nem engedték el velem, pedig biztosra vettem, hogy annyira élvezték volna a cirkuszi forgatagot meg a mutatványokat, de Nabe-kun addig magyarázta, hogy "ez még túl veszélyes lenne nekik" meg "nem állnak még készen" meg "blaablaablaaa", hogy inkább ráhagytam, annak ellenére, hogy azt már tényleg nem sikerült hova raknom, hogy ő mit talál veszélyesnek a cirkuszban. Csak nem gondolhatja, hogy a legapróbb veszélynek is kitenném az én csöppjeimet?! Persze hogy elkísértem volna őket, ha meg akarták volna simogatni a tevét vagy az elefántot! Nem lett volna semmi vész, bár mintha makogtak volna még valamit az eligazításon, de azt hiszem nem figyeltem.... A lényeg amúgy is megvan: cirkusz, találkahely, pontos időpont, így is lazán túlszárnyaltam magam!
Már egészen estefele kezdett lenni, mikor még csak a senkai kaput készültem megnyitni, hiszen mivel gyakorlatilag semmi dolgom nem akadt, naná, hogy úgy elszórakáztam az időt, hogy késsek egy picikét, ami még nem is akkora tragédia, az viszont annál inkább az lett volna, ha egyedül kellett volna bolyongnom a sötétben, ami nem igazán használ a pici lelkemnek, így rákapcsoltam a dologra, és hamarosan már meg is voltam érkezve a megadott helyre.
Szép számmal összegyűlt a nép, de mivel Nabe-kun olyan kedélyesen cseverészett Zel-kunnel, és a többi idegen is szemmel láthatóan ráérősen lófrált, helyrepofozódott lelkiismerettel indultam meg a tizenharmadik osztag retróklubbja felé.
- Halihó, megjöttem! - vágtam hátba boldogságtól csillogó szemekkel két kis pajtásom, aztán egy kedélyes integetéssel meg egy "Yasuji Chiyoko, 13. osztag, ötödik tiszt. Nagyon örülök!" sablondumával letudtam az ismeretleneknek esedékes bemutatkozást.
Egy ideig abban a hiszemben voltam, hogy egy magas, egészenminthaeurópailenne nővel együtt csak ketten képviseljük a szebbik nemet, de egy kis idő után sikerült észrevennem Nabe-kun háta mögött egy apró termetű kislányt, aki annyira nem is volt kislány az arcvonásait tekintve. Miután kicsit sem feltűnően jobban szemügyre vettem, és megláttam karján a fehér szalagot és mindezt összevetettem a ténnyel, hogy Nabe-kun haorijába kapaszkodik, leesett nagy valahára, hogy nyilván a tizedik osztag hadnagyához, ahhoz a bizonyos Verához van szerencsém, akiről a kapitánya már annyit mesélt.
- Umm.. Azt hiszem mi még nem találkoztunk, örvendek meg minden! - nyújtottam mosolyogva a praclim a leányzó felé, majd hamarosan majdnem kitörtem a nyakam, mikor egy hirtelen fejrántással próbáltam lecsekkolni, hogy ki érkezett, mert valaki bizony érkezett.
Mint később kiderült, egy meglehetősen fura, de viccesen fura fazon juttatott volna az ambulanciára, ha esetleg megreccsentek volna a csigolyáim. Tök helyes jelenség volt, ahogy az a langaléta ipse körbe-körbe szaladgált, úgyhogy megnyugodtam, hogy vannak még mókás emberek a világon, és miután elkalimpálta, hogy merre van az arra, egy átszellemült mosollyal trappoltam a nyomában.

Kicsit késve ébredtem aznap, mivel az előző napi költözködés (amin mázsás szekrényeket cipeltem) kicsit elhúzódott, így későn is kerültünk ágyba szerelmemmel, és későn is aludtunk el, mert még dolgunk volt este, így kissé elaludtam reggel. Annyi baj legyen! Legalább aludtam egy jót. Nem keleltt sietnem munkába, úgyis megvár a több tonnányi jelentés, kérvény, satöbbi, mait az én drága hadnagyom hagyott ott az irodám asztalán. Gyors zuhany, öltözködés, reggeli, és már bevetésre készen álltam a szoba közepén. Valamiért meglepően jó hangulatom volt. Talán azért, mert most már a Menyasszonyom is velem lakott? Biztosan ezért. Az a lényeg, hogy feltűnő jókedvvel indultam el munkába, és jókedvem csak fokozta, hogy útközben senkivel sem kellett ordibálnom, illetve senkit sem kellett számon kérnem azért, amiért éppen lustálkodott a munka helyett. Kicsit meg kell majd nevelni az osztagomat, igen elkanászodtak. Azt csak nekem szabad, elvégre én vagyok a kapitány. Kitörő jókedvvel nyitottam be az irodába, ám a vigyor hamar le is fagyott a képemről, mikor megláttam a méternyi iratot. Persze...1-2őt a tetejéről aláfirkantok, és letudva a napi jócselekedet. Leszedtem a legfelső lapot, és olvasgatni kezdtem morcos képpel, majd egyből jobb kedvre derültem, mikor megláttam, hogy egy küldetésről volt szó. Igaz nem értettem, hogy egy cirkuszhoz minek egy kapitány, sőt nem is egy, hanem kettő, de mivel sok barátom, ismerősöm fog részt venni a küldetésen, már azért megérte elmenni. Sietni sem kellett, ugyanis a találka estére esett, szóval felkészülni is volt idő. Napközben találkoztam 1-2 ismerősömmel, köztük Chiyo-channal is, akinek vért izzadva sikerült végül elmagyaráznom, hogy a Keresztfiaimnak még túl veszélyes egy ilyen küldetés. Ki tudja, hogy mi vár ránk a cirkuszban, vagy akárhol. Nem mintha baj lett volna a srácok kondíciójával, nagyon gyorsan fejlődtek, és napról napra erősebbek lettek. Terveztem, hogy hamarosan elviszem magammal őket egy küldetésre, hogy tapasztalathoz jussanak, ám még nem volt itt ennek az ideje. A nap hátralevő részét az irodában töltöttem, sötétedés előtt néhány órával visszamentem a szobába felkészülni, majd elbúcsúztam egy hosszú csókkal kedvesemtől, és elindultam Karakurába, a találkozó megbeszélt helyére. Az adatlap szerint ott találkozunk egy magát "informátornak" nevező egyénnel, aki reményeink szerint információkkal szolgál majd erről a rejtélyes cirkuszról. Komolyan kellett vennem a dolgom, hisz mégiscsak egy kapitány voltam, és a jelenlévők közül a legerősebb is, ezért mindenkire vigyáznom kellett valamilyen szinten. Bár nem aggódtam értük annyira, mindegyikük kiváló harcos volt, aki meg tudta magát védeni, ha arra került sor, mégis aggódtam kicsit értük, hisz közel álltak hozzám mindannyian. Az osztag kertjébe érve nyitottam egy senkai kaput, és átléptem az emberi világba, Karakura városába, majd néhány perc múlva a küldetéslapon megadott helyre értem. Csöndes esténk volt aznap, nem sokan mászkáltak a város ezen részén, vagy épp nem mertek sétálni. Lényegtelen volt. Elsőként értem oda a kijelölt helyre, ám hamarosan társaságot kapta, mégpedig Zel személyében. Jó ideje ismertem a srácot, jó fej volt, meg minden, sok harcot megvívtunk már együtt, egy nagyszerű, meg persze perverz harcos volt. (nem mintha ezzel baj lett volna xD)
Hamarosan gyülekezni kezdtek a shinigamik. Harmadikként a hadnagyom, Vera ért be, és köszöntött minket, ám mintha megijedt volna Zeltől, vagy furcsának találta volna, hogy vele beszélgetek. Valahol megértettem, hisz egy arrancarral beszéltem, ám Ő a mi oldalunkon állt, és ezt bizonyította is jó párszor már. Ahogy közeledett az idő, úgy jöttek a shinigamik. Maya, Chiyo-chan, akiket egy-egy nagy öleléssel köszöntöttem mosolyogva, továbbá egy eddig ismeretlen shinigami lány is megjelent köreinkben. Épp Mayával beszélgettem, mikor azt éreztem, hogy haorim alját valaki húzogatja. Mint kiderült, Vera szeretet volna kérdezni tőlem valamit, ám ehhez le kellett kicsit hajolnom, hisz 1-2 fejjel magasabb voltam hadnagyomnál, aki viszont súgni szeretett volna valamit. Biztosítottam Verát afelől, hogy bizony igazi mind Zel, mind a fura kinézetű informátor, és nem csak odaképzeli őket. Valahogy nem lepődtem meg a fickó kinézetén, bár a magasságán néztem egy nagyot. Még Zelnél is magasabb volt, ami igazán durvának számított már. Nem mintha én nem lettem volna magas, de ez a férfi hozzám képest valódi óriás volt. Utoljára befutott nagy meglepetésemre, Katsuo-chan is.
- Te meg mit keresel itt? Mondtam, hogy még nem álltok készen egy ilyen küldetésre. Mindegy, ha már itt vagy, maradj, de vigyázz magadra és ne menj el anyád mellől. - hordtam le kicsit kereszfiam, mert mégiscsak mondtam neki, hogy nem kéne még küldetésre menniük.
Mivel az informátor megindult, valami fura dalt énekelve, úgy döntöttem, hogy ideje lenne a csapatnak is elindulni utána, így egy shunpoval az informátor mellett termettem.
- Hová vezetsz minket? - kérdeztem az alaktól, aki kacagva énekelte, dúdolgatta még mindig azt a fura dalt. Úgy tűnt hogy eléggé zakkant volt szerencsétlen, de muszáj volt kiszednünk belőle minden fontos információt, ami a küldetés sikeréhez vezethet. Kezem azért Aoki markolatára helyeztem, nem ártott óvatosnak lenni.

*Szóval nem illúzió… Igaziak mindketten. Alig másfél méteremmel kissé kényelmetlen felnéznem erre a Zel nevű arrancarra, meg az informátorunkra, aki még a privaronnál is magasabb, de így, hogy magabiztosabb lehetek a dolgomban, hisz tudom, minden igazi, amit látok és hallok, már nem fogják letörni a jókedvem. Hiszen végre nem elmém játszadozik velem, és még az is megeshet, hogy végre sikerül úgy részt vennem egy küldetésben, hogy ne álljak le hallucinálni az egyik pillanatban, csak mert az agyam épp úgy döntött.
A sok ismeretlen arc közül egyesek legalább kedvesnek bizonyulnak, vagy éppen olyan esetlennek, mint én néhány másodperccel ezelőtt. Például ez az Abura… Abara… nem, már nem emlékszem a nevére, majd később megkérdezem tőle ismét. De annyit megjegyeztem róla, hogy a 12. osztag tagja, vagyis biztosan nagyon okos lehet meg minden. Bár én csak egy 12. osztagossal találkoztam, vagyis vele is csak Suwun, és nem méltatta arra őt, hogy felmérje tudását, csak mert kék. Bár ha fehér, akkor meg tuti az lett volna Suwun baja… Azonban ő most nincs itt, most csak én vagyok, mwuhahahaha. Még az is meglehet, hogy véletlenül megkedvelnek, vagy mittudomén… Persze, ha Kai itt lenne, annak örülnék a legjobban, de hát… Ha úgy döntöttek, hogy egy kapitány elég…
Ez a Yasuji Chiyoko igazán kedves nőnek tűnik, bár számomra már az is rettentően meglepő, hogy egyáltalán észrevett, míg a kapitányom háta mögött rejtőztem el. Már nem is feszélyez annyira a sok ismeretlen, meg az óriások találkozója, így kezem nyújtom is számára egy kézfogásra, és egy formális, „Verashu Suwun, 10. osztag hadnagya, örvendek” bemutatkozásra. Azonban a figyelmét hamarosan elvonja a fia érkezése, akiről tudom, hogy a mi osztagunkban szolgál, mert Suwun annak idején kis híján idegösszeomlást kapott, csak mert a kapitány bejelentette, hogy két 0. tisztnek csináljon papírokat, de ez nem is ide tartozik, hiszen csak oda akartam kilyukadni, hogy a fiú érkezése miatt inkább visszahúzom a kezem, és pár pillanatig a földet kezdem el bámulni. Aztán ismét felkapom a fejem, és jövök rá arra, hogy még sem csak egy kapitány indul velünk. Bár amikor utoljára találkoztam Chizuki taichouval, még a hadnagyom volt a 3. osztagban. Az meg már jó rég volt. Már az is rettentően felemelő, egyben megdöbbentő dolog, hogy egyáltalán emlékszik a nevemre… Vagyis lehet, csak a fél nevemre. A másik, vagyis a volt másik énem nevére… Igen, bonyolult számon tartani a saját mentális problémáimat, tudom. >.< S persze hiába tudok róluk, ha egyszerűen nem tudok tenni ellenük semmit. Bár mióta Kai-al együtt vagyunk, érdekes módon egyre ritkábban törnek rám rémképek, és néha egészen olyan érzés fog el, mintha normális lennék… Tudom, nem szabadna ilyen korán elszólnom magam, hiszen egyértelmű, hogy mindenki normális, csak én nem, mert miért is lennék normális, hiszen én vagyok az abnormalitás mintapéldánya, de áhh… mindegy.
Megvillantva egy kislányos mosolyt arra a másik hadnagyra, meg az európai nőre, aki pár perce mintha a kapitányom felé rebesgette volna szempilláit, megyek a sor elejére, az idegenvezetőnk mellé. Kinézném belőle, hogy ő is a cirkusz tagja, mert eléggé úgy van öltözve, mint aki onnan szabadult. Józan ész híján azonban a faggatózást inkább a kapitányomra, meg erre a privaronra hagyom. A dal, amit a kockás zsiráf dúdolgat, igazán fülbemászó. Talán ha megjegyzem, visszafelé együtt dúdolhatnánk… Bár kétség kívül könnyebb lenne megjegyezni a dalt, ha szöveget is kapnék mellé.
Az idő egy pillanatra megáll, amikor Vortex – hiszen mint megtudjuk, így hívják az informátorunkat – bemutatkozik, és egy baljóslatú mosolyt láttat felénk. Ismerem ezt a tekintetet. Ő akarta, hogy ezt lássuk rajta. El akarta érni, hogy ne tudjunk bízni benne – hát sikerült neki.
A minimális angol tudásomra ha valamikor, akkor most szívesen megszabadulnék. Csupán dalokból tanultam meg angolul, igazából sosem kellett használnom, de ha már énekelek, akkor szeretem tudni, hogy mit énekelek. Így aztán inkább csak sejtem, miről szól a szöveg, mert nem értek meg mindent, ráadásul kicsit gyors nekem az ütem, a sok háttérzajjal együtt pedig igazán nem vagyok képes megérteni mindent. Viszont a lényeget hamarosan tükrözi is mindaz, ami látványként tárul elénk. Tán mégis a téboly az, ami ezt a horrort mutatja nekem. Vagy tán én vagyok az egyetlen, aki ezt az arcukat látja? És akkor… ez a társulat igazi arca? Az emberek úgy tűnik, nem látják, amit én… Minden nap átélem azt, hogy csak én látok másképp dolgokat, vagyis nem fogok kiakadni, ha kiderül, megint csak én vagyok hülye. Azonban a társaimra vetve egy pillantást úgy tűnik, hogy ez sem hallucináció…*
- Taichou, ezek már csak hallucinációk, ugye? - *várom a válaszát, melyben megnyugtat, hogy „igen, Vera, csak te látod őket”. Most az egyszer tényleg jobban örülnék annak, ha csak újabb hülyeségeket képzelnék.
Kezdem unni, hogy mindig engem küldenek el az ilyen horror előadásokra, például amikor abban a régi házban kellett színésznőt alakítanom. Felettébb unalmas volt, hogy csupán túl kellett élnem, meg egy forgatókönyvet cipelnem, de valami miatt magamhoz vonzom az ilyen feladatokat. Rá van írva a képemre, hogy kényszeres rémeket álmodó vagyok, vagy mi? Mindegy, végtére is ennél rosszabbat is láttam már… Azért remélem, lesz gusztusom ezt az izomból álló, bőr nélküli, embernek nem titulálható kriptaszökevényt, aki hatalmas tárgyakat dobálgat meg zúz össze egy-egy ütéssel. Azért remélem, hogy nem nekem kell elintéznem őt. Lévén zanpakutom a mágiára támaszkodik, és az elmét támadja, nem a testet, valószínűleg esélyem se lenne. Nem akarom, hogy az a ronda izé tépjen össze. >.<*
- Nos, akkor be kéne lopóznunk, gondolom… - *próbálom levenni a tekintetem arról az ocsmányságról, hogy a kapitányom parancsát megkapjam. Sokkal könnyebb úgy intézkedni, hogy van, akire támaszkodhatsz. Sosem voltam még ilyen hálás azért, mert Watanabe-taichou az én taichoum. Ilyen földbe gyökerezett lábakkal addig úgy sem tudnék megmozdulni, amíg nem köteleznek rá. Talán ha a sátor másik felén, a vászon alatt bújnánk be… Talán az is elég, ha megtudom, kinek az elméje vezeti ezt a showt. Akkor talán hamarabb véget vethetünk ennek a cirkusznak.*

Meglepetésemre még utánam is jöttek tagok, így most már önelégülten vigyorogtam, hogy nem én vagyok az egyetlen késő. Igaz, hogy szinte sose kések el, de azért mégiscsak akad néhány egy-egy homokszem a gépezetben. Valahogy mindig elkavarodok, vagy lefoglal valami, s akkor aztán képes vagyok még órákat is késni.
Figyelmesen hallgattam, ahogy informátorunk bemutatkozik, és közben fürkésztem az ismeretlen arcokat. Még senkit se ismertem közülük, egyrészt mert szinte sose mozdulok ki a laborból, másrészt pedig nem igazán ismerkedek, na meg nem is nagyon keresnek. Ez a küldetés most viszont jó alkalom volt arra, hogy új ismeretségeket köthessek az ismeretlenekkel. Ki tudja, talán még egy barátnőt is összekaparhatok magamnak a sok csinos hölgy közül. *.*
Időközben valami történt… A távolból fekete füst kezdett szállingózni, és az ég is kezdett bezöldülni, és egyre ijesztőbb hangok hallatszottak. A hideg futkosott a hátamon. Na nem azért mert féltem, vagy hasonlók, hanem azért, mert kezdtem kicsit fázni. Én sose félek… Rendben, bevallom, hogy tegnap megijedtem egy egértől, de csak azért, mert túl hirtelen találtam magam szemben vele. >.>
A dallam, ami egyre közelebbről hallatszott ismerősnek tűnt. Tudtam, hogy valahol már hallottam, azonban nem tudtam rájönni, hogy hol is. A szövegét kisebb nehézségek árán sikerült kihámoznom, hiszen angolom nem volt olyan rossz. Igaz, jó se volt, de most nem ez a fontos. Ha már csak a dalt hallottam volna, már akkor is legszívesebben sikítva rohantam volna el a helyszínről, azonban lassacskán néhány igazán fura alak jelent meg. Lehet, hogy beszariságom betudható annak, hogy szinte sose mozdulok ki a 12. osztag területéről? Mondjuk ahogy körbenéztem, szinte mindenki érdekes ábrázattal figyelte a haladó cirkuszt.
- Valami azt súgja, hogy nem fogom szeretni a cirkuszt – suttogtam magamnak, mintsem a körülöttem lévőknek.
Elborzasztott a látvány, és a hidegrázott az egész helytől, és valahogy nagyon nem akartam tovább menni, de muszáj volt. Ha már jelentkeztem a küldetésre, kénytelen vagyok részt is venni rajta. Nem futamodhatok meg csak úgy… Mit gondolnának rólam a többiek? Még a végén beállítanának egy félős nyuszinak, azt meg nem akartam. T_T
- Azt hiszem… – nyeltem egy nagyot – jobb lenne kicsit közelebb menni, hogy láthassunk is valamit, de lehetőleg úgy, hogy ne vegyenek észre.
Arcom eltorzult, ahogy végig mondtam a mondatot. Nem gondoltam volna, hogy egyike leszek azoknak a személyeknek, akik elkezdenek ötletelni, hogyan is kezdhetnénk végre el a küldetés fájdalmasabb részét.

Egészen kezdett olyan hangulatom lenni, mint amikor egy csomó cserfes öregasszony vár a távolsági buszra, ami majd elviszi őket kirándulni, ahol vehetnek egy csomó feleslegesen zseniálisan bármire alkalmas vacakot, hogy feldobják sivár és értéktelen kis életüket. Úgy nyüzsögtünk mi is, mint a bájosan szenilis öregasszonyok, ahogy egyre több ismerős futott, be és egyre több ismeretlen vált új csacsogópajtássá. Éppen Shu-sempairól igyekeztem lelkesen lekapargatni a megilletődöttségtől rágubózódott burkot, amikor azt hittem, kiesik a szívem a helyéről. Összetéveszthetetlen az az érzés, amikor egy méretes gumikalapáccsal olyan erővel suhintanak szegycsonton, hogy valósággal nehezemre esik egyenesen tartanom a hátam, hiszen minden alkalommal ezt tapasztalom, amikor Ő a semmiből előbukkanva hozza rám a szívrohamot. Egy fojtogató gombóccal a torkomban kaptam fejem az érkező irányába, majd mikor sikerült realizálnom hogy az én meseszép Csuprosmunnyom produkált egy fantasztikusan hatásvadász belépőt, egy félig megkönnyebbült, félig bűnbánó sóhaj szakadt fel a még mindig lüktető mellkasomból. Rettenetesen nyomasztott, hogy a mai napig képes vagyok néha összekeverni Csudamanócskáim lélekenergiáját az apjukéval, hiszen bár tényleg zavarbaejtően hasonlított a reiatsujuk, az persze minimum, hogy én azért az esetek többségében különös erőfeszítés nélkül tettem különbséget. És mégis, mintha csak Mackómedvét látnám, amikor bambán meredek az épp fejüket tömő Falatmalackáimra, és mintha csak az Ő jelenlétét érezném, amikor valamelyikük dacos képpel berúgva az ajtót érkezik haza. Szégyellem magamnak bevallani, hogy jól esik, hogy ez a két csöppség ennyire a miénk, de lehet, hogy ezt érzi minden nő anyai büszkeség címszó alatt.
Miután csillogó szemmel követtem végig Porontymizmém űbermenő betoppanóját, meghatottság szülte könnyekkel a szememben, és egy meglehetősen átszellemültre sikerült "Kicsikincseeeeeeeeeeem" sikítással vetődtem a nyakába. Persze nem felejtettem ám körbekémlelni a népséget, hogy mennyire nagyon vannak elájulva ettől a zseniálisan vagány és laza jelenségtől, amit én nem és egyszerűséggel csak pici fiamnak hívok, és elégedetten konstatáltam, hogy a tömeg kétségtelenül mérhetetlen elragadtatásban tátja a száját az én tökéletes utódomra. Persze ha pici lenne és csúnya és buta és négy füle lenne meg három lába, akkor is az én tökéletes csemetém lenne, de azért mennyivel egyszerűbb így, hogy valóban egy szem defektus nincs rajta!
- Na tessék Nabe-kun, az én megfellebezhetetlenül erős és bátor és csudás és mesés fiacskám fittyet hány a te aggodalmaskodásodra! Óóóó, olyan remekül fogunk ma mókázni Szívem Szottya!! - Nyomorgattam szét és ölelgettem halálra az én remek hősivadékomat miután egy diadalittas vigyorral vágtam Nabe-kun arcába a tényállást. Ez a nap már csak akkor lett volna csudásabb, ha a másik pici szépségem is itt lett volna, bár mivel az ő tökéletessége a racionalitásban és a logikusan átgondolt cselekvésben rejlik, rá pont azért voltam mérhetetlenül büszke, mert otthon maradt a fenekén. Boldogan sugárzó arccal karoltam hát gyönyörű fél ikrembe, így szökdécseltem mellette a Fura muksó után, miközben azért útközben nem felejtettem el megjegyezni, hogy nem szép dolog engedély nélkül ellógni, bár az erőltetetten szigorú hangomban bújkáló nevetés valószínűleg nem rémítette meg az amúgy is szájalásra hajlamos véremet.
A város szélére érve a mókás ürge végre vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon, majd mintha direkt így lenne komponálva, a távolban kavargó füst jelezte a cirkusz közeledtét. Már ilyen távolságból is lejött, hogy nagyon pöpec kis műsorra kell számítani, mert a karnevál fénytechnikusai pénzt és fáradságot nem kímélve gyártották az igen látványos és élethű fényshowt, miközben a hangosítók a dermesztő sikításokról gondoskodtak. Na igen, ez már valami, amikor a mutatványosok nem csak a pénzkeresési lehetőséget látják a fellépésben, hanem tényleg ekkora szenvedéllyel próbálják lenyűgözni a közönséget!
Mikor már látótávolságon belülre ért a menet, azért egy pillanatra már majdnem megijedtem a furábbnál furább lényektől, így csücsörítve sandítottam körbe, hiszen csak Szálim jelenlétében volt részem eddig hasonló élményben, de úgy festett, ezúttal nem az ő keze van a dologban. Mindenesetre hamar elhessegettem a hirtelen támadt rémületet, amin utána inkább csak kínosan nevetgéltem magamban, elvégre egy cirkuszról van szó! Az a lényeg, hogy valóságos, nem mindennapi érzéseket keltsen az emberben, ebben van a varázsa, ezért vonz a mai napig akkora tömegeket! Ez a társulat meg aztán abszolút a közönségcsalogató kategória, nem véletlen hogy annyi ember gyűlt össze, hogy részesévé váljon egy kis esti borzongásnak, miután valami nagyonhájtek csellel egy villanás alatt felállt a cirkuszsátor. A dal, amiről eddig azt hittem, hogy ha jobban hallom, talán majd értem miről szól továbbra is megfejthetetlen maradt számomra, mindenesetre a dallam, amitől az ember hátán borzongva állt fel a szőr, kétségtelenül illett a furcsa szörnyek és még furcsább mutatványok tömkelegéhez.
Gondoltam lassan ideje volna nekünk is lassan sorba állni, mielőtt elfogy az összes jegy, de néhány társam lázasan tanakodva törte a fejét, hogy hogy juthatnánk be észrevétlenül. Egy darabig nem teljesen volt világos, hogy miért akarunk titokban belopózni, aztán nagy nehezen összeállt, hogy egy ilyen megavoahhszuper társulat nyilván nem két fillérért lép fel, és biztos nagyon húzós a jegyár még akkor is, ha igénybe vesszük a csoportos kedvezményt is. Nyilvánvalóan voltak ott nálam nagyobb agytrösztök is, de azért az én szemem fénye előtt csak nem járathattam le magam azzal, hogy egy mukknyi építőjellegű hozzászólást se fűzök a dologhoz, hiszen a mami bármi áron elintézi, hogy az ő pöttöm fiacskája cirkuszba menjen!
- No és ha az jobb kidou használók láthatatlanul körbelesnék, hogy a többiek hogy csempésződhetnének be? Meg akkor ők tudnának foglalni valami tuti helyet is! - Ráncoltam a homlokom elmélyülten, jelezve, hogy kellő mennyiségű agytekervénytekergetésbe került kiötölnöm a mondandómat, majd ismét felcsillanó szemmel ragadtam meg Pirinyómaszatom karját. - No Csöppem, mit vegyünk előbb, lufit, vagy pirított mandulát? Nem akarom, hogy unatkozz, amíg az okos bácsik kiötölnek valami szuper tervet, meg biztosan már alig várod, hogy lásd azt a sok csuda dolgot!

Katsuo-chan váratlan felbukkanása utáni meglepetésből felocsúdva az első gondolat, ami megfordul fejemben, hogy ezért még elbeszélgetünk, hisz mondtam neki, hogy maradjon csak otthon, ez még veszélyes lehet számára. Kétségtelenül "apjafia" hisz a veszély legcsekélyebb jelére is fejestől ugrik bele a közepébe a dolognak, amivel igazából semmi gond nem lenne akkor, ha nem az én kezem vágná le Yuu-chan, ha valami történik a fiaival. Biztos azért szökött meg és jött utánunk, hogy megmutassa mire képes, meg hogy törlesszen valamit az előző edzésünkről, ahol elég csúnyán találkozott a hátsó fele a talajjal több ízben, de hát edzés volt, mit csináljak, ha egyszer ez a dolgom. Vállvonogatva adom Chiyo-chanék tudtára, hogy jó, felőlem legyen, de innentől nem én vigyázok a keresztfiamra, hanem az anyukája, majd visszasietek előre a két óriáshoz, ám ott sem történik semmi említésre méltó, csőpán a "szokásos".
Tanácstalanul haladok Zel és az állítólagos "informátor" mellett, és azon gondolkodom, hogy valaki most a Seireiteiben biztos jókat röhög rajtunk, hogy át tudott verni. Az égimeszelő elmeállapota erősen megkérdőjelezhető, emiatt az egész küldetés kudarcba fulladhat, mert elvileg egy küldetésre jöttünk, de eddig semmi nem utalt arra, hogy lesz is valami. Annyit meg sikerült tudni, hogy melyik irányból jön a karnevál, mást azonban nem sikerült kihúzni a szerzetből, Zelnek is csak a nevét sikerült megtudnia, ami legalább olyan furcsán hat, mint az egész figura kinézete. Kétségkívül mély nyomokat hagyott benne a karnevállal való találkozás. Egyszer csak megszólal a csávó továbbra is vigyorgó arccal, és kijelenti, hogy itt vannak. Remek, ez kellett még csak. Ás valóban, már hallani lehetett a távolból egy fura éneket, dalt, vagy akármit is, ami kísértetiesen hasonlított arra, amit Vortex énekelt egész eddig. Jobbnak látom ha eltűnünk a karaván útjából, hisz elsősorban ezért vagyunk itt, hogy kiderítsük hova tűnt az a sok ember. Beshunpozok a közeli bokrok mögé, hogy onnan figyelhessem a karaván tevékenységét, és feltűnik mellettem Maya és a többiek is. Mosolyogva elveszem tenyeréből a cukorkákat, amikből egyet közben el is pusztítok, és megállapítom, miszerint húgocskám tökéletesen ért a cukorkákhoz, hisz most is nagyon finom darabokat szereztem tőle. Hamarosan feltűnik a láthatáron az a bizonyos karaván. Szemöldököm szinte eltűnik hajam alatt, úgy felhúzom azokat, mikor meglátom az emberekhez cseppet sem hasonlítható alakokat. Néma fejrázással adom Maya tudtára, hogy fogalmam sincs mit esznek, sőt még arról sincs, hogy mik ezek, de a lehető leggyorsabban el kell őket tenni láb alól az biztos. A karaván tevékenységét leginkább egy szóval lehetne jellemezni: téboly. Amerre néz az ember nem lát mást, csak horrort, tébolyt, őrületet. Így már meg tudom érteni Vortex enyhe kis "beütését", ettől bármelyik embernek elmenne az esze. A sátorfelállítás jelenetét és az utána lévő dolgokat csak egyféleképpen tudom lereagálni.
- Mi a franc? - kérdezem Zeltől, míg elmélyedt tekintettel figyelem ahogy egy emberi testréz elszáll valamerre az éterben. Úgy tűnik csak nekem nem tetszik a dolog, vagy lehet a többieknek sem, de nem nagyon mutatják ki efféle érzelmeiket, egyedül Mayán látom, hogy rövidesen megismerkedik újra kedvenc cukorkáival, legalábbis a falfehér arca ezt tükrözi. Kissé megütközve nézem hadnagyomra, mikor feltesz egy kérdést, ami igazából még jogos is volt most, hisz ez az egész felér egy nagy hallucinációval.
- Nem Vera, ezek nem hallucinációk. - jelentem be nemes egyszerűséggel hadnagyomnak. Valamiféle választ vártam volna, ám nem kapok semmit, és mikor oldalra nézek, hogy megnézzem mit csinál Vera, azt látom, hogy a hadnagyom halad a sátor bejárata felé. Kicsit felhúzott a dolog, hisz mint hadnagynak lehetne több esze is, nem csőstül kéne rontani a házba, főleg nem neki. Hitosinak is lehetne kicsit több esze, ha már hadnagy, viselkedjen is úgy. Higgadt fejjel kéne átgondolni a dolgokat...Kilépek a bokor mögül, hisz a sátor előtt hömpölygő emberáradat elég takarást nyújt, illetve el tudunk köztük vegyülni, majd Veráék után szólok, és intek nekik, hogy jöjjenek hozzám.
- Több eszed is lehetne Vera! Nem szórakozni jöttünk, hanem egy komoly küldetés kellős közepén vagyunk, ahol rövidesen emberek fognak meghalni! Hadnagy vagy az isten szerelmére, viselkedj is úgy...Maradj mellettem. - rovom meg hadnagyom, bár inkább jóindulatból, mint haragból, hisz nem akarom, hogy valami baja essen. Mellesleg, rangjánál fogva tanulhatna egy kis taktikázást, stratégiát, igazán hasznára válhatna, majd elküldöm egy tanfolyamra ha ennek az egésznek vége..(xD)
- Neked is lehetne több eszed...azt hittem van egy kis érzéked az efféle dolgokhoz, mivel hadnagy vagy... - nézek Hitosi fele. Elméletileg úgy kéne viszonyulnom hozzá, hogy nem ismerem, illetve csak látásból, azonban a Daitenshi jóvoltából közelebbről megismertem már, ott viszont máshogy viselkedett. Talán bevethetné a szervezetben szerzett tapasztalatait élesben is...Kissé feszülten körbenézek a környéken, azonban akit kerestem már nem volt a láthatáron. Reméltem, hogy Mayával is minden rendben.
A kis jelenet után tekintetemmel megkeresem Zelt, majd elindulok a srác fele és intek Verának is, hogy kövessen. Chiyo-chan ötlete egész jónak bizonyult igazából, csak nem szívesen osztottam volna fel a csapatot, mivel biztonságosabb együtt, bár az is igaz, hogy az itt jelenlevők egytől egyig képzett harcosok, szóval elméletileg nem kéne őket féltenem, mégis...
- Zel, van valami ötleted, hogy jussunk be? - nézek tanácstalanul a srácra, hátha van neki valamiféle ötlete. Kezdtem kicsit nyugtalan lenni, mert több erős lélekenergia forrást érezte ma sátron belülről. Annyi biztos már ,hogy itt valami nagy van készülőben, és hamarosan meg is fog kezdődni a show...

Sejtettem, hogy a mi kis hírszerzőnk nem a mi pártunkat fogja valójában, s ez a reakciójából tűnt ki legjobban, bár én egész idő alatt nem voltam bizakodó felé nézve, s nem volt meglepő cselekedete. Már pont rajta voltam, hogy levágjam a fejét a nyakáról, s kitűzzem utána egy oszlopra, de a kis féreg eltűnt, azonban helyébe a cirkusz érkezett nagy sebességgel felénk. Mindannyian elrejtőztünk, nehogy elpazaroljuk a meglepetés erejét, s figyelmesen néztük, ahogy a cirkuszi sátrak egy pillanat alatt felállnak, s egy kerítés körbe veszi az egész létesítményt. Kissé zavarba ejtő a gyorsasága, de nem meglepő, hisz érezni lehetett, hogy több nagy lélekenergiával rendelkező személy is tartózkodik a karnevál területén.
A sok morbid jelenség látványa nem hatja meg érzéseimet, így mikor az egyik fej felém tart, s megpróbál belém harapni, csak egy laza ujjpöccintéssel felrobbantom azt.
-*Cöh*... -nyilvánulok meg, miközben fogaim közt kiszűröm a levegőt mely párosul a megvetéssel a lények iránt érzett szánalommal. Ekkor azonban feltűnik színem előtt az iménti lény fejének teste, mely a fej nélkül is mozgott, s úgy tűnt mintha visszanövesztené elvesztett üres fejét. A lény vagy háromszor akkora volt, mint én, s körülbelül ötször szélesebb, mint bármelyik testépítő, vagy erőművész. Nem riadtam meg a lénytől, hisz éreztem, hogy ereje a közelébe sem ér az enyémnek, s miért is félnék, hisz eme érzelem sosem volt megtalálható bennem. A rusnya dög megpróbált agyonzúzni, mire én csak a kisujjamat és a mutató ujjamat használva megállítottam a felém érkező hatalmas öklöt. Bárhogyan is erőlködött én meg sem mozdultam, csak ridegen álltam és szigorú arccal a szemébe néztem. Egy pillanatra meghátrált, ami a félelem jele volt, de én már nem voltam kegyes hangulatomban. Megragadtam az alkarját, majd az égnek emeltem, s állkapcsomat teljesen kikapcsolva lenyeltem a dögöt. Nem volt finom falat, sőt energiával sem látott el sokkal, de ezzel végleg bebizonyítottam a Vera nevű Shinigami hadnagy előtt, hogy amit lát az a valóság és nem képzelet szüleménye.
-Mind valódi... s gyenge. -ez a kijelentés nem volt azért teljes mértékben igaz, de a külső részen csak silány rémek mutatkoztak meg, melyek ereje egyikünk erejével sem volt párosítható.
-Hogy érted ezt Yuusuke? -teszem fel a kontra kérdést Watanabe kapitánynak, aki csak nyugodtan védelmezi hadnagyát.
-Egyszerűen betörünk! -jelentem ki, majd a Cero már formálódik is kezemben, hogy a kapun egy nagyobb rést üssek. A kerítéseket valami különös erőfal védte, melyen nem volt egyszerű átütni, de végül sikerült, habár a tervezett lyuknak csak a fele lett, de így is megfelelő volt mindenki számára az átjutáshoz. Azonban amint átlépett az utolsó ember is a rés amit ütöttem bezárult, így a kijutás már csak egyféle képen volt lehetséges.
Lassan körbeszemléljük a terepet, s a sok bizarr jelenség közt egyszer csak megpillantom a fősátor bejáratát.
-Azt hiszem megleltem a tovább jutásunkhoz vezető utat. -szedem ki ezüst fürtjeimet szememből, majd elkezdek befelé haladni a többiekkel a hátam mögött.

Miután sikeresen bejuttok a karnevál belsejébe minden ajtó bezárul, így már csak egyféle képen tudtok lelépni. Persze előbb meg kell találni a bűnösöket és elszámolni, hogy ez sikerüljön.
Mindannyian a fősátorba igyekeztek, hogy a dolgok mélyére járjatok, s feltehetőleg ott megtaláljátok a választ mindenre. Belépve hatalmas nézőtér és színpad fogad benneteket. A show még nem kezdődött el, csupán a porondmester szól a nézőkhöz.
-Hölgyeim és Uraim! Kérem élvezzék pokolian magukat és gyönyörködjenek a rémshowban, melyet társaságunk nyújt önöknek! Kezdődjék hát a show! -szólt, s egyből sötétség keletkezett. Majd egyszercsak egy fény felvillan, s a színpadon két kis kobold jelent meg. Az egyik kék színű és vigyorog, míg a másik zöld és szomorú arcot vág. Egy ideig semmi, majd egy váratlan pillanatban a kék felhajította társát, majd kitátotta száját, s az beleesett. Egy pármásodperc eltelt, majd a kék kobold kiköpött egy nagy lángcsóvát, ami zöld színekben pompázott, s a lángok közül egy zöldes színű lángoló ló is feltűnt, ami a társa körül futott körbe-körbe, mígnem a kék lenyúlt a torkán, s mintha megpróbálná kifordítani magát átváltozott egy hatalmas páncélos lovaggá, ami kék színekben jelent meg. Szemei vörösen izzottak, akárcsak a lónak, majd a lovag ráugrott a lóra, megtett egy kört, s megállt. Ekkor egy másik lovag is megjelent a színen, csak elődjével ellentétben, az ő lova narancssárga volt, ő maga pedig vörös. Ekkor befutott két másik kobold is, akik a műsorban segítettek csupán. Előhoztak egy áramos drótkerítést, amit körbetekertek a két mérkőző ellen.
-Jaó ván fijúk! Kapcsójátok bee! -kiáltott az egyik sunyi vigyorral az arcán, majd a többi máris örvendezve húzta meg a kart, ami magasfeszültséggel látta el a kerítést. A szikrák kicsapta, amint elérték a rácsokat, s ekkor a két lovag is egymásnak indult. Darabokra hullott végtagok estek a földre, de mintha misem történt volna folytatták.
Ezzel indult a Show, de nektek most fontosabb feladatotok van. Meg kell találni a felelősöket! Az egyik hátsószínpad mögé igyekeztek, hogy kutakodjatok a kellékek közt hátha találtok valamit. Azonban keresgetéseket megzavarják.
-Mit kerestek itt!? -kiált rátok az egyik izomkolosszus, majd azonnal megtámad titeket. Lomhasága miatt nem nehéz ütéseit kikerülni, s apró lábai miatt is hátrányban van, ám csak vigyázva, ha az ütése betalál könnyen lehet, hogy nem ébredtek fel tőle.

*A javaslatok egybehangzóak, hisz valóban az lenne a legésszerűbb megoldás, ha belopóznánk, s egy darabig csak megfigyelnénk, hogy mi is történik. Amúgy is, hadnagy vagyok, vagy mi a fene, ideje összeszednem magam, meg minden! Egy gyors fejrázás után eltökélten meredek a cirkusz felé; ha valamiben az aktatologatáson kívül jó vagyok, akkor az a lopakodás, és a csendes megfigyelés. Amúgy sem vagyok olyan feltűnő jelenség, az egyenlőre még fekete hajammal és alacsony termetemmel nem vagyok a legkönnyebben kiszúrható alak nem is beszélve arról, hogy ismerek azért pár kidout, ami segít engem az akaratlan szemek előli elrejtőzésben. Már használnám is az erősebb elrejtőzési és láthatatlanná váló kidou technikát, mikor akaratlanul is félbeszakít valami vörös fejű illető, akit kapásból sikerül nőnek néznem. Hosszú, vörös haj, pont, mint Mitsunak, éppen csak mellei nincsenek, mint neki, na meg ebben a sötétségben beletelik egy pár másodpercbe, mire eljut a tudatomig, hogy nem valami nőnemű lény környékezte meg szeretett és imádott taichoumat. Azt persze fel se fogom, hogy tulajdonképpen ő egy hadnagy, mert miután magyarázott valamit a taichounak – éppen annyira koncentráltam a küldetésre, hogy hát na, nem figyeltem arra, amit mondott - , már erősen karon is fog és ráncigálni kezd a sátor felé. Aztán be is mutatkozik, mire elcsukló hangon én is elmondom, hogy hívnak, bár mivel hadnagy, így valószínűleg illik ismernie a nevem, mert már elég régóta töltöm be ezt a pozíciót. Minden bizonnyal ő egy frissen kinevezett hadnagy lehet, ha még nem szereztem tudomást róla, ugyanis nem vagyok az a személy, akinek a figyelmét el szokták kerülni ezek a rangbeli változások. Mert hát az, hogy szinte egész nap az irodában kuksolok, csak mert igenis, élvezetet találok a különböző iratok átnézegetésében, még nem jelenti azt, hogy nem tudom, mi folyik a való életben, meg hát Seireitei dolgait is a szívemen viselem a jelentések miatt, meg minden! Mondjuk még így is messzire dobnám a hadnagyi karszalagot, ha ezért cserébe egész életemben Kai-al lehetnék, de azt hiszem, erre nincs szükség.
Persze épp itt volt az ideje bevágnom a nem-értem-mi-folyik-itt-és-miért-nem-hagynak-békén fejet, azonban az előbbinél még rosszabb dolog is történik, amint Watanabe taichou utánunk szalad, hogy kiszabadítson ebből a helyzetből. Mégis, a taichou leszidása egy olyan kémiai folyamatot indít el bennem, amit igazából elég gyakran produkálok, szemeim ugyanis egyből megtelnek könnyekkel. A kapitányom eddig mindig elégedett volt velem… Rendesen végzem a dolgom, a tökéletesnél is tökéletesebb munkát végzek az irodában, hogy neki már csak alá kelljen irogatnia a papírokat, aztán meg ott az a sok, kicsi, színes cetli, amikre apró gyöngybetűimmel firkantom fel a legfontosabb adatokat, hogy a taichounak ne kelljen több tíz oldalt végigbogarásznia, csak hogy felfedje a jelentések lényegét. Pedig biztosra vettem, hogy már a szívéhez nőttek a kicsi cetlijeim, hisz a szívemet és a lelkemet is beleadom a munkába, és úgy vettem észre, hogy ezt a taichou értékeli is, különben sosem mosolyogna rám. Én nem érdemlem meg, hogy bárki is rám mosolyogjon.
Nincs más választásom, szorosan felzárkózom szeretett kapitányom mellé, kinek ilyen mélységes csalódást okoztam. Persze, most tuti azt gondolja, hogy valami kis rinyagép vagyok, pedig nem is! >.< Igyekszem magamba fojtani könnyeim, persze teljességgel sikertelenül, s hamarosan kénytelen is vagyok elhasználni néhány zsebkendőt, ha nem akarom, hogy még nagyobb feltűnést keltsek. Halk szipogás és alig hallható, csendes zokogás, és biztosra veszem, hogy most még egy bűnt felírhatok listámra, melyet elkövettem, s valahogyan rendbe kell tennem, hisz olyan csalódást hoztam a taichoura, amit ő sosem felejt el.
Aztán a depressziómból mintha valaki ki akarna szakítani, hisz a következő pillanatban már a valamilyen Abu nevű shinigami kezd el mesélni nekem érdekes kalandokat, valószínűleg vidítási célból. Ismét bemutatkozok kérésére, talán nem hallotta a nevemet, amilyen csendesen meghúztam magam az elmúlt pár percben, s hamarosan már ámulattól sugárzik tekintetem, s csüngenek rajta hatalmas golflabdává duzzadt szemeim, melyek még mindig kicsit pirosak a sírástól. Történeteit hallgatni felemelő érzés, hisz ez a közönségesnek tűnő shinigami elképesztő csodákat művelt! Hihetetlen, bámulatos, csodálatos tetteket hajtott végre, mimikám pedig rendesen kifejezi szavak helyett is, hogy mennyire beleélem magam történetébe. Ha kell, elámulok, s az izgalomtól vegyes félelemtől kapom szám elé kezem, ahogy az a jó hallgatósághoz illik, vagy éppen megkönnyebbülve sóhajtok fel, s néha, a poénos részeken el is nevetem magam, hisz történetei mulattatnak, s jelenleg a legjobb hangulatjavító szerként funkcionálnak. Már-már majdnem jobban fel tud vidítani, mint Kai, így hamarosan már derült mosollyal tekintek fel, a könnyfátyol pedig már rég feloszlott, hisz miért is lenne rá szükségem a továbbiak során? Persze, volt egy apró botlásom, azonban épp itt az ideje helyrehoznom hibámat, hogy még egyszer ne okozhassak ilyen rettentő és mélységes szégyent kapitányomnak. Inkább legyen rám büszke, mint hadnagyára, hisz most csak össze kell szednem magam, s pirított mandulák vásárlása helyett az eredeti célunkra összpontosítok. Csak megfigyelőnek jöttünk, képességeimhez pedig tökéletesen megfelel eme feladat. Már teljes természetességgel figyelem a látványelemeket, hisz hiába ilyen horrorisztikusak, láttam már ennél sokkal rosszabbat. Azt hiszik, képesek lesznek elriasztani engem ilyen kis apróságokkal? Ha Abu is ilyen hősiesen küzdött az életben maradásért kalandjaiban, akkor nekem is menni fog, na meg ennél sokkal rosszabbat is tapasztaltam erős és magányos hallucinálások közepette. Kutatásunkat félbeszakítja egy embernek kinéző – tehát minden bizonnyal ember – idegen, bár mivel lát minket, azt sejteti, hogy talán valami mással van dolgunk. Idióta izomagy, ellenem természetesen nincs esélye, hisz vele ellentétben én képes vagyok gondolkozni, és inkább ésszel oldom meg a problémákat. Ajkaimon már-már Suwunosan démoni mosoly jelenik meg, ahogy kiejtem a számon, hogy Hakufuku, s ha minden igaz, a rinocérosznak is beillő, agyatlan izomkoloszus körül meg is jelennek a virágok, hogy tébolytól izzó szemeimbe nézve azonnal eszméletét vessze. Jelenleg ezt tartom a legcélszerűbb megoldásnak, bár nem tudhatom, ember-e. Hisz ha valóban ember, akkor nem árthatok neki, és mégis csak jobban járunk, ha csak eszméletét veszti, és pár órára ezzel ártalmatlanná tesszük őt, míg végzünk a küldetéssel.*

Egyedül, magányosan battyogok hátul, mindenki mögött, magam elé meredve. Igazából nem is baj, hogy senki se figyel rám, hiszen így nem veszik észre, ha felbukok azért, mert túlságosan is belemerültem a gondolataimba. Igen, már megint azon jár az eszem, hogy milyen új kütyüt kéne kitalálni a shinigamiknak, na meg persze ez a csoportos vonulás néhány régi, és igazán vicces emléket ébreszt bennem. Fura, de ez van. Mindig a legérdekesebb helyzetekben törnek rám a nosztalgiarohamok. Most persze a hideg futkos a hátamon a helytől. Valahogy… legszívesebben sikítva futnék el a helyszínről, akár egy lány. De nem tehetem, hiszen én egy vérbeli férfi vagyok, a nők bálványa. Nem tehetem, hogy megfosszam társaságomtól a sok gyönyörű hölgyet. Frászt! Amint lesz alkalmam, lelépek erről az ijesztő helyről, és soha többé nem megyek egy cirkusz közelébe se!
Hangosan sóhajtva veszem tudomásul, hogy immár semmi értelme megfutamodni, ugyanis meglepetésemre sikerült belépnem a sátorban úgy, hogy még csak fel se tűnt. Megint túlságosan elmerültem azokban az idióta emlékekben. Mondjuk annyira nem lehetnek idióták, ha van, aki szereti hallgatni…
A műsor kezdett érdekes lenni, viszont ettől még mindig kellemetlenül éreztem magam ezen a helyen. Sose kedveltem a cirkuszokat, és azt hiszem, most már arra is rájöttem, hogy miért. Túlságosan is ijesztőnek tartom a bohócokat, és a többi szereplőt. Jó, mondjuk vannak azért olyanok, akiktől nem csinálok magam alá, ha meglátok belőlük egy-egy példányt, de azért a többségük akkor is ijesztő. Igaz, most van fontosabb dolgunk is, mint a műsort nézni, hiszen el kell kapnunk azokat, akik ezt művelik.
Lépteimet meggyorsítva sétálok oda a pityergő szőke angyalhoz, s próbálom megvigasztalni. Talán nem küld el az „ostoba és gyerekes meséimmel” együtt a délvidékre hűsölni. Talán most, először sikerem lesz a sztorijaimmal…
- Üdv. A nevem Abukara Ichirouta, de nyugodtan szólítson Abunak, vagy Routának.
Mondtam barátságosan mosolyogva, miközben még mindig rázott a hideg a helytől. Hogy létezhetnek olyan emberek, akik ilyet hoznak létre? Élő horror film. Amiket mondjuk nem szeretek, mert én inkább kalandfilm párti vagyok.
- Hátulról láttam, hogy valamiért elkezdett sírdogálni, így gondoltam: miért ne próbáljam meg felvidítani a hadnagyot valamelyik kalandos és izgalmas sztorimmal? Nos? Mit szól hozzá?
Hadarom el mondandómat még mindig mosolyogva, s miután engedélyt kapok a beszédre, máris belekezdek mondandómba. Szerencsére épp eszemben volt egy számomra igazán kedves történt, amit elmondhatok. Egy nyugtalan sóhaj után, bele is kezdek történeteim mesélésébe. Elmondom, hogyan mentettem meg egy egész körzetet egy gyümölcsgránátvetővel, mely csak néhány dobozból, gyümölcsből és köcsögből állt, vagy hogy miként mentettem ki a laborban rekedt tudósainkat az alagsorból néhány szelet csoki és egy pár sportcipő segítségével. Na meg persze azt sem felejtettem el elmesélni, miként készítettem ágyút állati ürülékből, fogpiszkálóból és egy doboz bonbon segítségével. Ha jól rémlik, a bonbon marcipános volt, ami amellett, hogy hasznos, finom is.
Reakciói igazán aranyosak voltak, s mindig a megfelelő pillanatban jelentek meg, nem késleltetve azért, mert épp nem esett le neki valami. Vicces, hogy egy hadnagyot így el tudok szórakoztatni néhány kis buta mesével. Mesékkel, melyek életem egy-egy apró részletei. Örülök, hogy végre sikerült találnom egy olyan embert, akit el tudok kápráztatni történeteimmel, és aki nem küld el rögtön melegebb égtájakra, ha megemlítem, hogy miként szabadultam ki a budiból egy tekercs vécépapír, és egy csonka vécékefe segítségével. Nem értem, hogy mi baja van mindenkinek a sztorijaimmal… Pedig mindegyik olyan, akár egy tökéletes kalandfilm.
Szinte alig fejeztem be a történetet, máris egy fura fazon jelent meg előttünk. Majdnem szívrohamot kaptam a hirtelen megjelenéstől, de azért próbálok ugyan olyan nyugodt maradni, mint eddig. Talán sikerül. Kezem automatikusan Katakae után nyúl, s már érintik ujjbegyeim markolatát, mikor meghallom, hogy a hadnagy már megelőzött, s aktiválta zanpakutoját. Fene… pedig meg akartam mutatni, hogy milyen kúl vagyok, ha harcolok… >.>