~ • ~

Csupán egy téveszme, hogy mi, drowk csak a pusztításnak és az önzőségnek élünk… Valóban, kapzsik vagyunk, s örömünk látjuk mások szenvedésében. Mi sem bizonyítja jobban anyám abberációit, mint a hátamon húzódó hegek, melyeket gyerekkorom óta el kellett szenvednem. A kígyófejű korbácsok tán még máig népszerűek a papnők körében, már ha már nem bukott el teljesen Menzoberranzan. Minden alkalmat megragadott arra, hogy valakin kiélhesse szadizmusát, s egy jelentéktelen hím különben sem izgatott senkit… A kígyófejű korbácsainak minden ballépésem után arcán kéjes vigyorral engedte meg, hogy megcsókoljanak, s örülhettem annak, ha nem engedték el mérgüket. Hátamon még ennyi évezred után is tökéletesen látszódnak a mély barázdák, a korbácsok ajándéka, valamint a kígyók marása után keletkezett, apró, pontszerű hegek.
Lévén már csupán néhány varázskönyv maradt birtokomban, melyet saját nyelvemen írtak, s utóbbiak tartalma még az én eszemhez sem elegendő, holott a legeszesebb, legagyafúrtabb drowk közé tartozom, elmém pallérozását az utóbbi néhány évszázadban versek írásával is elősegítem. Nincs, ki értené a világegyetem legcsodásabb nyelvét, még ezek a mai, modern nyelvészek is értetlenül néznének rám, ha drowul szólnék hozzájuk. A költészet pedig még drow szemmel sem egy gyengeségre utaló, megvetendő dolog, igenis, van benne erő… Hisz a varázslatainkkor is oly szépen csengő sorokat hallatunk, nem igaz?
A mai napot kénytelen vagyok a pihenéssel tölteni; legutóbbi sérülésem nem akadályoz abban, hogy teljes értékű életet éljek, sőt, még egy új megrendelőm is akadt, ki ezúttal a nagyobb hatalomért szeretné eltenni láb alól riválisát. Az emberek gyarlók, kiszámíthatók. Igen, ott csírázik mindegyikükben a gonoszság, csupán nem mernek beszélni róla. Amit nem látsz, az nincs is, ugyebár. Dugják csak homokba a fejüket, legyenek csak vakok, rettegjenek saját maguktól, az árnyak közt megbúvó, sötét oldaluktól. Közönségesek, életre is méltatlan, szánalmas, semmit tudó, kotnyeleskedő férgek. Azt hiszik, ők a világ urai, holott messze vannak attól. Csupán kicsit elszaporodtak, s néhanapján újabb háborút indítanak. Egyszer még visszaszerezzük az uralmat az alantas faj felett, s rabszolgáinkként figyelhetnek a rothékra goblin munkásaink helyettesítve, nőstényeik pedig nem lesznek többek bordélyházi dolgozóknál. Itt azonban nem tehetem meg többé azt, amit annak idején… Nem rúghatok halálra egy halandót felsőbbrendűségem tudatában csak azért, hogy éreztessem vele értékeit. Mocskok, férgek, eltaposandó hulladék, csak szemét, gyarló senkiházik…
Egy távoli kattanás bőven elegendő arra, hogy felfigyeljek a látogatóra. Évtizedek óta rejtőzök búvóhelyemen, s ezelőtt nem volt példa arra, bárki is megtalálja menedékem. Óvatosan kapok fegyvereimért – a térhiány miatt ezúttal csak néhány mérgezett tőrt s a nyílpuskám választom. Újabb kattanás – az egyik mechanikus csapda lehet az, s a zajokból próbálom eldönteni, vajon a kellemetlen látogatóm sikerült-e miszlikbe aprítani az éles pengék által. Sajnálatos lenne, ha újabb személyzeti tagot kéne kényszerítenem arra, a halálába meneküljön, de valljuk be, túl méltó vagyok arra, fenségességem a szennyes halandók darabjait takarítsa, s a vér nehezen tisztítható a márvány falakról. És mint tudjuk, szeretem a titkokat, amíg azok titkok is maradnak. Bár újabb áldozat ide vagy oda… Néhanapján belefér. Csak tetves hulladékok, kik ideális eszmék és maszkok mögé bújnak. Röhejesek…
Úgy döntve, megkönnyítem a halott takarító munkáját inkább a szobámban ölöm meg azt, aki valami felfoghatatlan okból kifolyólag megtalálta a legtitkosabb átjárót. Köpenyem magamra teríthetném láthatatlanság céljából, ám jelenleg oly mindegy, s lehet, csak akadályozna a lebegő szövet. A védőmágiákat megszüntetve villámgyorsan lebegek le az ajtóba kapaszkodó halandóhoz; a pengék elkerülték, talán csak súrolták őt a fegyverek. Kifejezéstelen arccal rámeredve szorítom a levegőben lebegve a szűk, függőleges járat falához s húzom felfelé, hogy végül szobámba hajíthassam, majd megvetve a lábam a szilárd padlón nyílpuskám felé tartom. A fényviszonyok számomra tökéletesek, a lámpa rendkívül gyenge fényt sugároz csupán, ami egy átlagos embernek egyáltalán nem elég, ám az én érzékeny szemeimnek tökéletesek. A derengésben talán kiveheti hosszú, ezüstös tincseim s ametiszt ragyogású lélektükreim. Már ha valóban rendelkezik egy magamfajta lélekkel.
- Kivételesen szerencsésnek nevezheti magát, halandó. Mielőtt végzek Önnel, szépen felel a kérdéseimre. Hogy jutott el ide, mi cél vezérelte, kik a társai. Amennyiben ellenkezés nélkül válaszol, gyors és fájdalommentes halála lesz. – mélyesztem bele gyűlölt színű szemeim a szolgába. Amatőr kis senki, aki valami véletlen folytán eljutott odáig, hogy felfedezze a búvóhelyem. A kínzás mestere vagyok, előttem nem sokáig lesznek titkai.

Évtizedek óta nem volt példa arra, valaki felfedezte volna rejtekhelyem. Amennyiben valaki az árnyakban settenkedve próbálta ellesni, merre tartom a búvóhelyem, természetesen csapdába csaltam, vagy egyszerűen egy másik irányba vezettem s kámforrá váltam. Talán túlzottan lenéztem eme együgyű, primitív fajt, hisz ha a legközönségesebb halandó is képes volt felfedezni, merre tengetem a nappalokat védve magam az izzó, gyűlöletes korong kínzó sugaraitól. Mámorban fürdő nap lesz, mikor végre elpusztul ama szívből utált égitest. Hiszen én túlélő vagyok, s egy közönséges halandó, egy bűzölgő szemét nem rendelkezik ama képességekkel, melyekre szüksége van, hogy véget vessen értelmetlen létemnek. Képességeiben mégis kell lennie valaminek, mely egyáltalán feljogosította arra, ideáig eljusson. Egy úgynevezett tehetség, talán valami nem is kifejezetten emberi dolog, de nem is lényeg… Nincs értelme hosszú szónoklatot rendezni valamiről, ami hamarosan már csak egy tetves hulla lesz.
A kifogásai gyengék; az ember egy gyarló, hazugságok mögé bújó nép, ám igazi tehetségük nincs hozzá. Talán csak ennyi hasonlóság figyelhető meg a két faj között – egy drownak meg kell tanulnia hazudni, ugyanakkor azt is tudnia kell, mikor kell igazat mondani, hisz senki sem kívánhatja kivívni egy rangban felette álló igazi haragját. Számunkra valóban megadatott a tehetség a tökéletes hazugságok kivitelezésére, gyenge utánzóink viszont még erre sem képesek. Szánalmas, nevetséges szolgák, kik véletlenek folytán magasba kapaszkodtak. Gyengék, életre méltatlanok, túlontúl függnek egymástól. Értem én a humort is, csupán nem kenyerem; jobb vagyok én annál, olcsó pizzát rendeljek valami étteremből. A mai étkek különben sem olyan zamatosak, mint régen. Kezdenek elveszni az ízek. Akár azt is mondhatni, már csak muszájból eszek, nem élvezetből. Lassan ételekben való méregkeresésre használt mágiám állandó alkalmazásáról is elszokhatok, hisz amióta az alantas faj tönkretette az Anyaföldet, már a nyomorék, kihipózott, inverz színeimben tündöklő, napfényben csillogó, fákon ugrándozó, gyenge, íjakkal hadonászó, távoli kecske rokonaim kedvenc étkeik is méreggé váltak. Azok a nyamvadt E betűk, melyek évtizedek, évszázadok alatt teszik tönkre a testet… A legrosszabb, hogy nemigen tudsz védekezni ellene, így aztán mágiám lefuttatásakor hiába vagyok kénytelen újra és újra azt tapasztalni, hogy ételem szennyezettségtől romlott, nem tehetek ellene, úgy sem találok jobbat. A jövendőben talán finomítanom kéne a rítust, hogy kevesebb kellemetlenség érjen.
Holtak lelkei? Eddig is volt rá alkalom, hogy kellemetlenséget okoztak számomra. Átkozott nekromanták, magukat jogtalanul istennek nevező, kimonokba öltözött, katanákkal hadakozó szolgák, nagyratörő, hozzám merészelni szóló lidércfajzatok… Ezelőtt viszont nem volt rá példa, egy egyszerű quortek az, ki nemcsak pusztulásomat akarja, de képes fegyvert ragadni, s egy másik gyilkost felbérelni. Kétségtelen, valóban tapadt már vér a suhanc kezéhez. A szemeiből árad a romlottság. Csupán azzal nem számolt, én nála jóval erősebb vagyok. Agyafúrtságával még így is képes meglepni. Felkészült rám, s még ha nem is tudja, ki vagyok, rendelkezik rólam információkkal. Mégis csak egy megvető fújtatásra jutja, mikor merészeli ajkain kiejteni a szavakat… Még hogy én olyan, mint ő? Még olcsó utánzatomnak sem elegendő. Hát nem érzi magát szégyenletesen, amiért ki merte jelenteni eme képtelen, felfoghatatlan, lehetetlen állítását? Ha nem ölöm meg most rögtön, arra kényszerítem majd, a saját kisujjait vágja le. Az lesz a legjobb rész, amikor megtörve, vérző bal kézzel, megtörve emeli fel újra a pengét, hogy másik kisujjától is megszabaduljon.
- Igazából hálás is lehetnék Önnek… Tökéletesnek hitt biztonsági rendszerem mégsem átláthatatlan, ha egy magadfajta, koszos dhyn képes volt felfedezni menedékem. Ettől függetlenül el kell keserítsem. Nem vagyok olyan, mint Ön. Nem vagyok magához hasonló, ócska, használhatatlan, gyenge halandó. – nézem végig a nyílpuska távolodását, ugyanis a halandó ha a puszta, nyers erőt nézzük, fölényben van felettem. Saját szőnyegemhez, szorosan a padlónak nyomva mégsem használja az elorzott fegyverem, hanem saját eszközével igyekszik mély álomba ringatni. Ugyanakkor talán nem tűnik fel neki, hogy az anyanyelvemen történő, halk kántálás egy varázsige… Gyenge ugyan, s csupán az elsőt vettem fel táramból, ami az eszembe jutott, de a célnak megfelel, hisz már nem csak én szédelgek. Utolsó erőmmel még megpróbálok fegyvertáramhoz sietni egy használhatóbb fegyverért, félúton mégis a padlón kötök ki ismét, eszméletlenül.
Nem szokásom éjjel aludni, sőt, tulajdonképpen az alvást is kerülöm, ám hála a szintetikus anyagnak most mégis szemeim hosszú távú hunyva tartására kényszerülök. Mágiám félő, nem tart ki addig, hogy még idejében összeszedjem magam. Az időérzékem különben sem tökéletes, ám abban biztos vagyok, jó néhány óra eltelt. A hajnal pedig közeledik, s különös hálát adok ismét az égnek, amiért ablaktalan tetőteremre nem hatol be a gyilkos fény. Behatolóm tőlem néhány méterre ébredezik, s számára is ugyanolyan nehézkes a mozgás, még ha őt a varázslat, nem pedig egy ócska vegyszer is tartja fogva.
- Alábecsültelek, rivvil xa'huuli. Évszázadok óta senki sem volt képes efféle… előnyhöz jutni ellenem. Hallgatom, miért jött és mi közük a halandók lelkeinek hozzám. – támaszkodok fel a padlóról, ám míg a szer ereimben kering, csak arra futja, hogy legalább ülőhelyzetbe kerülhessek. Kezem észrevétlenül tapad hozzá oldalamra kötött dobótőreimhez, s megvárva, míg az ember belelendül a mesélésbe, egy óvatlan pillanatban megcélzom néhánnyal. Elég képzettnek érzem magam ahhoz, hogy ennyi gyakorlattal a hátam mögött efféle állapotban is képes legyek egy ilyen nem túlzottan megerőltető, ám precízséget s pontosságot igénylő mozdulatsorra. S ez a lény komolyan azt merte mondani, hogy olyan vagyok, mint ő? Nevetséges.

~ • ~

[Gyilkosok találkozója]

Minden kétséget kizáróan évtizedek óta először találkoztam olyan emberrel, aki egy kicsit is kiérdemli a figyelmem. Az emberek gyengék, könnyen manipulálhatóak, bár ebben az új világban, melyben nyoma sincs a dicső s letűnt koroknak, már azok is el vannak átkozva, akik még meg sem születtek. Korrupt világ, melyben senki sem mer tenni is valamit végzete ellen. Itt nem te írod a sorsodat, már előre elrendelték neked. Igen, kénytelen voltam feladni valamit szabadságomból és besorolni a birkák közé, hogy hagyjam, terelgessenek, mint egy rothé-t. Holott erősebb vagyok a szolgamódban senyvedő pásztornál, még sem teszek semmit. Mégis többre tartom magam a többi vadnál, így, életcél nélkül is. Vegetálok. Tény, hogy vegetálok, de van, igenis, van még valami, ami életben tart. Valami megfoghatatlan erő, talán csak gyávaság, de inkább remény, hogy létezik még számomra valami, amiért igenis, érdemes élni.
Hihetetlen tudok lenni… Néha saját magamon is meglepődök. Több évezrednyi nyűglődés és vegetálás után is képes vagyok magam ilyen gyerekes álmokba ringatni. Arcizmaim azonban sosem tanulták meg, hogyan kell számat felfelé görbíteni, s eme szánalmas gondolataimra különben sem érdemelném meg az üdítő mosolyt. Mindegy, nem lényeg… Az viszont már annál inkább, hogy egy olyan helyzetbe keveredtem, amit mindeddig igyekeztem elkerülni. Mindebből mégis a hasznot szeretném kihúzni… Csak el kéne érnem, hogy ez az idióta ne akarjon megölni. Igazán kár lenne érte, hiszen tehetsége bizony van, ha képes volt felfedezni hollétem. Lényeg a lényeg, két választása van: vagy a szövetségesem lesz, vagy halott. Egy újabb költözés problémás lenne, s már belefáradtam abba, hogy próbáljak teljesen észrevétlenül egy új menedéket keresni. S ugyan az anyagiakkal nincs különösebb gondom, számomra létfontosságú egy olyan biztos rejtekhely megléte, ahol nem talál meg senki.
A fiatalember bizonyára nem egy teljesen különleges ember, hisz akkor sosem talál meg, legalábbis nem így. Nem beszélve arról, tőreim is célt tévesztenek, s kis híján saját combomba állítom őket Diran mozdulatától. A pengék a földön végzik, mielőtt még eldobhatnám őket. Hiába, a nyugtatótól fejem kótyagos lett, s mozdulataim, ahogyan reakcióim sem az igaziak. Ám mindez még nem elég ahhoz, hogy ez az ember meg tudjon ölni. Mert nekem még dolgom van… Nem tudom, mi, de valami biztosan van. Tán viszontlátom egyszer a Sötétség Metropoliszát, s végignézhetem családom bukását. Semmi sem lenne kielégítőbb bátyám halálánál… Már amennyiben nem halt már meg jóval ezelőtt.
- Rosszat? Mégis mit tud Ön a valódi rosszról, az igazi gonoszról? Nem tagadom, elég vér tapadt rá kezemre… Fajtám szégyene lennék, ha nem így lenne. Mégsem érzem úgy, bármi rosszat tettem volna. Az életet nem a Ti törvényeitek irányítják. – sóhajtok, s próbálom a földre szorítani a férfit úgy, hogy vállait leszegezem, s lábaimmal is akadályozom az ő lábainak mozgását. Biztos vagyok benne, több annál, aminek látszik. S ugyan ő ebben a kis fényben nem sokat láthat belőlem, én tökéletesen emlékeimbe olvasztom minden arcvonását. Ilyenkor sajnálom, hogy mágia terén nem vagyok elég jártas, s képtelen vagyok egyszerűen kiolvasni gondolataiból mindazt, amire szükségem lehet, azonban én a harcosok útját választottam, hisz nem volt elég potenciálom, s csupán nemességem lévén volt számomra kötelező néhány évet a Tier Breche falai között végighúzni. Ugyan van néhány trükk a tarsolyomban, mindezzel csak kiegészítem a Meele Magthere-ben szerzett tudásom.
- Alkut ajánlok… Nem ölöm meg, mert kedvelem Önt. Sőt, látókörét gazdagítom olyan tudással, amiről eddig álmodni sem mert. Választása nemigen van, ugyanis ha valami véletlen folytán sikerül is megölnie, nem lesz képes kijutni innen. Nélkülem a karók és csapdáim közt végzi. Persze, ha másképp dönt, akkor kénytelen vagyok megölni Önt, hisz ismeri a rejtekhelyem, és számomra olcsóbb az Ön vére, mint egy költözés. Várom döntését. – morgom mély, reszelős hangomon, s ha másképp nem dönt, feltápászkodok, hogy az egyik szekrényhez vánszorogjak. Az alkohol csak az elmét pusztítja, én a gyümölcslére esküszöm, így magamnak és a nevét még mindig titokban tartó férfinak is töltök egy-egy pohár narancslevet. Kezem gyorsan mozog, s bízok benne, hogy nem tűnik fel neki, hogy én bizony raktam valamit az italába… Hisz ha gondolatait nem is hallhatom, hisz a mágiát nem űzöm ilyen magas szinten, egy kis igazságszérum nem árthat, ha tudni akarom, amire szükségem van. Majd az asztalhoz ülvén elteszem onnan a laptopot, s előveszem a sava-készletet, hisz úgyis rég volt alkalmam játszani egy jó meccset.
- Amíg nem mutat ellenállást, a vendégem. A nevem már tudja, én viszont nem ismerem a Magáét. Ha valóban rendelkezik elegendő információval rólam, akkor pontosan tudja, hogy nem utasíthat el egy ilyen nagylelkű ajánlatot, ha élni akar. Örülnie kéne, amiért egyáltalán hajlandó vagyok ideiglenesen életben hagyni Magát. Arra pedig igazán kíváncsi lennék, melyik megrendelőm döntött úgy, keresztezem útjait és tenne el inkább láb alól. – állítom fel a sava-táblát, ami gyakorlatilag az emberek sakkjához hasonlatos játék, és a taktikai érzékeket tökéletesen fejleszti. Az italomból is iszok egy kortyot, bízva abban, hogy ettől majd végképp eltűnik belőlem a bódultság érzése. Azt, hogy ezt a férfit az én meggyilkolásomra küldték, onnan gondolom, hogy ismeri a nevem, én pedig egyedül bizonyos megrendelőimet tartom elég méltónak arra, hogy tudják, hogyan szólítsanak. Az áldozatok többnyire némák, csak egy golyó a fejbe, s senki sem jön rá. Feltéve persze, ha nem kergetnek haláluk után is minduntalan szellemek.

~•~

Igazán sajnálnám, ha egy tehetségtől kéne megfosztanom a világot… Tehetség, igen, hisz máskülönben biztosan nem jut el rejtekhelyemig. Egészen biztos vagyok benne, hogy bővelkedik még titkokkal, hiszen máskülönben nem fedezi fel sosem menedékem hollétét. Valamint elkövetett egy hatalmas hibát: tudatta velem, hogy tudja a nevem. Persze ő akkor, abban a pillanatban biztos abban a hiszemben volt, hogy nem ébredek többé öntudatra. A jövőben azonban bízok benne, sikerül megszabadítanom ama rossz szokásától, hogy efféle óvatlan megjegyzésekkel árulja el magát. Már amennyiben sikerül egyfajta szövetségest kreálnom belőle. Lehet, csak unalmam és magányom kívánom elűzni azáltal, hogy úgymond tanítványommá fogadom… már amennyiben nem kell mégis eliminálnom, mert újabb keserves próbálkozásokat tesz arra, hogy megöljön. Ám ha valóban értékesnek bizonyul – szimatom pedig nem szokott csalni ilyen dolgokban - , akkor lehet, még örülni is fogok neki, ha az ő kezei által lelem halálom. Tény, eleget éltem már, túl sokat, s célom már rég eltévesztettem. Mégis, még ennyi évezred után is van, ami motivál a folytatáshoz. Én magam sem értem… Ám képtelen vagyok végleg átadni magam az enyészetnek, s vegetálok tovább. Csak egy szánalmas öregember vagyok, nemde?
Arcomról egy vérszomjas mosoly olvasható le Diran válaszát hallván; tetszik az öcskös, van benne potenciál, csupán még túlbuzgó, s hiába, kiütköznek rajta az emberi hibák. Bár nem ismerek semmit múltjáról, mégis egyértelmű, hogy tapadt már elég vér kezéhez. Érzem a szagát, a kisugárzását… Valamint nem hezitál. Lehet, több tucatszor is saját fajtája ellen fordult. A mozdulatairól lerí, hogy nem okoz neki nagy szívtörést, ha el kell vágnia valaki életfonalát. Egyszerűen megteszi, és kész. Kíváncsi vagyok, mit érzett, amikor először látta eltűnni az élet csillanását áldozata szempárjából. Nekünk, drowknak ez természetes… erre neveltek, a természetünk része, s ha más nem, a kígyós ostor harapása megtanította eldobni, eltaszítani magamtól a fényt. Testemről még ennyi idő múltán sem tűntek el a hegek… Hiába, az Ilharess Ilhar fegyvere örökké nyomot hagy maga után.
Eszét még sem veszti teljesen, s elég egyértelműen álnévvel mutatkozik be. Sebaj… Az igazságszérummal majd beszédre intem. Az irányítás nálam van, ez nem is lehetne másképp, ám hiába mosdatod meg a kóbor kutyát s viszed házadba, attól az még vad marad, s én nem kívánom megmaratni magam. Bár úgy tűnik, elengedtem kissé magam, óvatosságnak álcázott paranoiám nem csillapodott. Csak egy rossz mozdulat, és teszek róla, Dave barátom eltávozzék az élők soraiból. Eggyel több vagy kevesebb emberélet már mit számít… Csak emberek, annyira jobb vagyok náluk.
Lévén nem iszik a felkínált üdítőből, arra következtetek, vagy veszettül óvatos, vagy lebuktam. Valami belső sugallat miatt inkább a második lehetőségre tippelek… Talán már rég tudja, kiszimatolta, hogy némi igazságszérumot kevertem italába. Pedig teljesen biztos voltam benne, hogy nem látta, ahogyan a fiola tartalmát belekeverem a narancslébe. Ezek szerint mégis látta, és ez valamiért nagyon nem tetszik nekem. Mintha kutatna a fejemben, ám az lehetetlen… Talán itt lenne az ideje felidéznem pár mantrát, amivel elmém védhetem, ám olyan rég használtam utoljára, hogy már mindet elfelejtettem. Lényegtelen, az viszont inkább izgat, hogy kiderítsem, hogyan és honnan tud rólam ennyi mindent.
- Kérem szépen, ez egy sava-tábla, népem tradicionális játéka… Azt gondolta, hogy ez csak olcsó jelmez? – túrom fülem mögé hosszú, ezüstös hajam, ezáltal feltűnőbbé téve fajom ismertetőjelévé vált, hosszú füleim. Valamiért lerí reakciójáról, hogy nem hitte el, valóban egy másik faj képviselője vagyok. Nem hibáztatom őket, népünk száma megcsappant, sőt, az is lehet, én vagyok az utolsó… Persze ezzel szándékosan árultam el neki valamit, amit nem szeretem, ha tudnak, ám nem bánom, hiszen az ő képében egy potenciális tanítványt látok… Valakit, aki méltó lehet arra, tudásom megörökölje… S talán egyszer engedem, hogy végezzen velem.
Röviden ismertetem vele a sava-játék szabályait, legalábbis hogy melyik bábuval hogyan kell lépni. Az én készletem fekete-fehér a tradicionális piros-kék helyett. Eredetileg a bábuk hőlátásra kifejlesztettek voltak, így a vaksötétben is meg tudtuk különböztetni őket. Nagyon-nagyon minimális fényre ugyanis nekünk is szükségünk van a látáshoz, valamint így a rabszolgáink is képesek voltak eltájékozódni. Egyedül a hőlátás adta előnyeinkre, valamint a többi érzékszerveinkre támaszkodhattunk, ha valamelyik barlangba beépített metropoliszon kívül, a Mélysötétben akartunk támaszkodni. Az a hely még számunkra is túl veszélyes, és csak a hatalmas szerencsémnek köszönhető, hogy sikerült elkerülnöm az illithid kolóniákat, és a legveszélyesebb intelligens faj, amivel találkoztam, egy duergar törzs volt, közel a felszínhez.
- Ha annyit élt volna, mint én, Önből is kipusztult volna a jóhiszeműség, és csak a racionalitás hajtaná. Cserébe nem ölnék meg. Valamint elkövetett egy aprócska hibát; a nevem egyedül a megrendelőim tudják, közülük se mindannyian. Cserébe képes vagyok a megbízható végrehajtó szerepét játszani… Hisz ez a bérgyilkos. Csak végrehajtók vagyunk. Bár akárki is képezte ki Önt, nem végzett elég alapos munkát, kedves Dave. – dobok a kockával ezzel eldöntvén, hogy melyik bábukkal is játszhatok. Saját narancslevemmel szomjam is oltom azt várván, hogy Dave is így cselekedjen, s végre kifaggathassam.
- Nem ragaszkodok hozzá, elárulja a nevet, amit tudni akarok… Előbb-utóbb úgyis megtudom. Eggyel több vagy kevesebb emberélet számomra lényegtelen. Nem vagyok ember, rám nem vonatkoznak az Önök szabályai. Igazán sajnálom, hogy csak ilyen szerény fogadtatásban részesíthetem, de nem szokásom vendégekkel bajlódni. Az ajánlatomra pedig továbbra is várom válaszát… Nem kell elárulnia főnökeit. – lépek az egyik ork katonával a pókháló mintára készített táblán megkezdve ezzel a játékot. Továbbra is azt várom titkon, hogy végre megigya az igazságszérumot… Kényszeríthetném is, ám ezzel eltűnne a móka. Igaz, emlékszem arra az átokra, amivel kielégíthetetlen szomjat okozhatok a célpontban megszabott időre, ám varázshasználat terén sajnos nem vagyok a legjobb, és félek, valamit elrontanék. Nem kívánom véletlenül aszottá szárítani a kedves vendégem. Addig biztos nem, míg megtudhatom, számíthatok-e rá a későbbiekben.

~•~

Azért vagyok életben, mert még nem öltek meg. De akár azt is mondhatnám, hogy azért ölök, hogy életben maradhassak. Számomra egy élet kiontása nem egy rettenetes bűntett. Erre neveltek, ezért születtem, bár magam sem tudom, hogy az emberi faj által olyannyira nagyra tartott bűntudat hiánya – melyre anyanyelvemen még megfelelő kifejezés sincsen – vajon származásomból eredő, vagy neveltetésből fakadó előny. Oly törékenyek az emberek, olyan sérthetőek és rövid életűek… Én már több évezredet leéltem, arcom pedig ugyanolyan sima, mint kamasz koromban, reflexeim még az idő sem koptathatta el, egyszóval maga vagyok a Tökély, melyet ezek az életképtelen, tehetségtelen korcsok annyira irigyelnek. Szánalmasan múlandóak, s felfoghatatlan, miért kerültek ki győztesen ők a csatákból, miért lepik el csupán emberi városok földünket. A büszke népek felszívódtak, s már csak elvétve találkozom képviselőikkel.
Most mégis egy ilyen emberrel foglalkozom. Van valami a kisugárzásában, valami rejtett tehetség, mely mágikus gyökereket idéz. Talán tehetséges varázsló is lehetne belőle, csak épp ő sem tudja, hogy mire képes. Aztán az is lehet, tévedek, hisz az még velem is előfordulhat. Kénytelen vagyok találgatások és hipotézisek mezejére lépni, ha ezzel az emberrel akarok ügyködni.
- Bérgyilkosok között gyakorta megtörténik. Nem egyszer próbáltak Engem is átverni, ha úgy érezték, túl sokat tudok. Nem köt hozzájuk a Kódex, így megtehetném, hogy a nagyobb jutalomért elárulom őket. Azonban kevesen tudnak nekem olyat ajánlani, mely engem is érdekel. A pénz számomra már csak annyit jelent, mint egy élet kiontása. A hosszú évezredek inkább keserűséget, mintsem valódi örömet hoztak nekem. – tolom arrébb az egyik bábut a táblán, magamban felidézve a kedvenc trükkjeimet. Vannak bizonyos dolgok, melyekre egy általam ismert emberi nyelvben nem találok szót, s van, melyre egyszerűen képtelen vagyok más nyelven rákoncentrálni. A sava-tábla az utóbbiak közé tartozik. Képtelen lennék bármi más lingvisztikával a variáns kombinációkra gondolni. De hiszen álmában sem agyal az ember egy olyan nyelven, mely nem teljesen a sajátja.
- Fizikumából ítéltem, valamint abból, melyet eddig láttam. Amennyiben megcáfolná, hát rajta, hadd halljam! Bizonyítsa be nekem, hogy több azoknál az életképtelen halandóknál! S akkor talán olyan erőkhöz juttathatom, melyekről eddig tán nem is tudta, hogy léteznek. – teszem meg a döntő lépést, melyet az emberi világ egyik játékában sakknak neveznek. A szerencsém most sem hagyott el, a kocka a nyolcasra fordult, így hát minden adott hozzá, hogy lesöpörjem bábuhadseregét a tábláról. Nem nagy dicsőség egy olyan ellen nyerni, ki először látja ezt a játékot. A megkeseredettség már ilyen mélyre hajszolt.
- Óvatosságát tényekre vagy csak feltételezésre alapozza? Lényegtelen… A kérdéseimre a választ úgyis megszerzem. Ha nem így, majd használom az Abyss-szal való összeköttetéseimet. Tehetünk egy próbát is. Én is őszinte leszek, cserébe én is elvárom az egyenes válaszokat. Ha akarnám, már rég megöltem volna… A maga helyében én nem hagynám ki az ajánlatot. – bűvölök meg a levegőben egy áttetsző illúziót, csak hogy tudja, ki a dolga. Varázslathasználatom még mindig pocsék, s jól tudom, hogy ezek az illúziók nem tévesztenek meg senkit. Egy áttetsző kép egy olyan világról, melyet „Dave” eddig egészen biztos nem ismert. Rendkívül halvány fényű derengés, mely miatt máris kénytelen vagyok összehúzni érzékeny szemeimet, hisz egyetlen és egyben legnagyobb gyengém, mennyire nem tudok védekezni ellene. Sajnos az emberek nem árulnak olyan napszemüveget, mely lehetővé teszi számomra, hogy fényes nappal is problémák nélkül mászkálhassak a városban.

Sajnos számolnom kell az emberi intelligenciával. Evolúciójuk ugyan koránt sem tetőzött olyan fellegekbe, mint ahová mi, drowk fejlődtünk; gyengék, nem elég szívósak, túl könnyen halnak, s korán elérik az aggastyánkort. Azonban még az Én bajom is meggyűlt némelyikükkel, azt pedig pont nekem kéne tudnom, hogy néha arroganciám mögé kéne néznem, hogy képes legyek időben észlelni, majd hárítani a veszélyt. Hisz annak idején ez volt az oka annak is, hogy – oktalanul – árulónak bélyegeztek. Bár valóban fivérem volt a népszerűbb kettőnk közül, így nem csodálom, hogy olyan könnyedén a pártjára állította az egész seregemet annak ellenére, hogy kettőnk közül Én vagyok az, aki kiérdemelte a fegyvermester címet.
Mostanra úgy érzem, elértem Dave bizalmát, legalábbis a látszata megvan annak, hogy – egyelőre – nem kívánom bántalmazni, ami több, mint elég. Inkább unalmamnak s hóbortjaimnak köszönhette eddig is, hogy életben maradt, legalábbis amíg nem vagyok rákötelezve arra, hogy megöljem, ám ha már ennyi energiát fektettem belé, remélhetőleg nem kell olyan hamar és hirtelen kinyírnom. Az idő pénz, nekem pedig elég időmet vette el így is anélkül, hogy elegendő információt megtudtam volna róla. Sebaj… Csak lépjen ki az ajtón, s már ma elvégzek egy idéző szertartást, hogy meginvitáljak egy démont, akit információk átadására kötelezhetek. Ha elég ügyes vagyok, akár egy orvtámadást is kicsikarhatok belőle az engem érdeklő dolgok megtudása mellett. Nyilvánvalóan a legalantasabb s leggyengébb lény az, amit utána küldenék, inkább egyfajta erőfitogtatásként és figyelmeztetésként. Túl hamar vége lenne, már több száz év telt el azóta, hogy utoljára nevettem.
- Nem látja, hogy élek? Nem vagyok Önnek elég remete? Évszázadok, talán már egy évezred telt el azóta, hogy utoljára érdemleges társaságom akadt volna, s megnyugtatom, Önt sem tartom megfelelőnek. Nem tehetek róla, hogy az Ön fajtája ilyen végtelenül primitív.- emelem tekintetem, bár most, most az egyszer talán mégis megcsillan szemeimben a megtörtség. Valódi célok, valódi ambíciók nélkül létezek egy olyan világban, ami nem az enyém, s elkeseredetten keresem a helyet, ahova tartozok. Talán maga a halál az. Vajon ha végre elérem a véget, én is egyesülhetek rettegett Istennőmmel? Vagy tényleg eltűnt, ahogyan a régi világ is?
- Nem tudom, nem vagyok ember, ne is kérdezze! – pakolom félre a bábukat. Oktalanul bíztam, hittem benne, hogy megfelelő ellenfelem lesz a játékban, de csalódnom kellett benne, hiszen néhány roppantul egyszerű lépéssel sikerült először elterelnem figyelmét, majd végezni az utolsó bábujával is.
- Igen, láttam már a Maga fajtáját iszapos vérben lubickolni… Láttam, mire képesek, s mi az, amit elnyomnak. Primitív, undorító fajankók! Ellenben Én sosem alacsonyodok le az Önök szintjére. Tisztán, precízen dolgozok. – tüntetem el az illúziót is. Csak jelentéktelen látványeffekt, amit legfeljebb saját magam szórakoztatására szoktam használni.
- Egy opció azok, vagy éppen amik közül, amik hatalmamban vannak. A valóság eltorzítása, a torz valóssá alakítása… Határ szinte végtelen. Azonban mára be kell rekesztenem társalgásunk. Erre van az ajtó… S ne aggódjon, megtalálom Önt. – pátyolgatom vendégem szigorúan magam elé engedve őt. Gálánsan vezetem az ajtó felé, mely egy kézintésemre tárul szét, miután persze a biztos talaj látszatát keltem illúzióim segítségével. Ha több fény lenne, bizonyára egyértelmű lenne, hogy az egész csapda és átverés… Ám feltehetően még nem dolgozta fel a kómásságot, amit előzőleg okozott a trükköm, s ha szerencsém van, egyszerűen elfelejti, mi vár rá a katakombák mélyén. Csak egy rossz lépés, és tényleges információt kapok róla, egyáltalán érdemes-e vele foglalkoznom. Már-már szinte erőszakosan tuszkolom kifelé az ajtón. S ha túléli? Legalább megtanulja az első leckét.
Soha, soha ne bízz meg egy drowban.

Mágia iskola - Kezdő szint

Hogy hogyan tud egy egyszerű tiszt Seiretei falai között úgy átmenni egy senkaikapun, hogy biztosra tudja, hogy azt nem fogják észrevenni? Roppant egyszerűen, hogyha éppenséggel ez az a tiszt amelyik felelős a senkaikapuk működéséért. Éppen ezért így történt, hogy egyszerűen sikerült kijutnom Seireteiből az Emberek Világába. Még javában időben voltam. A feladataimat elintézvén úgyis több szabadidőm maradt délután, Kami-kunnak pedig csupán annyit mondtam, hogy edzeni megyek. Hazudni nem hazudtam, csupán a részleteket titkoltam el. Nem tudom hogy viselné azt, hogy valaki más vezeti az edzésemet és nem ő. Persze száz százalékig biztos lehetek abban, hogy egyik sem tud a másikról, tehát Kami-kun sem tud mesterről és fordítva. Remélem nem fog hülyeségeket gondolni majd Kami-kun emiatt. o.O
- A nap még fenn van. Akkor nem késtem el. - mondtam magamnak, miután megérkeztem a megnevezett hely elé. Eléggé érdekes helyet választott. Remélem nem azzal akarja kezdeni a tanítást, hogy végigvisz a múzeumon, hisz információm szerint, amit egy kisgyerektől szereztem aki mindenképp el akarta mondani, hogy mit látott odabenn, nem épp olyan dolgok vannak benn amik érdekelnének, habár az is lehet, hogy a mester esetleg tud valami titkot, aminek következtében valami mágikus dolog történik. Vagy az is lehet, hogy olyan történeteket tud, amit a múzeumban dolgozók nem. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon jól választottam, mikor őt szemeltem ki mesteremnek.
- Muszáj lesz fejlődnöm. - mondtam magam elé, hisz elmémben újra feltűnt annak a lánynak az alakja, aki a Seiretei elleni támadásban elintézett engem. Kami-kunnak köszönhetően menekültem meg csak akkor. Szörnyű emlék, de biztos vagyok benne, hogy ha eleget fejlődök akkor legközelebb nem fognak ilyen könnyen elintézni.
~ Ugye nem gondolod azt, Reika-chan, hogy az a személy egyből megtanítja neked az összes mágiát. Emlékszel arra amit magyaráztam nem? - jelent meg mellette Hebi, de nem rám nézett. A szemei inkább a múzeumot pásztázták, mintha át tudna látni a falakon.
~ Hogyne emlékeznék. Mindenre emlékszem amit tanítottál nekem. "Ahhoz, hogy bárminemű olyan mágiát vagy mágiaágat megtanulhassak amihez nem értek, vagy nincs született tehetségem hozzá, ahhoz szükséges először annak az alapjait elsajátítanom, ami nem feltétlen jelenti a gyakorlati dolgokat." - ismételtem el azokat amiket korábban hallottam zanpakutou szellemétől úgy, mint egy kisdiák az iskolában feleléskor a bemagolt leckét. Azt hiszem, hogy nyugodtan elmondhatom, hogy nekem van az egyik legtitokzatosabb és legbölcsebb zanpakutoum. Sok mindent nem árul el, feltehetőleg azért, mert megvan a megfelelő oka rá, vagy éppenséggel én nem állok készen még ahhoz, hogy azt a tudást birtokoljam. Viszont mindig képes a lehető legjobb és legértelmesebb tanácsokkal ellátni, ráadásul olyanokkal amik valóban hasznomra is válhatnak.
- Igazán jöhetne már. Nem azért jöttem ide, hogy várakozzak. - szólaltam meg, miután a nap már lement és be is sötétedett. Hebi utasításait követve olyan helyre álltam ahova nem ér el a közlekedési lámpa fénye. Igaz, hogy nem értettem, hogy ezt miért kellett és ő sem mondta el, de ha ő mondja akkor biztos, hogy van benne valami. Persze én attól függetlenül, még tehetetlenségemben topogok, meg dülöngélek, hisz nem mehetek el innen, mert itt kell találkoznom a mesterrel, hisz ez volt az egyik feltétele. A másikat azt hiszem, hogy sikerülni fog teljesíteni, hisz most mindent meg kell tennem azért, hogy fejlődhessek és tudásomat bővíthessem.
Valamiért gyorsan nyugalmat erőltettem magamra és abbahagytam a topogást és a dülöngélést is. Talán azért mert eszembe jutott Hebi egy másik tanítása is, mégpedig az, hogy: " A türelem csodákra képes. Légy türelmes és minden ajtó megnyílik előtted.". Épp ezért reménykedtem a csodában, hogy mesterem megjelenik végre...

*Csak egy csepp volt az egész, s nem több. A legújabb fürdőolajamat kezdtem elkészíteni az utóbbi órákban, valamint különféle mágikus holmit tartottam karban. Szükségem volt efféle elfoglaltságra a sűrű napok fedele alatt. Egyszerűen nem akartam Viclynnek láb alatt lenni, s úgy találtam helyesnek, hogy megpróbálom hasznosan eltölteni az időmet. Ritkán jut időm ilyesmikre, mióta Nocturn őket ide hozta. Nem panaszkodom, szívesen kiszolgálom Viclynt, csupán nap végére olyan fáradt leszek, hogy nem tudom ezeket megcsinálni. Most pedig időm van rá, így hát a növénykivonatot belecsepegtetem a kis üvegcsébe. Újfajta keverék, amit egyelőre nem szeretnék kipróbálni Viclynen. Először magam fogom letesztelni, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. Számára már csak a végleges, és tökéletes változatot szeretném, hogy az edzései után a lehető legjobb ellátásban legyen része. Bizonyára nagyon fájhatnak az izmai az edzései után. Azok a mozdulatok, amiket meg szokott csinálni, az edzőteremben; nem csodálom, hogy gyakorta kell a bordáit forrasztanom, vagy egy- egy görcsben álló izmát meggyógyítanom. Egyszerűen csodálatos, hogy mire képes. Csak sajnálni tudom, hogy ehhez képest én semmi sem vagyok. Gyakorta csak egy haszontalan egyénnek érzem magam, aki nem képes őt megszabadítani a terheitől. Pedig, ha csak egy kicsit tudnék le emelni a vállairól, akkor nem fájna neki, nem? Vagy is biztosan jobb lenne neki attól. Én pedig szeretnék jót cselekedni az irányába, csak egyelőre nem tudok, hogy ezt mégis hogyan intézzem. Befejezem az üvegcse irányába folytatott tevékenységemet, és az íróasztalomban kezdek el kutakodni. Emlékszem, hogy egy tekercset rejtettem el ide, hogy ha lesz időm, akkor ténylegesen neki lássak a megfejtésének. Nocturn feladatot bízott rám, én pedig ezt szeretném a lehető legjobban elvégezni. Nem szeretnék Nocturn-samának csalódást okozni, így leülök, hogy neki lássak a fejtegetésnek. Egy nagyítóval a kezemben látok neki az irat tanulmányozásának. Sajnos már az első sornál elakadok, mikor észre veszem, hogy teljesen ismeretlen nyelvek elemei is felfedezhetőek benne. Sosem láttam még ilyesmit, ez pedig egy komoly problémát vet fel a számomra. Különösen azért is, mert nem kérhetek segítséget mástól, magamnak kell megoldanom. Egyébként sem mernék mást ilyenekkel zaklatni, amikor van mának jobb dolga attól, hogy nekem segítsen. Ki kell derítenem elsősorban, hogy milyen nyelven íródott, majd a könyvtárban keresni egy nyelvkönyvet. Lehetséges, hogy ezúttal meg kell tanulnom új nyelveken beszélni? Legalább is meg kell tanulnom annyit, amennyi szükséges ennek az iratnak a megfejtéséhez. Hosszasan kémlelem az ismeretlen iratot. Mihelyst a latin szavakat felismerem, egy cetlit és egy tollat fogok a kezembe, hogy lejegyzeteljem ezeket.
Legalább öt lapot tele írok latin jelentésekkel, és motívum alternatívákkal, mikor egy kopogást hallok az ajtómon. Kissé megilletődök, hogy vajon ki, és miért éppen engem kereshet. Kezdek megijedni, hogy Nocturn jött ellenőrizni meddig jutottam az irattal. Nem akarok neki csalódást okozni azzal, hogy nem sokat sikerült eddig megfejtenem belőle, így hát sietősen elpakolom a dolgokat, hogy ha esetleg betérne, akkor ne lásson meg semmit sem. Az ajtóhoz sietek ezt követően, s résnyire kinyitom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel Viclyn láttán, de eme megkönnyebbültség sem tarthat sokáig. Mintha feldúltan mondaná, hogy öltözzek, és vigyem a tőrömet, nem értem.. Viszont a sietős szavak gyanánt éppen eléggé leszek kíváncsi arra, hogy mi baj történt, a szobába sietek vissza, hogy átöltözzek. Ezúton semmi olyasmit nem veszek fel, ami akadályozna a mozgásomban, tudom, hogy Viclyn nem szereti, ha az útjában vagyok. Jól megválogatott öltözékkel pedig nem fogom zavarni, legalább is ebben reménykedem. Sietősen öltözöm fel, s az asztalra kikészített tőrt felveszem, amit tőle kaptam. Megérintve még mindig úgy érzem, mintha különleges tőr lenne, pedig nem az. Vagy is Nocturn nekem ezt mondta, így csak nem lehet benne semmi különleges. Mindenesetre nekem az, mert Viclyntől kaptam. Ezért is vigyázok rá úgy, mintha a szemem fénye lenne, akkor is, ha nem tudom még jól forgatni. Totál tehetségtelennek érzem magam a fegyveres harcokhoz. Röpke két perc elteltével térek ki egy fekete köpenyben a szobámból, hogy végre megtudhassam mit is akar Viclyn. Mire viszont lenne merszem, hogy megkérdezzem már el is indul. Majdnem elkövetem azt a hibát, hogy nem követem, ám nekem nem lenne ehhez merszem. Azonnal utána szaladok, hogy némi erőfeszítéssel (vagy inkább teleportálással) utolérjem.
S így szeljük át Karakura valamennyi részét, át a sötét, és hátborzongató tájon; s át a rengeteg háztömbön, melyet még mostanáig nem bírtam megszokni. Olyan ijesztő ebben a városban járni. A tömegközlekedés hangja, s a megannyi fény, amely felborítja a lelki békémet. Ha nem Viclyn mellett szedném sietősen a lábaimat, valószínűleg nem tudnék ilyen nyugodt maradni. Most viszont megpróbálok az maradni, ne hogy véletlenül is az útjába kerülhessek. Nem tudom, hogy végül is mi fog rám várni, de őszintén remélem, hogy ezúttal olyan feladatot kapok, amit eltudok végezni. Rossz lenne a tudat, hogy hiába visz bárhová is, nem tudok a hasznára válni. A csendes utunk azonban pillanatok leforgása alatt véget is ér, mihelyst már szemeim is tudják, hogy hová is megyünk. Viclyn megint elhozott abba a hatalmas, és gyönyörű múzeumba, ami első látszatra is szemet kápráztató volt. Soha sem fogom feledni azt a helyet, ahol ő lakik. Egyszerűen gyönyörű, s megismételhetetlen. Kissé megtorpanok a mellettem lévő szavára a pillanatban, amikor benyit ebbe az impozáns épületbe. Nem értem, hogy hogyan is érti, hogy eljön az a nap, amikor mágiával nem védekezhetek. Hiszen én nem is értek máshoz, mint a mágia. >.> Elképzelhetetlennek tartom, hogy a pengéhez érzékeim lennének. S szégyellem is, hogy csak, akkor tudom normálisan megtartani a kezemben ezt a tőrt, maikor fáj a fejem. Néha úgy érzem, mintha nem volnék más csak egy Illiame, aki akkor Illiame, mikor fáj a feje. Ez nekem túlontúl bonyolult, és félek, hogy ez már meghaladja a képességeimet. Viszont illetlenség volna meg kérdőjeleznem azt, amire Viclyn készül. Így hát készségesen követem a terembe, ahová vezet engem. A lélegzetem is eláll a terem látványára. Ez egyszerűen csodálatos. Sosem láttam még ehhez foghatót, s gyanítom, hogy nem is fogok. A motívumok, melyek szinte a tükörsima padlózatot is átjárják, és a kisugárzása a helynek. Ebben a teremben éppen annyira eltörpültnek érzem magam, mint amilyen lehetek is ehhez a helyhez képest. Egyszerűen gyönyörű, s annyira pásztázza szemeim a mennyezetet, hogy egy adott pillanatban majdnem el is csúszok a padlón, de még időben észhez kapok ahhoz, hogy ne történjen katasztrófa. Ha elcsúsztam volna, az egyenlő lenne Viclyn haragjával. Én pedig nagyon félek Viclyn haragjától, ezért pánikszerűen akadályozom meg ne hogy elessek, de legalább annyira, mintha az életem múlna ezen. Ezt követően pedig megszeppenve pillantok rá nagy szemekkel, kissé zavartan leplezve az előző ostobaságomat. Szerencsémre éppen azt kezdi el mondani, hogy miért jöttünk ide, így van remény arra, hogy nem vette észre, mit csináltam, az előbb. *>* Jó, teljesen reménytelen, mert Viclyn olyan páratlan képességekkel rendelkezik, hogy úgy is észre vette. T_T Sóhajtok egyet, majd elképedek. O.o * - Megint hollowokat kell ölnöm? *Riadok hátra, amitől már ki sem lehet védeni, egyszerűen a fenekemre esek ijedtemben. Ennyit arról, hogy a lehető legjobban viselkedjek Viclyn jelenlétében. Ismét elbuktam, és már leplezni sem tudom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. T.T Elharapom ajkaim szegletét, s bocsánatkérő tekintet keretében fel állok a padlóról.* ~ Nyugodj meg Illiame, semmi gond...vagy is gond az van, de most nyugodj meg..Viclyn itt van, ő biztosan érti a dolgát, a te dolgod, hogy rendesen viselkedj..~ *Biztatom magam gondolataimban erősen. S félénken előre lépek egyet, hogy megpróbáljam megmutatni, hogy én igen is tanulni akarok.* - Akkor ..ma tanulni fogok? *Bátortalanul kérdezem, mert hát a terem akusztikája miatt nem egészen jól értettem. Persze nem lehet ezt az akusztikára fogni, hanem inkább csak a riadtságomra. Soha többé nem akarok egy olyan esetet átélni, mint ott. Elég volt Viclynnek csak emlegetnie azt az esetet, máris dobtam majdnem egy hátast ezen a gyönyörű padlózaton. Szegény, biztosan fájt neki, pedig nem direkt csináltam, esküszöm. Még egyszer körbe nézek a termen, s leveszem a köpenyem, hogy én is hasonlóképpen le tegyem, ha engedélyezik ezt természetesen a számomra.* - Mit kell csinálnom...Senger Viclyn? *Kínosan szólalok fel, hogy rajtam az edzés kezdése nem igazán múlik. Ámbár fogalmam sincs mire számíthatok. Első sorban kezdhetek imádkozni a padlózat miatt, majd azért, hogy mindent a lehető legjobban csinálhassak. Én tényleg tanulni akarok, csak úgy érzem én nem vagyok méltó ahhoz, hogy egy ilyen szép tőrt forgassak a kezemben. Egyszerűen gyönyörű, ahogyan ez a terem, és Viclyn is.*

Határozottan kezdett idegesíteni a sok várakozás. Talán nem lett volna rossz ötlet, hogyha nem jövök ennyivel korábban, de ez esetben nagy eséllyel feltűnhetett volna, hogy használtam a senkaimont. Az az időintervallum ami alatt kiosontam Seireteiből, tökéletes volt, valamint azt az időközt is tudom, amikor visszamehetek. Az átjárkálást még el tudom tussolni, de azt már nem tudnám kimagyarázni, hogyha mindezt egy járőröző tiszt is meglátná.
~ Szentséges rizsgombóc... - ijedtem meg a férfi recsegős hangjától és a számomra ismeretlen nyelven elmondott, feltehetőleg köszönéstől. Válaszul csupán egy gyenge "Jó estét." hagyta el a szám, hisz nehezemre esett, hogy ne sikítsam el magam, vagy ne vonjam kérdőre, hogy mi a nyavalyáért kellett így rám ijesztenie. Nem volt szép dolog. >.>
Viszont hamar elfeledtette velem az, hogy jelezte, hogy kövessem. Ismét uralma alá vont a kíváncsiságom és kalandvágyam, így örömmel és csendben követtem. Bármennyire is voltam izgatott, az a fejemben maradt, hogy beszélhetek sokat és ilyesmi, mert különben nem fog tanítani és nem szeretnék üres kézzel, akarom mondani üres fejjel távozni ma este.
Kérdéseket természetesen nem raktam fel, hisz féltem, hogy egy apró kérdés is lerombolhatja a ma estével kapcsolatos kis álmaimat, ezért inkább végig a csendes követésnél maradtam, pedig rengeteg kérdés megfordult a fejemben. A rengetegnél is rengetegebb.
- Igen. - válaszoltam mindkét dologra miközben helyet foglaltam a fapadon és elővettem az írószereket. - Fontos számomra ez a dolog, így igyekszem megtenni a tanulás érdekében mindent. - teszem hozzá kimérten és fegyelmezetten, majd újra hallgatásba burkolózok amíg a magyarázatát hallgatom. Nem is kellett sokáig így maradnom, hisz hamarosan máris felelnem kellett egy kérdésre. Mégpedig arra a kérdésre, amelyik szinte a legelső volt amit feltettem Hebinek az első alkalomkor, amikor a mágiáról beszélgettünk. Most örültem igazán, hogy őt kaptam meg társként. Igazán sokat tanultam és fogok még tanulni tőle úgy hiszem.
- A mágia segítségével az elme hatást gyakorol a világra, valamely kívánt hatás elérésének érdekében. A mágiának törvényei vannak, ezek három elvben foglalhatóak össze: a hasonlósági, az ellentétes és az egyetemes elvek. - feleltem úgy mint egy kisdiák. Hebi élve megnyúzna, hogyha ezt nem tudnám elmondani bármikor és bárhol. Ezután ismét elhallgattam, hisz újabb magyarázatok következtek. Ezeknek gy részét már hallottam Hebitől, viszont voltak olyan dolgok amiről addig nem volt tudomásom és ezeket jó tanítványhoz méltóan irkáltam lefelé. Az egyetlen dolog, ami meglepett csak az volt, hogy Hebi szótlan volt. Bizonyára azért, mert egyetértett a férfival, vagy csupán nem akart vitába bonyolódni, bár nem tudom melyik lehet az igaz, de most időm sincs ezen filozofálni mindenféle dologról, most figyelnem kell.
- Hai. - szólaltam meg, miután kiadta a feladatot, majd belemerültem annak az olvasásába.
A feladat nem volt könnyű, vagyis inkább azt mondanám, hogy megfelelő koncentráció és sok gondolkodás kellett a megoldásához, de épp ettől volt olyan érdekes.
Még öt perc volt hátra a megadott időből, viszont én már végeztem. Két mesterem tanítása elegendő volt, hogy eldönthessem azt, hogy az első cikk a kapcsolat törvényéről, a második a tudás törvényéről és a harmadik a hasonlóság törvényéről szól. Nem volt olyan eget rengetően nehéz dolog, csupán kellett gy kis idő.
Már épp jeleztem volna, hogy végeztem, de a kezem kivételesen magától mozdult, de nem az ég felé, hanem az írószert megragadva az enyémtől teljesen eltérő kézírással és teljesen más nyelven írt valamit a lapra. Ránézésre leginkább rúnáknak neveztem volna őket és nem is esett nehezemre kitalálni, hogy ki írhatta, csupán azt nem tudtam, hogy mit.
~ Nem kell aggódj. Csak megköszöntem, hogy tanít téged. - szólalt meg Hebi a fejemben, miközben még pár rúnát írt le, ami elmondása szerint a neve volt, bár a franc sem érti még ezeket a krix-kraxokat de ha ő mondja akkor biztos úgy van. Ezután pedig szélsebesen reppent a kezem az ég felé jelezve, hogy végeztem a feladattal. Ezek után csak reménykedhettem, hogy megfelelő lesz mesterem számára a végzett munka. Bár meg van az esélye annak, hogy hibáztam, hisz Hebi most biztos nem szólt volna bele semmiképp, hisz jelenleg nem ő a tanító, sőt ő most külső személyként, megfigyelőként, volt csak jelen.