Történelmi múzeum - Viclyn rejtekhelye

Tárgy: Re: Történelmi múzeum - Viclyn rejtekhelye Kedd Aug. 07, 2012 2:55 am

Mestert találtam

*Megtörten hajtja le a fejét a szigorú szavak hallatán. Ha erejét feloldva állna az idegen előtt, aki minden bizonnyal nagymester és tisztelnie kell, akkor fülét – farkát is behúzta volna eme öblös szavakra. Azonban most be kellet érnie annyival, hogy reményei szerint az előtte álló úr is tud olvasni ebből a reakcióból. Esetleg gondolataiba képes látni! Aki ilyen nagy tehetségnek örvend, ezen meg se lepődne! Elméjében már apró, pici hangyaméretűvé is összement csak, hogy ne haragudjon rá a fantasztikus akrobatikus mozzanatokat végrehajtó mester. Szeretné még látni, szeretné még nézni, gyönyörködni benne! Hátha a látványból ő maga is tanulhat némelyest, ha csak egy picikét is, már annak is örülne. De nem volt szándéka felpaprikázni az urat, ő tényleg nem akarta! T^T*
- Igenis… – *próbálkozik meg egy apró mosollyal, hátha ez segít némiképpen helyzetén. De nem tudta megtenni… már megint nem! Pont akkor, amikor kellene, Ivela-aneja mindent megnyerő mosolygása. Na, majd legközelebb! Most fontosabb dolog áll előtte, talán ha visszaviszi az értékeket, akkor jutalomként nézheti tovább a kötélen való csodás mutatványát!
Sebtében vette kézbe az elejtett kincseket, ügyelve, hogy ne essen rajtuk több karcolás. Áldja fantasztikus memóriáját, hiszen jól tudja, mi hol volt elhelyezve. Ha tudta volna, hogy ezeket már mind felszabadította valaki, akkor természetes nem emelt volna rájuk kezet, de nem tudta! Sosem merészkedett volna a mester gyűjteménye közelébe, ha esetleg fel lett volna tüntetve, vagy némi jel lett volna adva azzal kapcsolatban, hogy eme drágaságok már szabadok.
Mindenesetre a kincseket, amiket föl kívánt szabadítani, de kiderült, hogy már szabadak, mind – mind visszavitte helyükre, ahonnan elszedte őket, úgy ahogy voltak, mintha hozzá sem ért volna senki, pontosan ama szögbe állít be mindent, ahogy előtte is volt. Majd csak ez után – szomorú, áhítozó pillantást vetve az utolsó drága tárgyra – indult vissza a tető irányába, ahol nagyobb értéket talált, talán mindnél nagyobbat, ami itt van eme négy fal közé zárt gyűjteményben.
Halkan, óvatosan osont fel a tetőre vezető lépcsőn, egy apró neszt se hallatva, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón leselkedve csodálhassa az ismét kötélen oly’ kecsesen mozgó mestert. S némi tétovázás után, amint elég bátorságot gyűjtött, lépett ki a fémlap takarásából, hogy tökéletesen ráláthasson. Ostoba mód, túl közel somfordált a kötélhez, túl jó rálátást szeretett volna, nem is gondolva arra, hogy talán figyelésével rontja a mutatvány sikerességét, gyönyörűségét.
Amint ismét észreveszi a mesterként elkönyvelt úr a jelenlétét, zavartan tesz pár lépést hátra, a földet nézve, azon merengve, miképpen magyarázza meg, hogy ismét itt áll, s figyeli őt.*
- Visszavittem a kincseit, Mester. Ezt pedig önnek találtam. ^_^ – *húz elő zsebéből egy aranyláncon függő medaliont, melyet egy ékszerüzlet kirakatában talált meg. Abban reménykedik, hogyha neki adja eme értéket, talán tovább nézheti az előadását. S milyen furcsa háttérzenét ad a messziről zengő sziréna hangja ehhez a pillanathoz, nem?*

Tanítvány - még egy

Úgy érzi, lerendezte az ügyet, s nem lesz szükség többé árgusan figyelő szemeire. Legalábbis bízik abban, hogy az arrancar - márpedig az, ez elég nyilvánvaló még a magafajta számára is - nem akarja tovább a bajt keresni. Nem akar feleslegesen ölni. Megszakítaná vele edzésének és gyakorlatozásának tökéletes nyugalmát, gördülékeny menetét, és annak nem igazán örülne. Épp elég baja van nélküle is.
A bajok legjobb elkerülési módja pedig a támadás. Természetes hát, hogy folyton folyvást képeznie kell magát még akkor is, ha látszólag már nincs is olyan magasabb szint, amit elérhetne tökéletessé formált mesterségében és képességeiben. Lehet azonban, hogy csupán téved, és mégis csak volna más szint, melyet elsajátíthat. Azt mondják, az ember egész életében tanul. Ő ugyan többszörösét élte már le egy emberöltőnyinek, mégis volt, amikor új dolgokat tanult csupán a közelmúltban. Igaz, ez a folyamat már egyre nehezebb. Nem is olyan egyszerű egy felsőbbrendűbb faj képviselőjének lenni. Néha már-már irigyli az embereket. Olyan egyszerűek, ostobák, s a félelmet, az igazi félelmet sem kellett megismerniük. Ellenben neki, akinek annyi mindent kellett átélnie.
Látására nincs szüksége. A mély látványa csak elbódítja az agyat, számára pedig mindez inkább hátráltató jellegű. Behunyja szemeit, és így folytatja a gyakorlatozást. Minden mozdulata precizitásról, hosszas évtizedek, talán évszázadok formálta tudásról és gyakorlatról árulkodik. Így aztán némileg később veszi észre, hogy az, akit visszaküldött, ismét ott tétlenkedik előtte. Megint csak figyelik... megint ott van, hívatlanul. Mindig is tudta, hogy ez a népség nem csak aljas és megbízhatatlan, hanem még szemtelen is, ezt a pofátlanságot azonban már nem nézheti jó szemmel.
- Cöhh... - torzul csúf grimaszba arca, ahogyan ismét megpillantja az alant tétován ácsorgó nőt. Ráadásul ez a nő valami csillogó dolgot, talán egy értéktelen ékszert akar rátukmálni! Ő nem holmi lefizethető szajha, aki azonnal kapna, ha gyémánttal és arannyal várják, számára ezek értéktelenek. Legalább valami értékes mágia lenne benne... Nem mintha érezne a tárgyból ilyesmit.
Sóhajt egyet, és egy laza terpeszben áll meg a kötélen. Olyan, mintha nem is kötélen, hanem a földön járna. Csupán a zsinór veszélyes lengése, valamint a férfi pozíciójánál süllyedése az, ami miatt Flavia biztosra veheti, nem egy kamu cirkuszi mutatványt lát.
Hosszas másodpercekig morfondírozik magában, mikor végre úgy dönt, nem öli meg az arrancart. Még. Alakjából ítélve, s abból, hogy a múzeum biztonságát is kijátszotta, sokkal többre is vihetné olcsó, közönséges tolvajkodásnál. Sokkal többre lenne képes, éppen csak még nem tud róla. Az ügyesség szerinte sokkal értékesebb, mint az erő. Nem mintha ő maga híján lenne bármelyiknek is.
- Fogd meg. - dobja felé a fegyvert, melyet ő maga tart. A dárdával némileg egyszerűbben egyensúlyozhat. A dobás hatására a kötél ismét csak lengeni kezd, azonban könnyűszerrel kicselezi azt.
- Kapsz egy percet, hogy felkészülj. Mássz fel a létrán és készülődj. Figyelj a légzésedre, legyen egyenletes és lassú. - adja ki az első utasításokat az arrancarnak. Őrültség, amit tesz, de hiszen elég sok őrültséget megtett már életében.
- Első feladat, sétálj a kötél közepéig. - osztja ki a legelső megmérettetést. Kíváncsi rá, hogyan fog boldogulni. Mindeközben ő már a kötél másik végén, biztonságban figyeli a lány ügyködését.

Mestert találtam

Teljes áhítattal figyeli ezt a remek előadást, amit a vékony kötélen végez az úr, ki hasonló munkát lát el szabadidejében, amit ő. Értékeket szabadít fel a kegyetlen, gondtalan kezekből, hogy aztán egy békés és szeretetteljes helyen gyűjtse őket, nehogy bármi bajuk essen vagy magányosnak érezzék magukat. De annyira irigynek érzi magát most, hogy míg ő képes egy kötélen, bármiféle óvintézkedés nélkül, remek kardforgató mozdulatokat tenni, jómaga ilyen tudás híjában leledzik. Úgy, de úgy szeretne tudni végrehajtani ő is ilyen remek akrobatikus mozdulatokat! *-*
Meghökkenve pislog az úrra, ki hirtelenjében abbahagyta ezt a csodálatos előadást. Nagyon reméli, hogy nem a jelenléte miatt, ő nem akarta zavarni, de tényleg nem! Egy szót sem szólt, direkt ezért, csendben volt, csupán figyelni szerette volna, mert olyan csodálatos volt! T^T De hát, nem rég megállapította, hogy egy ilyen tehetség, akár a gondolatolvasásra is képes lehet. Nem lepődne meg, ha valóban így lenne, hiszen mi más miatt hagyhatta volna abba egyik pillanatról a másikra ezt a remek mutatványt? Az előbb látott koncentrációs mozzanat alkalmazását látva másra nemigen tud gondolni, mint eme felvetésére.
Tétován vezeti tekintetét a földre, amint tudatosul benne, hogy valószínűleg ő az oka annak, hogy megszakította ezt a csodás előadást az úr. Pedig egyáltalán nem ezt akarta! Jobb lett volna meg se mozdulnia, még a láncot sem felmutatnia, hogy ő akár ettől is meg válik csak azért, hogy tovább nézhesse az előadást, akárcsak a már felszabadított tárgyaktól, amit még egyszer fel kívánt szabadítani, de végül visszaadta azt jogos tulajdonosának. Önmaga marcangolása során fel se mer nézni, a földet szuggerálja, s egészen addig nem figyel fel ismét a férfira, míg az hozzá nem szól.
Értetlenkedve emeli fel tekintetét és még éppen időben ahhoz, hogy úgy fogja meg a felé dobott fegyvert, hogy fel ne nyársalja az vagy a talajra ne essen. Egyik sem jelentene számára pozitív végkifejletet, hiszen nem igazán fűlik a foga a halálra, de egy ilyen értékes darabot, mely eme mester kardforgató használt, bűn lenne hagynia, hogy a talajra essen…
Döbbenten pislog pár pillanatig a kezébe dobott fegyverre, majd a kötélen álló úrra, olyan gyorsan történt számára minden, köpni – nyelni is aligha tudott. S mert volna ezek után ellenkezni? Elmondani, hogy ő valójában bőven megelégedett volna azzal, hogy csodálja ezt a remek előadást? Saját magában kissé kételkedett afelől, hogy jómaga is végretudjon hajtani ehhez hasonlót. De erre mondják, hogy próba szerencse, nem de? ^-^
Jelét, hogy megértette egy bólintással fejezte ki, úgy vélte ez nem éppen a beszéd ideje most, elméje a kiadott utasításokon forgott: rövid idő alatt felmászni és figyelni a légzésre. Ez a három opció, aminél az elsőt már jócskán elpocsékolta, hiszen csak most kezdett felkapaszkodni a létrára, no meg a légzés stabilitása is elég nehéznek bizonyult számára. Pedig nem ostoba, a pusztakezes harc, amit életében tanult és átvitte magával a túlvilágra az is megkövetelte az egyenletes levegővételt, hiszen az esetleges földbecsapódásoknál, ha levegővel teli tüdővel történik meg, az sokkal jobban fáj, mintha kifújná előtte, azt pedig a stabil, saját kontrolja alatt álló levegővétellel tudja elérni. Azonban most izgul, szíve hevesen ver mellkasában, miközben elméjében ismételgeti a „stabil levegővételt” – hátha ezzel némi nyugalmat tud erőltetni magára. De hogyan lehetne erre képes? Egy ilyen csodálatos mester tanítja meg neki azt, amit minden kincsnél többnek talált itt a múzeumban! Nem okozhat neki csalódást, nem gondolhat rosszra!
- Tessék? – motyogja, orra alatt meglepetten néz először a nagymesterre, majd a kötél közepére, melyet teljesítésül kapott meg. Nem az a fajta, ki egy tanító parancsát megkérdőjelezné, Ivela-aneja társaságában már jócskán megtanulta, hogy többet tanul azzal, ha rendesen figyel, és úgy engedelmeskedik, ahogy az mondva van. De a most hallottak annyira megdöbbentették, hogy nem tudta nyelvét féken tartani, így a külvilág felé is megosztotta meglepettségét.
Megrázta a fejét, hogy kizárja a rémüldöző felének gondolatait, csak a stabil légzésre akart koncentrálni, amit a létrán való felmászásnál is meg kívánt már ejteni, csupán a magasság, amibe került kissé megnehezítette a dolgát. Akarata ellenére pillantott lefelé, nem mintha bármi problémája lenne a magasan elhelyezkedő helyekkel, de most mégis sikerült megszédülnie, talán az előtte álló feladat miatt? Hiszen biztosíték nélkül kell bemennie a kötél közepéig, de hát a mester úrtól látta, hogyan is csinálja, végre tudta hajtani, önállóan… akkor nem lehet nehéz!
Felcsillanó szemekkel lépett rá jobb lábával a kötélre, próbálta keresni annak tartásának pozícióját, ami némileg kényelmes, de be tud menni a kötél közepéig vele úgy, hogy le ne essen. A próbálkozásai azonban kitűnően elmondták, hogy mindez reménytelen… ez nem a kényelemről szól, ha túl kívánja élni a tanulást, akkor fel kell vállalnia némi kényelmetlenséget. Behunyta a szemét és az iménti időben látottakra gondolt, amikor az úr tett mesteri tehetségre utaló fordulatokat, ugrásokat és egyéb nagy mutatványokat a kötélen. Igyekezte felidézni magában, hogy ő miképpen állt ezen az instabil „talajon”, majd amint megtörtént aszerint fordította jobbját, majd beljebb csúszva vele, a ballal is megtette ugyanezt. Kinyitotta a szemét, hiszen az első lépés szokott lenni a legnehezebb és neki most sikerült!
A pozitív gondolatai széles vigyort varázsoltak arcára, s lelkesedése elfeledtette vele, hol is van éppen, vészesen megbillent hátrafelé a kötélen, alig tudta visszahúzni magát előbbi állásába, amivel némi előrebukást eredményezett. Roppantul szórakoztató lehetett külső, tapasztalatlan szemlélődő számára, ahogy itt imbolyog eme veszélyes talajon, melyen majd hasonló mutatványokat fog végrehajtani, mint a mester úr. Perpillanat lehetetlenségnek találta elméjében, de akarata sokkal erősebb volt, áhítozása arra, hogy ő is így kíván remekelni nagyobb volt annál, hogy kétségbeesett gondolatai elködösítsék tisztánlátását.
Amint megtalálta egyensúlyát, apró csusszanásokkal haladt előre a kötélen, lépni még nem mert úgy, ahogy a mester, de ezzel újabb láncreakciót indított teste kibillentésével. A kötél vészesen rázódott alatta, jómaga pedig ismét hátrabillent. Éppen, hogy csak sikerült megragadnia zuhanása közben szabad kezével a kötelet. Apró pillantást vetett a földre, mely oly’ messzinek tűnt ilyen magasból. Lent a biztos talajon kevésbé látszódott ennyire távolinak ez a hely, ahol most jómaga is fent tartózkodik. Elmében pörgő gondolatait az elhelyezkedésének magasságát tekintve igyekezte elhessegetni, s hintázással vett löketett, hogy egy hátra szaltóval lépjen megint a kötélre, ahol újabb kilengések keretein belül össze – vissza való dőlésekkel kereste meg egyensúlyát, ami kicsit jobbra billenve talált meg.
Lassan vezette tekintetét a baljában tartogatott fegyverre, s némileg körvonalazódni látszott előtte az egyenlőségjel túloldala. Mivel a fegyver plusz súlyt jelent számára és az a fele nehezebb, és ha nem egyenlíti ki azt, akkor kibillen az egyensúlyból. Ennek tudatában, emelt fővel lépett előre úgy, ahogy azt az úr is tette, miközben jómaga még csak a közönség szerepét töltötte be. Számított az újabb kilengésre, amiért súlya a lépés során máshova összpontosul és emiatt nehezebbik karja felé húz, ezt kell megakadályoznia, hogy a fegyver nehogy kibillentse a lépések során.
Amint újból stabilan állt a kötélen lehunyta a szemét, koncentrált a nem rég látottakra, hogy felidézve magában az úr nagyszerű mozdulatait. A fegyver tartását szemlélte, miközben előre lépett, hogy miképpen mozgatta magával azért, nehogy kibillentse az egyensúlyából. Lehunyt szeme mögött lassan mozdult ama keze, mellyel a fegyvert tartotta kicsit billentve, maga elé emelte és úgy lépett előre, igyekezett közben aprón jobbra húzni, nem nagyon, mert ha túlságosan jobbra billent, ismét kilengett és csak győzte megtalálni az egyensúlyát, mely igen nehéznek bizonyult itt. Ehhez mérten próbált haladni előre, már szemét is kinyitotta, csupán a leesés félelme lappangott még cselekedete mögött, igyekezett kizárni azt tudatából, mert meglehetősen rontott tartásán, hogy minden lépés után aggódó arccal lenézett.
Mire eljutott a kötél közepéig már nagyjából kiismerte a kötélen való sétálás rejtelmeit úgy, hogy egy fegyver van a kezében. Stabilan megállt a megadott pontnál, majd az által ellenes ponton álló úrra pillantott. Szemei ragyogtak az örömittasságtól, meg sem rémült a kötél halk pendülésétől, ami az előbbi lépésének utóhatása volt. Kíváncsian várt, hogy mi következik most ezután…

Tanítvány - még egy

Önmaga sem érti, miért hagyja magát ebbe belekeveredni. Általában nincs türelme az efféle suhancokhoz, amilyen a tolvaj, azonban be kell látnia, tehetséges. Ha valaki képes úgy az ő menedéke közvetlen közelébe lopózni, hogy mindebből ő maga semmit sem észlelt, az illetőt egyszerűen és nagyszerűen tehetségesnek kell, hogy nyilvánítsa. Mindezt pedig bármiféle olcsó mágia használata nélkül! Lenyűgöző teljesítmény, gratulál magában a tolvajnak.
A feladat, amit kiró rá, egyszerű. Tisztában van vele, hogy egyik pillanatról a másikra senki sem tanul meg kötélen játszani, hiszen amikor az Insignis harcosait képzi, akkor sem ez az első feladat, amit meg kell oldaniuk. Általában hosszas, hónapokig elhúzódó, egyensúlyozási gyakorlatokat végeztet velük, míg ki nem finomodik az érzékük ahhoz, hogy valami merészebbel is megpróbálkozhassanak. Már aki, legalábbis. Ezek a mai fiatalok... egyre kevesebb a tehetség, szarból pedig még ő sem tud várat építeni. Ez Nocturn reszortja, ebbe pedig ő maga nem szól igazán bele. Ő csak végzi a dolgát, még akkor is, ha gyakorta megalázónak tartja, hogy rendes munka helyett pusztán csak mindenféle ereklyékért kell sötét barlangokba másznia. Ő gyilkos, nem kalandor, ezt valamiért nem mindig értik.
Különös. Arra számított, hogy ez az arrancar néhány lépés után leesik a kötélről. Azt gondolta, nem fog sikerülni számára, hogy el tudjon sétálni a kötél közepéig, igaz, arra valamelyest számított, hogy megállni képes lesz a kötélen. Elismerően horkant egyet, miközben szemhéja mögül megejt felé egy szúró, végigmérő tekintetet. Nem rossz, nem rossz. Még mindig vannak tehát, kik nem erejük erejével, hanem rafináltságukkal és ügyességükkel harcolnak. Ő maga még mindig és akkor is ezt a harcstílust preferálja. Hiszen a győztes mindig az, akit nem tudnak eltalálni. Akit nem tudnak megölni...
Az edzést egy egyszerű meghajlással kezdi. Fegyverét háta mögött, mindkét kezében tartja, s hajol meg Flavia előtt, ahogyan általában egy tisztességes küzdelemben szokás. Egészen mellékes apróság, hogy ő nem mindig szokott tisztességesen harcolni. Néha teljesen felesleges, ha másképp is elteheti láb alól riválisát.
Szavak helyett cselekedetekkel jelzi számára, hogy mi az, amit tennie kell. Amúgy sem szeret beszélni, tulajdonképpen a saját hangjától kezd elidegenedni. Fegyverét jobb oldalsó irányba lengeti ki, s lassan, megfontoltan mutat be egy alap gyakorlatot arról, hogyan forgassa fegyverét a kezében. Mintha egy lassított felvételként működne. Mindeközben lábai enyhe terpeszben vannak, pontosabban az egyik lába elöl, a másik pedig hátul támaszkodik a kötélen. Így, hogy követhető tempót diktál a lánynak, esélyt ad neki arra, hogy megfigyelje, hogyan rugózik a lábaival. Egyensúlyának titka ugyanis éppen ebben leledzik. Úgy változtatja saját súlypontját, ahogyan a mozdulatok megkívánják azt. Amikor fegyverét úgy forgatja kezében, hogy az kicsit elöl van, akkor saját súlypontját is előredönti. Amikor meg éppen háta mögött tartózkodik fegyvere, lábai mozgásából, rugózásából kivehető, hogy súlypontját hátratartja. Fegyverének jelenleg inkább látványosságra törekvő forgatása fokozatosan nagyobb tempót vesz fel. Légzése mindeközben egyenletes marad, látszólag pedig alig emelkedik valamennyit mellkasa, ahogyan beszívja a levegőt.
- Hosszú idő lesz, mire megszokod, melyik mozdulat milyen egyensúlyt igényel. - a forgatás helyett ezúttal egy támadó vágást mutat be, igaz, csupán a levegőt hasítja szét. Flavia fegyvere jóval hosszabb az övénél, és tisztában van vele, amennyiben ő is leutánozza a mozdulatot, óvatosnak kell lennie. Amennyiben követi példáját, megpróbálkozik egy bravúros, hajlékony kitéréssel reagálni rá.
- A titok a gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A magasságtól nem félsz, ez jó. - hátrál óvatos, mégis gyors és magabiztos léptekkel kettőt. Úgy érzi, ennél többet nincs szüksége magyaráznia, hiszen ez már igazán nem rajta múlik. Ennek a tudásnak időt kell hagyni, hogy leülepedjen, na meg, hogy kellően memorizálja azt. S ami a legfontosabb, hogy pontosan megszokja, melyik mozdulattípus milyen egyensúlyt igényel. Hiszen alig másabb odafent harcolni, mint odalent. Talán csak szúrófegyverekkel nem nagyon próbálkozna, mivel annyi hirtelen, felesleges mozdulatot igényel.
Ezek után úgy érzi, többre a lánynak nincs szüksége, különösen, ha sikerül fent maradnia a kötélen. Fegyverét ismét saját háta mögött tartja, és egy újabb meghajlással teszi próbára utoljára az arrancar egyensúlyát.
- Távozhatsz. - búcsúzik el tőle remélvén, önmagától is kitalál. Őrá még vár a forró fürdő, és a legjobb fürdőkristályok, melyek ellazítják izmait.

Mestert találtam

Kíváncsisága hamar átcsapott idegességbe… érezte, ahogy izzad a tenyere, melyben a fegyvert fogja, pedig ez cseppet sem előnyös, hiszen most jön még csak a java! Ha olyan igazán ragyogó lépéseket kell tennie, mint amit az úr csinált az imént, akkor bármikor kipottyanhat kezei közül az éles eszköz, mikor komolyabban próbálja követni a felmutatott példát. Hevesen verő szíve sem a sikere esélyeit növelték, pedig tényleg, de igazán szeretne ő is tudni ilyen csodás mutatványokat végrehajtani egy kötélen. Hiszen, ez is egy módja a megtalálásnak, nemde? ^-^
Ahogy a kötélen remek előadást tartó Mesterúr is a kötélre lép, kicsit meginog tartása, s egyensúlyát igyekszik mielőbb visszaszerezni, mielőtt lepottyanna valamely irányba. Bár igazán lényegtelen melyik ponton is zuhan le, ugyanannyira fájna a landolás számára. De legalább egy dolgot megtudott: hogyha két személy áll a kötélen, az egyensúly megtartására fokozott figyelmet kell fordítania. Ez azért szükséges – legalábbis ő így gondolja –, hogyha más által is meg van mozgatva az instabil talaj, úgy nagyobb a veszély van a zuhanásra egy óvatlan pillanatban. S mivel ő nem akar ilyen helyzetbe kerülni, mert az nem csak fájdalmas, de még megszégyenítő is lenne számára, sőt mi több! Időt fordít rá szakmatársa, egyéni foglalkoztatást tart neki, s így hálálná meg? Nem, egy Sinestesia büszkén küzd a végsőkig és nem okoz soha, senkinek sem csalódást!
Meredten figyeli a meghajlást, amit a Mesterúr csinál, teljes mértékben lenyűgözve azon, hogy ilyen nemes egyszerűséggel hajt végre egy mozdulatot! Neki még a légzésére is figyelnie kell, hogy ne pottyanjon le a mélységbe. Ennek ellenére megkísérelte ezt a tisztességes formulát viszonozni, mielőtt belemerülnének az edzés komolyabb felébe. Azonban próbálkozása igen silányul végződött, imbolygott ide – oda, s szinte kínzó lassúsággal vitte végbe a meghajlást, ráadásul túl mélyre sikerült hajolnia, ami már inkább a megalázkodás, mintsem a tiszteletadás jelképének bizonyul. De ő igyekezett! T^T Bár, mikor ismét fel kívánt egyenesedni, hogy szemtől – szemben, egyenes tartással állhasson a nagyszerű úr előtt, akkor némileg negatív szavakkal illette magát gondolataiban, amiért volt ilyen felelőtlen, hogy kimozduljon az oly’ nehezen megtalált, stabil állásból! Sokkal nehezebben sikerült visszanyernie egyensúlyát, miközben lassacskán felegyenesedett, mintsem akkor, mikor előrefelé haladt az ingatag kötélen. Amikor végül is csak sikerült kiegyenesednie, még így is vészesen billeget jobbra – balra mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát a kezében tartott fegyver segítségével, melynek súlyát ismerve tudta, hogy ama irányba fog dőlni, így a másik irányba kell úgymond „kiegyenlítenie a mérleget”, vagyis most ő egy mérleg. ^-^ Milyen remek kis hasonlat, Ivela-aneja biztosan büszke lenne rá! ^_^
Álmélkodva figyeli a Mesterúr bemutatóját, aminek közvetlenül lehet a szemtanúja, s ahogy belegondol abba, hogy hamarosan őneki is ezt kell csinálnia! Szinte érzi, hogy az izgalomtól a torkában dobog a szíve. Persze lenyűgözöttsége során igyekezve, nehogy túlságosan elbambuljon, s a mélységbe zuhanjon a rázkódó kötél okán, mivel így, hogy mozog a talpa alatt a talaj folyamatosan, kissé nehezebben tartja meg a szép tartással vegyített egyensúlyát. Időnként teste vészesen kileng oldalra, s így a megfigyelését is meg kell szakítania, pedig ő tanulmányozni kíván minden lépést, meg akarja szemlélni, hogy az úr mit, miért tesz és nem csak elbűvölten csodálkozva epekedni egy ilyen tehetség iránt. De nem sokáig imbolyog ide – oda a folyamatosan mozgó kötélen, viszonylag hamar megleli a módját, miképpen tudja követni a kötél mozgását anélkül, hogy leessen.
Első lépésnek például felveszi ugyan azt az állást, mit az úr is, s ezután a látottak alapján próbálja utánozni a mozdulatot, amit csinál. De egyelőre a fegyver mozgatása nélkül, csak a rugózást, anélkül, hogy leesne, megpróbálván közben ellen tartani a fegyver jobb irányba való húzásának, szeme sarkából mindeközben figyelve a Mesterúr mozdulatait. Lassacskán pedig megpróbálja leutánozni a fegyver mozgatását is, először ide – oda inog a kötélen, s nemegyszer úgy, hogy tényleg megvolt az esélye arra, hogy leessen, de szerencséjére sikerült elkerülnie. Az imént látottakra gondolt, mintha ez eltérne az eddigi „mérleg” példájától, inkább a libikókára tudta hasonlítani mindezt, hiszen aszerint, melyet látott, az úr is arra dőlt, amerre a fegyvert is vitte. S bár ő maga nem vitt végbe nagyobb mutatványokat vele, attól még a módja lehet hasonló… ez alapján nekirugaszkodva vitte először jobb irányba a fegyvert, mindeközben lassan súlyát ugyanígy a jobb lábára nehezítve, s mikor meg tudta magát tartani ily’ módon – azaz megszűnt testének apró előre – hátra lengése – megismételte ugyanezt, csak most a másik irányba. Bár nehezére esett egyszerre rúgózni a kötélen és mozogni és ez a szakaszos mozgásán is látható volt. Ha az egyiket csinálta, akkor a másikat nem tudta… de ő törekedett arra, hogy mindkettő simán menjen neki, akárcsak a Mesterúrnak.
Mély levegőt vett és elismételte, újra és újra, s mikor sikerült mindkettőt csinálnia egyszerre ismét lengett ide – oda a kötélen, mi miatt zaklatottan kereste meg egyensúlyát, s idegesen pillantott utána az úrra a miértet keresve. Ezúttal igencsak megingott a kötél a talpa alatt, s látni akarta, hogy ezzel nem e okozott az úrnak gondot, s lenyűgözve látta, hogy egyáltalán nem, sőt! Továbbra is higgadtan hajtotta végre a lassan bemutatózott mutatványt, melyet jelen pillanatban úgy érez, hogy egyszerűen képtelenség elsajátítani megfelelően. A Mesterúr csinál valamit, amit ő nem, hogy neki ennyire ne sikerüljön? Nem is kell oly’ sokáig merengenie, hogy felfedezze: az ő légzése cseppet sem olyan egyenletes, mint az úrnak.
- Értettem, Mester! ^-^ – próbált jó arcot vágni a dologhoz, bár mélyen belül igazán csalódott minőségen aluli cselekedetében. De, hogy látta, az úrnak semmi negatív véleménye nincs a kissé rossz irányba húzó teljesítményével kapcsolatban, némileg derűlátóbban kezelte a helyzetét.
Meglepetten néz az újabb mozdulatra, amit bemutat az úr, s eltért az eddigitől. Ez sokkalta nehezebbnek látszott, mint az előző, de nem azért kapta ezt a lehetőséget, hogy most megfutamodjon! Nagyot szusszanva az előbb látott rugózó lábas mozdulatot megismételve jobbra vezette a kezében tartott pengét, hogy ő is véghezvigye az úr által végrehajtott csapást. Vagy legalábbis valami olyasmit… De, ahogy meglendítette a markában fogott fegyvert az egyszerűen kicsúszott a kezéből, s éles csörömpöléssel csattant a betontalajon. Nyakát behúzva hallgatta végig a kard zuhanását, mellékelve hozzá egy „hoppá” mosolyt, s elszégyellve magát, bűnbánó pillantással lesett a Mesterúr felé.
Kérdés nélkül fordult meg, majd óvatos léptekkel, ügyelve az egyensúlyára, melyet fegyver nélkül sokkalta könnyebben talált meg, bár eleinte furcsa volt számára, s aprót inogott is a kötélen, mindenesetre hamar hozzászokott a könnyelmű léptekhez és egészen hamar elérte a kötél végét, ahol megkezdte az egész egyensúly gyakorlatot. Onnan lerugaszkodott a fegyverért, hogy aztán leporolva, ruhájának ujjával megtörölgetve pengéjét fényesebben csillogjon, mint újkorában, s aztán visszafelé is végigcsinálta ugyanezt, kiismervén a kézben a fegyver egyensúlyban lévő trükköt.
Visszatérve a kötél közepére ismételte meg az előbbi vágó mozdulatot, sokkal lassabban és óvatosabban, hogy elkerülje az iménti botlását, eme mozgás szerint, lassacskán előredőlve jobbjára helyezve súlypontját, hogy ezáltal ne billenjen ki egy irányba sem, ahogy a Mesterúrtól is láthatta, mint megoldás.
- A magasságtól való félelmet még nem találtam meg, Mester. ^-^ – mosolyodik el, oldalra billentett fejjel, miközben megismétli ismét a vágást, s csodálva nézi a profi elkerülést az úrtól. Annyira le van nyűgözve, s annyira irigy! Szeretne ő is ilyen fantasztikus lenni! De, mint megtudta a titkot, az még messze van, ha valóban rengeteg gyakorlást igényel, s ő szeretné alap harcművészetét is áthozni a magaslatokba… valóban sokat kell ezzel foglalkoznia. De biztosan megoldható valahogyan! Vajon Desmond-apu megengedné neki, hogy felállítson a toronyba egy ilyen magaslatokban húzódó kötelet, hogy a Mesterúr tanácsát betartva tudjon gyakorolni?
Az ismételt meghajlást látva most jobban szemügyre vette az úr tartását, nem halaszthatja el az újabb esélyt, mivel ismét megkísérelheti ezt a műveletet! A fegyvert, amit az imént szedett össze a földről, ő maga is a háta mögé veszi, ahogy az úr is csinálta. Ahogy lehajolt most is megimbolygott és megvolt az esélye, hogy kibillenjen oldalra, de nem úgy, mint első alkalommal. S mivel nem akart erre esélyt adni, de sikerült végrehajtania! Nem volt olyan mély meghajlás, mint első alkalommal, nem is a legtökéletesebb, de neki ez is megfelelt most. Alsó ajkába harapva, hevesen dobogó szívvel igyekezte visszanyerni egyensúlyát, s visszafelé, amint sikerült stabilan megállnia, lassabban visszaegyenesedni, nehogy most is fennálljon az esély arra, hogy lezuhanjon.
- Köszönöm, Mester! ^_^ – kísérel meg egy, Ivela-anejától látott mosolyt, de sajnálatos módon még mindig nem sikerült neki ugyan úgy. Sebaj, majd gyakorolja, mint a kötélen való mozgást és legközelebb, ha találkozik az úrral megfelelően fog meghajolni előtte, a veszélyes zuhanás fennállása nélkül! *-*

Spoiler:

Flavia: Nem egy egyszerű tréningbe kezdtél, de a kitartás és a bátorság idővel elég lesz, hogy mesteri szintre emeld képességeid. Jutalmad 1000 LP, amiből egy pontot pusztakezes harcra, egyet pedig fegyveres harcra kell tenned.

Viclyn: Második edzésed, ezt pedig 500 LP-vel jutalmazom.