*Minden útnak van eleje és egyben vége is. Minden időnek van eleje, és folytatása is. Ha meg kéne mondanom, hogy én éppen melyik részén állok ennek, akkor azt kellene mondanom, hogy egyiken sem. Hiszen minden oly' bizonytalannak tűnik, mint egy pontba ömlesztett tinta, amely sosem tudja, hogy éppen melyik oldalon fog lecsöppenni. Nagyjából ugyanezen a szinten állok én is az elkövetkezendő időket illetően. Csak egy tinta leszek a lapon, s majd a végén megmondhatom, hogy milyen foltot is hagyok magam után.
Egész nap tanultam, kemény idők voltak ezek. Malazaar-sama egy pillanatig sem hagyott pihenést, mi után felébredtem. mindig megtalálta a módját, hogy a tanulás a lehető legjobb legyen. Én mindig csodálkozó szemekkel figyeltem, ahogyan a hatalmas mágus legendákat mesélt az Abyssról, meg varázslatokat mutatott. Sok- sok hasznos dolgot tanított meg, de még mindig nem tudom, hogy menni fog e. Nem szeretnék elbukni, legfőbb vágyam jelenleg, hogy Viclynnel tarthassak ezen a megpróbáltatáson. Nekem nincsen más, csak ő. Akkor nem arra kellene törekednem, hogy vele mehessek? Remélem menni fog, habár eléggé bizonytalan vagyok ebben. Félek attól, hogy miylen próbát tesz elém. Vajon sikerülni fog? Vajon vele mehetek majd, s nem fog elutasítani? Szeretnék megfelelni, szeretnék vele lenni azokban a pillanatokban. Pontosan azért, mert nekem elmondta, hogy mi a helyzet. Én azt hiszem tudom, hogy az neki rossz, hogy oda kell mennie. Csak is aggódva pillanthatok, bármennyire is erős én féltem. Én félek, hogy elfogom veszíteni; én nem akarom elveszíteni! Addig tanultam, míg el nem aludtam mögötte és addig, míg elmém befogadta az információkat.
Órák elteltével egy íróasztal mögött ébredek a könyvtár egy elcsépelt szegében. Riadtan hőkölök hátra székemmel együtt, melynek hatására csattanok egyet a padlón. Kisebb sikkantás keretében ugrok talpra, hogy konstatáljam a tényt, késni fogok. Viclyn, ugye ezért nem zársz ki? T_T Ugye, ha oda érek még megcsinálhatom a próbát? T_T Mélyen könyörgök minden szenthez, hogy ne legyen mérges rám, amiért elkéstem. Sikerült megint mindent elrontanom, ráadásul nem is tudom hogyan javíthatnám ki. Én az Abyss hatszázhatvanhatodik bugyrára való vagyok igaz? Nagyot sóhajtozok, mi alatt sebesen térek ki az Insignisből, át az erdőn és végül a múzeum. Már olyan gyorsan ide találok, szerencsére most nem tilosban járok. Sőt, el is késtem, ami szégyenletes ahhoz viszonyítva, hogy bezzeg mikor nem szabadna, akkor nem kések. >.> Nem értem magamat, és utálom is, nem akartam elkésni T_T*
- Viclyn..bocsánat..én..én..tanultam T_T *Hebegek habogok az érkezésem késését illetően. Egészen addig a pillanatig űzöm, míg a szemeibe nem pillantok. Súlyos némaság lesz rajtam úrrá, s a komor eső felhők láthatatlanul fejem fölé emelkednek szórványos könnyeivel. Lehajtom fejemet, s csendben követem mindazt, amit mond. Megharagudott rám, ráadásul olyan kemény. Ilyenkor nem szabad megszólalnom, mert akkor nagyobb gondot csinálok, mint kellene. Csak reménykedve kapaszkodok belé, s pillanatnyilag le is hunyom szememet. A lebegés, közelléte, illata..minden hirtelen olyan mese szép lesz. Ám ennek a világnak is vége szakad, ahogyan elindulunk azon a rejtélyes úton, amit nem szeretne nekem megmutatni. Vagy legalább is nem tette volna, ha én nem azt kívántam volna. Bárcsak a kívánságom teljesülne! Még soha nem volt lehetőségem igazán kívánni a szervezetben. Ha teljesülne, boldog lennék? Milyen érzés lehet, hogy egy kívánság beteljesedik? A könyvek sajnos erről nem írnak semmit, e miatt nem is tudnék semmit sem mondani róla, ha megkérdeznék. Én azt akarom, hogy sikerüljön, mert akkor teljesülne és tanulnék. Megtudnám mondani, ha valaki megkérdezi. *_* Viclynnel akarok menni, vele szeretnék lenni és meggyógyítani az Abyssban.
Rémülten torpanok meg mellette, s valóságosan megijedek viselkedésére. Nagy szemekkel nézek bele szemeibe, s hosszú pillanatokon keresztül egyetlen árva szó sem hagyja el ajkaimat. Ez azaz a pillanat, amikor nem mondhatok mindent csak úgy. Annyira más most, annyira látom..nem akarom.*
- Amilyen szerencsém van úgy sem állom ki a próbád. De azért, részt szeretnék ám venni rajta, hogy lásd én tényleg szeretném. *Rámosolygok kedvesen, s melegen. Pedig belül mélységes remegés, kétségek gyötörnek. Félek mindentől, még attól is ami oda lent várhat. Csak azt tudom, hogy most a szabad és nem szabad csak részben létezik. Most azt akarom, hogy Viclyn végre büszke legyen rám, és elvigyen. Tán teher vagyok tudom, de majd nagyon igyekezek, hogy sikerüljön küldetése. Lejjebb lépek, s szorosan megölelem őt úgy, mintha utoljára látnám.*
- Csak..csak engedd meg, hogy higgyek abban, hogy sikerülhet. Kérlek engedélyezd ezt a számomra, mert én igyekszem. Nem vagyok nagy boszorkány, vagy mágus, csak egy ostoba lány vagyok, de én szeretlek Viclyn. Én azt szeretném, ha..veled mehetnék. *Remegő hangomon nem észlelhető, hogy mást szerettem volna neki mondani. Számomra ez egy elvi kérdés is, mert ha nem sikerül, az nekem egy irányelv is. Ha nem sikerül, akkor csak azt tudom, hogy továbbra is hasztalan vagyok. Bár nem változtat semmin, így se úgy se leszek olyan, akit szívesen elvinnének egy küldetésre. De ez most többről szól, próbálom értelmezni ezt.*

*Talán az út sosem lesz könnyű. Ez a világ, melybe belecsöppentem nem tartogat számomra kiskapukat. Csak egy kicsiny lény vagyok a nagyok mellett, s segéd kezemet nyújthatom a megroppant lelkeknek. Egy gyógyító vagyok, az Insignis Reliquia gyógyítója. Évek ideje alatt rá kellett jönnöm, hogy ez a feladat az egyik legnehezebb. Sokan nem érthetik, mégis mi vezérelhet. Minek okán foglaltam el helyemet egy ideje már Viclyn Do'ana mellett? "csak egy gyógyító vagy", "Te csak egy gyenge nő vagy", "Védd meg Illiamet, védd meg a gyógyítót". Ugye minő szánalmas szavak ezek? A lelkemben, a szívemben fájdalom és rettegés uralkodik. Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok, de azt már igen, hogy miért. Én gyógyítok, meggyógyítom azokat, akiknek szükségük van rám. Nem érzem magam nagynak ezért, de azt már én is tudom, hogy miért? Viclyn mellett azért vagyok, mert az ő lelkében találtam meg azt, mi belőlem hiányzik. Felleltem benne azt a hangulatot, amitől én igazán nem érzem önmagam üresnek.
De mi volna akkor, ha ismét elveszteném? Mi volna akkor, ha ismét üresnek érezhetném magam? Nem akarok többé nélküle létezni. Csak azt tudom, hogy vele akarok menni, hogy meggyógyíthassam. A fájdalom és a megkínzás küszöbén állva úgy döntök, hogy nem akarok félni az elkerülhetetlentől. Vesztés idején én magam is veszteni akarok, Ő érte. Tán többször nézhetnek mások őrültnek ezért, de hozzá szoktam már, hogy fejemet csak is lefelé szeghetem. Az én nevem még mindig Illiame, amit tőle kaptam. S ennek értelmét igazából csak mi ketten tudhatjuk. Nem volna különösebben érdemes visszakozni érte, csak annyit kell tennem, hogy megpróbálok bizonyítani ezért. Mikor pedig szemeimbe tekint, én csupán szendén pillantok azokba a vörös lélektükrökbe. Megtörtsége, bánata ezúttal elér hozzám. Én csupán nagy, s kerek szemekkel tudok pillantani belé. Én úgy sajnálom, úgy szeretnék neki segíteni! Úgy szeretnék csak vele lenni.. Haladunk lefelé, s lassan mintha egy temetőbe sétálnánk. A falak egyre sötétebbek, egyre veszélyesebbek lesznek. Ha egyedül lennék félnék, de a félelmet Viclyn jelenléte kiűzi belőlem. Most egyszerűen csak kiráz a hideg, ha a "halott" falakra pillantok. Félénken fogom meg Ő ruhájának szegletét, ám ekkor szemben állít magával. S csak közeledik, és közeledik. A félhomályos terem sugarában pedig még erőteljesebben hat számomra jelenléte. Az erő, amit éreztem pozitívan gyengülni kezd. A szerelem tüze kezd el pislákolni szemeimben, ahogyan egyszerűen nem tudom levenni róla a szememet. Hátra felé haladva olyan érzés keltődik bennem, mintha csak táncolnánk. S többször is, - mikor ajkai közelebb érnek hozzám - szinte már várom mikor teszi meg végre. De nem történik semmi, de a bódulatba futó állapotom mégis mosolyt fakaszt arcomra. Orra kicsiny simulása puhán irritál, ami megmosolyogtatja arcomat.*
- Igyekezni fogok, bármi is legyen feladatom. *Suttogom ez alatt az andalgás alatt. Aztán pedig rémület kerít hatalmába, ahogyan a vágyálmok szigetén állva hirtelen a valóságba szakítanak. Testem könnyű takaróként hullik a veszély zónába, s lényemet újra börtönbe zárják. Ijedten, félelemmel telien puffanok az iszonyúan forró talajra. Csak az idegi máshova figyelésem okán nem tudtam még felordítani az iszonytató környezetben. Mégis mi ez a hely, hol vagyok? Szerteszéjjel nézek, s aztán a rácson keresztül feltekintek Viclynre. Csak egy pillanat az egész, mégis aztán fájdalmasan sikoltok fel, ahogyan testemet megégeti a mellettem lévő rendkívülien forró anyag. Könnyeim pillanatok alatt fakadnak ki. Hiába is, karomat véresre kínozta le a forróság; s lassan úgy érzem, mintha mindentől fulladnék. Fel állni próbálnék, de a hely nem elég tágas. Mágiával próbálkozom, teleportálni akarok. Azonban minden visszataszít. Pillanatról- pillanatra gyengébbnek érzem magam látványosan, s amikor megszólal ismét véletlen belenyúlok a forróságba.*
- Mit kell tennem? *Összeszorított fogakkal, de aztán felsikoltok. Rémület, újra bezárva. Újra átélve azokat, amik hajdanán fogva tartottak. Klausztrofóbiám végett fejemet is fájlalni kezdem, nem csak talpamat, mit a parázs felégetett az imént. Meg aztán több helyen is éget le hajamból ez a dolog centiket. Ezúttal még az örökösen ápolt, s gondozott külsőm is teljesen koszos, s megkínzott lesz. Ruhám megannyi szege mintha fokozatosan égne le rólam. Sírok, zilálok, ordítok, sikítok. Mindemellett mégsem adom fel. Mégha fáj is, mégha elviselhetetlen is nem adhatom fel. A feladatomat szinte megváltásként várom. Bár e borzadalmak mellett mit is jelenthet a megváltás? Tán a halál? Ki tudja..*

*Az idő eltolódik, összekuszálódik, mikor az egyén tudatát sem tudva fekszik, kiszolgáltatottan. Megannyi borzadalom, emlékek kálváriája, s mérhetetlen fájdalmak után, végre elvesztettem az eszméletemet. Talán egy nap is lehet azaz idő, míg Viclyn ágyán fekszem. Több helyen megégett bőröm, hajam, s talán lelkem is, szinte izzik. Izz a fájdalomtól és a megtörtségtől, melyet Viclyn okozott. kezeivel dobott az égő kétségbeesésbe, amiből a végén valahogy csak kijutottam. Ha nem így lett volna, tán még most sem érthetnék meg valamit. Valami olyasmire jöttem rá magamtól, ami azt hiszem örökké a fejembe fog vésődni. Már csak azokat a kérdéseket tehetném fel, hogy: Miért éppen most? Miért éppen így? S mi lesz ezek után? Reszkető testtel kezdek el ébredezni. Néha, mikor felnyitom szemeimet, félhomályos szoba plafonja fogad. Hogy ettől megnyugszom-e, avagy felkavar..magam sem tudom. Amíg nem térek magamhoz, addig semmiféle érzést nem vált ki belőlem ez a tényező. Ám amint hirtelen felpattannak szemeim, szinte látványosan vörösödik el kék szemem a sötétség hatására. S mint pupilláim kitisztulnak, elemi erővel sikítok fel, miután Viclyn szavaira teljesen kitisztul elmém. Vagy is inkább azt hinném, hogy kitisztulna. Nem, ez valami más..valami teljesen máson is keresztül mentem oda lent, aminek egyértelműen még nincs vége. Az a kicsi fájdalom is, amit az ottanihoz képest érzek, heves agyi fájdalmakat okoz nekem. Kényszeresen ülök fel az ágyon, s mindkét kezemet a halántékomhoz illeszteném. Csak, hogy a tenyereim annyira remegnek, s szemeim ide-oda cikáznak, hogy szinte ez lehetetlen. Aztán hirtelen megállnak lélektükreim, és az ágytól egy távolabbi pontra pillantok, mintha csak látnék valakit ott. Valóban így van, egy régi emlékemet járom jelenleg is, amelyben egyik kedves ismerősöm látogat meg a betegszobán, mert volt egy kis balesetem. Kinyújtom a kezem felé.*
- Ne..várj..ne menj el! *Kétségbeesve, ókori nyelven szólalok fel. Készülök felemelkedni az ágyból, hogy oda szaladjak, de a testem visszaránt, s gyakorlatilag visszaesek. E behatásra tekintetem találkozik Viclynével, s végre visszanyerem tudatom. A férfi tekintetére, végre magamhoz térek, holott ennek már percekkel ezelőtt meg kellett volna történnie. Fagyott tekintetemmel követem végig Viclynt, s az a különös helyzet áll elő, hogy egyáltalán nem lehet kivenni, hogy éppen mit érzek most. Csak nézem a szemeit, csak nézem őt, és nagyjából ennyi.* - Nem megyek az Abyssba. *Teljesen általános hangon szólalok fel, aztán ismét elkap a fájdalom, remegő kezemmel halántékomhoz nyúlok.* - Az előbb..miért estem az ágyra? *Nem emlékszem rá, csak egy puffanást érzékeltem. Így keltem volna fel? Különös. Sajnos az a kamra olyannyira megviselt lelkileg, hogy gyakorlatilag jelenleg a tudatom kissé meghasadt átmenetileg. Felszisszenek a fájdalomtól, majd nagy levegőt veszek. Köhögni kezdek, ettől néhány kötésem alatt a sebeim felszakadnak. Csak ezt követően tudom olyannyira összeszedni magam, hogy végre Viclynre reagáljak. Kicsit megemelt hanggal sírom el magam, s mindkét kezemet a hasamhoz passzírozva dőlök előre.* - Tudom mit akartál megmutatni, de én ezt nem...én nem megyek az Abyssba. *Sírom el magam őszintén, hiszen jelenleg mást nem is tudok tenni. Fogalmam sincs jelenleg hogyan érzek. Talán egy kicsit lehetek rá dühös, viszont meg is tudom érteni, szánom helyzetem. Visszahajolok, s könnyező arcommal az ölembe helyezett tenyereimet kezdem el kémlelni. Zilált légzésem lesz.* - Szánalmas vagyok. Elmegyek innen..én most nem bírom ezt a tekintetet, amellyel rám meredsz. Nem érdekel, ha megharagszol rám..mert ezt mondom..de ezek után hagyj engem egy kicsit megnyugodni. Ne légy velem könyörtelen, mint azon a helyen, ne nézz rám úgy, mintha valami vadállat lennék. *Szinte véresre tudnám harapni az ajkaimat, amikor próbálok felállni az ágyból.*

*Mi is amit érzek jelen pillanatban? Talán némi keserűséget, de talán a fájdalmaim oly' mértékben károsítanak, hogy lényegében semmit sem tudok érezni. Egy viszont bizonyos, nem félek. Nem félek a fájdalomtól, valamiért nem félek tőle. Ez az egész, ami történt bár meglehetősen megtépázott, mégis olyannyira sokat adott nekem, hogy elképzelni sem tudom. Valamit megváltoztatott bennem, úgy érzem más lettem, mint aki voltam ez előtt a próba előtt. Nem feltétlen gondolhatok itt arra, hogy elvesztettem volna önmagam, csak éppen szememet nyitották fel az imént. Ettől pedig azt hiszem, a fájdalmat is jobban bírom tűrni, s várni arra, hogy elmúljon.*
- Értem. *Olyan átható szürkeséggel konstatálom a tényt, hogy ellátott, mintha csak egyszerűen a lelkem foszlásnak indult volna. Valójában pedig nem így van, csak jelenleg még mindig érzem bőrömön azokat a dolgokat, amik értek. Ezek mellett meg mit számít, ha szoros a kötésem, vagy az, hogy éppen milyen ruhában is vagyok? Hétköznapian eltörpülő dolgok, pedig tudom, hogy ezek nélkül nem épülhetnék fel. Most még sincs bennem az a gyógyító ösztön, hogy mindent ellenőrizzek. Kissé még kábának érzem magam tőle. Csak úgy rápillantok, amikor visszanyom az ágyra. Vajon van-e joga ahhoz, hogy hozzám érjen? S nekem ahhoz, hogy rá nézzek? Életben maradhat-e ez a kapcsolat ezek után? Azért egy kicsi didergés elkap odabentről, s szánalmas pillantásom egy kicsit megélénkül. Hiába is hozza nekem a tálcát, én csupán eltolom. Nem akarok sem inni, sem enni..de megszabadulni a fájdalomtól sem. Ez igen különös lehet, hiszen általában a beteg szinte sopánkodik egy kis fájdalomcsillapítóért, én pedig egyenesen eltolom ezt magamtól. Miért is dobnám el magamtól azt az érzést, ami eddig is végig kísért az utamon? Milyen ironikus, hogy eddig észre sem vettem, mennyire nem változott a helyzet. Csak éppen most nem csak lelkem, de testem is képes arra, hogy több sebből vérezzen. Nem kell nekem a fájdalomcsillapító, nem kell nekem semmiféle alternatív megoldás a helyzetem kiküszöbölésére.*
- Most szívesen megütnélek, de azt mondtad, hogy megölsz, ha megteszem. *Gondterhelten simogatom egyik kezemmel homlokomat, majd láthat idegességgel pillantok fel rá. A válasza számomra egyszerű képtelenség. Ami pedig szokatlan, hogy milyen közlékeny lettem, de legalább előbb mondom a véleményem, gyakorlatilag gondolkodok, mielőtt cselekednék. Valóban megütném egy okból kifolyólag, s pillanatnyi feszült csend után tájékoztatom is róla, hogy miért.* - Akkor most én adok választási lehetőséget Viclyn. Vagy visszajössz az Abyssból akár félholtra verten is, vagy többé nem látsz! *Teljesen komolyan pillantok fel rá, majd másodpercek múltán megenyhül tekintetem. Egyszerűen igazából magamra sem ismerek, haragudnom kellene rá, de én most is csak szeretni tudom őt. Gyengéd, és egyben könyörtelen is velem; de én akkor is őt szeretem.* - Megütni meg azért ütnélek meg, hogy verd ki a fejedből azt, hogy én most haragudni fogok rád. Inkább akkor haragudnék, ha ezek után még lenne merszed ridegen tekinteni rám. S kimondom én magam, nem kell úgy nézni rám..igen gyenge vagyok, és? Mi van akkor, ha az vagyok? Én döntöttem úgy, hogy bemegyek, de azt is én döntöttem el, hogy ki jövök. Én döntöttem, végre én döntöttem. Én döntöttem úgy, hogy gyenge maradok. Szánni lehet, utálni lehet..lényegtelen, én akkor sem fogok megváltozni. Én akkor is itt foglak várni a felszínen, hogyha majd megjössz a támaszod legyek. *Nézek mélyen a szemeibe, hogy ne kelljen még egyszer elmagyaráznom neki; egyébként is fáj a fejem. >.> *

*Kimásztam a pokolból, s most végre kicsit megnyugodhatok a dolgokat illetően. Habár fájnak a sebeim, és fogalmam sincs hogyan fogok felépülni, ennek ellenére a legnagyobb jó, hogy látom az arcát. S nem is úgy tekint rám, mint percekkel ez előtt. Valami olyasmit mondtam neki az imént, ami igazából evidens. Hiszen, ha nem jön vissza nem is fogjuk egymást látni. Hiába is mennék utána, nem ismerem az Abysst ahhoz, hogy túléljem addig, míg megtalálom Őt. Jöjjön csak vissza félholtra verten is, ha már kiálltam a próbáját. Remélhetőleg nem mindhiába mondom neki most ezt. Azt akarom, hogy visszajöjjön, és végre lezáruljon az életében az a korszak. Lassan tényleg eljutok arra a pontra, hogy nem számít hol, és mikor, én vele szeretnék lenni...feltéve, ha hagyja ezt nékem. Egy dolog viszont elgondolkodtató jellegű a számomra. Volna itt valami, ami meglehetősen megkavarta most az érzékeimet. Egy valami nem igazán stimmel. S míg érdeklődve kémlelem a körte hámozását, addig rá is térek erre a témára.*
- Viclyn..az a baba az nap éjjel meghalt. *Egy merő tényt közlök vele, s majd egy pillanatra oda akarok nyúlni hozzá, hogy megfogjam a csuklóját, azonban maga a mozgatás is fájdalmas a számomra. Így aztán nem próbálkozok, mindössze csak felnézek rá, hogy tudjam az arcának reakcióit. Habár Viclyn a megtévesztésben is gyakorta jeleskedik; azért remélem, hogy én már annyira ismerhetem, hogy egy-egy mimika rángás mit is jelenthet.* - Kit viszel az Abyssba helyette? *Egy rendkívülien fontos kérdést teszek fel neki. Hiszen így, hogy az a baba meghalt, egy másik lelket kellene vinnie, vagy nem? S ugyanakkor ott van az a tény is, hogy hogyan zárja bele a kőbe? Tán volna itt egy- két dolog, amiről nem tudhatok? Aggódom, hogy nem fog neki sikerülni. Bármennyire is tudom, hogy Viclyn erős, én aggódom érte, mert szeretem. Ez egy olyan folyamat, amit nem védhetek ki. Tehát ahhoz, hogy egy kicsit megnyugodjak, muszáj kérdeznem tőle. Mondjuk biztosan nem szeretheti ezt a tulajdonságomat, de én szeretném tudni, hogy mit, és hogyan. csak így tudhatom, hogy végül is mire számíthatok.* - Mesélj nekem kérlek az Abyssban történtekről, s arról, hogy hogyan szabadultál. *A lehető legrosszabb kérdést tehetem fel neki egy ilyen alkalommal, viszont talán a mostani körülmények mellett nem fog annyira makacskodni. Végtére is, teli vagyok égési sérülésekkel, így talán nem fogja azt mondani, hogy nem. Szeretném, ha szabadna tudnom. Amúgy is, hogyan legyek gyógyítója, ha így is keveset tudok róla? Hogyan szerethessem őt igazán, ha még mindig nem ismerem teljesen? Minél többet tudok róla, annál jobban bizonyosodik meg bennem, hogy ezek nem változtatnak a tényen, hogy szeretem; inkább a hozzá állásomon, mert tudom, hogy nem rosszindulatú. Legalább is a jelenlegi gerilla akcióját nézve, Viclyn a maga módján most ápol engem. S milyen jó érzés is, ahogyan ajkaimhoz érinti a gyümölcs szeletet, ahogyan rám pillant. Ez olyan gesztus, aminek nem tudok ellenállni. >.> Lassan, először résnyire nyitom a szám, s aztán megérezve a gyümölcs illatát...mohón bekapom. De nem csak a gyümölcsök sikerül, hanem a ujját is, így ajkaimmal teszek arról, hogy a zamat ne hogy ott maradjon. Észre sem veszem, hogy ebbe mennyi érzékiséget, és érzelmet vetek bele. Mert a mohóság ellenére roppantul vigyázok arra, hogy ne sértsem fel kezét, hogy ne ártsak neki, hogy ez csak egy ártatlannak tűnő mozzanat legyen. Eszegetek, nem túl gyorsan, de eszegetek.* - Fáj a kezem, meg a.. *Cuki, szenvedős fejet vágok mi alatt elsorolom neki a hosszú listát, hogy mi bajom van. Mondjuk aztán egy pillanatra felfelé nézek.* - Inkább mondtam volna, hogy mim nem fáj. *Kuncogni kezdek, ami átmegy egy rohamban jövő köhögésbe. S hosszas köhögés után éppen valamit mondani akarok, erre egy gyógyszert illesztenek a számhoz. Egy sosem látott fintort vágok.* - Áá jó, akkor inkább lenyelem, csak.. *Nagyon savanyú képet vágok, mikor sikerül lenyelnem a gyógyszert. Azonnal a teámhoz nyúlok, hogy leküldjem a gyógyszert. Az ízek most egészen máshogyan hatnak rám. Csak ekkor lesz lehetőségem kicsit körbe pillantani.*
- Így kéne berendezni a szobádat is az Insignisbe. *Rekedt hangon elmélkedek a dolgok felett. Szépnek találom még mindig azt, ahogyan elrendezgette itt a dolgait.* - Maradjon ez a kettőnk titka, jó? Nem értik miért állítottál ilyen próba elé, ne nézzenek rád csúnyán. *Bámulok magamra egy kicsit, hűű de elvesztem ebbe a ruhába.*

*Kétségtelen, hogy egy pillanatra az én fejemben is megfordult ama kép, amit jelent az, hogy az ujjával szórakozok. Ennyi rossz után próbálnék mosolyogni erre, azonban nem megy. Bármennyire is jó érzés, miután megeszem a pirulát is, ajkamat simítja meg; nem megy. S hogyan is mehetne, mikor ilyen dolgokat mesél nekem? Sajnos a legnagyobb gond, hogy én mindezek hátterét jobban ismerem, mint ő maga. De hogyan is mondhatnám el neki, hogy egy jóslat miatt került az Abyssba? Hogy valójában nem is ő tehet róla, hanem bátyja Kronar? S aztán igazából az egész történet..Nem, nem mondhatom el neki. Nem lehetek vele kegyetlen, inkább óvom ettől, ha már úgy sem fontos. Hiszen Ő már itt van a felszínen, és a múltja többé nem kaphatja el. Legalább is, ami azt illeti, feltehetőleg többé nem megy vissza Menzoberranzanba.
Egyszer azonban, még a Nemesisben láthattam meg jelét annak, hogy neki hiányzik. Ha nem így volna, nem lett volna latex..sem egyebek. Tán még mindig kétségek közt vergődhet, hogy hogyan is vagyok én jó neki és ő is saját magának, vagy mindenki másnak. Viclyn esete roppantul bonyolult, s leginkább azt sajnálom a legjobban, hogy én még mindig nem vagyok elég jó. Még mindig nem érzem magam elég jónak ahhoz, hogy mellette lehessek. Hiányzik belőlem valami ugye? Hiányzik, amitől a legjobb lehetek. Ezt a hiányt pedig nem én, hanem Sharwyn tudja neki betölteni. Legalább is eddigi tapasztalataim szerint így van. Néha felöltődik bennem olyan gondolat, hogy vágyakozik a nő után, vagy csak azután az oltalom után, amit én nem adhatok meg neki. Ilyenkor mindig egy könnycsepp hull le az arcomon, akárcsak most is, míg ő oda bent van a fürdőben. A sebeim fájdalmai enyhülnek a gyógyszer miatt, sőt szinte nem is érzem, de a lelkem még mindig él a kétségbeejtő gyötrelmek miatt. Mert ezek után hogyan is leszünk? Ha visszatér az Abyssból, akkor vajon én rám, vagy Sharwynnra vágyik majd? Az a nő volt ott, amikor a felszínre jött. Ő mutatott meg neki mindent, és ő segített neki..nem én. Így hát lenne oka rám vágyni, megannyi feltépődő seb után? Nem nyúlok az ételhez. Minden étvágyam elment e miatt a gondolatmenet miatt, hogy nem vagyok képes bízni magamban. nem vagyok képes hinni a kapcsolatunk erősségében. Ez pedig valójában teljesen érthető, ha belegondolok, hogy Viclyn élete során mennyi nővel volt. S annyi nőstény után Sharwynn volt az első, akihez valamilyen szinten ragaszkodni is kezdett. Én csupán egy töltelék voltam, vagy vagyok is ebben a folyamatban.
Fogalmam sincsen arról, hogy Viclyn nekem mit köszönhet. Ugyan mit adtam én Viclynnek, amiért jobban ragaszkodna hozzám, mint bárki máshoz? Én csupán meggyógyítottam a fizikai sérüléseit, és elláttam. Fürdővíz, masszázs, étel. Szerettem őt, és igyekeztem az ágyban is megadni neki mindent. De a lelki gyógyítója sosem én voltam...nekem sosem hagyta igazán. Az Abyss után pedig én így hogyan legyek a támasza? Komolyan kezdek kétségbeesni a dolgokat illetően. Ezért is kezdek el lassan, de járkálni a szobában a berendezésekben kapaszkodva. Amikor érzem, hogy a fejkötésemmel baj van, -talán a mozgás miatt is átázhatott - kutakodni kezdek fásli és kötszer után. Nem voltam itt annyit, hogy tudjam hol is található. Bár egyszer mintha már Viclyn említette volna, de nem emlékszem. Első alkalmakra sikerül egy- egy ruhás szekrényt betalálnom, csak míg aztán egy olyan szekrényt nyitok ki, ami megragadja a figyelmem. Iratokat vélek felfedezni. A fürdő irányába pislogok, s mivel Viclyn még javában csurgatja a vizet, így kíváncsiságom miatt megkísérlem az egyiket elolvasni. persze nem akarok én tolakodónak tűnni vagy bármi, csak éppen..kicsit kíváncsi vagyok. Csak ezt az egyet emelem ki, s rögtön belemélyedve tápászkodok vissza az ágyra, hogy elolvassam. Természetesen a kötésemről már el is feledkezem, mikor a halántékomnál már folyik le a vérem.*

*Eleinte tekintetemet mindössze a képek stílusa valamint a vonalak ragadják meg. Aztán ez is átcsap valami egészen mássá. Maguk az iratok is érdekelni kezdenek. Ezek a tárgyak roppant értékesek, s mikor megpillantom rajtuk a puszta árukat, jobbjára elsápadok. Rengetegbe kerülnek. s inkább el sem merek gondolkodni azon, hogy ez a múzeum ugyan mennyibe kerülhetett. Kicsit megilletődöm Viclyn megszólására, s elharapom ajkaimat.* - Bocsánat.. *Suttogom, s mivel nem ellenkezik, így csupán tovább olvasok mindazokról, amiket elmondása szerint alig pár nap múlva küldenek. Gyönyörű dolgok, egytől- egyig. S már- már ugye azt hinné más a drowról, hogy semmi ízlése; pedig én tudom, hogy Viclyn nagyon kifinomult mélységi elf. Valahol kicsit éppen ezért is ragadott meg, mert nem az átlag. Rengeteg aggályaim van, ami jelenleg is marcangol, csak éppen lekötnek az olvasni valók. Behunyom szemem az ecsetelésre, s ugyan fel- felszisszenek, mégis kellemesen mar a fejembe ez az oldat. Kicsit előre dőlök, s talán nem várt reakció tör ki belőlem elő. Az ölembe pihentetett égett kezemre néhány könnycsepp cseppen le, én pedig csak bámulom szüntelenül egy hang nélkül. Esik szemeimből, mintha csak az ég ontaná fájdalmát. Ilyen nagy fájdalommal pedig nem rendelkezhet az ég. Nem nézek fel rá, fel sem merek nézni Viclynre. Még jó, hogy az iratokat félre tettem, mielőtt még olyanok lettek volna. *
- Köszönöm..Senger Viclyn. *Úgy hívom, mint régen. Hiszen egyszer ő mondta nekem, hogy hogyan is hívjam. Ámbár ennek a kifejezésnek most sokkalta mélyebb jelentése van. Bármennyire is szeretném ezt a jelentést megosztani vele, jelenleg szóhoz sem jutok. Némán könnyezem, akárcsak az árva eső, amelyet csupán az ég érthet meg. Mi is volna az, amiért sírok? Magam sem tudom, csak úgy jön, mintha muszáj lenne neki. Aztán felnézek rá, és csak bámulom vörös íriszeit. Nézem őt, próbálom meglátni őt, de semmi nem megy. Homály lepé el tekintetem, a homályban leledzem. Keserű derű fog el, magam előtt megtörten fonom össze karjaim. Nem, egyszerűen nem megy. Nem tudom elfogadni azt, hogy ő az Abyssba megy, sem semmit. Nem egyszerűen nem megy, viszont nem is akarom már ezzel terhelni, úgy hogy meg sem szólalok. Hosszú perceken keresztül meredek rá, míg aztán csak megölelem őt, vagy is oda bújok hozzá. De csak óvatosan, látszik rajtam, hogy azért jelenleg fájnak az ilyesfajta megmozdulások. S mikor kicsit megnyugszom, illatát beszívva, akkor szólalok meg ismételten.*
- Remélem a gyermek azért feltalálja magát a szobámban. Még mindig haragszol, amiért őt kértem a Nemessisben? *Pillantok fel rá, mert érzem, hogy Viclyn még mindig nem barátkozott meg vele. Pedig kedves gyerek, mára már szerencsére megtanultam vele kommunikálni nagy nehezen. Azóta meglehetősen szorgalmas, habár gyakran képes vagyok elfelejteni, hogy ő a szolgám és nem a gyermekem. Megszerettem.*

*Megkönnyebbülten konstatálhatom a tényt, mely szerint nem haragudott meg azért, hogy azt a gyermeket választottam. S hogy miért is hoztam fel neki ezt a témát? Nos, ezt magam sem tudom. Tán reménykedtem abban, hogy a témaváltás majd jót tesz neki, de igazából tévedtem, hatalmasat. Mert egyszerűen még mindig nem hagynak nyugodni a gondolatok, amik kihathatnak a jövőmre nézve. Vagy így, vagy úgy cselekednem kell. A nősténye vagyok, azonban én most rá akarom venni magamat egy hatalmas döntésre. vagy is egyetlen dologra, amit nem tudok kimondani. Hiába is távolodom el tőle, csak úgy mardos valami belülről, megállíthatatlanul. Ez a lelki kín pedig könnyekben fejeződik ki. Kicsit hátrébb ülök tőle, hogy arcomat ne takarjam előle. Teljesen mindegy, hogy mennyit szégyenkezek előtte, e miatt. Ha neki így volna a jobb..lényegtelen.*
- Viclyn..menj el Sharwynnhoz..*Nem vártan csattan ki belőlem, míg aztán fejemet egyenesen lehajtom. Nyomorultnak érzem magam, amiért ezt kell neki mondanom; s még nyomorultabbnak fogom, ha valóban meg is teszi. De ha így is teszi, én voltam az, aki mondta neki. Gyakorlatilag én már előre kínzom magamat a dolgokkal. Nem tudom mi tévő legyek a kettőnk ügyét illetően, de egyet tudok: így nem mehet az Abyssba. Látom, tudom, érzem rajta, hogy rosszul van..de én ebben nem tudok neki segíteni. Igen, valóban hagynám, hogy kárt tegyen a becsületemben, ha azzal jobban lenne, és így túlélné az Abysst. S hogy utána mi lenne? Fogalmam sincsen. Viszont azt is tudom, hogy nekem igazából már oly' mindegy, Minden olyan idegen számomra, sokszor nem érzem a kapaszkodópontom, és az emlékeimet sem tudom. Csak egy üres lény vagyok,aki tiszta szívéből szerelmes. De gyakorlatilag hiába is ragaszkodok Viclynhez, ha ő nem érzi magát jól. Nem kötelezhetem arra, hogy velem legyen, ha van más, aki mellett újra felélénkülhet. Én pedig..én pedig igazán nem számítok; ezt már sokan megmutatták nekem.*
- Én nem tudok neked segíteni. Kevés vagyok, nagyon kevés. Ne mondj semmit..csak menj el hozzá, a többit rád bízom. *Szavaim mélységesen, és fájdalmasan hangoznak. Kicsit össze is húzom magam, és csak nézek magam elé tehetetlenül. Mit is számít az, hogy én mit is akarok? Ennek így semmi értelme. Én már nem tudok mit tenni azért, hogy jól legyen. Nem tudom hogyan kell...pedig még a parázsba is képes voltam beleegyezni csak is azért, hogy küzdjek érte. De mindezek eltörpülnek azok felett, amit ő érezhet.* - Nem én vagyok az, aki tud neked segíteni. Próbálhatom, de én ehhez nem érek semmit. Rád hagyom, hagyom, hogy mit csinálsz vele...csak..legyél jól. *Potyognak könnyeim, s szemeimet kezeimbe temetem. Mindenem fáj, mindenem fáj, de legjobban a szívem. Olyan érzés, mintha csak valami kést forgatnának meg bennem, s lassacskán tépődne ki a helyéről. Habár ezek mellett sem tudhatom, hogy Viclyn éppen hogyan is érezhet. Nem tudhatom mit gondol, vagy mit akar. Sosem lehetek abban biztos, hogy neki végül is mennyire fáj; gyakorlatilag lehet, hogy még mindig nem tudok semmit róla.*
- Ő majd meggyógyít téged, ha már én nem tudlak.. *Nyöszörgöm némelyest. Nem, ez egyáltalán nem szokványos kifakadásom, mert jelenleg semmiféle féltékenységi rohamot, vagy egyebet statuálok. Egyszerű és őszinte fájdalmat, valamint kétségbeesett kérelmet tanúsítok. Hogy mennyire is kétségbeesjő ez nekem..talán sosem érezhettem még ilyet. Ismeretlen ez az érzés számomra, de azt tudom, hogy a lehető legfojtogatóbb érzés. Tudom, hogy jót tennék vele, tudom, hogy ez az áldozat hatalmas lenne...de milyen áron?*

*Mindig is bennem volt ez a gondolat. Mindig is bennem volt az, hogy kevés vagyok. Sosem tudtam magamban igazán bízni ahhoz, hogy tudjam, én megadok neki mindent. Én a földet is képes lennék megmozgatni érte azért, hogy jól érezze magát. Talán egy eltémferedett, szánalmas, ostoba félvér vagyok...de sok helyen ismernek. Sok helyen hálásak nekem, s ez a sok hely mind- mind segítene nekem, ha megkérném rá őket. Csak éppen sosem tudtam, s nem is tudom mikor kéne ezt igénybe vennem. Mikor kéne tudnom, hogy most szükségem van, s ha így lenne, valóban segítenének-e? Nem tudhatok semmit, ahogyan azt sem, hogy ennek a fojtogató érzésnek mikor lesz végre vége. Mikor szabadulhatok fel, és úgy ölelhetem meg őt, hogy tudom én vagyok a legjobb. Szinte remegek a gondolattól, hogy talán tényleg elmegy hozz, és akkor majd megcsal. Igen, félek ettől. De ugyanakkor bízok is abban, hogy marad.
Valamikor régen, még a kapcsolatunk elején is már éreztem, hogy nekem Viclyn adja a biztonságot. Ha én ez mellett változtam is valamicskét, két dologban sosem hazudtam neki. Az egyik ilyen dolog volt az iránta érzett szerelem, a másik pedig az, hogy én mellette érzem magam biztonságban. Nem számított, hogy milyen baj ért, nem számított, hogy mennyire aláztak meg..nem számít az, hogy. Itt viszont már nem számíthatnak ilyen dolgok, nem helyezhetem ezeket előtérbe, ha látom rajta, hogy rosszul érzi magát. Fájlalom, hogy nem tudok neki segíteni. Ama véleménye, amit pedig kifejt nekem, egyszerűen szinte falhoz vág. Hiszen ez egyáltalán nem igaz, teljesen félre ért. csak éppen még azt nem tudom, hogy miképpen javíthatnám ki a kommunikációs hibámat. Remegve nézek fel rá.*
- Egyáltalán nem erről van szó. *Remegve mondom neki. Egy cseppnyi indulatot sem merek belefecskendezni, mert attól félek a legjobban, hogy akkor végleg megharagudna rám. Pedig most sem vezérelt rosszindulat, csak lehetségesen félre értelmezte. Vagy inkább én álltam volna elő egy igazán rossz ötlettel? Mélyen elgondolkodok, míg könnyeim potyognak az idő kereke pedig csak forog, és csak forog a maga medrében.*
- Hogyan fejezzem ki magam, hogy megértsd végre? Én félek, roppantul félek. Rettegek, és szinte megfojt ez az érzés..érted? Bármit mondok neked, bármennyire is bizonygatom, hogy nincs baj veled..folyamatosan rosszul vagy. Hiába is próbálod leplezni, azt hiszed nem veszem észre? Azt hiszed, nem látom rajtad, hogy rosszul érzed magad a bőrödben? Nekem az fáj Viclyn, hogy nem tudom hogyan segítsek. Nem tudom, hogyan tegyek jót.. Itt vagyok, szeretlek..megteszek érted szinte bármit, de semmire nem megyek vele. Te ugyanúgy rosszul érzed magad. Van fogalmad arról, hogy ez nekem mennyire fáj? Én..én most is. Én képes lennék arra, hogy áldozatot hozzak azért, hogy te jobban légy. Mert nem vagyok annyira buta, hogy tudjam, ha arra a helyre mész ilyen állapotban..nem fogsz visszatérni. Így inkább a folyékon parázsba dobom tudod..az egyszer már tönkretett becsületem, csak hogy visszajöjj. Azt akarom, hogy visszagyere az Abyssból, ezért pedig bármiről le tudnék mondani..akár az életemről is. Mert te talán nem tudod, vagy nem is érzékeled..de nekem te legalább annyira fontos vagy, mint a saját életem. *Felállok.* - Visszakozhatsz, vagy bármit mondhatsz, nekem sosem volt mindegy, hogy milyen állapotban vagy. Tudod én belőled merítem az erőmet nap, mint nap. Én csak akkor mosolygok, ha te jól vagy. Csak akkor jó a közérzetem, ha itt vagy velem. Csak akkor vagyok nyugodt, ha látom, hogy amit teszek az nincs mindhiába. De fenébe is a gyógyítással és a többi dologgal, ha annak a személynek nem vagyok képes jót tenni, aki nekem a világon a mindent jelenti. T_T *Temetem tenyerembe kezeim.* - A másik dolog amitől még félhetek, hogy nem tudom milyen lesz, ha visszajössz. Tudok-e akkor segíteni? Hiszen most sem vagyok képes, pedig már mióta a felszínen vagy. Egyedül az a nő tudott téged összeszedni tudod...félek attól, hogyha visszajössz én kudarcot vallok. Ostobaság azt hinned, hogy nincs rád szükségem. Te tudhatod a legjobban, hogy én mennyire is kötődöm hozzád...Csak éppen megint nem látod, hogy mitől is szenvedek jelenleg. T.T *Sírdogálva áradnak belőlem a szavak.* - De mondhatok én bármit is..tudom mi lesz a vége. Fogod a fegyvereidet és lelépsz. Majd hetek múltán vagy visszajössz, vagy nem. Én pedig megint magamra maradok...Én pedig lehet, hogy hülye vagyok, de nekem ilyen férfi kell.

*Azt hiszem, megtanulhattam már, hogy Viclyn oldalán sosem lesz egyszerű. Sosem dughatom majd úgy a fejemet a takaró után, hogy ő gyengéden utánam nyúlva majd megvigasztal. Sokszor érezhetem majd magam magányosnak mellette, ugyanakkor azt is tudom, hogyha velem van, teljes biztonságban leszek. Védelmezni, a maga módján pedig szeretni fog. Talán ez nem olyan kapcsolat, mint az embereké; de tudom, hogy jóval mélyebb is annál. Egymásra vagyunk utalva, s egy olyan drow, mint Viclyn...már az is kész csoda, hogy elvett feleségül. Szeretem őt, így le kell foglalnom majd magam azokra az időkre, míg ő távol lesz. Picit durci voltam, amikor megtudtam, hogy ma szeretne edzeni velem; hiszen ez a nászutunk. Mondjuk tudhattam volna, hogy a nászút is az edzésről fog szólni. Valójában nincs vele problémám, csak legalább ilyenkor félre tenné. Makacs és önfejű, még tolószékben is képes volt csak az edzésre gondolni. De nincs mit tenni, ha valamit a fejébe vesz, attól ugyan nem tántorodik el. Hiszen Ő Viclyn, vagy nem?
Némileg kiöltözve indulok meg az ódon kastély egy folyosóján. Ez a része a kastélynak kissé sötét és meglehetősen zordnak ígérkezik. A plafon szinte egészen pókhálóval fedett, s a falakon lógó festmények pedig porosak. Nem szeretem az ily mértékű rendezetlen környezetet. Amitől pedig kicsit fázni kezdek a ruhámban, maga az érzés, hogy milyen helyre is érkezem. Kik is lehetnek azok a festményen? S miért érzem magam úgy itt, mintha egy drow kastélyba érkeztem volna? Ugyan magam is drow vagyok, de sokban eltérő fajtársaimnál. A puszta személyiségem miatt is megöltek volna, hogy látják gyengeségem. Sok mindent láttam Viclyn elméjében, sok borzadalmat. Láttam Menzoberranzan gyönyörűségét, s temérdeknyi hazugságot mely igaznak minősül a páratlanul romlott szívű drowok fejében. Gyönyörű és kegyetlen hely, ahol az egyetlen túlélés a barátságban volna. De Menzoberranzanban nincs barátság, hiszen Lloth kardjai szétvágják ezt. Erre legmegfelelőbb példa a Viclyn és Kronar testvérpárra kikiáltott jóslat. Olyan, mint egy kard, ami örökké szét fogja őket választani. Muszáj megtanulnom a fegyverekkel bánni. Muszáj több lehetőséggel élnem, mert érzem, hogy egyszer nagy hasznát veszem majd. A múltjának még közel sincs vége, hiába hiszi úgy. Érzem, hogy az Abyssba tett látogatása veszélyes lesz. S a legnagyobb gond az, hogy még csak vele sem mehetek. Nem tehetek mást, mint csendben tanulok. Gondolataim alatt egész hamar megérkezek várva várt ajtóhoz, ami előtt egy szemeteszsákos vélek felfedezni. Kicsit összehúzom szemeimet a látványra, majd megforgatom szemeimet. Ez a drow mindig rendezkedik? Azok szép ajándékok. >.> Rögvest fel is veszem, s lehet, hogy kések pár percet, a zsákot elviszem a szobámba, majd visszatérek. Elég nehéz zsák, amitől megkérdőjelezhetővé válik tartalma, de ez most mellékes. Betérek a szobába, természetesen kopogás nélkül, hiszen már a felesége vagyok.*
- Vendui, Viclyn! *Különleges lejtésben ejtem ki ékes nevét férjemnek. Micsoda jelentése van a nevének.. kicsit elszomorító, hogy ilyen nevet adnak egy csecsemőnek. Mindenesetre, ahogyan beljebb lépek kicsit elfog az izgatottság. Pont Viclyn előtt nem szeretek buta és béna lenni, de érzem, hogy a mai nap nevetni fog rajtam. >.> De vissza fogom ám adni neki, csak idő kérdése természetesen. Kisebb megszeppenés kap el, amikor érzékelhetem Viclynnek azt a tipikusan súlyos kisugárzását. Igazából ez az, amitől a föld alá bírna kergetni. Noha nem azért, mert nem bírom elviselni, hanem ellenkezőleg. Ez nekem egy olyan kiállása, amiért oda és vissza vagyok. Kicsit nyitva marad a szám zavaromban, s maga a tanítása kezdete pillanatokig le sem esik. Csak állok némán, nyitott szájjal, még a szememmel sem pislogok. Egy élő sóbálvánnyá avanzsál pillanatok alatt, míg aztán leesik, hogy miről is van szó. Nyelek egyet, kicsit megrázom a fejemet.*
- Mi az, hogy a külső lényegtelen? Egy nő igenis legyen szép! >.> *Háborodok fel kijelentésén, hogy a külső nem lényeg. Hah, micsoda bugyuta gondolat ez. Már megint azzal jön, hogy minek vettem fel ékszert, vagy minek sminkeltem ki magam. Én nem vagyok olyan nő, mint akivel...na jó hagyjuk én nő vagyok, nem pedig utánzat. >.> Morgolódva pillantok az ágyon fekvő ruhára. Ennek még az anyaga is irritáló lesz a számomra. Úgy fogom magam érezni, mint valami kirakati zsákos kislány. Nem vagyok falusi és még csak zsákos sem. Ezt most komolyan gondolja? T.T A drága ruhám, a cipőm, a ruhácskám! T.T Némiképp megalázottnak érzem magam, amikor leveteti velem az összes ruhámat, hogy öltözzek át. Természetesen megteszem, hiszen legnagyobb vágyam, hogy tanulhassak. De azért ez soknak tűnik nekem. Viszont nem ellenkezhetek vele túlzottan, mert már éppen eléggé ismerem a mentalitását. Ha valami nem úgy megy, ahogyan ő akarja, akkor egyből sehogy sem menjen (mármint ami a személyeket illeti). Tehát, míg a körmeim kicsit beleakadnak az öltözetbe, elhatározok valamit magamba kompromisszum gyanánt. Szándékosan megtépem a felső részét, hogy legalább ne fojtogasson a nyaka. Ettől egy kisebb bevágást nyerek a dekoltázsomba, de mégsem olyant, mint a másik ruhámnál. A végén jó érzéssel tölt el, hogy Viclyn megfogja a kezemet és összekulcsolja azt az övével. Ám a pillanatnyi nyugalomba helyezésemet igazán jól el is rontja. Pedig el is mosolyodtam a dicséretre.*
- De...de...most nem szeretlek, ugye tudod? *Érzem, hogy a fejemben levő vérmennyiség hirtelen dagályt eresztett. Még hogy a körmeimet levágjam? Az én körmeimet levágjam? Szinte remeg a kezem, amikor az olló a körmömhöz nyúlna. Most akkor hogyan vágjam le? S ha egy kicsit vágnék le belőle? Végül is vágtam belőle nem? Ezt is tenném, de nagyon csúnyán nézne rám. Oda sem nézek inkább, csak vágom és vágom. Először nagyon furcsa nekem az érzés, hogy bármihez nyúlok, érzem az ujjaim végét. Aztán maga az érzés fura, de felemelő lesz. Ekkor tekintetem meg is enyhül, annyira már nem vagyok durcás Viclynre. De csak azért, mert tetszik, hogy érzek ilyen dolgokat is. Összekötöm hajamat, míg az edzőterembe érünk. Megint csak leköt az út alatt a kastély jellegzetességei. Egy- egy részét kifejezetten szeretném. Megvárom, hogy rendezkedjen, én addig is tekintetemmel fejezem ki, hogy ne haragudjanak rá ő ilyen. Mikor pedig beérünk végre az edzőterembe, az első utasítására még a levegő is belém szorul. Mit akar? Térdeljek le...elé? Elkerekednek szemeim. Némiképp el is pirulok, s pillanatok alatt felmelegszik testem a kétes jelentés értelmében. Remegve szólalok meg.*
- Úgy...úgy érted, hogy én..én nem bírlak...szájjal....tudod. >.> *Illiame süllyed, süllyed és süllyed el a föld alá. Szóval Viclyn nem elégedett velem? T.T Nem is azért hozott el engem, ráadásul csúnyába öltöztetett és a körmeim is. Ezt megtehette volna úgy is, hogy nem cincálja szét a külsőmet. >.> Nem vagyok jó Viclynnek! T.T Szomorú arcot vágva már el is kezdenék meghátrálni, hogy a szobámba mehessek pakolni, amikor folytatja mondatát. Ettől még jobban zavarba jövök, akárcsak a térdelésétől.* ~ Hogy én mekkora bolond vagyok! Nem is arról beszélt?! ~ *Ebben a pillanatban érzem úgy, hogy kilencven fokos dőlésben tudnék padlót fogni a butaságom miatt. Próbálok egy nagy levegőt venni és leküzdeni az adrenalin szintemet, mert én edzeni szeretnék. Edzeni, de nem szájjal való játékra. >.> Kíváncsian figyelni kezdem Viclynt, míg magyaráz. Ahogyan keresztbe teszi kezét, az emlékeztet engem a Menzoberranzani jelek egyikére. Ugyebár a drowoknál ez a béke jele, vagyis a fegyverletétel jelentése. Így egy kicsit megfogalmazódik bennem az is, hogy mennyire ravasz tett egy ilyenből kitörni s legyőzni az ellenfelet. Noha nem hinném, hogy Viclyn valaha is vetemedett ilyesmire, hiszen nagy harcos. Ezt az is mutatja, hogy képes az én szintemen magyarázni, még akkor is ha olykor- olykor félre érthetően. Valóban rá tapint a lényegre, hogy ebben az időszakban több a balesetem, mint az épségben levő csontozatom. Valahogy vonz a szerencsétlenség, ellenben Viclynt. Ő valahogy mindig győztesen kerül ki, ezért nem csupán irigy lehetek, de felnézek rá. Az a tekintet, ahogyan illethetem néha, nem csupán az őszinte szerelem jele, hanem a tiszteleté is, amit neki szavazok. Már nem vagyok fanatikus, veszekedek vele; de ugyanakkor mindig meg tud lepni új dolgokkal. Mint például most is. Ki gondolná azt, hogy egyetlen kézmozdulattal mentheted meg magad? Én nem gondoltam soha, hogy egy ilyennel tompíthatok, ellent állhatok egy-egy sérülésnek. Engem mindig is alárendeltek a világ dolgainak, így megtanultam nem ellenkezni semmivel. Azt sosem tanították meg itt az Insignisben, hogy hogyan védhetem magam.
Ezért is lehetek hálás Viclynnek, hogy ugyan megtanít védekezni, de igazából ő az aki megvéd engem. Ott lesz sok mozdulatomban a tanítása, az élete munkáját készül nekem átadni. Úgy érzem ez egy olyan dolog, aminél nem tehetem meg, hogy nem tisztelem. Mennyi harc, mennyi vér és mennyi kín állhat e mögött? Hogy erre a szintre jusson a halállal kellett dacolnia. Ha pedig ezt megtanulhatom, akkor fenébe is a körmökkel és a szép ruhákkal! Ha ez az ára annak, hogy úgy harcoljak, mint egy igazi harcos, akkor kidobom a kukába. Nekem többet ér az, hogy a férjem tanít engem, mint földi javak összessége. Már nem is gondolok a ruhámra, a körmeimre vagy ékszerekre; de sminkekre sem. Most már kezdek csak én lenni és az edzés. Ahogy megmutatja még egyszer, megértem mit szeretne elérni. Ez tán csak egy jelképes mozdulat arra, hogy nem csupán esni kell megtanulnom. Meg kell tanulnom nem félni, hogy merjek ellenkezni dolgok ellen. De ugye azt is megtanítja majd, hogy milyen mértékben ellenkezhetek majd? A mértékekkel lesz problémám olykor, kezdem ezt is előre látni. Tehát letérdelek én is a földre. Kicsit furcsa még nekem, hogy ezzel koszolok, de most nem zavar. Csak arra igyekszem koncentrálni, hogy nekem is sikerüljön, ami neki is sikerült. Mondjuk, az nekem is ésszerű volt, hogy a fejemre vigyáznom kell. Rengeteg fejsérülésest láttam már el a betegszobán, hogy tudjam azt kéne védeni. Másrészről, ha a fejem megsérül, akkor a harc sem fog úgy menni, hiszen tompulnak majd az érzékeim. Mindenesetre megköszönhetem Viclynnek, hogy mindenre figyel. Még a tartást is megmutatja, hogy ne legyen esélyem azt sem elrontani. Magamat ismerve képes lennék rá, ha nem magyarázzák el jól. Keresztbe teszem magam előtt a karomat. Ellentétes kezeimet a vállaimra teszem, s a földet kezdem el bámulni. De csak addig, míg Viclyn a gyakorlásom előtt nem mond nekem valamit.* - Nem is volt több nászutunk. *Incselkedek vele némiképp. Nem emlékszem, hogy lett volna több nászutunk, de remélem lesz majd még. Mindenesetre így, hogy elhangzott ez a mondat a szájából, ezzel egy kicsit megnyugodtam. Nem kell a külsőmmel törődnöm, hanem minden figyelmemet a gyakorlásnak szentelhetem. Az első próbálkozásom egy kicsit érdekesre sikeredik. Mindössze az egyik kezemet merem úgy megemelni, hogy kitámasszam magamat; ennek következtében kicsit felsikkantok, s bevágom a fejemet. Normál esetben már nem is foglalkoznék ezzel az edzéssel, ha nem határoztam volna el magamat. Így újból belekezdek, hogy ki tudjam tárni a kezemet.
Nem veszek észre valamit először a padlón, ami az ütéstől szabadult fel; így egy érdekes szituációba keveredek. Amikor elkezdem testemet megdönteni, egy pókot vélek felfedezni magam előtt. Pókok, s akkor tovább gondolhatom a helyzetet. Ha most nem fog sikerülni, és agyon nyomom azt az állatot, Viclyn három napig nem fog hozzám szólni. Ami pedig számomra igazán érdekes, hogy miért kerül éppen elém egy pók? Ez olyan érzést vált ki némelyest bennem, mintha pontosan a pók és a mögötte levő lenne az ellenségem, aki fölé kéne kerekednem valahogy. Egy álarcot kell magam elé képzelnem, amit akkor vetek le, amikor már nincs más választásom. Éppen az utolsó pillanatban döntöm el, hogy védekezni fogok az eset ellen. Nem akarom szétnyomni a pókot, sem azt nem akarom, hogy ijedezve esek a padlóra. Elhatározva magamat nézek egy adott pontba, míg aztán megdöntött testemnél kiteszem mindkét kezemet magam mellé. Az érzés pedig NEKEM leírhatatlan. Némiképp önbizalmat is adó, másrészről is lehetőségem van bajok nélkül újra megtenni ezt, hogy minél biztonságosabban menjen. Talán még akkor is ezt próbálom, amikor már a pók igazán elhaladt mellettem. Érdekes fordulat, hogy éppen egy olyan állat hatására sikerült a mozdulat, amit általánosságban utálok. Ez is azt mutathatja meg, hogy olykor a szükség rengeteg dolgot tesz az egyénnel. Néha, muszáj olyan dolgokba vágni önmagunkat, ami egyébként egyáltalán nem összeegyeztethető velünk. Ezt tudva úgy gondolom a tanulást tovább kell folytatnom, hogy nem csupán harcászati, de az élettel kapcsolatos dolgokat is megtanuljam. Még nem vagyok egyenrangú egy olyan személlyel, mint Viclyn vagy az apám; azonban úgy hiszem, ha eléggé küzdök.. egy nap én is lehetek olyan erős, mint ők. S akkor, csak is akkor majd visszafordulok és megvetem majd régi önmagam az önön gyengeségei okán.*

Csupán önmaga szórakoztatására végzi rutinos edzését. Csupán néhány hónapja találkozott először ezzel a harcművészeti stílussal, s az, ha valaki még neki is tud újat tanítani, igen nagy szó. Kedveli Shyntet. Mégis, irritálja jelenléte. Néha egyszerűen elege van belőle, együgyű zöldfülűként kezeli, ő pedig köszöni, nem kér a lenézésből. Az utóbbi időben tehát göthös tartással viseltet a hím iránt, nem visel el több megaláztatást. Nagyon téved, ha azt hiszi, engedni fogja neki továbbra is, hogy holmi ifjú kis senkiháziként kezelje a fegyvermestert. Nem viseli el, ha nem adják meg neki a kellő tiszteletet.
Mindezektől eltekintve azonban mondhatni, élvezi azt, hogy valami újat tanuléhat. Egészen pontosan nem az újdonság benne a lényeg, csupán maga az adneralin. Igazi szenvedélye az izgalom, nincs is annál addiktívabb drog számára, mintsem szívének heves dobogása, s újra meg újra átélni azon helyzeteket, amikor élete csupán egyetlen apró hajszálon csüng tovább. Egyszerűen hozzászokott, számára nem való a kényelmes, idilli élet. Neki nem adatik meg a nyugalom, ő élvezi azt, ha kockára teheti mindenét, ami van. Képtelen lenne úgy élni, hogy ne kelljen minden egyes éjszaka a halál karmaiból visszatáncolnia a stabil föld felé. Így járja ezt a táncot is, mondhatni, valóban a halállal járja el azt azzal az apró különbséggel, ha még lenne is oly botor és ügyetlen, félrelépne az útról, az egyetlen útról, nem esne nagy bántódása. Még mindig hátravan a végső megoldás, az egyszerű lelebegés, ha lenne oly botor, hogy elbénázza lépteit.
Puha talpai alatt szép ívben mozdul meg a kötél lefelé. Ugyan mindig lejt azon a ponton, ahol ő maga is lépked, két vége a magasban biztonságban és erősen van kikötve. Ő pedig mintha nem is kötélen járna, hanem mintha már-már természetes lenne számára, egyszer csak gondol egyet és sétát lejt a levegőben. Kétkezes, kétélű pengéjével látványos, s villámgyors suhintásokat produkál suhogó hangok közepette szelve át a levegőt, dalt fakasztva belőle anélkül, hogy másik fegyvernek ütközne. Képzeletében mégis ott lebeg láthatatlan ellenfele, s elképzelt támadásai elől táncol el, vagy éppenő maga csap le rá, imitálva ezzel egy valódi harcot. S bár látványos, akrobatikus elemeket is bőven vegyít ebbe a stílusba, mégis hiányzik belőle a kérkedés, s nem pazarolja izomzatát felesleges mozdulatokra. Legyen bármily látványos elképesztő egyensúlyérzéke, ő nem a látvány miatt csinálja. Egyszerű önfejlesztés. Valahová még neki is kell tanulnia, igaz, az ő esetében, aki elérte a tökéletességet, ez egyáltalán nem olyan egyszerű.
Elmerülve a gyakorlásban fel se figyel arra, miféle látogatója akad. Nagy hiba, máskor lehet, az életébe kerülne. Mentségére szóljon, mikor meghallja a fémes csörömpölést, azonnal megáll a gyakorlásban, s fegyverét leengedve áll meg az alatta vészesen imbolygó kötélen. Fejét oldalra fordítva méri végig a nőt, ki merészelte megzavarni. Az még egy dolog, hogy már csak azért meg kéne ölnie, mert egyáltalán sikerült ide bejutnia - igaz, a múzeum ezen része távol van attól, amit ő alkalmi menedékeként használ - , viszont látja azokat a felbecsülhetetlen értékű relikviákat, melyeket ez a tolvaj el akart tulajdonítani. Ő fizette ki azokat a kincseket, ő kereste fel őket, ő válogatta ki az értékeket. Ez itt mind az ő tulajdona. Gyűlöli az ostoba tolvajokat. Az ereklyevadászat és a sírrablás ugyebár kicsit másabb, mint az efféle aljas tolvajlás.
- Azokat most azonban visszaviszed, különben megöllek. Ha csak az egyikben kárt teszel, megöllek. - rövidn, tömören foglalja össze minden gondolatát. ez a nő annak is örülhet, egyáltalán hajlandó foglalkozni vele annyira, hogy erre utasítsa. Harmadik gondolatát, mely szerint azért is megöli, mert megtalálta ezt a helyet, csak gondolatban teszi hozzá. Túl sok energiát pazarolt rá így is annak ellenére, hogy még életben hagyta. Egyelőre. Csak lásson meg egy karcolást valamelyik imádott amforáján vagy régi kacatján, és garantálja, hogy a tolvaj ne tudja elmondani senkinek, hol is járt ezelőtt pontosan.
Szándékosan ignorálja a nő mondatait, nem érzi lényegesnek ahhoz, hogy reagáljon rá. Talán magától elmegy, ha látja, nem hajlandó foglalkozni vele. Meg persze, visszavisz minden értéket, minden kincset, ami az övé, Viclyné. Tekintete nem időzik tovább ezen a halandón, a kisujját sem hajlandó mozdítani érte. Még annyira sem, eltávoítsa fejét nyakáról. Visszatér gyakorlásához, de azért szeme sarkából azt is figyeli, merrefelé sétál el a nő a létrán át. Ha nem a múzeum felé indul el a tolvaj, hogy visszaszolgáltassa számára kincseit, akkor itt bizony nagy baj lesz. Mindemellett még arra is kell ügyelnie, úgy ölje meg, hogy ne legyen minden csupa véres. Semmi kedve takarítani egy közönséges tolvaj után.