Reggelem történetével minek untassam a népet? Belém verték, hogy korán kell kelni, hogy aztán én rúgjam szét mások seggét, ha henyélésen találom őket. Egyesek azt hiszik, hogy harc és szakémániás őrültek vagyunk, akik ki se teszik a lábukat otthonról egy üveg realitásvesztést okozó ital nélkül. Szánalmas, előítéletes csőcselék… Aztán amikor bizonyítani kell, megáll a tudás. Cselekedni képtelenek, ha arra van szükség és örülnek a lábuk között fityegő alkatrésznek naphosszat ahelyett, hogy valami értelmessel is foglalkoznának. Utóbbi foglalatosságra pedig fel is hívják a figyelmem; a pokollepke üzenete vértől nem mentes keringőt ígér. Még mindig jobb, mintha újra azt kéne bebizonyítanom az edzőteremben, hogy mennyivel jobb vagyok náluk. Hiszen egyértelmű! A kurvára kedves kapitány úr pedig aztán picsoghat és nyűglődhet meg naphosszat fenyegetőzhet, ő is tudja, hogy úgy sem talál jobbat a helyemre. Még hogy levált, vagy eltanácsol… Mégis mire való a protekció? Farkát lábai közé behúzva húzná meg magát – ahelyett, hogy más lábai közé húzná be azt - , ha a kis protekciómat kihasználva világítanék rá nővérem szemében arra a tényre, hogy kedves vőlegénye személyes okok miatt elégedetlen velem. Személyes, nem pedig szakmai okok… Persze, protekcióra ettől függetlenül nem vágyom. Nem leszek árnyéka mások által olyannyira imádott nővéremnek, úgyhogy a kapitányka is örülhet, megúszta az esetleges lehordásokat és kiakadásokat. Meg kell mondjam, valamit azonban mégis tud, hiszen emlékeimhez viszonyítva az említett testvér elég eltérő magatartással viseltetik. Nem csak irántam, hanem környezete iránt is. Láthatóan jót tett neki az anyaság, ám sosem fogom megérteni, miért pont azt az üresfejű ökröt választotta, hiszen bárkit az ujjai köré csavarhatna, bűvölhetne, bájolhatna! Viszont úgy hallom, eléggé odavan érte… Azért a faszfejért, aki azt hiszi, övé a világ, holott messze van ő attól, hogy a világ ura lehessen. Csak egy mocskos gyilkos. Akinek a legtöbb akadémiai barátnőm mind megvolt. :/ Sosem fogok rájönni, mit láttak meg benne, bár azért akiket ismertem a tisztelt exei közül, amúgy is kissé könnyűvérűek voltak. A bűnein mégsem gyengít. Nem egy érző lelket, családot tett tönkre önzőségével, hiúságával, saját céljaival. Baszódjon meg, minek mozdult rá Verára? >.> Szegény Miyoko is kaphatott volna jobb apát. Talán ő szív a legjobban az egészből.
Szóval ja, a családi vacsi nem úgy sült el, ahogyan terveztem, plusz le lettem tarhálva cigivel is. Csóró majom, dugja fel magának a nikotinrudakat égve, aztán kopjon el, egyszerűen tűnjön el, mintha nem is létezett volna. >.> Utálom a helyzetem, meg azt, hogy annak idején olyan tehetetlen voltam vele szemben. Egyszerűen nem volt szavam semmiben. Hát most másképp lesz. A 11. osztagos mentalitást pedig hűen követem: célom legyőzni a mostani kapitányt, ám nem holmi rangok végett, ez megtorlás, elégtétel. Megérdemli, hogy véget vessek az életének, mert az elfogadhatatlan, hogy bűnei ellenére a Pokol hatszázhatvanhatodik bugyra helyett a kényelmes kis kanapéján lubickol. Nem érdemel ilyen jó életet. Bűnös, ezért meg kell lakolnia. Nem engedem viszont, hogy elégtétel vételi vágyam holmi gyerekes bosszúvágynak titulálják. A háttérben olyan dolgok húzódnak, amit senki sem értene meg, senki! Legyen bármily empatikus, vagy hitetgetheti velem, hogy megért engem, úgy sem lenne képes felfogni azon bűnök súlyát, amit ellenem, családok ellen elkövetett. Túl szép az élete… Az ecetes megkeserítésnél ide több kell, jelentősebb. Tennem kell róla, ne merészelje magát még egyszer shinigaminak, embernek nevezni. Aki ennyire hidegvérrel gyilkos emberként s anyja képébe hazudik szempillája rebbenését is mellőzve, az nem jó ember, s végképp nem shinigaminak való, még akkor sem, ha a 11. osztag kapitányáról van szó. Nem értem, akkor miért kapott feloldozást, s sajnos bármennyire is szeretném, mégis csak azt kell látnom, hogy nővérem teljes addiktjává vált. Talán van valami abban a női eszményképes filozófiában. Nem mintha azon elmélet nagy rajongója vagy mestere lennék, hiszen nincs szükségem rá és tulajdonképpen annak is örülök, hogy írni-olvasni volt esélyem megtanulni, életem és halálom nagy része mégis csak kemény, verejtékes munkával telt el. Viszont van az a dolog, hogy a férfi az anyjához hasonló párt keres magának, s megváltozott nővérem félelmetes módon emlékeztet arra a gyönyörű, kifinomult, másoknak csak jót akaró nőre, akit annak idején megismertem. Hozzá képest be kell valljam, csak egy kis trampli vagyok, hiszen semmihez sem értek, amihez ő igen és képtelen vagyok olyan finommá, nőiessé és kecsessé válni, mint amilyen ő. Vajon a kedves kapitány úr emlékszik még egyáltalán az arcára? A megtört, mégis reménykedő tekintetére? Bár elvégre az én arcom sem váltotta ki belőle a felismerésre utaló reakciót. Bár ki tudja… Hisz magát, hogy is nevezte Hirouji? Bábmesternek képzeli, igen, ez volt az a szó.
Bűnök s megbánások, melyeken nincs időm filózni, ehelyett a küldetés hírét hozó pokollepkére hallgatva készülök fel a misszióra. Smink… Felesleges. Ha harcolnom kell, úgyis lemossa rólam az izzadtság, különben sem holmi picsabulira tartok. Elég, hogy kardomat magammal tudhatom, s persze elengedhetetlen cigarettám, hiszen nő létemre rengeteget dohányzok, nem mintha bármi köze lenne ennek a nememhez. Mégis a zsebemben marad a már kicsit ócska s lassan kifogyni készülő öngyújtóm mellett; eme lételemű tárgyakat most pihentetem, és csak hajam fogom össze laza copfokba indulás előtt, hogy kifejezéstelen szemeimmel méregessem a belém botlóakat.
A pletykálkodást meghagyom a pinadús osztagoknak, meg az öreglányoknak a negyedikben, mifelénk nem szokás holmi eltűnt tisztekről csacsogni. Nem mintha amúgy nem lenne mindennapos, hogy egy-egy tiszt napokra eltűnik súlyos alkoholmérgezés miatt, aztán legfeljebb kap egy kis büntetőmunkát, nem nagy szám. Aki meg nem bírja, az nem a 11. osztagba való… Bár az utóbbi időben megszaporodtak a rinyálva vergődő, hisztizve szenvedő kis pincsikkel, akik még csak arra se méltóak, hogy egyáltalán beléjük rúgjak. Hiába, tudtam én, hogy Matetsaku nem kapitánynak való… Inkább húzza le magát egy vécén, legalább nem kell többé elviselnem a képét.
Sietségre nincs okom, különben is, basszák meg, dolgom van. Nagyon nem zavartatom magam, míg végigmaskírozok az utcákon serényen falva egy anpant, amit még Hajszakáll és Tuberkulózis büféjéből szerváltam. Ja, mert egyből pattogni fogok, mert a Nagyságos Úrfi azt mondja, küldi van… Nyalja ki. >.> Eddig is deviánsnak nézett, most már egy priusszal több vagy kevesebb mit se számít, legfeljebb piócaként tapadok rá nővéremre, s elregélek neki egy-két mesét kedves vőlegénye előéletéről. Nem hiszem, hogy képes lenne tovább tartani a családi idillt, ha megtudná, Kai miként tette tönkre anyját.
Utolsóként érkezem, csak mert megtehetem, akinek meg nem tetszik, annak kicsavarom a csuklóját, hátrafeszítem a kezét, széttaposom a koponyáját és megkérdezem megint. Őszinte leszek… Nem figyeltem, amikor a küldi részleteit ecsetelte a szárnyas ízeltlábú, nem mintha olyan sok információt hintett volna el a találkozóhelyen és az időponton kívül. Köszönjük a technikának és éljen a jól informáltság. Aztán majd kitalálom, mi lesz.
Szép kis csürhe jött össze... Vagy fél tucat fapina mellé két hímnek nevezhető valamit is kirendeltek elénk, meg mind a ketten hadnagyok. Nem mintha ez jelentene valamit, mert bármikor készen állok egy kis hakuda bemutatóra, ha valamelyiknek nem tetszik a hozzáállása. Tudom, tudom, talán kissé pozitívabbnak kéne lennem, csak valahogy épp nincs kedvem jó pofizni egy rakás vadidegen előtt, amikor ülhetnék otthon forró kakaót szürcsölgetve és tervelhetném a következő bosszúmat Kai ellen. Még ha legalább érdemleges társakat kaptam volna… Nem járja az, hogy minden idegen osztagból összeömlesztnek minket egy ilyen piti kis feladat miatt. Tapasztalatból tudom, hogy sokkal hatékonyabb az egyén, ha csapatba kényszerülésekor azonos osztagból kap társakat. Egyszerű taktika… Megnézném már az új főkeptön képét, biztos gyagyás, amiért ezt így kitalálta. Bár úgy hírlik, hogy szórakozottsága mellett a dohány is nagy szenvedélye, nem felejtem el letarhálni. Különben is, mindig mindenki az én bagóm szívja, ennyit megérdemel ónagyságom s fényességem, nemde?
Ugyan utolsóként érkezem, azért nem mulasztom el trehányan a földre dobni a kajámhoz járó papírzacskót, aztán majd feltakarítják a csicskák. Rendes körülmények között persze magamnak főznék, hiszen milyen nő az, aki nem tud főzni? Már azon túl, hogy elkényelmesedett. Na ja, nem mindenkinek dugdossák az aranyozott kispárnákat a feneke alá a semmiért.
- Második osztag… és tízedik… remek. – morgom félhangosan, s bemutatkozásra sem fecsérelve az időt halászok elő egy szálat zsebem mélyéről. Semmi kedvem ismét nővérem árnyékává válni. Amúgy sem barátkozni jöttem ide. Ha valaki elég jó fej lesz, esetleg megtisztelem azzal, hogy megtudhatja a keresztnevem. Legalábbis az egyiket, mert hát kettő is van. Bár kétlem, hogy a borsónyi agyukkal képesek lennének elsőre megjegyezni. Hiába, európai ősök, és azon belül sincs fogalmam, mely népek keveredésének eredménye a kreatív nevem. Amit amúgy szeretek, szerintem gyönyörű a hangzása, aki pedig mást mond, az hülye.
Amíg nekem a küldetés információira kellett volna figyelnem (igazából csak valamelyik önkéntes, sehonnani, önjelölt vezető váltott néhány szót az egyik kidoushuu-s fazonnal, de nem érek rá, nem figyelek), inkább az öngyújtóm beindításával szórakoztam, bár igazából cseppet sem volt szórakoztató, amikor már egy teljes perce a számból kilógó koporsószöget próbáltam meggyújtani. Bár végül beindult és különösebb problémák nélkül átjutottunk a túloldalra, természetesen. Csak hogy aztán hatalmas esőcseppek hulljanak cigarettámra eloltva azt. Kurva életbe már. >.>
- Nem mondod? Észre se vettem… – reagálok a 10. osztagos luvnya megnyilvánulására. Nem vagyok egy nagy ész, elismerem, de azért vak se, egy villámot pedig csak felismerek.
Összefogott hajamból percek múltán már úgy csöpög lefelé az esővíz, mintha minimum vízelvezető csatorna lenne. Komolyabban nem foglalkoztat, különben meg, nem póttestben vagyok, ráadásul az immunrendszerem is ellenáll mindenféle betegségnek. Kettőnk közül én voltam mindig az egészségesebb – legfeljebb a folyamatos verekedések okozta csonttörések azok, amiket betegségként könyvelhettem el. Ama apróságok nekem persze pont nem tűnnek fel, hogy az arcomra riasztó fényt varázsoló villámot nem követi mennydörgés. Nem emlékeztem arra, hogy Soul Societyben valaha is komoly eső lett volna, és a fizikaórákról is kimaradtam, ez van, ezt dobta a gép. Ezt kell szeretni. Vagy ne szeresd, engem nem izgat.
Szitkozódva kullogok hátul a csőcseléket követve, s hamarosan el is érkezünk ahhoz a fényoszlophoz, ami… mondtam már, nem figyeltem. ^^’ Mindegy is, a sikátorban mégis megkapjuk azt a bizonyos égi jelt, mely fokozott fegyelemre int minket. Hamarosan pedig elkullogunk egy gyártelepre, útközben természetesen szorgosan pusztítva cigarettám, mely szerencsére nem ázott át eddig a zsebem rejtekében.
Tekintetem mégis rabul ejti az a holló, mely az épület egyik ablaka előtt figyelt felénk. Egyetlen pillantás, mellyel kiölt belőlem minden gondolatot – még ha ugyanezeket pillanatok múltán egyből vissza is szerzem, miután a csőrös lévén feladatát teljesítette, hátrahagyta a csapatunk. Döbbenetemben még a félig leégett – félig elázott cigarettám is a földben landolt kiesvén ajkaim közül. Rátaposva a használhatatlanná vált dohánytermékre indulok el megszaporázva lépteim azzal a céllal, hogy megelőzzem azt a valamiért roppantul unszimpatikus bigét, aki valamiért azt hiszi, hogy ő a főnök közülünk, pedig nem is. Remélem, túlteszi magát rajta, meg azon is, hogy eszem ágában sincs megtisztelni a csirkét azzal, hogy közlöm vele a nevem. Majd ha kiérdemli. Addig is kuss a neve.
Majd heveny fészpalmolásba kezdek, amikor ezeknek a szerencsétlenkedését figyelem a könyvvel kapcsolatban. Hangsúlyozom: egy retkes könyvvel szenvednek. Emiatt kellett elveszítenem már vagy negyed doboz cigarettát és elmásznom ide, a semmi közepére, ahol semmi civilizáció nincs. Fasza. Ez az én napom. Kínomban megfontoltam ugyan, hogy mint a Micimackó, az egyik közeli falba ütögetem a fejem, csak persze nem gondolkodás céljából, hanem csak azért, mert attól talán lenyugszom, bár lehet, egy felesleges épületet összedönteni jobb feszültség levezető lenne.
- Igen, mesék… Most komolyan, mit fostok egy redvás könyvtől? Cöhh… – tolom félre utamból a második osztagos libalányt és próbálom elkobozni tőle a könyvet, nem mintha sikeremben bárki vagy bármi is megállítana. Most komolyan, mit tudnak ezek? :/ Bár kétségtelen, hogy jobban lapozgatnak nálam könyvet, ugyanis nem volt a kezemben egy sem már jó néhány évtizede, egyszerűen utálok olvasni. Bár nyugodt szívvel kenhetem rá a könyvre azt, hogy szétesett, hiszen csak az ő hibája lehet, már iszonyatosan régi, és a lapok (ugye így hívják őket?) is teljesen elsárgultak. Fennáll a lehetősége annak, hogy a könyv több darabban a földön landol, eléggé ingatag és instabil már az egész. Bár kétlem, hogy ebből probléma lenne… Ez csak egy retkes könyv, mégis mit árthat nekünk? Legalább az a minden lében kanál fruska nem hiszi majd többé, hogy irányíthat. Én csakis a magam ura vagyok. Nekem senki sem adhat utasításokat. Nem szeretem, ha mások veszik át felettem a vezénylést s nem is vagyok hajlandó engedni. Hiszen én más vagyok, mint ők.

Nagypofájú liba, aki persze kijátssza a sértett hattyú kártyát, csak mert mertem közölni vele a tényeket. Ő itt nem főnök. Senki, hangsúlyozom, senki sem parancsolhat nekem. Még a két hadnagynak álcázott seggfejnek sincs hatalma felettem. Semmi kiállásuk, semmi büszkeség nincs bennük. De most komolyan… Ezek hadnagyok? Egyre lejjebb süllyed a Goteijūsantai. Előbb azt a nagyképű kis senkit nevezik ki kapitánynak az ÉN osztagomban, hogy pusztulna meg végre tüdőrákban a láncdohányos állatja, aztán meg egy ilyen csürhe mellé rendelnek ki, akik közül ketten hadnagyok… Amivel még semmi baj nem lenne, de még arra sem képesek, hogy lecsapják végre azt a retkes ribancot. Egy kis liba, hülye csirke, és még ő sértődik meg azon, hogy közöltem vele, mi a pálya. Hát az a pálya, hogy lesz szíves az ostoba döntéseit megtartani magának. Én erre, ő arra… Tuti lelépek, amint van rá lehetőségem. Engem nem fog egy ilyen kis semmit tudó csitri irányítani. Utálom, ha irányítanak, utálom, ha azt éreztetik velem, hogy alsóbbrendű vagyok. A kis ribire biztos ráférne egy jó dugás, akkor legalább lehiggadna végre. A legfőbb különbség köztem és közte? Ő puffog, én röhögök… Tisztában vagyok azzal, hogy sohasem lesz olyan jó, mint én, bármennyire is erőlködik. A családunkban lehet, a génekben van az arrogancia, hiába változott annyit kedves nővérem is, én jobban ismerem, mint bárki más, és hiába ez az új, mézes-mázos csomagolás, belül ugyanolyan romlott, érzéketlen, mint annak idején volt.
Közellenségnek lenni kiváltképp felemelő; szítom a feszültséget? Na és akkor! Nem én idegelem magam rajta. Nem izgat, ki mit gondol rólam. Különben is… nyaljanak ki. ^.^ Gyerekes hozzáállásával csak önmagát minősíti. S bár gondolatolvasói tehetséggel nem rendelkezem, olybá tűnik, mások mégis elsajátították eme művészetet. Mocskos elme trükk, melyet nem tehetek magamévá, képességeim más szintet képviselnek. Osztagom mentalitását nem követem olyannyira, vagy nem is tudom… Nekem ez a megszokott, én ilyen vagyok. Igenis, élvezek utolsó leheletemig harcolni, élvezem kitolni a határokat s képességeimet felülmúlni, addig püfölni, míg izmaim nem engednek tovább mozogni, míg már izzadásra is képtelen vagyok, amíg már egyszerűen minden erő kiment belőlem. Határok… Átlépem őket, nem szabom meg, csupán feljebb s feljebb tolom a lécet, s napról napra erősebb leszek. Képes vagyok küzdeni, ez tanított életre, s arra, hogy ne adjam fel. Érzelmi megrázkódtatások? Mit nekem! Elzárva tartom őket, s ha végre lazíthatok, hát felengedek, s némileg emberibb oldalam is megtapasztalják az arra méltatlanok is akár. Elvek, melyek szerint élek, íratlan kódex, mely útmutatóként vezérel az Élet ösvényén, s fösvényen fellebbezek feleslegesen befolyásolni akaró személyek, eszközök s hatalom ellen. Hatalom? Mit nekem? Nem vagyok árnyék, nem is leszek, én egész vagyok, változok, de önmagam maradok! Csak szabadság, amire szükségem van. Tudni, hogy sem kell mindenáron minden idióta parancsait követnem, akik nem méltóak rá. Tudni, hogy én irányítom a Sorsom, s elkerülhetem idegenek által előre megírt Végzetem. Kitörni, szabaddá válni, széttépni a rabságban tartó béklyókat! Soha többé nem akarok olyan tehetetlen, üres senkivé válni, aki annak idején voltam… Akire kényszerítették régvolt énem, még emberi életemből. Igen, kitörni, hogy többé ne legyek olyan tehetetlen, hogy végre tehessek is valamit végzetem ellen. Többé nem nézhet át rajtam senki, nem hagyom, nem maradok passzív fél, szende kislány a sarokban, akit afféle untató rabszolgamunkára fognak lévén háború van s nincs pénz. Pénz… Gyűlölöm. Tönkretesz, s határokat szab. Pusztítani, őrjöngeni, tébolyultan, boldogan vihogni, kacarászni, énekelni, táncolni, önmagammá válni. Csak hadd legyek önmagam, ártó, külső befolyás nélkül. Elfogult vagyok, ez tény és tudom, mégsem teszek ellene semmit. Hagyom csak tovább folyni sötét gondolataim, hisz már rég nincs, mi felemésszem. Emberi maradok, bár már nem vagyok ember. Éhség továbbra is létezik, feszültségem levezetőjeként viszont mindig van egy barom, kit püfölhetek, kin kiélhetem bármilyen hajlamom. Dühöm célpontját még sem válthatja fel bármely semmirekellő kis fruska. Idióta csitri, ki saját szavaim s gondolataim próbálja ellenem irányítani, magáévá tenni, önmaga öntudatlan használni. Fel sem ér hozzám, mégis akaratoskodik. Én ugyan nem fogok _percekig_ egy redvás könyv felett veszekedni, nem érek rá, nem vagyok már ovis, kinőttem belőle. Egyszerűen kitépem, bár csak második-harmadik elhúzásra s agresszív könyökölésre sikerül frappáns tervem kivitelezése. A kötet pedig több darabban a száraz területű földre esik, maradék, vér áztatta lapjait pedig óvatlanul lóbálom a levegőben hátat fordítva a csürhe csirkekisasszony vezetőjének. Lássuk csak, mitől retteg ez a bagázs! Vajon mi lehet olyan rettentő ebben a firkálmányban, hogy egyből picsogni és sírni kell? Beszari kis senkik, akik fosnak egy könyvtől? Szánalmas. Majd akkor is csak visongani tudnak majd, ha igazi ellenfeleket is kapunk? Ott fognak rettegni egy kupacban és inteni egymást óvatosságra, míg ők maguk se mernek cselekedni? Teljesen röhejesek. Én nem közösködök ilyenekkel. Különben sem értem, mi köze lenne egy mocskos, vérfoltos papírkötegnek az eltűnt shinigamikhoz. Bár ennél már rosszabb úgy sem lehet… Arra próbál a felső vezetés kényszeríteni, hogy együttműködjek ezekkel, ráadásul ketten belőle nővérem is ismerhetik. A libalány legalábbis biztosan. Addig is elégedjen meg a gúnyos mosollyal, melyet számára megvillantok. Üres fenyegetőzések. Nem lenne képes nekem ártani.
A villanó fény hatására muszáj eltakarnom a szemem, bár egy pillanat múlva már bánom, hogy nem inkább a fülem fogtam be. Az elhangzó dörrenés fülsüketítő, s kisebb csoda, hogy nem szakad ki a dobhártyám. Bár rólam van szó… Mégis miért szakadna ki? Legalább végre valami más is történik azon kívül, hogy egy kis csitri parancsolgatni próbál nekem. Ami meg a hadnagyokat illeti… Az ő kezük is meg van kötve. Nem tartozom az ő osztagaikba. Különben is, a 6. osztagban úgy cserélgetik a kapitányokat, mint én az alsóneműimet. Minden napra más jár lassan. Remélem, a mostaninak azért több esze van, mint az előzőeknek.
Anyagtalan üresség szippant be minket, hogy azután a földön landoljak, teljesen tudatomat vesztve. A pár perces eszméletvesztés után köhögve kászálódok fel, a mocsoktól piszkos arcom pedig egy közeli tóféleségnél mosom meg. Hogy mit keresne Karakura közepén egy tó? A kérdés csak némi fáziskéséssel jut el szürkeállományomból a tudatomig, hiszen van jobb dolgom is, minthogy most azon gyötörjem magam, hogy hol vagyok. Az előbb még a könyvet igyekeztem a lehető legóvatlanabban egyben tartani valami értékes leírást keresve, most pedig itt vagyunk ebben a… ebben a dzsungelben. Remek. A nagypofájú kis senki pedig még az arcom sem engedi nyugiban megmosni. Üres fenyegetőzésére pedig hangos, kéjes vihogással válaszolok… Egyszerűen képen röhögöm. Nevetséges, röhejes, alázatra méltó, hozzám fel se mérhető! Ez komolyan fenyegetni akar? Ez a kis nulla? Ez a feltűnősködő, faszhiányos kurva? Tényleg azt hiszi, hogy majd elrettenek tőle, s megnémulok, s hogy majd be fogok ijedni egy ilyen gyenge kis intelemtől?
Hangos röhögésemmel nem is titkolom véleményem; komolyan, szórakoztató, már-már viccesen aranyos a próbálkozása. Mégis mit tud ő rólam? Mit tud a tébolyról? Semmit! Gyenge, mint egy fűszál, s az a dolga, hogy hagyja, hogy rátapossak! Eltiprom, beleit pedig a földbe gyömöszölöm, és minden pillanatát élvezni fogom!
- Vergődve húzd arrébb a beled, míg szépen kérem, kislány. Baszódj meg… Nekem dolgom van. Nyávogj másnak. – búgom negédes hangon, kissé talán tenyérbe mászóan, s felettébb flegmán. Nem tud semmit. Csak egy kislány, akinek ideje egy farokkal kitömni a száját. Sok a duma, sok a parancsolgatás, de semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna. Nem bizonyított, nekem semmit sem, nem követelheti tőlem, felnézzek rá és kövessem parancsait. Különben is… túl gyenge lenne ahhoz, hogy sikerüljön neki kitekerni kecses nyakam, mely tökéletes s csodás fejem tartja. Kis nyomi…
Lélekenergia érzékelésem eddig is a béka segge alatt volt, így meg se fordul a fejemben az, hogy efféle módszerekkel próbáljak valami kiutat, eltűnt szerencsétleneket vagy akármit is keressek. Felesleges energiapazarlás. Bár abban az egyben azért egyet értek a tyúkkal, hogy nem tanácsos szétszélednünk, s még Nara állítására is helyeslek, habár nekem sosem jutott volna eszembe itt keresni a halálisteneket. Nem az eszemért vettek fel az Akadémiára.
Semmi pénzért nem mondanám el a kis királykisasszonynak, hogy valamennyire egyetértek vele. Egy szétszéledt csoport csak könnyebb prédát jelent egy esetleges Vadásznak, márpedig megérzéseim nem csalnak, valaki vagy valami biztosan feni ránk a fogát a lombok mögül.
Az első óriás szitakötő még némi rémületet kelt bennem hirtelen, meglepetésszerű felbukkanásával, ám ezután már egyre kevésbé lep meg a mutánsok (csak azok lehetnek, mert ilyen állatok nem létezhetnek) láttán. A biztosítékot mégis a bolhás kis triplopszok dobják ki. A hercegnő természetesen megint elfelejti, hogy nem kisállat kereskedésbe jöttünk neki cicámajmot venni, hanem hentelni és hazaszállítani néhány shinigamit. Beteges a versengési hajlama. Most komolyan…
- Na és mióta szolgálsz a 10. osztagban? Ne haragudj, hogy is hívnak? Nem jegyeztem meg a neved. – vált arckifejezésem olyan egészen kedves-barátkozóssá azzal a kifinomultabb mosollyal, míg Anao mellé lépek. Megtehetném, hogy shunpomat kihasználva megelőzöm a kurvát, azonban nem a stílusom – nem fogom magam nevetségessé tenni. Kényelmes tempóban, kezeimet hátul összekulcsolva, azonban továbbra is éberen figyelek; nem lepne meg, ha a luvnya valami csapda közepébe vezetne be, hiszen semmi esze. :/ De azért hogy ne mondják, hogy egy utolsó, senkiházi kis paraszt vagyok, legalább próbálkozom még egy esélyt adni, legalább egyiküknek. Nem mintha amúgy elkerülte volna figyelmem a megjegyzése, csak aztán ha fogad, fogadjon is rám, mert úgyis én nyerek. ^.^
Nem meglepő, hogy a szajha vezetésre alkalmatlannak bizonyult; közelgő, halk morgások, néma csendet megtörve figyelmeztetnek: készüljek. Kezem máris Kamaitachi markolatára tapad, a nem éppen idilli társalgást is félbeszakítva ezzel, hogy a lendülő karmokat pengém lapjával toljam vissza. Mi más is támadhatott volna ránk a természet lágy ölén, ha nem egy vadállat? Hogy milyen fajba tartozik, nem műveletlenségem miatt nem nevezhetném meg (megjegyzem, utóbbi családi körülmények miatt jött létre és igazán nem tehetek róla, hogy ellentétben a hercegnővel nekem töltényeket kellett csomagolnom egy konzervgyárban, amíg ő az iskolapadot nyomta a büdös fenekével), hanem mert ez a hibrid tényleg olyan, mint legalább három állatfaj keveréke. Egy alkímiáról szóló light novelben olvastam ezekről a homonculusokról. Igazából hozzájuk tudnám hasonlítani, szinte egy az egyben úgy néznek ki, mint azok.
- Ugye tudod, hogy ez is a te hibád, kiskirálylány? – próbálom a rám támadó lényt hatástalanítani, mely sajnos feleannyira sem egyszerű, mint szeretném. Basszus, pedig ezek csak kutyák! Rusnya, kibaszott dögök, akiknek a bűzölgő hulláikat akarom látni, most! Eddig nem voltam állatkínzó szerepben, de ha kénytelen vagyok, akkor kénytelen vagyok.
Morgások, vicsorítások, pengém hasítása s fogak csikorgása; energiáim főként védekezésre használom, hiszen nem áll szándékomban engedni ezeknek a vadállatoknak, hogy húsom tépjék, marcangolják s felfalják. Jobb sorsot érdemlek én náluk. Azt viszont ez az ösztönlény sem érdemli meg, hogy shikai-omat lássa. Nem lenne értelme máris teljes erőmből küzdeni, hiszen biztosra veszem, ezeknél a farkasizéknél is nagyobb ellenfelekkel is szembe kell még néznünk, ha mindezt túl akarjuk élni és épségben hazajutni. Nem halhatok meg itt, baszki, nekem még dolgom van! Nincs más rajtam kívül az osztagban, akinek lenne annyi spiritusza, hogy miután felerősödik, kihívja a mélyen tisztelt kapitány urat a már hagyománnyá vált élet-halál harc nevezetű játékra. Márpedig nekem muszáj jobbá válnom nála. Erősebb akarok lenni nála, jobb, félelmetesebb, a kapitányi rangra érdemesebb! Nem mintha maga a rang motiválna… Csak az, hogy végre megtörve lássam azt az arrogáns pofázmányát, hogy végre lássam a tekintetében a rettegést, hogy én, az öcsikéje kis cafkája a földbe döngöltem, legyőztem, s vérével arcomat fessem! Ezerszeresen is megbánja még, hogy annyiszor átnézett rajtam. Flegma, beképzelt válaszok, s egyszerűen elkönyvelt az öccse lotyójának, holott fogalma sem lehetett arról, hogy milyen érzés is szeretni. Hiszen ő egy lelketlen szörnyeteg… Nem hiszem, hogy nővérem valóban szeretné, ám hiába figyelmeztetném radikálisan megváltozott testvérem, biztosra veszem, nem hallgatna rám. Olyan mértékben megváltozott, kifejezetten pozitív irányba, s egymásra találásunkkor is alig bírtam elhinni, hogy valóban ő az. Mégis, beteges kapcsolata nem elfogadható a kapitánnyal. Csak átveri őt, ebben biztos vagyok. Egy ilyen ember nem lehet képes szeretni. Már azt is csodálom, hogy egyáltalán apaságát vállalta.
A lények bőre hasonlít az arrancarok hierrojához; sikeres csapásom sikertelennek bizonyul, egyszerűen visszaveri a pengém, míg én bal vállamra egy kisebb sebet szerzek be. Fájdalmas, ahogyan a karmok húsomba vájnak, ám a sérülés nem lényeges, elhanyagolható. Legfeljebb az okozhat problémát, ha nem jutunk ki innét a civilizációba még idő előtt. Egy elfertőződött seb ugyanis okozhat még meglepetéseket. Azonban túléltem ennél sokkal rosszabbat; bár már csak halvány hegek emlékeztetnek a múlt csatáira, itt-ott barázdákkal csúfítva testem, bőröm szépsége most a legkisebb dolog, ami érdekel. Arcomra felfeszül egy vérszomjas vigyor, ahogy újabb és újabb gyengepontok után kutatok. Gyors mozgását képes vagyok szemmel s testtel egyaránt követni, kifejezéstelen, üres szemeim pedig egyre csak sebezhetőségi pontokat keresnek. S végül vér loccsan, ahogy az acél a lény mancsába mélyed, egyúttal a lény hangos nyüszítéssel adja a világ s az alfahím tudtára, miszerint megsebesült. Mindez azonban kevés, ráadásul a csürhe… Csak még jobban felbasszák az idegeim. Menekülni? Néhány rühes kutya miatt? Ezektől a bolhás háziállatoktól rettegnek annyira? Kedvem lenne egyszerűen ledönteni a fákat… Szánalmas, elkényelmesedett csicskák. Már csak az osztagbéli bigében bízok… Bár tekintetéből úgy látom, vigyorogva követné ő is a népséget.
- Beszari csicskák… ti hülyék vagytok. – üvöltöm fel a jómadaraknak, míg továbbra is saját ellenfelem próbálom kiiktatni, nyakát, szívét, létét szúrni, de legalább egy szarvától megszabadítani. Villámgyors vágás, szúrás és hárítás kombók, s ha elég jónak bizonyulok, trófeaként talán megtarthatom az ellenem támadó lény egyik tülkét. Én ugyan nem menekülök… Bár nem hallom ide, amit a csőcselék tárgyal, biztosra veszem, ostoba akcióval próbálják irhájukat menteni ahelyett, hogy végre lemásznának onnan és szembenéznének a helyzettel, ez esetben a szörnyekkel. Most már biztos, hogy azért küldtek erre a misszióra, hogy teljesen kiakasszanak. Csak hogy azt nem adom meg nekik… Méltón viseltetem Sorsom, még ha halálommal is jár. Legalább bátran szembenézek az ellenféllel. Elmondhatom magamról, shinigamihoz méltóan viselkedek. Ellentétben az átkozott, gyenge, alávaló, aljas, senkiházi, rinyálós, síró-rívó, pelenkás csürhével.

Farkasok falkavezére farkatlanul fogja végezni; ostoba teremtmények, kik arra nem gondolnak, hogy csapatostul támadva az elmenekülni nem akaró személyekre, egyénekre – az élen Velem, természetesen – több esélyük lenne s valószínű, könnyebben legyűrnének. Ha én lennék ők, biztos így gondolkoznék… Bár nem tudom, mit sír a szám. Legalább túlélésre az esélyeim nagyobbak! Hülye kis csicskák, nyomorult férgek… Jön az ellenség és egyből menekülni kell? Elbújni a másik mögé és felmászni a fára? Nehezemre esik nem képen röhögni őket, mikor meglátom, hogy a farkasizékecskemajomkimérahomonculusmutánskorcsok fára mászni is tudnak. Megérdemlik… Kis nyomorékok! Szégyent hoznak a shinigami népre! Hát erre tanították őket az Akadémián? Hát ezt nevelték beléjük a kiképzőik? Futni kell meg vinnyogni, ha baj van? Most komolyan, ezek csak bolhás kutyák! Legfeljebb veszettek kicsit, mi bajuk lehetne tőle, ha végre lekászálódnának onnan és azt tennék, ami a dolguk? Shinigamikhoz méltóan csak az egyik – általam jelentősen alábecsült – hadnagy küzd, bár a gyenge kis varázslatokkal még így sem éri el azt a hatást, amit én precíz ütéseim, vágásaim és szúrásaim sorozatával. Képzettségem kiemelkedő, ha kardforgatásról van szó. Kiváló közelharcos és hakudából is kifejezetten jó vagyok, mégis zanjutsuból értem el az elérhető legmagasabb fokozatot Akadémiai taníttatásom terén – ami aztán csak fokozódott a több évtizedes, folyamatos, mindennapos gyakorlásnak köszönhetően. Nem most kezdtem a szakmát, még ha egy kapitányhoz képest még sehol sem tart az erőm. Idővel fejlődni, javulni fogok, s leszek én még jobb Matetsaku „taichou”-nál… Fogja ő még ízlelni Kamaitachi éles pengéjét, fogom én még szívét döfni, nyelvét metszeni, szemeit szúrni, minden lehetséges módon megalázni, eltiporni, az életet kiölni belőle, hogy lélektükreiből az a magatehetetlen üresség áradjon ismét, amit annak idején is vetített felém s a világ felé. A különbség az lesz, hogy erejéből akkor már nem fog telni arra, hogy akár engem, akár a környezetét újra és még jobban megbántsa. Életét kileheli, én pedig ünnepelve táncolhatok hullája felett azt rikoltozva: vége! Megbosszultam, amit meg kellett… Bármily áron.
A kidou-szóró hadnagy mellett az osztagbeliben sem kell akkorát csalódnom, bár én biztosan karját metszettem volna a fruskának, ha merészel elráncigálni egy izgalmas, véremet hevítő, adneralinszintemet az egekbe növelő, tökéletes kimerültséget és kéjes elégedettséget eredményező, mindezt szépen kecsegtető harc elől. Még ha erősebb is az ellenfél, én akkor sem állnék félre az útból… Legyek hát bolond, amiért érzelmeim vezetnek, de bassza meg a kurva isten, nem menekülhetek! Abban a hitben kell meghalnom, hogy bátran cselekedtem és remekül küzdöttem! Mi sem tökéletesebb ennél? Zihálhatsz, s mellkasodon is szúró fájdalom vonulhat végig; kellemes fájdalom, mely jelzi, hogy élsz, és hogy még bírod, erős vagy. Aztán nevezzenek csak mazochistának, végül is kit izgatnak? Ha ezzel elégtétel önti el lelkem, s megvan a tökéletes szabadság illúziója, nekem mindez megfelel. Legalább nem vagyok gyáva, ki eltűnik, mint pára. Fránya társak szájába meg trágya… Ribanc is úgy tesz, mint egy páva. Tollait ékesíteni, az még megy neki, na meg pampogni, hülye kis pojáca. Biztos rég volt már meghágva, és most be nem áll a szája. Szerencséje, nem hallok el odáig, pedig szívesen leparancsolnám őket azokról a korhadt fákról. Kényes kis picsák… meg egy fasz. Ők nevezik magukat shinigaminak? Tök röhejesek… Egy kutyától is fosnak, arrancart pedig még biztos nem láttak.
Nem róhatják fel nekem, hogy nem volt igazam, hiszen nekem mindig igazam van. Kis híján így is kéjes kacajba kezdek, amikor a mutánsokat fára mászni és ugrálni látom. Teljesen megérdemlik… Míg én kidolgozom a belem is, ők traccspartiznak egy fa tetején. Ezek a jómadarak semmit se tanultak? Hát így kell viselkedni egy támadás esetén? Majd ha Soul Societyt megtámadják, akkor is csimpánzok módjára keresnek maguknak egy menekülő utat? Majd elszakézgatnak maguknak egy fa tetején, mint a Kistehén? Hát akkor rohadjanak meg! Nincs rájuk szükségem, egyedül is boldogulok és csak röhögni fogok rajta, ha a farkimérák megeszik a geci beleiket. Jobb vagyok náluk, s már nem is bánom, hogy Anao válaszát meghallva csak az egyik – általam jobban kedvelt – vezetéknevem böktem ki afféle válaszként, mikor nevem kérdezte. Nem kell tudnia, hogy milyen Quenthel vagyok, és igen, elégedett vagyok azért, mert mindenki engem ír le! Miattam nincs csapatmunka? Na és akkor? Nem rajtam múlik, mert én legalább képes vagyok küzdeni ellenfelemmel, a falkavezérrel, míg ők csak partizgatnak a fájukon. Bár hála a bolha génekkel is megáldott, pattogó szőrcsimbókoknak végül mégis kénytelenek lekászálódni a kényelmes kis menedékükről, azonban még mielőtt igazán izgalmassá s véremet kellemesen pezsdítővé válna a harc, az egésznek egyszerűen vége szakad. O.o Időm sincs alaposan kianyázni magam azon, hogy a nyomorék meg sem érezte, ahogyan levágtam az egyik tülkét, s még arról is megfeledkezek, hogy a zsebembe rejtsem a trófeát, mert valami geci emós belekotnyeleskedik a harcunkba. Jó, oké, talán sikerült volna megszabadulnom a fejemtől egy gigantikus állkapocs és néhány hegyes és erős tépőfog által, de akkor is csessze meg! Különben sem vagyok cirkuszi porondon, s nem azért élek, hogy őt szórakoztassam harctudásommal. >.>
Sötét pillantások közepette, zihálva méregetem a cilinderes pasast, akiről a „buzi” és az „emo” jelzők jutnak először az eszembe. Az angolom valami csoda folytán mégsem olyan vészes, bár tény, hogy ez a név is csak szexuális beállítottságára utalhat. Egy normális embernek nem lehet ilyen neve. -.- Mégis kitörő kacajjal fogadom a Tasumit érő megaláztatást; röhögésem meg sem próbálom visszafogni, ahogyan emoboy figyelmeztetését hallom tőle a cicámajmokat illetően.
Tény, hogy kissé más a fogalmunk a szórakozást illetően, és hogy valamiért még mindig nem szimpatikus az ipse; valami egyszerűen azt súgja, hogy ne bízzak benne. Így én zárom a sort s gyilkos pillantásokkal szuggerálva emobabát kotrok elő zsebemből egy felbontott doboz Caster-t. Ha így folytatom tovább, pár órán belül ki fogok fogyni a cigarettámból, és valahogy semmi kedvem itt tökölni valami 1700 évet, mint ez a szerencsétlen… Nem akarok dilis lenni és nincs az az Isten, amiért a fejemre tolnám azt a rusnya cilindert. Bár stílusom és jellegzetes szemeim miatt amúgy is ki szoktam tűnni az átlagos shinigamik közül. Szemeim ugyanis természetes módon teljesen feketék, valamint lilás-rózsaszínes hajam sem segít abban, hogy beolvadjak az átlag emberek közé. Ilyen a stílusom, szeretem, ez van… Ha nem tetszik, akkor meg ki lehet nyalni, nem a te kedvedért fogok magamon változtatni, oké?
- Hallottam a neved… Mellesleg az osztagod is. Vera hogy van? – nyújtom a kishercegnő felé a dobozt abbéli reményemben, hogy nem annyira elveszett még és csak ki tud bányászni magának egy szálat. Annyira szerencsétlen azért csak nem lehet. Bár ki tudja, a fára mászás után már bármit kinézek belőle. Különösebb lelkesedés nélkül kezdek bele utána a cigarettaelszívás folyamatának szemléltetésébe, s néhány jó tanács közlése után (például hogy egyenlőre még ne tüdőzze le, kezdő dohányosoknál ugyanis nem szokás, meg hogyan hamuzza le, és hasonló okosságok) tovább folytatom az emos buzi szuggerálását… Biztos vagyok benne, hogy csapdába fog csalni minket, de be kell látnom, hogy nincs nagyon más lehetőségünk egyenlőre, ha tovább akarunk jutni. Ami meg Tasumit illeti, végtére is nem olyan gáz a csaj, csak túl főnökösködős. Még az is lehet, hogy nem fogom szekálni a továbbiakban, már amennyiben hajlandó lesz végre abbahagyni a parancsok osztogatását, amit én makacsul újra és újra meg fogok szegni, az fix. Tartom magam makacsságomhoz, és ha én valamit eldöntök, akkor azt végre is viszem. Meg lehet emészteni, ez van.
- Szóval akkor… Meddig kell rinyálnunk, mire kinyögsz végre valami konkrétat is? Vagy előbb rúgjam szét a segged, emo? – lépek, vagyis shunpozok mellé a mocsárnál, miután kifogyóban lévő öngyújtómat sikerül beüzemeltetni egy újabb szál meggyújtására. Nem feledkezem el arról sem, hogy jó alaposan belefújjam a füstöt a kis homi képébe, hadd szenvedjen. Simán megérdemli, amiért olyan későn érkezett a fogadásunkra a kis idegenvezető. És még érezze megtiszteltetve magát, amiért foglalkozom vele. Szánsájn, heppidéj, réjnbóv, lollipop, meg még egy ingyen jegyet is kaphat a homoktenger cirkálóra ajándékba, csak úgy, baráti szívességből, legalább nem lesz magányos. Én tuti az lennék, ha 1700 évet kéne valami tetemtelepen rostokolnom. Bár a nekrofília is egy megoldás… ha neki az jó. Végül is mit érdekel, mivel tölti ki a segglyukát? Majd figyelmeztessetek, hogy hozzak neki vibrit, ha visszajönnék látogatóba.
- Hé, te, a szalaggal! – bökök rá Narára, mikor már majdnem ott vagyunk, az orrfacsaró bűzt pedig serényen elfedni a kátrány és a nikotin egyvelegével. Nem tudnám megmondani, de valahonnan egyszerűen ismerős az arca… Lehet, osztagbéli volt, én pedig itt vagyok már egy pár évtizede. Mondjuk elég gyakori, hogy úgy cserélődnek az osztag tagjai, mint egy szajha kuncsaftjai. Az a legutóbbi hadnagy is csak úgy lelépett mondván túl nagy a felelősség és túl gyenge hozzá. Mondjuk én is kicsit dühös lennék Kai helyében, ha csak úgy ott hagyna a hadnagyom, úgyhogy valahol meg tudom érteni. :/ Egyszerűen nem mindenki való a 11. osztagba… A legtöbben pedig fülüket-farkukat behúzva menekülnek el, ha megtapasztalják, milyen is az élet. Persze, kemények az edzések, de na és? Nem csak ebből áll az osztag élete, s mindegyik közül a miénk tud a legjobban lazítani, ha arról van szó. Aztán csak könyveljenek el barbárnak meg agresszív, primitív, erőszakos, agyatlan vadállatnak… Én meg majd leszek olyan kedves, hogy összecsomózzam a nyelveiket, csak úgy, pusztán baráti szeretetből. Simán megérdemlik, ha a hülye sztereotípiák miatt ítélnek meg egy egész osztagot. Rohadékok. >.>
- Nem találkoztunk már valahol? Ismerős a pofád. – kezdődik a baráti kísérlet harmadik része. Ne várjátok tőlem, hogy ennél kedvesebb legyek, vili? >.> Aztán még érezze magát megtiszteltetésnek, amiért nem azért léptem oda mellé, hogy tökön rúgjam, mint a többit. Mondjuk így is azzal az apró kis sebbel kell foglalkoznom, amit az egyik vállamba szereztem be a harc során; ugyan nem súlyos és nem is mély, ráadásul egy szisszenést sem vagyok hajlandó kiadni, amikor újra és újra a mozgatásával járó fájdalmat kell átélnem, de sohasem tartoztam a rinyáló kis szerencsétlenek közé, akik egyből nyígnak, ha valami nem jó. Egyenruhámból azonban sikerül tépnem egy darabot, s a magammal hozott alkohollal pedig fertőtlenítem is a sebet; ellátásnak megteszi, és legalább nem fertőződik el a seb. Még ha a kulacs tartalma jócskán meg is csappan, legalább sikerült egy alap fokú ápolást megadnom magamnak, amíg erre az ismeretlen helyre vezetnek minket. Mit is mondott, hol vagyunk? A halál rétje? Mindegy, valami ilyesmi…
El kell keserednem, amikor meglátom, hogy Álmodozó Jancsika mozgatja a szálakat, legalábbis nagy esély van rá. Egy kézmozdulattal tárja szét az ajtószárnyakat és tessékel be minket egy folyosóba; éberségem kicsit ellankadt az utóbbi néhány percben, ezért esélyem sincs lekövetni eltűnését, ellenben egy kattanás majd a közelgő zsivaj újabb veszélyekre hívja fel a figyelmem.
- HOVA TŰNTÉL, KÖ’CSÖÖÖÖG???! – ordítok a homár után, majd megpróbálom elemezni Tasumi tervét. Tény, nem robbanthatjuk fel őket, mert azzal csak magunknak okoznánk nagyobb károkat, azonban ha mindkettőt megállítanánk, csak az utat torlaszolnánk át. Nekem eszembe se jutott volna, hogy az egyiket távolabb próbáljam megállítani, mint a másikat, s így is morogva, sötét pillantásokat küldve felé nyögök ki egy „értettem”-et, hogy utána fürgén zanpakutomat hívjam elő. Bár heveny fészpalmolásom egyértelművé teheti, hogy nem bízok abban, hogy egy byakuray megállítja a hatalmas kőgolyót. Azért ennél neki több kell… Örülök, hogy a valahonnan marhára ismerős hadnagyocska meg a 10. osztagos bige megpróbálnak tenni valamit azért, hogy megállítsák a csapdát. Gyanítom, több is akad belőlük, de nem akkor fogok óvatosan lépkedni a köveken, amikor épp életveszélyben vagyok.
- Moushidete, Kamaitachi! És te is, te kis rohadék emo, nem érünk rá eret vagdosni a sarokban, hallod?! – változik át zanpakutom hosszú, éles fémkarmokká, hogy ezután fürgén, akrobatikus elemeket mozgásomba vegyítve idézzek meg néhány erősebb szelet. Esélytelennek látom, hogy mindkét golyót vissza tudjam küldeni a másik irányba, s azzal is elégedett lennék, ha legalább az egyiket sikerülne visszafordítani. Zanpakutom hatása miatt valószínűleg erős, megállíthatatlan szelek képződnek a szűk folyosóban, azonban jobb ötletem nekem sincs, nekik sincs… Ha pedig fákat sikerül kitépkednem a földből, talán ezt a kőgolyót is sikerül megállítanom. Cseppet sem bíztató a tény, hogy sikertelenség esetén én leszek az első, akit szét fog lapítani, de a sikerrel áldozat is jár. A koncentrált szelek megidézése, irányban tartása és fenntartása így is feleslegesen szívja el az energiám, ráadásul ezekkel a karmokkal még egy cigit sem tudok rendesen megfogni. :/
- Piccs’… Tudtam, hogy nem bízhatunk a kis homokosban. >.> – morgolódok egy sort, amiért jól átbaszott a kis szemét. Fú, de vissza fogja kapni… Csak ne kerüljön a szemem elé megint, tuti kikaparom a szemeit. Ezekkel a karmokkal amúgy sem annyira megterhelő.

Fény derül rá, miért ismerős az egyik hadnagy annyira. Osztagunk egyik szégyene… ugyanis mindegyik az, aki ott hagyja azt, csak mert túl jelentéktelen ahhoz, hogy megfeleljen a követelményeknek. Mert gyenge, gyáva, és fél harcolni, nehogy felsérüljön a bababőre és koszos legyen a csecse ruhája. Szánalomra méltó kis senkiházi, pattogó szarzsák mind. Már csak mellékes, hogy a 11. osztagban senki sem tanul meg harcolni… ugyanis csak azokat látjuk szívesen, akik már tudják, hogyan kell megfogni a kardot és elismerik, hogy mágiát használni gáz. Ciki és kész… Nem csoda, hogy csak robbantgatni tudok, de utóbbiak legalább elérik a kellő hatást. Meg legalább tényleges harci tapasztalattal rendelkezek, nem úgy, mint a kis varázslótanonc. Hogy is hívják? Akiharry? Nem lényeg… Akkor is csak egy tetves balfasz. Csak azért, mert hadnagy, azt hiszi, már ő az atyaúristen? Bár legalább ő nem menekült fel a fára a bolhás vakarékok elől. Ami viszont a harci tapasztalatot illeti, kétség sem fér hozzá, hogy a csapatban én rendelkezem a legnagyobb képzettséggel. Nem ajándékba kaptam szülcsinapcsikámra azt a jelentéktelen rangot, ami jutott nekem. Megküzdöttem érte, kijár nekem. Persze, a rang nem jelent semmit… Csak egy módszer, amivel próbálod elérni, hogy mások fejet hajtsanak előtted. Igaz, én inkább bemutatok az egész világnak vígan ordibálva, hogy kapják be a nem létezőmet, mert én aztán nem fogok elájulni holmi karszalagok meg haorik láttán… Egyszer meg úgyis letépem Kai holttestéről azt a rongyot, és még bele is rúgok párat a hullájába mondván úgy kell neki. Nem tudom, mivel érdemelte ki azt a haorit… Csak egy rohadék senkiházi, semmi több. Még csak nem is shinigaminak való. Múltunkra való tekintettel pedig érthető, hogy nem bízok benne és ez így van jól. Éberségem nem lankadhat, hiszen ki tudja, mikor követ el újabb hibákat… Mikor fogja saját magát ismételten mások elé helyezni. Képes rá, hisz mindig is ilyen volt. Lelkem legmélyéből gyűlölöm… fájdalmas halálát kívánom, s hogy gyötrelmes szenvedések közepette hunyjon ki végre íriszeiből az élet halványan pislákoló lángja.
Harci képzettséget illetően bőven a többiek felett állok, s osztagtársam segítségével sikerül a kőgolyóbist is visszaszorítani helyére. Az elkerülhetetlen viszont megtörténik; ezúttal engem csalnak kelepcébe, s testem nyomásának hatására az egyik falból egy körfűrész pattan elő. Időm sincs felfogni a zajos szerkezet itt létének okát, csupán az észveszejtő fájdalom s rajtam úrrá lévő gyengeség bizonyítja, valami baj van. Lábaim egyből összecsuklanak, kezemmel pedig a meleg, nedves, ragacsos dolgot érintem. Fájdalom… Ugyan van annyi büszkeségem, hogy panaszkodni se merészeljek, a reakció mégis önkéntelen, s velőtrázó sikolyom jelzi pillanatnyi gyengeséget. Környezetem saját véremtől bíborra mázolva tárul lélektükreim elé, amiket csak résnyire tudok kinyitni. Egy másik test az, ami segít megkapaszkodni, s bár ellenzem a dolgot, sőt, rühellem, hogy másra kell támaszkodnom, mégis hálásan biccentek a hadnaggyá avanzsált ex-osztagtársnak. Bőröm színe pedig percről percre fehérebbé válik, s a vérveszteség pedig igen lényeges. Ugyan a 4. osztagnál biztosan felgyógyítanának, most nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellátásért rimánkodjak. Különben is, szívós vagyok… Nem mintha lenne bennem megbánás, ha életem kéne félredobnom a küldetés sikeréért. Így képeztek ki, nem barbie babának.
Szemét, gyáva patkány, kinek szavaiból semmi sem jut el tudatomból. Persze, beszél hozzánk, de mindez nem érdekel… Elég, ha azt megjegyzem, hogy az a buzi emós féli elénk tárni a baba pofiját, mert tudja, hogy elvágom a nyakát, elevenen megnyúzom, szétkenem az agyát és kihúzom a beleit a kicsi száján, de azért szeri… <3 ¬_¬ Ha felgyógyultam, majd valaki úgyis lefordítja, hogy mit magyarázott a kis köcsög. Meglátszik már, hogy hiányzik neki, hogy valaki beverje neki, de bocsesz, én nem tudok neki segíteni. Mi vagyok én? Társkereső, szeretetszolgálat? Nem elég, hogy felkoncolom az összes kis tetvet, ami az utamat állja?
- Fogd már be… Nem tudom, minek okoskodsz folyton. – morgom félhangosan Tasuminak, miközben valamilyen úton-módon megpróbálok előhalászni egy szál cigarettát. Lévén shikai-omat nem deaktiváltam, így ez nem olyan egyszerű feladat, de kis szerencsével Potter (a másik hadnagy) kisegít a kis problémámon. Erősebbnek érzem magam, ha shikai-om aktiválva van, és jelenleg minden erőtartalékomra szükségem van. Persze ettől még a vérzés nem áll meg, de legalább sikerül találni egy vértől nem teljesen átázott szálat – csak hogy utána köhécselve köpjem azt a padlóra, miután rájövök, hogy ilyen állapotban már a bagózás se megy.
- Kurrrrrva életbe már… – morgok ismét, s küldök ezután olyan tipikus „megöllek” pillantásokat a nagypofájú cigirabló felé, amiért megint főnökösködik és azt hiszi, olyan frappáns viccei vannak. Hiányzik a fél oldalam, baszki, most kurvára nem érek rá röhögni a szar poénjaidon, érted?! Jó is lenne, ha az lenne a legnagyobb problémám, hogy hiányzik egy tincsem. Jaj, hát akkor mi van? Oda a csini frizurám, hűha… Baszd meg, oké? Baszottul nem tehetek arról, hogy ömlik belőlem a vér. Fordított helyzetben én nem fintorognék…
Ugyan a kis pihenő megfelelő alkalom lenne arra, hogy kicsit összeszedjem magam, nem tetszik a kompánia újabb ötlete. Na persze, majd pont én fogom meghúzni magam, csak mert megjelent néhány zombi. Számuk pedig igencsak számottevő, bár az afféle apróságok, miszerint shinigami egyenruhák maradéka feszül rajtuk, nem izgatnak, sőt, észre sem veszem. Nem szokásom a részletekkel törődni, inkább az egészet nézem.
Persze, röhögjetek ki, mert gyenge vagyok… egy apró sérülés miatt. Mert majd pont én fogok ücsörögni, amíg harcolni lehet, mi? A gyógyítás hatására úgyis elállt a vérzés, s miért húznám meg magam a háttérben? Ezzel a sérüléssel különben sem veszik már sok hasznomat, úgyhogy csak egyet mondok… Ajánlom, hogy sikerrel teljesítsék a küldetést, mert ha nem élem túl, én megkeresem őket holtamból és szétrúgom a tökeiket, ha nincsenek, akkor is.
- Arliva Quenthel Suwun, 11. osztag, 3. tiszt. – hörgöm válaszként Tasuminak, ha már annyira akarja tudni a nevem. Legyen boldog vele, én akkor se fogok nyugton maradni. >.>
- Hé, Potter! Elfelejtettem a neved… A zsebemben van egy zacskó, kivennéd nekem? Fontos lenne. – szólítom fel a kidoushou hadnagyot, s egyben kérek tőle segítséget ismét, hisz shikai-omat továbbra sem szándékozom deaktiválni bizonyos fejemben tekergőző tervek miatt. Ha Potter odaadja nekem a kis tasakot (mert biztosan lesz szíves megtenni ezt egy haldoklóért, ha már voltam olyan kedves, hogy hozzászóltam, de hanem, akkor előbányászom én magam), akkor ki is vehetem belőle a tűzkristályt, s amikor a „figyelőm”, azaz Anao épp nem velem foglalkozik, a levegőbe dobom azt, hogy utána pengém martalékává váljon. Nem okoz nehézséget megszökni a pajzs takarása mögül, még ha tudom is, hogy a vesztembe rohanok. Nem leszek egy tehetetlen, szarrágó kis faszszopó, aki mosolyogva fogja végignézni, ahogy mások az életét mentik! Nem vagyok hercegnő, oké?! Engem nem kell megmenteni! Szabadulva pedig inkább a levegőbe csapok fémkarmaimmal, hogy egy erős széllökéssel megpróbáljam hátrébb taszítani az egész csapatot – s így a perzselő lángok választanak el engem a többiektől. Én a zombikkal, ők meg a tűzfalon kívül, tökéletes! Ha tervem sikerül, akkor minden adott ahhoz, hogy kötelességem tegyem. Ha meg kell halnom, hát legyen! Én vállalom sorsom és utolsó leheletemig harcolok, hisz ez életem értelme! A bénító kidoukhoz pedig egyáltalán nem értek, bocsi… Bár ha minden igaz, túlélési arányom növeli, hogy a gyógyító-kidou használó-hadnagy ex-osztagos valószínűleg mirelitet csinált jó néhány zombiból, azért én inkább biztosra megyek, s ha maradtak még, akár az életem árán is, de megfékezem őket. Igen, talán túl sok energiát pazarlok, de legalább biztosan miénk lesz a győzelem. Mert hogy innen mi fogunk kikerülni győztesen, ugyanis nem viselem el a vereséget.
- Tegyetek meg egy szívességet és húzzátok le az álmos buzi fejét a vécén… Bár lehet, egy borotvapenge látványa elég lesz ahhoz, hogy kinyírja magát. Mire vártok? Menjetek már… Én majd feltartom őket. Ne forduljatok vissza… Ne hozzatok rám szégyent, ha nem élném túl. – terjesztem el szelemmel a tüzet kis sietségre ösztönözve a társulatot. Szinte harcképtelen vagyok és faszom fog majd másra támaszkodni. Nem kell a bébicsősz. Inkább megdöglök. Ezzel a sérüléssel amúgy sem jutnék el messzire. Kétségtelen, nincs értelme annak, hogy tovább cipeltessem magam. A seb úgyis elfertőződik, ha nem kapok ellátást úgy fél órán belül, s néhány óra múltán esélyes, hogy bele is halnék. S igaz, hogy iszonyatosan fáj mindennemű mozgás, én akkor sem adom fel harc nélkül. Van annyi erőm, hogy véglegesen megállítsam a hullahegyeket, s ha tévedtem, legalább csalinak jó vagyok s beteljesítem végzetem. Semmi kedvem órákig haldoklani, csak mert hiányzik az oldalam.
Bár nem tudom, hogy a zombik lélegeznek-e, a megidézett vákuumos tér a fejük körül talán a földre hullatja az aszott testeket. S ha nem, akkor sincs gond, hiszen van annyi lélekjelenlétem, hogy képességeimnek megfelelően folytassam a harcot. Karmaim így nyakakba vájnak s elválasztják a fejeket a testektől, s porrá égetve azokat a hullákat, amik éppen a tűznyalábok útjában vannak. Negyed óra áll rendelkezésemre, már ha addig nem csuklok össze véglegesen a felszakadó seb által okozott fájdalomtól, vagy épp attól, mert valamelyik zombi épp az agyamat szipolyozza. Végül is nem gáz… legalább a dolgomat tettem. Ajánlom a többieknek, hogy addig se velem törődjenek. Csak húzzatok el, oké? Hagyjatok békén… Nem kell a sajnálatotok, egy ilyen sebbel úgy sem jutnék már messzire, s legalább halálom pillanatáig valami hasznos dologgal foglalatoskodok.