A szellem nem tántorodott mérgében megosztott véleménye felől szavaidra, csak saját meglátását látta bizonytalanságban tapogatózó szemei előtt. Érvelésedre, ha akart volna se tudott reagálni, mert Fuhaku nem akart tovább időzni, cselekedni akart, pusztítani, ölni és forgatóját Téged is erre szeretett volna invitálni. Akaratát arrogáns stílusban vágta hozzád, melyet nem hagytál szó nélkül, de hiába, rendre intésed nem hatotta meg. Csak idegesen csapkodott szárnyaival, sötét szemeivel kémlelve téged, a mágiával való nyomatékosításod, viszont nem várt fejleményeket hozott….
Éj sötétjébe burkolózó szemeibe ismét visszatért, azaz ismerős fehérség, mellyel egyenesen Ai szemeibe nézett. S, ez a fehér láng is bizonytalan volt, ismét pislákolni kezdett, de igyekezett átadni valamit a társának… egy érzést, mely most mélyen a szívén ült. A megbánást. Fuhaku igazi énje nehezen tudott visszatérni pár pillanatra, az irányítást pedig nem volt képes pár másodpercig tovább fenntartani, hamar visszatért a sötétségbe. Mindhiába küzd, nehéz számára, s szenvedése arcáról leíródik.
Visszatért a harcmezőre ismét az őrült lelkületű Fuhaku, s nem habozott cseppet sem rátámadni a vele szembe álló szellemre. A Zanpakuto lélekkel felvett szemkontaktusod érdekes vizekre evezet eközben, mely meggondolatlan cselekvésekre bírtak. A két harcoló fél közé álltál, s megálljt parancsoltál.
- Tégy úgy… de akkor neked sem kegyelmezek… - állt meg nem törődöm feleletének megosztásáig Fuhaku, s nem habozott tovább folytatni a véres küzdelmet még így sem, hogy használója védi az általa ellenfelének tekintett lelket. A fehér gömbök tömegesen indultak meg feléjük, hatalmas veszélybe sodorva életüket ezzel. A Zanpakuto szellem e cselekedetre nem számított, hisz bizalma megingott a Shingaimkkal szembe, másodpercekig habozott mire elszánta magát, s mozgásra kényszerítette végtagjait, mellyel megakadályozhatta a támadások becsapódását, ezzel megvédve Ait ki kiállt mellette. De hasonló helyzetbe került, mint az előbb. A szokásos procedúra után a fénylő gömbök megálltak és szokatlan lassúsággal haladtak feléjük, míg a szellem aurája elbizonytalanodott. A lélek fejéhez kapva kezét, fél térdre roskadt és ismét olyan képeket látott, melyek felkavarták így is nyugtalan belső békéjét.

A szellem ismét visszatért, s mindez oka a plusz látogatója volt, egy külső szem, melyet mindent látott. Ai volt az, ahogy a régmúlt árnyaiba visszakerült magával rántotta a lány szellemét is, ezáltal láthatta ugyan úgy a fekete-fehér történéseket. A furcsa alakokat, mely közül talán egyet ismerősnek vélhet, az a mosoly… még ha az arc nem is látszott, ez az egy ismerős volt, emlékeztetett valakire, egy gyermekded mosoly.... Ártatlannak tűnik, de mégis a keserűség ül ennek látványakor a Halálisten szívébe.
Az éppen felrobbanó fehér gömbök megszűnnek a pár perces szünet alatt a magához tért rideg lélek miatt, ki váratlan hűvösséget kezd árasztani magából. Ez a hideg érzés pedig szinte az ember csontjáig hatol. Körülötte áramló köpenye ismét abban a bizonytalanságban csap fel láng formájában, s ezzel éri el azt, hogy az előtte álló Shinigamit odébb lökhesse magától. Ez a taszítás hasonlított egy nagyobb erejű reiatsu mennyiségnek, mi csak egy dologra összpontosult. Arra, hogy odébb terelje a körülötte levőket.
- Remélem, boldog vagy, hogy láthattad… - szólt lenézően Aihoz, majd körülötte egyre bizonytalanabbá válik a sötét láng csapkodása. Arca is elkomorodik, s bár szemeit nem látni, de leír róla egy bizonyos szintű rémültség, melyet nem képes feldolgozni. Ingatag lépéseket téve kezdi megközelíteni a lányt, a nodachival markában, mellyel egyet csapva a levegőben maga mellett hívja magára a figyelmet.
- Ti Shinigamik, hogyha kezetekbe kerül egy új erő… miért kezdtek minket elhanyagolni? És hátunk mögött kihasználni?! Csak holmi fegyverként tekintetek ránk, s nem törődtök a mi céljainkkal! – vágta Aihoz bánatát. Szavai dühös színben jelentek meg, nyomot hagyva a hallgatókban. Kérdéseire szinte követelte a választ, valóban nem értette ezt. Magyarázatokat akart, mindezt Aitól várta. Ennek ellenére elködösült elméjével támadásba lendült, nem félt nekirohanni Ainak. Ingatag meglátása a Halálistenekkel szembe, s az emlékroham, melyet Őt érte felkavarta olyannyira, hogy rossz döntéseket hozzon. S cselekedete addig tartott, míg Fuhaku közbe nem avatkozott. Ez a fehér szemű Fuhaku Yashi volt és hiába volt még mindig pislákoló a világos fény tekintetében, nem tetszését fejezte ki vele, azzal szemben, melyre a lélek készült. Használóját testével védte meg, cseppet sem habozott ekkor, s kötelességeit ezzel elvégezte. Ismét szenvedések sorozata törte meg a csendet, a szárnyas paripa nyihogásában lévő apró kínzó fájdalom hangja tükröződött, ami bezengte az egész termet, s hiába küzdött, ismét visszavette felette az uralmat a sötétség zord ura, megakadályozva, hogy társa mellet állhasson.
A Zanpakuto szellemnek köszönhetően a látottak, talán bizonyos dolgokra magyarázattal szolgált neked vagy csupán apró sejtéseket hozhatott fel benned, de szembesülnöd kellet az emlékek megtekintése után járó következményekkel. Egy apró „lefagyással”, mely miatt nem bírsz megmozdulni, az idő furcsa befolyásálása tette ezt veled, amit a szellem képes előidézni, s hiába nem tudtad volna megvédeni a felhergelt szellemmel szemben magadat Fuhaku időben segített neked, annak ellenére, hogy megtagadott téged. A történések egyre zavarosabbak, Zanpakutod szelleme furcsa érzelmi ugrásai és a felbőszült szellem… talán jobb lenne, hogy többet kideríts az elködösült elméjű lélekről, mert valószínűleg Ő magyarázatokkal képes szolgálni, de a döntés rajtad áll. Egy biztos nem lesz egyszerű…

A Gyémántsárkány utasítására – mert már megint azt hiszi, hogy Ő itt a nonplusultra - vettem kezembe az apró tárgyat, mely amint markomban pihent rögtön megcsapott érzésekkel teli kisugárzása. Furcsa volt és nem is voltam képes igazán szóval illetni ezt az érzés kavalkádot, mintha minden egyszerre zuhant volna rám, s a szívem majd megszakad ettől a tehertől, de benne volt egy aprócska fény. Nagyon kicsi, meleg érzés volt, mely nehézkesen, de igyekezet felülkerekedni ezen a szívszorongató vegyes érzelmeken. S, ez annyira ösztönzően hatott rám, hogy kutatásra invitálva engem elindultam felderítő útra, hogy kipróbálhassam a gömb eme furcsa képességét, miszerint rejtett szöveget képes előhozni a papírokon. De, ha azokon a tekercseken működött, akkor csak-csak használ valami máson is, így bátorkodtam kipróbálni ezt.
Lassú, nesztelen lépéssel kezdtem el lépéseimet, óvakodva az esetleges árnyakban rejtőző mumusoktól, melyek bármely váratlan pillanatban előugorhatnak halálra rémisztve sötétben félő valómat. De hiába óvatosságom, mert a padló, minden egyes lépésemnél recsegni kezdett, így jobban megfigyelve nem éppen mai csirke, ezért megértem, de ezzel keresztbe tesz nekem. Tervem a halk osonás és ez pedig a hangos recsegésével, ropogásával megakadályozza. Lassacskán pedig ez a fülsértő nesz teszi számomra hátborzongatóvá, ezt a helyet.
Próbálkozásim sikertelensége kezd elszaporodni, újabb és újabb fal követi a másikat, s már az is megfordul a fejemben, hogy őrültség ezt csinálni, mert csak azokra a papírokra hat ki a gömb képességének csodás hatása. Még pár falat tanulmányozni kezdek háta, netalántán összejön Hyozanryuu által felvetett terv, de nem…. Ilyen nincs, elegem van, nem akarok ősrégi papírokat bújni válaszok után kutatva a semmiért, mert ha eddig nem találtam hasznos információkat, most sem fogok. Szívem szerint felgyújtanám ezt az egész helyet, hogy csak apró hamu maradjon belőle! >.>
Szúró pillantásokat vetek a kezemben tartogatott különleges tárgyra, hátha az meghozza kellő hatását. Ténybe tény történik valami, de nem olyasmi, amire számítottam. Egy szellem bukkan fel előttem. A meglepettségtől hátrahőkölök, majd értetlen pislogások közepette emeltem szabad kezemet a leányka felé, mintha csak maradásra szeretném bírni, de addigra már távozott fülig érő vigyorral az arcán, ahogy egy szokványos kísértett szokott, falon keresztül, hisz ajtó minek neki. :/
Pillanatokig, csak tanácstalanul álldogálva egy helyben néztem a lány hűlt helyét. A szellemek látványa – főleg, hogyha ez esetben nem Én vagyok az – kicsit ijesztő. Ráadásul rajta még lélek lánc sem volt, szóval nem egy halott ember szelleme volt, hanem egy teljesen más, számomra ismeretlen kategóriába tartozó kísértet. Megrázom fejemet, hogy az átmeneti sokkból visszarángathassam magamat a valós történésekbe, majd ezen cselekedetem után odairamodok a falhoz, melybe belefutott a szellem lány és egy hirtelen megérzést követve emeltem a halvány derengésű gömböcskét a térelválasztóhoz, melyen egy ismerős vörös vérrel felírt szöveg rajzolódott ki, kisebb fényességgel karöltve.
- 1830… Annyiszor futok ezzel a számmal össze, hogy lassan lottózni is mehetnék…. :/ - motyogtam orrom alá a furcsa elmefordulatomat. Igaz, mélyen az elmémben zavar, hogy ennyiszer felbukkan ezen a helyen eme számpáros, s már megesz a kíváncsiság, hogy mitől is lehet ez. Csak egy apró véletlen egybeesés, vagy esetleg oka is van? Kérdések, csupán csak kérdések és választ nem találtam még rájuk. Ahhoz képest, hogy kiutat kezdtem keresni, azt hiszem másra akadtam rá, részben. Jobban szemügyre kezdem venni a helyet, ahova keveredtem, mivel kissé félrevonultam az íróasztal és a papírtekercsek tengere mellől, ahogy tanulmányoztam sorról-sorra a falakat. Meglepő változásokat fedezek fel szemlélődésem során, a papírosok rendezetten helyezkednek el különböző polcaikon nem, úgy ahogy azon a helyen, ahonnan elindultam.
Megrökönyödőt sóhajt ejtek el ezt látva, hisz ez egyértelműen mutatja, ismét aktakukacnak kell beállnom. Megindulok a polcok között, figyelve azokat, s a gömb segítségével számaikat sorban láthattam. Fogalmam sincs, merre megyek és, hogy pontosan miért haladok tovább, hisz bármely sornál lefordulhattam volna kutakodni, de valami furcsa sugallatot követve tovább mentem. Tovább és tovább, míg az ismerős számokhoz nem értem, tizennyolc-harminc. Már nem is maga a hely, hanem ez a szám lesz ijesztő.
Egy mély levegőt véve indulok meg ezen a soron tanulmányozva a tekercseket, s kutatva ezt a számot, ha négyszer is felbukkant ötödszörre is ezt kell keresnem alapon. Minden egyes kötet címét megfigyelve kezdek körülnézni utána, míg majdnem a sor közepéig nem érek, s sikerül csak-csak felfedeznem a hasonló számozású darabot.
- Valahonnan sejtettem, hogy lesz itt egy ilyen. Kezdem kiismerni ezt a helyet! – jegyzem meg hangosan, önelégült mosollyal az arcomon nagyzolásom során. Csoda, hogy a hely mennyezete van olyan stabil, hogy kibírja eme megjegyzésemet és nem hullik a nyakamba. Figyelmemet visszaterelve a megtalált könyvre kihorgászom a polcról és jól szemügyre veszem, bár eredeti tervem miszerint most kinyitom és belesek, hogy hamarabb túlehessek ezen, elmarad. A kötetet ugyanis lakat zárja el, a külvilág kíváncsi szemei elől. Oké, ez a hely nem mennyezettel, hanem aljas, szerinte vicces trükkökkel dobálózik. >.> És mégis, milyen könyv az, amin cím sincsen? Ez gonoszság, minimum egy apró súgást megejthetett volna, hogy valamin elindulhassak.
Elhúzót szájjal igyekszek beletörődni abba, hogy átmehetek lassacskán Sherlock Holmesba és kutakodni kezdhetek újfent egy fránya kulcs után, mely ezt a zárat nyitja…

Sejtéseiddel jó úton jársz, bár helyeslő feleletet nem kapsz az elborult elméjű Zanpakuto szellemtől. Felkavart érzéseit nem tudta kontrollálni egy támadással akarta levezetni, melyet végül Fuhaku hárított. Szokatlan közbeavatkozás, hisz katanád szelleme időnként tud visszatérni csak régi önmagához. De félt téged, még így is és hiába tagadott meg, most mégis kötelességét végezte, megvédett téged.
A szellem megtántorodott az általa váratlanul ért hárítás miatt, illetve a kérdés, melyet felettél. Megbénította rideg gondolkodását, csak ez kezdett visszhangozni elködösült elméjében. A név, mely olyannyira közel áll hozzá, s most mégis messze van tőle, nem tudja megérinteni.
- A… ya… me… – bökte ki magából fény vesztett tekintettel, mint akiből elszállt volna az élet, pedig csak egy régi emlék az mely lefagyasztotta külvilági valóját. Mélyen gondolataiban a régi események színterében találhatta ismét magát…

Fuhaku ezen eseményre már ismét az árny lepte királyság földjén tartózkodott. Nem bízott meg használója döntésében és nem érdekelte a szellem sorsa, csak ölni akart, vért ontani, minden élőn és érzőn átgázolni, hogy véget vethessen az általa őrültségnek ítélt dolgokon. A szellem, ahogy visszatért emlékezéséből bizonytalan aurájába menekült, félt, retteget ettől a fehér goromba alaktól. Nem képes egyedül kiállni ellene, ennek tudatában, pedig nagyon is zavarja az idegen tényező Világában. S, bár Ai nem láthatta ezúttal ezeket a képeket, de mintha mentális kapcsolatba lépett volna a szellemmel érezhette azt a fájdalmat, a magányt és a rettegést, mely az sötét Zanapkuto lélekben keringet.
Üveges tekintete rajzolódott ki AI előtt, ahogy szemeit rá emelte szemkontaktus felvételének érdekében, hogy válaszolhasson kérdéseire. De nem tudott, szíven ütötte a folytatás. „Név”, az a dolog, mely minden szellem vágya, hogy forgatója elmondja neki első találkozás során. És erre lenne kíváncsi egy idegen. Egy számára szokatlan érzés a kedvesség bontakozott ki előtte, méghozzá egy Shinigamitól. Emiatt a válaszában elbizonytalanodott, lehajtott fejjel szólalt meg ridegségével ötvözve azt, de a félelem apró csengése még mindig ott volt a hangjában.
- A nevemet… nem mondom el. Egyetlen személy szájából akarom hallani… még egyszer… mint régen. – rideg beszédében ott csenget egy apró félelemre utaló jel, s a vággyal teli szavak, melyben nyomatékosítja apró „kívánságát”, melyet el kíván érni.
- Későbánat Ai! Nem érdemli meg a kegyelmet, az életedre tört! És ezt Te megköszönnéd, Neki?! – dühöngött bele a párcsevejbe Fuhaku dühös hanglejtéssel. Sokkal rémisztőbb temperamentuma kezd lenni az eddigieknél és nagy a valószínűsége, hogy ennek az oka erre a kegyetlen viselkedésének az időnkénti visszakapcsolása igazi önmagába. Küzd, mélyen, de küzd és Aitól próbál erőt venni, de nem sikerül felülkerekednie, valami hiányzik számára… egy apró, de mégis fontos dolog. Ideges szárnycsapkodásai és lábdobogtatásai a talajon kitűnően tükrözi idegességét. Újabb támadásait a szellem pedig nem hárítja… türelmesen várja közelítésüket. Nem akar több kellemetlen képet látni, nem szeretne fájdalmat érezni és emiatt nem törődve a következményekkel hagyná magát. Nyugodt szívvel várná meg, hogy a támadás martalékává váljon.
Kínzó érzések, melyeket mélyen te is érzel, s nem kell sok, hogy rájöjj honnan is származhatnak ezek a negatív hullámok. A benned felmerülő apró gyanú pedig igaznak minősül, bármennyire is hihetetlen ez az apró információ számodra. Viszont a szellem hiába kezd megbékülni a dolgokkal és lenyugodni, inkább a feladást választja, mintsem a küzdelmet. Belefáradt a reménytelen harcok sokaságába, úgy véli, célját nem érheti el. Fuhaku pedig egyre ingatagabb…. Ebben a fényvesztett helyzetben mit teszel? Az is lehet, hogy egy apró döntésen múlik a „folytatás”…

Próbálkozásim sorra fulladnak kudarcba, s mikor végre lehetett egy kis örömöm, a gömb által mutatott tárgy miatt, melyet sikerült segítségével felfedeznem, még ez a parányi lelkesedésem is elszállt, amint fény derült az ősrégi könyv makacsságára. A port lefújom az oldaláról és eközben fedeztem fel a lakatott, ami meggátolja kinyitását. De ez is csekélyke védelem, hisz olyan rozsdás, mint katanám pengéje. De akkor miért nem nyílik? Ökleim erőssége felülmulathatatlan és mégis, most ezen hozzáértésem is kárba veszett, mert nyers erővel való kísérletekre sem éppen reagál. Elkönyvelve magamban az esetet, hogy nagy valószínűséggel csak a lakathoz tartozó kulccsal nyitható ez a megviselt kötet, tekintek körbe. Ez a hely hatalmas és egy kulcs előkerítése több órás műveletet foglalhat magába akár. Feltéve, hogyha nem olyan vén már maga a lakat, hogy még saját zárnyitóját sem fogja felismerni.
Az idővesztegetést félbeszakítva indultam útnak keresés címszó alatt. Fogalmam sincs, hogy megtalálom e a kulcsot vagy csak újabb apró nyomokat lelek csak. De ebben az esetben bármi jöhet számomra, mi elvezet ehhez a homályos célig, melyből időközben bennem felmerülő kérdésekre választ kaphatok. És hátha fény derül arra is miképpen szabadulhatok ebből a „kényszerbörtönből”.
A gömb képességét használva kísérlem meg ismét alkalmazni, mert hogyha a könyvhöz kulcs kell, biztos vagyok benne, hogy nem csak fél irányba vezet akkor, hanem mindkettő lelőhelyét megmutatja. Párat lépve előre a padló szokásos recsegésével viseli el pihe súlyom – ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem vagyok nehéz - ránehezedését. Már-már szelektív hallásommal választom el a más hangok, illetve a recsegés zaját agyamból, ezzel elérve, hogy a riccs-reccs-roppall ne is törődjek. Csak akkor figyelek fel a hangra, amikor a lentről a lábam alól felszűrődő fülsértő zaj szokatlanul lassan kezd recsegni, szépen sorba körös-körül a teremben. De lélektükreimmel nem követem ezt, figyelmem inkább a furcsán örvénylő légáramlatra terelem, ami a terem közepén kezdett kibontakozni. De nem szuggerálhatom túl sokáig a jelenséget, azon agyalva közben, hogy mi okozza ezt az egészet, mert kezemben tartogatott kötet szokatlan módon elkezd rángatózni. Meglepődve emelem rá tekintetemet, az elém táruló látványból pedig olyasmit tudok levonni – bár egészen botor gondolat ez tőlem – hogy olyan a könyv viselkedése, mintha ki akarna nyílni.
Furcsábbnál - furcsább dolgok történnek, melyek elmémet kezdik lassacskán behálózni, hogy a bizonytalan, válasz nélküli valómat könnyedén eltiporhassák. S, hiába teszem fel magamnak a kérdéseket válasz nélkül maradok és egy apró sejtelemből fogva úgy vélem, hogy ez a könyv minden bizonnyal választ adhat ezekre… csak a kulcs. Ez az egész hely, mintha tényleg szándékosan lenne így kialakítva, csak nem számított a létrehozója arra, hogy a legközelebbi látogató egy iratellenes személy lesz. Csak billenthessem hátsó félen, ezt az illetőt egyszer, ha kell még a halálba is utána megyek azért, hogy megtehessem. >.>
Elmém rejtelmeiben nem kalózkodhatok sokáig, ugyanis a helység kezd ellenem fordulni, mint ahogy azokban a történetekben is lenni szokott, amikor elvesznek egy értékes tárgyat a helyéről. Nos, valahogy hasonlóan viselkedik ez a terem is. Romjaiba készül dőlni, jómagam pedig kijárat hiányában valami okosat próbálok kiötleni – ÉN? -, mielőtt az egész kóceráj megpróbálna a nyakamba hullani. Tekintetemet a szoba, különböző pontjaira terelem, szép sorban végignézve a helyiségen hátha kiszúrok valamit, mellyel megoldható egy kitörés vagy valami hasonló. De csak a leomló polcokat, a fekete orkánként kavargó porrengeteget és a remegő talajtól belerezonáló bútorokat látom. Már kezdek kétségbeesni, hogy ezen a szörnyű helyen fogok, itt ragadni. A gömbre pillantva egy számomra meglepetésként érő tárgyat mutat … Egy kulcs, talán ez lenne, amit keresek? Vagy a gömb maga lenne a kulcs? Esetleg… benne van?... sorakoztatom fel kérdésemet a döbbenet hatására magamban és próbálom eldönteni magamban, hogy vajon, melyik sejtelem lehet az igazi.

Az ígéret szép szó, ahogy a szólás is tartja, s a Zanpakuto szellem számára általad leadott gyönyörűséges szavak eljutottak hozzá. És akármennyire sem érti miért is áll mellé az a Shinigami, ezen esetek után is, gyöngévé vált lelkével elfogadja ezeket az érzéseket. Kedvesség. Ez az, amit régóta nem érezhetett, fáj neki és összeszorult a szíve emiatt. Kellemetlen számára, de még elméje is elködösült ledöntve ezzel komoly tisztánlátását. A bizonytalanság áradatába lökte saját magát, melyből egy Shinigami, egy idegen Halálisten segítségével talán soha nem tudott volna kijönni. S, az esélyt mely szerint talán támogatást kaphat azon fehér szörnyeteg kiűzéséhez, aki elpusztította hőn szeretett forgatójának igaz lelkét, és felborította ennek a helynek az egyensúlyát illetéktelen behatolásával, nem akarja elhalasztani. Ki akarja űzni, el akarja pusztítani, de egyedül nem képes erre, s tán, hogyha venne elég bátorságot és lebontja büszkeségének kemény falát, szerezhet rásegítést ez ügyben. Eme lépéshez pedig egy aprócska támogató ölelés kellet, emlékei felcikáztak benne, használója is borult régebben így vállaira mikor lelki békéje megrendült és segítségre várt másik felétől. De ezt a megölelést mástól kapta meg mégis felerősítette azon vágyait, mely erre az egészre ösztönözték, társa megmentése most minden egyes büszkeségnél fontosabb volt.
~ Shinigami… már nem értem a fajtádat. Nem értem a Zanpakuto használók lelki világát, cselekedeteit. De Te különleges vagy, akárcsak Lélekölő kardod. Fáj ezt így kimondanom, de… kérhetem a segítségedet? Megkérhetlek arra, hogy támogatást nyújtasz és megmented Ayamet attól a fehér szörnyetegtől? Sokan félreismerik, pedig jószívű és kedves volt régen, amikor ezeket az érzelmeket még nem színlelte... Kérlek… ~ könyörgő szavai elmédben csendültek fel, mentális kapcsolat kialakításával. De nem csak a szavakat, hanem fájdalmat sugárzó érzéseit is átadta ebben a rövidke pillanatban. Ám befejezetlen volt, mert e rövid kapcsolat nem állt fent sokáig, mégis választ várt. Még a fájdalmas robbanásokat is elviselte.
Vérfoltokkal ékesített fényes padlóra tekintve gondolkodott el, miközben hallgatta Ai beszédét Fuhakuhoz. De a sötét szemekkel tarkított paripa nem reagált a hangra, a szívhez szóló beszédre. Látszólag… a fehér csempékről visszatükröződő szárnyas ló képe ugyanis az igazi Fuhakut ábrázatát mutatja, világos fényességben ragyogó szemei szebben csillogtak, ahogy hallotta forgatója hangját. De nem tudok parancsolni testének, képtelen volt visszaszerezni az uralmat felette, s csak nézni tudta a történteket, szavai is a hamis Fuhakujé volt.
- Megmondtam Ai, hogyha az Ő pártját fogod, ellened leszek! – csapkodott mérgesen szárnyaival. Az árnyba burkolózó Fuhaku nem volt hajlandó esélyt adni az igazi felszínre törésének, még úgy sem, hogy arcára volt írva az a szenvedés, amit egy lélek sugároz a külvilág fel, amikor nem hagyják, hogy használója pártját foghassa. A tükörkép, mintha sírna úgy mosódót el a talajról visszaverődő teste.
- Shinigami… összetett lélekhez, bonyolult szellem párosul. Lehet, hogy most még csak egyet látsz, de nagy titok rejtőzik mögötte, amit még nem ismersz. – szólalt meg magára hívva a figyelmet a Zanpakuto szellem, ahogy titokzatos szövegét átadta, rekedtes hanggal, mikor rájött arra, melyet eddig nem értett. Nyitját megtalálva kerekedett Ai segítségére, hisz ha támogatásra vágyik, neki is adnia kell, ezt pedig tudta, így nem habozott cselekedni. – Fogd. Ezzel a szívéhez szólhatsz… - mondta, ahogy melléd sétált és a kezében tartott nodachit feléd nyújtotta.
- Ne fogadd el Tőle! Csak átver! Azt se tudja, miről beszél! – szólt közbe a ló szellem, szavai során fejét rázva próbálta visszavenni az irányítást. Szemei ismét fehér derengésbe kezdtek, ahogy a fegyver igazi forgatója felé közelített. De tagadást sugalló szavak mögött ott rejtőzött az igazi Fuhaku érzése. Akarta, vissza kívánt kerülni társához, nem volt képes tovább bírni ezt, melyre a sötétség leple kényszerítette, forgatója oldalát akarta fogni, nem hajlandó ellene szegülni, többet nem…
Érvek és ellenérvek. Tanácsok és ígéretek. Egy apró szívesség, mely hozzád szól. Fuhaku szelleméhez bár úgy láthatod nem érnek el szavaid, de mégis a Zanpakuto lélek, habozás nélkül kerekedik segítségedre megosztva egy apróságot, melyet talán még nem értesz… az is lehet, hogy csak titokzatos beszédébe zavarodott már bele, ki tudja. Viszont hatalmas döntés elé állítottak. Kérdés, mely léleknek hiszel… a sajátodnak vagy az idegennek, melynek még nevét sem tudod? Megérzed e, a többi kapott érzést is szívedben, mellyel csak úgy sorra elzáporoznak? A döntéseiden múlhat egy világ felépülése, s egy másik ismételt ragyogása. Rajtad áll… mit teszel?

Csattanások sorozata, melyet a különböző tárgyak földre esése, illetve bútorok mozgása okoz a talaj remegése miatt. Ha, nem lenne ez egy komoly helyzet még azt gondolnám, hogy egész szép muzsika ez, de mivel ez egy súlyos pont, emiatt másra kellett fókuszálnom, mintsem a háttérben felcsendülő hangokra.
Komoly helyzet elé lettem állítva, s lassan egyértelművé vált számomra, hogy a könyv ennek a bajnak a forrása. Mostanra ennek visszahelyezése már késő és a hozzá tartozó kulcsot kell megtalálnom mielőtt teljesen romokba dőlne ez a kóceráj. Bár, tudnám ki volt, azaz állat, ki felépítette ezt az instabil helyet. Mind hiába próbálom megközelíteni e helyzetet más szemszögekből közben, hogy ne kerekedjen felül a nyugodt lelki békémen az ijedtség, nem sikerül. Ahogy egyre több tárgy kezdett lepottyanni helyéről, amiért remegés kezdett erőteljesebb lenni, úgy kerekedett felül bennem is a rémültség. Az elmélet, mely szerint itt ragadhatok, sőt talán meg is halhatok, hogyha nem jövök rá a helyzet nyitjára elborította eddigi tisztánlátásomat. Viszont ijedten nem lehet megfontoltan gondolkodni, főleg nem úgy, hogy az amúgy sem az erőssége valakinek. Azt is csupán a szerencsének köszönhettem, hogy a gömb által mutatott apró kulcsot felfedeztem. Elmémben azon nyomban cikázni kezdtek a lehetőségek a gömbben látott zárnyitó láttán, de túl sok van belőlük és itt egy csak a megfelelő megoldás.
Lehunyom szemeimet, hogy megpróbálhassam sürgő-forgó gondolatomat szétválasztani és a megfelelőt látni… de ennek eredménye is csak egy aprócska elkalandozásig vezetett. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Ai-san mit csinálhat? Él e még – ebben biztos vagyok -? Boldogul e abban a helyzetben, melybe Ő keveredett – minden bizonnyal, csak Én vagyok ilyen esetlen, ha gondolkodásra kerül a sor T.T -? És legfontosabb számomra hol lehet, hova vitte, azaz idegen?
Ekkor megakadtam a bennem felöltő kérdésekkel, a kép mikor Ai-sant elhurcolta az a rideg, zord valaki ismét előjött bennem. Zavar az a tehetetlenség, amit akkor éreztem, amikor hiába próbáltam segíteni neki, nem tudtam, s ennek tudatában… idegesít. Ritkán érzek ilyet, de szívem szerint megölném azt, aki elmerte vinni Ai-sant mellőlem. Megmutatni neki, hogy milyen ostoba cselekedett is volt tőle az, hogy keresztezte utunkat.
Elködösült tekintettel meredve magam elé, a rosszindulatú gondolatok hatására pedig felelőtlen módon hagytam kicsúszni jobb markomban tartott kis gömböt, amely hatalmas csörömpölés kíséretében végezte apró darabokban a földön. Ez a zörej egyenesen kirántott sötét képekkel tarkított elmémből és érte el azt, hogy a külvilág eseményeire koncentráljak, ne másra. S, mostanra már hiába nyúlnék kezemmel a gömböcske után az már meglelte végzetét. Elkerekedett szemekkel sokkolódok le, ahogy tudatosul bennem, hogy talán az egyetlen még segítséget nyújtó eszközt hagytam kiejteni markomból. Még a lélegzetem is megakad e parányi pillanatban és a por által okozott fátyolos tér is leírja a hirtelen bennem keringő zavaros érzéseket. A tehetetlennek tűnő momentumban társam, Hyozanryuu zargat ki és ösztönöz cselekvésre szokásos csipkelődő szavaival.
~ Te kétbalkezes szerencsétlenség. -.-’’ Mit csinálsz, alszol? Hajolj le és kezdj azzal a kacattal valamit, mert esküszöm, hogy Én teszem meg, de akkor nem állok jót magamért. ~ elmémben felcsendülő sértegetés hallatán fejemet megrázom, majd utána tekintek a talajra és kezdem azt kémlelni összeszűkült szemekkel, hogy a társam által közzétett tárgyat megleljem, melyet maga után hagyott ez az értékes gömb. Meglelve az eszközt guggoltam le és vettem fel a földről közelebbről szemügyre véve azt. Lelkes csillogás rajzolódik ki lélektükrömben, ahogy látom ez nem csak érintésre, hanem külsőleg is egy kulcs, mely talán a könyvecskéhez tartozik. Így azonnal megpróbáltam feltárni vele a könyvet, de sikertelenül jártam. Hatástalannak bizonyult a cselekedetem, hiába próbálhattam jobb oldalról, vagy fordítva a kulccsal kinyitni a lakatot, ami elzárt a kötet tartalmától, egyszerűen nem hagyta magát.
- Menny a helyedre Te lüke kulcs… >.> - morogtam a próbálgatások során, de be kellet látnom semmi esélye, így muszáj volt feladnom. Egy megrökönyödött sóhajt elejtve igyekeztem visszafogni kezemet azon cselekedettől, melyet agyam engedély nélkül tett volna: elhajítani a kötetet. Ideges fújtatás keretein belül emelem magam elé a könyvet és szuggerálom szúró szemeimmel.
- Na, idefigyelj. Utálom a fajtádat, ezért most leszel szíves megmutatni a titkodat, mielőtt begurulnék és kedvem támadna felgyújtani ezt az egész kócerájt! >.> - vágom a könyvhöz fenyegetőzésemet, ahogy bennem felötlő haragom miatt még is csak a földhöz vágom. Idegesen téve pár lépést föl-le előtte rogyok végül térdre, s veszem ismét kezembe a földre dobott kötetet.
- Eh… bocsi… csak aggódom Ai-sanért. Tudod, szerintem mindkettőnknek jobb lenne, hogyha megmutatnád, milyen dolgokat is rejtesz magadban… - kezdek bele okoskodásomba, majd elhúzott szájjal, hunyom le szemeimet. ~ Megőrültem… már egy könyvhöz beszélek… Igazad van, az már a vég kezdete, hogyha már magad is rájössz erre… Kösz. -.-’’ Én is szeretlek… ~

A Zanpakuto szellem, Ai elszántságára egy megtisztelő mosolyt ereszt el. Szíve mélyén örül, hogy támogatásra talált, de ez egyben zavarja is, hisz idegenektől vár segítséget egy olyan ügy megoldásához, melyet magának kellene elintéznie. De az a hatalmas félelem és gyengeség, melyet a fehér szörnnyel szemben érez erre ösztönözték. Egy lépésre. Az első lépésre a szörny ellen, amivel egy aprócska esélyt kaphat kiűzésére, megsemmisítésére, hogy világa felépülhessen romjaiból és ismét régi szépségében ragyoghasson. Viszont e lépéshez előbb neki is adnia kell, valamit, mely igaz tulajdonosa kezében csodákra képes, s mikor meglátta nyitját egy utolsó lehetőségre Fuhakuval kapcsolatban nem habozott cselekedni. Tanáccsal lépett elő a Shinigami számára hasznosakkal, melyek még ködösek lehetnek a szemében, emellett meg se fordult elméjében, hogy esetleg tovább is magánál tartsa a pengét. Visszaadta igaz használójához. Egy bólintással helyeselt Ai szemében tükröződő kérdésre, utalva arra, hogy ez nem átverés még akkor sem, hogyha a megszállt Fuhaku ezt mondja.
És Te megláttad az igazságot, s bátran állíthatod döntésed helyes volt, de ez még csak egy kicsinyke lépés volt Zanpakutod szellemének visszaszerzéséhez. A lélek megtántorodva adott neked utat, hogy Fuhakuval ezáltal szemben állva intézhesd el a dolgokat. Belátásod szerint. És jómagad rátámadtál. Az igazi Fuhaku Yashi meg hiába próbálkozik visszaszerezni testét, nem tudja. Képtelen rá, hasztalan próbálkozások sorozata után, pedig a megbabonázott sötét szemű paripa szintén támadásba lendült, nem habozott megtámadni téged. De, ahogy a szárnyas ló és a penge érintkezett hatalmas fényesség terítette be a termet, s nem csak a helyiségre, hanem Ai sötétté vált belső világába is visszatért ennek hatására az a bizonyos elveszett fény…

Pár perces ugyan, de számodra jelentős időt töltöttél lelked világának oltalmazó karjaiban, s ahogy visszatértél a külvilágba már csak hűlt helyét láthatod a sötét lelkületű Zanpakutodnak. A terem szinte romokban hever a fényesség miatt, mely ez idő alatt beterítette eme helyiséget. És, ahogy körülnézel, a sötét külsejű szellemet láthatod magad előtt. Ő türelmesen megváta, hogy visszatérj az eredeti kerékvágásba, feldolgozva a történteket, s csak azután méltatott megszólalni.
- Bocsáss meg a sok kellemetlenségért. – szólalt meg mielőtt bármit kérdezhettél volna tőle. – Most, hogy tudom a Ti szándékaitok tiszták… megmutatom e világnak a kijáratát, nektek… - indult meg végül a lélek a hall hatalmas ajtója felé. – Azért kísérlek el benneteket, mielőtt a végén Ő rátok támadna. Képes lenne rá, ezért nem lenne célszerű kockáztatni. – szólt nyugodtan, ugyan azzal a hűvösséggel hangjában, mint amikor először hallottad beszélni. Kérdés, hogy az „Ő” jelző alatt tudod, hogy kire is gondolhatott. Minden bizonnyal, hisz magad is láthattad az emlékei megosztásánál. Ahogy a szellemre tekintesz látszólag eléggé lenyugodott, viszont ha jobban szemügyre veszed, láthatod, hogy mélyen belül még mindig zaklatott, ez pedig lélektükreiből kitűnően tükröződött. De nem időzhetsz ezen túl sokat, mert kilépve az ajtón egy ismerős alakot fedezhetsz fel a távolban...

/Anao/

Elborulni látszódó elmém egyre több meggondolatlan lépéseket csikar ki belőlem. Tény, mi szerint nem szoktam efféle helyzetekbe kerülni, emiatt nem is látom tisztán a dolgokat. Ráadásul zavarodott gondolataim kezdenek egyre csak feljebb és-feljebb kerekedni tisztánlátásomon. Mióta halálistenné váltam szembesülnöm kellet a csoportban való dolgozásnak a tényével, mely elszoktatott az egyedüli cselekedetektől, amikor mindent saját magam teszek meg úgy, ahogy jónak látom. És mostanra kellemetlenné, elviselhetetlenné vált ez a tehetetlenség. Idegesítő teher, s a tudat, hogy ennek az egész horror sorozatnak még cseppet sincs vége, már ettől a parányi dologtól ki is ráz a hideg. Ösztön lenne? Talán. Ha már közel került hozzám valami nem akarom elveszíteni, lehet megszállottság… nem érdekel. Most egy cél lebeg előttem az pedig nem más, mint hogy megtudjam ennek a helynek a titkát ebből a naplóból, mellyel talán segíthetek Ai-sannak. Ki tudja milyen veszélyes helyzetbe kerülhetett, ahol nem boldogul és ez nem hagy nyugodni.
Ezen gondolatom hatására ismét magam előtt látom azt a fekete, zord alakot ki elvitte Ai-sant, s elmém elborulása miatta csaptam a kötetet a padlóra. Vacak, csak hátráltat. S, mindhiába próbálok megnyugodni és már e szép szavak is fölöslegesnek kezdenek tűnni, mellyel egy régi, poros könyvet illetek. Dühöngésem is hasztalan, csak idővesztegetés, cselekednem kell, rá kell jönnöm. És fény vesztett helyzetemben Hyozanryuu szavai nyújtanak ismét támaszt, megint… csak rá támaszkodok. Nem akarok, meg kell mutatnom neki, hogy jómagam egyedül is képes vagyok boldogulni egy efféle nehéz helyzetben. Kezemben elhelyezkedő aprócska aranykulcsra tekintek, elszántság csillog fel tekintetemben ennek hatására, még egy próba, ha haszontalan, akkor magam török ki innen, nem érdekel, még egyetlen egy esélyt megérdemel.
Végre, próbálkozásom nem volt újfent hasztalan! A kulcs ismét a lakatban foglalt helyet, s kis pillanat múlva apró kattanások következtében hatalmas fényáradatban ragyogott fel a kötet. Akaratlanul is, de lehunytam szememet a nagy fény miatt és csak a csattanás hallatára nyitom ki. A könyv magától tárta fel magát. Szemügyre véve a legelső oldalt rögtön kiszúrom a két betűből álló monogramot, nem szokásom beleolvasni más személyes dolgaiba, s ha ez egy normális helyzet lenne, most azonnal becsuknám a kötetet és visszatenném helyére, mint aki itt sem volt. De, ezt most nem tehetem meg, hiába névre szóló, hiába van tulajdonosa, ez magyaráz meg jelen helyzetemben mindent. Tán még maga az írója is jelentős lehet? Ki tudja.
Fölös adatnak vélve a két betűt terelem tekintetemet az ismerős számokra, melyek a papír sarkán foglal helyet. 1830. mindent sejtő csillogással lélektükrömben lapozok tovább. A következő oldalon egy gyermek képe van felfestve, először nem igazán tudom hova tenni, de ahogy kicsit elmerengve figyelem az ábrát, eszembe ötlik egy aprócska ismerős „emlékkép”. Azon bizonyos hangok tulajdonosai odafent, azok között láttam Őt, s a szellem is, mely átment a falon, ki miatt sikerült ténylegesen felfedeznem a rendezett könyvpolcokat. Vajon mit kereshet ebben a könyvben? Mi köze van ennek az egészhez?
Furcsa, egytől-egyig és, ahogy egyre jobban belemerülök ebbe az egészbe annál több kérdést vett fel, mintsem megmagyarázná mindezt. De nem léphetek vissza, a türelem erény és most ezt kell szem előtt tartanom, talán ezek a válaszok, melyeket várok hátrább lévő oldalakon találok meg, s nem lehet hiába, hogy az a furcsa kísértet feltűnt és az sem hagyhatom szem előtt, aki felépítette ezt az egész helyet, nem hiába kerülhettem ide. Most már biztos, valaki akarta, hogy megtaláljam ezt a naplót és akármennyire nem szívlelem ezt a cselekvést, de elolvassam a benne rejlő titkokat.
Nagy levegőt véve futom végig tekintetemmel az apró írott görbe betűket, s ezután eszembe ötlik miért is nem szívlelem az olvasást, mint elfoglaltság, e szöveg írója sem lehetett épelméjű, az biztos. Értelme szinte nincs ennek a pár sornak, legalábbis Én nem lelek benne, de nem vagyok holmi költő, vagy valami ki könnyedén kielemzi az ennyire elvont stílusban írt szöveget. S megtántorodásom a tovább haladást illetően nem tarthatott sokáig, mert a kötet magától cselekedve lapozott egyet felfedve egy másik apró titkot előttem, mely messzebb, jóval messzebb állt az előbbi elvont, épp elméjűségtől tovaálló stílustól. A parányi, befejezetlen szöveg kitűnően átadja az író szenvedését, s a hiányosság sem ok nélkül lehetett. Újabb kérdések két variáció az okra, s talán ezek a lapokat díszítő alkotások többet magyaráznak meg, mint maga a szöveg. A kötet vége felé közeledve ezek a rajzok egyre jobban elszaporodnak, az olvasmányokat elhanyagolva a továbbiakban. Lapozva, lapozva egyre hátrább haladva magyaráz meg a könyv egyre több és több dolgot, melyet mind igyekszek megjegyezni.
Az utolsó a legeslegvégső laphoz érve a sok kép és szöveg után elém tárul egy kép, mely mindent egyetlen csapásra megmagyaráz. Egy arc, mely oly’ ismerős, s emlékeimet felfrissítve hozza magát fel bennem ismét ijesztő valóját. Ki miatt e helyre kerültem, egy hamis Karakura városba. Kiütött. Emlékszem. Emlékszem mindenre. Amikor Hyozanryuu álmomból fölzargatva invitált menekülésre, mert baj szagot érzett. Mindenre fényderült, csak egy aprócska dologra nem… ki akarhatta, hogy erre a helyre kerüljek és rájöjjek minderre? Horuichi Ayame a Yonbantai tagjának egész múltja egy apró, régi kötetbe leírva. Ezt Ő maga nem akarhatta, hogy lássam, hisz nem ismerem annyira. Csak lábadozásom során láttam először, de akkor mégis… ki?
Hatalmas csattanás zaja üti meg fülemet ekkor, mikor kérdéseimet sorakoztatom fel elmémben, egy hiányzó puzzle darab helyretételének érdekében. De eme nesz elintézte, hogy félbeszakítsam gondolkodásomat és csakis a zaj forrására koncentráljak. Egy csapóajtó bejárata, benne azon gyermek szelleme ki eddig is kisegített idekerülésem során. Farkasszemet nézek vele egy aprócska pillanatig, s kezd amolyan negatív érzésem lenni a helyen, olyan megmagyarázhatatlan, furcsa… amit, nem tudok hova tenni. Mégis mi lehet ez az egész?
Becsukva a naplót, indulok el végül a falon nyílt ajtó belsejébe, melyen egy lépcső vezetett ki végül az épület belsejéből. Habozás nélkül indultam el Ai-san felkeresésére, miközben gondolataimban sürgölődő új információkat igyekeztem teljes egészében végiggondolni még egyszer. De az iménti furcsa érzés mely úrrá lett rajtam abban az irattárban, annak elemzése sokkal jobban lefoglalt, mint a kiderült dolgok erről az helyről, mindenről. S, talán megszántam ezt a lányt még úgy is, hogy nem ismerem… furcsa ezt így bevallanom, de minden tette ellenére… segíteni akarok neki?
Magamnak feltett kérdést nincs időm megválaszolni, nem tudom mérlegelni, amiért a távolban két alak szűrődik ki előttem. Rögtön rájövök, hogy az egyik Ai-san, de a másik… az a rideg, sötét alak, Ő az. Ő ki elvitte mellőlem. Mit kereshet mellette? Mit akar tőle? Nem. Nem érdekel… nem akarok válaszokat, nem akarok magyarázatokat, e tettre nincs, bűnhődjön minden tettéért!
- Sase, aratama Hyozanryuu! - előrántva Zanpakutomat tokjából, indulok meg futva feléjük fegyverem shikaira szólítását követően. Cseppet sem habozva a téren, hogy most rátámadjak a fekete fickóra. A túl sok zavaros információk, melyeket megtudtam és az, hogy elvitte Ai-sant, meg tán’ Ő lehetett ki Hyozanryuu lelki békéjére tört, nem hagyj nyugodni, s cselekvésre ösztönöz. Miközben egyszerűen csak az a gondolat kering bennem, hogy végezzek vele, lesz ami lesz...

Nem törődök a csodás, csillaggal tarkított égbolttal, mely a kedvenceim közé tartozik. S nem foglalkoztat kicsit sem az ügy, hogy mit kereshet pontosan Ai-san mellett ez a veszélyes, sötét szerzett, kitől azonnal kiráz a hideg, hogyha csak ránézek. Elmém miatta teljesen elborul, ha komolyabban belegondolok tetteibe, mellyel jelentős hibákat tett az Én szememben. Bár általában nem zavar az ilyesmi most mégis szem előtt tartom ezt, hisz nem csak jó barátomat vitte el mellőlem, ki tudja miféle veszélybe csalogatva ezzel, de Ő lehetett, csak is Ő, ki Hyozanryuu világát romba döntötte. Mindezen okok miatt tettem meggondolatlan lépéseket, melyet rendszerint nem cselekednék. Most mégis kegyelemet nem látva rántottam ki Zanpakutomat békés helyéről, sötét lélekenergiám pedig, mint a tűz úgy kezdett csapkodni körülöttem, hogy ezzel megmutathassa a bennem keringő haraggal telített érzelmeket. Aktiválva az ócska külsejű fegyver Shikaiát, hogy hasznosabb és lehetőleg eredményes találatot vihessek be a kiszemelt célszemélyre, bár a túlontúl elbízott valómmal nem gondoltam az esetleges következményekre.
- Shine! {szószórós értelemben: „Dögölj meg” >.<”} – mondom dühödten, ahogy a levegőbe ugorva indítok fentről egy hosszanti vágást a sötét alak felé, viszont Ai-san megálljra kényszerít. A méregtől elvakult tekintettemet emelem felé, haragosan fújtatva, amiért lépése homály számomra. Rideg, komoly szempárral illet, akárcsak ellenfélnek kiszemelt áldozatom is, csak az Övé valahogy vissza-visszaránt a valós történésekbe, a tisztán gondolkodás útjára, nem idegesít úgy, mint ahogy a sötét fickó két hűvös tekintete. Katanám pengéje halk sercegéssel érintkezett Ai-san dachijával, s míg a visszazökkenéssel foglalkozom, nem figyelek rejtett támadására, mellyel rendre óhajt inteni. Hasamba vágódó shuriken lökésereje hátrább röpít, hogy a talajt ez által felköszöntve landoljak távolabb tőlük. Ai-san határozott szavai visszhangoznak fejemben landolásom után, s nem vagyok képes elhinni a hallottakat, miszerint ez a veszélyes fazon a mi oldalunkon állna. Hisz tettei után miféle gondolat ösztönözhette, hogy a mi pártunkat fogja? Egyáltalán ki lehet Ő pontosan? Nem. Nem vagyok hajlandó elfogadni, viszont támadásaimmal nem fejezhetem ezt ki, mivel Ai-san tökéletesen megbízik benne, védelmezi. Muszáj lesz végighallgatnom, akármennyire is zavar az idegen jelenléte, kire annyi okot aggattam, hogy az Én szememben már csak az életével fizetve békélek meg az üggyel kapcsolatban.
Fájlalva a shuriken által bevitt ütést elmémben, apró szisszenésekkel ülök fel és szegezem szinte villámokat szóró tekintetemet az alakra, ahogy látom közelíteni. Zanpakutommal az idegen felé bökve emelem magam elé az ékkővel tarkított fegyvert, ezzel kimutatva, hogy nem ajánlom a közelebb jövést, mert esetleg rossz vége lesz. Némán, s figyelmesen hallgatom végig ennek ellenére beszédét tőlem ritka módon, mindvégig farkasszemet nézve vele, hogy bármi gyanús, hazugságra utaló jelet azonnal felfedezzek. De nem, mimikái cseppet sem változtak mindvégig ugyan az maradt. Emiatt két változat lebegett fel előttem, igazat mond, vagy csak jól hazudik. Szövege után is folytattam a hűvös szemekbe való nézést, csendben merengve elmémben, hogy mégis mi lenne a helyes döntés. Elborult valómat sikeresen elkergette Ai-san, jelen helyzetben tényleg nem helyénvaló az ostoba cselekedetek, sikertelen sorozata. Fölösleges időpocsékolás és erővesztés, s a tudat, hogy szeretnék segíteni annak a lánynak még úgy is, hogy nem igen ismerem jelentős számomra. Ráadásul, Ai-san a fickó pártját fogja, nem lehet véletlenül, bár ezen a helyen már semmin nem lepődnék meg. Egy mély levegőt véve hunyom le szememet, Hyozanryuu erejét érzem végtagjaimban, ahogy az átjárja egész testemet, s eléggé bizonytalan jelen pillanatban, mintha Ő is hinne az előttem állónak és akárcsak Ai-san a pártját fogja. Mélyen magamba meglepődők, hisz a Gyémántsárkány, Lélekölő kardom lakójának nem igen szokása mások mellé állni csak úgy. Lassan kinyitva lélektükreimet emelem tekintetem ismét a sötét alakra, a mozdulatomon cseppet sem változtatva, a katanámat továbbra is rászegezve szólalok meg.
- Mi okom lenne hinni neked? – teszem fel rideg faarccal megfűszerezett kérdésemet, oldalra biccentett fejjel. Ostoba, fölösleges érdeklődés a témával kapcsolatban mégis képes voltam feltenni, mintha jómagam, mélyen nem tudnák felelni erre. Apró mosoly húzódik pár másodpercig tartó farkasszemnézésem után, komolysággal telitett arcomra, közben leengedve szép lassan Zanpakutomat, nem fenyegetve vele tovább az idegent. Ha, Ai-san, sőt Hyozanryuu is hisz neki, nekem is kell, bármennyire nem örülök a dolognak, de gyanakvásom továbbra is megmarad, és most már csak társaságát igyekszem elviselni. Álló helyzetbe kényszerítve valómat tekintek végül a kérdéssel előhozakodó Ai-sanra.
- Hosszú történet, de… az osztagod Juugosekije van a dologban. Én csak látásból találkoztam vele, Te esetleg… ismered? Különben ez is az Ő naplója. – nyújtottam társam felé a poros noteszt, fogalmam sincs arról, hogy mennyit tudhat erről a helyről és erről a bizonyos illetőről.
– Eléggé zavaros, a végére, nem igazán értettem… - itt félbeszakítva szövegemet közelebb lépve Ai-sanhoz szemem sarkából az alakot kémlelve, teszem fel suttogva a kérdésemet, abban bízva, hogy nem jó olyannyira a hallása, hogy meghallja az alábbiakat.
– Biztos jó ötlet megbízni benne Ai-san? Ki Ő pontosan? Amúgy igazából… nem ismerem ezt az Ayamet, de… azt hiszem segíteni szeretnék neki… - kérdéseimben hangzó bizonytalanságot a mellettem álló Ai-san kitűnően kiszűrhette. Lehet, hogy szavakkal elfogadtam az idegent, de ez cseppet sem jelenti, hogy ennyivel bizalmamat is megnyerte. Ennél több kell hozzá, de hozzáfűzött szavaim melyben a Yonbantai tisztet illette komolyak voltak. Tény, hogy kiléte számomra ismeretlen mégis segítségére fordulnék ebben a ködös helyzetben is, hisz a könyvben leírtak érzelmeit tükrözték, melyek mintha engem is átjártak volna, ahogy egyre hátrább és hátrább lapoztam odalent az irattárban, ebben a kötetben. Türelmesen megvárom míg Ai-san szemügyre veszi a naplót, hisz egyszerűbb, hogyha jómaga is látja, olvassa a bene leírtakat és nem csak apró részletekkel szolgálok belőle, melyek még nekem is igazán homályosak, pedig sok minden kiderült belőle, de szóban kifejezni nem igen tudom.
- Mehetünk? Személy szerint már kezdek irtózni ettől a helytől… – tettem fel a kérdésemet Ai-sannak. Aprócska megjegyzésemet halkan, motyogva, hozzáfűzve a csekélyke szóhoz melyet hangoztatni akartam, elsősorban magam előtt jobban felvázolva a helyről a véleményemet. Érdeklődésem során tekintetemet a szellemre vezettem közben, ha jól sejtem Ő mutathatja meg nekünk azt a bizonyos utat Soul Societybe, melyet monológjában említett meg. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg támogat e és nem aljas módón kíván minket új csapdákba vezetni.

Ritka tőlem ugyan, mégis ebben az idegenben csak kételkedni tudok. Nem hiszek neki úgy, mint egy vadidegen embernek, pedig Ő se több, avagy kevesebb. De belé nem tudok, annyi bizalmat fektetni, hogy ténylegesen is az oldalára áljak, de muszáj volt erre rábólintanom, amiért annak a bizonyos lánynak, kiről szintén semmit nem tudok hasonlóképp, mint erről az idegenről, de neki mégis segítenék. S, mikor felvetettem a kétségekkel áztatott kérdésemet az alaknak, kiben meg kellene bíznom, Ai-san érdeklődésére figyelek fel, mely villámszerűen cikázott át zavaros elmémben. Ez pedig felhozta bennem a Belső Világomban történt sötét eseményeket. A látottak miatt, kicsit megszédülve ugyan, de sikerült feldolgoznom. Amíg elmémben felsorakoztak a régmúlt emlékei a külvilág felé mutatott kemény valóm, mintha csak megfagyott volna, lélegzetem is megakadt közben. Aprót nyelve véget sikerült vetnem a bennem eluralkodott félelemnek. Kissé túlságosan is felzargat az imént történtek, ami nem csoda. Rühellem, hogyha Hyozanryuu hazáját veszélyeztetik, és ennél jobban csak azt utálom, hogyha tehetetlen vagyok, és nem tudok neki segíteni, akkor pedig szembesülnöm kellet ezzel a helyzettel. Mindhiába próbáltam nyugodtan letudni az akkor felmerülő akadályokat, mely a lelkem másik felével való küzdelem volt, nehezen tudom ezt elfogadni most, jelen pillanatban, pedig úgy véltem, hogy ez már lezárt dolog. Hiszen, nem rég kezdtük tiszta lappal a dolgot a Bankai elérésénél és most egymás ellen lettünk állítva, megint, ahol rá kellet jönnöm, hogy szinte semmit sem fejlődtem pedig, ha képes vagyok a Zanpakutom második szintjére az nem kis erőt jelent. De mindhiába van az erő, hogyha nem tudod használni.
Markomban tartott Zanpakutom erősebb energia áramoltatása keltette fel figyelmemet, kicsit homályos szemmel néztem irányába, hiszen mint forgatója már csak tudom, hogy ezzel jelezni akart valamit, vagy csak elterelni figyelmemet az előbbi dologról? Nem, nem értem pontosan, attól félek, hogy elég keveset tudok lelkem másik feléről, pedig rengeteg évtizede már, hogy egymás oldalán küzdünk. Viszont az energiája, melyet most kölcsönöz nekem, arra ösztökél, hogy ne foglalkozzak ezzel, törődjek mással és ne emésszem magam ezek miatt. De a szellem felelete ismét a sötét szakadékba lökött, váratlanul ért válasza kicsit elgondolkodtatott. Nem erre vártam, kiforgatta kérdésemet, mégis igaza van, nem csak nekem volt akadály a Belső Világomban történtek, hanem Hyozanryuunak is, hiszen Ő is ugyan úgy küzdött, mint Én. Ezért tudtuk végül épségben helyreállítani mind azt, amit már felépítettünk az idő folyamán és kiűzni onnan az idegent. Tudatosulva elmémben mind az, mely homályos volt eddig számomra, vagy mondhatni az irattárba való kiruccanás alatt megfeledkeztem, tekintettem ismét Zanpakutomra terelem, halvány mosoly húzódva közben arcomra. Tudom, hogy mit akar, és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül, viszont még mindig nem rendült meg véleményem az idegenről, a hideg fal azóta is ott áll, mely miatt akkor sem fogok szimpatizálni vele, hogyha fél térdre ereszkedve könyörög. Segítek neki, azért mert Hyozanryuu és Ai-san is ezt szeretné. Nem akarok túlzottan belekeveredni ebbe az ügybe, de azt hiszem ezzel már elkéstem, szóval minden erőmmel azon kell lennem, hogy minél több hasznomat vegyék.
Gondolataimba mélyedve, igyekszem mérlegelni a dolgokat, amikor Ai-san komolyan csengő szavai a valóságba irányítanak, elmondtam neki felvázolva azokat a bizonyos dolgokat, melyet a naplóból megtudtam mégis Ő, mintha pár száz lépéssel előrébb járna, ezt pedig az idegennek feltett kérdésére alapozom. Az a furcsa lány, kinek oly’ szívesen segítenék valami furcsa, rejtélyes okból; egy gyilkos? Mondjuk, jómagam nem igen tudok neheztelni egy ilyen személyre, leginkább azért, amiért magamra is rá tudom aggatni ezt a jelzőt, sőt minden egyes Shinigamira. Hisz mi is ezt csináljuk… ölünk úgymond egy „felsőbbrendű jó” érdekében, végül is ez között és a témában keringő Ayame között van némi különbség. Ártatlanok vannak a dologban és erről nem feledkezhetek meg, de mégsem zavar annyira a dolog, nem úgy, mint Ai-sant. Én még továbbra is segíteni akarok neki. Némán állva Ai-san mellett a kérdésáradatom ráömlesztése után, miután magában rendezte a dolgokat elkezdte válaszát is, de a sötét alak fejezte be helyette, ki időközben Ai-san mögé suhant. Halk hangjából kitűnően rájöttem, hogy igazából ezt csak társamnak szánta valószínűleg, de nem hatotta meg a gondolat miszerint Én is hallhattam. Öreg hiba.
Szúró tekintettet vetek felém, miközben markomban tartott fegyveremet, oldalasan, hogy lendületet kapjon mozdulatom, indítom a szellem arca felé, melyet alig pár milliméterre állítottam meg tőle. Fenyegetően vizslatva szemeim elé lógó frufrum mögül kicsit emelt hangon szólalok meg.
- Vigyázz mit csinálsz Öreg. Lehet, hogy befolyásolható vagyok, de nem szeretem, hogyha a barátaimat veszély fenyegeti! Hogy ezt megtanuld, kezdetnek lehetne a tisztességes távolság betartása. – lengetem meg kardom pengéjét arca mellett ügyelve természetesen arra, hogy ne vágjam meg, csak igyekeztem nyomatékosítani beszédem komolyságát. Hiszen magasságom miatt kevesen vesznek komolyan és úgy vélem Ő sem lehet különb. Persze tisztában vagyok Ai-san becsületével, melyet oly’ vérmesen komolyan szokott venni és valószínűleg nem tetszését fogja kifejezni az iménti beszédem miatt, de az igazságot fölösleges lenne lepleznem. Nem érdekel nemesi rangja mióta megismertem és ez nem is fog változni. Nekem is van büszkeségem és tudom, mikor kell szem előtt hagyni azt, ebben bízva, hogy Ai-san is ilyen, nem fogja fejem szegni amiatt, hogy védelmére kerekednék. Sajnos, ilyen vagyok, ezen pedig nem tudok mit változtatni. Megvédem a számomra fontos személyeket, hogyha kell az életem árán is, hiszen nem a hatalomért van Hyozanryuu a kezemben.
Fölényesen kihúzva magamat, leeresztem fegyveremet, de úgy, hogyha kell, bármikor használni tudjam. Igaz, elmémet igyekeztem kellemesebb vizekre vezetni, még a „szabadulással” is előhozakodva, amikor Ai-sant követve indulok meg végül a szellem után.
- Egy Zanpakuto szellem? – kérdezek vissza úgy, mint aki nem értette volna a mondat lényegét, közben megtorpanva a nagy menetelés során. Némán néztem a szellem irányába, miközben tudatosult bennem Hyozanryuu segítési szándékának valós oka. Kételkedéssel átitatott, mégis amolyan kíváncsi szemmel, oldalra fordított fejjel figyelem a lelket, miközben igyekszem lépést tartani velük. Sosem gondoltam volna, hogy Ő egy Zanpakuto szellem, de nagyobb meglepetésként ért az, hogy Hyozanryuu egy amolyan „fajtársának” szeretne segíteni.
- Kage no Kami? – ismétlem el a szellem nevét kisebb csend után, miután megosztotta velünk. Nem gondolkodtam el azon, hogy vajon miért is oszthatta meg velük oly’ váratlanul, csak némán néztem a sötét szemeibe. A kezdeti kíváncsiságom kezd egyre nagyobb lenni, ahogy megtudtam, hogy Ő egy Zanpakuto szellem, hiszen mi hogyan láthatjuk akkor? Arra csak a saját Shinigamija képes vagy tévedek? Bár ezen a helyen… minden kezd túl bonyolult lenni számomra.

Utálom, ki nem állhatom ezt az idegen, zord külsejű alakot. Borsódzik tőle a hátam, ha csak ránézek és egyre inkább ideges leszek tőle. Mégis, hogy várja el azt, hogy megbízzak benne, ha ilyen szavakkal hozakodik elő társamnak? Lehet, hogy nem erősségem a gondolkodás és jobb szeretek mindent két ököllel elvégezni, de ez cseppet sem jelenti azt, hogy nem esik le aljas szándéka. Nem vagyok süket, kitűnően hallottam minden egyes szót, amit Ai-sannak szánt és ezt agresszív fellépésemmel is bizonyítottam. Engem aztán nem érdekel, hogy mit gondol rólam, az sem izgatna fel túlzottan, hogyha zavaró tényezőként tekint rám, viszont nem adom meg azt az esélyt neki, hogy még egyszer egy ujjal is hozzáérjen társamhoz, avagy fölös szavakkal sakkban tartsa. Zanpakutom alkalmazásával, mellyel majdnem fejét szegtem nyomatékosítom nem tetszésemet, illetve rendre intem. Jobb lesz, ha már az elején megtanulja ezt, mielőtt vérmesebb eszközökhöz folyamodnék. Ai-san mondandójára alapozva: ölnék, ha máshogy nem sikerülne megértetnem vele. Hatalmas komolysággal az arcomon a fickó mély sötétséggel áztatott személyibe nézve várok valami reakciót tőle, és ha esetleg valami gyanús lépéssel hozakodna elő, egész véletlenül meglendülne katanám nyaka felé. Bár ezen szándékom talán felelőtlen cselekvés lenne, amiért valószínűleg Ő az egyetlen ki képes kijutatni minket erről a furcsa helyről. Igen, innen, amit még nem tudok hova tenni, annyi már tiszta nálam, hogy ez nem az a Karakura Town, melyet jómagam ismerek, hanem csak egy… másolat?
Elmélkedésem közepette végighallgatom magyarázatát iménti cselekedetére, s a ravaszul fénylő fekete szemei árulkodtak némi turpisságról, mely gondolataiban rajzolódhatott ki, viszont éjfekete szempárjai megakadályozták, hogy a több éves tapasztalatommal kiolvashassam rejtett szándékát. Zavar, hiszen a szem sok mindent elárul akár egy harc, akár egy beszélgetés folyamán, de az Övéi üresek, nem tartalmaznak semmiféle gondolatot, ahogy normális esetben annak lennie kell.
- Na, persze… - motyogom orrom alatt, kisebb szemforgatás kíséretében, ahogy szabad utat adok neki, hogy végre elinduljunk és kijuthassunk erről a hátborzongató helyről.
Ai-san felé tekintek, amikor a fickó hátat fordítva nekünk megindult. Utólag gondoltam csak bele, hogy valószínűleg társamnak nem lesz ínyére az iménti kirohanásom, hiszen becsületét igazán nagyra tartja. S ezt jómagam tudom is, hiszen anno ennek a becsületnek köszönhettem, hogy ismét talpra álltam egy régebbi bukásom után. Igazán tisztelem emiatt és nem igen tudom, hogy milyen érzés, ha egy kívülálló rombolni kezdi azt a több éven át alkotott erős falat, mely azzal a nagyra tartott tisztességgel egyenlő. De mégis most megfordult bennem az a kétséggel teli gondolat, hogy valószínűleg nem tetszését fogja kifejezni mind emiatt társam, kire már egy nagyon jó barátként tekintek, akit meg szeretnék, sőt meg fogok védeni, bármibe kerül is. Hisz, minek az a nagy erejű hatalom, hogyha nincs pontos célja az alkalmazásnak? Azt hiszem, Hyozanryuu kérdését most értettem meg, talán azt szerette volna, hogy kitűzzek valamit magam elé, hogy ez által törekedjek magasabb szintekre? Úgy vélem megtaláltam, bármennyire is tartottam fölöslegesnek eddig mindazt, amit megtanultam. Végre hasznát vehetem így. Szemem sarkából Zanpakutom felé pillanatok, majd ismét Ai-sanra emelem ibolya lila színű íriszemet, s láthatom az iménti eseményekre reakcióját. Nem beszélt, de dorgáló tekintete mindent elárult nekem, mellyel mindegy szálig kifejezte, hogy felesleges lépés volt ez tőlem. Bár, ha akartam se tudtam volna visszafogni magamat, mondhatni reflexszerű cselekvés volt ez az Én részemről. Látva, hogy mindezek ellenére, apró hálás tekintetével megfűszerezve egy apró bólintás kíséretében kifejezte nekem köszönetét minderre megkönnyebbültem. Először aprócska döbbenet ül ki miatta arcomra, mivel sokféle reakcióra számítottam tőle, de erre pont, hogy nem. Ez bizonyítja, hogy a nemesek sem különböznek a rangtalan emberektől. Végül egy nagyobb mosolyt ejtek el neki, de örömöm hamar alábbhagy, amint tekintetemet a zord, sötét alakra vezetem. Nem változott róla véleményem, de ahogy ránézek, a kétségek tengerébe zuhanok, az pedig még csak dobott az egészen, hogy megtudtam az idegen nem más, mint egy Zanapkuto szellem. Nem csak a lépéseimet állítottam meg ekkor, hanem a lélegzetem is megakadt emiatt, s egyenest felkeltette kíváncsiságomat a lélek kiléte immáron részben megfeledkezve eddigi ellenséges felállásomról. Nem foglalkozok a külvilággal csak magamba mélyedve igyekszem feldolgozni az előbb hallott információt, melyet összefüggésbe tudtam hozni Hyozanryuu rejtett szándékával. Folyamatos nézésbe kezdek, mellyel az immáron nem idegen szellemet illetem, mivel volt oly’ kedves, hogy nevét is megosztotta velünk. Ennek ellenére, hogy mindez nagyjából tudatosult elmémben és sikerült úgy, ahogy elfogadnom mégis megerősítésre várva vissza kérdezek. Ai-san helyeslő felelettel ezt meg is tette és kibővítette a szellemről való tudnivalókat, mely ismét megállásra kényszerített.
Ez mind szép és jó, bár az utóbbi kevésbé… arról tudtam, hogy Zanpakutonk szellemét a saját világunkba is képesek vagyunk megidézni, hogyha arról van szó, s ezt csak a fegyver második szintjének elérésénél lehetséges, jómagam is képes voltam rá. Helyesbítve Hyozanryuu önszántából fedte fel magát előttem új külsejében. Még arra is rájöttem már ugyan, hogy ez a hely nem az a város, amit Én oly’ rég megismertem, hanem valami más, s az a magyarázat, miszerint ennek az Ayaménak a saját belső világa… igazán hihetetlen, miszerint mi most e helyen békésen járkálunk fel-alá… és egyben ijesztő is. Én eddig úgy tudtam, hogy lelked másik felének kis világa csak rád tartozik, senki másra sem, idegeneket beengedni e nyugodt helyre. Borzalmas. Nem tudom elfogadni és emiatt a rövid ideig elhallgatott kétségeim ismét erősödni kezdtek a szellem felé. Elkomorodott arccal nézek a túlbuzgó érzésem miatt Kage no Kamira. Ai-san szavait kicsit furcsálltam, hiszen ha nem bízunk meg mi sem benne, akkor Ő sem valószínű, hogy fog… szemem sarkából még társam felé is nézek amolyan értetlen tekintettel, de hamar visszavezetem a figyelmemet a szellemre, amiért gyanús mozzanatokkal hozakodik elő, olyanokkal melyre még társam is fegyvert rántott, így nem haboztam Zanpakutommal mindenre felkészült állapotba állni.
Végighallgatva a szellemet összeszűkült szemekkel nézek rá és várom, vajon mire is készül, amikor méltat végre felénk fordulni, már meg is rohamoznám, hisz nem ínyem a hátbatámadás, de a támadásom elmarad, amiért még a vér is megfagy bennem az arcát látva. Már láttam, emlékszem, de hol? Végül a bennem felmerülő kérdésekre Ai-san derít fényt, igaz elsősorban a szellem valós kilétére. A régmúltban látott kép felmerülve elmémben, az előttem álló alakot máris be tudom azonosítani azzal a nővel. Földbegyökerezett lábakkal, szinte még a kezemben tartott Zanpakutom is ólommá vált kezemben, ahogy szép lassan tudatosultak elmémben az események „utolsó” hiányzó darabja. A szellem monológját végighallgatva egy apró gúnyos mosoly húzódik arcomra. A kételkedés nehéz súlya eltűnt gondolataimból, most már tudom, hogy Ő egy ellenség, ahogy valóban sejtettem, így nem kell visszafognom magamat.
- Remek~… most, hogy tudom, nem kell a pártodat fognom sokkal felszabadultabbnak érzem magamat. – ejtek el egy gúnyos mosolyt szövegem közben. Nem kell megbíznom egy olyan alakban, ki amúgy sem volt szimpatikus számomra, ráadásul még ki is használt minket. Hatalmas bűn ez az Én szememben. Elhallgatva, komoran az ismét gyilkos szándékokkal átitatott tekintetemet vetem a szellem irányába. Azt hiszem, ebben a helyzetben sok mindent csinálhatna csak nem éppen a sértegetést. Ha, Ő volt ennek az egésznek a mozgatója, akkor rajta kell bosszút állnom Hyozanryuu nevében, amiért azt merte tenni vele. Habozás nélkül indultam meg Ai-sant követve, hogy csapást mérhessek a szellemre és jómagam nem tántorodtam meg akkor sem, mikor azt a furcsa sötét színű árnysugarat lőtte felénk, fekete és lila árnyalatban úszó tűzszerű lélekenergiámat áramoltatni kezdtem testem körül, számat már nyitottam is volna a számomra ide kellő parancs kimondására, de Zanpakutom szelleme váratlan módon fellépve megállít az öngyilkos akcióm közepette.
~ Elég volt Te őrült, ülsz le de rögtön! Túl kicsi itt a hely és még bennük is kár eshet, ráadásul még nem töltődtem fel! ~ megtorpanva a nagy nekifutásom közben figyelek fel a váratlanul felbukkant szellem alakokra. Fogalmam sincs, hogy kerülhettek ide és még annál inkább homályosabb számomra a dolog, hogy miért segítenek nekünk. Felvéve a felénk szóló kísértettel a szemkontaktust döbbenten nézek rá, de nem fejezte be mondandóját, amiért Ai-san hozakodott elő a megfelelő lépéssel, melyre valószínűleg ezek a szellemek akarták felhívni figyelmünket. Tétován tekintek a szellem felé, majd Ai-sanra, hiszen minek megfutamodni, hogyha most is végezhetnénk vele és valószínűleg utána is ki tudunk szabadulni… de hiába fordult meg bennem e verzió, már késő lett volna szóvá tennem, amiért társam megragadva karomat villámtáncra erőltetve a Zanapkuto szellem által nyitott kapun áthaladva távozhatunk végre abból a rémisztő Karakura másolat helyszínéről. Utólag még a szellem szavai visszhangzanak elmémben, s amint kiértünk egy újabb ismerős helyen találhattuk magunkat, bár ezúttal ez nem volt egy ócska másolat. Bár, ki tudja…
- Ez most vicc? – szólalok fel értetlenül nézve a dangai fekete falára. – Miért pont a dang… - kérdésemet nem tudom befejezni a mellettem álló társamnak, mert egy ismerős, távolban felcsendülő zakatoló hang üti meg hallójáratomat. Elkerekedett szemekkel nézek a zajforrás irányába, ahol az ismerős Thomas a gőzmozdony rajzolódik ki lélektükreim előtt. Eléggé ritkán futottam össze ezzel az átkozott szerkezettel, de jól tudom mire képes ez a fránya kacat. Habozás nélkül ragadtam meg ezúttal jómagam Ai-san csuklóját és shunpozásra invitálva, gyors futásba kezdtem a kijárat irányába nem törődve a helyről felmerülő kérdéssel, miszerint: hogy a szöszbe kerülhettünk mi a dangaiba?

Felkavart elme és gyorsan zajló események. Agyam nehezen fogja fel a történteket, leginkább azt a felét, hogy most pontosan mi is a jó és a rossz, illetve azok a folytonos miértek, melyeket szívem mélyén mindig is gyűlöltem, ott vannak bennem. Elmémben. S hiába keresek válaszokat, nem találok, elmélkedés helyett pedig csak cselekszek. Agyam már csak ennyire képes, parancsot küldeni lábaimba és egyre inkább azt az egy - két cselekvést megmagyarázó szót visszhangoztatni, hogy fuss, avagy menekülj!
Hiába hozakodott elő tudatalattim a kérdéssel, hogy mit keresünk itt, választ nem tudok rá, s csak Ai-san épségével, illetve a kiszabadulással törődök. A távolban felfénylő jármű, zakatolva közelít irányunkban és mindhiába a fejvesztett rohanás nem állja meg a helyét ebben a helyzetben.
Ahhoz képest, hogy az elmúlt percekben, még a dangaiba kerülés előtt, az ölés puszta vágya foglalt helyett gondolataimban. A bosszú lehetősége. Kage no Kami elintézése Hyozanryuu nevében, mellyel talán véget lehetett volna vetni ennek az egész őrültségnek, és most mégis csak maga a bizonytalanság kavarog bennem. Mikor a mérleg, mely a helyes, illetve a rossz döntés között mozog, most csak egy helyben imbolyog. Nem tudja, merre dűljön, még…
Meg se hallva Ai-san elméletét a dologra, csak szaladok és szaladok, keresve a fényt az alagút végén, hogy ismét otthon legyünk, véget vetve a katasztrófának, amibe kerültünk és ismét a „munka” békés áradatában utazhassunk, veszélyek és megmagyarázhatatlan dolgok nélkül. De csak az értetlenség vízére tudok evezni; a dangai végén várva várt világosság, mely a hazatérést jelenti nincs meg… nem látjuk… eltűnt. Miért?
Lehunyom szememet és pár másodperc után nyitom ki ismét, hátha a várva várt fény megjelenik ennek hatására, de nem… érezve, hogy Ai-san kirántja kezemből az Övét, sokkolódva emiatt torpanok meg azonnal felé fordulva, zavart tekintetemmel rámeredve várom a magyarázatokat a engem igencsak váratlanul ért cselekedetére.
- Mi? – szökik ki a számon a hatalmas kérdés, amiért alig bírom feldolgozni feltételezését Ai-sannak. Még, hogy a dangai és a takarító sem igazi. Mint az a hamis Karkaura Town, ahonnan jöttünk? Ez is Kage no Kami műve lenne? Az átkozott… nem lenne meglepő, de akkor, hogy tudunk kijutni innen?
Merengve ezen a felmerült kérdésen, sikerült gondolataimat arról az ostoba meglátásról elvezetnem nyugodtabb vizekre, hogy a kiskapu megtalálásán agyaljak inkább, de csupán kérdések, kérdések és kérdések merülnek fel bennem, magyarázat kevésbé. Végighallgatva Ai-sant még jobban belemerülök ezekbe a gondolatokba. Kicsit szégyellem ugyan, hogy az Akadémiai elméleti órákon kevésbé voltam aktív, hiszen mi tagadás általában húztam a lóbőrt, amiért nem kötött le oly’ nagyon, de úgy homályosan dereng a tanultak, ráadásul nem egyszer tapasztaltam is. Bár ötlete miszerint az ál’ takarító lenne hazajutásunk kulcsa kicsit… ijesztő. Mivel felmerülhet a kérdés, hogy ez esetleg nem így lenne, és kitudja, mi történik velünk, hogyha most valójában az igazival állunk szemben és ez falna fel minket.
Habozva nézek Ai-san keze felé. Az idő során hatalmas bizalmat fektettem irányába, amely cseppet sem változott ugyan, de mégis mélyen magamban a felkavart gondolataim miatt félek a végeredménytől. A takarító irányába nézek, mely egyre csak közelít és közelít felénk. Leeresztett fejjel igaz, de szabad kezemet nyújtom az Övé felé, bár talán érezheti ezúton félelmemet, mely emiatt átjár, viszont ettől a helytől tisztán látásom megszűnt és már azt se tudom, mi lenne a jó döntés. Csak megyek arra, ami épp szembe jön, tán az egyetlen lehetőség irányába. Vagy sikerül, vagy nem alapon. De az a kellemetlen rettegés mindezek miatt már kezd az agyamra menni.
Ösztönösen szorítom össze szemeimet amint egy hatalmas fényáradat zúdult felénk, egyenest a Takarító retinaégető reflektorából. Immáron csukva tartott szemmel már nem láttam mi folyik a külvilágban, csak a „vonat” megszűnt zakatolása az, mely kiemelkedik elmémben. S nem csak ezen apró zaj tűnt el gondolataimból, hanem rá kell jönnöm, hogy a létező összes nesz, amit hallhatnék a környezetemben megszűnt. Immáron nem csak a vakság, hanem a süketség is teljesen természetessé válik számomra, mely igencsak sorsdöntő fordulat. Hiszen normális ember, avagy Halálisten is megrémülne egy efféle helyzettől. Talán az is lenne a normális. De nem… most nem. Még a halál csúf fogalma is megfordul a fejemben, hogy talán ez lenne a Shinigamiság mögötti túlvilág, a nagy semmiben való lebegés, ahol csak a gondolatok maradnak…
~ Fráh… miért temeted magadat ilyen hamar? Megszokhatnád, hogy Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen… ~ hallottam visszhangozni elhalkuló gondolataim mélyén az igencsak ismerős hangot, kinek tulajdonosa lelkem másik fele volt: Hyozanryuu. Valójában nem értettem mire is akar pontosan utalni, hiszen mégis honnan vette, hogy nem haltam meg? Akkor mi történik most? Bár felzaklatott elmémben mégis jó érzés volt hallani a Gyémántsárkány hangját, s ez annyira lefoglalt, hogy nem is törődtem inkább a bennem felmerülő kérdésekkel és inkább csak hallgattam a békés, ösztönző szavait, melyben ott volt az a sok igazság, illetve a rengeteg „miért” kérdésemre is megszületett pár magyarázat. Ez elmémben lezajló érzelmekkel átitatott Hyozanryuu beszéd, pedig jobb belátásra térített és az eddigi céljaim felé, amiket el kívántam érni, így ezek útjára visszatérve, bátran nyitottam ki szemeimet. Bár talán merész ötlet volt, ily’ hirtelen felnézni a napsugár szemégető fénye miatt. Amiért az egyetlen, még látást szolgáló szememet érte a délutáni napfény, hunyorítva kezdtem kémlelni a sárga napkorongot a tiszta kékszínű, bárányfelhőkkel tarkított égen. Mély levegőt véve még a kellemes virágillat is megtalál, pedig aztán eléggé ritkán törődök ilyen csodás, természetből fakadó idilli képpel. Lehunyt szemmel élvezve pár apró pillanatig azt a gyenge meleg szellőt mely átsüvít a tájon, nyitom ki ismét lélektükreimet, így láthatom a hirtelen magam mellett felbukkanó Ai-sant. Ekkor tudatosul bennem az, melyről jó pár percig megfeledkeztem. Pontosan az, hogy még van némi elintéznivalónk és az idő most nem éppen alkalmas a pihenésre. Nehezen rávéve magamat, de elkezdek feltápászkodni a fekvő helyzetből, miközben elkezdem leporolni magamat. Persze csigázó cselekvéseim csak addig tartanak, míg egy idegen hang meg nem üti füleimet. Bár valahonnan ismerős volt, mégsem tudtam beazonosítani azonnal a tulajdonosát, hiába motoszkált bennem az a bizony sejtés. Az hangforrás irányába nézve Ayame bontakozott ki lélektükreim előtt. Reflexből fogtam meg az ez idáig földön heverésző fegyveremet, hogy a biztonságérzetem ez által nagyobb legyen. Sokkal jobban szeretem markomban tudni Zanpakutomat, főleg, azóta ami vele történt. Nem akarom, hogy még egyszer veszélyeztessék Hyozanryuu békéjét. Nem fogom megengedni.
Ayame szemeibe nézve, kicsit elfintorodok, amiért közben meglátom azt a cseppet sem bizalomgerjesztő félmosolyt arcán, melytől csak úgy kiráz a hideg. Hangja is irritáló számomra és a célom, mely szerint segíteni szeretnék neki meginogott. Bár így ugyan semmi okom sincs a fejvesztett torokugrásra, hiszen nem rajta kell bosszút állnom a Hyozanryuuval történtekért. Nem Ő bántotta, hanem a lelke másik fele: Kage no Kami. Az Ő vérét akarom kiontani, hogy Hyozanryuu ennek hatására megnyugodjon, hiszen érzem az erőt, érzem elmémben, ahogy Ayame Zanpakutojára vezetem figyelmemet, hogy Hyozanryuu szinte ideges lesz tőle. Belőle is eltűnt az a bizonyos vágy, hogy segítene megoldani ezt a furcsa helyzetet, ami nem is csoda. Átvertek minket. S ezt nagyon is a szívére szokta venni, jómagam már csak tudom.
- Ch… annak a kis fogpiszkálónak a világát szerintem még egy kezdő szinten lévő Akadémista is simán túlélné. – szólalok meg kissé bátran, hiszen Ai-san nélkül nem tudtam volna kijönni onnan egyhamar, mégsem bírtam megállni, hogy ne beszéljek be neki ezek után, amibe belekevert minket. Kicsit elmerengve, hogy rájöjjek, most mit is kellene továbbá hozzáfűznöm, 180° fordulatot téve a beszélgetésbe végül egy kérdéssel zárom a mondandómat. – Miért? – lehajtott fejjel, kicsit üveges tekintettel teszem fel ezt a kérdést, melyet valójában nem is Én, hanem Hyozanryuu szerette volna feltenni ennek a Yonbantai tisztnek. Rövid és tömör, de igazából eléggé nyomos és válaszokat követelő kérdőszó…

A „miért” szó zakatol elmémben újra és újra. Kellemetlen tények tárultak elénk, mely nem csak bennem keltett bizonyos elvakult gondolatokat, hanem lelkem másik fele is egyaránt letargiába zuhant ez miatt. Hatalmas, mély sebet ejtett rajtunk, mely felől jómagam igyekeznék eltekinteni, de Hyozanryuuból áramló bizonytalan erő csak erősíti ennek tudatát ahelyett, hogy hagyná elnyomni, mélyre kergetni ezt a bizonyos, zavaró tényezőt. Túlontúl nagy nyomott hagyott ez becsületén, melyet olyannyira nagyra tart, s ezen nem is vagyok meglepődve, mégis, nem akarom hallani, nem szeretnék mindezzel törődni. Saját kis elvont eszmefuttatásomat kívánom folytatni továbbra is, mellyel oly’ higgadtan tudnám felfogni mindezt, ahol nem tölti ki a teret Hyozanryuu kétségbeesése.
Balomat lassan fejemhez emelem a kérdésem elhangzása után. Belefájdult ezekbe a kusza gondolatokba és egyre inkább próbálom a megfelelő választ hajtogatni magamban, hogy a Gyémántsárkányhoz eljutva lenyugtassa heves vérmérsékletét. Nem tetszik az, hogy ennyire kiszorít a fontos döntések mérlegelésénél, pedig direkt arra szokott ösztönözni, hogy saját magam válasszak. De, így még egy apró esélyt sem ad erre, ha csak nem zárom ki elmémből és fülem botját sem mozdítanám további szavaira.
Ayame beszédére felfigyelve, gondolataim mély bugyraiból nehezen kikecmeregve, vetem felé szúró tekintetemet. Sértegetése, melyek felénk irányulnak, cseppet sem nyerik el tetszésemet. Nem illethet efféle szavakkal, főleg nem Kage no Kami tulajdonosa. Nem érdekel véleménye a vezetőségről, de arra nincs joga, hogy másokat lenézzen, valamiféle pitiáner probléma miatt, mely éppen a szívét nyomja. A gyűlölet nem megoldás, s ezt már tudom, Hyozanryuu által könnyű volt rájönnöm. Arra kívánt ösztönözni, hogy gyűlöljem Őt, amiért Kage no Kami használója, annak a Zanapkutonak ki lelkem másik felének életterét háborgatta. De nem fogom megtenni, nem fogok holmi fejvesztett érzelem hatására ölni, nagyobb és rosszabb tettel kellene ahhoz előhozakodnia Ayamenak.
Ai-san véleményét a Yonbatai tiszt meglátásáról nem hagyhatom figyelmen kívül, melyek részben ütköznek egymással, hiszen Ayame bizonyítani kíván nekünk, míg társam szerint nincs benne annyi erő, hogy bármiféle nagy tettet végrehajtson. Akkor vajon most melyik véglet az „igaz”? Amilyen Zanpakutoval rendelkezik Ayame, van esélye könnyedén kiállni mások ellen, de az is igaz, hogy nem hat fegyverre képessége idekint, a valós világban. Mégis a rossz érzés, mely elmémben ott lappang, azt mondja, hogy ne nézzem le mindezek ellenére ezt a nőt, hiába azok az érvek, mely gyengeségére utalnak, mégsem voltak képes visszafojtani ezeket a szavakat.
- Heh… fölös a beszéd. – jegyzem meg lehunyt szemmel, ahogy gondolataimban próbáltam levezetni a dolgokat, majd Ayame irányába nézek, hogy mondatom másik felét is közzé tegyem. - Személy szerint kíváncsian várom a bemutatót. – szavaimat megerősítette a szememben megcsillanó apró kíváncsiskodó fény, majd arcomra húzódó apró fél mosollyal vártam mi ez a hatalmas dolog, melyet tenni akar. De ez a mimika hamar lefagy arcomról, amikor váratlanul felszívódik előttünk valója, majd amikor ismét felbukkan Ai-san életére tör.
Földbegyökerezett lábakkal, tehetetlenül állok Ai-santól pár lépésre, még a lélegzetem is megakad. Ayame gúnyos kacaja kezd visszhangozni megfagyott gondolatomban. Igaz, hogy elhamarkodottan beszéltem, de nem efféle cselekedetre vártam tőle, szinte meg is feledkeztem arról a tényről, hogy mi is példaalanyaivá válhatunk ennek az egésznek, s most Ai-san veszélybe került emiatt. De nem ragadhatok le e súlyos gondolatlan, hiába is zuhant vissza érzelmi állapotom a mélybe a látottak hatására, hiába akarnék szívem szerint segíteni társamnak, nem tehetem meg, amiért Ayame támadásba lendülve felém rontott. Bár rendszerint életemmel nem szoktam törődni, viszont most Ai-san bajban van, ha feladnám most, nem lenne, ki a továbbiakban segítene neki és jelen helyzetben igencsak szüksége lesz a részvételemre. Ayame gyorsasága miatt hamar elém ért, s az ebből adódó kevés reakcióidő miatt erőteljes csapását nehezen sikerül Zanpakutommal hárítanom. Majdnem ki is üti támadása során markomból a védekezésre alkalmazott katanámat. Elmémben az előbbi szavai ismétlődnek bennem, melyek figyelmemet teszik próbára, ahogy megkísérlik azt elvonni. Ayame körül keringő vörös színű reiatsu szinte fojtogat, mondhatni majdnem összeroppant ez a lélekenergia mennyiség, mely hirtelen zúdul rám, de hiába akarnám sajátomat hívni segítségül, nem tudok összpontosítani rá, amiért minden egyes kardjával tett támadásánál, ahogy azt saját fegyveremmel hárítom, furcsa érzéseket kezdek felfedezni felőle. Olyan érzéseket, melyeket jómagam is már tapasztaltam, így nem ismeretlenek számomra, mégis Ayamenél tonna számra lelhető fel ezek. Bár még efféle érzelem átvitelt sosem tapasztaltam harc közben, mégis ez segített lelki békémet ismét visszahozni, ahogy rájöttem miféle érzések vezérlik voltaképpen a Yonbantai tisztet. Az Én szemben annyira lenézet gyűlölet és az a bizonyos fájdalom, mely mindenkinek hatalmas ellensége, főleg lelki békéjére nézve. De az előbb tett cselekedete miatt nem érzem úgy, hogy kötelességem lenne ezt megosztani vele, hogy észhez kapjon, és leálljon. Ehelyett Ai-san próbál rá hatni, tisztán kihallom szavaiból a fájdalmat, amit ez a Kígyó okozott neki, viszont nem értem, miért is akar segíteni neki? Hiszen Ayame, majdnem megölte Őt és az ürügye minderre akkor sem jogosítja fel e cselekedetekre, melyet most tesz.
Magamban feltett kérdésre nem kaphatok ugyan választ, de mégis jól esett felhoznom ezt elmémben, s míg ennek megfogalmazásával törődtem, miközben Ayame arcára szegeztem tekintetemet felfedeztem a szemeiben azt a bizonyos aljas nézést, mely teljesen lesokkolt, de nem annyira, hogy megakadályozzon további cselekvésekben. Shunpoját szememmel követve kibogarászhattam mire is készülhet. Igaz, iménti támadássorozatát nehezen tudtam védeni a nyakamra zúdult reiatsu miatt, de e gyöngeségem nem hátráltathat meg abban, hogy megvédjem társam… barátom életét. Villámtáncom nem a leggyorsabb, de ebben a helyzetben minden erőmet beleadtam, hiszen minden másodperc fontos volt, mégis csak Ai-san életéről volt szó! Fekete és lila színben keveredő, lángként megnyilvánuló lélekenergiámat elkezdtem testem körül áramoltatni, ebből erőt nyerítve a gyorsabb mozgáshoz.
Ayame csapása vészesen kezdet közelíteni társam felé, mire odaértem mondhatni, ha egy lépéssel is lassabb lettem volna, talán nem éli túl Ai-san ezt az egészet. Viszont biztos vagyok abban, hogy Ayame nem számított erre a cselekedetemre, hiszen ahogy észrevettem, mintha kissé nagyon is sokat tudna rólunk, de így most a meglepetés erejét használva a saját oldalunkra fordíthatom annak a bizonyos kockának az állását.
- Ugye mily’ zavarba ejtő, ha csalódnod kell? Láttam a lelkedben a fájdalmat. – szólaltam meg egy apró, gúnyolódó mosolyt ejtve felé, ahogy elismételtem Zanpakutojának azon szavait, melyet nemrég nekünk hangoztatott még. Lekezelő tekintetemet felé vetem, majd csak ezt követően folytatom a beszédet. – Csak egy a probléma… míg Te a gyűlöletet részesíted előnyben, Mi a barátságot. – amint befejeztem a szövegelést, lendületet véve kardomat elindítom felfelé, ezáltal az Ő pengéjét is a magaslatokba lökve taszítom arrébb, hogy ne fenyegesse tovább Ai-san életét. Ayame és megsérült társam közé állva, szemem sarkából megsebesült társam felé nézek. Muszáj lesz alkalmaznom azt, amit szívem szerint nem akarnék, de ebben a helyzetben nem ugrálhatok holmi shikaial, ha a magasabb szint is megadatik immáron számomra.
- Kérlek, Ai-san. Tartsd ezt titokban. – szólalok meg halkan, de épp annyira, hogy Ő halhassa. Bár tisztában vagyok azzal, hogy tud arról a tényről, mely szerint bankaial rendelkezek, de nem hiányzik számomra, hogy ennek híre elterjedjen, és afféle megerősítésként muszáj volt szóvá tennem az előbbit. Ténybe tény, hogy valójában még nem alkalmaztam az újonnan megszerzett erőt Zanpakutomnál, hiszen elég frissen szerzett a képesség, viszont amiért a szükség így hozta, muszáj bevetnem.
- BAN-KAI! Kuroiro Hyozanryuu! - katanámat vízszintesen magam elé tartva, határozottan mondom ki a szavakat, mely miatt egy apró légáramlatot keltett a környéken. A körém gyűlt lélekenergiám a talpamtól nagyobb lángokban kezd az ég felé csapkodni, ahogy a markomban tartott kard egy kasza képét kezdi felvenni, hátamon pedig furcsa, ágszerű szárny materializálódik hozzá, a rajta függő színtelen kristályokkal együtt. S hiába új számomra ez az egész nem hátráltatott meg abban, hogy használjam, mintha tudtam volna mélyen, belül, hogy mikre is képes, illetve meddig mehetek el vele. Így cseppet sem leakadva a változáson ugrottam a levegőbe, hogy a szárnyakkal fél méterrel a föld felett közelítsem meg Ayamet. Amint elé értem egy fentről indított fél keresztvágást mérek rá jobb vállától a dupla pengével majd, hogy egy keresztvágás támadást hozzak ki az egészből a csapásom követően a kasza másik végével indítok egy oldalas csapást a lány csípője felé, nem törődve azzal, hogy esetleg sikerül e védekeznie, avagy sem.

Érzem, ahogy egész testemet átjárja az erő, az erő melyet Hyozanryuu kölcsönöz nekem a második szint aktiválása után. Mondhatni jelen helyzetben egészen legyőzhetetlenek érzem magamat, de ilyen kijelentés egy harc közben nem éppen helytálló. Hiszen az erő nem minden, ezt pedig jól tudom. Mégis, ahogy most érzem minden egyes porcikámban Hyozanryuu erejét, arra ösztökél, hogy ilyen felelőtlen gondolatot forgassak jelenleg kiürített elmémben. Pontosan, már nem tudom mire is gondoljak, igazából belefájdul már előre a fejem, ha felötlik bennem valami, melynek témájába szeretnék komolyabban belemélyedni, viszont ez valószínűleg olyan határozott dologgal kapcsolatos, mely távol áll jelen pillanatban tőlem, mégis forgatom rajta agytekervényeimet.
Nos, röviden ezek a komolyabb elképelések már kezdenek az agyamra menni, szeretnék végre valami kellemesebb dolgokra összpontosítani, mint a Juubantainál a fontosabb íratok eltüntetése során azon kidoukra, hogy vajon melyikkel is tudom eloltani az egyre inkább szétterjedő lángokat. Vagy, hogy melyik uniformist húzzam fel holnap… a szakadtat vagy a tűz által megperzseltet? Mindkettő példa számomra igencsak jelentős, viszont az előbbiek nem hordoznak akkora felelősséget, melytől akár függhet fél Seretei élete. De mindhiába kívánom levenni vállamról most a ránehezedő terheket, már késő lenne visszalépni. Sőt, nem is akarok! Be akarom fejezni, Ai-san oldalán. Együtt véget vetni mindennek, melybe beleestünk, lezárni történetünk e fejezetét, hogy holnap egy újjal folytathassuk.
Valójában nem értem pontosan Ayame helyzetét, mondjuk jómagam még nem tapasztaltam meg milyen érzés elveszíteni valakit, akihez mély érzelmek kötnek. Igazából nem is szeretném, nem hiába védem meg társamat, akit már boldogan nevezek barátomnak, mindazok után melyet átvészeltem vele. De kétlem, hogy ez egy olyan leterhelő dolog lenne, melynél képtelenség tovább lépni. Mindenre van megoldás és úgy hiszem ez a helyzet sem kivétel, bármennyire is súlyos. Az élet megy tovább, ha egy fontos barátot elveszítesz, akkor e gondolatnak kellene élnie benned, nem az Ő útját átvállalva a sajátod helyére tovább menni egy zord, nehéz jövő felé. Azt hiszem Ayame pont olyan, aki ebbe nem gondolhatott bele, már túlságosan is elvakította a düh, mely már lelkének másik felére is kihat, hiszen az imént ennek az érzelemnek a fojtogatását érezhetem Zanapkutoján keresztül.
- Ayame… tévedtem. A gyűlölet Te magad vagy, és e miatt az érzelem miatt nem vagy hajlandó meglátni azt, hogy nem maradtál egyedül. – jegyeztem meg komoran, miután végighallgattam ingerült beszédét, melyben fel kívánta vázolni azt, hogy Ő az egyedüli áldozati báránya a történteknek. Hát nem! Nincs egyedül, s erről a tényről megfeledkezett. Bár nem tudom miért próbáltam érvelni neki erre, hiszen már annyira elkötelezte magát, hogy valamiért úgy vélem már biztosan nem fog ebbe a dologba igazán belegondolni, hogy meglássa az „igazságot”, mely ott virít előtte. Jómagam pedig nem vagyok senkije, hogy ezt megkíséreljem szájába rágni, őszintén szólva meg se tenném. Már túl sok olajt öntött a tűzre ahhoz, hogy efféle ártatlan mozzanatokkal hozakodjak elő, s minderre a bankaiom aktiválása volt ékes bizonyítéka. Zargatta Hyozanryuu lelki békéjét, ártatlanokat bántott és legfőbb hiba képen Ai-san életére tört. Ez már az Én szememben is megbocsáthatatlan dolgok, ha rajtam múlik, nem megy innen máshova, csak a Niibantai zárkájába, ahol elválasztják attól ki mindvégig mellette állt, s róla megfeledkezve tette az egyre több felelőtlenebbnél - felelőtlenebb lépéseit. Talán kegyetlen gondolat ez tőlem, de az ölésig biztosan nem vagyok hajlandó lesüllyedni, még egyszer biztosan nem, eme indulatot elég volt egyszer megízlelni, többet nem akarom, ha nem muszáj.
Immáron mérlegelve magamban a dolgokat nem haboztam Ayamenak rontani, hogy támadást intézzek felé. Megfelelő alkalomnak véltem, hiszen pár másodpercig láthattam szemeiben egy aprócska meglepődésre utaló jelet, ahogy látta kezeim között Zanpakutom újdonsült külalakját, illetve érezhette a nagyobb erőt is, melyet ez által szabadon eresztettem. Nem lepődtem meg a reakción, hiszen egyszerű tiszt lévén értem el ezt a szintet, bár nem bánom, viszont nem is kívánok felvágni vele és Ai-sannak tett szavaimból e meglátásom könnyedén napvilágot láthatott. S nem rettentem meg attól, hogy Ő kiállva saját meglátásaiért, vörös színű lélekenergiájával körbevéve magát felém iramodott.
Emiatt talán a szerencsének köszönhetem a random támadásom sikerességét. A Zanpakutom által felvett új külsővel, a dupla pengéjű, feketeségben úszó kaszával mértem rá első támadásomat, melyet félrelépése miatt nem sikerült kivédenie, így csapásom könnyedén célt talált. Kaszám dupla pengéje Ayame húsába mélyedve nemes egyszerűséggel szaladt végig a nőn, ez által hatalmas fájdalmat és életveszélyes sebet hagyva maga után. De mindhiába első támadásomból származó sikerem, afféle elővigyázatosság miatt mértem rá újabb csapást, melynek pozitív kijövetele nem volt tagadhatatlan. Kaszám végén található hegyes véggel vízszintesen indítottam a vágást, mely akár elődje ugyan úgy fájdalmas nyomokat hagyott maga után, talán azzal a csekélyke különbséggel, hogy nem volt benne annyi erő, ez által kevésbé lett mély a sérülés. A hátamon leledző szárnyak segítségével távolodtam el Ayametől pár lépésnyire, vérrel átfestett kaszámat mindenre felkészülten tartom közben magam elé. Bár igyekeztem a védekezésre koncentrálni, viszont szapora légvételem felett nem tekinthettem el, amellyel szervezetem kívánt jelezni, hogy nem éppen bölcs gondolat továbbra is ekkora mennyiségű energiát szabadon áramoltatnom. Igyekezve normalizálni a légzésemet törlöm le homlokomon kandikáló apró verejtékcseppeket.
Valljuk be… lehet, hogy nagyobb erőt add a bankai, viszont használata igencsak kimerítő. Nekem ez az első alkalom, hogy alkalmazom és úgy vélem túlságosan is sok energiát fektettem bele. Ha, beleszámítom azt, hogy Zanapkutom alapjáraton az Én lélekenergiám segítségével tölti fel a kristályokat és, ha még hozzá is vetem az előbb tapasztalt tényt, mely szerint mikor e kész állapotban volt fegyverem, csak akkor éreztem úgy, hogy a fegyvert bankaira tudnám emelni. Akkor ez azt jelenthetné, hogy energiatartalékjaimat éppen ebben a pillanatban használom el. Főleg, hogy reiatsum így is a mínuszokban leledzett, nem hiába voltam a már beforrt sebek ellenére még mindig a Yonbantainál. Energiám visszaállítása volt a cél, amiért a Hyozanryuu által folytatott kisebb mérkőzésemnél szinte minden erőmet felemésztette. Valójában nem bánom a történteket, hiszen így közelebb kerülhettem Hyozanryuuhoz, viszont nem gondoltam volna, hogy ekkora hátulütője lesz ennek.
Elmélkedésemet Zanpakutommal kapcsolatban félbeszakítom, ahogy látom Ayame nem hagyja magát egykönnyen, súlyos sebei ellenére folytatni kívánja a küzdelmet, mely mondhatni már eldőlt. Éppen szavakkal fejezném ki azt, hogy milyen felelőtlen dolgokba kíván belekezdeni. Annak ellenére, hogy elvágta magát nálam, felhívtam volna a figyelmét arra, hogy ezzel az életét teszi kockára. Viszont a beszédembe nem kezdhettem bele – ami talán jobb is jelen helyzetben – amiért Ai-san számomra váratlan cselekedetekbe kezd. Megfagyva nézem végig a szemem által lassúnak ábrázolt eseményt, ahogy Ai-san nodachija könnyedén szalad végig a már így is végét járó Ayamen. Kikerekedett szemmel tekintek irányukba, ahogy szívemre nagy súly nehezedik ezt látva. Ugyan azaz érzés kerített hatalmába, amikor szemem előtt először végeztek egy Lidérccel. Bár a tanítottak szerint Ők esküdt ellenségeink, mégis e furcsa fájdalommal és sajnálattal telített érzelem lett úrrá rajtam akkor és most is. Bár elég furcsa, hiszen ez azt jelenti, hogy külön szemmel nézem egy Lidérc, avagy egy Ember megölését? Mégsem egyenrangúként kezelném a két fajt, ahogy általában azt állítom? Mégis lenne számomra egy aprócska különbség a kettő között? Nem értem, s hiába sikerült összefüggésbe hoznom mindezt egy régen tapasztalttal, nem hagyott nyugodni. Dermedten, meg-megremegő végtagokkal álltam egy helyben, némán hallgatva Ai-san és Ayame között folytat egyirányú eszmecserét. S Ai-san szavai, még ha csak egy –két apró részletet is tudtam csak elcsípni belőle, ennek ellenére engem mélyen megérintettek, hiába nem felém szóltak. Viszont e szónoklatra, ha nem reagált volna Ayame valami elfogadhatott, tettem volna egy – két csúnya megjegyzést, mely jelen állapotomban cseppet sem érdekelt volna, hogy éppen miféle köznyelvbe nem illő szavakat alkalmazok. De nem tett semmit, mégis jelentős volt, csak arcáról írt le a gondolatainak 180° fordulata, s halk szavai, melyet még jómagam is haloványan, de halhattam, így tűnt el e világból, gyűlöletét elfelejtve, ez által elérve azt, hogy valahol máshol bukkanjon fel… remélhetőleg egy jobb életbe belekezdve, ahogy az örök körforgásba ez írva vagyon. Az apró lélekszemcsék után tekintek, ahogy azokat a szél felkapva viszi a messzeségbe. E kis darabok, egy utolsó táncot írva a gyönge széllel, eme életének befejezésének végül.
Ai-sanra vezetve tekintetemet láthatom, hogy társamat épp kezdi elhagyni ereje utolsó szikrái is, emiatt villámtáncommal jómagam tartalékát is, ez által kimerítve megyek mellé, hogy a fáradtságtól eldűlő testét elkapjam, és ne adjam meg azt a kegyetlen cselekedetet a sors kezének, hogy becsületét rombolva földnek zuhanjon. E pillanatban válik a bankaiom is semmisé, a kasza melyet Ai-san melléérésem előtt dobtam el, felvette normál alakját, az ütött-kopott katanát, s a szárnyaim apró fekete – lilás lélekszemcsékké materializálódva hullottak földre. Érzem, a kimerültség rajtam is kezd úrrá lenni, s a távolban felhangzó hangok kezdenek egyre erősödni, mikor az Onmitsukidou jellegzetes maskarájukban felbukkanó tisztek a Yonbantai tagjaival azonnal felénk iramodtak, ahogy megláttak bennünket.
Ez volt számomra az utolsó kép, melyet láttam mielőtt az ismeretlen hangnak engedelmeskedve – mely a pihenj” szót hangoztatta mondandójában - vált szemeim előtt minden szép, lassan egyöntetű feketeséggé, hogy egy lépést tehessek egy másik, békésebb világ felé, melyben ott evickélhetek ébredésem pillanatáig.

… A halványan pislákoló kristályok mellett elsétálva a víz felett lebegő sárkány felé veszem az irányt. Már rengetegszer tettem meg ezt az utat, s az újdonsült kiegészítést a tájon még mindig nem tudtam megszokni, bár okom van rá, hiszen a bankai elérése óta, most vagyok itt csupán csak harmadjára. Ezt félretéve örömmel látom, hogy a csillagokkal tarkított égen a Hold gyönyörűen ragyogó világosságával árasztja el Belső Világomat. Pár másodpercig lehunyt szemmel élvezem a gyenge légáramlatot a levegőben, mely megsimogatva arcomat halad tovább. Mikor felnézek, a tájhoz fűzött gondolataimat elterelve, figyelmemet a sárkányra összpontosítom. Amint mellé értem már nyújtottam is felé jobbomat, hogy a velem egy szintbe emelt fejét megsimogathassam. Mélyen vörös szemeibe nézve osztottam meg vele éppen zavarodott gondolataimat, hogy általa sikeresen feldolgozhassam a nemrég történt eseményeket. Szerettem vele megosztani azt, mely mélyen belül zavart, viszont ilyenkor mindig rájövök arra, hogy velem sosem beszéli meg saját bánatát. S, ahogy szemeibe nézek, fel vélek fedezni némi szomorúságot bennük, hasonlót, melyet első találkozásunkkor is láthattam, annyi különbség volt a kettő között, mintha ezt próbálta volna elrejteni előlem, csak … nem sikerült neki.
- Hyozanryuu… mi nyomja a szívedet? – teszem fel neki kérdésemet, ahogy komolyan szemeibe nézve várok egy elfogadható választ. Ezúttal nem hagyom meglógni a feleletadás elől! Nem fog nekem megint megbolondulni, nem akarok megint fegyvert emelni ellene.
A Gyémántsárkány komoran nézett vissza rám, mélyen belül bennem már ott motoszkált a kíváncsiság és egy aprócska öröm, amiért talán végre hajlandó lesz megosztani velem valamit, melyet eddig sosem volt hajlandó híresztelni.
~ Az, hogy már megint nem veted figyelembe azt, hogy a hiba nem a mágiában van, hanem a használóban. ~ szólalt meg megszokott lekezelő hangján, melyre jó szokásomhoz híven felkapom a vizet, de ellenreakciót már nem produkálhattam neki, amiért az általános zuhanásérzés útján, egyre távolabb és távolabb kerültem Hyozanryuutól, ki fejét elfordítva fejezte ki nem nemtörődömséget a felől, hogy ismét egy ilyen beszélgetés közepén fogtam távozóra a dolgot…

A zuhanás érzése abbamaradt, ahogy szemeimet felnyitva egy ismerős helyen találhatom magamat. A Yonbantai betegszobája. Amennyiszer megfordultam már itt cseppet sem lepődöm meg ezen, viszont mégis aggodalom töltött el, ahogy tudatosult bennem a nem rég történtek, s az álom tartalma is, mely végül Belső Világomban való időtöltés volt. Mellettem heverő Zanpakutomra csúsztatom kezemet, miközben nehézkesen ülőhelyzetbe felnyomom magamat. Kicsit fáradt arccal nézek körül, s aggodalmam hamar tovaszáll, ahogy egy ismerőst pillanthatok meg nem messze tőlem.
- Fuh… hát jól vagy? – hozakodok elő megkönnyebbülten csengő szavaimmal, az egyértelmű válasszal rendelkező kérdéssel, mégis vártam egy afféle megerősítést Tőle ezzel kapcsolatban, hiszen nem mindennapos dolgokon mentünk most keresztül mi ketten.

Fárasztó nap volt az utóbbi, esetleg napok… fogalmam sincs, mennyi időt tölthetünk el Ayame Zanpakutojának világában, emiatt időérzékem is ködössé vált. Viszont most már vége van, bár a zárást, cseppet sem így képzeltem el. Hiszen, volt egyáltalán jogunk elvenni Ayame életét? Megtehettük azt, hogy lezárjunk egy igencsak borús és zord történetet, hogy egy újat megnyitva talán egy békésebb, szeretettel teli életet indítsunk? Furcsa kérdések, mely kusza gondolataim között bukkan fel, hogy komolyabban belemerülve kezdjek agyalni ezen.
Így visszatekintve rengeteg dolgot tapasztalhattam a sok változatos, átélt élmény miatt, melynek bár örülök, hogy vége van, mégis szívem mélyén sajnálom a történteket, még akkor is, hogy Hyozanryuu próbálta elkergetni belőlem ezen érzelmet, mely mellkasomat nyomja. De, hogy békélhetnék meg mindezzel úgy, hogy tudom lelkem másik fele is teljesen le van hangolódva? Tudom, hogy a hiba központja jómagam vagyok, de nem értem az okát, hiába kérdeztem rá, s mindhiába felelt nekem… nem értettem. Szörnyű társ vagyok mellette, ezért is próbálom azzal mérlegelni ezt, hogy mindig megvédem a csillagos égig szárnyaló büszkeségét. De, talán most jött el az a pillanat, hogy mindez nem elég? Hiszen mit tudok róla; arról ki hozzám a legközelebb áll? Semmit, csupán csak a nevét. Mondhatom így többnek magamat Ayamenel? Ő megfeledkezett hű társáról, a legközelebbi barátjától, aki tűzön – vízen át mellette állt és segítette. Jómagam is rendelkeznék ezzel a hibával? Képes lennék megfeledkezni Én is legközelebbi társamról? Nem, nem szeretném, hogy ezt megtörténjen és nem is fogom hagyni! Csupán, szeretném jobban megismerni lelkem másik felét….
Elmerengve nézem Zanapkutomat, ahogy ölembe emelve végighúzom balomat gyönyörű díszes tokján. Sosem értettem, hogy e szépség miért rejt olyan rozsdás külsőt magában. Talán utalni akarhat valamire? Kisebb sóhajt ejtek el az utóbbi kérdésem után, ahogy előhozakodok ezzel a talánnyal a gondolataim sűrűjében. Fáradt tekintettel, mely kisebb aggodalommal volt átitatva, vetem végre erőt magamon, hogy körülnézhessek a betegszobában, s ahogy ezt megtettem nem messze magamtól ki is szúrhattam egy ismerős arcot. A rajtam úrrá lett lehangoltságot hamar elkergetve egy mosolyt erőltettem az arcomra, amiért még mindig nem voltam a helyzet magaslatán erőlétben, de mégsem foszthattam meg eme örömteli üdvözléstől új barátomat. Még sem várhatom el tőle, hogy aggódjon értem, bár tudom, hogy nem olyan jellemmel rendelkezik, aki ilyet tenne, de azért nem szeretném, hogy feltűnjön neki, valójában nem vagyok érzelmileg teljesen jól.
Talán jobb is inkább megfeledkezni róla és egy ideig nem törődni vele, ahogy Hyozanryuu tanácsolta. Kezdeti lépésnek szántam feltett kérdésemet, mely kissé túlzás volt, hiszen a látottakból is könnyedén levonható a válasz, de e helyett inkább számat jártatom, mintsem elgondolkodnék mindezen. Ai-san ridegséget tükröző szemeibe nézek teljes nyugodtsággal, hiszen miért ijednék meg e komor szempártól? Ha, ez lett volna a célja, akkor nem sikerült neki. Már barátként tekintek rá, így már nincs okom megijedni tőle, feltéve, hogyha nem tényleg annyira komoly a helyzet, hogy a szükség megköveteli. oO
- Hehehe … igazad van Ai-san. ^.^ – mondom kellemetlen hangszintű nevetéssel, zavarodottan megvakarva tarkómat, ahogy tudatosul elmémben Ai-san válasza kérdésemre. Keményfából faragták és e felől hirtelen megfeledkeztem és csak utólag tudatosul bennem. Ha, Ő nem lett volna, talán most nem itt ücsörögnénk. Viszont így, hogy halhattam komoly hangzású szavaival feleletét sokkal inkább megnyugodtam és ez tekintettemből is kitűnően leolvasható volt. Szememet ismét a kardom tokja felé vezetem, ahogy beállt közénk egy apró kínos csend, s csak akkor emelem fel tekintetemet, amikor Ai-san ismét beszélni kezd.
Meglepetten pislogok az általa megosztott meglátásra, mely elgondolkodtatott. Jobban belemerülve ebbe igaza van, hiszen szinte mindent megtudhattunk ez idő alatt róluk, bármin is kellett keresztül menünk. Emlékeink róluk élénken fognak élni bennünk. Ai-san kérdésére a napló gondolata átfutva elmémben, a kimonom felső részéhez nyúlók, hiszen Ayameval való összecsapás előtt oda rejtettem, de már nem ott volt, hiszen nem egyenruhám, hanem fehér színű yukatában ücsörögtem már a betegágyon. Tekintetemmel kezdem el keresni a kötetet, melyet végül a kis éjjeliszekrényen pihenve fedezhettem fel magam mellett. Kezembe véve a könyvet, nézegetem egy kicsi, mintha csak leellenőrizném, hogy ezt tényleg a keresett napló lenne e.
- Igen nálam van. – préselem ki magamból a szavakat, ahogy pár emlékképkocka hozakodik elő lelki szemeim előtt a megszerzésével kapcsolatban, s tartalmából is láthatok ismét egy – két darabot, mely miatt megsajnáltam Ayamet, mely a segítségadás minden egyes cseppjét felelevenítette bennem, míg ki nem derült, hogy valójában át vertek minket. De, ha ezt nem tudtok volna meg, talán nem lettünk volna képesek segítséget nyújtani nekik, érdekes… de talán megfelelő segítséget.
Ai-san ötletét halva kicsit meglepődöm ugyan, viszont hazudnék, ha azt állítanám, nem tetszik ezen elképzelése. Ennyit megérdemel Ayame és … Kage no Kami emléke is, bármennyire nem szívleltem őket tetteikért. A sírt minden eltávozott lélek megérdemli. Zanpakutom markomban aprót moccan e gondolatomra, mellyel meg kívánja erősíteni helyeslő válaszomat. Halvány mosollyal az arcomon tekintek Ai-sanra.
- A kaméliáknál… szerintem tökéletes lenne. – felelem ötletére, lehunyt szemmel elmosolyodva, majd hirtelen beugrik kérdése mellé toldott apró szó. Döbbenten nyitottam ki szemeimet, mely után a lelkesedés nagy csillogása bukkan fel íriszemben, elérve azt, hogy kipattanva ágyamból, teljes meglepettséggel tekintsek Ai-sanra. – Mi… mit mondtál? o.o – kérdezem, bár választ nem várok tőle. Hatalmas mosoly húzódik arcomra. Igaz, Én már a küldetés folyamán fontos barátként kezdtem tekinteni rá, akit minden veszély elől védelmezni szeretnék. S bár érdekes zárásnak minősül életünk ezen apró, sötét szakasza, amin keresztül mentünk, nevetéssel kívántam befejezni e fejezetet, hogy az új így örömmel telve indulhasson, nem gondolva azokra a problémákra, melyet magunkkal hoztunk.

Spoiler: