*Napfény, árnyék. Egyik sem jó, mindkettőből hiányzik valami, amitől ne érezném magamat fusztráltan. Évek óta a testemre helyezett átokkal kell együtt élnem, de még mai napig nem tudtam hozzá szokni. Kósza árnyként közlekedek a fényben. Fényként pedig a sötétségben? (Iróniával telt kérdés.) Ugyan- ugyan, ne keverjük a valóságot egy mitikus lénnyel, aki ki tudja létezik- e egyáltalán? Bár a történelemmel kapcsolatos tudásom hiányos, még is volt már részem találkozni ezzel, azzal. Ezek közt számos olyas valaki is volt, akiktől az emberek szinte rettegnek. Siralmas, pedig, ha tudnák, hogy milyen jó üzletpartnert hagynak ki. Mindig csak a rettegés, hogy eladod a lelkedet, és akkor húú... Túl léphetnének már ezeket az ostoba teóriákon. De mindegy is, emberi fajt szidni olyan, mint szénakazalba port rejteni, majd elő halászni. Semmi értelme, mert csak annyit érnél el vele, hogy időt pazaroltál. Az idő meg ugyebár értékes kvóta. Nem mindegy mennyi áll belőle a rendelkezésedre, és mennyit kell elpazarolnod. Nos, ha valaki pedig azért panaszkodik, hogy nem jut elég ideje magára, akkor én mit mondjak? Nappal olyan volnék, mint egy délibáb. Mindenki rettegne tőlem, ha meglátna, sőt, kiváló kopogó szellem válhatna belőlem. De érdekel is engem mások nyavalyája? Éppen itt az ideje, hogy visszatérjek a főhadi szállásra, hiszen hamarosan beesteledik. Estére azonban pedig vendéget várok.
Főhadiszállásra megérkezvén az alsó szintet használva rejtőzködöm magam szobájában. Tekintetem a homályba vesződő üveggömbömbe mered eléggé feszülten. Voltaképpen hozzászoktam már ahhoz, hogy várnom kell. De a mai nap a türelmem végesnek könyvelhető el. Nem tudok oly' áthatóan pillantani, s hitetni másokkal a dicsfényt. Dolog van, s bármennyire is kényelmesebb volna, ha nekem nem kéne menni, nem tehetem. Vannak helyek, ahová nem küldhetem társaimat felügyelet nélkül. Nem a bizalomról van igazából itt szó, csak egyszerűen, amelyek számomra fontos ügyek, oda én is hivatalos vagyok. Bízni meg..erre tudok egy tökéletes példát. Egyszer tán, ha időmből futja, leülök Viclynnel megbeszélni, hogy mit is jelent bízni. Gyűlölöm a filozófiai párharcokat, de ebben a témában van egy nézőpontom, amit lehet megosztok valakivel. A drownak meg úgy is mindegy, legalább vele eltudok beszélgetni. Rinaaya egy kissé nyers a számomra, s gyakran irritáló lehet a jelenléte. Ám én hívtam, s okkal is tettem, így nem küldhetem el utólag. Tehát türelmetlenkedve ülök a karfás, gothikusra vett székemben, ujjaimat sorjába veregetve annak pihentetőjén. Gömbömbe pillantok elég hosszasan, s mintha próbálnám feltérképezni azon keresztül a saját gondolataimat. Pergő gondolataim nem hagynak nyugodni. Nem mondanám ki, de gyűlölöm a nappalt. Ekkor gyakorlatilag átmegy keresztül rajtam minden, amit normál esetben nem kéne senkinek sem normálisan felfognia. Számomra természetes, s ez aggodalommal tölt el. Csak, hogy tudok én aggódni úgy igazán? Érdekes kérdéseket teszek fel önmagamnak, még lábamtól egészen felfelé irányulóan érzékelem testem materializálódását. Behuny szemekkel sóhajtok egyet, s állok fel fekete díszköpenyemben, hogy a főhadiszállás felső szintjébe igyekezzek. Jobbomon, a köpeny alatt mindössze egy rúna kard pihen, amely szinte már hozzám nőtt. Még akkor is, hogy ha tulajdonképpen nem én volnék az, aki kedvelné az e fajta megmérettetéseket. De ki tudja, mivel fogom magam szembe találni ott azon a helyen. Vagy is ez itt a legnagyobb gond, hogy pontosan tudom, hogy mivel fogok ott találkozni. S elmondhatom, talán a világ utolsó helye volna az, ahova jelen pillanatban kívánkoznék. Némi indulat lappang bennem, pontosan az okból, hogy ami kellene nekünk, az éppen ott található. Semmi kedvem sincsen egyedül menni, ezért is használtam az érmét, hogy Viclynt vendégeljem meg a tanácsteremben.* - Vesperi! (Estét) *Biccentek barátomnak némiképp ingerülten. Ugyan megszokhatta volna már, hogy akárhányszor találkozunk mindig más színben, tűnök fel előtte, de ez most más. Ez a nap egyszerűen katasztrofális volt. Ha vagy tíz shinigamin nem kellett röhögnöm, hogy át akartak küldeni Soul Societybe, meg vagy kétszer ugyanennyi hollow elől suhangatnom, akkor egy ellenében sem. Szó, mi szó hozzászokhattam volna, de elszámoltam magam a napfelkeltét illetően. Ez van, Murphy néha visszaver rám, de hát ettől olyan izgalmas élni. Meg más miatt is, de inkább nem részletezem most a mások felé irányuló nyomorításomat.* - Megtaláltam a térképészt. Elég komoly helyre megyünk, jól felkészültél? Csak, mert kivételesen nincs idő várni. Ha esetleg nincs nálad valami, most szólj, és elsétálunk az ereklye terembe. Ott biztos találsz kedvedre való fegyvert.*Pillantok Viclynre, akinek különös lehet az ingerültségem. Általában valóban hihetetlenül nyugodt tudok lenni a Drow oldalán, de most szörnyű napom volt. Kedvem lenne megölni valakit. Lehet, majd végzek valakivel, ha végeztünk. *

*Idegességem igyekezett pattanásig feszülni ebben a csökevényes pillanatban, melyet az emberek gyarlóságai okoztak. Sosem fogom megérteni karakura városban tengődő halálistenek tömegeit. Ostoba népség, akik önön érdekeiket sodorják hátra, mások igényei szerint. Rühes banda az egész, s remélhetőleg ezen a napon többel nem kell, hogy találkozzak. Feltehetőleg megölném, vagy legalább is dőlnék azon mérleg oldalára. Nem kellett volna megakadályozniuk a dolgomban, és akkor megférnénk egymás mellett. Legalább is addig, még céljaimat teljességgel segítik. Nem igen volt példa, hogy nem így lett volna. A magam ügyeit sikeresen intéztem abban a sarokban, ahol kedvezőbbek voltak az életkörülmények. Meg tanultam már úgy játszani az események sorozatával, hogy az csak is az én javamat szolgálja. Így hát, ha meg is ölnék egyet maximum kettőt ezen a napon, akkor is maradna még bőven. Ki tudja, ezek lehet gyorsabban szaporodnak, mint a patkányok, csak éppen mi nem tudjuk, hogy valóban így van e. Kissé nosztalgikusan ívelnek ajkaim a drow humorára. No lám csak, ez nekem egy teljesen új látni való. Csak nem hogy jó kedvében van a kedves barátom? Igazán remek, még úgy is, hogy ennek örömében nem tudok senkivel sem osztozni. Feszült vagyok, és ez valamelyest kiül a tekintetemre. Ám ez cseppet sem fog a mai napi munkában hátráltatni. Igazán természetes jelenség, hogy néha napján megrágottá tesz az emberi és halálisteni faj. De éppen ezért születtem mágusnak. Csak éppen azért, hogy vagy el tegyem őket láb alól, vagy ne legyek rest kegyetlenül kihasználni gyengeségeiket.* - Nem kellett keresnem, magától jött el hozzánk. *Kissé megforgatott szemekkel rejtélyesedő arckifejezést engedek meg magamnak. Ugyan, ugyan, miért is kéne nekem szaladgálnom bárki miatt is? Megvannak az eszközeim arra, hogy szépen, és kényelmesen intézzek minden egyes mozzanatot. Így hát könnyű volt, noha lássuk be. A drownak annyira nem is volt rossz ötlete a térképészt illetően akkor. Viszont az akkori, és a mostani eset teljesen más, most egy másik ügyben fogunk eljárni. Ehh, megkörözöm a vállamat aprón, amelyre elég szépen megreccsennek az ízületek. Lehunyt szemmel sóhajtok fel.* - Talán egy kávét megiszok majd ott. *Random jött gondolatomat fejtem ki. Nem tehetek róla, nekem nem használnak ezek a meditációs cuccok. Én inkább maradok a jól megszokott vándorsólyomba való alvásnál. Az egy teljesen fix állapot, és ha ezt jó helyen teszem, meg sem bírnak ölni. No nem mintha bárkinek is eszébe jutna. Adtam én okot egyáltalán erre? Kérem, kérem, én ártatlan vagyok. Az is fogok maradni, tényleg. Ingem ujját kezdem el picikét hajtogatni. Akárhogyan nem jelenhetek meg egy olyan helyen, tehát adok a külsőmre, hajtok kettőt az ingem ujjam, s majd zsebembe pihentetem kezeim.* - Ó, én azon már rég túlléptem. Csak kell az a kávé! *Húzom el a számat, hát most, na. Kicsit nyavalyoghatok én is, néha napján, vagy nem? Ez a tevékenység nem csak nekik jár ki, és a civil tagoknak. Folyvást jönnek a dolgukkal, hogy fizetés meg mi egyéb. Hol érdekel ez engem? Intézzék el a "főnökkel". Engem meg természetesen hagyjanak már élni, fáradt vagyok, kávét akarok. Talán még azt a "kis" pénzt is akarom, amiért nekünk kell elmennünk. De jó is volna másra rá bízni, ám én szívesen elmegyek Viclynnel is. Csak ne álljon neki nőket ölni, ha véletlen hozzá mernek érni. Vagy ne vágjon senkihez sem tőrt, ha nem muszáj. Bár még nem ismerem Viclyn barbársági fokát, remélhetőleg kulturált, eddig még nem volt vele problémám. A sava táblás órákat kifejezetten tudom élvezni, legalább nem kattog semmin sem a fejem. Ravaszul elívelődik arcom az "élményes" beszólásra. Miért is ne volna oly' sötét fantáziám, hogy eme mondatot ne értelmezzem félre? Ugyan már, lemerem fogadni, hogy direkt válogatta be így a szavait. Az egyik szekrényhez sétálok, és egy poros pergament veszek elő, amit kiterítek az asztalon. Végig latin kifejezések, és ugyanilyen motívumokkal festett irat. Felpillantok társamra.* - A helyszín, ahová megyünk cseppet sem barátságos környezet. Las Vegasba megyünk, azonban, hogy miért is nem barátságos? *Mire válaszolhatnék, vagy kérdezhetne tenyeremet a pergamenre helyezem.* - Etiam facilisis sigillum! (feloldom ezt a pecsétet) *Suttogom, míg kezem alatt az irat élénk, szinte vakító vörösen izzik fel, s borítja be teret a fényével. Mintha elfelejtettem volna valamit mondani Viclynnek. :/ Lehet, hogy szólnom kellett volna neki, hogy ne nézzen ide? Mindegy is, ez a fényesség is néhány másodpercig tarthat csak, mire a testünk térben áthelyeződik a Las Vegas-i kosz lepte éjjeli utcára. Noha nem teljesen a bár elé rakott le minket a teleport, de a szemközti úton található a katlan bejárata.* -Aliquam in Las Vegas! (Üdvözöllek Las Vegasban) *Billentem oldalra a fejemet, a még a másik úton egy egész csapatra elegendő bájos hölgy halad el. Alig lehetnek húszon pár évesek, de be kell vallani, pont a szememre illőek. Ám tekintetem kikomolyodik néhány másodperc múlva.* - Eamus.. (menjünk)

*Könnyű árnyak lehetnek ezek mások számára, s könnyű ígéretek is. Elvégre is, a túloldalon elhaladók oly' könnyeden járnak- kelnek ezeken, az utcákon. Gondtalanul, és tudomást sem vesznek a föléjük tornyosuló hatalmas, és ijesztő épületekről. Mégis hogyan képesek ilyen magabiztosan járni? Akárhányszor rá pillantok ezekre, az épületekre, folyvást az jár a fejemben, hogy hozzájuk képest milyen kicsi is vagyok. S való igaz is, a mellettem lévő kettő egyénnél sem vagyok magasabb. Nocturn mellett szinte teljesen eltörpülök, s ha jól veszem ki, talán a másik alak sem lehet különb, ami a magasságot illeti. Itt mindenki olyan magas, és olyan határozott kiállású velem szemben. Én nem vagyok egyéb egy...lesütöm tekintetemet egy pillanatra, s mintha kissé kiszakadnék néhány pillanatra ebből a közegből.* - Áhh kedvesem. Ő Viclyn a legújabb tagja a szervezetnek. *Szólal fel biztatóan Nocturn magam mellől, s e szavakra valóságosan felpillantok rejtélyes tekintete után kutakodva. Nem igazán értem, hogy miért árulta csak így el az idegennek, szépen csengő nevét. Bizonyára okkal tette, így a kesztyűbe bújt kezemmel csak barátságosan intek egyet. Némiképp pedig ijedten is rántom vissza a gonosz gesztusra. Talán valamit elronthattam az üdvözlést illetően? Vagy máris rá jött volna a kilétemre, anélkül, hogy én észre vettem volna? Szorosan Nocturn mellett haladok, hogy még véletlenül se maradjak le. No, meg egy kis indokom még erre, hogy a lehető legjobban igyekszem elkerülni Viclynt. A gesztusával egyértelműen elmagyarázta nekem, hogy nem hajlandó velem egyetlen egy szót sem váltani. Én pedig nem szeretnék útban lenni, szerencsére Nocturn nem kezel annak.
Haladva előre néhányszor azért akaratlanul is az idegenre pillantok, s kikandikáló ezüstös tincsre rögvest sikerül felfigyelnem. Ember létére igen gyönyörű haja lehet. Szívesen vetné rá még egy pár kelletlen tekintetet, de tudomásom szerint illetlenség másnak a haját bámulni. Így csak egészen addig megyek előre, míg egy ajtóhoz nem érünk. Itt annyira megbűvöl a férfinek sötét köpenye, hogy észre sem veszem a pillanatnyi tapintást a kezemen, és a belemélyesztett fecnit.
Talán csak az idegen irányába vetülő kíváncsiságom vette el az eszemet egy röpke pillanatra, hogy nem veszem észre Nocturn lemaradását, és távozását egyaránt. Feltehetőleg nem is lépnék be az ijesztően magas épületbe vakon, ha arra gondolnék a mellettem sétáló egyén, mellettem, van e. Szeretném megtudni ennek a helynek a rejtélyét, valamint azt is, hogy ki az Insignis Reliquia Viclyne. Azok a gyönyörűen csillogó hajszálak felkeltették figyelmemet arca látványának hiánya ellenére. Jó volna tudni, hogy kit is rejt az a köpeny, viszont ilyet nekem nem szabad kérnem. Meglehetősen sokáig elidőzök azon, hogy merjem e magam köpenyének csuklyáját leemelni. S egy kelletlen pillanatban, amikor vele szemben állok, öntudatlanul is megteszem. Megszabadítom arcom és hajam egyaránt a sötét lepeltől. Már készülnék megijedni attól, hogy mit tettem, de késő. Az idő pereg le szemeim előtt, a világ összpontosul egyetlen egy térbe, és szakít ki ádázul az élet folyamából. Lelkem szikrái lángra gyúlnak, tudatom fagyott kristályként kerekíti el tekintetem. Gyöngyházfényű csodálatos hajszálak, sötét bőrszín, és vörös tekintetek. Ó, azok a megtörtnek látszó, ám mégis éppolyan kemény tekintetek. Egy álomkép volna ez? Félőn, és egyben meglepetten pillantok rá kicsit sem figyelve arra, hogy kelletlenül is kimutatom meglepettségem. Hiszen ez nem lehet igaz. Nyelek egyet, és mélyen próbálom magamat felébreszteni ebből az egészből. Soha életemben nem láttam még ilyen tökéletes teremtést...
De az élet páratlan iróniájaként a szárnyalásokkal telt érzések egyaránt torkollnak a kegyetlen zuhanásba is. Irdatlan bizonytalanság lesz rajtam úrrá, és gyomrom is keményen görcsbe rándul. Most sokkal nagyobbnak érzem azokat a kinti épületeket, és sokkal kisebbnek önmagamat ezek mellett. Csak egy porszem vagyok Viclyn mellett, úgy érzem. Mert én vagyok a föld, míg ő az ég szemeimben. S a vadak mindig az ég felé emelik tekintetüket. Én sem vagyok képes levenni tekintetemet róla. Lefagyott tekintetemnek talán akkor szakad vége, amikor egy újabb könyörtelen mozdulatban fordul el tőlem.* -Lehetetlen... *Eléggé halkan suttogom magam elé eme alig kimondható szót. Oldalra billentett fejjel képedek el, még jó néhány másodpercig, aztán túl billentve magamat az események kerekén megérzem a kezemben lapuló fecnit.* - Ne haragudjon, de el tudja mondani, hogy... *Pillantok körbe, és lépek egyet ijedten hátra, amikor észre veszem, hogy Nocturn egyáltalán nincs is itt. De mikor ment el? S mi lehet ez a cetli a kezemben? Magam elé tartva megforgatom, és bizonytalanul nyitom ki, hogy felfedhessem tartalmát.* - "Barátaim! Keressétek meg Azazel-t, és mondjátok meg neki, hogy Nocturn küldött titeket a ládáért. Sok szerencsét!" *Olvasom fel viszonylag hangosabban, hogy Viclyn is hallhassa. De tekintetemet csak rövid ideig tudom a levélen hagyni. A hozzám hasonlóan sötét bőrű egyén sokkal jobban leköti tekintetemet, míg úgy is, hogy csak a hátát nézhetem. De miket is beszélek? Azok a derékig érő, rendkívülien szép és hosszú hajszálak. Egyszerűen tökéletesek, bárcsak nekem lehetne ilyen szép hajam!
Mivel nem igazán tudom, hogy hogyan is szólíthatnám meg, így csendben követem néhány lépésnyi szünetet hagyva közte, és köztem. Lehetséges, hogy hasonlóan sötét színű, de lehet, hogy ennek ellenére is irritálja a jelenlétem. Lassan kezdem megbánni, hogy kelletlenül is leemeltem az arcomat takaró, leplet. Lehet, hogy sokkal nagyobb veszélyt hoztam magamra ezzel az egésszel. Majd az ellenőrző kapuhoz érünk, ahol hosszasan kell várakoznom ahhoz, hogy tovább juthassak. Viclyn azokkal az elegáns, s kemény mozdulataival, ahogyan teszi le óvatosan fegyvereit, megint csak elkápráztat. Lehetséges, hogy számára ezek nem többek egy tárgynál? Volna hát még olyan személy ebben a világban, aki sokkalta jobban tekint egy ilyen eszközre társként, mintsem közönyként? Mélyen tartom tekintetemet a fegyvereire, s csodálom az azokon visszatükröződő lágy csillanásokat. Szépen megmunkált fémek lehetnek, remélem egyszer lesz rá lehetőségem, hogy csak egy pillanatra is megérinthessem az egyiket. Türelmesen várom ki, néha- néha felpillantva rá. De eléggé makacsul nem akarja tovább engedni a bejárat. Én magam el sem gondolkodom azon, hogy miért nem szabad oda fegyvert bevinni. Igazából egy varázslót, mágust vagy hasonlót az ilyesmi nem tántorítja vissza. Végül valamiért sikerül átkelnie azon a kapun, én pedig egy pillanatig még egy helyben állok. Egy alak lép ekkor mellém, és kérdezi meg, hogy nem e megyek tovább.* - Elnézését kérem, csupán kissé elgondolkodtam. *Kérek tőle tisztelettudóan elnézést, amelyre vagy hárman emelik fel tekintetüket. Feltehetőleg itt az ilyesfajta viselkedésmód nem lehet hétköznapi. Természetesen ezt kissé félre értelmezem, és aggódó pillantást vetek az egyikükre. Talán elrontottam volna valamit? Átlépek a kapun, de az felszólal. Ijedten lépek vissza, s ugyanaz az alak lép elém, hogy köpenyemet elkérje. Kicsit értetlenül pillantok rá, aztán megpillantom azon az ezüst brossomat.* - Bocsánat. *Nem szívesen öltöm le magamról köpenyemet, mert ezzel többet kell önmagamból megmutatnom, de itt ez a szabály. Megteszem, s kissé bele is borzongok a hely hűvösségébe. Nem kellemes, hogy felső részemet mindössze egy fekete, ám itt- ott ezüst beszabású fűző teszi ki. Vállam teljes szabadságát a saját hajam kiigazgatásával igyekszem eltakarni. Kellemetlenül kezdem el magam érezni ennyi idegen közt. Legszívesebben arcomba húznám ismételten a köpenyemet, hogy valamelyest elzárkózhassak a külvilág elől. Annyi minden fény van itt, és a lehető legsokoldalúbb lénnyel egybe vegyítve. Mellettük egészen kicsinek érzem magam, s ennek okán, ha lehetne, csak egy kicsit el szeretném rejteni magamat. Elrejteni, hogy ne lássák milyen kicsi is vagyok hozzájuk képest. Addig-, addig érlelem ezt magamban, hogy észre sem veszem milyen közel is kerültem Viclynhez. Véletlenül belekapaszkodtam a köpenyébe, és tekintetem nem éppen arról tanúskodik, hogy milyen határozott is volnék. Észrevéve pedig azonnal elengedem, és kissé rémülten pillantok rá.* - Túl sok az idegen... *Hebegem, de már nagyon késő, hogy ezt bármivel is kimagyarázzam. Szépen sikerült bemutatkoznom mondhatom. Bemutatkozni, hiszen nem áll rendelkezésemre egyetlen egy név sem, amivel megkérném, hogy szólítson.* - Hogyan szólíthatom? *Szedem össze magam valamelyest. Bár ki tudja mennyire is hallotta ezt meg a lágyan csengő zene mellett. Körbe nézve pedig elég sokrétű a "társaság". Vajon milyen lehet ez a hely? Egy nő állít be elénk egy tálcával, de én inkább csak óvatosan közlöm vele, hogy nem kérek az italból. Jobbnak találom nem önállósítani magam túlságosan, mert lehet útban lennék a mellettem lévőnek, ezt pedig nem szeretném. Néhányszor kelletlenül rá pillantok, míg ő is eldönti, hogy mit szeretne. Az egyik alkalommal pedig tovább rontva a helyzetemen a nő odalép hozzám, és egy elég érdekes mondatot suttog a fülembe. Védekezően lépek hátra.* - Mi? Nem, de hogy... *Hozza rám a szívrohamot tüstént. Még a szívem is gyorsabban kezd el verni. Végül ki tudja mire, de megadva magát kérdezi meg Viclyntől, hogy végül is mi járatban vagyunk itt. Én pedig ebben a pillanatban legszívesebben a föld mélyére süllyednék. Mindent elrontottam...*

*Nyugtalanságom egyre csak túláradó. Ennyi idegen közt nem tudom egyszerűen megtalálni a helyemet. Nem tudom magamat egyenrangúként kezelni velük, amikor láthatóan itt én vagyok a vendég, s nem ők. Legalább is jelen pillanatban csak is ezen jár az eszem. Valamit ki kéne találnom, hogy össze tudjam szedni magamat, de akárhányszor pillantok Viclynre, valamiféle érdekes mimikát kezdenek el arcizmai ölteni. Egyáltalán nem tudom megállapítani, hogy végül is jót, vagy rosszat akar- e kifejezni. Így inkább választom azt a bölcs meglátást, hogy jobb volna, ha nem bámulnám őt, mert még a végén tényleg megutál, ha eddig nem tette volna meg. Annyira bizonytalannak érzem a jelenlegi helyzetemet. Fogalmam sincs, hogyan is kéne viselkednem egy ilyen közegben. Voltaképpen Nocturn soha sem hozott el ilyen helyre. S a főhadiszállásról se nagyon nyertem kijárást. Így hát inkább csak Viclynre tudnék támaszkodni abban az esetben, ha nem volna kicsit ijesztő a kiállása.
Mindig attól tartok, hogy el fogom rontani, és örökre elvágom a rólam alkotott képét. Pedig valójában igazán örülök annak, hogy végre valaki "idegennel" tudok bármit is csinálni. Talán a hasznára is tudok lenni, azt hiszem legalább is. No, meg nem elhanyagolandó tényező, hogy hasonló bőrszínnel rendelkezik, mint én. Noha neki sötétebb, de tán merhetem feltételezni, hogy ez a találkozás legalább annyira lepte meg mint engemet. Próbálom a lehető legpozitívabb képet festeni magamról, de sejtéseim szerint ez nem igen fog menni. Ide- oda kezdem el tekintetemet kapni. Voltaképpen azt a kijáratot keresem, ahol eltűnhetnek az emberek. Emberek... Hirtelen felkapom tekintetemet sokkal jobban, mint eddig. De hiszen én emberek közt sétálok anélkül, hogy megijednének, vagy rám támadnának? Mély meglepettség terül el arcomon, s egy futó pillanat erejéig elmosolyodom. Visszatérve a valóságba, ismételten azt a kijáratot kezdem el fürkészni. Valahol csak kell lennie. Hiszen egész nap ennek az épületnek a bejáratát kémleltem, és láttam, hogy megannyian jönnek be, de kifelé jönni már nem láttam senkit. Nem igazán értem, hogy miért is, de arra gyanítok, hogy bizonyára egy kijárat elkerülhette a figyelmemet. Csak nem lehet olyan félelmetes hely, hogy az ide bent lévők szőrén-, szálán eltűnnek; nem de bár? Teszem fel kicsit ironikusan magamnak a kérdést, csak míg Viclyn valami idegen eredetű nyelvvel fordul irányomba. Kérdőn pillantok rá egy pillanatra, majd tovatekintek szémélyéről az egyik kártyaasztal felé. Kegyes hazugság, nem tudom, hogy mit csinálhatnak ott. De nem szeretnék szégyent hozni egyikünkre se. Gondolom neki is kellemetlen lenne, ha idegen szavát nem érteném meg, és nekem is kellemetlen, mert valóban nem értettem meg. Ezért teszek úgy, mintha meg sem hallottam volna. Hátha nem veszi észre, hogy gyakorlatilag keresztül néztem rajta. Én tényleg nem akartam szánt szándékkal, csak is az sarkallt erre, hogy megóvjam magunkat egy kellemetlen pillanattól. Nem nagy dolog, de ezt ha szerencsém van tudja valamennyire értékelni. Vagy is gondolnám ezt, de a "cöhh" szó kiejtésére elszáll minden reményem. Komor szikra kerül lélektükreim trónjára. Ha tudnám is, hogy mit jelent az a szó, hogy "cöhh". Nagyban megkönnyítené a dolgom, de így csak a hanglejtésből tudom megállapítani, hogy nem túl jót jelenthet.
Itt vagyok egy idegen világban, egy számomra idegen személlyel, akit még azt sem tudom, hogyan is szólíthatnék. Kezdek ettől a lehető legjobban kétségbe esni. Csak a puszta félelem hatására nem vagyok képes sarkon fordulni, és elindulni kifelé. Tartok attól, hogy valami bolondságot követek el, amit később soha nem lennék képes megbocsátani magamnak. Próbálkozom azzal, hogy tudatomat mély gondolatokba burkoljam, de ez igen csak nehéz dolog. Nehéz, hiszen gondolataim javát a mellettem sétáló egyén teszi ki. Vajon ebben a pillanatban mi járhat a fejében? S mit jelenthet a szó, amelyet nem olyan rég elhagytak ajkai? Bárcsak tudnám, akkor tudnék rá válaszolni, és ezzel máris tudnék vele beszélgetni. Beszélgetni mással, mint Nocturn, de jó is volna. Aztán Itt ez a nő is. A magánakciója miatt kis híján a földbe kezdhetek el süllyedni szégyenemben. Én komolyan elhiszem, hogy nem mindennapi lehet, két ilyen lény sétálása ezen a helyen, de ettől függetlenül ne értsék félre. Viclynnek nem, hogy társ, de egyen rangú félként sem szerepelhetek. Ezt kezdettől fogva felfogtam, amint az első szavát intette felém. Már akkor beborított ridegsége, és tudatta velem, hogy soha sem lesz képes elfogadni. Én pedig ehhez tartva magamat igyekeztem megtartani a távolságot tőle. Utólag belegondolva eléggé bénán. Úgy néz ki én nem csak a cselekvést, de egy teljesen átlagos ismerkedést is képes vagyok elrontani, ha ennyire magamra tudom a másikat haragítani.* - Köszönjük..
*Illesztem Viclyn kéréséhez kelletlenül végül. Legalább ő ne haragudjon meg rám, ha már más megteszi ő helyette is. Mind e közben arra leszek figyelmes, hogy félelmetesen közel kerültem hozzá. S már lépnék is el tőle, amikor egy erős és elegáns kar tartja meg csípőmet. Ettől egyaránt riadok meg, és érzem magam biztonságban. Az utóbbit fogalmam sincs, hogy mégis mi váltja ki belőlem. Megszeppenve pillantok rá vészesen közelről, ez pedig teljesen összezavar. Miért csinálta ezt egyáltalán? S miért nem tudok ennek az egésznek ellenkezni? Mire kérdeznék, már is megelőz a válaszával.* -Rendben. *Aggódva pillantok rá ugyan egy pillanatra, de amint egyik remegő kezem rásiklik az övére, megnyugszom. Olyan idegen, és ennek ellenére képes teljesen megnyugtatni közelségével. KI is ő valójában? Tényleg egy hozzám hasonló volna? Álmodom én, vagy tényleg a valóságban vagyok? Szinte hangokat nem hallok úgy úrrá lesznek rajtam az érzelmi káosz. S míg én magamban őrlődöm, addig mind a ketten egy csendes, és elzárt helyre érkezünk. Ez a hely viszont nagyban különbözik a többitől. A fények is jóval tompábbak, s nem szól semmiféle zene. Amint kilépünk a liftből, a nő túlságosan sietősen távozik. Látni a rulett asztalokat, de egyetlen egy sötét alakon kívül nem tartózkodik itt senki sem.* - Önök vágynak hát feledhetetlen szórakozásra igazam van? Hogyne volna igazam. Foglaljanak csak helyet. Italt esetleg? Helyes! *Furcsa stílusában folyvást megelőző párbeszédet folytat. Démoni tekintetét mind e közben le nem veszi rólunk. Az a tekintet, ahogyan méregetni kezd, egyenesen kellemetlenül kezdem el érezni magam ettől.* - Ön volna... Azazel? Igen, de honnan tudtad? *Pillant rám kérdőn az illető. Mindössze egyetlen egy gond van ezzel a találkozással. Én nem emlékeznék arra, hogy kimondtam volna a nevét itt bármikor is?*

*Fogalmam sincs, hogy voltaképpen hogyan is kéne kifejeznem magam. Így inkább a csend árnyékába burkolva figyelem meg a közelgő eseményeket. Azt, ahogyan a nő zaklatottan távozik a helyszínről, és azt is, ahogyan ez a furcsa alak magával kommunikál. Magával? Hiszen egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha is tettem volna bármiféle megjegyzést a nevét illetően. Számomra ez az egész szituáció kissé groteszk. De nincs bennem akkora bátorság, hogy a dolgok élére kerekedjek. Azzal még sem gyanúsíthatom meg, hogy illetlenség mások fejében olvasni. Azonban, miből is gondolom, hogy valóban olvasott a gondolataimban? Ez egy nagyon gonosz képesség. Volt már alkalmam betekintést nyerni a mentál mágiába, s valóban bizony bonyolult. Ha az előttem álló személy komoly szinteket volt képes elérni benne az csak is egyet jelenthet. Akkor bizonyára egy igen intelligens személlyel találhatjuk szembe magunkat. Az ilyenekre Nocturn mindig azt mondta nekem, hogy jobb, ha vigyázok. A kérdés már csak az, hogy hogyan. Elég nehéz egy olyan alakkal vigyázni, akinek gondolataim olyanok, mint egy nyitott napló, amelyet bármikor bárki olvashat. Megpróbálom kiüríteni elmémet valamelyest, de még így se tudom teljesen elveszteni ezeket. Szerintem erre senki sem képes. Olyan egyén nincs, aki nem gondolna valamire. Inkább csak igyekszem átlagosan pillantani rá, hátha elmegy a kedve ettől a dologtól. Én igazán nem akarom megbántani, de az előbb már hoztak kellemetlen helyzetbe. Még egyszer nem szeretném ezt átélni. Ennek okán pedig egyre jobban kezdek el koncentrálni arra, hogy gondolataimat teljes mértékben elfedhessem.
Egy picit még zavartan pillantok közbe, hogy megláthassam az esetleges menekülő utat, ha gond lenne. Még mindig nem értem, hogy ki ez az alak, és hogy miért nem volt neki egyszerűbb megkérdezni, de nincs mit tenni. Próbálok úgy viselkedni, ahogyan ilyen alakok társaságában Nocturn tanácsolta. Némán egy fejrázással jelzem, hogy sem italt, sem helyet nem kérném. Ámbár az okosabbak nálam most biztosan azt gondolják, hogy csak azért nem kértem ebből, mert a mellettem lévő férfi sem tette. Valójában ez egyáltalán nem így van. Mindössze annyira rossz érzésem van ezzel az illetővel kapcsolatban. Mindent tudott; talán azt is, hogy mikor, és miért jövünk ide? Viclyntől kapott dicséretre, amit az illetőnek illet fokozottan felfigyelek. Micsoda elegancia az, amivel mindezt megtette, nem beszélve a bemutatkozásáról. Már- már csodálni kezdem a nevének hangzását is mire letekint rám vörös íriszeivel. Erősen gondolkodnom kell, ha nem akarok itt és most pánikba esni a név kérdezése okán. Botor dolog, de kissé kérlelőn pillantok a velünk szemben lévő illetőre, aki most is bajszának oly' szabályos pödrésével van elfoglalva. Éles, ám szórakozott tekintetét a sajátomba mélyeszti, majd alig pár másodpercre a kezeinek mozdulata igen csak lelassul.* - Nem muszáj elárulnod a neved, ha nem szeretnéd. *Meglepődve pillantok az illetőre. Na nem, ezt már egyszerűen nem tudom feldolgozni. Ez az alak hogyan volt képes rá? Még gondolatban sem fejeztem ki, ő már akkor válaszolt a szememben fellelhető pánikra. Akárhogyan is, ezt az egyet most kénytelen vagyok megköszönni. Eléggé megalázó lett volna, ha azt mondom, hogy nem tudom a nevemet. Hiába ez az igazság, most még is olyan nehéz ezzel elszámolnom. Viclynnek olyan szépen csengő neve van, ennek ellenében nekem se hogy sem csengő nevem van. Miket is gondolok itt éppen, hiszen nevem sincsen. Csak egy névtelen alak vagyok egy bárban, ahol szerencse asztalokra pillantva csupán a szerencse lehet az, ami mérvadó. Micsoda véletlen, s én fönt hagytam a szerencsét hozó köpenyem. Nem mágikus tárgy ugyan, de néha igen is képes vagyok az ilyen kicsinyes dolgoknak tűnő dolgokban hinni. Sokszor igen is hasznos, ha megbecsüljük tárgyainkat, és nem csak puszta tárgyként pillantunk rájuk. Tudom én, ahogyan azt a jelentést is, amellyel Viclyn pillantása él. Az a gyűlölet, és megtörtség. A jelentés tudatában még inkább csendben maradok, hogy tudjam még csak véletlenségből sem hátráltatni.
Meg kell mondjam megvan ennek a helynek a stílusa. Ezek a tapéták, és boltozat. Na meg az asztalok, és a hely kisugárzása. Ezek, mintha mind a játékot sugallanák egyenesen a delikvensek füleibe. Hirtelen el is felejtem, hogy miért is jöttünk ide, de hála Viclyn szavainak hamar észhez térek, hogy a láda volna a mi célunk. Egy láda, de azt sem tudjuk mit tartalmaz. Valami kincset? Esetlegesen egy értékes ereklyét? MI volna olyan fontos, hogy ennyi idegen közé jöjjünk, és egy veszélyes alaknak tűnő alakkal társalogjunk? Elengedem Viclynt, annak ellenére, hogy közelsége 100%-os biztonságot nyújt a számomra. Nem tudom, hogy miért is érzem magam mellett biztonságban, de van egy fajta érzésem a közelében, ami nem hagy nyugodni. De most talán nincsen itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzak. Sokkal inkább igyekszem az alak szavaira odafigyelni. Kisebb nagyobb sikerrel sikerül is kiszűrnöm egy kérdésre valót, de először feltétlenül Viclynre pillantok. Kettőnk közül ő a rangidősebb, nekem pedig kötelességem követni őt. Másrészt, ő bizonyára okosabb nálam, miattam nem kéne elbuknia ezt a küldetést. A hallgatagsága okán, mégis csak rákérdeznék, ha nem történik ismételten ugyanaz, mint percekkel ezelőtt.* - Ugyan, tényleg azt hittétek, hogy egyedül fogtok a ládáért megküzdeni. De ne aggódjatok, csak engem kell első sorban legyőznötök, utána a játékszabályok úgy is változnak! ^^ *Pörget meg az illető ujjai közt egy ezüstösen fénylő érmét, amit pillanatokkal később már a zsebeibe süllyeszt. Sóhajtok egy nagyot, és inkább csak átadom a terepet Viclyn számára. Én az ilyenekhez egyáltalán nem értek. Vagy is szeretnék kimaradni belőle, hogy ne hibázzak, de ebben a körben sajnos ez teljesen lehetetlennek bizonyul.* - Mond csak kedvesem, hány éve is vagy a szervezet tagja? *Szervezet? Tud a szervezetről is? Bámulatos! Erre az illetőre már haragudni sem lehet, hiszen láthatom a képességének precizítását. Elém áll, és a kezembe ad két kockát, hogy dobjak velük. Nem dobom el kezdetben, csak oldalra billentett fejjel pislogok rá.* - Húsz éve...Akkor te még Baltazaar mellett kezdhetted. *Elmélkedik egy sóhajtás keretében. Próbálom fenntartani azt az álláspontomat, hogy ne éppen rajtam múljanak a dolgok. Valahogyan megvagyok győződve azon, hogy ez a világ nem az én asztalom. Olyan ismeretlen itt nekem minden. S hiába is dobok jobbat az "ellenfelemnél", ez még mindig kevés.*
- Ohó, a kezdők szerencsére! *Vigyorog ravaszul, s tekintetét áthelyezi Viclynre.* - Most te jössz! Közben valaki elmondhatná, hogy miért nem éppen Nocturn jött? *Pödri meg ismételten bajszát. Ezek a lassú pillanatok, mintha az idő megállt volna. Minden egyes lélegzet, mint egy óra hossza; s minden egyes mozdulat, mint egy egész éjszaka. Vajon mennyi időbe fog telni, mire itt végzünk?*

*Az én feladatom egyedül ennek az épületnek a megfigyelése volt. Azt hiszen, egy- két dolgot megtudhattam, de mégis változott a terv. Én változtattam meg azzal, hogy Nocturn mellé léptem. Vajon számított erre? Lehet, hogy csak azért jött el Viclynnel, hogy ha esetleg én nem tenném meg azt a bizonyos lépést, akkor majd ő ide fáradt. Annyira kiszámíthatatlan nekem, pedig régebb óta ismerem, mint Viclyn. S ő mégis könnyedebben beszélhet róla. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy talán még sem az Insignis Reliquia-ban van az én helyem. Elvégre is, hogy ha nem vagyok elég ravasz, akkor mire megyek? Körbe vesz megannyi varázsló, mágus, boszorkány, és ki tudja még mi. De ennek ellenére sem tudom magam a megfelelőképpen hasznosítani. Voltaképpen annak okát sem értem, hogy a tizenhármas körnek miért vagyok az egyik tartó pillére. Bizonyára volna nálam sokkal alkalmasabb személy erre. Érdeklődve pillantok olykor- olykor az elmúlt húsz évbe, hogy megláthassam azt a kicsiny alkalmat, amikor csak megpróbáltak volna eltenni láb alól. De nem volt ilyen alkalom, pedig háromhavonta nyíltan megtehetné ezt bárki. Ezek szerint, még sem lehetek útban annyira másoknak; vagy csak nem figyeltem volna fel erre?
Érdeklődve pillantok végig a félhomályba bújt teremre. A falakon lévő jellegzetes minták itt- ott különösen megragadják a tekintetemet. Soha nem láttam még ilyesmit. Azok a finom vonalak, ahogyan egymásra illeszkedve alkotnak finom mozdulatkört, szemkápráztató. Kissé el is kalandozik ezen tekintetem, legalább annyira, mintha esténként az ablakon keresztül kémlelném az éjjelt. Átjárja valami egyedi, és megmagyarázhatatlan misztikum, amely tán még a mágia fölött is áll. Egyszer megkérdeztem Nocturnt, hogy mi ez, s hogyan keletkezik, de ő csak annyit válaszolt, hogy eljön majd az a nap, amikor mindent meg fogok érteni. Azóta elteltek napok, hetek, évek s végül két évtized is. Szemeim pedig nem hogy közelebb, inkább távolibban pillantanak a világba. Borzongás lesz rajtam úrrá, ahogyan egy gyenge, ám éppen eléggé erős, rideg fuvallat csap át a helyiségen. Ehhez én túlságosan is alul öltözött vagyok. Viclynnek legalább szerencséje volt, és a köpenyétől nem szabadították meg, velem ellentétben. Nekem már természetesen nem lehetett ilyen szerencsém, pedig a kedvenc köpenyem. Noha nem sokszor volt alkalmam az idegen világban járnom, de azokban a röpke időszakokban mindig azt a köpenyt hordtam. Jobban belegondolva talán a főhadiszálláson is elég gyakori viseletem. Megragadt tekintetem a falakon, s távolinak tűnő, alig pislákoló fényeken. Ez a fény az év szememet nem zavarja, de talán annyit merhetek feltételezni, hogy Viclyn szemét igen. Noha nem sokat tudok róla (gyakorlatilag semmit), de a napszemüveg, melyet viselt sokat elárult. Biztosan fáj a szeme, azért vette fel. Esetleg majd, ha itt végzünk, és megkérem, megengedi, hogy meggyógyítsam. *>* Igen kellemetlen lehet fájó szemmel figyelni egy ilyen különös alakra. Állandóan csak a bajszát pödörgeti, kissé vérfagyasztó látvány a számomra ez a monotonitás. Felemeli kezét, végig simít a szőrszálakon és megpödöri, először jobbra, majd balra; már- már olyan szokványosan intézi ezt, hogy ijesztő képet ad. Viszont "társamra" pillantva velem ellentétben ő cseppet sem zavartatja magát. Csak nekem nyújt ez- az egész egy bizarr, és groteszk élményt? Meg azok az éles, és különleges teremtményre utaló tekintetek... Nem szívesen maradnék egy teremben vele, mert félő, hogy többet ki nem jönnék arról a helyről. Ezért is inkább ugyan megtartom a távolságot Viclyn felé, azért kicsit közelebb lépek. Csak éppen annyira, amennyire szabad. Nem szeretném, ha közellétemet súlyosnak érezné, csak hogy én félek ettől az alaktól. Olyan ijesztő egy terembe lenni egy gondolatolvasóval, hogy leírhatatlan. Bizonytalan okokból pedig Viclyn egy fajta stabilitást tud belőlem kiváltani. Talán a puszta jelenléte lehet az. Tulajdonképpen találkozni manapság hasonló lényekkel itt Karakurában, mint mi? Nem nagyon hiszem. Legalább is az Insignisben nem volt rá különösebben példa. Habár ki tudja, hogy ez alatt a húsz év alatt mennyit láthattam valójában a szervezetből. Biztos nem annyit, mint a többiek, akik hatalmas sikereket értek el, míg én csupán stagnáltam mind ez idáig.
Egy pillantást vetek Viclyn dobására. Igazából, ahogyan rá pillantok eszembe sem jutott, hogy akár veszthettünk volna itt az elején is. Furcsa, de jobban lekötött a környezet látványa, mint maga a küldetés. Pedig ez nagyon nincs rendben, hogy ha már voltam illetlen s belemásztam ebbe az egészbe. De olyan izgatott lettem, amint megláttam Nocturnt a járdán az új taggal. Reménykedni kezdtem, hogy ezúttal magával visz, és bizonyíthatok neki, és önmagamnak. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e, avagy sem, de nem csak, hogy a küldetést engedte meg, de egyedül is hagyott. Egyedül egy félelmet keltő, de mégis csodálatos alakkal, Viclynnel. S most kezdhet tekintetem azon cikázni, hogy vajon a sötét bőrű, vagy a tőlem pár méterre lévő ijesztőbb. Talán a lehető legjobb megoldás az volna, ha már most kiszállnék? Azt hiszem, erről már igen csak lekéstem. Íme az első lecke a számomra: Tanulj meg mérlegelni! Elrontottam, s csak csendben tudom hallgatni ezt a kis beszélgetést. Hit, és számítás? Ki tud így élni manapság? Ugyan nem tudok túlzottan sokat, de hit nélkül élni kissé szomorú lehet nem? Ettől a kérdéstől komorrá változik az arckifejezésem, s hosszasan magam elé bámulva kezdek el arra gondolni, hogy miért ilyen fájdalmas az Insignis tagjainak élete. Mindenki olyan megtörtnek látszik, de ettől még boldognak nevezik magukat. Én azt hiszem ennek értelmét soha, de soha nem fogom megérteni.*
- Pontosan milyen játszmára céloz? Hamarosan megtudjátok, legyetek türelemmel (vigyorog). *Emelem fel tekintetem rögvest, mihelyst kitér arra, hogy sokan túl sem élték ezt a káoszt. Nem élték túl? Erősen kell magamat lepleznem ahhoz, hogy ne kezdjek el hátrálva kijárat után nézni. Tehát ez is csak egy csapda volt, én pedig bőven nem csak magamat, de Viclynt is belevezettem. Én vezettem bele mindkettőnket, mert nem figyeltem eléggé ezen a napon, valamint Nocturn miattam, hagyta itt Viclynt. Idegességembe elharapom belülről ajkam szegét, s csak erősen koncentrálok arra, hogy túl kell élnem. Ráadásul nem is ismerem ezeket, a játékokat. Hogyan is játszhatnék én ezekkel? Semmi tehetségem sincs a többiekkel ellentétben. Akkor ez most azt jelenti, hogy meg fogok halni? Hosszasan bámulok a Viclyn előtt felderülő pergamenre. De erről is tovatekintek a bajusz pödörgető alakra, aki felém villóztatva tekinteté felszólal.* - Baltazaarnak különös érzéke volt a kincsek megtalálásához. Viszont Nocturnnek is megvannak a maga viccei..chh..szerencsétlen. Tudjátok mit, majd az a nő elvezet titeket a szállásotokra! *Pöccinti fel jó kedélyűen azokat a bajuszpödörtető kezeket. A hideg is ki ráz ettől, ráadásul azok a szemek, ahogyan végig nézett rajtunk. Viclynre pillantok, hogy tudja, a döntést teljes egészében rá hagyom. Igazából nekem most csak annyi a lényeg, hogy hagyjuk már el végre ezt a termet.
Alig néhány perc alatt vezettek el minket a felsőbb szintek valamelyikére, ahol egy hihetetlenül csendes folyosó végén megtalálhattuk a számunkra kijelölt lakosztályt. S mivel Viclyn megkért, hogy játsszuk el, hogy együtt vagyunk, így erre is kiváltképpen oda figyeltek a környezettel párhuzamban. Szinte egy művészien letisztult környezetben találhatom magam pillanatok alatt, ahol azt sem tudom eldönteni, hogy szabad e rá lépnem a járólapra, annyira kidolgozott. A becsukott szobaajtó után eléggé szokatlan feszültség lesz úrrá rajtam. Aggodalmamat az üggyel kapcsolatban sajnálatos módon nem tudom elrejteni. Tekintetemre tisztán ki ül a lenti alak szavai. Halál...ez a szó engem eléggé érzékenyen érint. A világ bizonyára meg akar ölni, amiért nem vagyok eléggé hasznos, de én élni akarok. A távolságot megtartva lépek oda az egyik ablakhoz, hogy a lent sűrűsödő ember tömeget figyelhessem az éjszakai fények kálváriájában. Szinte hátam közepén érzem a bizonytalanságot. Mondanom kéne valamit Viclynnek, de elég erősen a tudtomra adta, hogy egyenesen gyűlöl. Legalább is minimum utál, vagy nem? Nem akarok azért fennakadni ezen, hogy gondot okozzak. Világos, és egyszerű: Ezt a küldetést miattam fogjuk elbukni! Hatalmasat sóhajtok.* - Vajon az ide betérő tömeg hol távozik? *Véletlenségből gondolatomat szavakban fejtem ki. Igen, ez a kérdés már elég ideje foglalkoztat. Nem bánom ugyan, ha ő is meghallotta, de válaszra már nem is igen számítok. Végül is miért pazarolná az értékes idejét arra, hogy ilyen ostoba kérdésekre válaszoljon? S percek, tán órák is eltelnek mély hallgatagságban, míg egy kelletlen pillanatban rejtélyes kattogást lehet hallani az ajtó irányából. Eleinte fel sem figyelek erre, hiszen jobban leköt a kint nyüzsgő emberek sokaságának képe. Aztán, ahogyan a kattogások száma fel gyülemlik, megfordulok, hogy érzékelhessem a mögöttem történő dolgokat. Ijedten hőkölök hátra a kiszakadó ajtó láttán, és az érkező árnyékok gyanánt, amik pillanatok alatt uralmuk alá vonják az egész szobát. Gyorsan zajlik minden, s ijedtségemtől annyit nem tudok reagálni, hogy egy pajzsot vonjak magam köré. Mindössze hátamat nyomom neki a falnak, s reménykedem abban, hogy ez csak egy rossz álom csupán..*

*Felgyülemlő sötétség hatására látásom pillanatokig a semmibe vész. Ijedten szorítom hátamat az egyik falnak. Mi történhet? S mik ezek a cikázások minden felé? Rossz érzés fog el ebben a pillanatban, s a reakció időm is vészesen lelassul. Talán úgy is érezhetem, hogy egy meseszerűségben veszek részt, amikor a rosszak megtámadják a főszereplőket. Érdekes hasonlatok ezek, csak, hogy jelen esetben ez a valóság. Szívem hevesebben kezd el verni a különböző karcolásokra hasonlító hangokra. Néha egy- egy élesebb puffanás is felhallatszik melytől, félelemtől eltorzult arccal ugrok fel. Az eset feldolgozása túl tesz a lelki erőmön. Bármi is történjék, csak akkor tudok észbe kapni, mikor eszembe jut, hogy valahol a szobában felkerekedő sötétség mélyén ott lehet Viclyn is. Tanácstalan sugallatok közé sodródom. Meg vagyok bizonyosodva arról, hogy ő jelen esetben harcolhat, ám nekem segítenem kéne neki. De mi van, ha ezzel megbántanám? Nem szabad mások harcába csak úgy beleszólni. Kétségek közt vergődöm, s még egyszeri kattanást meghallva felvonok magam köré egy pajzsot. Aztán megint egy élénken visszhangzó puffanás. Tán valamiféle puska hangja lehetett. Ettől függetlenül a pajzsom kellős közepén állt meg, nagyjából szem magasságában. Elkerekedő szemekkel bámulom az ezüst töltényt. Sokáig csak fagyottan állok hozzá ehhez a dologhoz. Aztán nyelek egy hatalmasat, amint megint eszembe jut, hogy nem kéne olyan ostobának lennem, hogy csak egy helyben állok. Elhalkulnak a környezet hangjai. Kisebb elsiklások jelzik füleimnek, hogy vérben úszó testek hullnak a padlóra, életüktől megfosztottan.
A sötétség pedig egyre halványulni kezd, egyre jobban láthatóvá válik a szoba körvonalai, és a történtek képszerű leírása. A füstszerű anyag, mely látásomat vette, és lelki erőmet kínozta, lassacskán hatását veszti. Nem tudni, hogy mi okból idézték meg. Habár józan ésszel végig gondolva pontosan a hatáskeltés miatt lehetett fontos. Rémületbe kellett taszítani azokat az áldozatokat, kikért ma éjjel eljöttek. Az én esetemben ez pedig tökéletesen sikerült. Végig nézek a padlón található humanoid szerű, halott testeken. Bár bőröm színéről aligha vehető ki, de teljesen elsápadok ezek láttán. Nekik valóban meg kellett ma halniuk? Valóban megéri e ennyi csatát megvívni csak is azért, hogy eltegyenek minket láb alól? Pedig a tiszta küzdelem sokkal elfogadhatóbb volna. Attól még talán én sem riadnék vissza annyira, mint ettől. Noha, ha nem volna Viclyn, bizonyára ezek helyett én feküdnék a földön. Hálával tartozom neki, akkor is, ha arcára pillantva ugyanolyan mocsok lepi el, mint a holtakat. Torz látványa aggodalommal tölt el. Fagyott, monoton tekintete gyanakvásra ad okot. De ilyen helyzetben kérdezni? Valami nincs rendben vele, valami megváltozott rajta, míg itt voltunk teljes csendben. a szobában. Ellenségünk kalimpálására azonban felfigyelek. Lassú közeledése annál inkább jelző értékűbb, minél közelebb tud férkőzni Viclynhez. Lehetséges volna, hogy Viclyn nincs magánál? Lehet, hogy a meditálása ennyire mély. Elmúlik a fekete köd, s halovány fények uralják szobánk. Habár e fények sem olyan fényesek szemeimben, hiszen ebben a pillanatban is életünkért folyó küzdelem folyik. Én pedig itt állok teljes rémültségben felvont pajzzsal, és nem teszek semmit. Ellenségeink pedig bizonyára annyira jelentéktelennek gondolnak, hogy egyáltalán nem támadnak rám. Igazuk is van; elvégre mit is kezdhetnék velük? Annyira nem vagyok képes, hogy megvédjem saját magamat, ez pedig szánalomra méltó. Tennem kell valamit azért, hogy ne csak teher legyek "társam" számára. Tennem kell azért valamit, hogy Viclyn ne sérüljön meg jobban. Nem tudom még pontosan, hogy milyen sérüléseken van túl, de bizonyára fájdalmasak lehetnek. A legkevesebb az lesz, hogy meg gyógyítom mind ezek után, és megpróbálok szenvedésein könnyíteni. De mindezek előtt valamit tennem kell, hogy segítségére lehessek.
Egy lépés, egyetlen egy lépés. Ennyi kell ahhoz, hogy az-az anyag Viclyn arcára kerülhessen. Ámbár, eme lépés szemeimben hosszú perceknek tűnik a megnövekedett adrenalin szintem miatt. Talán el jött az ideje, hogy valamit tegyek. Nem tudom mi lehet az, de annyit még esetleg én is tudok, hogy valami nagyon rossz. Nem akarom, hogy Viclyn több fájdalmat szerezzen csak is azért, mert megtámadtak minket, és én nem voltam képes semmit sem tenni. Sejtem, hogy nem miattam teszi, hiszen nincsen öntudatos állapotban, de akkor is harcolt, és harcolna most is. Gondolataim százfelé kezdenek el cikázni, s keresem a megfelelő mágiát. De a végére annyira be pánikolok, hogy csukott szemmel előre tartva kezemet mindegy, hogy mit, de valamit ellövök a támadóra. Szánalmas meg mozdulás lehet tőlem, hiszen csak egy egyszerű, nagyobbra sikeredett vízcsóvával találom el fejét az illetőnek. Noha, egyensúlyából kidöntöm, ami miatt hátra tántorodik csurom vizesen. Esetlegesen Viclynre is jutott ebből a vízcsóvából valami. Kinyitom szememet elharapott ajkakkal, hogy lássam mi történt. Ajkaimra illesztem egyik kezemet, hiszen sikerült. Nekem végre sikerült valami! Igaz, nem öltem meg, de hátra tántorodott, és nincs ott a kendő Viclynnél. Ez pedig egyértelműen siker, vagy nem? Nem szabadna ilyenekben reménykednem. E helyett inkább azzal kezdek el foglalkozni, hogy Viclyn furcsaságára is hathatott ez a víz izé, amit sikerült megidéznem. Bár lehet, hogy helyzetünkön ez sem segített, ha azt nézem, hogy az ajtón keresztül három, átváltozott vérfarkas ront be. Lassan kezdhetem, azt hiszem bánni, hogy oda léptem Nocturn mellé. Neki biztosan nagyobb haszna lett volna itt.* - Ennyi édes kevés ahhoz, hogy nyerjetek. Ti meghaltok, mi meg közelebb kerülünk a célhoz! *Kaján nevetésében szólal fel az alak, s oldaláról egy halványan vibráló tőrt vesz le. A fényéből ítélve lehetséges, hogy mérgező pengéről van szó, gazából ezt igen nehéz ekkora távolságból megállapítanom. Ami nagyobb félelemmel tölt el, az a vérfarkasok egyidejű támadása Viclyn irányába. Megint ő, megint csak ő. Inkább támadnának engem, és akkor, ha kettővel nem is, egyel biztosan, előrébb vannak. De nem, akár milyen állapotban van is, meg kell próbálnom megóvni, míg fel kell. Rá pillantok arcára, arra a vérrel kent arcra. De hiába a holtak vére szennyezi, mást látok rajta. Valami egészen mást, valami földön túlit, amitől az esettel kapcsolatos félelmem csillapodni kezd. Valóban kezdem magamat biztonságba érezni látványa miatt? Talán soha sem éreztem még ilyesmit. Csak őt nézem, és senki mást, s felvonok köré egy erőteljes pajzsot. Habár, valószínűleg mind ez alatt a saját védelmem drasztikusan lecsökken, ha éppen nem teljesen.*

*Furcsának tűnt, egészen furcsának. De nem volt meg bennem sajnos az a bátorság, amely ahhoz segített volna, hogy közbe lépjek. E helyett egy nagyon gyenge módon próbáltam meg tántorítani a támadót, hogy ne nyomja azt a kendőt Viclynhez. Szégyellem magam, amikor ő ilyen állapotban is képes harcolni, én meg nem tudok semmit sem tenni. Hasztalannak érzem magam, arról nem beszélve, hogy kis híján felsikoltok, amikor meglátom a túl folyosóról közeledő vérfarkasokat. Talán valami rosszat csináltunk, vagy csináltam, amiért nem látnak itt szívesen? Bár komoran tekintek oldalra, de ettől még szinte ijedten kapok Viclyn után. Csak, hogy a mozdulatom nem ér el odáig, hanem mindössze egy mágikus pajzsba összpontosul, hogy ez által az első támadástól védve legyen. Tekintetem cikázni kezd a megannyi mozgolódástól. Mit tegyek? Mit kéne tennem nekem egy ilyen helyzetben?
Minél inkább a támadáshoz kötődő cselekedetekre gondolok, annál inkább feszül hátam neki a falnak. Én ehhez nem vagyok elég jó, én, én nem tudok cselekedni. Amit látok teljesen, megrémiszt s béklyóba zárja testem, hogy még csak mozogni se bírjak. Sokkolva ér, hogy Viclyn rám tekint. Elrontottam, igaz? Mi más járhatna a fejembe e gesztusra? Mi másra is gondolhatnék, hogy ott kéne vele harcolnom, de nem tudok? Szörnyen gonosznak érzem magam a miatt, hogy nem tudok semmit sem csinálni. Félek, s ez a fajta félelem teljes sokkban tartja testemet. Hiába nézem, ahogy groteszk, gyilkos arccal tekint Viclynre, én erre nem vagyok képes. Pedig milyen egyszerűen csinálják mások. Míg a társad a többivel van elfoglalva, addig te lecsaphatnál rá. Hát nekem ilyet nem szabad, azt hiszem. Amúgy sem bírnék semmit sem tenni ellene. Valószínűleg az előbbi vízsugár is csak véletlenségből sikeredett. De így utólag visszagondolva örülök, hogy sikerült, mert Viclynnek olyan kisugárzása lett, mintha..visszatért volna. Utóbbi gondolataimhoz két dolgot veszek észre rögvest. Az első, s talán sokkolóbb az árnyalakok megjelenése. A második, az egy jóval másabb jellegű, amelyre már össze is szorítom tekintetem. Rá néztem, nekem ilyet nem szabad és nem is illik. Tény, és való, hogy csodálatos teste van, de nem nézhetek rá mind addig, míg engedélyt nem kapok rá. Senki sem nézi a másikat anélkül, hogy arra engedélyt nem kapna; nem? Nyüszítések, sírásra emlékeztető eltorzult sivító hangok járják körbe füleimet, míg szemeimet lehunyva tartom. Nem csak Viclynre nem nézhetek rá, hanem ezt sem tudom nézni. Ez nekem fáj, szinte érzem, ahogyan a vérfarkasok testéből az élet szikrája elenyész. Hiszen ők nem tehetnek semmiről, csak ösztön lények. Bizonyára az-az alak lehet a gonosz, aki rá vette őket arra, hogy támadjanak. Akkor miért kell meghalniuk? Miért kell olyanoknak meghalniuk, akik nem tehetnek róla? Ámbár Viclynre támadtak, s ezért megérdemlik, hogy megbüntesse valaki őket ezért. De mégis szomorú, hogy valakinek ilyen a sorsa végül.
Szemeim akkor nyílnak fel már, mihelyst az alak ajkain egy szó hangzik fel. Drow...Viclyn egy drow volna? Sosem hallottam még ilyen fajról. S bár érdeklődve pillantok a támadóra, még sem tudok nem félni tőle. Túlságosan megrémiszt az a gyilkos szándék, ahogyan Viclynre pillant. Hiába az érdeklődés, lelkem e pillanatban nem tud nyugalmat érezni, különösen akkor nem, mikor megpillantom ezt a két árny alakot magam mellett. Eleinte meg fordul a fejemben, hogy esetleg ezek meg akarnak engem ölni, de aztán gyorsan eszembe jut, hogy Viclyn teremtette őket ide. Csak nem lehetnek gonoszak, nem? Még mindig remegek, s egyre csak arra tudok gondolni, hogy legyen vége mind ennek. Csak legyen vége, és senki se sérüljön meg. Összezizzenek, s az események sora villanásszerűen játszódik le szemeim előtt. A megtört, elszürkülő tekintet, ahogyan földre kényszerül. A rázkódás, mely mardosni kezdi már így is megkínzott testét. S a különváló test is, amely nem szabadul az élet fogságából sehogyan sem. Lefagyok e végre. Lábaim teljesen földbe gyökereznek arra gondolva, hogy talán ezt az éjszakát nem fogja túlélni. De nem maga miatt, nem a miatt, mert nem küzdött elég jól. Hanem a saját gyengeségem végett, hogy nem tudtam neki segíteni. S rémültségem fokozódik, fokozódik, addig a másodpercig, míg már annyi félelem, kétségbe esés, és bűntudat mardos, hogy ezeket mind erővel kell letaszítanom magamról ahhoz, hogy mozdulni bírjak. Bár a mozzanatom nem a legmesteribb, de a kosz lepte testért, még oda tudok teleportálni. Remegő kézzel érintem meg a két egymástól el különült testrészt, hogy aztán még egy mozdulattal fogalmam sincs hová, és hogyan, de el teleportáljam. Igazából az út megtétele után sem vagyok biztos abban, hogy hová is került. Olyan gyorsan játszódik le minden, hogy magam sem tudom eldönteni, hogy mi lett vele. Talán az egyik szomszéd szoba falában végezhette, tán nem úgy volt. Nekem ilyenekre nem is szabad visszagondolnom. Mihelyst visszatérek, már a földön rázkódó Viclynhez sietek.*
- Kérlek bírd ki.. csak egy kicsit... *Rémült aggodalommal nyúlok feléje, habár tekintetemet szándékosan nem helyezem rá. Mezítelen, tökéletes testét nem lehet nem észre venni, de nekem akkor sem szabad rá néznem. Csak akkor, ha ő azt majd engedélyezi a számomra. Most azonban nem foglalkozhatok ilyenekkel, csak cselekednem kell valamit. Ha ez a méreg még sokáig kínozza testét, akkor félő, hogy valóban igazam lesz. Nekem pedig nem lehet igazam, el kell követnem mindent annak érdekében, hogy egyáltalán ne legyen igazam.* ~ A fürdő .. víz ..de nem jó.. serkenti a vér ellátást ..de.. könnyebb a gyógyítás is..~ *Marcangolom önmagam, hogy nem jut eszembe két ép kézláb megoldás is jelen pillanatban, amikor szükség lenne rá. Tennem kell valamit, vagy különben... Nem, meg kell gyógyítanom őt, mennie kell. Mivel teste egyre csak gyengül, így nem tudom meg kérni arra, hogy jöjjön, nem szabad ilyen állapotban. Így mágiával helyezem testét a fürdőbe, hogy ott rá nyissam a vizet. S míg a víz terjed a kicsit nagyobb kádban, addig oda rohanok az egyik szekrényhez, hogy abban kezdjek el kutakodni. Találnom kell valami olajat, ami fokozatosan nyugtatja a bőrét. Ez a feladat pedig jóval nehezebb, mint azt elsőre gondoltam is volna. Ugyanis kinyitva a szekrényt, nagyon sokat találok benne, és jelenleg egyikről sem tudom, hogy micsoda. Vagy inkább csak a megszökött adrenalin szintemtől nem sikerül ez.
Végül annyira nem számít már, hogy kezembe veszek egy aloe vera kivonatot, és erős reménykedés alapon cseppentek a vízébe. Elzárom a kellemesen melegnek vélt vizet, és fenntartom fejét a közepes vízben, hogy erőtlenségében ne hogy víz alá bukjon.*
- Bocsáss meg! *Szorítom össze tekintetem, s ebben a pillanatban kezemet a mellkasára illesztem, majd az felfénylik. Átérezve hunyom be tekintetem, mert bizonyára ez nagyon fájhat neki. Szörnyen érzem magam, hogy ebben a pillanatban nagyobb fájdalmat okozhatok neki, mint a méreg, de a percek előre haladtával ez fokozatosan megsemmisül testében. De a folyamat így sem egyszerű. Nem csupán a mérget akarom eltüntetni a testéből, hanem a szerzett sérüléseit is begyógyítani. Húszpercnyi szenvedés lehet, s ez alatt én behunyva tartom folyamatosan szemeimet. Annyira rossz ezt csinálni is, nem csak belegondolni. Hiába lesz jobb neki utána, bűntudatom van, amiért fájdalmat okozok neki.*
- Én...azt hiszem.. feltakarítom...*Ijedten hátrálok meg, amikor már az egész gyógyító procedúrának vége, és Viclyn teljesen magához térhet. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy jól van. Ez az egyetlen egy dolog, ami miatt valahogy egy csapásra elmúlik bennem a félelem. Egész különös mód olyan biztonságot kezdek el érezni, amit mintha még soha sem éreztem volna. S eme ismeretlen érzés gyanánt merek dönteni csak arról, hogy mit fogok ezután tenni. Egyébként sincs jogom ahhoz, és nem is szabad valakit fürdés közben zavarni. Ezért inkább csak a szobába megyek, hogy szembesüljek ismételten a vérfarkasok tetemeivel. A szőnyeget, és a berendezést ugyan könnyű elintézni, s erre még talán képes is vagyok, de ezek… Illetlenség más teteméhez hozzá nyúlni nem? Meg jelenik az ajtóban, a tegnapi teremben látott alak, az a bajusz pödörgető.* - Hoppácska.. úgy hallom az egyik játékos ki esett. *Arcát szórakozott mosolyra íveli, melytől egyenesen meghátrálok, s erre sikeresen elrontva a dolgot csukom be a fürdő ajtaját, hogy hátam az ajtónak feszüljön.* - Ugyan, nem kell félned. Csak szólni jöttem, hogy két óra múlva kezdünk, legyetek készen. Ja.. ezeket elviszem. *Meg lepve pillantok egy pillanatig magam elé, fel sem tudom fogni, hogy egyszerűen hozzájuk ért, és kivonszolta őket az ajtón, majd eltűnt. Megrázom fejemet, és becsukom az a szoba ajtaját, valamint ki tisztítom még a szőnyeget, mert hogyan nézne már ki, ha Viclynnek ilyen szőnyegen kéne járnia. Ez a legkevesebb mind azok után, hogy megvédett. Engem még soha senki sem védett meg Nocturnön kívül, s mindezért el kell követnem mindent annak érdekében, hogy állapota helyre álljon. Leginkább kezdve azzal, hogy ha már fürdő van, akkor konyhának is kell lennie nem?*

*Napokat figyeltem meg eme épületegyüttes utcáit, s most, hogy itt vagyok még annyira sem értem. Nem értem a tetteket, hogy az egymás után történő veszedelmek milyen alapon követik a másikat. Nem értem a falak suttogását, hogy elárulják, mi végre a harag, mely oly' tüzesen körbe öleli e épületet. Jönnek, és mennek az emberek, de senki sem tudja hová, vagy éppen miért. Mi pedig itt vagyunk néhányan, akik tudjuk a célunkat. Mindannyiunk egy ládát szeretne, talán a reményekkel teli a ládát. Nem nyitotta fel Azazel előttünk, és még csak nem is árulta el, hogy mi rejtőzik benne. De talán annyit még én is tudhatok, hogy valami olyasmit tartalmazhat, ami nagyon- nagyon fontos lehet Nocturn-sama számára. Így hát a fájdalom e falak közt eltörpülni látszik, mert mindenkit hajthat valami olyasmi, amiről nekem csupán fogalmi tudásom lehet. Hiszen nem tudhatom igazán, voltaképpen nem is értem. Ezért is minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy Viclyn állapotát javítani tudjam. Szeretném, ha megbocsátana a megannyi fájdalmáért, és végül sikeresen meg nyerhesse azt a versenyt. Én nem vágyok hatalmas győzelemre, vagy arra, hogy elvihessem azt a ládát. Én ezekhez túlságosan kicsi vagyok, s kelletlenül nem illendő a nagyok mellé ülni.
Tagadhatatlan, hogy félelem lesz úrrá arcomon, mihelyst Viclyn kilépve a fürdőből oly' pillantással illet, ami meg mozgatja az egész lelkemet. A pillanat, és az a szikra, ahogyan rám tekint mind egyet, és egyet sugall; elrontottam. Elrontottam mindazt, amit igyekeztem érte tenni, s ezért hatalmas nagy bűntudat kezd belém áramlani. Olyan ez, mintha egy pecsétet helyeznének rád, hogy bár láthatatlan, mégis tudod, hogy hibáztál, és ezért kaptad. Komoran sütöm le oldalra tekintetem, de lépéseim nem vezetnek hátrébb. Nem a miatt, hogy nem félnék tőle éppen eléggé, hanem mert tudom, hogy hibáztam. Elrontottam akkor is, ha nem tudom, hogy hol is történt meg mindez. S bármennyire is szeretném kijavítani a hibámat, az a tekintet csak is arra sarkall, hogy húzzam meg magam erre a két órára. Néha- néha aggódva pillantok azért Viclyn felé, hogy láthassam, jobban van-e már. De nem áltathatom magam olyasmi dolgokkal, hogy esetlegesen megengedi, hogy megnézzem közelebbről. Így, ennek tudatában igyekszem nem útba lenni a számára, hogy ne zavarjam jelenlétemmel. Talán lehetséges, hogy ez a legjobb, amit tehetek? Pedig olyan szívesen segítenék neki, azonban nem akarom még jobban megbántani. Nehéz, s ahogyan az idő halad előre, annál hosszadalmasabbnak tűnnek a percek. Egy- egy pillanatban elgondolkodok azon, hogy ha jelen esetben Nocturn állna itt helyettem, akkor vajon ugyanígy történtek volna az események? Biztosan nem. Ha Nocturn lett volna itt, akkor Viclyn sem sérült volna meg, és talán nem is haragudna most semmiért. E gondolatra leginkább csak egy haszontalan tehernek érzem magam, amiért mindenkinek csak ártok a hibázásaimmal. Ám ez ellen hiába is akarok, nem tudok tenni. Hosszadalmas csendben rejtem el magam, hátha azzal jobbat tehetek, mint eddig. Csak egy pillanat az egész, mialatt Viclyn szinte villámszerű gyorsasággal siet ki az ajtón, mikor lassan itt az idő. Megszeppentve pillantok utána, de mire reagálnék valamit is, már az ajtó teljesen becsukódik. E momentumra pedig nem tudom, hogyan kéne reagálnom. Talán utána kéne mennem, talán itt kéne maradnom, és megvárni őt? Nehezen születik meg a döntésem, mire aztán egy gyors teleportálással kerekedek utána, hogy meghívó leadásakor már mellette állhassak. Kissé megijedtem egyébként az egyik kanyar megtételekor, mert csak kicsi hiányzott, hogy szembe találjam magam egy fallal. Nem egészen tökéletes még azt hiszem ez a képességem, de muszáj volt használnom. Ha nem használtam volna, sosem érem utol, hogy segíteni tudjak neki. Ezúton ismételten ebbe a "hideg is kiráz" teremben találhatjuk magunkat. Viclynre pillantok egyet, hátha meg tudhatom, hogy mit gondol jelen esetben. Ennek is csak az lesz a vége, hogy mikor leülök, mindössze egy rosszalló pillantást tudhatok magaménak. Erre inkább csak el emelem tekintetem, és hosszan az asztalt kezdem el bámulni. Persze, azért feltekintek a többiekre is, hogy lássam kik azok, akikkel egy asztalnál ülök, viszont nem tudom, hogy mennyit engedhetek meg magamnak. Voltaképpen semmit sem értek ebből a játékból, s feltehetőleg már az első körben ki kellett volna esnem, amikor a kockákat kellett dobni.
Együtt érzőre váltanak szemeim tükrei, amikor Azazel, a támadóinkról beszél. Nem tudok úgy gondolni rájuk, hogy gonoszak lennének. Valahol viszont bűnösnek is érzem őket, amiért Viclynre támadtak. Furcsa paradoxon érzet fog el, amely csupán fokozza a belső ingatagságomat. Néhány pillanatig ezen gondolkodok, mi alatt el is kezdődik a menet. Legalább is ezt vélem felfedezni az érmékre, és mindarra, amibe egyesek bele kezdenek. Most mit tegyek? Sem a szabályokat, sem magát a játékot egyáltalán nem ismerem. De ha meg itt elbukok, azzal csak veszít Nocturn- sama az esélyeiből, hogy esetleg valóban el tudjuk neki vinni a ládát. Tekintetemre bár nem ül ki a félelem, csak egy átható komorság, de lelkemet e pillanatban rengeteg kétség mardossa. Viclynre, nem mere pillantani, de a többiekre sem. Csupán a kezeket figyelem, ahogy elsiklanak az asztalok, s az érmék meg-megcsörrenek. Egy mélyen szóló hang pedig a téteket is közli, a téteket. Ha nem figyelném az asztalt, olyan mereven, talán ebben a pillanatban lefordultam volna a székről félelmemben. Meg fogok halni, ez már teljesen biztos. Se a játékot, se a szabályokat, de valóban semmit sem értek. Teljesen lefagyok a tétre, s pillanatokkal később azt veszem észre, hogy mindössze már csak hárman vagyunk, akik nem tették meg tétünket. Ekkor kezdek el erősen gondolkozni. Nos, ha már meghalok, akkor azt...jól illendő csinálni, ugye? Azonnal körbe nézek az asztalon, és a fejembe sok olyasmi kezd cikázni, amit még Nocturntől tanultam. Fogalmam sincs hogyan, de a tétek átlagának száma ugrik be először nekem, így ennyit tolok előre, hogy én se maradjak ki a sorból. Ámbár sivár próbálkozás, de a semmiféle reakciókból ítélve talán annyira nem lehet rossz.
Pillanatok előre haladtával pedig idegességem egyre fokozódik, és azt veszem észre, hogy egyre többet pillantok másokra. A kezemben lévő kártyák pedig semmit sem mondanak nekem. Csak egyszerű kártyák, amelyeknek jelentését egyáltalán nem tudom. Nem tudom, hogy mit gondoljak arról a három egyforma értékű lapról, mely a kezemben kerül. Nem tudom, hogy ez most szerencsés, vagy szerencsétlen. Szinte teljesen tanácstalan leszek, s ezért egy pillanatra körbe pillantok. Elharapom ajkaimat, amint sor kerül a tétek emelésére, és újabb lapok kézbe vételére. Teljesen reménytelennek érzem magam ebben a pillanatban. Egy pillanatra behunyom a szememet, talán csak a véletlenségből ugrik be már vég elkeseredésemben egy tarot kártya képe. Botok, kardok, kelyhek, érmék..felnyitom szemeimet, s ekkor észre veszek valamit, vagy legalább is az asztalra terített lapból. Ha ezek a kártyák mind különbözőek, akkor kevés lehetőség lehet ugyanolyan számút, és színűt kézre kapni nem? Talán..de ez még nagyon gyenge feltételezés lehet tőlem. De ki tudja miért, mihelyst leterítem utoljára a lapjaimat, egészen furcsa tekinteteket tudhatok be magaménak. (flush)* - Hát akkor, egyel kevesebb..s ezt a kört Viclyn barátunk viszi. *Kicsit megkönnyebbülten sóhajtok fel végül az eredményre. Akkor..én..most..tovább jutottam. Hálás vagyok Nocturn, hogy megismertetted velem az ilyen tárgyakat is. Talán ez majd segít, hogy kijussak ebből a vészesen ridegnek tűnő környezetből, és a láda is..talán van remény, nem?
S így telt el nagyjából az utolsó két kör is, melyet nagy nehezen szenvedtem ki, erősen koncentrálva a tarot kártykból leszűrhetőkre. Bár nem tudtam, hogy egész pontosan mit is jelentenek a kezemben lévő kártyák, vagy azok, amikkel átvészelem a következő kört is, de legalább sikeres.* - S most állj. Önök közül egy valaki csalt.. s ezt a csalót, most szépen ki fogjuk zárni. *Azazel szavai szólalnak fel, mire kiosztanák a harmadik kör lapjait. E körben már mindössze négyen ülünk az asztalnál, de a négyünk közül fogalmam sincs. Lehet, hogy esetlegesen én csaltam volna a gondolkodásmódom miatt? Azzal, hogy a tarot tudásommal valami gyenge gondolatutánzással próbáltam valamibe belekapaszkodni, amivel tovább juthatok. Annyira megijedek a puszta gondolattal, hogy elfelejtek levegőt venni. Azazel ujjai pedig egyre csak járnak, és járnak. Tekintetével pedig körbe néz a társaságon, hogy ne csupán az ellenőrzés történjen meg, hanem némi pszichikai terrorba is létesítsen bennünket. Percekig, pattanásig feszülő csöndben szólal fel.* - Akit kizárunk az nem más mint... *Kezei Viclyn, és én köztem, kezd el egy pillanatra cikázni, és érdekes mosolyra ívelnek fel ajkai társamra pillantva. Teljesen lehetetlen, hogy Viclyn csalt volna, hiszen ő csodálatosan játszott mind eddig nem? Felteszem magamnak a kérdést, és inkább csak imádkozni kezdek, hogy én legyek az akire gondol. De a bajusz pödörgető ujjai végül a Viclyn melletti alakon állapodnak meg.* - Vigyétek el...mi nem kedveljük a csalókat ám! *Szól a mögötte álló hölgyeknek, kiknek kezeiből ijesztő karmok kezdenek kiélesedni, s ezzel megragadva rángatják ki, az idősebb férfit. Rémülve pillantok utána.*
- Tehát ti volnátok hárman .. hajaj.. csalások, csalások.. ilyet már rég mert valaki megtenni itt.. *Szinte ironikusan szólal fel, melyre tekintetemet puszta félelemből rá helyezem.* - Most pedig mulassunk..mit szólnátok, ha holnap...hmm.. kockajátékozzunk.. *Nevet fel manók nevetésére emlékeztetően. Kissé megszeppenek ettől, de hát mégis csak pozitívan alakultak eddig a dolgok, vagy nem?*

*Féltem, nem tudtam, hogy mégis mit kell tennem mindazért, hogy elérhessem a célomat. Nem akartam kibukni, noha nem az életemért. Túl sokkal tartozom Nocturn-samanak ahhoz, hogy itt elbukjak. Ideges voltam, s voltak alkalmak, mikor kis híján kiugrott a szívem a helyéről, de a végén csak megnyugodtam. Talán az est fénypontja az a pillanat, amikor lezárulnak a körök, s Azazel elmondja a holnapi játékunkat. Kockajáték, tán ez az egyetlen, ami még menni is fog. Egy kicsit megnyugszom, de ettől függetlenül még ez a hely bizarr szemeimben. Akárcsak az illető, aki bár illedelmesen elköszön, azonban az érintése egyszerűen... Nem tudom hová tenni. Egyszerre szétárad bennem a félelem, és a kétségbeesés is. Nem tudom, hogy mi lehet ez az érzés, és ettől hosszú percekig csak magam elé bámulok. Nem hallom meg a külvilág hangjait, sem azt, ahogyan a székek ki, majd visszatolódnak helyükre. Mindenki elhagyja az asztalt, és egyedül maradok egy ilyen teremben. Észre sem veszem, hogy azon a helyen maradok, amely alig néhány perccel ezelőtt a legnagyobb félelmemet generálta. Teljes egészen szokatlan ez az egész, s valahogy olyan érzésem is támad, hogy mozdulni sem tudok. Csak bámulok magam elé, és folyamatosan csak arra bírok gondolni, hogy mi lesz ezek után. Lappangó suttogások borzolják fel érzéseimet egy adott pillanatban. Olyan rossz érzésem támad, mintha valami, valami nem lenne rendben. Ám, mihelyst rá eszmélek, hogy még mindig itt ülök, azonnal kitolom székem a helyéről. Az egyik fekete falon állapodik meg tekintetem. Mi lehet ez az egész? Miért ért szinte valóságon túlinak az idegen érintése? Semmi kellemeset nem árasztott magából, de ki tudja mennyi ideig nem bírtam mozdulni sem a helyemről.
Megrázom kissé fejemet, és elhatározom, hogy megpróbálom megkeresni Viclynt. Ez a feladat felettébb sem bizonyul könnyűnek, mert a tömeg mintha egyre nagyobb lenne. Ahogyan felérek az egyik folyosóra, a zsúfoltság már szinte elviselhetetlenné válik, amitől egyre csak az- az érzésem támad, hogy valami nincsen rendben. Szívesen megosztanám ezt a társammal is, de szerintem ő nem kíváncsi erre. Igazából semmi hasznom sincs, nincs elég bátorság bennem, hogy ilyen dolgokkal zaklassam, amikor bizonyára szívesebben foglalkozik ezzel a versennyel. Szerencsére, ő nagyon szerencsésen játszotta a játékot, s a végén meg is nyerte. Ez azért igazán nagydolog. Én soha életemben nem tudnék megnyerni egy ilyen játékot, s szerintem nekem nem is szabad. Sajnáltam, mikor az állás arra a mércére került, amikor a jobb lapok gyanánt nem én estem ki. Valamiért úgy éreztem egy pillanatra, hogy mindent elrontottam, aztán eszembe jutott a láda, és Nocturn. Végig kell csinálnom, hogy egy kicsit talán hasznos lehessek. Csak nem egészen tudom, hogy most hogyan tovább. Elveszve érzem magam egyedül egy ilyen helyen, s gyakorlatilag csak egy helyet tudhatok biztosan, hogy hol van. Egy kis szerencsével, talán Viclyn is ott lesz. Csak remélni merem, hogy a tegnapi támadás ezúttal nem ismétlődik meg. Viclyn ez egyetlen, aki megnyerheti ezt a játszmát. Ráadásul az gonoszság lenne, ha valaki megölné azért, mert tisztességesen játszik. Meg vagyok róla győződve, hogy csodálatosan játszott, a nyomába sem érhetek, és nem is akarok. Valahogy a szemeimben annyira másnak, és olyan elérhetetlennek tűnik. Egy kicsit aggódom is amiatt, hogy esetlegesen valami baj történne. Tudom, hogy harc ügyileg tehetségtelen vagyok, de segíteni akarok. Miattam sérült meg nem rég, és nem akarom, hogy ez ismételten megtörténjen. Így hát, szaporábbra veszem lépteimet, és megpróbálom őt keresni a tömegben. De ez olyan nehéz feladatnak minősül, hogy végül a mellett döntök, tényleg a szobánkban lehet.
Nagyjából öt perc elteltével torpanok meg a szoba ajtajában. Éppen csak kezemet érintem az ajtóhoz, mikor az hirtelen benyitódik. Rezzenve lépek hátra kettőt. Az ajtó, magától nyílt ki. Vajon ki lehet odabent? Nézzem meg, vagy várjam meg, míg valaki erre jár? Megint az a furcsa érzés, megint az a megmagyarázhatatlan borzongás, ami főképpen a vállam tájékán érzékelhető. Némi zajt hallok meg a folyosó fordulójából. S hosszasan, szinte már rettegve pillantok be a szobába. Félek, s nem tudom, mit tegyek. Ha bemegyek, talán életem legnagyobb hibáját követem el, de ha nem, akkor meg lehet, azért hibázok. Mit kéne tennem? S mit tenne Nocturn, vagy Viclyn egy ilyen helyzetben? Remegő lábbal lépek egyet előre, és kis híján felsikoltok, amikor eme mozdulatomra a folyosó végén lévő neoncsőnek fénye kialszik. Nem félek a sötétségtől, hiszen a hő látásommal láthatok, ám ez egyszerűen ijesztő. Mindössze egy, egyetlen egy lépés elteltével ismételten leoltódik egy lámpa, de ez már nem olyan, mint az előbbi. Ez egy valóságosan teljes folyamatot kapcsol össze, mire erősen a falhoz szegezett háttal kezdek el intenzíven félni. Most, most eljöttek értem, igaz? * ~ Jól van...csak.. lehet Viclyn van a szobában..~ *Nyelek egyet, míg igyekszem magamat összeszedni, ami nem egyszerű feladat. Félek attól, hogy most itt fogok elbukni. Ha elbukok, akkor ki fogok esni. Ha pedig ki esek, akkor.. végül is nem nyerhetek. Ez előre így volt rendezve. Ha megfutamodok, azzal csak még nagyobb teher leszek. Lelki szemeim a mély sötétségbe merednek. Percek múltán változik csak tekintetem vörössé, hogy egy új világ tárulhasson szemeim elé. Egyelőre semmit sem érzékelek, viszont a fordulóból valami közeleg. Egyszerűen berohanok a szobába, hogy találjak valami búvó helyet. Nem vagyok a rejtőzködés mestere, de azért csak bebújok az egyik szekrénybe. S hosszas pánik veszi kezdetét. Láttam valamiféle mozgolódást, de nem tudom mi volt az. Viclyn nagyon meg fog rám haragudni, ha csak úgy bebújok a szekrénybe. Egy támadó meg úgy is rafináltabb nálam. Már- már annyira bepánikolok, hogy behunyom szememet, s levegőt sem merek venni. S valóban, talán ennek köszönhető, hogy a kis kulcslyukon át félóra elteltével fényt érzékelek? Sikerült volna? Fogalmam sincs, de valamit cselekednem kell, mert ha Viclyn visszaér, akkor... Remegő kezekkel nyitom ki az ajtót, s félve mászok ki. Nem tudom, hogy az érzés, vagy az adrenalin teszi, de valamitől összeesek abban a pillanatban, hogy előre is tennék egy lépést is. Megint az a furcsa érzés...
Fölpörgöttek hát az események attól a pillanattól kezdve, hogy a szolga hűen követte Ura parancsát. Számtalan személy próbálta már megszerezni a ládát, de senki sem tudott még idáig eljutni, mint a drow pár. Eme veszély, hogy akár a ládát is megszerezhetik, természetesen egyáltalán nem tetszett Azazelnek. A szabályokat meg ki más, ha nem éppen ő alakítaná? A torz lény érintésének másodpercei óta Viclynék sorsa megcsepétlódött. Innentől kezdve a játék sokkal veszélyesebb, és kiszámíthatatlanabb lesz. Szerencse? Halhatatlanság? Azazel semmit sem ad könnyen! Mindkét helyszínre elküldte két legkiválóbb szolgáját. Illiamehez ment a lény, ki az asztal harmadik tagja volt; Viclynnek pedig egy különleges ajándék járt. Egy alakváltó, aki tökéletesen leutánozva a drow állítólagos szerelmét, jelent meg előtte a bárban. Az egyetlen dolog, ami talán elárulhatta kilétét, az nem más, mint a tekintet. Valami más volt benne, valami egészen különleges, és megmagyarázhatatlan. Mire a sötétség suttogása a drowot is elérhette, már igen csak késő volt. Csak egy zenedoboz világhoz talán némileg irreális hangját hallhatta órákon keresztül, de semmi mást. Szemei előtt sötétség, s lábai megmerevedtek voltak. Csak az idő előre haladtával tárulhat a drow szemei elé a félhomályba vetett terem, ahol egy hatalmas fali órát, valamint az alatta álló Azazelt vélheti felfedezni.
- Üdvözöllek Viclyn Do'ana! *Szemei most már nem azzal a játékossággal pillantanak a sötét elfre.* - Bizonyára sejted, hogy miért vagy itt. *Pödri meg bajszát ismételten, s az óra egyre csak ketyeg, és ketyeg.* - Játszunk! *Fordul hátat, nem félve attól, hogy tán éppen ebben a pillanatban akarják hátba szúrni.* - Ma éjjel megfosztottalak téged, és társad a halhatatlanság édes mezejétől, valamint a szerencsétek egy részétől. A játék a következő. A ládát itt valahol rejtettem el. Aki előbb találja meg e sötét labirintusban a ládát, az visz mindent. *Ekkor megtorpan egy egészen rövidke pillanat erejéig.* - Ja igen.. a lány.. őt kizártam a versenyből!
Talán ennek köze lehet annak a köpenyes alaknak, aki mind ezek előtt napokkal járt a casinoban? Valami egyértelműen nem stimmel ezzel az egésszel. Mindenesetre Azazel mielőtt eltűnne Viclyn szemei előtt, utoljára féloldalt visszatekint rá.
- Mindössze egy órád van minderre drow..vagy talán..üdvözöllek majd a kivégzéseden! *Kaján nevetésbe torkollik beszéde, s majd ő maga is az árnyak martalékává válik. Ez a játék már nem a szerencséről, nem a halhatatlanságról, s nem is a kártyákról szól. Megnyered, vagy meghalsz; itt, a túlélés a tét. Lássuk hát, mit kezdesz ezzel a helyzettel, Viclyn!*

Sötét labirintusban találhatta magát a személy, ki Azazel bűnös játékának esett áldozatául. Egy órát, mindössze ennyit kapott arra, hogy a lábát megszerezhesse magának. Ha elbukik? Halhatatlansága, s szerencséje a múlté lesz. Felmorzsolódik a mágia mezsgyéjén, s Viclynből nem marad más, mint egy nyomorult halandó. Épp olyan, mint a többi. De ő bizonyára nem ezt szeretné. A drowkban mindig is volt valami, amitől sokkal túlélőbbek voltak, mint a legtöbb faj. Talán az ádáz ösztöneik végett lehet ez, talán a szemükben lévő haragtól kapott elszántságé? Ki tudja, viszont most Viclyn döntés előtt áll. Megmarad higgadtnak, vagy hagyja, hogy elnyelje majd a harag, s ez által élete megpecsételődjön? Ezt csak is ő tudhatja. Remekül döntött, amikor úgy határozott, hogy beveti magát a labirintusba, s csak megy. De sosem mindegy, hogy éppen merre. Hiába is jelöli meg a falakat, abban a meglepetésben lesz része, mintha ez a hely direkt rá játszna az eszére. Amint eme technikát alkalmazza, máris a sorra következő összes fal meg lesz jelölve. Vajon ő jár körbe-körbe, vagy valóban a hellyel van a baj? Ezen a helyen valójában semmiben sem lehet biztos. Ő pedig páratlan érzékkel sétál bele az egyik olyan csapdába, amely a monda szerint igen veszedelmes lehet. Egy dühös minotaurusz állja útját egy adott pillanatban. Fújtat, s vérben úszó szemei árulkodnak szándékáról, mi szerint, ha a drow nem takarodik el, megöli őt. A két kezében lévő fejszét lendíti meg a nyomorult ellen. Egy betolakodó került a területére, nincs más dolga, mint, hogy megölje őt. Ám az iróniája most sem kedvez; mit láthat meg Viclyn a minotaurusz fején? Egy ezüstösen fénylő ládikát. Öt méter magas, dühös minotaurusz, és egy fegyverétől megfosztott drow. Az esélyek kevesek, talán, ha társa itt lenne, egy ügyes csellel megcsinálhatnák. Feltéve, ha képesek együttműködni.
*Szemeim előtt az örök sötétség lebegett. Nem éreztem semmit, csupán egy erős, és markáns illatot éreztem abban a pillanatban, mikor eszméletemet elvette támadóm. Féltem, ezért bújtam be a szekrénybe. Utólag viszont be kell látnom, hogy nem a legjobb ötletnek minősült. Nekem nem lett volna szabad elrejtőznöm. Azzal igaz megkönnyítettem volna a támadóm dolgát, de legalább láttam volna az arcát ahhoz, hogy tudjam, ki is volt ő. Ha jobban belegondolok, akár Viclyn is lehetett volna az, hiszen láthattam, hogy mire képes. Egyszerűen csodálatos, s félek, ha magamra haragítanám, velem is ezt tenné. Akár meg is haragudhatott rám, amiért rossz helyre bújtam, ki tudja.
Mindenesetre elég nehézkesen indul az ébredés. Tompa zúgást vélek felfedezni, s némi fejfájást is. Mintha ez emlékeztetne engem arra, hogy jelenleg küldetésem lenne. A küldetés, mi szerint még meg kéne szerezni egy ládát. Tudat alatt is erre koncentrálva, tudatom, mintha magától indulna el az ébredés irányába. A következő fokozatnál már némi külvilág zaját is érzékelek, s lassacskán nyitogatni kezdem szemeim. A szer, amit az arcomhoz nyomtak, enyhe szédülést vált ki belőlem, így hiába pillanthatom meg a fehér plafont egyszerűen jó néhány perc erejéig, forogni kezd velem a világ. Szörnyű érzés az egész. Nem tudom hová kéne kapnom azért, hogy vége szakadjon, de a kopogás, amelyet az ajtó irányából érzékelek, csak megkönnyíti a dolgomat. Fejemhez kapom kezeim, s lassan fel állok.* - Ki..ki..az? *Félénken szólalok fel, kicsit erőtlenül. Ki tudja, mennyi ideig lehettem eszméletlen. De jelenleg ez most nem is érdekes valójában. Inkább az a lényeg, hogy mi történt ez idő alatt? Az órára pillantok, de sokat ez sem tud a számomra elárulni, hiszen nem emlékszem arra, hogy mikor is estem össze. Fogalmam sincs, hogy jelenleg mi is történt. Vagy is ez tart addig a pillanatig, míg ki nem nyitom az ajtót. A lányt hagyom, hogy besétáljon, de amikor már bezárja az ajtót, riadtan esek bele az egyik fotelba, és hatalmas szemekkel nézek rá. Most biztosan meg fog ölni. Én pedig..Én hagytam, hogy bejöjjön ide. Most mi tévő legyek? Én nekem nem szabad rá támadni, nem kaptam rá engedélyt. De ha pedig ő fog rám támadni, azt nem biztos, hogy túl élem. Megszeppenve pillantok rá, s várok a felkerekedő hatalmas csendben. Nem leszek láb alatt, de azért kicsit, - ha szabad - kíváncsi leszek, hogy mégis miért jött ide. Rövidesen ez is kiderül, amint a kinti zajok lecsendesednek. E pillanatban viszont olyan szavakkal illet, amelyet első fordulóra fel sem fogom. "Tudom, hová vitték a férjed". Megszeppenve pillantok rá, mert nem egészen értem a célzást. Ezt követően pedig rémülten ugrok fel a fotelból.* - Viclynt elvitték? >.> *A felismerés fájdalmasabban csap belém, mint hittem volna. Fogalmam sincs, hogy mire fel ez az indulat, mert én nem szoktam ilyen lenni, de valóságosan pánikba esek a hír hallatán. Viclynt elvitték, akkor a versenyt egyedül kéne folytatnom? Én, egyedül? Egyedül én esélytelen vagyok. Akkor ez legalább azzal egyenértékű, hogy ezt a ládikát már nem fogjuk megszerezni Nocturn- samának. De az egyszerűen lehetetlen, azt nem szabad! Ha Nocturn-sama nem kapja meg a ládáját, és Viclynnek valami baja esik, akkor rám nagyon haragudni fog. Megint valami rosszat csináltam, mert én mindig mindent elrontok. Szinte kérlelőn pillantok a furcsa kinézetű lányra, hogy árulja el mit tud. Illetlenség ilyeneket szavakkal kérnem, de tán most az egyszer a tekintetemet is megbocsátják. Kissé meg is lep, mikor a nő készségesen bele is kezd a mondandójába mindent elárulva. A szavai gyorsaságára először teljesen elsápadok, hogy nem fogom megérteni azt, amit mond, ám ehhez most túlságosan is aggódom Viclynért. Már magam sem tudom, hogy miért is aggódom érte annyira, mint azt szabadna, de így van.
Az érintése nem is tudom, hogy milyen érzéssel fog el. Egy biztos, nem voltam felkészülve arra, hogy majd szemeimbe mélyeszti tekintetét egy ilyen szerzet. Persze én soha nem ítélhetnék el senkit, de amekkorára nyitja szemeit, egyszerűen megijedek tőle. Nem tudom eldönteni róla, hogy ez most ijesztő, vagy inkább egy olyan gesztus, amire fogalmam sincs még hogyan kell reagálni. Vajon Nocturn erre hogyan reagálna? Próbálom összeszedni gondolataimat, hogy valami értékelhetőt tudjak a lánynak mondani segítségéért. Nem jut eszembe semmi, amivel megköszönhetném neki idegességemben, ezért valami szokatlannal próbálkozom. A másik zsebembe nyúlok, hogy a benne lévő Insignia érmémet kivegyem. Remélem Nocturn nem haragszik rám meg, maiért ezt teszem, de valamivel meg kell köszönnöm a segítséget, nem?* - Insignis Reliquia...védelem.. *Pillantok rá félénken, és kezébe illesztem óvatosan az érmémet. Biztos vagyok benne, hogy az Úr majd megérzi a nő energiáit az érmén keresztül, s majd felkeresi őt, vagy valami. Biztos, ami biztos. Akinek kezét érte már e érme, az mind a szervezet tagja lett. Az elmúlt húsz évben megtanultam, hogy ebben van némi igazság. Mindenesetre, ha el enged ezennel megpróbálok elindulni.
Indulás előtt az asztalon maradt egyetlen egy tőrt veszem fel. Viclynnek nem eshetett baja. Ő egy nagyon erős harcos, bizonyára csak az elkobzott fegyverek tehetnek róla. Fogalmam sincs, mit keres az asztalon egy teljesen átlagos tőr. Talán Viclyn csempészhette be. Csak ő lehet ilyen ravasz, én nem tudtam volna megtenni. Szépen a ruhám alá rejtem, s megindulok a lift felé, amibe beszállva a zsebembe kezdek el kutatni. Hamar meg is kaparintom a tíz dollárost, ám a számokat elég nehezen tudom leolvasni az érdekes írásmód gyanánt. Végül csak be tudom ütni. Némán várom, hogy mi fog történni, de a lift szinte azonnal kinyílik egy elég sötét, és hátborzongató helyen.
Hogy hol vagyok éppen? Azt akkor sem tudom kitalálni, amikor lábaim kilépnek a lift adta "biztonságból". Teljes a sötétség, s hiába is látok a hő látásom miatt, a falak furcsán vezetnek mindenfelé. Mi ez a hely? Hol lehet Viclyn? Tanácstalanul, s egyre jobban félve ettől a helytől torpanok meg. De nem sokáig tehetem meg ezt, mert a távolból üvöltéseket hallok. Kinek az üvöltései, azt már nem tudom. Rémülten indulok meg az üvöltés hangjának irányába. Valójában nem számít már, hogy mi is lehet az. Ha nem találom meg Viclynt, akkor már úgy is mindegy nem? Akkor már nem lesz miért itt lennem, mert a ládát sem szerezhetem meg nélküle, de szerintem szabadulni sem tudnék, Nem vagyok én olyan erős, hogy egyedül képes legyek mind ezzel megbirkózni. Nincs bennem akkora bátorság, hogy megtegyem. Kis híján ez a hely is összeroppantana, ha nem tudnék erőteljesen Viclynre koncentrálni. De miért tudok elfelejteni mindent, ha rá kell gondolnom? Eddig csupán az útjában voltam, nem tettem semmi érdemlegeset, amiért emléke pozitív energiaként működne bennem. Én ennek ellenére mégis megérkezem a helyszínre szapora légvétellel. Ámbár a lélegzetem is el áll a több méter magas szörnyetegre, aki vadul hadonászik Viclyn irányába. Teljesen lefagyok erre a látványra. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hatalmas hibát követtem el, mert így most megint útban leszek, aztán.. A tőr. Igen, Viclynnél nincs fegyver ugye? Remegő kezeimmel nyúlok a ruhám alá rejtett tőrért, hogy elővegyem. Ez a mozdulatom viszont egészen különlegesre sikeredik. Ahogy előveszem, a minotaurusz fején lévő ládikának fénylését visszaveri, egyenesen a szörny szemébe, amitől hátra tántorodik. Nem csak ő, de én magam is megteszem ezt a mozdulatot.* - Ez a...tiéd... *Felelem félénken, s igyekszem oda dobni neki, ha szabad. Bár az én mozdulatom Viclynhez még csak hozzá sem hasonlítható. Remélem, hogy dobtam annyira jól, hogy elkapja. Bár ő biztosan el fogja kapni, ő nagyon ügyes.*
Megjelent hát a társ, ki becsatlakozhat, eme harcba. Bár a szemében lévő rettegés, amit statuál eléggé veszélyeztetettnek, tűnik e harcra vonatkozóan. Tény, hogy nem szándékosan, de talált egy esetleges gyenge pontot a minotauruszon. Mintha a szeme nem bírná a fény.. Ezen mondjuk csodálkozni sem lehet, hiszen maguk a drowk sem látnának ezen a helyen, ha nem volna éppen az a híres hő látásuk, melyről Azazel már annyit hallott. Ha tudnák, hogy ő jelenleg is valahol éppen figyeli őket az árnyak rejtekében; vajon mit szólnának? Mit szólnának ahhoz, hogy a démon szinte a bolondját járatja velük ebben a pillanatban? Ő már nagyon várja, hogy megszerezzék azt a ládát, s kinyissák azt. Ugyan mit találnának benne? Nem többet, mint puszta mágiát, azt az eszenciát, amely egyenértékű Viclyn halhatatlanságával, és szerencséjével. Azazel pedig jót fog nevetni abban a pillanatban, amikor ez megtörténik a nagy ledöbbenés. Viszont még a küzdelem folyik a mitikus lénnyel. Egyáltalán nem biztos még, hogy Viclynék győznek, bár a démon valamiért nagyon jó kedéllyel ül rejtetten az egyik fal tetején, figyelve a lent harcolók látszólagos szenvedéseit.

*Nem tudom, hogy utam ezúton merre fog vezetni. Sem azt, hogy jót, vagy rosszat ígér majd az, hogy követem a nő utasításait. Ijesztő volt, s egyben melegséggel is töltött el a segítség. Tán, ha nem nézett volna szemeimbe oly' nagyra nyílt szemekkel, akkor nem ijedtem volna meg tőle. De nem akartam megbántani ezzel, még a végén megharagudott volna rám, amiért merem megkérni, hogy ne ilyen ijesztőn. >.> Abban a pillanatban azt hittem a vér is megáll az ereimben, olyan nagy szemekkel nézett a szemeimbe. De követnem kell az utasításait, s így is tettem. Követtem őket, még úgy is, hogy fogalmam sem volt arról, mire vállalkozom. Számít ez egyáltalán, amikor társam ki tudja milyen veszélyek közt, vergődik? Társam, fogalmam sincs, hogy nevezhetem-e őt így egyáltalán. Veszélyek, hatalmas veszélyeknek tűnik nekem. Mi sem lenne nagyobb bizonyíték erre, mint az előttem lévő szörnyeteg?
A szörny, mellyel már annyi könyvben találkoztam. Most itt áll előttem alig pár méterre egy élő. Szívem hevesebben kezd el verni látványára. Bár nem biztos, hogy éppen a minotaurusz látványa az, amitől hevesebben kezdett el verni a szívem. Valamiért Viclynre pillantva aggódni kezdek. Megsérült, vagy jól van e? Nem volt nála semmiféle fegyver sem. Attól tartok, hogy valami baja esett. Úgy is, ha tudom, hogy ő nagyon erős ahhoz, hogy megsérüljön. Tekintetemmel szinte kényszeresen az egészségi állapotát kezdem el fürkészni. Még képes vagyok bevetni azt is, amire egyébként nem kaptam engedélyt. Mágiát alkalmazok, hogy megtudjam esett e bármiféle baja. Kissé hátra is hőkölök, mikor észlelem az egyik bordájának sérülését. Nagyon kevés hiányzik hozzá, hogy ne kezdjen el berepedezni. Most mi tévő legyek? Meg kellene gyógyítanom őt, de hogyan? Komoran pillantok a padlóra. Nem fogja megengedni úgy sem. Miért is tenné? Olyan csúnyán nézett rám, biztosan magamra haragítottam. Talán jobb lenne, ha meghátrálnék. Csak, hogy ettől a minotaurusztól még ez is lehetetlen. Most kinek kéne segítenem, és hogyan? Szegény minotaurusz, ő csak a területét védi ebben az esetben, nem? Én pedig a területére tévedtem. Jobban mondva Viclyn után jöttem, hogy segíthessek neki. Bár tudnék valami idevágót mondani, azonban a szavakat mélyen belém préselték. Nem tudok egyszerűen szólalni. Mondani szeretném a minotaurusznak, hogy szeretnénk a ládát. Szeretnénk, mert az kell Nocturn-samanak, s hogy ne haragudjon érte. De én csak egy helyben bírok állni, lefagyott tekintettel. a hatalmas lénnyel szemben. Eltörpültnek érzem magam, eme helyzethez. Nem vagyok én olyan hatalmas, hogy bármit is cselekedhetnék. Szinte remegve pillantok Viclyn után, ahogyan hősiesen a Minotauruszra veti magát. Elképesztő, hogy milyen tettrekészen tud cselekedni egy ilyen rémisztő helyzetben. Én soha, de soha nem volnék minderre képes. A szemeimben elvesztek azok a fények, mik bátoríthatnának arra, hogy erősen cselekedjek. Nincs számomra olyan kapaszkodó, ami engedélyt adna a számomra, hogy a bátorság oltárára léphessek. Lelkem túlságosan retteg attól, hogy valakinek haragját reá uszítom. A talaj, melyen lábaim állnak nem az enyém, csupán egy megtűrt személy lehetek egy ilyen helyen. Ez a hely nem az enyém. Jogom volna e nekem ahhoz, hogy egy olyan lénynek rontsak, aki teljesen jogosan támadott betolakodójára?
De büntetlenül az sem élhet tovább, aki Viclyn ellen fordul. Hiszen ő csak azt szeretné visszaszereni, ami az övé. Kezdettől fogva nem lett volna szabad a Minotaurusznak ellopnia a fején lévő ládát. Azt nekünk meg kell szereznünk, bármi áron. S most mi tévő legyek? Talán hagynom kéne, hogy Viclyn egyedül intézze mindezt? Ha ezt tenném, jól cselekednék-e? Cselekednem kéne azelőtt, mielőtt sokkal nagyobb hibát követek el, mint ezelőtt percekkel, fent a szobában. Ha nem lettem volna olyan ostoba, hogy a szekrénybe bújjak, akkor feltehetőleg kezdetektől fogva Viclynnek segíthettem volna. De már ott rontottam el, hogy túl sokáig ültem a játékasztalnál, mert mertem megijedni a harmadik játék féltől. Rettegtem attól, hogy el fogok bukni, de esélyem sem lehetett ellene. Így most egy olyan helyzetbe sodortam saját magunkat, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Hirtelen csattanó hang rángat ki a vészjósló gondolataimból. Egy mély, és mintha dühösnek látszó hang szólalna felém. Viclyn azt akarja, hogy fényt idézzek. Ha megteszem, akkor hasznos leszek, ugye? Ha ez így lesz, akkor most bele kell adnom mindent, vagy különben örökre átkozhatom a pillanatot, hogy ilyen ostoba voltam. Meg kell idéznem, erre pedig egyetlen egy módom van. Ha most azt fogom használni, azzal bántani fogom Viclyn szemeit, ezt pedig nem szeretném. Ezért első sorban ideálisabb megoldásnak tűnik, hogy Viclyn testére egy fénylő pajzsot idézzek, ami egy részt tompítja neki a fényt majd, másrészről megakadályozza, hogy ne repedjen be a bordája.* ~ Győzd le a félelmed..most szabad legyőzni, oké? De csak most..most próbálj nem az üvöltésekre koncentrálni, oké? Most hasznosnak kell lenned..~ *Suttogom magamnak gondolatban, mi után behunyom a szememet. Nagyot sóhajtok, és összeszedve minden energiámat oly' mértékben kicsapom testemre a fénymágiámat (azaz a gyógyítást), hogy annak fényébe nézve feltehetőleg pillanatnyi vakságot, vagy akár nagyobb mértékűt is okozhatnék. Szerencsére Viclynt megvédi az a pajzs, de a Minotauruszt bármennyire is sajnálom, semmi sem védi. Ha most valaki hozzám érne, azzal azonnal meggyógyulna vagy mi. Még egy könyvben olvastam, hogy ezt a módszert tömeggyógyításra szokták alkalmazni egyfajta gyógyító fényként. Ámbár mivel még a technikát nem sajátítottam el rendesen, így a szerencsétlen tanulásom, éppen szerencsével szolgál. El sem hiszem, hogy ennek, vagy is inkább Viclynnek köszönhetően Minotaurusz...Nos, kellőképpen megijedek az ordításától. Szabályosan neki szegődök a falnak, s a fény is abba marad. Nem tudok rá koncentrálni, amikor szemeim előtt éppen megölnek valakit. Fájdalmasan mar szívembe a látvány, hogy egy lény éppen most veszti az életét. A legjobban pedig az fáj, hogy ezért nem tudom magunkat bűnösnek érezni. Már fogalmam sincs, hogy mit érzek egyáltalán. Csupán a félelem, és a fájdalom szennyezi elmémet.
Egyenesen be is csukom szemem, hogy mindezt ne lássam. Szemeim nem olyan erősek, hogy végig tudjam nézni valakinek a halálát, még akkor sem, ha az a személy, vagy is lény veszéllyel van ránk nézve. Talán ezek után én fogok következni, ki tudja. Elfordítom fejemet, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne jöjjenek könnyek az arcomra, mert nem szabad. Ha sírnék, azzal megbecsteleníteném a legyőzöttet. Nocturn ezt az egyet nagyon megtanította, hogy ha nézni nem is bírom, ne sírjam el magam, mert azzal csak ártok. Remegve pillantok Viclynre mindezek után. Közelebb mennék hozzá, de kezének jelét jól értem. A falnál maradok.* - Rosszat...tettem? *Félelmeimtől elcsuklón reflektálom kérdését, melyet nem egészen értek. Számomra természetes, hogy megpróbálok a mellettem lévőkön segíteni. Akkor is ezt teszem, ha megharagudnak rám. Azért, mert szeretném, ha mindez megváltozva. Ha valaki haragszik rám, az bizonyára nagyon feszültté teheti. S a feszültség nem tesz jót az egészségnek. Úgy hogy, hogy vigyázzak mások egészségére, többek közt Viclyn egészségére kötelességemnek éreztem segíteni. Csak sajnos ez nem úgy sült el, ahogyan kellett volna. Komoran sütöm le tekintetem. Fel sem emelem mindaddig, míg Azazel egy olyan személlyel jelenik meg oldalán, amelyre nem is tudom, mit érzek. Bár oda sétálok Viclyn mellé, de e percekben nem tudok a ládával foglalkozni. Az alakváltóra pillantok. Elvette tőlem az egyetlen egyet, amit birtoklok ezen a világon. Egyetlen egy dolgot, amiről bár nem tudom mi, de mégis az enyém. A tükörkép, amitől egyaránt félek immáron húsz éve, s egyaránt ha nekem szabad ilyet, de igyekszem büszke lenni rá. Visszaváltó alakjára pillantok ezek után is, teljesen megtörten. Nem fog el meleg érzéssel a belém szálló energia. Csupán sóhajtok egy nagyot.*
- Remélem, megbocsátod ezt a kis affért az alakváltóval. Szórakoztatóbbnak véltem így.. *Pödri meg bajszát Azazel. De én továbbra sem szólalok meg, azt sem tudom ,hogy mit kéne tennem egy ilyen helyzetben.* - Az szükség ládája. Több százan estek már áldozatául, s sokan vesztették már el, hallhatatlanságuk, vagy éppen szerencséjük ebben a veszélyes játszmában. *Ad egy kis hátteret a dolgoknak Azazel, s időt, hogy mindezt mind a ketten megemészthessük. Ezután csettint egyet a kezével, majd elvigyorodik.* - Na de Viclyn úr.. illetlenség nem megköszönni a kezén lévő kesztyűt! *Méltatlankodik a velünk szemben lévő. Megszeppenve pillantok Viclyn kezeire, amelyen egy érdekes kesztyűt pillantok meg. Még sosem láttam ilyet, s a mágiája kissé megcsap egy pillanatra.* - Figyeltelek ám..szörnyen viselkedsz a mágia ellen. Legközelebb bizonyára ügyesebb leszel. *Oldalra billentett fejjel értetlenkedek a dolgok felett.*
Kivételes küzdelmet láthattunk az utolsó körben. A minotauruszt legyőztétek, s elnyertétek a ládát, valamint Azazel szokatlan mód egészen adakozónak bizonyult. Talán ez is annak tudható be, hogy remekül szórakozott egész idő alatt. Most viszont még hátra van valami a küldetésetekből. Át kell adnotok a ládát Nocturnnek. Két szolga jelenik meg továbbá Azazel mellett a drow páros minden holmijával a kezükben, melyet a jogos tulajdonosuknak nyújtanak át. Azazel jó kedéllyel érint meg titeket a semmiből kezeivel, s pillanatok alatt a főhadiszállás folyópartján találhatjátok magatokat. Vajon ezen az utolsó úton még milyen meglepetés érhet benneteket? Ki tudja, de aki élve ki tud jönni Las Vegas démon casinojából, az egyértelműen szerencsésnek mondhatja magát. Túl a veszélyes kockákon, túl a kártyák gyilkos szándékán, s túl a pokoli labirintuson. Legyetek üdvözölve itthon!