Jelszó: Törölve - Kawazoe Hanae
Név: Lobely von Flügel
Kaszt: Arrancar
Rang: 23.
Nem: nő
Kor: 18 (ennyit éltem emberként, azóta nem tartom számon)
Születési dátum: 09. 13

Felszerelés: Csak a zanpakutomra van szükségem, semmi és senki másra sem.
Kinézet: Köröbelül 180 cm magas vagyok , hoszzú vörös hajamat túlnyomórészt befontan hordom, igaz a kibúvó hajszálak kócosan meredeznek az ég felé. Szemem színére leginkább a mocsár-szín a legtalálóbb, bár a ressurreccionkor megváltozik. Last Noschesben fehér ruhámat viselem, ami ugyan egyszerű, de nagyszerű.

Jellem: Nyers, nagyszájú, lobbanékony, magának való leányzónak ismernek. Szeretek mindent egymagam intézni, tipikus magányos farkas vagyok. Testalkatom sportos, mert karbantartják a csetepaték, amikben rendszerint részt szoktam venni, legalább is az emberi világban.

Zanpakuto neve: Emigrante (vándormadár)
Zanpakuto parancszava: Bochornoso bestia, agitacion! (Perzselő vadállat, ébredj!)

Ressurreccion: A parancsszó kimondása után, talpam alatt a föld megreped és lángok csapnak fel. Emigrante kettéválik, egy-egy sai lesz belőle ( http://www.okinawankarateclub.com/images/weapons/sai_l.gif annyi eltéréssel, hogy a pengéje arany, nyele fehér). Fejemen a két oldalsó csont megnyúlik és összeilleszkedik, egyfajta sisakot képezve arcom előtt. Szemem színe feketére vált, érzelem nem tükröződik tekintetemben. Hátamon két erős szárny nő, amik lehetővé teszik, hogy gyorsabb legyek egy átlagos villámtáncnál, csontborítású lábszáram pedig karmos lábfejben végződik. Egyszerű egy ressurreccion forma, de annál erősebb.
Támadások:
Erőteljes mentális képességeim nyomán képes vagyok a pirokinézisre, azaz összpontosított koncentrációval gondolati úton gyújtom fel a kiszemelt dolgokat. Az idők folyamán elértem, hogy az érintésem is szó szerint perszelő legyen, ez kiváltképp hasznos fém felületekkel való érintkezésnél.
Legerőteljessebb támadásom védekezésként is szolgálhat számomra: a szárnyaim által megnőtt sebességem segítségével pillanatok alatt kört vonhatok ellenfelem köré, ami egy parancsszó - aparezca el cortafuego! (csapj fel, tűzfal!) - kimondása után tűzkörré zárul és centrálisan összeszűkül - a parancsszó elhangzása nélkül ezáltal magam köré védelmet vonhatok. Azt gondolhatnánk, hogy ez a támadás mit sem ér, ha a levegőben zajlik a csata, ám tőlem függ, hogy milyen magasra is csapnak fel a lángok az ellenség körül.

Előtörténet:
Mióta az eszemet tudom, árvaházban nevelkedtem. Volt pár család, akik megnéztek, de végül mégsem kellettem senkinek. Szüleimről senki nem tud semmit. Nevem hangzásából ítélve lehetnék francia is, de nincs egy „csigaevő” kinézetem. Bent sok fiú volt, így hozzájuk csapódtam, hiába próbáltak a nevelők tündi bündi kislányt varázsolni belőlem; egy idő után feladták. A nagyobb fiúk megtanítottak arra, hogy sose bízzak senkiben sem, mert mindenki elárul egyszer. Eszerint élek a mai napig is. Magamnak való voltam, senkit sem engedtem túl közel, még a srácokat sem. Általában minden bunyóban fellehető voltam. Szúrta a szemem, ha a nagyobb pántotta a kisebbet, és ha kiálltam érte, akkor én kaptam a verést. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy visszaüssek, hamar én lettem az árvaház magányos réme. Jó volt így nekem, elvoltam saját kis világomban. Mindis is éreztem, hogy bennem több van, de sosem tudtam igazán megmutatni, mert a verekedésen kívül semmihez sem értettem. Így volt ez a 18. születésnapomig. Adtak egy táskát, amiben összepakolhattam csenevész dolgaimat és kiadták az utam. Boldoguljak egyedül a nagyvilágban. Köszi szépen, rendes volt tőletek. Ezzel kezdődött el valójában az életem. Adtak egy címet, meg egy térképet, hogy biztos eltaláljak a leendő munkahelyemre. Megvoltam győződve, hogy egy gyárban kell rabszolgamunkát végeznem, így az ellenkező irányba indultam el, lesz, ami lesz alapon, nekem már úgy is mindegy, hiszen, ha eddig nem kellettem senkinek, ezek után miért is kellenék. Beesteledett, mire beértem a városba. Lövésem sincs ki volt az a nagyeszű, aki a külvárosba építette az árvaházat.
-De többé már nem kell megtennem ezt az utat!- Mélyet szippantottam a levegőbe. Ez nem volt valami jó ötlet, a bűz ami ott terjengett elkezdte csavarni az orromat.
-Szép kis környék.- gondoltam- Itt legalább nem fogok kilógni. Megigazítottam hátamon a táskámat és mentem az ismeretlen felé. Kétes alakok voltak mindenfelé, meg is bámultak, hogy ki meri betenni ide a lábát. Én csak bandukoltam töretlenül tovább. Az egyik saroknál egy számomra nem megszokott jelenetet láttam. Jó pár izomagyú körbefogott egy nőt. A nő hiába ordítozott segítség után, segélykérése elveszett a homályban. Annyi kellett nekem; futásból ugrottam rá az egyik behemótra. Egy-két ütés és már el is terült. A többiek csak akkor vettek észre, mikor amaz nagy dobbanás közepette földet ért. Meglepetésüket palástolva, röhögve vették tudomásul az "új préda" megjelenését.
Én csak köptem egyet - már rég kiakartam próbálni az erőmet az árvaház falain kívül. Négy srác egyszerre rontott rám, egy maradt a nővel, a biztonság kedvéért. Kinézetük ellenére csak a képük volt nagy; erejük vetekedett egy lányéval. Seperc alatt lerendeztem őket, már csak egy maradt, de mikor elindultam felé, elengedte a nőt és felvette a nyúlcipőt. Pólómat és arcomat beszennyezte a behemótok vére, lehet ezért ijedt meg a lány és vágta hozzám a táskáját, mielőtt elszaladt. Először csak néztem a retikült, majd kinyitottam. Volt benne némi pénz.
-Legalább már nem a puszta ég alatt töltöm az éjszakát.-gondoltam, majd elindultam, mert kezdtek ébredezni a kidőlt kutyák. Betértem egy lepusztult motelba, ahol furcsa szemmel néztek, de végül kaptam egy szobát. Most az egyszer hálás voltam a gettónak, hogy kaptam tőlük váltás ruhát. Az idő estefele járt, mikor úgy gondoltam szétnézek már kint, mert a tegnapi nap nem hagyott bennem mély nyomot. Alig pár utcát tettem még meg, feltűnt, hogy valakik követnek. Le akartam rázni őket, irritált a jelenlétük, így megszaporáztam lépteimet és a legközelebbi sarkon befordultam - nem volt jó döntés. Két férfi elkapta karjaimat, nem tudtam szabadulni szorításukból. Társuk szemből jött, kinek kezében felcsillant a bicska éle.
-Nem szép dolog elverni a társaimat, most megtanulod, hogy a saját dolgoddal kellett volna foglalkoznod!- erre a hasamba szúrta a kést. Éles fájdalom nyilalt testembe, majd mégegyszer és mégegyszer. Ekkor a karok elengedtek és a földre rogytam. A késelő a pólómba törölte véres bicskáját.
-Vissza a feladónak!- Vihogtak, majd mintha mi sem történt volna otthagytak a földön.
- Hát ennyi volt.- mondtam keserűen, majd lepörgött szemem előtt nem túl eseménydús életem.

Hollow:
Egy pillanatra azt hittem, hogy nem haltam meg, mert semmi változást nem tapasztaltam. Aztán megláttam magam alatt a testem. Nem volt sok időm felocsúdni a látványból, mert egy fehér maszkos valami közeledett felém, cseppet sem barátságosan. Hiába próbáltam harcolni, erőm ellene itt egy fabatkát sem ért, legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel bekapott. Ennél a pontnál durrant el az agyam. Nem elég, hogy megöltek, a lelkemet meg megzabálta egy valami. Elmémmel küzdöttem. Végül sikerült legyűrnöm a hollow-t (mint később megtudtam, hogy így hívják/hívnak). Bosszúra szomjaztam a hollowok iránt. Tudtam hülyeség, hiszen magam is azzá lettem. De mégis, milyen jogon falják fel a lelkeket? Ki akartam írtani őket, majd ha elfogynak, végül magamat is. Szerencsére sok volt belőlük arrafelé, így határtalanul pusztíthattam őket. Egy idő után ez már nem elégített ki, többre vágytam, növelni akartam erőmet. Megtudtam, hogy ez a Menosok erdejében lehetséges, így elindultam arra. Utam során találkoztam pár magasabb szintű hollow-val, de könnyűszerrel legyőztem őket. A magamfajtának a Menosok erdeje egy igazi paradicsom volt. Harcoltam hasonlóan feltörekvő hollowokkal, egy meg is evett, de elmém biztosabbnak mutatkozott, mint az övé, így felette is átvettem az irányítást.

Arrancar:
Fogalmam sem volt róla, hogy hány társamat ehettem meg addigra, de elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kiváljak a többi közül. Megragadtam ormátlan nagy fehér maszkomat és letéptem. Rég éreztem már ekkora fájdalmat... szemeim előtt minden elsötétült. Mikor magamhoz tértem ismét emberi külsőm volt, annyi eltéréssel, hogy fejem két oldalán csontszerű kinövés volt, amik hasonlítottak az axolotl „kopoltyújára”. Elindultam felfelé, mert valami vonzott. Elértem Las Noches-t, majd beléptem kapuin.


Így kezdődött Lobely von Flügel története~