A 18.század elején születtem. A spanyol örökösödési háború idején. A szüleim menekültek, hisz a csaták szépen lassan a teljes spanyol földön honoltak. Faluról falura…. városról városra. De a harc mindenütt folyt, sehol sem voltunk biztonságban. Lassan tizenévessé cseperedtem. Reménykedtünk, hogy a háború elmúlik. Sajnos még a vége előtt történt meg a családom számára a katasztrófák netovábbja. Tűzvonalba kerültünk miközben menekültünk. A katonák árulóknak tituláltak minket és lőttek. Először az apám halt meg, majd az anyám engem védve. Mielőtt engem lelőttek, önkívületi állapotban és vérrel borítva indultam el a rám fegyvert tartó katonák felé. Halkan mondtam magamnak azt az imát, amit még édesanyám tanított volt nekem. Az egyik katona kiugrott a többi közül, majd a fegyvere csövét egyenesen a homlokomnak tartotta. Már csak két dolgot hallottam. Először azt amint hangosan felkiált, hogy „démon”, majd a ravasz kattanásának a hangját. Ezután a testem tehetetlenül hullott a földre mint egy krumplis zsák. Mikor „felébredtem” már csak katonák hullái borították a környéket. Hangos üvöltést hallottam a hátam mögül, majd elnyelt a sötétség.

A sötétségben apró fényforrás jelent meg. Lassan nyitottam ki a szemem, majd hangomat hallattam egy mély fájdalom dús üvöltés képében. Szemem előtt most is a csatatér volt. Csak most emberek is voltak és valami más lény. Valami, ami most akkorának tűnt mint én magam. Szándékomban volt elindulni felé, de valami elvonta a figyelmemet. Egy férfi állt előttem és ordibált. Kezét úgy tartotta, mintha lőfegyver lett volna benne. Egy emlékkép jelent meg a fejemben. Majd ezt követően két hatalmas érzés: a düh és az éhség. Gondolkodás nélkül vetettem magam a férfire és percek alatt elfogyasztottam. Az éhség viszont nem csillapodott bennem. Elindultam és az utamba akadó katonákat sorra felfaltam. Ekkor kerültem azzal a lénnyel szembe. Lassú léptekkel indultam el felé, majd eszeveszetten vetettem rá magam és harapni tépni kezdtem a testét. Felkiáltott és visszatámadott, de végül én kerültem fölül és ő is a gyomromban végezte. Furcsamód éhségem még mindig nem múlt el. Halk üvöltést hallattam aminek hatására a közelemben egy fekete lyukszerűség jelent meg. Nem törődve, hogy mi fog történni velem beugrottam a lyukba. Mikor magamhoz tértem a szokatlan utazásból az örök éjszaka világában találtam magam. Az éhségem még mindig mulaszthatatlannak tűnő fájdalom volt. A sivatagban bóklászva faltam fel a nálam gyengébb lényeket. Mikor már annyit felfaltam, hogy számon tarthatatlan volt, legalábbis nekem, hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. A testem átalakulni kezdett. Lassan magasságom megtöbbszöröződött, majd a kinézetem is hosszúkássá lett, akárcsak a maszkom. Az átváltozás után valami furcsa érzés vezetett egy erdőhöz. Itt minden lény olyan magas volt akárcsak én. Hónapokig vagy talán évekig éltem nyugodtan ebben az erdőben, mígnem egy nap újból feltűnt bennem az éhség érzete, ami a fejemben egy parancsoló hanggal olvadt össze ami folyton az „EGYÉL!” parancsot hangoztatta. Hamarosan fajtársaimból kezdtem falatozni. Többet és egyre többet. Mígnem újra elérkeztem az átváltozás pontjáig. Termetem hamar sokadjára csökkent. Testemet csontpáncél borította és egy párduchoz hasonló alakja volt. A mellettem óriásnak számító lényekkel nem törődve rohantam el. Ismét a végtelen sivatagot pásztázva.

Évek óta bolyongtam már a kietlen pusztán mindössze azzal foglalkozva, hogy éhségemet csillapítsam. Százakat vagy milliókat fogyasztottam el. Gyorsaságom már rég meghaladta azt amivel átváltozásomkor rendelkeztem.
– Nésssszétek mi van itt. Egy pissssszuka.
Jelent meg előttem egy termetes kígyó alakú lény, akit társai is követtek körbevéve engem. Mindenféle alakú és termetű lény volt. Mégis látszott, hogy kit tartanak a legerősebbnek, hisz mikor egy hatalmas méretű gorilla közeledett felém a többiek hátráltak.
– Mit akarsz hájpacni?
Néztem farkasszemet újdonsült vacsora jelöltemmel. A hangomon biztos lehetett érezni, hogy csak ritkán használom. Minek is lenne rá szükség ha megeszem azt akihez beszélek?
– Hájpacni? Az anyád egy hájpacni kis féreg.
Pöccent be a gorilla, majd termetes öklét a magasba emelte és egyenesen rám célozva suhintotta le. Lehet, hogy nagydarab de lassú mint a csiga. Egy ugrással kerültem ki a csapását, majd még egy hasonló cselekedettel, már a karján is voltam és erős állkapcsommal egy szép darabot haraptam ki a kezéből. Hangos ordítással jelezte nemtetszését a cselekedetemmel kapcsolatban, majd csapásai sorozatával próbált darabokra törni. Mikor csapásai keltette homokfelhőben sikeresen elértem a testét karmaimat belé mártottam és egy akrobatikus mozdulattal már darabokra is szaggattam a testét és nyugodtan falatoztam belőle. A felhördülés jelezte, hogy az engem körülvevő lények még itt vannak és nem örülnek, hogy a főnöküket könnyű szerrel legyőztem. Már ugrottak is felém, én pedig karmaimat már készítettem, hogy sorba mindeniket darabokra tépjem, mikor pillanatok alatt a földre kerültek. Meglepetten néztem a földön fekvő lényeket. Ki…. vagy mi tehette ezt? Talán én?
– Mire vársz? Egyél!
Hallottam egy hangot magam mellől. Ijedten kaptam oda a fejem. Egy fiú állt mellettem. Ember nagyságú volt, a feje tetején pedig egy hosszú szemfogakkal rendelkező maszk volt.
– Mit akarsz tőlem? Nem adom magam olyan könnyen mint ezek.
Morogtam miközben pár lépést hátráltam, de megbotlottam a nemrég legyőzött gorilla maradványiba. Ijedten tettem a mancsaimat a fejemre felkészülve a végre. De semmi nem történt.
– Elég tisztán beszélek nem? Egyél.
Bökött fejével az élettelen testek felé. Mivel mást nem tehettem engedelmeskedtem. Időbe telt, de sikeresen gyomrom töltelékei lettek a halott lények. Ezután a férfi a grabancomnál fogva indult el a sivatag középpontja felé. Megmukkanni sem mertem nehogy még a végén felfaljon vagy valami. Kis utazás után egy hatalmas várba értünk. Halk „tyű”--vel jeleztem csodálkozásomat. Ezután egy férfi elé vitt. Már a közelében csontig hatoló félelem járt át, nemhogy még mikor ránéztem. A férfi felállt, majd valamit tett velem, vagy nem is tudom, de újra elnyelt a sötétség. Mikor magamhoz tértem egy ágyban feküdtem. Riadtan keltem fel, majd még nagyobb riadalmat okozott csupasz végtagjaimat látni és a ruhát amibe feltehetőleg öltöztettek. Feltápászkodási próbálkozásom újabb meglepetéssel járt. Mégpedig a kezembe akadó fegyver képében.
– Felébredtél?
Hallottam a számomra már ismerős hangot és a fejem odakaptam. A szoba sarkába, amelyikben voltam. Ott állt a férfi aki a várba vitt engem, mikor…. mikor még más volt a testem.
– I….igen.
A kezem a szám elé kaptam. A hangom sokat változott, sokkal…. nőiesebb lett. Lassan felállva az ágyról, kissé bizonytalan léptekkel indultam el a személy felé.
– Akkor az én munkám itt véget ért.
Készült a távozásra. Gondolkodás nélkül siettem utána és átöleltem hátulról, még mielőtt kiléphetett volna.
– Legalább…. a nevedet áruld el.
– Ggio. Ggio Vega.
Gyengéden megsimogatta a fejem, majd egy kis könyvecskét nyomott a kezembe. Apró könnyek gyűltek a szemembe, ami ismételten egy újdonság volt számomra. Egy új érzés. A férfi elment. Visszasétáltam az ágyra, majd leülve rá kinyitottam a könyvet. Egy meséskönyv volt és egy párduc meséje volt benne. Egy mese, melyet ő kezdett el, én folytatom…. majd valaki befejezi.