Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪♫♪
Név: Melchor Lopez
Kaszt: Arrancar
Rang: Números 16. Slarin fracciónja (egyeztetve)
Nem: férfi
Kor: ~100, látszólag éppen hogy csak 20
Felszerelések

• Zanpakuto
  
• Egy mini kristály sakktábla, melyet ő készített az évek során. Ez képes korlátozni a lélekenergia kibocsátását, úgy, hogy elnyeli annak kiáramló részét, így egy teljesen átlagos léleknek tűnik. Abból, amit elnyelt, pedig egy ’’álcatér’’ keletkezik körülötte, mely elrejti a maszkja darabjait.

Születési dátum: január 1.
Kinézet: Majdnem két méteres magasság, szürke haj, egy... áhh, a többi a képen látszik! A maszkom tarkómon maradt meg, ám ezt a ruha és a hajam mindig eltünteti.

Spoiler:

Jellem: Hideg és cinikus, úgy általában. Nem szereti a vitákat, igyekszik minél előbb lezárni őket, lehetőleg békés módszerrel. Persze, ha ez nem megoldható, akkor fogja zanpakutoját, és szétszabdal. Ha neked ez kell...

Zanpakuto:

Spoiler:

Zanpakuto neve: Santo Culpable (Vétkes Szent)
Zanpakuto parancsszava: ¡Le exonero de sus pecados, santo culpable! (Feloldozlak bűneid alól, vétkes szent!)
Resurrection: Teste elvékonyodik, mint aki jó ideje koplalt volna, azonban ez csupán a látszat: gyorsasága a kétszeresére nő, ereje pedig másfélszeresére. Maszkja csupán száját, és szemeit hagyja befedetlenül, és végigfut a gerince, a bordái mentén, és egy vékony csíkban végigfut a lábán.
Ressurection támadása(i):
Sangriento usted hace un paso (Véres léptek): lábaira mintha alvadt vér száradna. Ezzel képes lesz a saját lélekenergiáját összesűrűsíteni, így jóval gyorsabban képes száguldani, mintha a Sonido-t használná.
Mano sangrienta (Véres kéz): látványra mint az előző, csupán kezére telepszik rá a vér. Így hatalmát képes még jobban szabadjára engedni, és ereje hatalmasra ugrik.
Bruja que se quema (Boszorkányégetés): Ellenfele megdermed, és számára a világ elmosódik. Ő ez idő alatt oda megy hozzá, és keresztet vet előtte kardjával. Erre az ellenség olyan kínokat él át, mintha élve elégetnék máglyán. Fenntartási ideje és ereje az ellenfél reiatsu-jától függ, ám mindenképp nagy mennyiségű energia kell a létrehozásához.


Hol is kezdődött? Már alig emlékszem... Nyomorult hollowok! Lassan elveszítem mindenem, ami ehhez a nyomorult világhoz, és ehhez a nyomorult testhez köt... Egyre nehezebb emlékezni. De azért, a kedvedért megpróbálok!

Annyira emlékszem életemből, hogy egy Spanyol nemesi család sarjaként születtem, ennyi biztos. A többi csupán halovány emlékkép. Három testvérem volt, én voltam a legidősebb, így apánk halála után- melyet személyesen intéztem el- én örököltem, persze ez senkinek nem tetszett. Egy idő után nekem se. Eleinte meglehetősen gonosz voltam, aztán mikor "megtértem" és segíteni kezdtem más embereknek, akkor már senki nem bízott bennem. Persze, ez várható és logikus volt, most, hogy így vissza gondolok. És mellesleg, későn ébredtem rá saját hibáimra. Testvéreim összefogtak, és én könnyeden elhullottam. Innen már csak vér, és fájdalom kövezte utamat...
Eleinte úgy gondoltam, hogy végre megnyugvást lelhetek a halállal, azonban rájöttem: élni jobb, halni. Szellemként sok gyötrődésen mentem keresztül. Sok hollow elől sikerült meglógnom, azonban ezt ugyanolyan könnyen megtettem a halálistenek elől is. Néha- érdekes módon- mikor egy halálisten már ott tartott, hogy átküld, egyszerűen felzabálták a lidércek. Tehát a végzet lánca szépen, lassan elkezdett elporladni. Eleinte alig éreztem a dolgot, később azonban, minél kevesebb maradt, annál jobban fájt. Tehát, lassú pusztulásra kárhoztattam. Minden nap, újabb kínszenvedés volt számomra. Érdekes, hogy egyetlen menedékem a saját elmém volt. Egyre furcsább, és hajmeresztőbb történeteket találtam ki magamnak. És természetesen a lelkemben elvetették a gyűlölet magjait. Figyeltem, ahogy testvéreim által a klán hanyatlásnak indul. Szépen lassan, de elkezdődött. Hát ezért öltek meg?! Hogy romlásba taszítsák a klánunkat?! Egyre jobban lángolt bennem ez a gonosz érzés, és minél erősebb lett bennem, annál gyorsabb lett a folyamat. Egy napon a fájdalom elviselhetetlenné vált, és semmi nem maradt a végzet láncából. Ekkor talált rám egy lidérc. Azt hittem, végre, itt a megváltás! Végre megszabadulhatok attól a szörnyűséges fájdalomtól a mellkasom közepén. Óóó, hogy milyen naiv voltam...
Őszintén elkeseredtem, mikor egy furcsa csontváz szerű izévé alakultam át, fehér maszkkal az arcomon. Persze, megint nem volt visszaút. Hamarosan elkezdtem enni. Ettem, ettem, és ettem. De leginkább nem embereket. Ők kevesek voltak. Gyengék! Hihetetlenül gyengék. És nem volt szórakoztató sem a rájuk való vadászat. Így, visszanézve rájöttem, hogy meglehetősen idióta érvek miatt kezdtem lidércekre vadászni, de megtettem. És jól tettem. Legalábbis így visszanézve jól tettem. Erőssé akartam válni, hogy Megölhessek mindenkit, aki ártott nekem. És jó pár alatt lettem is...
Nos, mondhatnánk úgy is, hogy lebutultam. Ebből az időből van a legkevesebb emlékem, bár ez volt a legrövidebb időszak is életemben. Én voltam az egyik legerősebb mind közül. És csak egy célom volt: erősebbé válni! Pusztítottam, gyilkoltam, öltem. Napjaim csupán abból álltak, hogy társaimat faltam. És hamarosan meg is lett az eredménye: visszakaptam emlékeim egy részét, és újra rájöttem milyen gondolkozni...
Újra képes voltam gondolkodni. Képes voltam terveket szőni. És még erősebb lettem, minden egyes elfogyasztott lidérc után. Így még pusztítóbbá váltam. Éreztem, a gilianok lassan nem lesznek elegek. Valahogy több lettem. És attól fogva rádöbbentem: minél erősebb leszek, annál erősebbeket kell bekebeleznem. És lassan, amint újra visszatértek érzelmeim, rádöbbentem, mennyire gyűlölöm a hollowokat, a shinigamikat, az embereket… Úgy általában mindenkit. Rájöttem, hogy a gilianok, és a gyengébb hollowok behódolnak nekem. Úgy éreztem, visszakaptam a régi dicsőségemet. Kicsit kifordítva, de újra ”nemes” lettem. Egy kisebb hadseregnek parancsoltam már, mikor feltűnt a színen egy még hatalmasabb lidérc: egy vasto lord. Elhűlve néztem, miként őröli fel seregemet, ahogy megöl mindenkit, és bekebelezi lelküket. És lassan eljutott a rejtekhelyemig. Addigra ugyan meglehetősen elgyengült, ám úgy gondolta, hogy egy olyan kis senki, mint én, nem árthat neki. Mikor betoppant a barlangomba, láttam: kezében egy lélekölőkard villogott, maszkja pedig szinte teljesen eltűnt. A ”testőrségemet” könnyedén lemészárolta, azonban ő is bekapott néhány sebet. Mikor elért hozzám, megkérdeztem tőle:
- Ugye, az a valami ott a kezedben az, amire gondolok?
- Hát persze. Egy zanpakuto.
- De hogyan…
- Hogy hogyan tettem szert rá? Igen egyszerű. Letéptem a maszkom. Ne nézz ilyen bambán, nem hiszem el, hogy fogalmad sem volt róla, hogy ilyen egyszerűen hatalomhoz lehet jutni. Őszintén, hogy jutottál el idáig, ha ez az eszedbe sem jutott?!
- Eszembe jutott… És zavart is a maszk. Azonban sose vettem a bátorságot arra, hogy megpróbáljam. De úgy tűnik, te már nem is fogod megérni, mikor megpróbálom.
- Ezt meg hogy érted?
- Így.- azzal egy cero-val ráomlasztom a barlangot. Néhány óra múlva megtépázva, nyögve kerül elő a romok alól. Felemelem a kardját, és átvágom vele a torkát. Elnyelem a lelkét. Érzem, hogy mintha valami megmozdult volna bennem. Mintha megint változnék. De ezt már sosem tudtam meg, mert egy védett helyre behúzódva, felkészültem, hogy megtegyem amit kell.
Ekkor, találtak rám megmentőim. Azt mondták erősebbé tesznek, ha csatlakozom hozzájuk, és leveszem a maszkom. Én azt feleltem, hogy ezt már tudom, és épp megzavartak. Ám azt felelték, hogy több hozzám hasonló is van. Természetesen ezt meghallva csatlakozom hozzájuk. Szeretek az erősebbik oldalon állni. Valami furcsa ketyerével elérte, hogy amikor leveszem a maszkom, akkor még erősebb legyek. Baromira fájt az eljárás, de megérte. Másnap reggel erősebbnek éreztem magam. És úgy éreztem, a maszkom is eltűnt. Vagyis majdnem. Mikor végig tapogattam az arcom, egy apró kiszögellést éreztem rajta. Végig tapogattam rajt, és éreztem: szinte az egész tarkómat befedi a maradék. Erre azonban már csupán legyintettem. Lényegtelen… Aizen hamarosan beosztott Slarin Sleryrrlyn'dreskel fracciónjának. Aztán teltek, múltak az évek, és most itt vagyok, mint 16. arrancar. Őszintén szólva, nem igazán érdekel ez a számozás. Tőlem lehetnék az utolsó is, az sem nagyon zavarna. Elkészítettem egy apró sakktáblát, amely segítségével hétköznapi léleknek tűnhetek. Ezáltal Aizen-sama egyik első számú kémévé léphettem elő. Jelenleg csak tespedek, de és reménykedek, hogy végre kapok valami szaftos kis munkát...