Álmosan ténferegtem az irodában, és összehajtogattam az elkészült jelentéseket. Illetve az aláírt papírokat, vagy miket... mostanában nehezemre esik még az itt való odafigyelés is. Most is, a ruhámban ott rejtőzködött a maszk, ami megváltoztatta az életem... bár különösebb változást nem éreztem, legfeljebb több erőt, vagy mit... még elég zavaros volt a dolog. Bár tény, hogy suttyomban egy rakatot gyakoroltam, és nagyjából már ura vagyok a hollow erőmnek is... de még bőven van mit fejlődnöm. Apró sóhaj kíséretében engedtem el a papírt, mely ezáltal végleges halálra ítéltetett: Miyavi szétkarmolta az aktát, és nem maradt belőle semmi más, csak egy halom papírforgács. A pokollepke pedig az ablakom előtt lebegett a kora délutáni fényben, jelezve, hogy indulhatok. Odaléptem az ablakhoz, elhúztam, és engedtem, hogy az ujjaimra szálljon az apróság, majd el is motyogtam az üzenetet. Macskám, mintha csak jóváhagyná, bólintott (!), és elvonult az asztal alá. Összegömbölyödött, és dorombolni kezdett. Felmarkoltam zanpakutuomat, és elindultam a találkahelyre. Közben bekaptam egy epres nyalókát, és elméylülten kezdtem eszegetni. Odakint kellemesen hűs idő volt, és kedvenc parfümüm illatát messzire sodorta a lágy szellő. Hidegen mosolyogva köszöngettem a mellettem elhaladóknak. Előttük mégsem lehetek kedves és satöbbi, mint a barátok előtt... bár az utóbbi időben egyre nehezebb a kimért énem eljátszani. Felsóhajtottam, és meg is érkeztem a kiindulópontra. Nabe-kun már ott volt, én pedig széles mosollyal siettem felé.
- Sziaaa kedves Nabe-kun! - hajoltam meg előtte játékosan. Végülis attól, hogy a fogadott bátyám, még feljebbvalóm, és a tisztelet kijár neki. Azért szerzett bátyói rangjára figyelve alapos ölelgetésben részesítettem, és elgondolkodtam. Vajon sikerült jól elrejtenem a reiatsum? Vajon tudom már jól leplezni? Hisz alig pár hete történt a dolog, és azóta tényleg nem találkoztam vele... félve felpislogtam a jóval felém nyúló alakra, és elmosolyodtam. Biztosan nem ölne meg... vagy talán mégis? Hisz nem tudhatom, hogyan állna hozzá a dologhoz... Eközben beléptünk a Senkai kapuba, és míg meg nem érkeztünk Karakurába, meg sem szólaltam. Ez valószínűleg feltűnt Nabe-kunnak is, hiszen mindig, megállás nélkül beszélgetünk... kivéve azokat a perceket, amikor hullafáradtak vagyunk. Halkan lépve érkeztünk meg a hűs fűbe, én pedig megköszörültem a torkom. - Tudod mit? Úgysincs min elindulnunk, kukkantsunk be Uraharához! hátha ő tud valamit! - mosolyogtam kissé idegesen. Mi van, ha észreveszi? Mi lenne... vagy kinyír, vagy békénhagy... ennyi. Felsóhajtottam, és Urahara boltja felé indultunk. Jópár perces gyaloglás után meg is érkeztünk. Bekopogtam, és fentről ordítás jelezte, hogy itthon vannak:
- Éééés Jinta Hazafut! - valaki sötét ugrott a magasból felfelé bámuló képembe, én pedig megdöbbenve kaptam el az illetőt fél kézzel.
- Te is fogyhatnál... - jegyzem meg neki halkan, mégis jól érthetően. Némi közjáték után beverekszem magam, és beestem Urahara elé. - Jó ...estét! - döntök végül, és felpislogok az illetőre. - Mi újság? Mit tud ezekről a furcsa lényekről? - de még Ő sem tud sok használhatót mondani. Azért csak megvártuk, míg besötétedett, és akkor indultunk el járőrözni. Szívem szerint már jóval hamarabb szabadultam volna egyesek pillantásai elől.. Azóta még csak nem is voltam Uraharánál. Lehet, hogy ezért kicsit megorrolt? Amíg tehetem, maradok SS-ben. Ezt már rég eldöntöttem... De néha azért meglátogatom őt is, meg a többi Vaizardot is. Már ha nem vágnak ki. Őszintén szólva kedvelem őket... - Nabe-kun... el kellene neked mondanom valamit... - néztem rá Shunpozás közben. A hangom talán félelemről árulkodot.. Tudtam, hogy itt nem hallgatnak ki, csak ő hallja, amit mondok. - Egy küldetés során furcsa dolog történt velem. - nyeltem egy nagyot. Már csak a neheze van hátra! - Felébredt bennem egy hollow... és Vaizard lettem. - néztem rá. Megálltam, és úgy vártam, hogy mit fog tenni, mondani... Talán megkönnyebbülök a végén, talán nem. Miután Nabe-kun válaszolt, még ki sem tudtam nyitni a szám, egy elnyújtott kiáltást hallottam meg. Azonnal megindultam, hisz tudtam hogy baj van... Nabe-kun pedig ott volt a nyomoban, éreztem. A háztetőn álltam meg, a sikátor fölött. Két eddig soha nem látott lényt pillantottam meg, és egy röpke másodpercig letaglózva figyeltem őket. Aztán észrevettem néhány határozottan ismerős reiatsut... a többi vaizard is itt van? Nem, nem mind... csak páran... Érdeklődve pislogtam lefelé, és vártam, mikor ugorhatok be közéjük.

Manapság egyre több szörnyű dolog történik a világban, és ezzel együtt Karakura városában. Mindig van valami, ha épp nem Aizen csatlósa csinál valami zűrt, akkor bountok, vagy hollowok, vagy akármi. Mindig akad valami munka, amit rám sóznak...elmélkedtem az osztagom kertjében, és az épp rám bízott küldetésen gondolkoztam. Indulás előtt megléptem az irodából, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és Aoki belső világába ellátogassak, mert mostanában nem sok időm volt rá, és már hiányzott is kicsit. A procedúra elvégzése után visszabattyogtam a szobámba, felkészültem lelkileg, aztán elindultam a senkai kapu felé. Plusz útközben találkoztam egy-két tisztemmel, és meghagytam, hogy tartsanak rendet az osztagnál, míg elvagyok. Kicsit fájt, hogy itt kell hagynom Mitsukot, elköszönni is alig volt időm tőle. Egy jó dolog volt ebben a küldetésben legalább, hogy Maya-channal megyek. Legalább nem fogok unatkozni, mindig volt valami téma, amiről elbeszélgethettünk, meg szerettem is a lányt, mint "fogadott" testvér. Mostanában kisit morcos hangulatom volt mindig, ha nem lehetettem közel Mitsuhoz, de hát ez érthető volt, attól függetlenül kellemetlen. Nem tehettem róla, ez van. Pár perces "tetőnugrálás" után odaértem a kapuhoz, Maya-chan még nem volt ott. Mostanában nem láttam fogadott húgocskámat sajnos, reméltem, hogy minden rendben van vele. Úgy döntöttem, hogy nem ülök le a padra, mert egész eddig ültem a kertben, hanem inkább állok. Megszoktam már a nőkre való várást, megedződtem már úgymond. Gyorsan végiggondoltam, hogy mit is lehet tudni a küldetésről, aztán rájöttem, hogy hoppá, semmit, ugyanis épp ezért küldtek Karakurába, hogy derítsem ki az eltűnések miértjét. Aztán hirtelen betoppant Maya-chan is mosolyogva, egy pillanatra mintha egy különös lélekenergiát érzékeltem volna, de betudtam hallucinációnak.
- Sziaaa kedves Nabe-kun! -üdvözölt játékosan meghajolva.
- Szia Maya-chaaan! - nyomorgattam meg. - Te csak ne hajolgass előttem rendben? - dorgáltam meg kedvesen.
Pár pillanat múlva elindultunk a senkia kapun át, a város felé. Az út alatt feltünően hallgatag volt Maya-chan, amit nem tudtam mire vélni, hiszen mindig nagyon jó kedvű, mosolygós, és beszélgetős lány volt. Mikor kiértünk az emberi világba, meg akartam kérdezni, hogy van e valami de közbe vágott a lány, mielőtt megszólalhattam volna.
- Tudod mit? Úgysincs min elindulnunk, kukkantsunk be Uraharához! hátha ő tud valamit! - indítványozta Maya-chan. Rábólintottam a dologra. Igaza volt Mayának, ha valaki tud valamit a dologról, az csak Urahara lehetett. Egyelőre elnapoltam a kérdés Maya-chan lelki állapotáról, meg amúgy is, hátha rendbe jön közben és újra az a Maya-chan lesz, akit ismertem és szerettem. Elindultunk Urahara boltja felé, és bele telt némi időbe, míg odaértünk, mert a kapu most elég messze nyílt meg a bolttól. Azért néhány pert után sikerült elérni a célpontot, aztán egy kis közjáték után be is jutottunk a boltba. Szerencse, hogy Jinta Maya-chant támadta le, mert a morcos hangulatom miatt, (ami egyébként már kezdett feloldódni) botrány lett volna belőle. Ám kiderült, hogy Urahara sem tudott a dologról semmit, ami kezdett aggasztani, mert ha Ő sem tud valamit egy dologról, akkor már elég durva lehet a helyzet. Úgy döntöttünk Mayával, hogy megvárjuk a sötétedést, és azután kezdünk el járőrözni, mert az egyetlen használható információ az üggyel kapcsolatban az volt, hogy a támadások sötétedés után mentek végbe. Megvártuk a sötétedést, és elindultunk a háztetőkön shunpozva, hátha találunk valami nyomot. Maya-chan még mindig igen szótlan volt, komolyan aggódni kezdtem érte, hogy mi lehet a baj vele.
- Nabe-kun... el kellene neked mondanom valamit...
- Hallgatlak Maya-chan. - mondtam neki nyugodt hangon.
- Egy küldetés során furcsa dolog történt velem. - Felébredt bennem egy hollow... és Vaizard lettem. - fejezte be Maya-chan és megállt. Hangjában mintha félelmet éreztem volna. Csak álltam előtte és néztem, igazából magamban megvitattam a dolgot. Szóval erről volt szó. Ez volt az a különös lélekenergia, amit éreztem. Igazából, annyit tudtam a vaizardokról, amennyit mondtak, és amennyit olvastam róluk. Bár elvileg minden vaizardot meg kéne ölnöm, vagy el kéne kapnom és SS-be vinni, de én úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van az élethez, és nem ítélkezhetünk csak úgy bármi felett...természetesen a hollowoknál ez máshogy volt. Sőt, manapság SSben el is felejtették a vaizardokat, ezért nem is foglalkoztam a dologgal annyit. Most, hogy kiderült, h Maya-chan is vaizard, valahogy hidegen hagyott a dolog. Ha titokban tartja SS-ben, senki sem fog rájönni, hogy vaizard. Visszakormányoztam a jelenbe, majd szóltam a lánynak.
- Rendben Maya. - zártam le mosolyogva a témát és gyorsan megnyomorgattam, hogy tudassam vele azt, hogy nem neheztelek rá. Aztán tovább indultam villámgyorsan, mert emberi kiáltást észleltem nem messze onnan, ahol mi voltunk. Pár shunpo után egy sikátor fölött álltunk meg, és különös dologra lettünk figyelmesek. Döbbenten néztem végig, ahogy egy lény megöl egy embert, és utána négy másikat akart megtámadni. Leguggoltam, és intettem Maya-channak, hogy egyelőre maradunk a helyünkön, és figyelünk, hogy mi fog történni.

Már kicsikét kezdtem unni, hogy folyton mi, négyen járunk el vásárolni. Hiyori, ha a föld beszakadna alatta, se vonszolná el a popsiját egy bevásárlásra. Bár az is igaz, ha beszabadulna az üzletbe, akkor mindenki kirohanna, mert retteg, hogy fejbe találja dobni papucsával, a vérengző lábbelik hercegnője. Előnye, hogy nem kell sorba állnia, és még a kasszánál is csalhat, hiszen nagy valószínűséggel az pénztárosok is sikítva menekülnének a helyszínről. A vásárláson szerencsére gyorsan túl voltunk, viszont megint sikerült kiürítenünk a keretünket… Masakira sózva az összes lomot, tovább szambáztunk a kedvenc házikónkhoz. A magaslati levegőt szívó langaléta szentségelésével cseppet sem foglalkozva sétáltam dudorászva, közben pedig próbáltam kitérni az esetleges repülő cuccosok elől.
- Masakiii… Ne dobáld már a zsákokaaaaat! Ha észre veszi Toshi, akkor megint morci lesz!
Szóltam hátra a pufogó Masakinak, majd tovább szlalomoztam az emberkék között, mikor hirtelen valami furcsát hallottam. Egy női sikoly volt az. Egyenesen a hang irányából, egy idegen, számomra eddig még ismeretlen lélekenergia kezdett szivárogni. Semmi eddig általam ismerthez nem hasonlítható. Kezdtem kicsit megijedni, de szerencsére még nem járt szagos melléktermékkel az eset. Valószínűleg mindenki érezte ezt a különös lélekenergiát, hiszen látszott rajtuk… Gyorsan helyszínhez siettünk, ahol egy nagy, és ronda, és gusztustalan valamit pillantottam meg. Még sosem láttam ilyen ronda szörnyeteget. Hirtelen Shiori hangját hallottam, ahogy egy kidou nevét kiáltja, majd a robajt, ahogy a támadás a falba csapódik.
- Most nézd meg… Észre vett minket…! T_T
Kezdtem el a szokásos pánikrohammal megspékelt hisztimet, hiszen nagyon nem szerettem volna a drága békakirály karmai közé kerülni. Még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy ezzel az izémicsodával kell majd harcolnunk.
- Ugye jól sejtikélem, hogy még senki se talizott ilyen lélekenergiával?

*Csak egyszer érné meg azt, hogy önként megy valaki bevásárolni, és nem pedig négyüket rugdossák kifelé ezt "nemes" a feladatot elintézni... Miután végül sikerült nagyobb kár nélkül megúsznia az üzleteknek ezt a kis túrát, és Masaki is már lassan eltűnt a csomagok alatt, unottan a másik vizard elé áll, majd végigméri a létszükségletek kielégítésére váró jószágok jégcsúcsának tetejét.*
- Hadd vegyem már le valamelyik szatyrot rólad, csak ne ordíts ennyire... Legalább most kíméld meg a hallásunkat...
*Nyúl vagy két-három, könnyebbnek tűnő csomagért - azért ne higgyék, hogy túlságosan meg szándékozik erőltetni magát, inkább csak jelképesen segít Masakinak -, és így indul tovább a többiek nyomában.
Aya mögött szlalomozik az emberek között, azonban hirtelen megtorpan. Valamiféle nyomasztó lélekenergia készteti megállásra... Ugyan az átlagosnál jobban képes mások reiatsuját érzékelni, sajátját pedig elrejteni, ez azonban az esetek többségében végül inkább átoknak bizonyul, mintsem áldásnak... Most is így van ez. Lába néhány pillanatra földbe gyökerezik a nagy mennyiségű, számára beazonosíthatatlan lélekenergiatömeg hatására, arcán pedig izzadságcseppek futnak végig. A tudat, hogy semmihez sem tudja kötni a reiatsut, eszméletlenül frusztrálja, és a sikoltásra is csak később figyel fel, miután sebtében összeszedte magát.
Eleinte nem is áll szándékában követni a gyanús lélekenergia irányába induló társait, végül azonban mégis erőt vesz magán, és elindul a sikátor felé. Ebben jelentős szerepet játszik az, hogy nem szeretne a közeljövőben újabb szekálási alapot szolgáltatni a vizardoknak... Mikor viszont meglátja a reiatsu tulajdonosát, gondolatban szitkozódni kezd, miért is kellett a csordaszellemnek engedelmeskednie. A különös lény láttán ismét "lefagy" rövid időre, és csak Shiori kidou-ját észrevéve tér magához. Az is csak most tudatosul benne, hogy az előbb még szatyrait is kiejtette kezéből... Szinte megbabonázva bámul a lény élénksárga szemeibe, közben pedig csak halványan jut el tudatáig a két újabb lélekenergia jelenléte, melyek közül az egyik valami miatt ismerős kicsit...*

Szépen, nyugodtam ültem törökülésben a ház tetején, és lélegeztem. Na jóó, mi mást csinálhattam volna?! ( Aki tud valami ötletet, küldjön PM-et! xD) Szóval elmélyülten fixíroztam a közelgő alakokat, miközben a végét járó nyalókámat fogyasztottam. Érde4ks volt Nabe-kun reakciójavaizardságomra.. Nos, erről majd később faggatom. Tény, hogy nem sok jó származna belőle, ha kiderülne SS-ben mibenlétem... Nagy valószínűséggel jöhetnék boldogítani Shioriékat. Szerencsétlenek... előre sajnálom őket. Apró sóhajjal nyugtáztam magamban a dolgot, és figyeltem azt a sárga szemű dögöt, asmint az áldozatával szórakozik. Hamarosan megütötte a fülem valaki érdekes sunnyogása:
- Mégis milyen kísérleti patkány lófrál már megint ebben a kibaszott városban? Héj, te!
- Masaki... - sóhajtottam. Nem hallottamól gyakran tőle kijelentéseket, de nagyon debil lennék, ha ennyiből nem ismerném fel. Csöppet ideges voltam, hogy a többiek mit szólnak majd felbukkanásomhoz... Cöhh... kész csoda lesz, ha egyáltalán felismernek... vagy valaki emlékszik rám. Néztem, amint valki elsüt egy kidout, és a lényecske szépen elugrik a támadás elől. Jó nagyot néztem. A mozgása semmi eddig látott lényhez nem volt hasonló. Mintha egy pók, meg egy gepárd keveredett volna... Körübelül golflabdányi szemmekel figyeltem, amint gerinctelenkedik áldozatával. Bennem egyből fellángolt a harag. Ha meg akarja ölni, ölje, és gyorsan. Hogy van pofája itt terrorizálni szerencsétlent? Bár ahogy most, innen látom, nem sok ideje van már hátra így sem... De akkor sincs hozzá joga.
- Rohadék... - morogtam haragosan. Hát igen, félhollow létem hordozott annyi "előnyt", hogy az idegbeteg és a kedves lényem összeolvadt. Még szoknom kellett az új önmagamat, de annyira nem zavart. Alapjában véve nem változtam meg, nem lettem gonosz, és nem is leszek az... Felálltam a tetőn, és biztos voltam benne, hogy a többiek már tudják hogy itt vagyunk. Aztán a lény kivégezte a nőt, és meg is szólalt:
- Újabb katonák a seregben... Hajtsatok fejet leendő uratok, Azazel előtt! Előttem! - Nekem már ennyi elég is volt: kezemet a zanpakutuomra tettem, és előreléptem. Szép, ívelt ugrással érkeztem a kis csoportnak majdnem a kötepére, és körbepillantottam.
- Sziasztok!- szóltam kedélyesen, majd Azazel felé fordultam: - Akkor hajtok én előtted fejet te rohadék, ha a Pokol befagy! - mondtam csöppet agresszívan, és megiramodtam. Arról már nem tehetek, hogy az a valami, amivé a nő kezdett válni, az utamban volt... Belerohantam, és elsodortam. Valamiféle hangot adott ki. Nagyon reméltem, hogy még visszafordítható a folyamat... HA valóban ez lesz minden eltűnt emberből, akkor nagy bajban vagyunk. Még azt sem tudjuk, van-e egyáltalán gyengepontjuk. De ha nincs, hát majd csinálunk! Emmiatt annyira nem aggódom... Azért viszont annál inkább, hogy Azazel megnyitott egy dimenziókaput, és szépen belelépett. Shunpora kapcsoltam, és a kapu előtt megálltam. Talán volt egy egész másodperc is a hezitálásom, majd bevetődtem a kapuba. Talán még hallották a kijelentésem, miszerint : - Nyírjátok ki ezt a valamit! - Nem hiróságból mentem én Azazel után... csupán azért, hogy megöljem... Shiro is ezt akarta... éreztem...

Intésemre egyelőre fenn maradtunk a ház tetején, és távolról néztük az eseményeket. Természetesen azonnal közbeléptem volna, ha az a lény ráront a többiekre. Sosem láttam még ilyen különös és hátborzongató valamit. Szemeiből és minden porcikájából a gyűlölet és a harag sugárzott. Hozzá hasonlót még csak nem is láttam sosem. Lehet, hogy hollow lenne? Elképzelhető, viszont nem egyezik meg a hollowok lélekenergiájával az övé, mert teljesen más volt, ami nagyon nyugtalanított. Volt azonban itt más is. Az egyik lány a lenti társaság közül egy byakuray-t küldött a szörny fele. Ez eléggé meghökkentett, mert úgy tudtam, hogy az átlagos emberek nem tudják a démonmágiát használni. Lehet, hogy nem is emberek? Mielőbb lépni kéne, talán még meg lehet menteni a nőt, vagy ha nem, gyorsan véget vetni a szenvedéseinek, bár az ilyenekkel ellenkeztek az elveim, de néha olyan dolgokat is meg kell tenni, amit egyel talán nem akarunk. Oldalra néztem Mayára, és láttam rajta, hogy nagyon feszült. Teljesen megtudtam érteni, bennem is kezdett felgyülemleni a feszültség. A szörny még mindig a lentieket fixírozta, aztán megszólalt, de olyan rideg, kegyetlen hangon, amilyenhez foghatót soha nem hallottam addig még.
- Újabb katonák a seregben... Hajtsatok fejet leendő uratok, Azazel előtt! Előttem! - szólalt meg és keresztül döfte áldozatát.
- Maya óvatosnak kell lennünk! Nem tudhatjuk, hogy miféle képességei le... -befejezni már nem tudtam a mondatom, mert Maya villámgyorsan elszáguldott mellőlem, hogy pár pillanat múlva a lény előtt kössön ki.
- Hát ez csodás..>.< - morogtam.
Mielőtt én is léptem volna, gyorsan végiggondoltam, amit a szörny mondott az imént. Katonákról beszélt...rólunk. Tehát a városban élő embereket akarják a katonáiknak..de mihez? És ez a név..Azazel..ki lehet ez az alak, töprengtem magamban. Aztán visszatértem a jelenbe, és Mayát figyeltem. Jól láttam, hogy Maya "ismerősként" köszöntötte a lenti társaságot? Ez az egész igencsak kezd különös lenni. Kezdtem azt gondolni, hogy az alant levő emberek, nem is emberek... Gondolatmenetemből ismét kirángatott az, hogy a szörny felemelte a kezét, a nő holtteste felé mutatott és keze feketén izzani kezdett.
~ Démonmágia?! - kérdeztem magamtól megrökönyödve. Más nem lehetett. A meggyilkolt nő holtteste ennek hatására alakulni kezdett. Hátborzongató látvány nyújtott. Azazel, vagy mi volt a neve, ezek után mint aki jól végezte dolgát, valami fura átjárót nyitott és távozni készült. Ezt a dolgot már én sem hagyhattam annyiban. Egy villámgyors shunpo után a négyes csoport előtt teremtem, hogy megvédjem őket attól a valamitől, amivé a holttest át fog változni. Maya a szörny után vetette magát az átjáróba.
- Nyírjátok ki ezt a valamit! - szólt és eltünt a szemem elől. Kicsit azért aggódtam érte, mégiscsak a fogadott "kishúgom", de tudtam, hogy Maya nagyon erős attól még, hogy nem néz ki annak, és ez kicsit megnyugtatott. Viszont amit mondott...nyírjátok ki. Mi az, hogy nyírjuk ki? Hisz egyedül vagyok...Ránéztem az éppen átalakuló hullára, és nagyon nem tetszett az, amit láttam. Haorim mögöttem lebegett a lélekenergiától, ami a sikátorban terjengett.
- Tűnjetek el innen! - mondtam nekik majd előhúztam Aokit és eléjük álltam, hogy megvédjem őket az esetleges támadásoktól.. Vagy nem hallották, amit mondtam, vagy nem tudom, de nem nagyon akartak elmozdulni a helyükről. Mindegy..majd ráérek később foglalkozni velük. Előbb ezt a förmedvényt kell elintézni, ami nem is olyan rég, még ember volt.

Sikeresen a bugyimba vizeltem, ahogy ránk pislogott az a hatalmas izébigyómicsoda. Kissé megemberelve magamat megszólaltam.
- Khm… izé… Szörny úr… Nem engedné el a lányt, mielőtt még baja lesz?
Rebegtettem hipersebességgel csodálatos pillácskáimat, és próbáltam rávenni szép szóval a ronda szörnyet, hogy hagyja békén a túszát, ami valószínűleg nem tetszett neki, mivel egy szép, és lenge mozdulattal átszúrta a nő testét kardjával. Bamba pislogással próbáltam rávenni kicsi szemecskéimet, hogy higgye el, amit lát.
- Újabb katonák a seregben... Hajtsatok fejet leendő uratok, Azazel előtt! Előttem!
Szólalt meg jéghideg hangon, amitől a pici karom libabőrös lett, és legszívesebben kiugrottam volna az űrbe, és letelepedtem volna a Marson. Talán egész jól kijöttem volna a marslakócskákkal, akikkel egész nap csak partiztam volna.
- Hát azt lesheted, rondaság!
Nyújtottam ki a benga izére a nyelvem morcosan. A frász lesz az ő csatlósa, hagyjon engem békén… Inkább főzetem meg magam hollowokkal egy kondérban, minthogy az ő katonája leszek. Na, azt aztán lesheti… Kezdett bennem már kissé nagyon felmenni a pumpa, és úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem félek benga „barátunktól”.
- Sziasztok!
Ugrott be hozzánk Maya. Kissé meglepődtem, hogy mégis mi a csudát keres ő Karakurában, ráadásul egy ilyen ismeretlen lény környékén. Néhány másodperc múlva azonban csak leesett, hogy miért lehet itt, hiszen ő végül is shinigamiként szolgál még mindig. Majd alig pár pillanat múlva már el is tűnt, egyenesen a rondaság felé, akire már ráfért volna egy jó alapos csinosítgatás. Útközben az épp átalakuló lányt is magával sodorta, akit elszörnyülködve figyeltem, hiszen már egyáltalán nem hasonlított arra, akit a szörny alig néhány perce kardjával szúrt keresztül. Maya átesett az Azazel által nyitott kapucskán, és eltűnt.
- Nyírjátok ki ezt a valamit!
Kiáltotta mielőtt eltűnt. Ledöbbenve néztem a lány hűlt helyét, majd az egyre közeledő egykori túsz felé fordultam. Azt hittem, hogy frászt kapok attól a valamitől, amivé vált.
- Tűnjetek el innen!
Kiáltotta az eddig ismeretlen shinigami, aki mivel haorit viselt, úgy gondoltam, hogy valószínűleg kapitány, és mivel 10-es volt köpenye hátán, így máris többet tudtam meg róla, mint ha én magam kérdeztem volna meg…
- Ehm… Mégis minek nézel te minket? Nem vagyunk holmi egyszerű emberek…
Háborodtam fel. Minket még sose kellett megvédeni ilyen valamiktől, de végül is mivel ő még nem ismer, valószínűleg nem tudta rólunk, hogy a velem lévők valójában vaizardok…
- Várj, Shio! Én is megyek!
Shunpoztam a lány után egyenesen az átjáróba, remélve, hogy nem valami szörnyű helyen lyukadunk ki. Mondjuk jó lett volna, ha valami meleg, és kellemes helyre érkeztünk volna, de hát senkinek se lehet mindig szerencsére, így csak reménykedtem, hogy nem valami jégverembe, vagy pokolfélében érünk „földet”.

- Nehogy ide hívd már azt a dögöt! Addig jó, amíg nem vesz észre minket...
*Sziszegi Masaki reakcióját hallván, sikertelenül leplezni próbált riadtsággal. Pár lépést hátrál is - fenébe azzal, hogy gyávának tartják-e vagy sem! Ő bizony nem fog semmi pénzért se harcolni ezzel a valamivel egyelőre... Ez a nagy lélekenergia "kissé" kiborította, ráadásul gőze sincs arról, mi lehet a sárgaszemű.
A következő pillanatban pedig legalább a neve kiderül a valaminek, bár ezzel Shun nem jutott sokkal előbbre, ugyanis még mindig nem tudja sehová sem tenni a dög mibenlétét... Ezalatt pedig az előbb leszúrt is kezd átalakulna, és hát, nem túl bizalomgerjesztő lénnyé...*
- Neked is szia...
*Üdvözli az érkezőt meglepetten, amikor közéjük pattan. Szóval ő volt annak az ismerős lélekenergiának a tulajdonosa... Fel is néz a tetőre gyorsan, mert mintha más is ott lett volna a legfiatalabb vizard közelében, de nem vesz észre senkit.
Még mindig leblokkolva figyeli, mit is tesz az ismeretlen a meggyilkolt nővel. Csak nem valamiféle démonmágiát használ?! Az ember pedig ezalatt egy szintén beazonosíthatatlan valamivé kezd átalakulni a feketén izzó tenyér hatására... Ez a látvány egy újabb lapáttal tesz rá Shun irtózására.*
- Gyertek vissza!
*Kiált Maya és a másik két távozó után hangosan - azóta ugyanis, hogy a magát Azazelnek nevező lény eltűnt a dimenziókapuban, kezd visszatérni ereje. És ezzel együtt megszokott stílusa is... Gyorsan beledörzsöli izzadt tenyereit nadrágjának szárába, majd alaposan végigméri az idő közben megjelenő shinigamit.*
- Meg tudom védeni magamat, shinigami...
*Morogja az ismeretlen kapitány - legalábbis a haorija erről a rangról árulkodik - hősies önfeláldozási próbálkozását látva bosszúsan, és tenyereit a nő felé emeli.*
- Hadou 73: Souren Soukatsui!
*Idézi meg a két energiagömböt, és lövi egyenesen az ellenfél felé - nem lát túl sok esélyt arra ugyanis, hogy vissza tudnák fordítani a folyamatot...*

Elég undorító érzés volt belemászódni ebbe a hülye kapuba, mintha valami undorító, nyúlós, és gusztustalan félig zselé anyagon kellett volna magam áterőltetni. Levegőt azért kaptam, de az egész annyira gyomorforgató volt, hogy még ettől sem éreztem magam jobban. Azért lehetséges, hogy mégis... azért csak jobb így végigmászni ezen a valamin, mint fuldokollva... Úgy éreztem, mintha valaki jönne mögöttem, bár nem igazán tudtam hátrafordulni, és megnézni, hogy ki az. Ahogy haladtam előre, éreztem, hogy az átjáró egyre kisebb és kisebb lesz, ami elég rosszul esett a klausztrofóbiámnak. Hevesen dobogó szívvel pislogtam körbe, és azon kezdtem pánikolni, hogy mi lesz, ha én most itt "beszorulok". Sosem voltam valami értelmes, mindenféle idegesség nélkül bevetődök ide csak azért, mert feltolta a vérnyomásom egy régi, hollywoodi szörnyesfilm kelléke, és nem is azon kezdek el parázni, hogy mi vár ott, ahol megérkezem, hanem inkább ettől a valamitől tartok... Gondolatmenetem végén ugyanis igyekeztem megbökdösni a dimenzió-átjáró falát, ami nem nagyon díjazta ismerkedési kísérletemet, ugyanis valami mordult, alattam pedig elkezdett "remegni" a talaj, én pedig elég rendesen megijedtem. Azért intenzívebb lépkedésre biztattam magam, és szinte szalatam az átjáróban, amikor már az egész rázkódni kezdett, és úgy éreztem magam, mint egy gyümölcsdarab a turmixgépben.
- Édesszentatyaúristenem.... - nyögtem, és térdre estem. Egyszerűen nem tudtam menni tovább, annyira ugrált előttem minden. Aztán megdöbbenve tapasztaltam, hogy elkezdett "dobálni" a tér, és a karommal igyekeztem "fogáspontot" találni, de nem ment. Egyre jobban rázkódtam, és kezdtem feladni a reményt.... Sőt, már hajigálódtam. Szédültem, a fejem majd szétrobbant, és az elmém úgy döntött, jobb nekem az eszméletlenség....
A fejem valami hideg, nyirkos izén hevert. A fejfájás múlóban volt, de úgy éreztem, még mindig abban a félig zselé átjáróban vagyok. Feltápászkodtam, megdörzsöltem a szemem. Kicsit homályosan láttam, de sebaj! Ez egy.... sötét barlang. Nyirkos, hűvös és mégis meleg. Kezemet odatettem a barlang falához, és végighúztam rajta. Valami trutyi maradt rajta, mait egy apróbb fintor kíséretében beltöröltem a ruhámba. Ekkor valami motoszkálást hallottam magam mögül, és meglepődve, kissé feszült idegekkel fordultam hátra. Aztán elkerekedett szemekkel figyeltem vagy két másodpercig, utánna meg megindultam. Odaálltam a két személy mellé, és halkan megszólaltam:
- Ti meg? Utánnam jöttetek? - bár a válsz elég nyilvánvaló volt, azért mégis megkérdeztem. - Jól vagytok? - néztem először Ayára, majd Shiorira. Őszintén szólva arra számítottam, hogy majd egyedül fogok itt dekkolni, és már kezdtem azon morfondírozni, hogy mégis mihez kezdjek. Ráadásul még most sem tudtam, hogy hol vagyunk. - Szerintetek most hol vagyunk? - néztem körül, és odapislogtam egy nagyobb fényforrás felé, miközben elrejtettem a reiatsumat. Biztos ott lesz az a díjnyertes gumilény is... Hogy a kínkeserv álljon belé! Idegessgemben elővettem egy epres nyalókát, és bekaptam. Nem igazán tudtam, hogy a másik két újdonsült társam szereti-e, de azért nagy lelkinyugalommal nyújtottam feléjük egyet- egyet. A pár darab fáklyából levettem egyet, és a háromfős csoport élén megindultam a fény felé. eszembe jutott egy anime, amelyikben az egyik szereplő a másikat rázva ezt mondja: "Moritaaaa! Ne menj a fény felé! " De hát... engem nem Moritának hívnak... Ráadásul nem is vagyok tehetséges, vagy akár zenész... Ezért nagy lelkinyugalommal meg is indultam a nagy fénylő kiárat felé....

Végre rászántam magam, és leugrottam a nő holtteste mellé, ám az már átalakulóban volt. Nem sok kedvem volt ránézni, mert nem akartam, hogy a vacsorám visszaköszönjön. Próbáltam menteni a menthetőt, vagyis megvédeni a szörnytől a mögöttem állókat, de nem úgy jött össze, ahogy akartam. Maya után még másik kettő is bevetette magát az átjáróba, aminek nem igen örültem. Mintha valami egyszerű ajtó lenne úgy ugráltak be rajta, kitudja, hogy hol fognak kilyukadni...
~ Csodás..- morogtam magamban. Jól meg is kaptam a magamét, amiért meg akartam védeni őket. Szép sorban mindenki rám morgott, hogy húzzak már el, mert nem kell őket megvédeni. Kezdtem arra gondolni, hogy ezek mind vaizardok voltam, ugyanis Maya is ismerte őket, hogy honnan, azt nem tudom. Az nő, aki még a felszínen volt a másik "kedves" csávó mellett, rálőtt egy kidout a nő holttestére. Szóval mégiscsak vaizardok...remek, Fura szörnyek, átalakuló tetemek, vaizardok..tudom már, hogy mi hiányzott az életemből.
A kidou elsüvített mellettem, és becsapódott a nő épp átalakuló testébe, amire az hátborzongató nyöszörgéssel és visítással válaszolt. Látszólag kimúlt, aminek örültem is, nem volt kedvem megküzdeni egy ilyen rondasággal. A mögöttem lévő férfi odalépett a test mellé, és megpöckölte a lábával. Úgy tűnt, hogy elpusztult az a valami, ám hirtelen megmoccant a test. Ha nem a saját szememmel látom, és más meseéli ezt nekem, kiröhögtem volna és sürgősen küldtem volna a 4. osztaghoz ápolásra egy gumiszobába. A nő testéből koromfekete füst kezdett el szivárogni. Hát mégis sikerült átalakulnia. A füst egyre csak szivárgott, és szivárgott, és lassan kezdett alakot ölteni. Már ha azt lehet alaknak nevezni. Aztán elkezdett imbolyogni ez a valami, és szép lassan osztódni kezdett, három felé.
- Mi a franc..? - kérdeztem elképedve. Három ugyanolyan füstből álló lény állt, vagy inkább lebegett előttünk. Mindenkinek egy.
Hátrafordultam a másik kettőhöz, kihúztam katanám, és odaszóltam nekik komoran.
- Ha megtudod magad védeni, akkor jobb lesz, ha lassan hozzákezdesz, meg Te is. - biccentettem a férfi és a nő felé aztán visszafordultam a saját...lidércemhez, vagy mi ez.
Fogalmam sem volt, hogy mi a gyenge pontja ennek az izének, ha egyeltalán van neki. Shunpoval megindultam a lény felé, haorimba belekapott a menetszél. Egy pillanat múlva már ott voltam a lidérc előtt, és egy hatalmasat vágva kettészeltem. Ennek hatására két felé vált, és úgy látszott, hogy vége van. Tévedtem. Pár másodperc múlva megmozdult, és összeforrt a teste, újra egy darabbá. Bambán pislogtam egyet rá, hogy mégis mi a francot csinál. Nem igen voltam hozzászokva ahhoz, hogy ha valamit kettévágok Aokival, az után még mozogni tud, nemhogy összeforrni. Hátra ugrottam gyorsan, hogy ne tudjon elérni, majd egy shunpoval mögé kerültem, és ismét vágtam egyet, de ezúttal a karját vágtam le. Ugyanaz történt megint, visszaforrt. Kell lenie valami gyenge pontjának, gondolkoztam. Ismét előről támadtam, és átszúrtam a testét. Itt jöttek a gondok. Valami csinált ez az izé, és a kezem nem jött ki a testéből, hanem beszorult.
- Ajaj...- kezdtem el valamit hadoválni, aztán egy ütést éreztem az oldalamon és beszálltam az oldalt elhelyezkedő falba. Fájós fejemet vakargatva kikászálódtam a falból. A kard nem használ ellene...de ha az nem, akkor mi? Aztán eszembe jutott valami.
~ Egy próbát megér...- godnoltam.
Kezembe tekintélyes mennyiségű lélekenergiát kezdtem gyűjteni, és halkan mormolni kezdtem az igézést. A lidérc elindult felém, hogy ismét lesújtson. Pár méterre volt már csak tőlem ez a valami, mikor felemeltem kezemet, és rá mutattam.
- Hadou 63: Raikouhou! - ordítottam. Kezemből hatalmas robbanással indult meg a kidou, hogy szénné égesse a szörnyet. Mikor célbe ért, a lidérc földöntúli hanggal adta tudtomra, hogy igenis fáj neki. Néhány másodpercig még vergődött, aztán porrá égett, és nem maradt belőle semmi. Lihegve raktam el kardom, majd a másik két "társam" felé fordultam, hogy ők hogy állnak.

Kissé kezdtem pánikba esni a rondaságtól, aki a figyelmeztetések ellenére is átszúrta a nőt, aki néhány pillanat múlva már el is kezdett átalakulni. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a meglepcsik napja, mivel közénk toppant Maya is, aki csak nemrég lett vaizard, majd pár másodperc múlva, társult hozzá egy shinigami is. A haoriján látszott, hogy kapitány, ráadásul az is kiderült, hogy melyik osztagé. Miután Maya bevetődött az átjáróba a szörny után, Shio, majd én is követtük. Kicsit ijedten, de azért megpróbáltam végig vánszorogni az átjárón, ami addigra már eléggé instabil lett. Alig mentem néhány métert, amikor hirtelen elkezdett rázkódni az átjáró. Azt hittem, hogy menten elájulok az ijedtségtől, de végül is csak sikerült összekaparnom a bátorságom, hála Toshi-channak, aki „bátorító” szavaival próbált lelket önteni belém.
- Csak jussak ki innen élve…
Suttogtam picit kétségbeesve, miközben a járat egyre csak rázkódott. A „világ” folyamatosan forgott velem, mintha valami körhintában ülnék, majd elájultam. Néhány perc múlva kissé kómásan, egy sötét barlangban tértem magamhoz. Hirtelen azt se tudtam mi történet, és kezdtem ismételten pánikba esni.
- Shio~, Maya~!
Kiáltottam el magam, amiért cserébe egy alapos dorgálást kaptam Toshi-chantól. Mindig csak veszekszik…
~ Befogod a pofád, vagy én fogjam be? Nem tűnt fel, hogy ellenséges területen vagyunk, idióta?
Morcosan baktattam tovább a barlangban, hogy végre megtaláljam a két vaizardot. Egyelőre nem jött válasz, de azért kitartóan csoszogtam a köves úton, amikor megláttam Mayát, majd néhány pillanattal később pedig Shiorit.
- Ti meg? Utánam jöttetek?
Kérdezte csodálkozva. Azt hittem, hogy elkezdek hisztizni…
- Még jó, hogy utánad jöttünk, dinnye!
Vágtam be a durcit. Azért mondjuk nem kevés okot tudtam volna mondani, hogy miért mentem én is… Végül is még elég instabil az állapota, ráadásul egy vadidegen helyre próbált egyedül kamikaze akciót intézni. Attól, hogy vaizard lett, már valószínűleg Supermannek hitte magát.
- Te is jól vagy ugye?
Kérdezte Shio, miután befejezte Maya dorgálását. Egy vigyorral pároztatott bólintással jele.
- Szerintetek most hol vagyunk?
Nézett körül Maya. Őszintén szólva ez engem is érdekelt… Mielőtt elindultunk volna a fény felé, egy nyalókát adott Maya. Epreset. Sose volt a kedvencem, de azért mindig megettem, ha nem volt más. Így, miközben a nyalókát szopogattam, szépen lassan elindultam a két lány mögött. Nem mentem túl gyorsan, csak úgy, ahogy mindig is. Ráérősen. Igaz, bármikor a nyakunkba szakadhatott volna egy rakás rondaság, ha egyáltalán van itt belőlük. Mindenesetre kicsit betojva ugyan, de szépen battyogtam leghátul, mint hátvéd.

*Látja a shinigamin, hogy nem tudja mire vélni először ezt az egészet, ráadásul az sem tetszik neki valószínűleg, hogy rövid úton mindenki kikéri magának a védelmet... Mogorva "cöh" kíséretében fordul aztán inkább a lassan már beazonosíthatatlan nő felé, és az előző Souren Soukatsui eredményére figyel. Úgy tűnik, végzetes volt ez a kidou az ellenfélnek...*
- Vigyázz azért, ki tudja, mi a fene valójában...
*Szól Masakinak, amikor vizardtársa odaslattyog a testhez, majd megrugdossa kicsit - bár szavai valószínűleg úgyis süket fülekre vagy éppen csípős visszavágásokra találnak majd...
Óvatossága végül is hamar kifizetődik, mivel hamarosan a mozdulatlan test ismét "feléled", sőt, rögtön három részre oszlik.*
- Nem franc ez, hanem füst...
*Jegyzi meg gúnyos vigyorral a kapitányka költői kérdése hallatán, de ez gyorsan el is tűnik arcáról az újabb megjegyzés után. Méghogy ő ne tudná megvédeni magát egy ilyen egyszerű füstpamacs ellen!*
- Csak várd ki a végét...
*Morogja orra alá, szokásos harci "beállását" felvéve: bal kezében zanpakutóját, jobbjában pedig a kard hüvelyét szorongatja, és így várja a vigyori ellenfél támadását. Nem ácsorog sokáig, mert elunja a füstalak bambaságát, így egy gyors csapással kettévágja a lényt - azaz csak vágná, ha a dög nem állna össze ismét pár másodperc alatt...*
~ Szóval így játszunk... ~
*Húzza el száját kelletlenül, és igyekszik shunpóval kihátrálni az ellenfél markai elől, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis, még épphogy elkapja felsőjét ez a füstgomolyag és karmaival kicsit megcifrítja a ruhadarabot...*
- Eh... Az egyik kedvenc topom...
*Pillant gyilkos tekintettel a valamire, majd egy újabb shunpo után még vagdos gyorsan néhányat a másik felé, de nem sok hatása van mozdulatainak.*
~ Vajon mi lehet a gyengéje? ~
*Gondolkozik magában, miközben szorgosan ismételgeti az előző kiugró-csapkodó lépéseket. Aztán hirtelen belé villan a felismerés: hiszen az előbb könnyen kidőlt a kidou-jától! Tehát biztosan háklis a démonmágiára legalább egy kicsit... Ezt jó kiindulópontnak tartja egy másik terv teszteléséhez, így hát halkan mormolni kezd valamit, és megvárja, míg ellenfele közel ér hozzá.*
- Hadou 73: Souren Soukatsui!
*Kiált fel, amikor már csak nagyjából egy méter választja el a füstizétől, és a kidou megidézésével is végzett. A robbanás ereje kissé hátrébb taszítja, pár pillanatig alig bírja megtartani egyensúlyát a nagy lendülettől. Végül azonban hunyorogva az ismeretlen dögre pillant, aki beazonosíthatatlan sikításféle kíséretében éppen köddé válik... Shun pedig diadalittasan csúsztatja vissza zanpakutóját helyére, majd unottan vakarja meg feje búbját, mintha csak azt akarná ezzel a mozdulattal a shinigami tudtára adni: egy ismeretlen ellenfél nem kihívás számukra...*

Miközben a kijárat felé mászkálgattam, azon tűnődtem, hogy mit gondolhatnak rólam a többiek. Lehet, hogy most azt gondolják, hogy csak azért másztam be ide, mert vizard lettem? Ezt majd még meg kell velük konzultálni... Nem is ismertek annyira nagyon azelőtt, hogy átalakultam; pedig én amióta élek, azóta ilyen megszállott hülye vagyok. Hiába félek, megyek neki annak a valaminek, és az sem érdekel, ha erősebb nállam, és jól helybenhagy... Biztos azt hiszik, hogy valami beképzelt kis űberpiszmájszter lettem... Hajhajj... Ez nem lesz így jó...
Féloldalasat pislogtam Shio és Aya felé, majd gyorsan vissza előre.
- Maaaaah.... - jött ki belőlem az elmúlt öt perc gondolkozásának rendkívül tömör és értelmes eredménye. - Lányok, izé... remélem nem gondoljátok hogy valami hiróskodás miatt jöttem be... az a probléma, hogy a vizardságom előtt nem ismertetek annyira... én már kezdő shinigami korom óta ilyen vagyok... még rosszabb is voltam. - mondtam, majd megborzongtam. Azt már elhallgattam előlük, hogy a vizard erőm nem nagyon szándékszom majd most használni. Nem féltem tőle, egyszerűen csak akkor akarom elővenni, ha az életem múlik rajta. De addig aztán nem. Ha a pokol befagy, akkor se. Miközben ezt ilyen jól közöltem velük, egyre közelebb értünk a kijárathoz. A falakon még mindig, mintha valami nyálka fénylett volna, és enyhe bűz csapta meg az orrom. Jéghideg, borzangató, szinte maró szél támadt, ami kinyírta a kezemben tartott fáklya vidám, kedélyes lángját. Nem maradt utánna semmi, csupán a fanyar, égett fa szaga, és némi csípős füst. Köhintettem párat, majd eldobtam a fáklyát- vigyázva, hogy ne dobjam fejen se Ayát, se Shiot. - Úúú, de jó hogy szűrődik be fény! - lelkesedtem megint a magam módján. Vígan megindultam, majd tudatosodott bennem, hogy miért is fulladoztam annyira az előbb, és most is. Valami iszonyatos pöceszag áradt befelé, én pedig kínomban könnyezni kezdtem. - Fene vinné el a maró hatású alkotódat, te! - morogtam rekedten, majd kiléptem a barlangból. Lépegettem még párat - hallottam hogy a két társam is ezt teszi; és végül megláttam egy ronda, büdös, és ronda mocsarat. Fortyogott, szagok jöttek belőle... olyan volt, mintha egy filmből operálták volna át ide. Szerencsére csak olvasáshoz kellett szemüveg, így azt elég jól láttam, hogy a posvány túloldalán egy egészen jól kivitelezett kőkapu vár csak arra, hogy bemásszunk/törjünk rajta. A mocsár széléhez lépegettem, és megböktem az előttem levő ingatag pallót. - Ez már biztos, hogy szándkos cseszletés... - morogtam kelletlenül, majd felmásztam rá, és fél kézzel Shiro lakhelyén, elindultam a cél - azaz a kőkapu - felé. Remegett a lábam alatt az eszkálmány, és nagyokat nyelve, és heves szívdobbanásokkal jutottam el úgy a közepééig. Shio és Aya is a pallón "táncolt" már, amikor morgás, bugyborékolás ütötte meg a fülem. Az ütő is meg akart bennem állni, amikor láttam, hogy valami hétfejű hidra emelkedik kifelé, majd elég bambán és álmosan kezd el minket fixírozni...

Miután Azazel lelépett az átjáróban, és Maya és a másik kettő lány utána vetették magukat, aminek én cseppet sem örültem, a leszúrt nő elkezdett átalakulni. Vagyis inkább folytatta, mert miután az az okos srác, aki odament és megrugdosta a hullát, elkezdett mocorogni, és átváltozott teljesen. Ki tudja, lehet, ha hozzá sem ér, nem változik át, ám ezt már nem fogjuk megtudni. A nőből átváltozott füst lidérc, vagy akármi is volt ez, immunis volt a phszichikai támadásokra, mert hiába vártam, csaptam, ütöttem, rúgtam darabokra, néhány másodperc múlva ismét összeállt, és harcra készen állt. Így sikerült engem megismertetnie az egyik közeli fallal. További jó néhány kínkeserves hadakozás után, mikor már nem volt más lehetőségem, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kidouval támadnék a szörny ellen. Az ötlet be is vált, és egy kidou elsütése után már csak egy kis fekete por emlékeztetett mindenkit arra, hogy nemrég még egy füstből álló lidérc izé lebegett előttünk. Körbenéztem, hogy a másik kettőnek hogy ment a harc, ám akkora már ők is végeztek, és elégedetten csúsztatták vissza kardjaikat a tokjukba. Viszont most mással kellett foglalkozni, mégpedig azzal, hogy hogyan is kéne a démon után menni, ugyanis az az egy szem nyamvadt átjáró már bezárult.
Most hogy együtt vagyunk hárman, nem ártana bemutatkozni, bármily ellenszenvesen is viselkedtek eddig. Össze kell most dolgozni, hogy minél hamarabb megoldhassuk a dolgot, és Mayáék nyomára akadjunk.
- Watanabe Yuusuke vagyok, a 10. osztag kapitánya. Örvendek a "szerencsének". - mondtam kissé nyugodtabb hangon, mert nem kéne összeveszni ilyen helyzetben.
Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeket, és rájöttem, hogy igencsak kevés van. Vagy megvárjuk a sötétedést, és szétválva a városban a sikátorokat figyelnénk, hogy hol tűnnek fel ezek a démonok, és támadnak ártatlan emberekre, vagy...elmegyünk Uraharához. Talán Ő tudna segíteni. Az első opció már csak azért sem tetszett, mert akkor szét kéne válnunk, és együtt szerintem erősebbek vagyunk, na meg tudunk egymásnak segíteni, mintha különválnánk, és egymástól távol kellene harcolnunk.
- Szerintem Uraharához el kéne mennünk, hátha tud valamit a dologról. Ti mit gondoltok? - kérdeztem a másik kettőtől. Volt még egy dolog, amit mindenképp meg akartam volna kérdezni, bár szinte biztos voltam benne, de abból csak nem lehet baj, ha rákérdezek.
- Egyébként..jól gondolom, hogy ti mind vaizardok vagytok? - kérdeztem nyíltan, miközben elraktam Aokit a helyére.
- Hát akkor..lassan indulni kéne, mert szorít az idő. - indultam emg Urahara boltja felé, és kérdőn ránéztem a nőre és a férfire, hogy most akkor indulunk e, vagy nem.