Haladtunk, haladtunk, haladgattunk a sötét, és kísértetiesen fénylő barlangban. Még úgy is, hogy Maya kezében fáklya világított, rettentően féltem. Na jó, nem vagyok nyuszi, csak… nem szeretem az ijesztő dolgokat. Már egy ideje mentünk, mikor Maya megtorpant, és előadta nekünk, hogy ő cseppet sem hiszi magát hírónak. Igazából én nem is hittem azt, hiszen még tényleg elég fiatal, és nem olyan tapasztalt, mint én vagy Shio. De azért gondolkodás nélkül beugrani egy ismeretlen átjáróba… Mindegy, egy vigyorral vegyített bólintással jeleztem, hogy részemről minden oké, hiszen mindenki követhet el hibákat… Így hát tovább bandukoltunk a barlangban, amikor hirtelen kialudt a fáklya. Egy kis nyögést hallattam, hiszen sose szerettem a sötétet, főleg nem egy olyan helyen, amit még életemben nem láttam. Szerencsére azonban kintről szűrődött be annyi fény, hogy legalább ki tudjunk mászni a barlangból. Ahogy haladtunk, az orromat egyre többször csapta meg a bűz, ami kintről jött. Valamiért kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy inkább maradnék a barlangban, minthogy kimenjek a szabadba. Végül is csak kimentem, hiszen Maya és Shio rendületlenül előre tartottak, én pedig nem akartam teljesen egyedül bent maradni. Ahogy kiértünk, egy óriási, bűzölgő mocsár jelent meg előttünk.
- Most már értem, hogy miért van ekkora bűz…
Böktem fintorogva gusztustalan mocsárra, amin keresztül egy palló vezetett, a másik oldalon lévő, szépen kidolgozott kőkapuhoz. Egy mély levegőt vettem a szagos levegőből – aminek következtében rosszul lettem –, majd megindultam a másik két lány után. Nem nagy kedvel, de azért megpróbáltam átbotorkálni a nem túl széles, ráadásul kicsit instabil pallón. Remegő lábbal tettem meg az első néhány lépést, amikor morgást hallottam, nem is olyan távolról, majd ezután egy hatalmas, és irtó ronda víziszörny jelent meg előttünk. Egy hatalmas nyekkenéssel jeleztem, hogy nekem ez most nagyon nem jó…
- Ugye… ez most nem komoly?
Pislogtam felváltva a két lányra. A rondaság még nagyon nézett ránk, valószínűleg vagy nem látott még fehér embert, vagy meg egyszerűen csak most kelt fel. Nagyon nem szerettem volna megvárni, míg felébred, így inkább hallgattam Shiora, és elfogadtam a javaslatát.
- Egyet értek! Futás, amíg lehet!
Megpróbáltam minél jobban összeszedni magam, hogy képes legyek ezen az izémicsodán átrohanni. Nem lesz egyszerű dolog, ha egyáltalán át tudunk rajta futni. Hiszen a szörny bármikor ránk támadhat.

*Éppen szólna Masakinak is, hogy talán hatásosabb lenne, ha ütlegelés helyett kidou-val támadna a füstpamacsra - vagy talán saját maga küldene mondjuk egy Souren Soukatsuit szeretetcsomagként a dögnek -, azonban a másik vizard addigra már maga is rájön erre a trükkre.*
- Azt hiszem, fogsz még találkozni velük... Megpróbálhatnál élve elfogni egyet, hátha be tudnád idomítani valami trükkre...
*Mondja rá se nézve Masakira, ugyanis közben inkább zanpakutóját igazítja meg ismét elmélyülten, mintha ez lenne a legfontosabb dolga.*
- Wakahisa Shun...
*Veti oda szintén foghegyről a shinigaminak, amikor meghallja annak bemutatkozását, egy pillanatra rávillantva mogorva tekintetét. Még csak az hiányzott neki, hogy ilyen füstgomolyagokat meg sárgaszemű Azazeleket (akik úgy mellesleg még a szívbajt is ráhozzák lélekenergiájukkal) kergessen naphosszat Karakura elhagyatott sikátoraiban! Ráadásul Masakival és egy kapitánnyal... Merthogy egyedül semmiképpen se akarna menni; épp elég volt, hogy most kiverte a haló veríték a dögök láttán, pedig még a többiek is itt voltak.*
- Hátha tud segíteni, hogyan szedhetnénk össze a többieket, akik beleugrottak abba a baromságba...
*Válaszol Suke kérdésére és meglepő módon egyetért a shinigamival. Ha valaki, akkor Urahara tudhatja, hogy honnan szalajtották ezeket az ismeretlen lényeket...
Shun pedig azt tudja, hogy nem lesz könnyű Masakit is elrángatni a vegyesboltig - és jogosnak is tartja, mert hát ő maga se járkál szívesen arrafelé, különösen néhány mostani szívessége után... Ki kell találnia gyorsan, hogy mivel veszi rá a másik vizardot, tartson velük, hiszen valószínű, hogy már most nekifogott kézzel-lábbal tiltakozni az ötlet ellen.*
- Eh... Ha nem maradsz nyugton és jössz velünk, idehívom a két kétajtós szekrényt, aztán amíg egyikőjük lefog, addig a nagyobbik egy másodperc alatt mozdulatlanná tesz kidou-val...
*Vágja fejbe Masakit, és már kotorja is elő mobilját nadrágzsebéből, a következő pillanatban pedig tárcsázza is a szóban forgó számot, majd megindul az üzlet felé, szeme sarkából figyelve a másik vizard reakcióját. Amikor is szöget üt a fejébe a Yuusukeként bemutatkozó kapitányka - csak nem ilyen keresztnevűekkel akarják újabban feltölteni Seireitei-t? - második kérdése.*
- Honnan a fenéből tudsz rólunk?!
*Villan szúrósan tekintete a shinigami felé, ezzel akaratlanul is elárulva kilétüket.*

Hatalmasat sóhajtottam, már attól féltem, hogy megfulladok tőle, de végülis kiderült hogy mégsem. Hajamat hátradobtam, mert a szemembe lógott, és belenéztem a hidra egyik fejének szemeibe. A hátamon felállt a szőr, és kicsit idegesített, hogy én vagyok a társaságban a legtapasztalatlanabb személy. Aya és Shio is idősebbek, erősebbek, okosabbak nállam... De azért nem hiszem, hogy pont most kellen ezen depresszióznom. Sőt, szinte biztos- mert a hidra egyre élénkebben figyelt minket. Ez csöppet sem javított a kedélyállapotomon: kezem megint a zanpakutuomra tévedt, és igyekeztem megállítani a lábam remegését. Nem volt ez sem annyira súlyos, csak egyszerűen féltem az ismeretlentől - ugyanúgy, mint minden ember. Elővettem egy mentholos cukorkát, és bekaptam. Idegességűzőnek tökéletes- legszívesebben adtam volna Ayáéknak is; de a pillanat nem volt a legmegfelelőbb. Köhögtem egyet, majd kirázott a hideg. Valami annyira zavart... nem a hétfejű, éhesnek tűnő hidrára értem, dehogyis! Azzal már kezdtem megbarátkozni - már amennyire mérsékelten remegő lábaim engedték. Mahamban megint elkezdtem egyik kedvenc dalomat dúdolgatni, szövegét a fejemben mondva, majd sikerült kapcsolnom. Ez így nem jó! Már húztam ki a zanpakutuom, hogy hozzam a formám és megtámadjam a hidrát - mivel ha nem tudok vele mit kezdeni nekimegyek. Eszembe jutott Shio javaslata, mely szerint fusssunk. Ez egészen jó ötletnek tűnt, és már indultam is - hiszen ha én nemlépek, ők sem tudnak. Az első pár lépés megtétele után azonban legnagyobb bánatomra megszólalt a hidra:
- Senki sem juthat át ezen a mocsáron, és a hidrámon, főleg az ilyen kislányok nem, mint ti! - reflexszerűen megálltam, és kérdő tekintettel fordultam felé, miközben a bennem levő feszültség kezdett haraggá alaklulni. Ez nem járja... nekem ne szóljon be senki sem! Már épp egy csípős választ akartam adni neki, amikor is megint megszólalt: - Nincs menekvés! Mind itt fogtok elpusztulni Malaphar haragjától! - ennyi több, mint elég volt nekem. Dühös pillantást vetettem a hidrára, előrántottam a zanpakutuom, de azért még nem estem neki. Inkább közöltem vele a mondanivalóm:
- Kislány a segged lyuka te siokarabetét! Azt hiszed olyan nagymenő vagy?! Különben is, szerinted nem merünk veled kiállni?! - dühöngtem, és látszott rajtam, hogy legszívesebben hozzávágnám a pallót, amin álltunk - szemem szinte szikrákat szórt...

Lassan mindenki legyőzte annak rendje és módja szerint a saját "kis" lidércét és idejét éreztem annak, hogy legalább a legminimálisabb módon bemutatkozzak. Tudattam két társammal a nevemet, erre egy foghegyről kapott rövidke bemutatkozást kaptam, meg egy szép beintést a sráctól, akinek a nevét még mindig nem tudtam. Legalább Shun-ét tudom.
- Szép neved van, RamboKA... - mondtam vigyorogva, a végét jól megnyomva, csak hogy tudassam vele, hogy azért a nevét legalább megmondhatná, ha már nem vagyok neki szimpatikus.
Aztán megosztottam velük azon gondolatom is, hogy talán Urahara tudhat valamit a dolgoról, szóval el kéne hozzá menni, amivel Shun egyet is értett, de a fafejű nem igazán. Nem ismertem a csávót, de abban biztos voltam, hogy még egy olyan makacs ember mint ő, nem igen létezik SSben vagy Karakurában. Szerencsére Shun tudott rá hatni, még ha fenyegetnie is kellett hozzá, de ezt meg is szenvedte szegény, de hát ez van, legalább elértük, amit elakartunk.
Elindultunk a bolt fele, közben próbáltam társalogni, meg ilyesmi, mert mégsem kéne egész végig egymást marni. Békében jobban együtt lehet dolgozni.
- Honnan a fenéből tudsz rólunk?!- kérdezte szúrós szemmel a lány, mikor megkérdeztem tőlük, hogy ők is vaizardok e.
- Most tudtam meg, hogy Maya is az, na meg, egyszerű emberek nem fognak kardot rántani meg villámokat szórni egy lidércre. - fejtettem ki a dolgot. - Egyébként is tudtam rólatok, ha máshonnan nem is, hát a régi feljegyzésekből, néha én is szoktam művelődni, és beleolvasni a régebbi jelentésekbe. - mondtam viccesen.
Közben haladtunk Urahara felé, és égető érzés fogott el, hogy rá kéne gyújtani egy szál cigire, mert ezek után ki tudja, hogy lesz e még alkalmam rá. Zsebemből előkotortam egy jó kis márkás, közepesen erős cigit, és számba helyeztem egy szálat. Eszembe jutott, hogy talán a vaizardok is dohányozhatnak, így megkínáltam őket, hátha.
- Kértek? - kérdeztem tőlük, egyfajta békejobbként odanyújtva a doboz cigit.
További néhány perces baktatás után odaértünk Urahara boltjához. Meglepve vettem észre, hogy a bejáratnál ott állt mindenki, beleértve legelől Uraharát is, aki szélesen legyezte magát és a szokásos arckifejezését felvéve köszöntött minket.
- Ó, mi járatban erre, hölgyem és uraim? - kérdezte az ex-shinigami és beinvitált minket. Nem tudtam, hogy kinek kéne beszélnie, azért gyorsan köszöntem én is, hogy valami okosat mondjak.
- Jó napot Urahara! Kéne a segítsége...akadt egy "kis" gondunk...talán Te tudsz segíteni.- mondtam, miközben beléptem a helyiségbe.
- Milyen ritka látvány, hogy Masaki úrfi és Wakahisa kisasszony együtt dolgoznak, ráadásul Watanabe kapitánnyal közösen... Csak nem kezdenek megbarátkozni a shinigamikkal? - kérdezte megjátszott meglepettséggel.
~ Rasszista...mi az hogy shinigamikkal.. -.-gondoltam magamban, de azért igyekeztem jópofit vágni. Közben megérkezett a tea is, meg a jegyzet füzet is, ahogy láttam, szóval ideje lenne beszámolni a történtekről, de kinek kéne elmesélnie? Odasandítottam a srácra, majd Shunra, és vártam ,hogy történjen valami, max majd én beszámolok, ha ők nem szólalnak meg...

Végre kiértünk a barlang sötét és ijesztő részéből. Igaz, ekkor az volt az első gondolatom, hogy maradtunk volna bent, hiszen egyre büdösebb lett. Nem csodálkoztam volna, ha néhány madár az égből potyogott volna le kiütve, de hát valószínűleg jó messzire elkerülik a helyet. Ahogy tovább haladtunk, megtaláltuk a szag forrását is egy bűzölgő és rotyogó trutymag képében. Egy palló vezetett át a másik oldalra, amin szépen lassan, mindhárman elindultunk. Alig léptünk rá mindhárman, máris egy irtó ronda vízszörny emelkedett ki a lápból. Pár pillanat múlva észre is vett minket, és a hét fejével sorban megvizsgált. A bűztől kezdtem kicsit rosszul lenni, de szerencsére sikerült nem beterítenem aznapi reggelimmel a rondaságot.
- Senki sem juthat át ezen a mocsáron, és a hidrámon, főleg az ilyen kislányok nem, mint ti!
Szólalt meg a víziizé. Hát igazából nem tudtam hova tenni a kislányos részt így tanácstalanul néztem körbe. Néhány pillanatnyi gondolkodás után végül csak leesett, hogy kik is lennének azok a kislányok... Na nem mondom, rendesen bepöccentem a kislányos megjegyzés miatt...
- Nincs menekvés! Mind itt fogtok elpusztulni Malaphar haragjától!
Szólalt meg ismét, amivel sikerült tovább bosszantania. Még hogy Malaizé haragjától fogunk elpusztulni... Ki hallott még ilyet...
- Mégis ki a kislány, vízi rondaság! Nem mondták még hogy moss fogat? Olyan a szájszagod, hogy még egy disznó is megirigyelné!
Alighogy befejeztem az ordítást, a hidra máris felénk csapott három fejével. Mondhatom szép lett, volna ha belezúgnánk a bűzös mocsárba... Még a hideg is kirázott a gondolattól. Épphogy sikerül elugranom a támadástól.
- Hadou 63: Raikouhou!
Lőttem el egy kidout az egyik fejére, miközben próbáltam visszakerülni a pallóra. Időközben a másik lét lányra is figyeltem, bár lehet, hogy nem kéne ennyire aggódnom miattuk, hiszen azért mégiscsak vaizardok, vagy mi... Igaz, Maya még elég friss, de akkor is... Miután sikerült az egyensúlyom visszakapni
- Bakudou 37: Tsuriboshi!
Mondtam az újabb kidou nevét, aminek köszönhetően - ha nem szúrtam el nagyon - három fénysugár szúródott a hidrába, és bénította le őket. Ha ez a kidou sikerült, akkor talán sikerül átjutni a túl oldalra, ahol már nagyobb helyünk lenne a harchoz.

- De, kurvára el fogsz mászni!
*Válaszol dühösen és Masakiéhoz hasonló stílusban a vizardnak, ahogy fejbe vágja, hogy észhez térítse a másikat. A társaikról van szó, és még itt ellenkezik...! Más esetben nem érdekelné Shunt sem a félelmetes lélekenergiájú valamik feltűnése; felőle akár Seireitei-t is megostromolhatják, ha ahhoz van kedvük... Mintha ő túl nagy kedvvel menne a lökött boltoshoz, de nem tehetnek mást - neki talán van épkézláb ötlete...*
- Shiori is ott van, te szerencsétlen, ha nem esett volna le!
*Próbál ezúttal az érzésekre hatni. Ha jól sejti, Masaki és Shiori közt egyébként is több van, mint szobatársi viszony - hátha az ő emlegetésével meg tudja győzni arról, hogy igenis el kell menni Uraharához...*
- Szóv... Aú!
*Folytatná a kioktatást, azonban nem tudja befejezni mondanivalóját, mivel arcát idő előtt egybeépíti Masaki a telefonnal.*
- Azért szóban is elmondhattad volna, hogy fogjam be...
*Dörzsöli fájdalmasan orrát néhány percnyi csendet követően, ugyanis nagyjából ennyi időbe telik, amíg sikerül kiválogatnia mesehősnő módjára az összes nem odaillő fémdarabkát piercingjei közül.*
- De legalább rájött, hogy igazam van...
*Jegyzi meg halkan orra alatt, ahogy tovább battyog a bolt felé. Ezúttal azonban már résen van, és ha újabb beszólása miatt ismét intim közelségbe akarná hozni Masaki az első kezébe akadó tárggyal, remélhetőleg már ki fogja tudni kerülni...*
- Pedig nem igazán látszik rajtad...
*Válaszol Suke szavaira gúnyolódva, és zsebében kotorászni kezd egy szál cigi után. Mintha csak gondolatot olvasott volna a shinigami, ekkor lóbálja meg a dobozt orra előtt. Így hát Shun kapva kap az alkalmon, és határozottan kiránt egy szálat - ha már egyszer felajánlották, nem utasíthatja vissza...*
- Kösz.
*Gyújt rá gyorsan - mielőtt még előző "kedvessége" miatt visszaszerezhetné a kapitány a tulajdonát -, majd ki is fújja a füstöt, sárkányvésetes öngyújtóját visszacsúsztatva farzsebébe. Pont addigra érnek el a vegyesbolthoz, mire elszívja a szálat...*
- Üdv, Kisuke!
*Int felé, miközben eltapossa a csikket, és egyéb szó nélkül belép az épületbe, időben elhajolva Jinta baseballütőjének útjából.*
- Valaki mondja már meg a kölyöknek, hogy a vendégeket nem így szokás köszönteni...
*Villan tekintete mogorván a fiúra. Bent aztán leül a székre, és úgy dönt, ideje előadniuk a szokásos színjátékot - csak azt tudná, mit élvez Urahara abban, hogy a hülyét játssza, pedig mindenki tisztában van azzal, hogy nem egy ártatlan bárányka...*
- Egy nagy lélekenergiájú, furcsa lénnyel futottunk össze nem sokkal ezelőtt... Ami még ráadásul belőlünk is szolgákat akart gyártani, és emiatt ránk uszított egy füstpamacsot, aminek a kidou volt a gyengepontja...
*Kezd bele hadarva a magyarázatba, miközben újfent rágyújt, kivárva a hatásszünetet.*
- Ja, igen... Shiori, Maya és Aya utána mentek valami kapun keresztül... Azazelnek, vagy mi a fenének hívta magát a dög...
*Sorolja fel az infókat látszólag unottan, időnként a teába kortyolva.*

Úgy tűnt, Aya kidoui hatástalanok voltak a szörnyetegre. Ezt nem igazán tudtam mire vélni, hiszen az ő kidoui elég erősek voltak. Vagy talán csak a mágia nem hat a lényre?
- Nincs esélyetek ellenem! A hidrám elpusztíthatatlan! - dühös pislogással ugrottm el a hidra éhesnek tűnő feje elől, ami azt a hatást keltette bennem, hogy ez a dög mosolyog. Vagy legalábbis lenézően szuggerál. Volt, amikor egyszerűen nemvolt kedvem finoman, nőiesen társalogni. Ez is egy ilyen pillanat volt.
- Bazd meg. - összegeztem a véleményemet, majd zanpakutuommal igyekeztem kiszúrni a szemét. - Vakulj meg te dög. - néztem rá morcosan, és Shunpoval táncoltam el előle, majd kilőttem magam a feje felé. Iszonyatos örömmel nyomtam az egyik ujjam a hidra szemébe, és ujjongva léptem olajra. Illetve a levegőre, aztán estem a földre, hogy aztán valamiféle védekezést produkáljak. Ugyanis a szemmegbökött fej dühös, kissé sápítozó ordítást hallatott, és vakon kapott felém.
- Úhúhúúúh... Lehet, hogy a kidouk nem hatnak rá, viszont ha rugdossuk meg bökdössük meg vagdossuk, akkor megpusztul! - hangoztattam lelkesede, és arrébb ugrottam. Aztán megláttam az egyik megemelkedő fejtől a szörny mellkasán valamit. vöröses színe volt, és lüktett. Nagyot néztem rá, még a szemem is összeszűkült. Talán ha valamivel gyorsabb lennék, akkor közelebb tudnék jutni hozzá, és megbökni. Vagy pedig ha elterelném a figyelmét, Shio és Aya megszurkálnák. Akkor talán sikerülne úgy megsebezni a lényt, hogy vége legyen. Kiléptem a bemorculó fej elől, és sikerült egészen jól lépnem - vagyis nem pottyantam bele a vízbe. Elégedett fejjel néztem a harcoló Ayára és Shiora, majd úgy döntöttem, ideje lesz pompásnak nem igazán nevezhető tervemhez hozzáfogni. Remélhetőleg ők is látták azt, amit én, és rájönnek hogy miért kezdek el pattogni össze-vissza.
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! - kiáltottam, és elkaptam a két zanpakutuout. Aztán gyorsan a egyik fej felé léptem, és megvágtam a fejét. Azért nem nevezném nagy sikernek, de legalább felkeltettem az érdeklődését....

A harc utáni kis hadakozás után végre elindultunk Uraharához. Ő biztosan tud a dologról, és valami ötlete is lesz róla. Neki mindig volt ötlete mindenhez, szóval csak Ő tudott nekünk segíteni, mert kitudja, hogy hova lettek Mayáék. Kicsit aggódtam fogadott hugicámért, hogy mi lehet vele, de tudtam, hogy nem kell Őt félteni, remekül megoldja a problémákat, vagy így, vagy úgy. Szóval elindultunk Urahara boltja felé, ám az odaút korántsem alakult úgy, ahogy szerettem volna. Azon gondolkoztam, hogy ha már összehozott a (bal)sors velük, akkor nem ártana békülni, vagy legalábbis nem egymás nyakának ugrani. Zsebemből előkotortam egy doboz cigit, majd megkínáltam a másik kettőt. El is fogadták, ami bizakodásra adott okot. Az út további részét halkan pöfékelve tettük meg, nem esett sok szó közöttünk. Néhány perc múlva odaértünk a bolthorz ahol Urahara és társai már vártak ránk. Bementünk a helyiségbe, ahol teával fogadtak minket. Míg Shun röviden vázolta a helyzetet, Masaki, legalábbis így hívta Urahara, mert nekem nem árulta el még a nevét, ezért nekem továbbra is RamboKA marad, Jintával szórakozott. Míg Shun Uraharával beszélt én a teámat kortyolgattam, és a nemrég történt dolgokon törtem a fejem. Ki lehetett az az alak. Mit akart? Honnan jött? És ami a legfontosabb, hányan voltak vajon még rajta kívül? Nagyon erősnek tűnt, márpedig ha többen is vannak, akkor elég nagy bajba is kerülhetünk. De ez most nem fontos, mielőbb meg kellett találnunk először Mayát, és másik két társát, utána pedig végezni a szörnyekkel. Gondolataimból Urahara hangja rángatott vissza a jelenbe.
- Nos, talán tudok segíteni Önöknek... De természetesen ezért kérnék majd egy-két apróságot a későbbiekben...- Ha jól sejtem, néhány démon látogatta meg a várost, és most a saját dimenziójukban vannak... Azonban már tanulmányoztam az eseteket, és kidolgoztam egy tervet az átjáró megnyitásához, melyen keresztül megtalálhatják a társaikat.... - mondta Urahara kissé hadarva, mintha attól félt volna, hogy holtan esik össze mielőtt befejezhetné mondandóját.
- Szóval démonok. Mi a fenét keresnek itt démonok?! A pokolban a helyük nem? Mit akarnak akkor itt?! - kérdeztem magamtól hangosan. Ám mielőtt bárki is reagálhatott volna rá, Urahara már el is tűnt szemünk elől ám még néhány szót eleresztett felénk.
- Nagyjából fél óra alatt elkészülök a kapuval... Addig csak barátkozzanak össze egymással egy kis békés teázgatás közben...
- Milyen kedves tőled...legalább tud segíteni.- mondtam irónikusan, és a "társaim" felé fordultam. Nem volt annyira ínyemre a dolog, de nem volt más választás, viszont ahogy néztem, nekik is hasonló volt a véleményük a dologról. Oldalra néztem Masaki felé, aki elvolt Jintával, mint a jóllakott napközisek.
- Nem unod még? Épp a világ megmentésén dolgozunk... - mondtam neki, hogy kicsit cukkoljam. - Gyere inkább igyál egy teát, Masaki. - mondtam ezt már nyugodt, csevegő hangon. Nem akartam balhét.
- Szóval, vaizardok mi? - fordultam Shunhoz. - Megértem, ha gyűlölsz engem, minket, hisz elvileg meg kéne öljünk titeket. Ezek azoban ősrégi törvények, amikre szinte senki sem emlékszik, ahogy rátok sem. Nekem pedig nincs okom rá, hogy feldobjalak titeket SSBen. Szóval, ha mással nem is, legalább velem ne bánjatok úgy mint egy piszokkal, ha lehet. - mondtam a lánynak.
- Veled meg nem akarok veszekedni... - mondtam Masakinak. - Vagy viselkedjünk normálisan, vagy kussoljunk be inkább. Egyelőre mindkettőnknek az ismerősei bajban vannak odaát, vagy odalent, vagy akárhol. Velük foglalkozzunk most.- nyújtottam a kezem egy "baráti" kézfogásra a srácnak. Nem sokkal ezután ismét megjelent Urahara, és közölte, hogy az átjáró készen áll, és kövessük a föld alatti terembe. Teám maradékát kiittam, és elindultam az ex-shinigami után, arcmonom eltökéltség mutatkozott, bár kissé tartottam attól, ami az átjáró másik oldalán várt ránk.

Kezdett kicsit idegesíteni, hogy az a hidraizé hallgatott, mint az a bizonyos törpe a fekete hajú kis csajos maszlagban. Már úgy tűnt, hogy megkukult, amikor végre megnyikkant. Mondjuk nem mintha annyira hiányzott volna, hogy beszéljen, főleg nem olyan hangnemben, ahogy... Szemlátomást a kidouk se igazán használtak ellene, hiszen egy karcolást se ejtettek rajta, azonban a rúgások igenis fájtak neki. Mivel nem igazán volt más lehetőség, és én elég gyenge voltam közelharcban, így nyafogtam egy sort Toshi-channak, hogy cseréljen velem helyet.
~ Tooooshiiiii-chaaaaaaaan~~~~! Légyszilégyszilégysziiii~!
~ Nem!
Válaszolta tömören és lényegre törően, miközben nagyokat ásítgatott. Még néhány próbálkozás után végül csak megadta magát, és nagy kegyesen helyet cseréltünk, hogy elintézhesse a hidrát.



- Eh... Ne akard, hogy sushit gyártsak belőled, rohadék.
Hadonásztam zanpakutommal a hidra felé. Ha a kidouk nem használnak, akkor a nyers erő valószínűleg hatással lesz rá. Maya és Shio kitartóan püfölték a hétfejű valamit, és úgy gondoltam, hogy betársulok én is. Egy shunpoval a magasba ugrottam, majd megpördültem, és sarkammal egy hatalmas ütést mértem a szörnyetek orrára, aki fájdalmas üvöltéssel adta tudtunkra, hogy ez igenis fájt neki. Egy újabb fordulattal sikerült visszakeverednem a pallóra. Igaz, majdnem hátra estem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom. Tekintem véletlenül a hidra mellkasára siklott, ahol felfigyeltem egy talán igazán fontos dologra. A mellkasa egy része valamitől vöröslik, vagyis valószínűleg ott helyezkedik el a szíve. És ha tényleg ott van, akkor ott vékonyabb lehet a bőre, így ha sikerülne eltalálnom, akkor vége a játéknak. Látszólag Mayáék is észre vették a vöröslő foltot, ugyanis szabaddá próbálták tenni számomra az utat. Ha jól gondoltam, akkor az a pont sokkal jobban védve van, mint bármilyen másik pontja, így jó ötlet elterelni a figyelmét. De azért mégiscsak hét feje van... Mindenesetre amint sikerült nekik elterelni a figyelmét, azonnal támadásba lendültem, s megpróbáltam zanpakutommal keresztül szúrni a szívét.

- Masaki, legalább egy kis időre függeszd már fel a hülyeségeidet Jintával...
*Dobja a két kérdéses félhez kiskanalát, majd közvetlenül egy darab kockacukrot is, amikor néhány perc után megelégeli kettejük szokásos veszekedését. Bár Masaki kivel nem veszekszik állandóan? Persze Shiorit leszámítva, ami miatt egyre gyanúsabb számára kapcsolatuk - de inkább tőle szokatlan módon magában tartja kérdéseit mostanában... Mintha kezdene toleránsabbá és türelmesebbé válni, biztosan René hatása miatt. Mondjuk ez nem igazán tűnik fel neki ilyenkor...*
- Szóval az elkövetkező évszázadban takarítani fogunk nálad teljesen ingyen?
*Kérdezi Uraharától rezignáltan, majd a tea maradékát is kiissza. Már kezdi megszokni, hogy bármit kérnének is tőle, garantáltan nem lesz ingyen... Hát igen, a város rafkós kufára érti a dolgát. Kezdi megérteni, miért is nem csődölt be még, pedig nem lehet túl nagy forgalma - viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy az összes kulimunkát hozzájuk hasonló szerencsétlen marhákkal végezteti el...
Végül aztán jobbnak látja, ha több megjegyzést nem fűz hozzá, így az asztalra könyököl, majd állát tenyerébe temetve figyeli a bővebb magyarázatot.*
- Elismert avantgárd alkotó lehetnél ilyen rajztudással...
*Szólal meg végül, ahogy elmélázva végigméri a telefirkált fémtáblát. Látszólag nem törődik sokat a magyarázattal, gondolatban viszont megfeszítve azon agyal, mi a fenét is kereshetnének errefelé démonok, ráadásul ilyen erősek. Merthogy ezek a dögök nem csak mezei tisztecskék, abban biztos. Mondjuk nem mintha ismerné a Pokol hivatali felépítését vagy erőviszonyait... Vagy csak játszanának a várossal, mert unatkoznak?
És miért pont nekik kellett észrevenniük őket? Emiatt aztán az utóbbi percek alatt sokadjára szögezi le magában, hogy a legközelebbi hasonló esetet követően majd úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Másik lehetőség szerint pedig ráállítja a témára valamelyik másik vizardot, mialatt ő úgy beveszi magát szobájába, hogy ki se fogják tudni majd onnan robbantani...*
- Fél óra?! És barátkozzak egy shinigamival?!
*Fortyan fel, de szavai csak süket fülekre találnak, mivel dühének alanya addigra már rég eltűnik a helyiségből, és nyomatékosításként tüntetőleg elfordul, hátát mutatva a kapitánynak. De ezt az álláspontot sem tarthatja fent sokáig, mivel ezúttal Jinta vágja fejbe, mellyel kedvesen azt szándékozik Shun tudatára adni, hogy a legjobb lesz, ha tényleg megfogadja Urahara szavait, és megpróbál legalább egy kicsivel kevésbé úgy viselkedni a másikkal szemben, mint akinek éppen a fogát húzza érzéstelenítés nélkül a legszadistább fogorvos.*
- Ja... Csak azt tudnám, miért jön ezzel minden shinigami, akivel találkozok mostanában... Amúgy meg, ha a legkisebb jelét is látnánk, hogy "fel akarsz minket dobni", már rég nem lennél itt.
*Válaszol hanyagul, egyre gyakrabban pillantva az órára, hogy mikor is telik le az a nyavalyás fél óra. Ilyenkor bezzeg olyan lassan telik az idő, hogy rugdosni kellene...*

Nagyon "kellemesen" telt a kényszerű vendégeskedés Uraharánál. Shunnal még csak el lettem volna, ilyen tessék-lássék alapon, de RamboKA nem nagyon hajlott a béke felé. Míg az ex-shinigamira vártunk, nyugodtan szürcsölgettünk teánkat, Masaki meg alkotott valamit Jintáékkal. Próbáltam kapcsolatot teremteni a vaizardokkal, de úgy nézett ki, hogy az évtizedekre, évszázadokra visszanyúló utálat és ellenszenv utamat állta.
Béketűrésemből kezdett kihozni a lány is, csípős megjegyzéseivel, ám vissza kellett magam fognom, elvégre Mayát, és a többieket készültünk megmenteni, tehát békében kellett maradnunk, amennyire a szituáció megengedte.
- Jaj ugyan már! Mintha Ti nem úgy viselkednétek! Nem viccből mondtam azt, amit mondtam. - mondtam kissé indulatosan a lánynak. Lehet, hogy a vaizardok és a shinigamik utálják egymást, ám ha megpróbálnának kicsit belegondolni a dolgokba, lehet, hogy kicsit meg tudnának békélni. Masakival is próbáltam a béke útjára lépni, ám vele még annyit sem értem el, mint Shunnal. Felajánlott jobbomat egyszerűen otthagyta, és elhúzott mint a vadlibák.
- Mindig ilyen ez a Masaki? - kérdeztem tűnődve a vaizardlánytól.
Az elmélkedést azonban abba kellett hagyni, ugyanis megjelent Urahara, és közölte, hogy kész van az átjáró. Mindig is csodáltam az ex-shinigami tudását, és fogalmam sem volt, hogy honnan tud olyan dolgokat, mint például átjárót nyitni egy másik dimenzióba, de tény, hogy képes volt rá.
Szellemes megjegyzésére csak vállvonogatva morgok valamit, hogy igen, valóban tök jó barátok lettünk ez alatt az idő alatt, sőt már meg is hívtak teázni a rejtekhelyükre, mert annyira megkedveltük egymást a vaizardokkal.
Intett, hogy kövessük a föld alatti termébe, ahol már készen volt az átjáró. Kissé bizalmatlanul néztem a két szikla között elhelyezkedő ingatag, kavargó fekete lyukra, mert leginkább arra emlékeztetett. Szívem szerint megkérdeztem volna, hogy biztonságos e a cucc, de inkább csöndben maradtam, és az előttünk álló útra koncentráltam, és elindultam az átjáró fele elsőként, hogy ha már mindenképp túl kell esnem rajta, akkor az minél hamarabb következzen be. Még épp elcsíptem Urahara utolsó mondatát, ami valami instabilitástól szólt, de már nem tudtam visszakérdezni.
- Mit értesz az alatt hogy.... - kezdtem el, ám fejjel előre beleforultam a kavargó izébe, és elkezdtem zuhanni. Kapálóztam, vergődtem a feketeségben, ám semmit nem tudtam tenni. Az erőlködéstől, meg a vergődéstől kezdtem szédülni, és hirtelen elsötétült a világ előttem.
A következő pillanat, amire emlékeztem, hogy dörzsölgetem hátsómat, mert valami keményre estem. A második pillanat, hogy észreveszem Masaki képét közvetlen közelről, a másik oldalon meg Shun lábait, mert egymásra estünk.
- Leszállnátok rólam? Valaki rajt fekszik a lábamon. Masaki, vidd már innen a fejed! - morogtam a többieknek, mivel én voltam legalul, nem tudtam mozogni, csak arra vártam, hogy végre lekászálódjanak rólam.

Shio és Maya ügyesen lefoglalták a Loch Ness-i szörnyutánzatot, így ügyesen sikerült telibe találnom a szívét. A fickó, aki hangját kölcsönözte a hidrának, hangosan felkiáltott, és valószínűleg nem örömében… Egy shunpoval végül sikerült a fölre kerülnöm, így már nem kellett attól félnem, hogy beleesek a trutyiba. Komolyan… nem értem én ezeket a szörnyeket… Miért jobb mocsokban élni, mint egy csinos, tiszta, takaros házikóban?
- Kö… Köszönöm.
Próbáltam értelmesen fogadni Maya túlságosan is nagy lelkesedését. Már szinte éreztem, hogy elfogy a levegő, vagy legalábbis nem kapok eleget. Szép is lett volna, ha ott helyben elájulok… Shioék vonszolhattak volna maguk után. Természetesen azt nem fogadtam volna el, hogy csak úgy ott hagynak egy döglődő vízi szörny társaságában. >.<
Ahogy tovább haladtunk, megérkeztünk a hatalmas bejárathoz, ami már a mocsártól is tisztán látszott. Épp az volt a cél, hogy ezt elérjük, és lám, most előtte állunk. Szinte hozzá se kellett érnünk, és már máris nyílt.
~ Mint valami horrorfilm… ~
Rázott ki a hideg egy pillanatra. Valamiért mindig a frász kerülgetett, ha a horrorfilmek szóba kerültek… Nem is értem, vajon miért...?
~ Csak nem beijedtél egy távirányítós garázsajtótól? ~
Kérdezte Toshi-chan gonoszul kuncogva, amire én természetesen felhúzott orral cammogtam be. Még hogy én megijedtem… Milyen ostobaság… Én ijedek meg, csak van, amitől kicsit jobban félek, mint kéne.
Ahogy beléptünk, egy hatalmas, végeláthatatlan folyosó jelent meg előttünk. Telis-tele volt fáklyákkal, amivel csak még jobban rám hozta a frászt. Már kezdtem tényleg úgy érezni magam, mint egy horrorfilm egyik főszereplője…
- Ööö… Azt hiszem, hogy nekem is zúg kicsit a fülem.
Válaszoltam Shionak. Én is hallottam valami fura hangot, ám az még furcsább volt, hogy egyre hangosabb és hangosabb lett. Mintha közeledett volna. Ebből csak arra lehetett következtetni, hogy nem a fülünk zúg, hanem valami bizony felénk közeledik. Shio példáját követve én is gyorsan a hang irányába fordultam. Lehet, hogy inkább nem kellett volna, hiszen egy hatalmas vasgolyó gurult felénk. A lábaim hirtelen megmerevedtek, és szinte moccanni se tudtam. Egy hatalmas vasdarab tartott felénk… Logikus, hogy szinte összecsináltam magam az ijedségtől.
A félelem csak tetőzött, amikor láttam, hogy a kidou egyáltalán nem hatásos ellene. Nem szeretném palacsintaként leélni a hátralévő életemet. Nem lenne kellemes…
- Ááááá!
Sikítottam, majd a lehető leggyorsabban elkezdtem a másik két lány után futni. Nem sok kellett, hogy behozzam a lemaradásomat. Néhány pillanat múlva, sikerül egy kisebb rést találnunk. Épphogy sikerült rajta kievickélni, ám máris egy tó kellős közepén találtuk magunkat. Kapálózva próbáltam kijutni a felszínre. Sose voltam jó úszó, és eddig ez valahogy nem is igazán érdekelt. Amint hazakerülök, azonnal meg tanulok rendesen úszni! Amint kikerült a fejem a vízből, máris nézelődni kezdtem, de közben erősen koncentráltam arra is, hogy még csak véletlenül se sikerüljön csak úgy elsüllyednem, mint egy megfeneklett hajó. Ahogy nézelődtem, feltűnt, hogy nem is olyan messze tőlünk, egy sziget van, ahol emberek mozgása volt látható. Vagy legalábbis reméltem, hogy emberek. Néhány pillanatnyi nézegetés után végül felismertem őket.
Próbáltam gyors, de mégse halálos iramban úszni, hiszen még normál tempóban is sok vizet nyelnék, nem hogy gyorsban… Shio úgy tűnt, már nagyon ki akart a vízből szabadulni, hiszen shunpoval segített magán. Bátor, ám én mégse mertem megtenni, mert tuti, hogy az első után kiütve kerültem volna a víz felszínére… Így hát békésen uszikáltam a part felé, remélve, hogy nem hagynak ott, egymagam.
Nem éppen úszótehetségemnek köszönhetően, de azért sikerül kikecmeregnem a vízből. Ahogy partot értem, azonnal kiterültem, és lihegve próbáltam magamhoz térni. Nem volt elég a vasgolyó, még itt van ez a tó is, amibe kis híján belefulladtam. Nem azt terveztem a mai napra, hogy egy tóba fogok belefulladni, vagy hogy egy óriási golyó fog a padlóba passzírozni…
Hirtelen köhögő roham tört rám, ami valószínűleg a több liter víz lenyelése miatt lehetett, így megpróbáltam oldalra fordulni, hogy a távozandó víz ne az én ruhámra menjen. Bár igaz, hogy annak már így is mindegy volt. Ahogy ez véget ért, feltápászkodtam, és megpróbáltam nem felborulni.
- Hahó…
Nyögtem kissé kábán, és oxigénhiányosan, aztán eszembe jutott valami…
- Ti mégis hogy kerültök ide? Az hittem, hogy nem tudtatok minket követni azon az alagútizén…

*Két korty tea és bagóból való szippantás közben továbbra is a shinigamival és Masakival zsörtölődik, egyre jobban unva, hogy össze van zárva velük. Bár érdekes lenne látni, ahogy ezek ketten egymásnak esnek. Csakhogy akkor Urahara egyből őt venné elő, miért nem próbálta meg békíteni őket...*
- Valahogy nem szívesen haverkodok olyanokkal, akiknek az lenne a feladata, hogy megöljenek, ha csak meglátnak...
*Veti oda egyre mérgesebben a kapitánynak, és újabb tetemes mennyiségű füstfelhőt fúj ki. Arról ugyan nem szól semmit, hogy tulajdonképpen saját maga ellen beszélt előbb, hiszen Renével kapcsolatban anno pont ez volt a helyzet... És mégis, ahhoz képest, hogy származásuk alapján élet-halál harcot kellene vívniuk, ez nem éppen jellemző viszonyukra...*
- Van, amikor még rosszabb.
*Válaszol ismét, ezúttal már talán kissé higgadtabban, ahogy végigfuttatta gyorsan előző gondolatmenetét magában. Szerencséjükre(?) azonban további meghitt társalgásra már nem jut idő, mivel Urahara idő közben tiszteletét teszi, és bejelenti, kész a várt kapu...
Halkan füttyent egyet, ahogy szembesül a föld alatti teremben lévő, nem túl megnyerő átjáróval. Pár percig habozik - túl jól ismeri már az ex-shinigami találmányait ahhoz, hogy ne bízzon bennük -, majd végül mégis belép az ismeretlenbe. Úgy gondolja, ez még mindig a kisebbik rossz, mintha erőszakkal hajítanák be a sötét átjáróba...
Ami tényleg olyan ingatag, amilyennek be lett harangozva. Első, elfuserált lépésként az ösvény mellé is lép, és orra bukik... Miután azonban nehezen sikerült feltápászkodnia, valaki hátulról rázuhan, ilyen módon magával rántva Shunt is, aki ezúttal már lefejeli az utat, ezúton eszméletét vesztve kis időre.
Fájdalmasan felszisszenve dörzsöli meg fejét végül, ahogy magához tér - bár már igazán hozzászokhatott volna a emlékezet-kimaradásokhoz, hiszen mostanában túl gyakran történik meg vele az ilyesmi... Ahogy gyorsan körülnéz, legelőször is egy nagydarab lábfej kerül látóterébe. Aztán következő pillanatban már azt is érzi, hogy valami igencsak töri a hátát - meg a hasát is. Nagy nehezen sikerül feltápászkodnia, miután lerugdossa magáról az egyértelműen másokhoz tartozó végtagokat.
Ahogy kiropogtatja elgémberedett tagjait, feltűnik neki, hogy egy kis szigeten vannak, valami tó közepén. És a közelben három ismerős alakot vesz észre, akik hamarosan csatlakoznak a szigeti társasághoz...*
- Üdv...
*Kotorászik zsebében egy újabb szál cigi után a nagy újratalálkozásokat figyelve, majd megrökönyödött arccal konstatálja, hogy valahol út közben elhagyta a teljes doboznyit. Remek, már csak ez hiányzott...*