*Továbbra is mozdulatlanul figyelem az eseményeket, többek között azon jelentéktelen oknál fogva, hogy még mindig képtelen vagyok akár csak a kisujjamat is a legkisebb rándulatra bírni. Masaki viszont szokásához híven nem bírja megállni szó nélkül a rideg bánásmódot, amire aztán választ kap kedvenc démonunktól is... Nem mintha sok csodálkoznivaló lenne ezen, elvégre biztos elég forró természetűek lehetnek azok a dögök, méltó versenytársai ilyen téren a vizardnak... Mindig csak ez a fenyegetőzés megy - annyira tipikus. Ezúttal Masakit próbálják megfélemlíteni Shiori felhasználásával, csak annyi a probléma, hogy utóbbi társamat nem igazán olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát asszisztáltatni ilyen utolsó gerinctelenségekhez. Bár arcáról lerí a fájdalom, ahogy ökölbe szorítja kezét Azazel és csinál vele valamit - bele se merek gondolni, mi érezhet épp a lány...
Aztán Azazel mesélni kezd. Hurrá, újabb olyan ellenség, aki meg van győződve arról, hogy érdekelnek a saját kicsinyes ürügyei, amik segítségével bemagyarázza magának, hogy az überklisés "világ leigázása"-haditerv miért is lesz jó mindenkinek... Csak tudnám, miért kezdi el mindenki ilyen ócska indokokkal mentegetni magát - inkább mondanák ki nyíltan, hogy igenis megalomán állatok, akik abban lelik örömüket, ha mindenki mást csicskáztathatnak magukon kívül. Épp ideje lenne, hogy végre egy kis kreativitás szoruljon beléjük; mondjuk lehetne valakinek az a célja, hogy egy hatalmas játszóteret készítsen a világunkból vagy valami ilyesmi, csatlósait pedig nevezhetné például játékkatonáknak. Amikor azonban a démonfejes újra megszólal és "játszani akar" velünk, kis híján elröhögöm magam hangosan. Csak nem gondolatolvasó is a rohadék? Mondanom se kell, hogy fel se tűnik a többi démon türelmetlen mocorgása, míg saját filozofálgatásommal vagyok elfoglalva, meg hát egyébként se tudom szabadon mozgatni a fejemet, hogy lássam, mi történik pontosan annál a kőasztalnál.
Igazság szerint, azt hiszem, örülnöm kellene, hogy méltónak tartják a csapatot arra, hogy ne mészároljanak le minket azonnal, így van esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk rajtuk. Ez már egy jóval szimpatikusabb kliséje a megalomán főgonoszoknak... Az eddigiek alapján már világosan megállapítható, hogy Azazel nincs egy súlycsoportban a Watchmen képregény Adrian Veidt-e, ész és előrelátás tekintetében pedig különösen nem, szóval egyre kevésbé tartok attól, hogy reménytelen lenne az elkövetkezendő küzdelem. Pláne, hogy már mozogni is tudok ismét - amit először észre sem vettem, csak onnan, hogy a többiek megkönnyebbülten kinyújtóztatták végtagjaikat... Ráadásul, ha jól látom, Ayával közösen fogok majd harcolni - a látszat ellenére pedig ő igenis meg tudja védeni magát, nem véletlenül volt a tizenegyedik osztag kapitánya. Jó, persze, azért Toshi ebben biztos jelentős szerepet játszott, de ez most kivételesen csak előnyt jelent...*
- Bankai! Heru no mottomofuchi Fuaia!
*Kiáltom el magamat szinte azonnal, hogy meglátom leendő ellenfelünket. Nem fogom elaprózni a dolgokat, hülye lennék elpazarolni az erőmet, hogy aztán végül ne bírjam fenntartani legerősebb támadásaimat. Ha ez nem használ, még mindig ott a maszkom... Addig is legalább a fémet megpróbálom ráolvasztani a kedves tagra, aki leginkább egy death metal banda lovagi páncélban feszítő frontemberére emlékeztet, ráadásul a többiek valószínűleg nem is tudják, hogy elértem a bankai szintet, szóval az ő reakciójukra szintén kíváncsi vagyok. Nem utolsó sorban pedig pisztolyaimmal meg tudom tartani kettőnk között a minimális távolságot, és hátulról fedezhetem Ayát. Talán mondanom sem kell, hogy nem ezen a helyen szándékozok elpatkolni, pláne nem egy démon keze által. Vagy ha mégis, hát nem fogom könnyen adni a bőrömet...*