River
Arrancar
 
Hozzászólások száma : 106
Age : 46
Tartózkodási hely : Palace of dah Bigboss
Registration date : 2009. Dec. 28.
Hírnév : 18
Karakterinformáció
Rang: Lemezlovas
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (8000/15000)
 |  Tárgy: Eras Vanthor pályázatai Csüt. Júl. 15, 2010 12:10 am | |
| *Hamar rá kellett döbbennem sajnos, hogy egy idő után unalmassá válik az élet arrancarként. Kreativitásom is mintha kezdene csappanni, mert mostanában újra és újra ugyanazokat az elemeket vegyítem bele a művészeti alkotásom folyamatába, ráadásul kezdek kifogyni az értékelhető alapanyagokból is, hiszen akiket igazán érdemes volt leszíjazni kedvenc kínzópadomra, már mind megvoltak. Vagyis majdnem, ugyanis az újonnan Espadává vált Dinnyécske még mindig szorgalmasan menekül előlem, de hogy minek? Egyszer úgyis elkapjuk Carllal, s addig pedig nem más számunkra, mint egy hősiesen tiltakozó, pironkodó szűz, aki próbálja ártatlanságát mentegetni, holott egyértelmű, hogy őt is ugyanúgy érdekli a dolog. Ezzel csak azt éri el, hogy még inkább vágyni fogunk arra, hogy végre húsába marhassunk, s vérében fürödhessünk, s csupán azért, mert jól esik, a belső szerveiből szobadíszeket készíthessünk, hogy végül a saját beleit használva lógathassuk fel egy magas toronyról. De hiába a szépen, aprólékosan eltervezett műveletsor, Dinnyécskét felettébb szapora lábakkal áldotta meg a sors. Pedig esküszöm, hogy őt pillantottam meg az egyik folyosón, de amikor visszakaptam a fejem, csodával határos módon eltűnt onnan, s a fene tudja, hová menekült. Nem értem a tiltakozását, pedig legutóbbi meghívásomkor is direkt ügyeltem arra, hogy ne maradjanak rajtam húscafatok, és még a körmeim alól is kitisztítottam minden vért.
A fejemet csóválva lépek be személyes Elíziumomba, s csalódottan veszem tudomásul, hogy a délután elkezdett boncolásom tárgya már semmivé foszlott. A szíjak a helyükön vannak, nem mozgatták őket, így gyanítom, egyszerűen nem bírta tovább, s az elvérzés és egyéb tortúrák, amiknek kitettem, már sok volt az arrancarnak. Ha pedig az arrancar Végső Pusztulását leli, lélekszemcsékké változik, megakadályozva ezzel az édes nekrofília lehetőségét. Igazán kár érte, bár szerencsére egy fogát még időben eltettem közvetlenül azután, hogy lenyúztam a bőrt a képéről és felvágtam a száját, hogy szebb mosolya legyen. Tekintetem a kis asztalra vetem, ahová a fogat raktam, s meg is találom a trófeát, a rászáradt vér émelyítő illata már messziről felhívja rá a figyelmem. Egyébként ebben az egészben semmi különös nem lenne, hiszen már szaladnék is a befőttes üvegért (ebben tartom az összegyűjtött fogakat), azonban valami határozottan hiányzik a fém tálca és az elektromos minisokkolóm között. Valami felettébb gyanús abban, hogy egyáltalán nem úgy néz ki a szobám, ahogyan azt a legutóbb hagytam. Lehet, hogy az áldozatom még sem halt meg, és még a döglött varjamat is ellopta?
A befőttes üvegről teljesen megfeledkezve kutatok a szobában bármilyen nyom után, ami egy betörésre utalhat. Sikerült elég rossz hírre szert tennem a hobbym által, épp ezért kizártnak tartottam, hogy bárki is önszántából be merészelne jönni ide, természetesen partneremet leszámítva. Zárakkal pedig sosem bajlódtam, a szobám csak belülről zárható, csak hogy ne zavarjanak asztrális utazásaim közepette, hiszen hiába is gyűlölöm bevallani, olyankor teljesen kiszolgáltatott vagyok. Nem kellemes azzal a tudattal élnem, hogy sérthető vagyok, s ha megszerzett ellenségeim tudatában lennének ezzel a gyengeségemmel, valószínűnek tartom, hogy képesek lennének zavaros álmaim közepette végezni velem, én pedig nem hagyom, hogy ilyen könnyen végezzenek velem. A gyengepontom, az egyetlen gyengepontom megmarad a titkom, s inkább hagyom, hogy felemésszen az őrjöngés, mintsem hogy engedjem, hogy valóban kiismerjenek. Az őrültség és a kiszámíthatatlanság a legnagyobb fegyverem, de egy ekkora hátrány nem egy olyan dolog, amit szívesen mások tudtára adok. Csak Carl ismeri ezen képességem, s bár a rólam készült iratokban is szerepel, hogy miféle erőknek vagyok képes parancsolni, azt valahogy elfelejtettem említeni, mennyire kiszolgáltatott vagyok, míg másik énem testét megszállva szerzek információkat Soul Society-ről, és persze Veráról és Kairól.
A kaparászást valahol az ágynak kinevezett, mocskos matracom felől egyből megneszelem, s kezeim pedig egyből megragadnak valami puhát… valami tollasat. Tébolyult vigyorral veszem tudomásul, hogy az a nyamvadt varjú cseppet sem olyan halott, mint amilyennek látszik, hiszen megpróbál a szárnyaival csapkodni, mindezt teljesen feleslegesen. Aztán pedig a szívverése ismét leáll, hiszen érzem az elhaló pulzusát, ám nem most tanultam a szakmát, s nem ez az első furcsa dolog, amivel valaha is találkoztam. A gyomrába mélyen beletapintva pedig meg is tapintok egy apró, kicsi golyót, ami eddig valahogy elkerülte a figyelmem, hisz nem szokásom egy döglött varjút nyomkodni.*
- Nem versz át. - *ragadom meg a szárnyast, s kibontva egy apró, sósavat tartalmazó üvegcsét készülök fejjel lefelé belenyomni a kis vakarcsot, mert mégis mi az, hogy ennyire hülyének néz? Ha eddig is szemtanúja volt mindannak, amit műveltem az Elíziumban, akkor biztos lehet benne, hogy szívfájdalom nélkül képes lennék leperzselni a tollait, s hagynám, hadd marja szét a húsát a vegyszer.
Olybá tűnik, hogy feladta eddigi tervét, miszerint majd hülyére vesz és halottnak tetteti magát, pedig éppen csak hozzáért a kobakja a sósavhoz. Még így is majdnem sikerül beleejtenem, amikor fenyítésemet egy erős csípéssel jutalmazza, kiserkenő vérem pedig próbálom csillapítani azzal, hogy szabaddá vált ujjamat a számba veszem, ezzel megízlelve saját életerőm nedűjét. A legédesebb ambrózia, amit valaha is létrehozott az Univerzum.*
- Hülye kur… akarom mondani, szép kisláááááá~ny… - *kezd bele a további mentegetőzésekbe, amit egy felé suhanó késsel jutalmazok. Ha a fekete tollai képesek lennének elsápadni, most bizonyára varjúból fehér hollóvá változott volna.*
- Biztosan meg tudjuk beszélni, Eras-samaaaaa… Egy oldalon állunk, meg minden! Amúgy szép a szobád, mondtam már?
- Nem. - *adom meg a rideg elutasítást, s következő támadási akciómként hozzávágom a hozzám legközelebb eső tárgyat, ez esetben a foggyűjteményem, a befőttes üveg szilánkokra törésével pedig a száradt vértől vöröskés fogak elárasztják az amúgy műár tisztább és szebb napokat is látott padlót. A nyomorék ezúttal az egyik polcra repül, majd befészkelve magát két könyv közé próbálkozik tovább megbékítésemmel. Ha pedig ez nem lenne elég, úgy tűnik, hogy vannak mások is, akik meg szeretnének békíteni, pedig nem tudom, mikor raktam ki az ajtómra egy „gyere be nyugodtan” táblát. Ma nem kívánok vendégeket fogadni, vagyis mégis, de garantálom, hogy az illető nem fog élve távozni innen. Így aztán szembe is találom magam a legeslegjobb öribarimmal, s megszokott káromkodásáról pedig egyből felismerem, hogy kihez is tartozik a hang*
- "Kusshadj már a rohadt életbe, te büdös fasz! Az ember, már összeadni is képtelen két számot! - *hajít felém egy tudományos számológépet, aminek a kijelzőjén leolvasom a 2+2 bonyolult műveletét, mely bizonyára rengeteg fejtörést okozhat szegénykémnek, kímélnie kéne amúgy is elég gyenge elméjét. Az én fejem viszont kis híján a számológép töri, s most állhatok WTF fejjel a nép előtt, hogy most mi is történik velem, s hogy különben is, hogy merészelt bárki is egy efféle tárgyat hozzám vágni?
A varjú azonban hasznosnak bizonyult, s nagy krákogások közepette támadja be kellemetlen és egyáltalán nem meghívott vendégemet, aki ezáltal egy kisebb csípéssel az orrán gazdagodik, s ha nem húzna el „baszódjon meg ez a fasz varjú, mingyá' kitekerem a belit és fellógatom” kiáltással, bizonyára a szép kis szemecskéi is odalettek volna.*
- Nem bánom, maradhatsz. - *adom meg végül az engedélyt a szárnyas förtelemnek, miután elregéli az érdekfeszítő történetét, miszerint még nagyon régen szökött meg Soul Societyből, majd valamilyen arrancarhoz társult, aki ebben a szobában lakott, amíg meg nem halt. Bár lehet, én öltem meg, mert a leírása az illetőről gyanúsan hasonlít arra a fickóra, akit ebben a szobában találtam, amikor önkényesen beköltöztem, de nem volt kedvem várni addig, amíg szereznek nekem egy másik szobát. A fene tudja, elég régen volt különben is.*
- Első szabály… Szólíts Úrnőnek. Második szabály, ami ebben a szobában történik, az mind titok, s ha véletlen kiszivárogna valami, akkor intézkedek arról, hogy örökké halott legyél. Harmadik szabály, ha így nyújtom a lábam, köteles vagy alázatod jeléül lábat csókolni nekem. Negyedik szabály… - *adom ki szorgalmasan a parancsokat, bár igencsak felvonom a szemöldököm, amikor Vili – utólag megtudtam a kis szaros porbafingó nevét – megint a k betűs szóval kezdte a megnevezésem. Lesz mit nevelnem rajta, ha szeretne életben maradni. Még szerencse, hogy ezzel ő is tisztában van.*
Név: William
Kaszt: Módosított lélek
Felszerelés: tollak, csőr, karmok xD
Képessége: képes halottnak tettetni magát
Kinézet: Egy kicsit kopott tollú és megviselt varjú
Jellem: szemtelen, pimasz, de féli „gazdáját”, épp ezért nem mer nyilvánosan ellent mondani neki. Magában „hülye kurvának” nevezi őt. Soul Societyt ellenségének tartja, amiért megpróbáltak vele végezni pirula korában.
|
|
Szegény Hrafni... Sajnálom, amiért az a varjú megcsípte az orrát... :/ No mindegy, lényeg, hogy a pályázatod szép, és természetesen elfogadom. ^^