Halk sóhaj kíséretében nyugtázom magamban, hogy eme szedett-vetett banda tagjai között, ámbár kialakul néha egy-egy konfliktus, ha ilyen helyzetekbe kerülünk a csapatmunkánk kitűnő. A sérülések száma minimális és eddig úgy tűnik, hogy méregbe mártva se voltak az életünkre törő nyílvesszők. Tarkómat megvakarva sikeresnek könyveltem el ezt az orvtámadás hárítását, ám a Yuu akciója által okozott repedés egyfajta láncreakciót indított be, s az egész folyóson végigfutott. Minden lélekenergiámat összeszedve egy Shupoval átszökkentem a terem másik végébe, ahol néhány megtisztított járat és Vendel fogadott. Balomat ökölbe szorítva gondolkoztam el azon, hogy milyen kis távolságot voltam képes megtenni egy olyan Villámlépéssel, mely során szinte minden lélekerőmet meglovagoltam. A veszély rövid időre elmúlt, így időm nyílt felmérni társaim állapotát, s megdöbbenve kell észrevennem, hogy Yuke, illetve a hatodik osztag kapitánya, Hitoshi sincs a köreinkben. Egészen biztos, hogy Ők a mélybe zuhantak. Gondolatmenetemnek végül az vet véget, hogy megpillantom támadóinkat, mivel a Vezetőnk előbbi technikájának köszönhetően a lőrések tarkította fal most már semmivé lett. Minket vesznek célba, s megfeszítik a primitív lőfegyver húrját. Hitomi kapcsol a leggyorsabban, s támadásával egyszerre hárommal végez, míg Yuu-val szinte egyszerre lendülök neki, s szelem ketté az egyiket. Társaságunk többi tagja is harcba bocsátkozik, ami rövidesen véget is ért. Ellenfeleink csak orvmódon voltak képesek veszélyt jelenteni ránk, szemtől szemben rendkívül gyengéknek bizonyultak. A gyorsabb haladás érdekében Yuu parancsára kettéválunk, s míg Engem maga mellé rendel, addig Sukét Hitomi mellé küldi. Örültem, hogy így lettünk elosztva, mivel a Daitenshiből leginkább Yuu-t ismerem, hisz’ a többiekkel eddig csak a gyűlésen találkoztam. Sőt, Hitomit most látom először. Kellő óvatossággal indulunk el a Mi járatunkon, melynek mennyezete egyre alacsonyabb lesz, ahogy egyre beljebb megyünk. A plafon végül már oly’ közel került hozzánk, hogy kénytelenek vagyunk kúszva tovább menni. Lehasalva a mocsokba kezdem el alkalmazni a Shinigami Akadémián tanult módszert, s közben azon kezdek elgondolkozni, hogy miért pont Nekem kell itt hevernem a mocsokban, hisz’ hetekkel ezelőtt még csak a Sors Dárdájáról se tudtam senkit, s nyugodt, gondtalan életet élhettem Zekka mellett, kivel már több mint egy fél éve együtt vagyok. Az előttem mászó Vaizard az oka, legszívesebben itt, helyben végeznék Vele! Ha Ő nem lenne, akkor semmi se változott volna, még most is olyan boldogan élhetnék, mint azelőtt. Íriszeim kísérteties fényben kezdenek izzani, amint arra gondolok, hogyha kikerülünk eme szűk folyosóból, a férfit, aki megkeserítette az életemet egy mozdulattal megszabadítom a fejétől. Eközben fejemet a menetirány felé fordítva megpillantom a fényt, amely’ azt jelzi, hogy itt az idő, most kell megsemmisítenem a Daitenshi vezetőjét. Ám ahogyan egyre közelebb került hozzám az alagút kijáratában megcsillanó fény, úgy enyészett el a Yuu iránt érzett dühöm. Rá kellett jönnöm, hogy sokat köszönhetek Neki, s a Vele való találkozás előtt egyáltalán nem volt annyira boldog az életem, mint az előbb hittem. Valóban mindenem meg volt, egy valamit leszámítva; az izgalmat. És ez megváltozott a renegát Shinigaminak hála. Ezen gondolkozva mászok ki a sírboltokkal teli terembe, ahol nem voltunk egyedül, az nemrégiben lemészárolt lényekkel megegyező teremtmények fogadtak minket. Halvány mosoly jelenik meg ajkaimon, hiszen ezek az előbb sokkal többen voltak, még se voltak képesek ártani nekünk, akkor most mit fognak tenni? Rövidesen meg is kapom a választ, mivel az egyik meglepően könnyedén szorít a falhoz, s a kezében lévő pengével a nyakam felé döf. Jobbommal még épp’ időben kapom el a csuklóját, ezzel hárítva a szúrást, ám Ő a szabad kezével a nyakamat kezdi el szorítani. Yuu szavaiból ítélve neki is hasonló problémái akadhattak, mint Nekem, így valószínűleg Ő sem fog tudni nekem segíteni, egyedül kell megoldanom. Elkeseredve próbálom meg kihámozni magamat hatalmas keze fogságából, ám képtelen vagyok akkora erőt kifejteni, hogy ezt megtehessem. Minden elveszni látszik, ám ekkor felfigyelek valamire; ezek a gnómok szinte nem rendelkeznek lélekenergiával. Bal kezemet Lélekölőm markolatára csúsztatom, s kihúzom a sayájából.
- Yuu, kérlek ne nézz ide egy kicsit. – szólok alig hallható hangon a társamnak, akinek szinte biztos, hogy jobb dolga van, mint az Én harcomat figyelni, de kénytelen voltam biztosra menni. - Kagayaki, Kyūsen Shichiyō… - nyögöm ki, mire a támadóm engedni kezd a szorításából. Tervem tökéletesen beválik, a hipnózisom alá került, s most már nem több egyszerű sakkbábunál az Én játékteremen. Újdonsült követőmet a hozzám legközelebb lévő fajtársára uszítom és reménykedem benne, hogy mindketten belehalnak a csatába. Eközben Én az egyik falatozó szörnyeteg felé lépek, s pengémet a magasba emelve véget vetek földi életének. Tekintetemet a még mindig csatározó gnómokra fordítom, akik látszólag már teljesen kifáradtak, ám az erejük egyenlőségének hála csak nem jutnak dűlőre. Végül egy lomha Villámtánccal Én vetek véget ennek a nevetséges harcnak, s kardomat megforgatva az egyik szívében, az Én irányításom alatt álló egyedre pillantok. Lélek tükreim jéghidegen adják ki neki a parancsot, s pengéjét a torkának szegezve egy könnyed mozdulattal végez magával.
- Ha tudsz, sohase bocsáss meg Nekem… - adom fel neki a végső kenetet, majd Zanpakutoumat kihúzva az üres testből, egy nemtörődöm mozdulattal a levegőbe suhintok Vele, ezzel ugyan nem tökéletesen, de megtisztítva a vértől. Yuu kérdését hallva a férfira pillantok, majd végig simítom a nyakamat, amit az előbb még az egyik prédám szorított.
- Igen. És a Te karoddal mi a helyzet? – kérdeztem, s eközben egy intéssel jeleztem neki, hogy Én most nem gyújtanék rá. Miután Ő rágyújtott, a kulacsom meglötyögtetésével kiderítem, hogy még van-e az említett tárolóban víz. – Ugyan nem tudjuk tökéletesen lekezelni, de legalább mosd le a sebet és kösd be. Szerintem senki se örülne, hogyha hagynám a vezetőnket elvérezni. – nyújtom át neki a kulacsot és miután ezzel is elkészülünk, a csigalépcső felé vesszük az irányt.

Fogalmam sincs, hogy mit akar Hitomi, vagy mire készül, de abból az arckifejezésből, abból a leplezetlen bizalmatlanságról, utálatról egyből világossá válik, hogy semmi jót. Meg sem lepődök igazából. Nyilván a kezdetek óta erre ment ki a játék, hogy ha már bekerült a Daitenshibe, annyi borsot tör az orrom alá, amennyit csak tud. Úgy tűnik, hogy ezzel már nem elégszik meg, és most, hogy lett egy kis játékszere, magasabb szintre szeretné vinni a kis "játékát". Csakhogy megfeledkezik róla, hogy kivel áll szemben. Én nem egy kis hátulgombolós ötödik tiszt vagyok valamelyik utolsó kis osztagból, hanem a 10. osztag kapitánya, és egyben a Seireitei egyik legerősebb tagja. Velem nem lehet elbánni ennyivel...jóval több kell ahhoz, hogy ledöntsenek a lábamról. Mégis, valami folyton azt suttogja a fülembe, hogy vigyázzak vele, mert nem átlagos ember. Ember...mik ők hozzám képest? Pondrók. Én jobb vagyok náluk, a közelembe sem érnek. Szánalmas kis teremtmények, aki kegymás gyilkolásával foglalják el magukat, és míg egymással vannak elfoglalva, észre sem veszik, hogy egy náluk sokkal hatalmasabb erő fogja porrá zúzni mindannyiukat. Lehet jobb is. Lehet jobb lenne a világ nélkülük...nagyon sok felesleges munkát spórolnának meg nekem, és minden más shinigaminak is. Nem kellene nap mint nap a hülyébbnél hülyébb kis apró dolgaikkal foglalkoznunk, és nyugodtabb életet élhetnénk. Persze segítene a dolgon az is, ha Aizen hirtelen feldobná a talpát, vagy kinyírnák a szolgái, esetleg valami ilyesmi..
A Lány hangneme engem is kezd kihozni a sodromból egyre jobban. Nincs tisztában a helyzetével, a rangjával és az erejével. Meglehet, hogy jelentősen le van csökkentve az energiám ezen a helyen, de még így is tudok kellemetlen meglepetéseket okozni. Hitomi meg mint mondtam, egyszerű halandó ember. Egy a sok közül..
- Láttam már jobbat is... - vonom meg a vállam a provokáló szavakra, majd vetek egy pillantást Lélekölőm markolatára. Ennél szebb kard nincs a világon. Persze minden shinigaminak a saját pengéje a legszebb, de egy jég alapú zanpakutuonál nincs jobb. Praktikus, és nem utolsó sorban halálos. Ez jelen pillanatban így nem teljesen igaz, mivel a Lány az elektromosságot tudja kontrollálni, aminek következtében nem kis mennyiségű hő szabadul fel, ami kissé megnehezíti a dolgomat. Csak nehogy elbízza magát. A jég, amit megidézek Aoki által, nem az a hétköznapi értelemben vett átlagos jég, hanem annak egy jóval erősebb, masszívabb, ellenállóbb fajtája. Jóval több kell neki, mint egy frigóból kiszedett jégkockának.
Na de mindegy, remélem nem fog kiderülni, hogy melyikünk van jobb helyzetben, mivel sem a hely, sem az időpont nem alkalmas most egy death match lebonyolításához, minden esetre jobb lesz, ha rajta tartom a szemem, mivel nem bízom benne, és lehet, hogy egy óvatlan pillanatban ellenem fordul.
Hitetlenkedő pillantással nézek rá, mikor elmegy mellettem, és úgy néz rám, mintha meg akarnám ölni. Most, hogy jobban belegondolok, miért ne? Sosem derülne ki, ha mondjuk véletlenül átvágom a testét a kardommal, vagy valami ilyesmi. Amit Yuu-chan nem tud, az nem fáj neki. Minden probléma nélkül el tudnám vele hitetni, hogy az utolsó pillanatban érkeztem, és már nem tudtam a Lányon segíteni...
Amúgy sem néz ki úgy, mint aki olyan magabiztosan, profi módon tudna vívni. Igazából azt sem néztem ki Hitomiból, hogy normálisan meg tud fogni egy kardot, de hát ez a meglepetések napja, úgy tűnik. Nyugodt arckifejezéssel ugyan, de harcra kész állapotban, kezemet továbbra is Aoki markolatán tartva követem a Lányt a lépcsőn lefelé, közben fohászkodom, hogy jöjjön valami csapda, vagy kivédhetetlen támadás, ami örökre megszabadít minket a Doktornőtől. Nem segít a helyzeten az sem, hogy Hitomi folyton rajtam tartja a szemét. Utálom, ha valaki ezt csinálja, és lassacskán kezdek kijönni a sodromból. Pont időben értünk le a lépcső aljára, mivel nem kell folyton a Lányra néznem, hanem körbehordozhatom a tekintetem a helyen, ahova érkeztünk. Nem sok mozgástér van sajnos, mivel egy tó eléggé leszűkíti a helyet. Kicsit meglepő látni egy komplett tavat egy elvileg több ezer éves ősi épületben, de úgy tűnik, hogy az extrákra is adtak a tervezők, mikor építették.
Imáim mintha csak meghallgattattak volna, mivel hirtelen szárnyas szörnyetegek kerülnek elő a semmiből, és szabályosan elárasztanak minket. Időm sincs reagálni, olyan gyorsan történt az egész, így a legelső szárnyas szörnytől be is szerzek egy szép hosszú, és mély vágást az arcom jobb oldalára. A következőnek már nem sikerül kivájni a szemem, ugyanis teste kétfelé válik, mielőtt felfoghatná, hogy mi is történik vele. Remélem Hitomi is boldogul velük, hisz már van kardja, meg minden, bár nem könnyeztetne meg, ha véletlenül elhalálozna a harc közben. Nyilván Ő is hasonlóképp gondolkozik rólam. Azonban most nincs idő ilyen gyerekes dolgokon tépelődni, mivel több tucatnyian szeretnének apró darabora tépni, és nem szeretném nekik megadni ezt az örömöt. Bár az arcomon végighúzódó vágás éget, és fáj, nem olyan súlyos, hogy ez akadályozni tudna a harcban. A hatékony kardforgatásomnak köszönhetően szép lassan elkezdenek fogyni a lények. Kezdek kicsit fellélegezni, hogy talán vége, mikor egy újabb adag jön. Bár ez már nem olyan intenzív, mint az előző, mégis belehalhat az ember, ha nem figyel kellőképpen. Épp egy byakuray-t eresztek el egy szárnyas bestiára, mikor bal kezem hirtelen elzsibbad. Először azt hiszem, hogy az előzőleg elküldött kidoum sült el balul, és visszanyalt a fagyi, emiatt történt a fail, de mikor oldalra nézek és meglátom Hitomi arcát, egyből világossá válik minden. Direkt kivárta az alkalmat, mikor nem figyelek oda, és orvul hátba támad. Nem is tudom mit vártam tőle. Még napirendre sem térek az előző dolog fölött, a Lány már mellettem jelenik meg, és kirúgja a lábamat, minek következtében igencsak gyorsan kezdek el közeledni a tó vize felé. Sajnos ez az egész olyan váratlanul ért, hogy esélyem sem volt védekezni. Szinte látom a Lány arcán, hogy mi fog következni, miután vizet értem, ezért valamit ki kell találnom nagyon gyorsan. Sajnos nem tudok semmi épkézláb védekezést előhozni egy ilyen nagyságú elektromos támadással szemben, így az esély jogán egy Enkosent elmormolok magamban, és reménykedek, hogy elég lélekenergiát fektettem bele ahhoz, hogy megvédjen. Sajnos sikerül magam elszámítanom, mivel az elektromosság úgy üt meg, mint mikor valakit váratlanul tarkón vágnak egy üres sörösüveggel. Fogaim úgy koccannak össze, hogy egy pillanatig azt hiszem, hogy jópártól kénytelen vagyok búcsút venni. Testem pedig úgy rándul össze, hogy azt hiszem, itt a vég. Még így is megrázó élményben van részem, hogy Enkosent használok. Bele se merek gondolni, mi sült volna ki ebből, ha nem. A dolog viszonylag hamar lezajlik, hisz Hitomi nyilván úgy gondolja, hogy ennyivel végezni tudott velem. De mint mondtam, nem olyan könnyű engem eltenni láb alól, és azt most meg is fogom neki tanítani. Az agyamban egyre jobban megy fel a pumpa, hogy egy ilyen kis szánalmas ribanc hogy mert egyeltalán kezet emelni rám, nemhogy így elbánni velem. A még megmaradt lélekenergiámat felhasználva el fogom söpörni ezt a kis pondrót, és egyedül fogom folytatni a küldetést!
Egy shunpot használva robbanásszerűen török ki a vízből, majd tekintetemmel megkeresem a Lányt, és egy szempillantás alatt elküldök felé egy Rikujyoukourou-t. Mivel Hitomi nem számít rá, hogy ezek után még egyeltalán mozogni képes vagyok, így akcióm sikerrel is jár és a Lány néhány másodperc múlva már mozdulatlanul hever a földhöz láncolva. Nagyokat fújtatva érek földet, még mindig érzem a Nő előző kis akciójának az utóhatását.
- Te hülye kis ribanc...mégis mit gondoltál..? Búcsúzz el az életedtől! - döntöm fejem oldalra és kezdek el röhögni Hitomin. Kedvem lenne egy isteneset beletaposni a fejébe most, hogy gyakorlatilag azt csinálok vele, amit akarok, de ráérek még. Eddig ő játszott velem, most én következem. Nagyon rég húztak fel ennyire. Talán még Erasnak sem sikerült ennyire kihozni a sodromból, bár az sem volt semmi. Nagyon nagy erőfeszítésembe telik az, hogy öljem meg azonnali hatállyal Hitomit. Pedig meg fog halni..hamarosan. Szép lassan, ráérősen, bár kissé bicegve indulok el felé. Akármekkora hatalmam is van a Seireiteibe, be kell látnom, nagyon megviselt az áramütés az előbb, mégis, annak a tudatában, hogy most revansot vehetek, valahogy nem tűnik megerőltetőnek a mozgás. Ahogy a Lány elé érek, szép lassan előhúzom sayájából Aokit, közben kárörvendően nézek Hitomira.
- Rossz emberrel húztál újat, ember! Utolsó kívánság? - az "ember" szót igencsak megnyomom, hogy érzékeltessem a kettőnk közti hatalmas különbséget. Igen, most nagyképű, és dölyfös vagyok, aki büszke arra, hogy hatalma van, és ki is használja azt!
Szép lassan felemelem Zanpakutom, hogy lesújtsak fele pontosan Hitomi nyakára. Egy szép, művészi vágás. Talán nem is fogja érezni, nem úgy, mint én az előbb. Már ezzel is szívességet teszek neki. Azonban, ahogy egyre magasabbra emelem Aokit, egyre csak befurakodik egy gondolat a fejembe, hogy miért is kéne nekem megölnöm a Lányt? Hisz egy csapatban vagyunk. Együtt harcoltunk egész eddig, és nem rég bocsánatot is kért tőlem, amiért olyan bunkó volt még a lakásán. Ugyanakkor pár perce még meg akart ölni! A vesztemet akarta, és most itt az alkalom, hogy revansot vegyek.
Lélekölőm hangos puffanással ér földet, ezzel egy időben a tenyerem pedig hatalmas csattanással csapódik be Hitomi arcába, akinek talán még a szája is felreped. Én nem vagyok olyan mint Ő! Nem fogom megölni, kell a szervezetnek...majd esetleg a küldetés után végzek vele, ha már nincs rá szükség...a pofont pedig megérdemelte az előző húzásáért. Mélyeket sóhajtok, majd úgy döntök, hogy nincs értelme tovább fogva tartani a Lányt, ezért feloldom a kidou hatását, és leülök az egyik közeli kőre, hogy kicsit kifújjam magam.
- Tűnj a szemem elől. - szólok oda neki, majd oldalra fordítom a fejem, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, és kiköpök a földre. Nagyon remélem, hogy mihamarabb eltűnik a közelemből, mert lehet, hogy meggondolom magam, és akkor nem fogok megállni félúton...

Meg kell mondjam, hogy egyeltalán nem úgy ment eddig végbe ez a küldetés, mint ahogy elgondoltam, vagy szerettem volna. Gyakorlatilag minden az ellentétesen következett be, és még véletlenül sem úgy, hogy az kedvező legyen számunkra. Elég ha körülnézek a mostani helyen, ahol tartózkodom, és egyből felsejlik bennem az az érzés, ami eddig szinte teljesen idegen volt tőlem. Az elkeseredettség. Itt állok egy barlang közepén, nem messze a tó partjától, Hitomi előttem tartózkodik a földön, kissé megszédülve a pofontól, amit az előbb kapott, körbe-körbe pedig ezek az ocsmány, undorító, visszataszító lények, akiknek egyetlen céljuk van: végezni velünk. Ez a hely el van átkozva. Alattomos mágiájával egymás ellen fordít minket, az eddigi barátokból ellenségek lesznek, sőt, mit több, halálos ellenségek. Tekintetem körbehordozom a teremben, ahol még mindig hemzsegnek ezek az izék, és próbálnak minél hathatósabban kárt okozni bennünk, eredménytelenül. Legalábbis engem nem sikerül elérniük, az időközben aktivált pajzs kidou miatt, amiről úgy pattannak le, mint egy gumilabda a falól. Engem meg véd, az a lényeg, Hitomi meg le van szarva. Kis ribanc...hálás lehet, hogy ezek után még életben van, és lélegzik. Nem minden shinigami gondolta meg volna magát félúton.
Még egy utolsó pillantást vetek a Lányra, mielőtt ott hagynám a barlang közepén, aki ezt ez jól irányzott köpéssel "hálálja meg". Shinigami egyenruhám ujjával kitörlöm a szememből a vérrel keveredett nyálat, majd egy utolsó hosszú pillanatig Hitomi szemébe nézek, majd sarkon fordulok, és a sorsára hagyom. Nem érdekel,hogy mi lesz vele. Sőt, hálás lennék a szárnyas förtelmeknek, ha sikerülne széttépniük a Nőt. Az iránta eddig érzett némi pozitív gondolatok most eltűntek, örökre, megmásíthatatlanul. Nem hinném, hogy valaha is beszélő viszonyban leszünk ezek után, sőt, valószínű, hogy ha a jövőben találkozunk valahol egymással, onnan csak egyikünk fog visszatérni, ahogy azt Hitomi is mondta az előbb. Halk szusszanással engedem ki a levegőt, ahogy megszüntetem az Enkosent. Be kell látnom, hogy ebben a harcban igencsak hátrányban vagyok. Az előző kis csetepaténk az Esperrel nagyon leszívta a lélekenergiámat, és az igazat megvallva, nem sok erőm maradt már. A mozogni is csak erőlködéssel tudok már, a lábaim is egyre jobban fájnak, illetve az elektrosokk is megviselt, hiába védte le a nagy részét a pajzs kidou. Nem vagyok rózsás helyzetben, de nem tehetek mást, minthogy megpróbálok kijutni innen, vagy legalábbis megtalálni Yuu-chanékat. Hallom, ahogy Hitomi távozik azon a kőajtón, amin eredetileg ketten kellett volna átmennünk, egymás mellett, mint társak, egymás oldalán. Ez már csak egy illúzió, fölösleges azon gondolkodom, hogy valaha is jóban leszünk. Inkább azon kéne járatnom az agya, hogy hogyan jutok ki ebből a barlangból, lehetőleg élve, egy darabban. Felmérve a terepet sajnos be kell látnom, hogy nincs más kiút, mint az az ajtó, amin az Esper is távozott. Egy hanyag suhintással kétfelé vágok egy szárnyas kis bestiát, majd a felém tartó kisebb csoportot elevenen megsütöm egy haiennel, viszont túlzott magabiztosságom majdnem a szemembe kerül, mikor az utolsó pillanatban sikerül elhajolnom egy oldalról érkező éles karmokkal felszerelt aszott kéz mancs elől. Így is sikerül az arcom másik oldalára (is) beszereznem egy szép hosszú vágást, amit egy szisszenéssel le is reagálok. Megfordul a fejemben, hogy aktiválni kéne a bankaiomat, de erről egyből le is teszek, hisz ha ennyire visszafogja az erőnket ez a hely, akkor valószínűleg elő sem tudnám hívni Aoki bankai formáját egyrészt, másrészt nem férne el ebben a barlangban, és az egész kóceráj összedőlését eredményezné valószínűleg, ha megjelenne egy tizenöt méter magas sárkány. Harmadrészt pedig, nincs elég erőm hozzá. Sokat kivettek belőlem az eddigi harcok, és ha kelletlenül is de be kell valljam magamnak, hogy le vagyok gyengülve. Ha nem is annyira, mint a felső emeleten, de még mindig szivárog a vér a lábamból és ha nem csinálok gyorsan valamit, el fogok ájulni a vérveszteségtől, ami egyenes út a halálhoz.
is idő múlva realizálódik bennem, hogy túlerőben vannak ezek a lények, és nem tudom felvenni velük a harcot. Sürgősen le kell lépnem erről a helyről, és nincs más út sajnos mint az, amelyen Hitomi is elhagyta a barlangot. Bármennyire is büszke, és önfejű vagyok, nem maradhatok itt, távoznom kell azon az ajtón. Remélem, hogy nem fogok összefutni a Lánnyal újra, bár ki tudja. Lehet, hogy már rég halott, mert belesétált valami csapdába, amit nem vett észre az idegtől. Kétségkívül én lennék a leghálásabb ennek a komplexumnak, ha ez megtörténne. Hátrálva elindulok az ajtó felé, zanpakutom magam elé tartva, és szépen araszolgatok az ajtó fele, közben pedig hárítom a felém érkező támadásokat. Már látható közelségben van az átjáró, és igyekeznék, hogy minél előbb átléphessek rajta, mikor megpillantok egy furcsa lényt az ajtó előtt. Fogalmam sincs hogy honnan, de nagyon ismerősnek tűnik. Nem is, inkább úgy érzem, mintha minket több évezrednyi ismeretség kötne össze, több emberöltőnyi közös múltunk lenne, mint egy régi ismerős. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy most látom életemben először. Igazából meg sem kéne lepődnöm...lehet, hogy ez is csak a hely egy trükkje az elmémmel, nem több, mint egy illúzió, csak hogy összezavarhasson, és eltehessen láb alól. Úgy tűnik, hogy a utóbbi érvényesül, ráadásul szó szerint, hiszen hirtelen zuhanni kezdek. Rémülettől elkerekedő szemekkel próbálok keresni valami kapaszkodót, ám a gödör fala tükörsima, nincs rajta semmi, amibe belekapaszkodhatnék. A földet érés nem valami kellemes, valószínűleg egy-két bordám el is tört, viszont az jobban zavar, hogy lent a teljes sötétség fogad. Tapogatózva próbálom kivenni, hogy hol lehet a gödör széle, ám hátam a fal helyett valami egészen mással találkozik. Valami nagyon éles és hegyes dologgal, ami belemélyedt a lapockámba. Elcsigázottan ordítok fel a hirtelen rám törő fájdalomtól, majd néhány pillanat múlva érzem is, ahogy hátamat ellepi a saját vérem. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, így gyorsan úgy döntök, hogy először fényt kell kreálnom, hogy lássam, mivel van dolgom. Egy apró kidou elvégzése után bal tenyeremben apró fénycsóva jelenik meg, ami elég fényt biztosít ahhoz, hogy bevilágítsa a környezetet. Lehet nem kellett volna, mivel a fény egy újabb, és még az előzőeknél is veszélyesebb, és ocsmányabb lényre vetül. Apró szusszanásokkal jelzem, hogy egyeltalán nincs ínyemre a dolog. Gyorsan végeznem kell a szörnnyel, de hiába támadok felé, hihetetlenül gyors mozgásának köszönhetően rendre eltáncol támadásaim elől, és mikor csak lehetősége van, megérint a csápjaival, ami iszonyatos fájdalmat okoz. Lehet méreg van a csápokban, lehet nem, nem is érdekel, lényeg, hogy gyorsan ki kell véreztetnem ezt a valamit. Az idő ellenem dolgozik sajnos. Látásom néha-néha már homályos, és mozgásom is lelassult. Újfent be kell látnom, hogy vesztes helyzetben vagyok. Egyetlen lehetőségem van csak, hogy utolsó tartalékaimat is bevetve aktiváljam shikaiomat, és azzal végezzek a szörnnyel. Ennek megfelelően el is végzem a dolgot, bár egy ponton úgy tűnik, hogy nem sikerül aktiválnom a shikaiom, mivel annyira ki vagyok merülve, hogy már az is fizikai fájdalmat okoz. Végül néhány másodperc után kezemben érzem jégcsapkardom jellegzetes, megnyugtatóan hideg markolatát, és némiképp a gondolataim, látásom is kitisztul. Még így is hihetetlenül gyors a lény, de már valamennyire le tudom követni, és mikor elhajolok az egyik csápjának gyilkos támadása elől, jobb kezemet előre lendítem, halálpontosan átszúrva a lény testét. A kard húson, csonton áthaladva kibukik a másik oldalon, és beleáll a falba. Gyakorlatilag odaszögeztem a szörnyet a falhoz. Látván, hogy nem mozdul többet, lerogyok a földre, és lihegve próbálom összeszedni magam, de nem sikerül. Lábam nem akar mozdulni, és még mindig szivárog belőle a vér. Gyorsan kell döntést hoznom, mert már nem bírom sokáig. Meg kell tennem, habár iszonyatosan fájdalmas lesz, jelenleg nem tudok jobb megoldást erre a problémára. Odavonszolom magam a lény holttestéhez, kitépem a falból és testéből kardom, majd magam elé tartom. Aokinak van egy passzív képessége, miszerint ha valaki megvágok vele, a seb néhány másodperc múlva szétfagy, ezzel lassítja az ellenfelet, és nem utolsó sorban erős fájdalmat okoz neki. Magammal is ezt fogom most tenni. A saját technikámat fogom magam ellen használni, de nem tehetek mást. Lassú, óvatos mozdulatokkal letekerem a lábamra tekert véres ruhadarabot, majd odarakom a Aoki pengéjét, és parancsomra megfagyasztom a sebet, amiből a vér szivárog. A fájdalom szinte elviselhetetlen. Ordítva terülők el a padlón, és töltök el ott néhány percet, mire enyhül a fájdalom. Csak ekkor állok fel, és próbálom ki, hogy talpra tudok e állni. Még mindig sajog a lábszáram, viszont nem vérzik, és ha csak időlegesen is, de megoldottam ezt a problémát. Jobban körülnézek a teremben, aminek a másik végében megpillantok egy ajtót, és elindulok felé. Nem tudom, hogy mit találok a másik oldalán, de mihamarabb ki kell jutnom innen. Ez most már élet-halál kérdése!

A kín, ami a szétfagyott sebekből árad szét testemben, egyre elviselhetetlenebb, ahogy haladok előre. Bár már a végkimerülés határán álltam, és minden reményemet elvesztettem, hogy élve kijuthatok innen, mégsem adtam fel. Mindig, mikor a megállásnak csak a gondolata felsejlik bennem, önkéntelenül felrémlik lelki szemeim előtt Mitsu mosolygós arca, aki vár haza. Ha másért nem is, hát ezért életben kell maradnom, és nem adhatom fel! Ezért is vonszolom magam a félhomályban jól kivehető ajtó felé. Nem tudom, hogy mi vár mögötte, lehet, hogy újabb halálos csapdák, lehet hogy a dárda darabja, lehet, hogy Yuu-chanék, de már nem is érdekel. Csak az lebeg a szemeim előtt, hogy túléljek. Semmi másból nem merítek erőt, csak is ebből. Mikor már csak néhány méterre vagyok az ajtótól, a kidout, amivel némi fényt biztosítottam, deaktiválom, hogy a maradék utat a sötétben tegyem meg. Nem élhetek most azzal a luxussal, hogy az amúgy is jelentősen megcsappant erőmet ilyen dolgokra pazaroljam. Már így is érzem, hogy az utolsó tartalékaimat használom fel arra, hogy egyeltalán mozogjak. Ekkor jut eszembe, hogy a nyakamban lóg egy medál, amiben ha nem is sok, de arra elegendő lélekenergia tárolódik, hogy talán kicsit erőre kapjak tőle, és kevésbé nehézkes legyen a járás. Az ajtó előtt néhány lépéssel meg állok, majd ruhám alól a tenyerembe veszem az ékszert, és néhány másodperc múlva már érzem is, ahogy az elraktározott lélekenergia átáramlik a tárgyból a testembe. Leírhatatlan megkönnyebbülést érzek, mikor sikerül kicsit erőre kapnom. Olyan volt, mintha magát az életet szívnám magamba, mint mikor valakinek a víz alatt elfogy a levegője, majd a felszínre bukkanva egy hatalmasat szippant az éltető levegőből. Igen, nagyjából ehhez tudnám hasonlítani. Mikor tovább indulok az ajtó fele, már valamivel jobban érzem magam, de ettől függetlenül mindenem fáj, főként a lábaim, és a hátamon tátongó lyuk, amit az az istenverte szörnyeteg okozott a csápjaival. A fájdalom, ami ebből ered, még azóta sem enyhült, ugyan olyan intenzitással lüktet, de az évek alatt megtanultam kontrollálni a fájdalmat, a fájdalomküszöböm is emelkedett, így a komolyan sérüléseket is képes vagyok csendben, fogcsikorgatva tűrni. Nem arról van szó, hogy nem fáj. Nagyon is kínoz, egyszerűen megtanultam csendben viselni a fájdalmat. Mégis, valami azt súgja, arra késztet, hogy ne álljak meg, folytassam az utat. Lehet, hogy a túlélési ösztön beszél belőlem, de lehet, hogy más. Már nem lepődnék meg ezen a helyen semmin sem. Kezemmel a kilincset kezdem el keresgélni, de mit ad isten, az ajtónak nincs kilincse. Egy halk szusszanással jelzem nemtetszésemet, de egyebet nem teszek, mert mint mondtam, itt már nem lepődök meg semmin. Ha nincs kilincs, nyilván van valami más, amivel nyitásra lehet bírni az ajtót. Nyilván nem lebegtek át az ajtón annak idején, mikor még építették a helyet, mert akkor minek kellene egyeltalán ajtó? Néhány percnyi küszködés, és ajtólökködés után kezem véletlenül beleakad az ajtó mellett egy kis karba, ami, miután meghúzom, kinyitja az átjárót. Ki hitte volna, hogy ha nincs kilincs, akkor egy kar nyitja az ajtót...néha még magamon is el tudok csodálkozni. Végre van egy kis sikerérzetem. Eddig nem sok jó adatott meg ezen a helyen, sőt, igazából mindenki csak szív, mióta itt vagyunk. Elmémben egyszerre fel is sejlenek a társaim, és miközben lassan haladok előre, azon töprengek, vajon mi lehet velük. Meghaltak? Élnek még, vagy megsebesültek és segítségre szorulnak? Ha így van, sietnem kell, mert lehet, hogy rosszabb állapotban vannak, mint én. Ám az is lehet, hogy megtalálták már a dárda darabját, és már rég elhagyták a helyet, mivel úgy tudják, hogy meghaltam. Ebben az esetben minél előbb ki kell innen jutnom, csakhogy van egy kis gond, mégpedig az, hogy fogalmam sincs, hogy épp merre vagyok az épületen belül. Egész eddig gyakorlatilag lefelé haladtunk Hitomival, szóval annyi biztos, hogy innen felfelé kell mennem. De egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy itt hagytak, sem arra, hogy nem, szóval folytatnom kell a keresést.
A helyiségből, ahova az ajtón át kerültem, vakító fényáradat tör elő, ami, mivel egész eddig sötétben, illetve félhomályban voltam, el is vakít egy kis időre. Miután szemem úgy ahogy hozzászokik a fényhez, kicsit jobban körülnézek a helyiségben. Az első dolog, amit észreveszek, az az ismerős róka, vagy ahhoz hasonlító állat. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miként, de amikor csak meglátom, úgy érzem, mintha már nagyon régóta ismerném, sőt mitöbb, megnyugszom a jelenlétében. Fogalmam sincs, ez mitől van, lehet, hogy egy újabb csapda, lehet, hogy nem, mindenesetre eddig csak jótékony hatása volt rám. Tekintetem tovább járatom a helyiségben, és most a fény forrását kezdem el tanulmányozni. Néhány másodperc után rájövök, hogy minden bizonnyal egy mágikus erőtér lehet a fény, mivel annak közepén egy kőemelvényen egy tárgy fekszik, ami nyilván nem más, mint a Sors Dárdájának darabja. Biztos vagyok benne, hogy az, mivel nem lehet más. A pillanat erejéig átfut agyamon, hogy oda kéne menni és meg kéne szerezni a dárdadarabot, ám valami azt súgja, hogy az az erőtér nem csak dísznek van ott, így jobb, ha távol tartom magam tőle. Így is épp eléggé le vagyok már gyengülve, nem hiányzik, hogy esetleg meg is haljak.
Hirtelen azonban idegen gondolatok férkőznek be elmémbe. Mintha valaki kintről megpróbálna beszélni hozzám gondolatok útján. Folyamatosan suttog a fülembe, és bármennyire is igyekszem, nem tudom kizárni a fejemből. Azonban bármennyire is őrültségnek hangzik azonban, valahogy mégis megbízom abban, amit a róka sugall felém, mert most már tudom, hogy Ő csinálja. Különös módon eddig sosem bántott, mikor láttam ,vagy találkoztam vele néhány pillanat erejéig, és úgy érzem, sőt, tudom, hogy ez most sincs másként. Arcomon gonosz vigyor fut, át, mikor megtudom a csere tárgyát. Miért is ne? Megérdemli. Nem kell megölni, nem akarom, hogy meghaljon, viszont szenvedhet. Annyit, amennyit én, sőt, többet, sokkal többet, és hosszabban, mint én. Itt az idő, hogy Hitomi visszakapja a kölcsönt, amit adott. Jól láthatóan bólintok az állatnak, egyetértésem jeléül. A Lány szenvedéséért cserébe bármit képes vagyok odaadni jelen pillanatban, ebben az állapotomban. S azért, hogy ez megtörténjen, egy kis "bérbe adás" nem nagy ár. Bár nem rajongok túlzottan az ötletért, hogy egy isten fog óvszernek használni, de csak arra gondolok végig, hogy megéri.
És a következő pillanatban már érzem is, hogy valaki más veszi át a testem felett az uralmat, míg én az elmém egy kis szegletébe, sarkába szorulok, hogy csak egyfajta külső szemlélőként, nézőként figyeljem az eseményeket. Igazság szerint még szívességet is tett nekem Kayios azzal, hogy egy időre megszállta a testem. Nincs semmi, ami miatt aggódnom kéne, pihenhetek egy keveset, hiszen a fájdalom is enyhülni, megszűnni látszik. Áldásos állapot ez, egy ilyen szorult helyzetben. Azt is megtudom hamarosan, hogy mire vár az istenség. Néhány perc elteltével, legnagyobb örömömre, és meglepetésemre, társaim futnak be a terembe, bár sajnálatos módon igencsak foghíjasan. Nem tudom, mi lett a többiekkel, de őszintén remélem, hogy nem haltak meg, maximum csak megsebesültek, és nem tudták tovább folytatni a küldetést. Mikor észreveszem Hitomit köztük, haragom egyből felszínre akar törni, ám Kayios végtelen hatalma ezt nem hagyja. Tökéletesen ura a testemnek, és uralja minden egyes mozdulatomnak. Ennek fejében én is lassan lenyugszom, és a Hitomi iránt érzett gyűlölet lassacskán, mintha csak egy varázsütésre, elkezd halványulni. Bár szám végig beszél Yuu-chanékhoz, mégsem én beszélek. Nagyon furcsa érzés ez, és nem tagadom, el tudnám még viselni ebben a legyengült állapotban, ám mikor Kayios mondandója végére ért, és elhagyta testem, hogy két óra múlva ismét igénybe vegye, a fájdalom régi ismerősként köszöntött újra rám, és ugyanolyan intenzitással fájt mindenem. Mégis, ezek mind eltörpülnek amellett a dolog mellett, ami a Dárda darabajára vonatkozó "szerződés" jelentett, amennyiben elfogadja valamelyikőnk. Tisztában vagyok vele, hogy a világ sorsáról van szó, mégis, gondolkodás nélkül rávágtam magamban a választ: "Felejtsd el!" Erről szó sem lehet. Nem vagyok hajlandó semmi áron sem lemondani Mitsuról, de még csak az emlékéről sem. Inkább hagyom, hogy a világot ellepje a mindent elemésztő gonoszság, mintsem ebbe beleegyezzek. Ha mindenképpen meghalok, hát akkor a Feleségem oldalán fogom megtenni, és kész!
Lihegve veszem a levegőt, miközben a földre rogyok a fájdalomtól. Zúg a fejem, fáj mindenem, és még mindig kicsit furcsán érzem magam az isten előbbi látogatásától, mégis mosolyogva nézek Yuu-chanra, aki felém siet, hogy üdvözöljön, majd egy hangos nyögéssel adom tudtára, hogy épp a hátamon tátongó lyukat paskolgatja olyan nagy örömmel...
- Úgy tűnik, hogy Hitomi tévedett. - jegyzem meg röviden, majd kis erőlködés után talpra küzdöm magam. Felesleges lett volna kitálalni a Vaizard előtt. Majd ketten lerendezzük a dolgainkat, ha ennek az egésznek vége. - Valószínűleg...utána lejött volna értem az alvilágba, és még egyszer megölt volna, csak azért, mert képes voltam feldobni a talpam. - jegyzem meg nevetve, majd a többiek felé fordulok. Bár nem szólalok meg, Hitomi kezére pillantva jóleső elégedettség lesz úrrá rajtam. Megérdemelte...
Ezután a következő két órában nem nagyon történik semmi említésre méltó, mindenki a sebeit nyalogatja, illetve próbál dűlőre jutni az előzőleg elhangzottakon. Én a magam részéről döntöttem már. Nem fogom feladni Mitsu emlékét a Dárdadarabért cserébe. Nem, és kész.

Miután az isten elhagyja testem, és megkezdődik a két óra, amit a gondolkozásra adott, kínos csönd veszi kezdetét a csapat körül. Meg is értem, hisz olyan dolgokról kell dönteniük, amiket senki sem tesz meg szívesen. Én a magam részéről már döntöttem, és ez az álláspontom azóta sem változott. Nem vagyok hajlandó a dárdadarabért feláldozni a családom emlékét, még ha csak ideiglenesen is, akkor sem. Szükségem van rá, hogy emlékezzek, hisz gyakorlatilag Mitsu az életem értelme, nélküle nem lenne motivációm az életben maradáshoz. Lehet önzően hangzik, de jelen pillanatban más baja nem érdekel. Nyilván Yuu-channak, Hitominak, vagy Yukének is nagyon nagy árat kéne fizetnie a fegyver darabjáért, mégsem tudok most velük együtt érezni, hisz az életem értelméről van szó. Pusztuljon el az egész világ, akkor sem érdekel. Másfelől kis csapatunk gyakorlatilag minden tagja súlyos sebektől szenved, és a zaj nem segít ezek gyógyulásában. Néha odasandítok Hitomi felé, hogy lássam, hogy van a Lány. Nem rajongok különösebben érte, de nem akarom, hogy meghaljon. A mágia, ami arra késztetett, hogy mindenáron tegyem el láb alól az Espert, már eltűnt, ennek ellenére az emlékek megmaradtak, és jórészt emiatt nem érzem azt, hogy valaha is megbíznék a Nőben. Hisz Ő tényleg megölt volna, és kis híján sikerült is neki, csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem sültem ropogósra a tóban. Én viszont csak azt kívántam attól a fura lénytől, hogy szenvedjen, de ne haljon meg. Ha esetleg elvérzik az már nem az én gondom, én nem akartam megölni. Lehet, hogy a nemrég kettőnk közt induló béke most örökre eltűnt, nem tudom, de én nem fogom magam erőltetni azért, hogy ne így legyen. Ha valamit szeretne, majd odajön, és elmondja. Ha nem, hát akkor nem.
A percek kínzó lassúsággal telnek, és nem segít a várakozáson az sem, hogy még mindig ugyan úgy fáj mindenem, mint ezelőtt. Legfőként a hátamon tátongó lyuk fáj, amiből még mindig szivárog a vér. Elég kellemetlen helyen van, nem tudom elérni, így jobb híján csak tűröm a fájdalmat csendben, mint eddig is. Ha ez mind nem lenne elég, a magát Vendelnek nevező szobor ismét rákezd valami hülyeségre, mintha valaki kérte volna...Már a címből sem számítok semmi jóra, azonban a "mese" további folytatásáról rájövök, hogy bizony egy meleg pornó elregéléséhez van szerencsém. A végét már facepalmolva, arcomat tenyereimbe temetve hallgatom végig, és imádkozom, hogy minél előbb a végére érjen a szobor a történetnek. Szinte már üdvözülésként fogadom a visszatérő Kayiost, aki ismét birtokba veszi testem, hogy azon keresztül szóljon a többiekhez. Nem rajongok ugyan a dologért, mégis, az enyhülő fájdalmat hálásan fogadom, mikor átveszi az irányítást felettem az istenség. Úgy tűnik, hogy Yuu-chan vállalja a mártír szerepét. Magamban egy bólintással jelzem, hogy elismerem a bátorságát, és eszembe jut, hogy nekem nem volt ennyi vér a pucámban ahhoz, hogy megtegyem, de ez cseppet sem zavar, ha azt nézzük, hogy mit kívánt tőlem az isten.
Aztán megtörténik, és minden látható nyom nélkül szállnak el a Vaizard emlékei a Nőről, akit szeret. Bár nem látszik rajta, mégis hatalmas árat fizetett azért a kis dárdadarabért. Miután újra a saját birtokomba kerül a testem, és újfent visszatér a fájdalom, nincs más dolgunk, mint magunkhoz venni a darabot. Mikor Yuu elhalad mellettem, zsebéből kihullik a kis levélke, amit Chiyo-channak írt, és pont előttem landol a földön. Nem tudom, mitévő legyek, így egy szó nélkül magamhoz veszem a ruhadarabot, és gondosan összehajtogatva elrakom, hogy majd odaadhassam Yuu-chan Feleségének. Ez a legkevesebb, amit megtehetek értük. Míg a Vaizard magához veszi a darabot, végig csöndben vagyok, meg utána is. Nem igazán tudom, hogy mit kéne ilyenkor mondani, sőt igazából erőm sincs arra, hogy megszólaljak. A lift falának nekidőlve csendesen merengek az előző néhány órában lezajlott történéseken, és be kell látnom, hogy erősebbé kell hogy váljak, mert valljuk be, hajszálon múlt, hogy nem hagytam itt a fogam. Sőt, még most is életveszélyben vagyok igazából, mivel nagy annak az esélye, hogy elfertőződnek a sebeim, vagy nem tudnak ellenszert találni a méregre, amit a kis nyilak juttattak a szervezetembe. A tűző nap nem enyhít a fájdalmakon, de legalább már a szabadban vagyok, és nem kell attól tartanom, hogy rám szakad ez az egész kóceráj. Kis pihenő után meg is kezdődik a sebesültek szállítása. Egyértelműen Hitomival kezdődik a sor, hogy Ő van a legrosszabb állapotban, hála nekem. Valahogy mégsem érzem megbánást, mint mondtam ha szeretne valamit, majd megkeres. Tekintetem Yuu-chanra irányul, aki épp egy szál cigit gyújt meg. Nem tagadom, nekem is jól esne most egy szál, de valamelyik ugrásnál vagy shunponál kiesett a zsebemből és nem érzek késztetést arra, hogy visszamenjek érte. Innen már csak haza akarok jutni, Mitsuhoz. Ezen gondolatra ismét eszembe jut Yuu-chan, és a levél, ami a zsebemben van, és elhatározom, hogy amint felépülök, első dolgom lesz eljuttatni a céljához a kis vászondarabot.