Csendes reggel köszönt Rám, ami különös eseménynek számít a Vaizard-lakban. Minden nyugodtnak tűnik, csupán a tévéből kiszűrődő hangyaháború zaja zavarja meg az összhangot. Még néhány perc lustálkodást engedélyezek magamnak, úgysincs semmi tennivalóm a mai napra. Hamarosan azonban megszületik bennem az elhatározás, így fiatalos lendülettel pattanok ki ágyamból és veszem az irányt a fürdőszoba felé. Gyors zuhanyt követően már frissebben, s ami fontosabb, éberen lépdelek vissza a szobába, derekam köré csavarva törölközőmet. Hacchi jó szokásához híven már beteleportálta az aznapi újságot az asztalomra, ennek köszönhetően nem kell végigmasíroznom az egész házon ilyen öltözetben, attól tartva, hogy mikor ugrik elő Lisa valamelyik sötét sarokból. Csupán egy futó pillantást vetek a nyomdatermékre, azonban tekintetem megakad az öles szalagcímen. „Az első lánykollégium megnyitja kapuit Karakurában!” – hirdeti a felirat, ami után egy ömlengős cikk következik, ezzel nyalva fényesre a város vezetőségének farát. Ismerős környékre építették, egy szuper kis kajálda van nem messze a leközölt címtől. Gyomrom hangos mordulással adja a tudtomra, miszerint jó lenne meglátogatni az étkezdét, mielőtt még saját magát kezdi megemészteni. Engedve az utasításnak kapok magamra egy farmert, valamint egy fekete hosszú ujjú felsőt, majd miután az egészet megkoronáztam tornacsukámmal, máris indulásra kész vagyok. Az ajtóból még visszafordulok lélekölőmért, aki nélkül mostanában sehova sem indulok el. Túl sokan akarnak eltenni láb alól, nem engedhetem meg azt a luxust, hogy fegyvertelenül mászkálok a lidércek legkedvesebb vadászhelyén. Egy technikával eltüntetem a kíváncsi szemek elől, ezért senki sem fog furcsán méregetni, ha az emberek között járok.
Mivel a raktár a külvárosban van, hosszú gyaloglás elé nézek. Nem mintha megerőltető lenne számomra egy kis séta, jobb kondícióban vagyok, mint valaha. Lépéseim ütemesen kopognak a járdaköveken, ahogy szokásos trafikom felé indulok, megvéve a reggeli cigarettaadagot indításképp. A sietős tranzakciót követően immáron füstölgő pofával vágok neki a hatalmas expedíciónak, melyen éhségem csillapítása a cél. Ásítozva szlalomozok el a polgárok között, valószínűleg rendelni fogok egy nagy adag kávét is, habár inkább a teából szoktam kinyerni a szükséges koffeinmennyiséget. Néhány méterrel arrébb ismerős reiatsu szele üt meg, amely csak egyetlen shinigamié lehet. Villámtáncomat segítségül hívva pattanok fel az egyik épület tetejére, innen már nagyobb sebességgel tudok közlekedni, s nem kell a járókelőket kerülgetnem. A friss reggeli szellő összekócolja amúgy is rendezetlen fürtjeimet, ezért egy szénaboglyára hasonlító fejjel landolok Suke mögött, aki egy érdekes butik előtt álldogál és jól láthatóan teljesen tanácstalan. Fogalmam sincs, miért szeretne rugdalózót venni magának, de hát semmi jogom nincs beleszólni az öltözködési normájába. A szokásos köszöntés után rövidre zárom a válogatást, majd ellenkezést nem tűrően elrángatom reggelizni, mert különben itt a helyszínen szörnyet halok, az pedig orbitális szívás lenne a világ számára, szóval már csak emberbaráti kötelességből sem engedhetem meg e rettenetes dolgot. Egyre közelebb érve már megcsapják orromat az íncsiklandozó illatok, a nyál pillanatok alatt összefut a számban. Ha voltak is miniszoknyás diáklányok, akkor Én egyet sem láttam a környéken, mivel acélkék íriszeim előtt egy monumentális tál rizs, valamint némi szalonna lebeg. Egy hadseregnek is elegendő étel összehangolt elpusztítása után javaslom, nézzük meg a közeli kollégiumot, már úgyis annyit ömlengtek róla az újságban, hogy milyen király.
Nos, közelebb érve inkább a börtön szó jut az eszembe a berácsozott ablakok láttán, ráadásul testnevelés órán szaladgáló vagy épp ugrándozó lányokat sem látok sehol. Kicsit csalódtam a helyben, ám ekkor az egyik nagyobb ablakon bepillantva egy csajt látok elrohanni hangos sikoltozás közepette, igen hiányos öltözetben. Fásult sóhajtás hagyja el mellkasomat, igazából meg sem lepődöm már a dolgon, mostanában elég hasonló élményem volt. Természetesen megmentési kényszerem nem hagy nyugodni, pedig egyszerűbb lenne hátat fordítani és hazasétálni, ehelyett pucéran viháncoló kisasszonyok testi épségét kell leellenőriznem. Ujjaimmal megdörzsölöm szemeimet, egyszerűen hihetetlennek tartom, ami megy körülöttem. Szingliként fél karomat odaadtam volna ezért, viszont két gyerek apjaként már feszélyeznek a nevetséges félreértések.
- Nincs más választásunk, meg kell néznünk mi folyik odabent, ugye? – teszem fel színtelen hangon a kérdést, azután választ se várva kapcsolok shunpóra és egy szempillantás alatt a kerítés másik oldalán vagyok. Még a hideg is kiráz a környezettől, olyan mintha valami koncentrációs tábor lenne nők részére. Szerencsére nem olyan ember vagyok, aki ennyitől berezelne, ebből kifolyólag nyugodtan sétálgatok az iskola udvarán, mintha az egész hely az Enyém lenne. Újabb szál Black Devilt lökök ajkaim közé, majd ezüstösen villanó gyújtóm segítéségével bepirosítom a végét. Az első slukk beszippantása közben megpillantok egy ajtót, amin kétségtelenül bejuthatunk. Ráérősen cammogok oda, miközben lehet már megerőszakolták a látott lányt. Nem az Én dolgom, de azért benézek minden rendben van-e. Ha az ajtó nyitva van, akkor könnyedén belépek az épületbe, ám ha nincs, akkor szokásos nyílászáró eltüntetési módszeremet használom, azaz egy erőteljes rúgással betöröm. A következmény mindkét esetben ugyanaz, vagyis hogy sikeresen behatoltunk az épületbe. Most már csak egy kérdés van… ~Merre induljunk ebben a labirintusban?!

Kora reggel van, ilyenkor még mindenki az igazak álmát alussza. Még a nagy gombóc sem kezdett el mocorogni a takaró alatt, ami Mitsu névre hallgat, márpedig akkor tényleg kora van még, ennek ellenére én már tettre készen, elszánt, ám kissé idegesen bolyongok fel-alá Karakura városában, a kiszemelt épületet keresve. Ha kocsmát, vagy szórakozó helyet kell megtalálni, az nem okoz gondot számomra, ám itt másról van szó. Néhány napja minden nyugis volt, mikor még nem tudtam, hogy hamarosan bővülni fog kis családunk, ráadásul nem is egy háziállat jóvoltából, hanem egy apró ember fog csatlakozni hozzánk. Apa leszek, hát nem nagyszerű? Így néhány nap után már kezdem ezt az oldalát nézni a dolognak, viszont eddig jobbára azzal töltöttem az időt, hogy bezárkózva idegeltem magam az irodában, és azon tanakodtam, hogy vajon illik e hozzám ez az apaság cucc, meg hogy egyeltalán jó apa leszek e? Aztán eszembe jutott Yuu-chan is, akinek nem nagyon okozott gondot az apaság...mondjuk az Ő helyzete kicsit más, de a lényeg ugyanaz. Ha neki megy, nekem miért ne menne? Sőt én még előnyből is indulok, mivel rám épp nem vadászik a fél Seireitei, szóval még csak külön, távol sem kell élnem a születendő gyermekemtől. Aki fiú lesz...vagy épp lány? Fogalmunk sincs...én bízok benne, hogy fiú lesz, mivel az első fiúgyermek felér egy áldással számomra. Persze akkor sem lennék csalódott, ha lány lenne, ugyanúgy boldogan és büszkén néznék rá. Na mindegy, úgy döntöttem, hogy végre teszek valamit én is az ügy érdekében, és elmászok körülnézni Karakurába valami ruha után, vagy hogy mégis mi a felhozatal, mert nehogymár ne legyen divatos a kicsi, ha megszületik! Üzletet üzlet után hagyva járkálok a városban, nem egy még ki sem nyitott, ami meg igen, nem nagyon tetszett, szóval rövid távon otthagytam, mígnem találtam magamnak egy úgy-ahogy elfogadhatónak mondható butikot "Babavarázs" néven. Van itt minden, mi szem szájnak ingere, ezért nem is tervezem egyelőre, hogy tovább haladjak, inkább a különböző ruhák tanulmányozásával töltöm az időm. Az eladó csaj odajön segíteni, de rövid idő után jobbnak látja lelépni, mikor megkérdezem tőle, hogy ez a "Body" névre hallgató akármi, tulajdonképpen milyen célt szolgál. Egyfajta felmentőseregként érkezik meg hirtelen a semmiből Yuu-chan, és felvilágosít a ruhadarab helyes használatáról. Bár mintha Ő is nem rég kelt volna, de nem számít. Nála jobb személy nem is jöhetett volna most, hiszen Ő már kétgyermekes családapa, még ha kicsit különleges helyzetben is van. Az én gyomrom is erősen kezdi már tudtomra adni, hogy valami harapnivalót nem ártana már beleszuszakolni, így nem nagyon ellenkezem, mikor Yuu-chan elrángat kajálni. Bár korán reggel van, azért már mászkálnak emberek az utcán, a suliba igyekvő iskolás lányokkal egyetemben. Imádom a jó időt, ilyenkor nem csak a fák, hanem a "mellbimbók is rügyeznek"! No persze én házas ember vagyok, és rövidtávon kihalna a tinilány társadalom, ha a Feleségem megtudná, hogy rajta kívül másra is ránézek, de azért néha egy-egy pillantást csak megengedhetek magamnak, nem igaz?
Féltucatnyi reggeli melegszendvics elfogyasztása után már úgy-ahogy jó hangulatban üldögélek Yuu-chan előtt, és a forrócsokimat szürcsölgetem. Kétségtelenül tudjuk mi ketten, hogy hogyan kell kezdeni a napot. Nem látszik rajtunk, de fél Etiópia jól lakna abból, amit mi egy-egy alkalommal magunkba orientálunk. Az ajánlatának a kollégiummal kapcsolatban nem tudok ellenállni, hisz egy kis kaland mindig jól jön. Érdekes módon ha Yuu-channal megyek valahova, azt sosem úszom meg ingyen. Azért talán egy lánykollégiumnál nem leselkedik ránk veszély a kiéhezett luvnyákon kívül. Közelebb érve az épülethez, jobban hasonlít egy erődítményre, mintsem kollégiumra. Lelki szemeim előtt egyből megjelennek a bőrruhákban mászkáló "szolgalányok" akik minden kérését teljesítik az embernek. Bekémlelve az egyik ablakon nem is tévedek sokat, bár a bőrruha hiányzik róla. Mondjuk így majdnem teljesen meztelenül nem is gond, hogy nincs rajta olyan cucc, viszont azt már annál inkább, hogy eltűnik a semmiben egy sikoly kíséretében. Nincs mit tenni, mivel hősök vagyunk, feltétlen segíteni kell a lánynak, és körbeszimatolni, így bólintok egyet Yuu-chan ötletére, és követem a kerítés túloldalára. Közben gondolataim valahol máshol kalandoznak, és végre megszületik bennem az elhatározás, hogy beszámolok erről-arról Haveromnak.
- Te Yuu..mond csak...milyen érzés apának lenni? - bököm be az egyszerű kérdést, amiből persze nem nagyon lehet mire következtetni, de mindent az alapoknál kell kezdeni nem igaz? Míg a Vaizard az ajtóval foglalkozik, én a háttérben kémlelem a terepet, nehogy meglásson minket valaki. Elvégre a látvány, hogy két srác egy lánykollégium hátsó bejáratán próbál bejutni, arra késztetheti az embereket, hogy esetleg felvessék azt a képtelenséget, hogy mi perverzek lennénk, pedig nem is.

Minden nehézség nélkül sikerül behatolni az épületbe, semmi váratlan nem történik. Jóval lazábban kezdek el beljebb sétálni, amikor meghallom Suke kérdését. Hm, nehéz rá válaszolni, ez még gondolkodást igényel. Érdekes érzések keringtek akkor bennem, habár amikor megtudtam, akkor épp Chiyo-chancsi viszontlátásának hatása alatt voltam, ám így is átéreztem a helyzet jelentőségét. Már épp válaszolni szeretnék, amikor egy sikoltás akadályoz meg ebben. Érzékeim pattanásig feszülnek, azonban bármilyen gyors is vagyok, képtelenségnek tűnik a folyosó másik végéhez érni záros határidőn belül, ezért tétlenül szemlélem, amint a csápok elragadjak azt az igen dekoratív diáklányt, aki után csak egy árva melltartó marad. Csodálkozásomat leküzdve szaladok mégis abba az irányba, amerre eltűnt, ám előbb felveszem az elhagyott ruhadarabot. Felemelve megszédülök egy kicsit, ilyennel még nem találkoztam pályafutásom során, pedig nagy nőcsábász voltam, mielőtt még nem találtam meg a szerelmet. Sukénak kell segítenie állva maradnom, mivel a dupla D-s kebel gondolata teljesen leamortizált. Még egy méretesebb parittyának is elmenne a cucc, valószínűleg többek között erre is használva van. Mondjuk a nagyságából ítélve, ez inkább katapult lehet, habár nem nagyon értek a régi korok ostromfegyvereihez. Mindenesetre elteszem a rosszabb időkre, másrészről meg vissza kell szolgáltatni a tulajdonosának, mivel nagyon felelőtlen dolog ilyen időben fél pucéran szaladgálni, a végén még elkap egy tüdőgyulladást, utána meg szenvedhet hetekig vele. Fásult sóhaj kíséretében, megadóan indulok el a csápok után, így is-úgyis meg kell menteni a csajt, jobb hamar túlesni rajta. Az egész építmény kihaltnak tűnik, csupán a száradó alsóneműk tanúskodnak némi életről.
- Felemelő, talán ez a legjobb szó rá… - adom meg a végül a választ, amivel még adós voltam, de a rablótámadás eltolta. – Amikor Chiyoko bejelentette a nagy hírt, hirtelen azt se tudtam mihez kezdjek magammal. Akkor már mindenki árulóként gondolt Rám, s igazából kicsit megrettentem a dologtól. Neked sokkal könnyebb lesz, nem kell attól tartanod, hogy nem leszel ott a gyereked első lépésénél, nem úgy, mint Én. Sajnálatos módon Nekem nem adatott meg látni ezeket a nagy történéseket, az igazat megvallva az is meglepett, amikor két tinédzser állított be a Fészekbe, mondván Ők a fiaim, akiknek alig pár hónaposnak kellene lenniük. Ráadásul ki akartak nyírni, nem épp ilyen viszontlátásra számítottam…
Sokkal hosszabbra nyúlt monológom, mint ahogy azt először terveztem, de legalább addig is eltöltöttem az időt, amíg a kihalt szellembörtönben keringünk. A falból valami szöszmötölés hallatszik, azonban nem tartom jó ötletnek szétverni, még akkor sem, ha képesek lennénk rá. Lehet, patkányok szaladgálnak benne, s nincs semmi jogunk megzavarni őket eme tevékenységükben. Tovább haladva halk zene csapja meg hallójárataim, végre élet nyomára bukkantunk! Reménykedve a barátságos fogadtatásban szinte berobbanok a helyiségbe, majd tátott szájjal fékezek le, még idejében. Ha nem így tettem volna, biztos belevetődök a fekete anyaggal letakart ágyba, melyen egy szintén csinos nőcske vonaglik nagy élvezettel. A szájtartásból rögtön le tudom vágni mit is akarhat, ezért zavarodottan pillantok Sukera. Úgy tudtam, a lánykollégiumokban mindig nagy hangsúlyt fektettek az erkölcsi nevelésre, ettől függetlenül egyikük épp most ajánlkozott fel, és nem úgy néz ki, aki most van először keselyűvadászaton. Némi torokköszörülést követően érdeklődni szeretnék az iskolában történő eseményekről, ám válasz helyett csak tovább mosolyog, mintha móka kólát reggelizett volna tréfa répával. Államat a földről kell felszedni, amikor a bögyös eltűnik a szobából, utána csak két póklábon járó mell marad. Na, ez még nekem is sok(k)! Semmi bajom nincs a pókokkal, a mellekkel meg végképp nincs, de a kettő együtt olyan bizarr elegyet alkot, amire képtelen vagyok szavakat találni. A levált tejcsárdák kettősünk felé veszik az irányt, lövésem sincs, milyen módon kellene harcképtelenné tenni egy csecset, eddig még nem volt dolgom ilyen támadással. Talán meg kéne csavarni a tetején lévő bimbót, azzal biztosan ki lehetne ütni egy-két percre, amíg kitalálok valami értelmesebbet.
- Vigyázz velük, nem tudjuk mire képesek! – figyelmeztetem a 10. osztag kapitányát, de mire végigmondom, már kirobban belőlem a nevetés. Istenem, tényleg mellekkel kell hadakoznunk? Még mindig vigyorogva rázom meg a fejem, azután egy vetődést követően megpróbálom átvinni gyakorlatba tervem. Akkor nézek csak igazán nagyot, amikor a testrész egyszerűen felizzik, ezt követően pedig méretes robbanással semmisül meg. Szerencsére még idejében fel tudok húzni egy Enkosent, különben e meggondolatlan cselekedetem fájdalmas véget ért volna. A lökés hullámnak köszönhetően a mennyezetnek csapódok, onnan pedig a fekvőalkalmatosságon kötök ki. A füsttől kicsit köhögve szeretnék négykézlábra állni, miközben hálaimát rebegek azokért a bútorkészítőkért, akik ezt a csodát is megcsinálták. Még gondolatmenetem végére sem érek, amikor az ágy lábai megadják magukat, s hangos reccsenést követően összedől az egész. Szerencsére a matrac elég jó minőségű, szóval nem esett bajom, mielőtt még a fanjaim megijednének. Eközben talán társam is elbánt a cicijével, így már semmi sem áll az utunkban, miszerint a huncut kedvű csápos után eredjünk.

Szerencsére nem kell a komplikáltabb lehetőséget választanunk a kollégiumba való belépéshez, mivel az ajtó magától kinyílik, és beléphetünk rajta. Bár kétségtelenül megoldottuk volna a problémát, hisz Yuu-chan nagy "zárnyitó" hírében áll. Igazat kell neki adnom. Az ajtó bedöntése egy sima rúgással tényleg egyszerűbb, mintha különböző álkulcsokkal szöszmötölnénk, bár zajos, de hatásos. A zajkeltéssel különösebben eddig sem foglalkoztunk, egyszerűen lezúztuk, ha valami az utunkba került. Kísértetiesen nagy csönd uralkodik az épületben, ami semmi jóra nem vezethet. Kiterjesztett érzékeimmel próbálok kutatni valami életjel után, ám semmi nyoma annak, mígnem hirtelen egy sikoly nem hallatszik. Egyből odakapom fejem, és egy felettébb csinos tinilányt látnak szemeim, akit épp valami fura csápok vonszolnak a folyosó vége fele. Gyors vagyok, de ahhoz nem eléggé, hogy ilyen rövid idő alatt odaérjek, sőt, még Yuu-chan sem képes odaérni időben, csak a hátrahagyott melltartót sikerült beérnünk, a lány addigra eltűnt. Érdeklődve nyújtogatom nyakam, hogy lássam, mégis mekkora mellekről van itt szó, és szám elismerő füttyöt hallat, mikor meglátom a méretet. A látvány még Yuu-chant is szíven üti, ezért sietve megtámogatom, hogy túlélje a sokkot. Hát igen, mint Mitsuko férjének, nekem már volt szerencsém ilyen dolgokhoz, és elmondhatom, hogy mikor először találkozik az ember egy ekkora érett gyümölccsel, nem egyszerű érzés. Emlékszem, mikor először találkoztam Mitsuval, és szemem elé tárult a hatalmas látvány, utána napokig, hetekig visszatért a két hatalmas mell lidérces álmaimban, és folyton kínzott. Jöttek és jöttek, közeledtek, és csak nevettek rám ,és meg akartak enni! Ennek azonban már vége, bár még most is előjön néha nagyon ritkán a dolog ,szerencsére túl tettem magam rajta, és most már teljes érték munkát tudok végezni Mitsu mellei..közt. Kétségtelenül egy életre szóló élmény! Abban egyet értek, hogy meg kell tartani a ruhadarabot, mivel vissza kell majd szolgáltatni a tulajdonosának. Bár ha nem találjuk meg a lányt, vagy esetleg hálából odaadja nekünk, jó lesz otthonra virágcserépnek. Simán kihajt benne a muskátli. A jelenbe Yuu-chan hangja ránt vissza, aki közben elkezdett válaszolni az imént feltett kérdésre. Ideje volt már, már azt hittem nem akar válaszolni, mert cikis neki a téma, vagy valami. Jobban belegondolva, tényleg cikis kicsit...
- Le sem tagadhatnád, hogy a tieid..! - nevetek egy jót az utolsó mondaton, majd elégedetten bólintok egyet. Valószínűleg tényleg felemelő, sőt, így jobban belegondolva valóban az. Csak az első pillanatban rettentem meg, de hát végül bízok magamban, hogy jó apa leszek!
Mindenesetre egyelőre nem ezen van a hangsúly, hanem követni kéne az elhurcolt lány nyomát. Ahogy haladunk előre, hallani, hogy valami motoszkál, mozog a falban. Lehet csak rágcsálók, de lehet, hogy egy olyan csápféle izé, mint ami azt a szerencsétlent rabolta el az előbb. Jobb nem is rágondolni, szóval jobb ötlet, ha nem zúzzuk most be a falakat, mint ahogy szoktuk. Utálok "normálisan" keresgélni. Yuu-chantól eltanultam azt a jó(?) szokását, hogy ha valamit meg akarunk keresni, legjobb, ha a legrövidebb és legegyszerűbb módon keressük, vagyis szétszedünk mindent, ami az utunkba kerül, beleértbe az épületeket, fákat is. Így, hogy valamivel beljebb jutottunk a kollégiumban, arra számítottam, hogy talán lesz valami életre utaló jel, de semmi, még mindig. A gazdátlanul heverő alsóneműkön kívül nem igen akad társaságunk. Néha-néha vetek egy pillantást egy-egy tangára, és kénytelen vagyok elismerni, hogy bizony van ízlésük a csajoknak itt. Elvégre melyik férfi szívét ne dobogtatná meg egy csipkés tanga?
Aztán végre történik valami, először csak alig hallhatóan, majd egyre hangosabban hallani egy szoba felől valamiféle zenét. Mivel veszteni valónk nincs, a benyitás mellett döntünk. Végül is nem bántuk meg, hogy bejöttünk, mivel egy erősen "kigyúrt" hölgyemény vonaglik épp az ágyon, és ránk néz, méghozzá félreérthetetlenül. Normális esetben semmi gondom nem lenne egy jó kis numerával, azonban itt felvetődik néhány probléma, mint pl a házasélet, és az, hogy egy magát kínálgató luvnya fetreng előttünk egy olyan épületben, ahol tinicsajokat rabolnak el, és lehet, hogy erőszakolnak is meg. Vetek egy kétkedő oldalpillantást Yuu-chanra, akin látszik, hogy ugyan úgy nem tudja, mihez kezdjen. Jó lenne, ha valamit ki tudnánk szedni belőle, azonban erre nem marad esélyünk, mikor hirtelen felpattan a nő, és beleolvad a falba. Hirtelen fel sem fogom, hogy utána két mell kúszik felénk a földön, póklábakon. Meg is rázom a fejem, hogy ezt a nevetséges illúziót kirázzam belőle, ám csak nem akarnak eltűnni a mellek.
- Baszki! - kiáltok fel, mikor az egyik egy nagy ugrással megindul felém. Épp csak el tudtam kerülni a gyilkos mell támadását, ám így sem voltam elég gyors, mert hirtelen előttem terem az alávaló tejcsárda, és a képembe robban. Talán ha előbb észlelem a veszélyt lett volna esélyem egy shunpora, vagy egy védőpajzra, így azonban teljesen védtelenül állok a végtag előtt, ami szétrobban, és fehér színű tejjel borítja be a képemet. Ezzel nem is lenne baj, csak hogy ez valami szteroidos tej lehet, ugyanis egyből elkezdni égetni a pofámat. Heves csatakiáltással vetem magam az ágyhoz, és fúrom bele az arcom a lepedőbe, hogy letöröljem magamról a mérget. Mikor újra kinyitom szemeim, akkor veszem észre, hogy Yuu-chan is az ágyon tartózkodik enyhén rezignált állapotban, de legalább sértetlenül.
- Megölöm....nemtudom, hogy mit eszik ez a csaj, de mart a teje...! - zihálom feldúltan, majd miután kissé összeszedem magam, csatlakozom Yuu-chanhoz, hogy folytathassuk ennek az ügynek a felderítését.

A megdöbbentő megpróbáltatást követően kissé rezignáltan tápászkodok fel, s vetek egy pillantást Suke vörös képére. Valószínűleg a mell, amit kikaptam nem egy terhes diáklányé volt, így nem is lehetett benne savas tej. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, nem sok kedvem lenne feloldódni vagy valami. Szótlanul folytatjuk tovább a kutatást, azonban nem találkozunk egyetlen élő emberrel sem. Az egész helyzet kezd kicsit kísérteties jelleget ölteni, ami igazából már teljesen hidegen hagy. Nincs egy olyan kalandom, ahol ne kerülnék hátborzongató környezetbe, be kell látnom, egyszerűen vonzom ezeket! Kipillantva az egyik ablakon szemtanúja vagyok a ténynek, miszerint odakint rákezdett az eső. A borús felhőkből sűrű vízfüggöny csapódik ki, pedig néhány perccel ezelőtt még nyárias idő volt. Néhány pillanatig azt hiszem, csak a csapadék kopogását hallom az üvegen, de hamar rá kell jönnöm tévedésemre. Egyre monotonabbá válik a keresgélés, hatalmas ásítások közepette ellenőrizzük le a szobákat, amelyekben az összegyűrt lepedőn az előbb is tapasztalt fehér anyagból találunk nagyobb mennyiséget. Belegondolni is rossz, miszerint egy szerencsétlen, s nem utolsó szempontként, formás lánykával ilyen brutálisan végezzenek. Már kezd nagyon elegem lenni az ugyanolyan folyosókból, már-már megfordul a fejemben a gondolat, hogy itt mindenki öngyilkos lett, mert nem bírta a kollégiumot. Fogalmam sincs, miért adja be valaki a lányát egy ilyen zárdában, ahol leginkább leszbikusokat nevelnek. Isten ments, semmi bajom nincs Velük, sőt, ha még jól is néznek ki, akkor minden hetero férfi álma két egymással játszadozó nőstény. Például egy Chiyo-chanxHasonlóanjólkinézőbombacsaj kombónak igencsak megörülnék, habár erre igen kevés esélyt látok. No, sebaj, majd talán szülinapomkor.
Készülök belefulladni a saját nyálamba, amikor az egyik közeli fal hullámzani kezd, azután éjfekete csápok csapnak ki belőle, pont olyanok, mint amik a katapultos nőcit is elrabolták. Katanám szemmel követhetetlen sebességgel kúszik elő rejtekéből, arany burkolata megcsillan a gyér fényben. Hallottam már az ilyen nyúlványokról, némely hentaiokban ezekhez hasonlóak erőszakítják meg a megerőszakítandókat, s minden lehetséges nyíláson képesek behatolni. Érthető okokból kifolyólag nem sok kedvem van elveszíteni hátsó szüzességem, ha már ennyi éven keresztül anyaoroszlánként védelmeztem. Gyors csapással metszem le az egyik túl közel merészkedő cuccost, ami ettől függetlenül tovább mozgolódik. Megrökönyödött tekintettel veszem tudomásul sikertelenségem, pedig nem épp gyenge vágásaimról vagyok híres. Az újabb robbanó csöcsök csak tovább keserítik életem, nem szeretnék savat a képembe, mert az rontana az imidzsemen. Ráadásul ezek rondábbak, mint az előzőek, hisz’ a mellbimbók helyén egy-egy nagy szem tekint Rám kíváncsian. Egy gondolattal reiatsut gyűjtök balom tenyerébe, ezt követően pedig egy halkabb kiáltás kíséretében ellövöm a Haient, ami valószínűleg hamuvá fogja égetni a csápokat. Nos, ha erre számítottam, akkor ismét csúfos vereségként kell elkönyvelnem az ezután lezajló eseményeket. A Kidoum teljesen hatástalannak bizonyul, mintha a húsos indák beszippantották volna. Szinte a fogamat szívom felháborodottságomban, ezeknek a szaroknak el kellett volna égniük, azonnali jelleggel! A cicikkel viszont könnyedén el tudok bánni, így is-úgyis felrobbannának, szóval nincs más dolgom, mint Tőlem távol elintézni Nekik ezt. Újra lélekenergiát gyűjtök, ezt követően pedig elmémen a „Hadou 29: Aka Fenikkusu!” parancs száguld végig.
- A csápokra nem hatnak a Kidouk, viszont a pókciciket biztosan ki lehet nyírni kevesebbel is! – kiáltok oda társamnak, miközben az aranyló főnix kivágódik a kezemből. Ezzel lezártnak érzem a velük való hadakozást, s teljes figyelmemet a nehezebb ellenfelekre tudom összpontosítani. A démonmágia, valamint a vagdosás nem hat rájuk, kétségtelenül erősebb energiával vannak átitatva, semmint hogy simán el lehessen tüntetni ezeket. Nem látván más megoldást, idejét látom magasabb szintre kapcsolni. Rövid koncentrálást iktatok be, ezután pedig egy egyszerű mondatot mormogok a súrlódó ürességbe. Shikai aktiválása némi fény és széljelenséggel karöltve megy végbe, ami miatt a nyúlványok kissé visszahúzódnak. Ezen idő alatt a tornádótölcsér belsejében elkezdődök az átalakulás. A keresztvas helyén megjelenik a sárkányfejszerű faragvány, ezzel egyidejűleg az egész fegyver kőszerű alakot ölt magára. A tsuka végén is megjelenik a karom, amely markolatgombként funkcionál. Egy suhintás után újra láthatóvá válok, ezt pedig ki is használják újdonsült zaklatóink.
- Sabaku no Arashi! – szólalok meg ismét kicsit csendesebben, de azért jól érthetően. Szavaim hatására kardom egy-két centis, apró kőszilánkokra robban, ami majd elveszi a csápok kedvét a nyúlkálástól. Egy gondolattal megfelelő irányba fordítom őket, azután támadásra ösztökélem őket. A Földsárkány „pikkelyei” gyilkos fergetegként indulnak el, kíváncsian várom milyen eredménnyel fognak járni próbálkozásaim. Nem sok olyan esetre emlékszem, amikor ezzel a támadással nem sikerült sérülést okoznom, ebből kiindulva most is reménykedem a megfelelő hatásfokban. Különben valami teljesen más stratégiát kell kieszelnünk, de ahhoz időre van szükség! Jó lenne meghúzni magunkat valahol és kipihenni eme bizarr kalyiba fáradalmait…

Ez az előbbi mellattackkombó mély nyomokat hagyott bennem, szóval nem hagyom ezt a dolgot annyiban, az biztos. Tuti, hogy utunkat fogja még állni néhány robbanócsöcs, szóval lesz alkalmam bosszút állni. Elfelejteni sem fogom, az biztos, mivel arcom még mindig enyhén ég és nyilván ki is van pirosodva az előző bekapott támadás miatt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy póklábakon mászkáló mellek támadtak ránk! Legközelebb a bimbóikból fognak savas tejet locsolni ránk, mint valamiféle minigun? Nem lepődnék meg. Yuu-chan is eléggé leamortizáltnak tűnik, de néhány mell kevés ahhoz, hogy minket eltegyenek láb alól. Tény, hogy sok szörnyűségben volt már részem, de ez azért túl tesz mindenen. Lehet nem véletlen...mikor a Vaizarddal megyünk valahova, mindig valami nagy szar közepén találjuk magunkat. Nem tudom, hogy Én vonzom-e a bajt, vagy Ő, vagy esetleg mindketten, de úgy érzem, mintha követne minket a balsors. Na mindegy, ráérek még ezen filózni. Folytatnunk kell a keresést, hisz nem kizárt, hogy esetleg találhatunk túlélőket. Sorra nyitunk be egyik tanteremből a másikra, bár most már nem olyan nagy hévvel, mint eddig, hanem zanpakutom gondosan magam elé tartva, harcra készen, hogy időben tudjak reagálni, ha egy gyilkos csöcs valamelyik sarokból ránk ugrik. Életjelnek még csak a nyomát sem találjuk, csak sebtében a földön hagyott melltartókat, bugyikat, vagy épp más egyéb ruhadarabokat. Az eső is eleredt, ami időközben tomboló viharrá változott odakint. Ez nem növeli az esélyeinket. Eddig sem lehetett túl sokat látni, most meg aztán még sötétebb lett a kollégiumban. Egyre csak olyan érzésem támad, hogy ez nem is kollégium, hanem valami zárda, ahol erőszakkal kényszerítenek fiatal lányokat különböző perverz dolgokra. Maga az elképzelés nagyon is tetszik, csak sajnos már nem aktuális számomra, mert az egyetlen személy, akivel perverz dogokat művelhetek, az otthon vár a szobában mikor hazaérek, az ágyon...remélhetőleg. Ezen feltevéseimet alátámasztja, hogy néhány szobában az ágyakon ugyan olyan fehér "anyag" található, mint ami az én pofámat terítette be lassan már egy órája. Bele gondolni is rossz, hogy mi történhetett ezekkel az aranyos, ártatlan, és minden bizonnyal már régóta nem szűz lányokkal. Az is elképzelhető, hogy egy kurtizánképzőben vagyunk, ahol a minőségi szexre oktatják a nőket!
Időközben már valahol a harmadik emeleten járhatunk, de még mindig semmi. Olyannyira monoton ez az egész, hogy már nem is számoltam az emeleteket, csak óvatosan haladtam hol Yuu-chan mögött, hol előtte. Semmi mást nem hallani, csak azt a furcsa surrogást, a falakból. Mintha lüktetne az épület, vagy mi több, élne, és próbálna minket bekebelezni. Mintha csak meghallotta volna az épület az utolsó gondolatom, mivel hirtelen valamiféle csápok nyúlnak ki a falakból, és támadnak ránk. Hirtelen nem tudok mit kezdeni, ezért egy shunpoval odébb vetődöm, hogy biztos távra legyek a gyilkos nyúlványoktól. Yuu egyből akcióba lendül, szóval én sem maradhatok tétlen. Egy határozott vágással próbálom elejét venni annak, hogy elkapja a nyakamat az egyik csáp, ám amit várnék nem következik be, vagyis nem hull porba a különös nyúlvány, hanem megállíthatatlanul halad tovább felém. Ez már felveti a "mi a f..." kérdést, mivel eddig nem találkoztam olyan dologgal, ami le nem hullott volna a földre, ha levágom. Most, hogy így jobban megnézem az egyik csápot, kísértetiesen hasonlít azokra a példányokra, amelyek az úgynevezett hentai animékben szokták elkapni az ártatlan lányokat. Nyilván itt is erről van szó, de én nem vagyok se lány, sem pedig szűz, szóval nem tudom, Tőlem mit akarnak, hacsak...Végül is már a csápok is lehetnek buzik..ettől eltekintve nem szerzem meg nekik az örömöt, hogy ..."belém hatolhassanak". Ha ez még nem lenne elég, újfent gyilkos csöcsök tartanak felénk. Mikor meglátom, hogy ezeknek már szemei is vannak (O.o), azt mondom, hogy elég, és bosszúmat beteljesítve Byakurai haddal tisztelem meg a robbanó melleket, melyek felrobbannak ugyan, de a kidouimnak köszönhetően még tisztes távolságra tőlem. Yuu-chan is elintézte a saját csöcseit (xD), szóval nincs más hátra, mint hogy leszámoljunk a csápokkal. Társam mellettem átvált shikaiba, és be kell látnom, hogy nekem sincs más választásom, mivel a "sima" penge nem fog a csápokon. Egy halk sóhaj után én is aktiválom shikaimat, és pár pillanat múlva már az a mindig jól eső hűvös levegő üdvözöl, és a kellemesen hideg Jégcsapkardom markolata. Mivel a fagyhullámom inkább nagyobb ellenfél ellen jó, és az sem tanácsos, ha szűk helyen sütöm el, mivel hajlamos azt is megfagyasztani, amit nem kéne, ezért most egy kisebbfajta Shimo Nami-t indítok e la közeli csápok felé, amik remélhetőleg szét fognak fagyni a támadástól.
- Gyilkos csápok, robbanó mellek, mi lesz még? - kérdem hangosan, bár inkább magamnak intézem a kérdést, de persze Yuu-chan is válaszolhat, ha van valami ötlete ezzel kapcsolatban.

Csupán egy morgással válaszolok Suke feltett kérdésére, egyelőre nem akarok a jövővel foglalkozni, a jelent kellene túlélni. Úgy tűnik társam is kezdi komolyan venni a dolgokat, hisz’ mellettem Ő is Shikaiba lép. A megváltozott hőmérséklettől egy pillanatra összerándulók, azonban a kellemes hűvös jól is jön ebben a forró helyzetben. A csöcsöket még sikerült időben elpusztítanunk, így azokkal nincs több gond, azonban még a Sivatagi viharral sem tudok kárt tenni a csápokban. Mindenesetre ez fordítva is igaz, szóval sikerült egy unalmas patthelyzetbe kerülnünk. Ekkor jelennek meg az újabb mellek, amelyek már beszélni is tudnak. Na jó, ez már kezd Nekem is sok(k) lenni! Imádom a ciciket, de a póklábak, a szemek és most a hang kezdi elvenni a kedvem minden további érdeklődéstől erre a testrészre vonatkozólag. Természetesen ez nem igaz, de azért egy másodpercre elgondolkodtam a dolgon. A hiányos öltözékben üldögélő szűzlányok képe érdeklődve megemeli jobb szemöldököm, ám fejem megrázása után jobbnak látom a Ránk leselkedő veszélyre koncentrálni. Egyetlen intéssel kőszilánkok egy kisebb garmadája indul el a gyilkos tejcsárdák felé, ezáltal felfogják a savas tejet, mely eredetileg Nekünk lett címezve. A pengék nem állnak meg, hanem elemi erővel szakítják darabokra támadóinkat, akik ismételt detonációval válaszolnak erre. A hulló vakolatdarabokkal mit sem törődve fordítom tekintetem ismét a perverz csápok irányába, valami megoldáson törve a fejem. Úgy tűnik a vágások semmit sem érnek ellenünk, valamint Suke fagyasztását is képesek pár percen belül felolvasztani. Elmémben lassan nyikordulnak meg az acélkerekek, amint gondolkodásra kényszerítem magam. A taktika olyan egyszerű, akár egy pofon, így biztos sikereses is lesz!
- Dermeszd meg a csápokat, majd Én összetöröm őket! Siess! – adom ki a parancsot két elhajolás között, majd egy jobb-horoggal térítek belátásra egy közeledő nyúlványt. Sosem bírtam az ilyen témájú hentaiokat, nem mintha akkora szakértő lennék, de az alapvető műveltség megkívánja, hogy mindenről tudjak egy kicsit. Ha számítsam helyesek, akkor a 10. osztag vezetőjének technikája nyomán megdermednek az indák, így könnyedén apró darabokra zúzhatom szét ezeket a nyálkás undormányokat. A kombinált támadás után nincs kedvem megvárni az eredményt, inkább gyorsan magamhoz hívom Dotonryuu darabjait és egy pördítéssel visszaváltoztatom eredeti, katana alakjába. Kezdem rühellni az egész helyet, a rácsos ablakokat, meg az ízléstelen színekkel kifestett folyosókat. Már Las Nochesben is megmondtam, miszerint a fehér csak arra utal, hogy az építők teljesen fantáziátlanok voltak! Legalább némi vérfolt feldobhatná a környezetet, de mindenhol csak tejbe botlok. Szerencsére már reggeliztem, így eszemben sincs egy kis gabonapelyhet keresni, majd kényelmesen leülve uzsonnázni egyet. Attól függetlenül, hogy leléptünk ellenségeink elől, még itt ólálkodhatnak körülöttünk, szóval nem kellene hülyeségeken elmélkednem. Természetesen gondolataim háborgó folyásának nem vagyok képes parancsolni, már az is egy elvetélt ötlet, mely szerint ilyesmire kell kényszerítenem magam. Lassú kocogásban indulok el a következő szint felé, ahol valószínűleg még több veszély és pókos csöcs vár Ránk. Mikor már megfelelőnek ítélem a távolságot, egy rövid pihenőt javaslok. Az egyik lépcsőfokra letelepedve szusszanok néhány percet, eközben elgondolkodom a férfi kérdését, amelyet még a betörést követően tett fel. Még ha nem is lennék akkora zseni, amekkora vagyok, akkor is leesne kérdésből áradó hátsó szándék. Halk sóhaj tör fel mellkasomból, egy meglepődött pillantással karöltve.
- Szóval Mitsu állapotos… - vonom le a következtetést csendesen, megvillantva géniuszom töretlen fényességét. – Gratulálok haver, ez remek hír! Végre Te is belépsz a családosok táborába, ez igazán nagyszerű.
Erőteljesen hátba veregetem, ennek köszönhetően fennáll a lehetőség, hogy behorpasztom a tüdejét vagy leverem a veséjét, de kemény csávó, ennyinek meg sem kell kottyannia Neki. A nagy kiabálás hatására azonban egyre erőteljesebb lesz a falban a sustorgás, ami csak egy valamit jelenthet. Felelőtlen módon a nyakunkra hoztam az ellenséget, pedig jó lett volna még egy kicsit üldögélni. Egy gyors elterelésre van szükség, mert különben Rajtunk üthetnek. A közeli falról leemelek egy tűzoltó-készüléket, azután némi lendületvétel után az egyik ellentétes irányba lévő folyosóra hajítom. Remélhetőleg nincsenek szemeik és a hang után tájékozódnak, mert ha nem, akkor ismételten csak felfedtem rejtekhelyünket. Mostanában nem úgy sikerülnek a dolgaim, ahogy kellenének, a Karma egyszerűen utálja a képem. Nem tehetek róla, hogy jóképű vagyok, meg erős és minden. Így születtem, ezen már nem lehet változtatni, míg világ a világ. Álló helyzetbe tornázom magam, eközben fejem körül dicsfény jelenik meg, amely pislákolva öleli körül alakom. Jobban megnézve azonban csak az egyik selejtes izzóval ellátott lámpa adta az effektet, ami rögtön veszít hatásosságából, amint valaki rájön a turpisságra. Mindenesetre jó lenne megtalálni a túszejtőt, még ebédidő előtt, mivel nem célom kihagyni egyetlen étkezést sem. Növésben lévő szervezet voltam valamikor, ebből adódóan szükségem van a folytonos tápanyagbevitelre. Viszont most először menekülni kéne!

Hangos szusszanással adom tudtára a világnak, hogy elégtétellel nézem végig, ahogy a csápok mozdulatlanra, egy tömbbe fagynak. Kétségtelenül ez az egyik leghatásosabb támadás ellenük, és úgy tűnik, hogy használ is, mivel egyelőre nem adják jelét a gyilkos nyúlványok annak, hogy másként lenne. Kénytelen vagyok csalódni, mikor folytatják eddigi tevékenységüket úgy, mintha az előbb semmi sem történt volna, épp csak megcsiklandoztam volna, őket, vagy ilyesmi. Nem szoktam hozzá az efféle rezisztenciához, és kezdi felhúzni az agyam. Milyen dolog ez már, hogy két nagybetűs Hős nem tud elbánni néhány hentaiból szabadult csáppal? Simán darabokra kellett hullaniuk, ám mégis úgy tekeregnek tovább az irányunkba, mint azelőtt. Egyelőre nem tudunk velük mit kezdeni, viszont a fronton újabb ellenségek tűnnek fel. A már régi ismerősként üdvözölt szemes-lábas csöcsök tartanak felénk abban a hiszemben, hogy kárt tudnak bennünk tenni. Ugyan már! Azzal a két személlyel állnak szemben, akiknek életüket képezik a mellek! Ha van valami, amihez értünk a harc mellett, akkor azok a csöcsök, szóval nem nagyon jelentenek ránk veszélyt, hacsak nem hordoznak magukon nukleáris töltetet, de erre még nem volt példa...szerencsére. Épp félbe vágnék egy ördögi női alkatrészt, mikor az megszólal. Hirtelen az sem tudom, mit csináljak, hisz az egy dolog, hogy esténként szoktam beszélgetni a feleségem "dinnyéivel" de nem szoktak visszaszólni, maximum álmaimban. Fogalmam sincs, kié lehet a belőlük feltörő női hang, lehetséges, hogy egy pajkos diáklány járatja a bolondot velünk, de az is lehet ,hogy az őket fogva tartó vadállat, szexista apáca. Mmm, még rágondolni is perverz! Sajnos elszórakoztatni nem tudom, de ismerek egy remek helyet, aminek "Wondersex" a neve. Na ott kitűnő automatákat lehet kapni áron alul, olcsón. Egyszer megfordultam ott, na persze nem magamnak vettem valamit, csak körülnéztem, hogy mostanában mi a divat. Biztos vagyok benne, hogy találna kedvére valók a kedves hölgy. Egy jól irányzott kardcsapással még hatástalanítok egy gyilkos csöcsöt, mielőtt az a képembe robbanhatna, majd újfent a csápok felé fordulok. Ezt igencsak jól teszem, mivel az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom egy nyúlvány elől, ami majdnem kiverte a szemem. Yuu-chan parancsára szembe fordulok a falból kinyúló csápokkal, majd csapok egyet feléjük Aokival a levegőben, és egy méretes fagyhullámot küldök az irányukba, amitől ha csak pár másodpercre is, de sikerül megállítani őket. Remélem sikerrel járunk, megvárni azonban nincs kedvem, mert ha esetleg nem sikerülne a dolog, akkor megszívnánk. Yuu-chan is hasonló állásponton lehet valószínűleg, mert sietősre fogja a dolgot, így követem, és gyorsan elhagyjuk a tett színhelyét. Út közben deaktiválom a shikaimat, mert nem akarom az erőmet pazarolni. Elég akkor aktiválni, mikor szükségem van rá. Amúgy sincs olyan rossz idő most, szóval még csak a légkondira sincs szükségem. Fogalmam sincs egyelőre, hogy hova tartunk, csak megyünk előre. Addig is legalább nem kell a csápokkal és mellekkel foglalkozni, bár egy idő után ez is unalmassá, monotonná kezd válni. Épp időben áll meg Yuu és tart egy kis pihenőt, mivel már én is kezdtem igencsak ráunni a futásra. Most már egész távol vagyunk a csápoktól, szóval talán nem kell tartanunk egy esetleges támadástól. Nem érzem magam túl fáradtnak, ugyan kissé lihegek, de kibírom. Megállok Yuu-chan előtt a lépcsőknél, egyik lábammal az első lépcsőfokra lépek, majd rátámaszkodva figyelem Társam.
- Aha, állapotos. - támasztom alá a dolgot némi aggodalommal a hangomban. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám a jövőben, és kissé meg is vagyok ijedve az apaságtól. Nem vagyok benne biztos, hogy jó apja leszek e a születendő gyermekemnek, de bíznom kell magamban. Így jobban belegondolva el sem tudom képzelni, hogy nem felelnék meg az elvárásoknak, szóval bizakodóan nézek a jövőbe. - Fiú lesz, azt hiszem. - jelentem be mosolyogva. Minden férfi álma, hogy az első gyerek fiú legyen. Ez a legnagyobb áldás az élettől. Persze Én ugyan olyan boldog lennék, ha kislány lenne, hiszen ugyan úgy szeretném. Vigyorogva fogadom a barátságos hátba veregetést, ami talán kicsit erőteljesebbre sikerült, mint kellett volna, de azért állom a sarat. Örülni azonban nincs sok időnk, mivel úgy tűnik, hogy az ellenség követett minket. Egyre erőteljesebben hallatszik a falból az a jellegzetes sustorgás, ami csak egy dolgot jelenthet, vagyis a csápokat. Azt hittem, hogy végre kicsit megszabadultunk tőlük, erre tessék..fejcsóválva nézem Yuu-t, ahogy rögtönzött elterelő akciót csinál, ami reméljük, hogy be is fog válni. Nem tűntek túl okosnak a csápok, szóval bízom benne, hogy bekapják a csalit. Ha nem, akkor meg mirelitcsáp lesz a menü ma ebédre.

Egy fiúgyermek bizony nagy ajándék, a név fennmaradásának záloga. Elmondhatatlan az érzés, melyet akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy Nekem egyszerre kettő is megadatott. Elterelő akcióm valójában teljesen felesleges, mivel némi odafigyeléssel sikerül megállapítanom, miszerint elmúlt a surrogó hang. Felszabadult sóhaj szakad ki mellkasomból, a nyálkás csápok elég undorítóak voltak. Immáron sokkal nagyobb életkedvvel indulok neki a további szintek átkutatásának, ami már kezd elég unalmassá válni. Némi ásítozást követően újabb alsóneműkre bukkanunk, ám lányt még mindig nem láttunk egyet sem a kezdeti kebelcsoda óta. Csalódott arckifejezéssel dobálom szét az amúgy is össze-vissza elterülő ruhadarabokat, egyszerűen semmiféle nyomot nem hagy maga után az, ami elrabolja a diákokat. Frusztráló az egész helyzet ráadásul a kintről beszűrődő mennydörgés csak még hátborzongatóbbá teszi az egészet. Igazából nincs mitől félnem, Karakurában kevés olyan van, ami képes lenne ártani Nekem. Ám a feeling kedvéért egy kicsit játszom a majrést, hátha előugrik valamelyik sarokból egy csápos-szőrös szörnyeteg. Az egyik szobában végre valahára életre bukkanunk, azonban sajnálatos módon, nem lengén öltözött túszokba botlunk, hanem előbbi nehéz perceink okozójába. A nyúlványok megvannak, az esetleges prémnek azonban semmi nyoma, ámbátor egyelőre még nem tudok átlátni a bugyikon, szóval kitudja. Hamarosan jó gonoszhoz illően elmondja a képességét, valamint tetteinek okát is, ezzel törvényszerűen előkészítve bukását. Nem lesz olyan egyszerű végezni itt, mint ahogy először gondoltam, az emlegetett nővér pedig biztos erősebb lehet. Lenne néhány tippem milyen módon szívja ki az életerőt a csajokból, de azokat nem írhatom le a korhatár miatt.
- Sajnálom, de amit csinál, az teljesen ellent mond az erkölcsi moráljaimnak! Nincs más választásom, muszáj vagyok harcképtelenné tenni Önt, Kisasszony! – kelek ki magamból tetetett felháborodással, miközben jobbom mutatóujjával a nő felé bökök. – Elég beteges lélekre vall, ha valaki csak így tud kapcsolatot létesíteni a külvilággal. Maga egy meg nem értett kislány, aki csak egy kedves szépséget akar úgymond… megdárdázni! Belegondolva, régen Én is ilyen voltam, csak belőlem nem lógtak ki ilyen undorító cuccok.
Igencsak átgondolt pszichológiai blablámmal nem érek el semmit, pedig annyira bíztam az erőszakmentes megoldásban! Nos, ha már így hozta a sor, csinálom azt, amihez a legjobban értek. Kedvtelen grimasz kíséretében shunpózok el a támadás elől, fel voltam készülve, ebből adódóan a találat esélye egyenlő a nullával. Katanám fémes sikolyt követően ismét előtűnik rejtekéből, majd rögtön hárításra is kell rántanom. A kidoukkal semmire sem mentünk, ám most talán van esély a működésükre, ha közvetlenül a jelenség okozóját támadjuk. Az alapvető démonmágiákat felesleges is használnom, valószínűleg nem tudnék velük értékelhető sérülést okozni. Egy kombinált technikának azonban lehet esélye, így ehhez is fogok folyamodni. Kardomat egy pördítés követően a padlóba döföm, azután lélekenergiát koncentrálok előre nyújtott tenyereimbe. Az erő elképzelhetetlen sebességgel száguld át ereimen, akárcsak az adrenalin, melytől minden olyan egyszerűnek tűnik. Sokkal hatalmasabb ellenfelekkel is összemértem már a tudásom, ez a kis fruska nem jelenthet kihívást. Arcomon magabiztos vigyorral engedem útjára a kombinációt, ami egy Rukujyoukourouból, valamint egy Souren Soukatsuiból áll. Lényege annyiban merül ki, hogy a hat fénypallos közrefogja az áldozatot, s mikor az megpróbál kitörni a kelepcéből, egy monumentális robbanás kíséretében az egész megsemmisül, és remélhetőleg viszi magával az életerő-elszívó luvnyát is. Igazából nem sok mindent érne vele, ha elkapna, mivel örökifjú vagyok, így legfeljebb túltöltődne, aminek az eredménye ugyancsak egy nagy bumm lenne. Dolgom végeztével fegyverem ismét a kezembe veszem, azután egy laza védőállásban várom milyen eredménnyel is zárul akciózásom. Ettől függetlenül közelebb szökkenek Sukehoz és megosztom Vele megfigyeléseimet.
- A fagyasztás lelassítja, ennek hála össze tudom törni a csápokat. – kezdek bele a magyarázásba, miközben folyton a füstfelhőt figyelem. – Kétlem, hogy az előbbi tűzijátékkal kinyírtam volna… Szükségem lesz a jegedre, a többit majd intézem. Jobb lenne minél hamarabb megmenteni azokat a diákokat, már ha még életben vannak egyáltalán.
Nem akarok vészmadárnak tűnni, viszont egyikünk sem újonc már, mindketten ismerjük a halál jelenségét. Botor dolog lenne úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne, mert akkor azzal magunknak is hazudnánk, ráadásul a lányok megmentésének sikeressége is függhet ettől. Mindenesetre a kudarcot nem fogadom el, mint végeredményt, szóval mindenképp meg fogjuk találni őket. Biztos nagyon félhetnek és fázhatnak, mivel pucéran üldögélni egy ilyen zord helyen nem épp a legjobb elfoglaltság! Bele se merek gondolni, micsoda perverz játékokat űzhet velük az említett testvér. Hm, de mégis tudnék találgatni… Ingem ujjával gyorsan letörlöm az orromból előserkenő vékony vérpatakot, azután teljes koncentrációmat az előttem álló összecsapásra fordítom. Ideje hidegre tenni!

Úgy tűnik, ezektől a csápoktól egy percnyi nyugtunk sem lesz, míg véget nem vetünk ennek az egésznek. Még egy kis pihenőre, szusszanásra sem adnak lehetőséget, vagy hogy egyeltalán válthassunk néhány szót egymással. Igaz eddig nem sokat beszéltünk, amit sikerült, azt is gyakorlatilag harc közben, még néhány másodperc alatt megosztottuk egymással a gondolatainkat az ellenfél erejéről, illetve gyengéiről. Szerencsére Yuu-chan elterelő akciója még jobban sül el, mint azt vártam. Nem csak hogy bevették a csalit a gyilkos nyúlványok, de sikerült őket eliminálni. Rövidtávon szétfagytak a tűzoltókészülék után küldött támadásomtól, aztán a kegyelemdöfést pedig Társam adta meg nekik. Így félig levágva, szétfagyva, már nincs is olyan nagy kedvük "szegény" csápocskáknak kellemetlenkedni, hisz rövidtávon távoznak köreinkből, és visszahúzódnak a falba. Továbbra sincs alkalmunk huzamosabb ideig egy helyben maradni, hisz mielőbb a végére kell járnunk ennek az ügynek. Szobát-szoba után kutatunk át, ám ijedt, esetleg ájult diáklányok helyett csak a tangák, és melltartók köszöntenek minket egyfajta régi ismerősként. Kicsit idegesítő, hogy gyakorlatilag nem hallani mást, csak a kinti vihar beszűrődő hangjait, illetve néha-néha egy-egy elfojtott sikoltást, vagy érdekesebbnél érdekesebb hangokat az épület különböző részeiből. Az egyik ugyancsak üres, fehérneműkkel belepett szobában egy különösen falatnyi tangát emelek fel a földről, miután megakad rajta a szemem. Eszembe jut, hogy nemrég még mindketten szabadok voltunk Yuu-channal, és nem volt bekötve a fejünk. Nap mint nap önfeledten sodródtunk a bimbók tengerén, és golyóink örömittasan súrolták a vizet. Sajnos -vagy épp nem sajnos- ennek az időszaknak már mindkettőnk számára vége, és már csak a saját kis takaros feleségünk, illetve élettársunk létezik számunkra. Azért egy apró könnycseppet azért elmorzsolok a régi szép idők emlékére, és zsebre teszem a falatnyi csipkés tangát, hogy mégis legyen mi emlékeztessen azokra az időkre, mikor még szingli voltam! A kis szertartásom után csendben követem tovább Yuu-chant, és közben széles vigyor ül ki arcomra, mikor elképzelem, hogy milyen fejet vágna Mitsu, ha megtalálná valamelyik eldugott kis rejtekhelyemen a tangát otthon. Nyilvánvalóan egyből elkezdené kombinálni a dolgokat, és a végén még én könyörögnék az életemért, de nem hagyhattam ott a ruhadarabot.
Mire elmélkedésemből feleszmélek, már egy másik szobában vagyunk Yuu-val. Először azt hiszem, hogy ez is ugyan olyan kihalt, mint a többi, ám jobban körülnézve szemeim megakadnak egy nőn, akinek az ujjaiból furcsamód igencsak ismerős csápok nyúlnak ki és ágaznak szerteszét. Agytekervényeim egyből beindulnak, minek eredményeképp gyorsan előrántom Aokit a sayájából. Magam sem értem, hogy miért teszem vissza piheni mindig, egyfajta berögződés, mindenesetre most szükségem lesz rá. Nyilvánvalóan elég veszélyes lehet a nő, nem beszélve a testvéréről, ezért fokozottan óvatosnak kell lennünk. Nem szabad alábecsülni az ellenfeleinket, bár, őszintén szólva elég kevés lény létezik jelen pillanatban, ami nagyobb gondot okozhatna akár nekem, akár Yuu-channak, ha pedig együtt veszünk részt valamiben, akkor gyakorlatilag ez a szám a nullával egyenlő. Nagyokat bólogatok a Vaizard szavaira, hisz undorító, amit ezek ketten csináltak itt. Bár tisztában vagyok vele, hogy egyikünknek sincsenek erkölcsei, nemhogy erkölcsi moráljaink, de ezt ugyebár a nő nem tudja. Mégis sikerül akaratom ellenére is elvigyorodnom, mikor Társam utolsó mondatait meghallom. Szerintem még most is olyan, hogy bárkit "megdárdázna", aki jól néz ki, és nőnemű, csak társaséleti ösztön visszafogja, ezért nem teszi. Nem mintha én nem lennék ilyen, de viccesen hangzott azért...
Nem szeretek senkit sem munka közben megzavarni, így harcra készen állok a háttérben, míg Yuu-chan kombózik egyet. El kell ismernem, hogy kreatív, ha harcról van szó. Remélem be fog válni a terve, bár őszintén szólva az eddigi tapasztalataim szerint ennyi nem lesz elég a nő elpusztítására, vagy legalábbis az ártalmatlanítására. Mire rám kerülne a sor, már aktiválom shikaiom, és támadásra készen várok a Vaizard jelére, hogy útnak indíthassam a fagyhullámot. Ha túl korán küldeném el, nagy valószínűséggel hatástalan lenne, így tökéletesen kell időzíteni. Számításaim szerint ehhez egy elég turbózott hullám kéne, így jégcsapkardom kinyújtom előre, és minkét kezemmel megragadom, hogy minél több erőt adhassak bele a támadásba. Mikor megkapom a jelet, szabadjára engedem a reiatsum és az akaraterőm, minek következtében egy hatalmas jéghullám indul meg a közrefogott nő felé. Kicsit zihálva veszem a levegőt, hisz ez azért nem átlagos támadás volt, ám hamar összeszedem magam, és Yuu-chanra emelem tekintetem.
- Remélem ez elég lesz hozzá! - kiáltom oda Yuu-nak, bár őszintén szólva igencsak kételkedek ebben. Mindenesetre a remény hal meg utoljára, és különben is sietnünk kell, mivel jó pár pucér diáklány vár ránk, mint megmentőjükre!

Dühös mormogás közben veszem tudomásul, miszerint oly’ szépen kivitelezett támadásom fabatkát sem ért. A Hadou meg sem ártott Neki, valószínűleg nem hatnak Rá a reiatsu-alapú támadások, mint ahogy csapjaira sem. Ez már első próbálkozása alkalmával nyilvánvalóvá vált, most csak leellenőriztem teóriám helyességét. Mindenképp sikerként könyvelhető el azonban a fagyott csápok koppanása a padlón, csupán az frusztrál kissé, hogy nem az Én nevemhez fűződik elpusztításuk. Akármennyire is szeretném, képességeim nem ilyen ellenfél ellen hatásosak, túlságosan a démonmágiámra hagyatkozom. Elegánsan harcolni a lehető legnagyobb élvezet számomra, ám amikor meggátolnak ebben, az kicsit felhúz. Most is egyre erőteljesebben szorítom katanám markolatát, már-már elroppan a kezem alatt, amikor engedek a fogáson. Hideg fejjel kell végiggondolnom a helyzetet, különben könnyedén a nyálkás nyúlványok áldozatává válhatok. Jól érezhetően sikerült felbőszítenünk a didikirálynőt, mivel egyre féktelenebbül támad, ennek köszönhetően gazdagodok egy monoklival, ami holnapra bizony keményen be fog lilulni. Fájó szememet tapogatva villámtáncolok arrébb a sűrűjéből, de még így is sikerül elkapnia a lábam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy egyszerűen lerobbantom onnan valami Kidouval, viszont ez hamar elvetem, mivel a detonáció pillanatában kétségtelenül búcsút mondhatnék egyik alsó végtagomnak is. Láb nélkül pedig nem lehet labdába rúgni, legalábbis így tartja a mondás. Utolsó mentsvárként rásózok egy erőteljest kardom élével, hátha mégis szerencsém van. A meglepődöttségtől kitáguló pupillákkal veszem tudomásul sikeremet, amint az undorító kinövés elereszt, azonban a sebből bűzölgő váladék folyik a csukámba. Undorodva vizsgálom meg az eredményt, miközben dacolok a záptojásra emlékeztető szaggal.
- Úristen, ez rohadt büdös! – adok hangot legterhelőbb problémámnak, mintha nem akarnának épp megölni. – Ez az utolsó figyelmeztetést, ha nem távozik békésen, ténylegesen erőszakot kell alkalmaznom! El innen némber, az utamban vagy!
Szakad el a cérna beszédem végén, azok a kaján pillantások egyáltalán nem passzolnak a helyzethez. Kezd elegem lenni belőle, hogy mindent hibbant ribanc megpróbál megerőszakolni. Nekem is vannak érzéseim, emberi lény vagyok! Vagy legalábbis valami nagyon hasonló, mert ugye nem igazán tudnám magam egy normál halandóhoz hasonlítani, már csak azért sem, mert velük ellentétben, Én még évekig fiatalos és feszes maradok, a ráncok remélhetőleg messzire elkerülnek majd. Töprengésemből egy újabb, alig követhető jobbhorog ránt vissza, melynek hála megreped bal szemöldököm. Az ütés pillanatában ráadásul bele is harapok nyelvembe, így félig vakon és megnémuló kísérlem meg hárítani a további csapásokat kisebb-nagyobb sikerrel. Az acélkék íriszeimbe csöpögő bíborszín vértől romlik a látásom, ami nem dob fel túlságosan. Ingerült mozdulattal törlöm ingem ujjába, ezzel véget vetve szerencsétlen ruhadarab pályafutásának. A nő pillantása a másodperc törtrészéig a teremből továbbvezető ajtóra villan, amiből csak egyetlen dologra tudok következtetni, mégpedig arra, hogy bizony ott vár Minket az egész kiagyalója, valamint remélhetőleg a még sértetlen túszok csoportja is. Nem látván más megoldást a helyzet orvoslására, képtelen vagyok fájdalmat okozni egy nőnek, pedig úriemberként ilyet sose tennék. Ám ez most egy különleges helyzet, életek függhetnek döntésemtől, ezért a nagyobb jó érdekében a lenge öltözetű hölgyeménynek buknia kell! Utolsó felajánlását is megbotránkozva visszautasítom, nem vagyok Én olyan fiú, kérem szépen! Próbálok megszabadulni a fémes íztől a számban, ezért egy kiadósa nyállal vegyített vörös flekket nyomok a közeli falra, majd letakarítják a takarítók, Nekem most sokkal fontosabb programom van, minthogy az apróságokra figyeljek. Egy pillanatra eltűnök eddigi helyemről, ezt követően pedig ellenfelünk háta mögött jelenek meg.
- Seikyomai. – ejtem ki számon ezt az egyszerű szócskát, s az értetlen pillantásokból ítélve senki sem tudja mi is lehet az. Ez persze természetes, hisz’ egy általam kifejlesztett technikáról beszélünk. – A Halál tánca, amely egyszerre három szúrással végez az ellenséggel. Olyan gyors, hogy az emberi szem képtelen érzékelni. Észre sem vetted, ennek ellenére sikerült megsebeznem a májad, a gyomrod, valamint a tüdődet is. Most már csak idő kérdése, hogy a hatás érezhető legyen.
Talán még Suke is bedob valamit a közösbe, azonban egyedül is tökéletes munkát végeztem, mostantól felesleges foglalkoznom a csajjal, úgysem lesz elég ereje a támadáshoz. Ugyan halálosnak tűnik e kombináció, ám egy szakképzett orvos megfelelő körülmények között könnyedén képes lehet megmenteni az életét. Miután itt végeztünk, hívni fogok egy mentőt, majd a lezajlott események elferdített ismertetése után szép hosszú pihenő vár szerencsétlenre a rácsok árnyékában. Tekintetem ezek után a szőtt falra vándorol, mely kétségtelenül utolsó akadályként akar funkcionálni. Ezt most inkább társamra hagyom, fagyos lélekölőjének hála sokkal eredményesebben tud fellépni eme kihívás ellen, mint ahogy azt Én tehetném. Viszont ha mégis segítségre lenne szüksége, természetesen készséggel asszisztálok, bármennyire nem kenyerem az ilyesmi.

Elégedetten húzom ki magam, miután az összes támadás célba ér. Tekintve, hogy kik küldték rá a Nőre ezeket a kidoukat és támadásokat, kevés az esély arra, hogy túlélje őket a Csápkirálynő. Annál nagyobb meglepetésben van részem, mikor kiderült, hogy történetesen meg sem sebeztük, épp csak néhány csáp sínylette meg az előző impozáns kis akciónkat. Pedig volt benne erő, nem is kevés, ennek ellenére lepattantak róla, mint a labda a falról. Ha mást nem, legalább ennyi sikerült elértünk. Ez is valami, így nem 1000 csáp támad ránk legközelebb egyszerre, hanem csak 998. Az apró örömöket is meg kell becsülni...Yuu-chan támadásai a legcsekélyebb hatással sem voltak a nőre, így örülök, hogy ennyit elértünk. Mondanom sem kell, hogy eléggé le vagyok döbbenve attól, hogy egy csaj gyakorlatilag lealáz minket, mivel ez eddig nem sok mindenkinek sikerült. Lehet azért ennyire biztos a dolgában, mivel Nő, és ugye Mi úriemberek vagyunk, és nem bántjuk a gyengébbik nemet. Nos, ezen hamar lehet változtatni, mivel a túlélés felülírja az erkölcsöket, és ezt Mrs. Double D is hamarosan meg fogja tapasztalni a saját bőrén. Mivel az édes bosszún töröm a fejem, teljesen váratlanul ér, hogy a Nő újabb támadásba lendül, minden eddiginél gyorsabban és halálosabban. Látszik rajta, hogy már Ő maga is kezdi unni a dolgot, mivel a saját hülyeségemnek köszönhetően kapok egy hatalmas gyomrost az egyik hentai nyúlványtól, minek következtében bőséges adag nyállal keveredett vért köpök a földre. Mivel hirtelen ért a támadás, tüdőmből a levegő is kiszállt, így egy kétségbeesett shunpoval távolabb kerülök a csápoktól, hogy rendbe szedjem magam. Elég kellemetlenül érintett az a gyomorszájon vágás az előbb, szóval kissé görnyedezve dőlök neki a falnak és próbálom stabilizálni a légzésem. Vetek egy gyors oldalpillantást Yuu-chanra, aki szintén elég megviselt állapotban kerülgeti a csápokat. Neki is kijutott minden jó, amit csak egy feltüzelt állapotban lévő nőtől kaphatunk. Úgy tűnik, ez ma nem az én napom, mivel ez a néhány másodpercnyi oda nem figyelés is elég volt a csápoknak ahhoz, hogy újra támadást indítsanak. Az egyik csápnak sikerül elkapni a lábam, majd mielőtt reagálhatnék, arra leszek figyelmes, hogy már a levegőben lógok, és fejem ijesztő sebességgel közeledik a szemközti falhoz. Hangos reccsenés adja a szobában lévők tudtára, hogy beépítettek a falba, ráadásul fejjel lefelé. Ez már több a soknál! Kezdem elveszteni a türelmem, és az sem segít, hogy orromból szüntelenül folyik a vér a fallal való találkozás emlékére. Haorim fehér színe egyből átvált vörösbe, mikor annak ujjával próbálom elállítani a vérzést. Ez a legkisebb dolog, ami érdekel. Van otthon másik, plusz nem mondhatnám magam szegénynek tekintve, hogy két kapitány is van a családban, akik tisztességes fizetést kapnak munkájukért. Hirtelen orrfacsaró bűz üti meg szaglószervemet, amiből arra következtetek, hogy nem esett benne nagyobb kár, max elrepedt, vagy csak simán vérzik. Az undorító szag forrása a Yuu-chan lábáról levágott csápból jön. Felmerül bennem a kérdés, hogy mivel is etethetik a nyúlványokat, hogy ilyen rohadt büdös, de inkább abbahagyom a találgatást.
- Kösz, de inkább nem.. - morgom az orrom alatt a Nő kielégítésére vonatkozó kérdésre a választ. Ha Ő lenne az utolsó nőnemű lény a világon, akkor se fordulnék hozzá. Amúgy is, nekem ott van az asszony, csak érte élek, más nő számításba se jöhet. Ennek ellenére időről időre megpróbál valaki megkísérteni. Tudom, hogy jóképű vagyok, de ha egyszer foglalt, akkor foglalt...
Hirtelen elkapom a Nő pillantását, amint az ajtó felé néz, és egyből leesik, hogy valaki van a másik oldalán. Figyelembe véve a helyzetet, jobb, ha egyelőre ott is marad. Miután egy újabb csáp elől hajolok el, kezdem végképp elveszteni a türelmem, ám mielőtt támadást indíthatnék, Yuu-chan megelőz. Nem szeretek más munkájába belekontárkodni, szóval inkább hátul maradok, és próbálom kikerülni a csápokat kisebb-nagyobb sikerrel. Yuu látszólag nem tesz kárt a nőben, ám sokkal régebb óta ismerem annál ,minthogy bedőljek az ilyesmiknek. Nem nagyon lehetett szemmel követni a támadást, amit véghez vitt, mégis biztos vagyok benne, hogy egy támadást vitt be. Abból, amit mond, világossá válik, hogy mi történt. Kétségkívül halálos ellenfél, és nem tesz jót az egészségnek, ha nem az Ő oldalán áll az ember. Nem mintha nekem félnem kéne tőle...
- Úgy tűnik, hogy ezzel vége. - mérem fel a helyzetet villámgyorsan. Az orromból csordogáló vér már úgy-ahogy elállt, de eléggé zavar a fennmaradó fájdalom. Majd megnézetem a 4. osztagnál, ha visszaértem.
Mivel a Nő ártalmatlanná lett téve egy kis időre, van időm mással foglalkozni. Tekintetemmel bemérem a közeli csápokból álló falat, majd némi koncentráció után egy hasonló nagyságú hullámot küldök felé, mint amit a harc elején. Valószínűleg ennyi elég lesz neki, bár ha nem, van még egy-két ötlet a tarsolyomban.

Ugyan bíztam benne, de a fagyasztós próbálkozás kurdarcot vall! Nem tudom elképzelni, hogy lehetséges ez, a rohadt csápoknak össze kellett volna fagyniuk, utána pedig apró darabokra törniük. Szúrós pillantást vetek a szinte már eszméletlen, de még mindig lélegző nő felé, aki még halálában is keresztbe tud tenni Nekünk. Valószínűleg az összes lélekenergiáját beleadta ebbe az akadályba, s a nyúlványok természetéből adódóan most sem támaszkodhatok a démonmágia segítségére. Ettől függetlenül az ajtó melletti falrész tökéletes célpontot nyújt, szinte üvölt a berobbantásért. Ennek megfelelően cselekszem, azaz reiatsu gyűjtök jobbom mutatóujjába, azután magamban kimondom a „Hadou 33: Soukatsui!” parancsot. A gondolat hatására világoskéken izzó fénynyaláb csapódik ki a már fentebb is említett testrészből, ami elsöprő erejének köszönhetően egy ovális nyílást vág az egyszerű falba, amin kényelmesen beférünk ketten is. Nincs idő a tétovázásra, szóval elsőként vágódok be a következő helyiségbe, ahol sötétség fogad. Lépéseimet lelassítom, nem lenne szerencsés rátaposni valami robbanó cuccra, mert a végén még botlábam lesz, az pedig nem jó! Szerencsére hamar feloltja valaki a pilácsot és már köszönném is meg Sukenak a tettet, amikor pillantásom a világítóalkalmatosságra esik. A már látott szemes mellek egyike szolgáltatja a fényt, ami félhomályba borítja az egész helyiséget. A szoba átellenes végében egy asztal áll, amin egy gigászi csöcs foglal helyet. o.O Főellenségünk is hasonló méretekkel rendelkezik, már amennyit ilyen távolságból ki tudok venni. Gyors pillantással felmérem a terepet, s megrökönyödötten kell tapasztalnom, hogy a tüzes keblek teljesen betöltik a hely minden négyzetcentiméterét. Ez nem faszányos, nagyon nem!
- Igen, volt már szerencsénk néhányhoz… - szólalok meg fanyar mosollyal arcomon, amíg a nő a kezébe mászó melleket simogatja nagy odaadással. Láttam már leszbipornót, de ez, amit most csinál, elég beteges módja az önkielégítésnek. – Gondolom felesleges a lebeszéléssel bajlódnom, mindenképp a levegőbe akarja repíteni Karakurát, jól gondolom? Azért elmondhatná, hogy miért teszi ezt, amíg beszél, legalább ki tudok találni valami használható tervet, amivel megakadályozhatjuk ebben.
Sajnos a végét nem akartam ilyen hangosan közölni, de a töprengésem túlságosan is kitörőre sikeredett! Most már mindegy, ennek hála nem kell Sukenak is elmondanom azt, ami a fejemben jár. Eközben ellenfelünk felkel trónjából, majd mozdulatát követően rengeteg mell mászik a helyére. Már meg sem lepődök a beteges dolgokon, úgy látszik kiégtem ilyen téren. A simogató kézre reflexszerűen csapok rá, nincs taperolás, amíg meg nem mutatta a túszok helyét! Sajnos magától nem fog így tenni, inkább Ránk küldi az idegesítő tejcsárdákat. Az első szúró fájdalom realizálja bennem a tényt, mely szerint ez nagyon kellemetlen, szóval nem akarok még több ilyet átállni. Rögtön vékony vérpatak kezd csörgedezni a felszíni sebekből, azonban biztosan valamiféle mérget vagy váladékot juttatott a testünkbe, ami majd a későbbiekben fogja kifejteni hatását. Nem akarom megtudni mi is történik, ha nem végzünk ezzel a bolond cafkával időben, ezért minden maradék életkedvemet összeszedve próbálok támadásba lendülni. Először is néhány íves kardsuhintással lecsapom magamról a cickókat, majd mielőtt még a detonáció Engem is bekebelezne, villámgyors shunpómat alkalmazva tűnök el eddigi helyemről. Ugyan kicsit megpörkölődik nadrágom alja, de ez elhanyagolható ár az életemért cserébe. Az égett, büdös massza a cipőmben hihetetlenül nehézkessé teszi a járást, s még inkább a fékezést, ezért is lehetséges az, hogy gyönyörű produkciómat követőn egy gyönyörű hasast vágok. A bimbók tengerén sodródom, heréim pedig súrolják a vi… No, álljunk csak meg egy pillanatra! Ez nem frankó így, mivel undorító, nyálkás szemek foglalnak helyet a cicik tetején, a rájuk fekvés pedig csak újabb robbanást eredményez. Rémülten pattanok fel, ám ez a tűzgömb jobban elkap, mint az előző. Kedvenc kabátomnak annyi, ráadásul elég kormos lett a hátam is!
- A fene esne abba a pszichopata mindenedbe! – rivallok rá a ribire hangosan, kezd kihozni minden béketűrésemből. – Miért van az, hogy a hozzád hasonló beteg szukák örömüket lelik a ruháim tönkretételében?! Tudom ajánlani az internetet, ha nem láttál volna még férfi testet!
Mivel nőkről van egy csomó… khm… természetes kép, gondolom másik részről is hasonló mennyiség lelhető meg, mármint annak, aki kíváncsi ilyesmire. Mérgesen villámtáncolok el ismét pillanatnyi pihenőhelyemről, azt követően pedig a főcsöcsös felé lendülök. Remélhetőleg társam is aktivizálja magát, mivel nemigen tudom lenyomni a csajt egyedül, bármennyire fájó is ezt bevallani. Hirtelen a nő előtt tűnök fel, lélekölőmet pedig csapásra emelem. Egy keresztirányú vágással szeretném megajándékozni, amely remélhetőleg mély barázdát húz egészen a jobb vállától, a bal csípőjéig. A város felrobbantását mindenképp meg kell akadályozni, csupán még a módját nem tudom. Az egésznek talán köze van ahhoz a benga mellhez az asztalon, amit belépésünk pillanatában láttam. Mondjuk, az efféle szociopata gyopárok mindig el szokták mondani világmegváltó terveiket, remélem, ez most is így lesz!

Elégedett arccal nézem, ahogy a fagyhullám szépen halad a csápokkal ellepett falrész felé, ám arckifejezésem csakhamar átvált egy grimaszba, mikor a támadásom nem a várt eredményt hozza. Normális esetben a csápoknak szét kellett volna fagyniuk, majd millió darabra omlaniuk szét, ám a hullám mintha meg sem ártott volna nekik. Dühösen a félholt nő felé nézek, majd elmormolok magamban egy szép kis szitkot. Nyilván a nő az utolsó csepp erejét is felhasználta ahhoz, hogy a fal a végsőkig ellenálljon minden támadásnak. Ez valóban dicséretes tett, azonban nem gondolhatta komolyan, hogy egy ilyen kis trükk huzamosabb ideig feltarthat minket Yuu-val. Nálunk az a bevett szokás, hogyha nincs megfelelő ki, vagy bejárat, akkor csinálunk egyet. Így nem kell felesleges energiát pazarolni arra, hogy megtisztítsuk az utat, vagy megkeressük azt. Új átjárót nyitni mindig is könnyebb volt. Ennek megfelelően néhány pillanat múlva már repül is a Yuu-chan által eleresztett soukatsui a fal egy csápmentes övezete felé, hogy a becsapódás után máris utat nyithasson nekünk. Imádom az ilyet, olyan mint egy szülinapi, vagy karácsonyi meglepetés. Sosem tudod, hogy mi vár rád, ha kinyitod a csomagolást. Ez jelen esetben is érvényes, hisz fogalmunk sincs, hogy mi lehet a fal másik oldalán, de van egy olyan érzésem, hogy semmi jó. Elég ha a közelmúlt eseményeit veszem figyelembe...
Jobban belegondolva, kevés személy tett szert olyan tapasztalatokra, "élményekre", mint én és Yuu-chan. Elvégre ki találkozott eddig póklábakon mászkáló, szemekkel rendelkező csöcsökkel, amik ráadásul nukleáris töltetként is szolgálnak? Kétségtelenül vissza fognak rémálmaimban térni ezek a dolgok. Épp megszoktam Mitsuko tripla D-s méretét, erre tessék, mászkáló csöcsök...
Hümmögve lépek be a járatba Yuu-chan után, miután vetek még egy utolsó pillantást a csápos csajra. Neki valószínűleg befellegzett. Bár még nem halt meg, olyan sebet szerzett, ami ha nem látnak el sürgősen, könnyen a végét jelentheti, márpedig senki nem fogja ellátni, ugyanis közel s távol nincs a környéken semmi. Amúgy sem szerepel a céljaim közt a robbanó mellekkel támadó terrorista nőszemélyek megmentése.
A fal másik oldalán félhomály fogad. Miután szemem nagyjából hozzászokik a sötétséghez, jobban körülnézek a szobában, és annak közepén egy nőt látok egy székbe ülve, mellette egy asztalon pedig egy minden eddiginél nagyobb csöcsöt, ami minket néz. Fasza, még több mell. Biztos ez lehetett az alfa, ebből a csöcsből indult ki minden más, ezért ez a legnagyobb.
- Bizonyosan a mamacsöcshöz van szerencsénk, amitől a többi származik. - súgom oda Yuu-channak, mint valami szakértő, majd elhallgatok, mikor a Nő megszólal. Kellemetlen emlékeket hoz fel szövege bennem. Még élénken él bennem, mikor a legelső gyilkos emlő a pofámba robbant, hogy aztán az abból kiloccsanó fehér lötty szétmarja az arcom. Ezek után kétszer is meggondolom, mielőtt mellközelbe mennék. Lehet, hogy innentől kezdve Mitsuéihoz is csak és kizárólag védő felszerelésben nyúlok hozzá, mert ki tudja, mikor robbannak azok is a képembe, márpedig az a fejemet is leszedné, nem csak az arcom. xD Szinte meg sem lepődök, hogy a város elpusztításán foglalatoskodik a Nő. Mindig nekünk kell kifogni az ilyen hataloméhes luvnyákat. Ez meg még ráadásként egy beteg állat is, hisz ki lelné örömét abban, hogy egy gigantikus, szemmel rendelkező csöcsöt simogasson? Ez már nekem is durva, pedig aztán én sok mindent láttam már. Talán ajánlhatnám a hölgynek a "Fürge ujjak éjszakája" című dokumentumfilm forgatásán való résvételt. Biztos vagyok benne, hogy nincs másra szüksége, csak egy kis...játékra.
Ezt az ötletemet azonban nincs alkalmam közölni a Nővel, mivel az hirtelen feláll a székről, és elindult felénk. Van egy sanda gyanúm, hogy mit akarhat, arra azonban nem adok neki lehetőséget, mikor egy shunpoval néhány méterrel hátrébb termek, így még véletlenül sem adok arra esélyt, hogy hozzám érjen. Ki tudja, miféle betegségeken jár megint az esze. Ekkor kis alkalmam nyílt megszemlélni a terepet, és egy szépnek nem mondható káromkodás hagyja el a számat, mikor meglátom, hogy a padlót és a falakat, de még a mennyezetet is ellepik a csöcsök. Ha nem tudnám, hogy mire képesek, most nyilván azt hinném, hogy meghaltam, és a mennyországba jutottam. Már csak a hetven lotyó és két szűz hiányozna a sorból.
- Csessze meg! - kiáltom csak úgy a nagyvilágba a gondolataimat, mikor hirtelen támadásba is lendülnek a mellek. Nem egynek sikerül elérnie és megszúrnia, vagy épp rám robbannia, minek következtében a haorim gyakorlatilag egy elszenesedett ronggyá változott. Mindezek mellett azzal, hogy több helyen megszúrtak, nagy esélye van annak is, hogy valamiféle mérget juttattak a szervezetembe, amit jobb lenne mihamarabb orvosolni. Értelmetlen lenne a csöcsöket egyenként elpusztítani, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy amíg a gazdájuk életben van, folyamatosan özönleni fognak felénk, így a Nőt kéne eltenni láb alól, méghozzá minél hamarabb. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Yuu támadásba lendül, hogy egy szép vágással vessen véget ennek a harcnak. Őszintén szólva kétlem, hogy ennyivel sikerülne legyőznünk a nőt, de jobb ötletem nem lévén, úgy döntök, hogy besegítek a Vaizardnak. Mivel én a nő háta mögött állok, kiváló célpontnak ígérkezik egy kidouhoz. Egy mély sóhaj után kezemmel a nőre mutatok, majd elmémben megjelenik a "Hadou 21: Boruto" parancsa, és a következő pillanatban ujjamból ki is robban a byakuraynál valamivel erősebb villámcsapás, ami reményeim szerint leteríti a Nőt. Jó lenne minél előbb ártalmatlanná tenni, mert ha vannak túszok, vagy túlélők, még azokat is biztonságos helyre kell szállítani, na meg magunkról sem ártana gondoskodni, de egyelőre még sajnos nem tartunk ott...

Támadásomat elég érhetetlen módon védi ki, mivel a robbanó csöcsöket szólítja maga elé, akik a csapástól természetesen felrobbannak, ám a detonációban inkább a nő sérül meg. Ezt sem az eszéért szerethették, már ha volt olyan lény a földön, aki a hibbant tyúkokra bukik. Biztosan volt ilyen, szóval nincs kétségem ezt illetően, valamint a megalázás említésére is beugrik néhány lehetséges ötlet, melyeket persze csak hallomásból ismerek, nem pedig a felnőtt csatornák delejes csábításának világából. Sukénak hála legalább a támadó didkók nagy része mozgásképtelenné vált, s azokat sem épp megerőltető legyőzni, amelyek még képesek rendetlenkedni. A küzdelem már rég eldőlt, vagyis pontosabban akkor, amikor ez a szerencsétlen saját fegyverét fordította maga ellen. A hátából kiálló tükördarabot csak később veszem észre, ennek hála igazából Nekünk már semmit sem kéne tenni, rövid úton belehalna a sérülésbe. Modortalanul még be is int, ez pedig a legrosszabb nevelésre vall, nem csodálom, hogy bűnözésre adta fejét. Ettől függetlenül már csak néhány másodpercig élvezheti a létezés csodáját, mivel eddiginél körülbelül kétszer nagyobb sebességgel lavírozok el a még talán robbanni képes emlők mellet, majd ezt követően katanámmal nemes egyszerűséggel felnyársalom. Azt már nem igazán látom, mit is csinál társam, de mivel egyszerre mozdultunk, így gondolom Ő is megadta a kegyelemdöfést. Ezt követően tekintetem a gigászi főmell felé fordul, amely valószínűleg a legnagyobb nukleáris töltet, amit addigi pályafutásom során láttam. Tarkómat vakargatva lépek közelebb, valami deaktiválót vagy bimbót keresve rajta, de mivel egyiket sem találom ezek közül, a jól bevált szovjet módszer alkalmazása mellett döntök. Eszeveszettül kezem csépelni, ám nem járok sikerrel, ráadásul még el is fáradok. Nehéz feladat, azonban nem képes kifogni ekkora hősökön!
Rövid megfigyelés és tapogatás után leginkább a csápok anyagához tudnám hasonlítani, azokon pedig könnyedén áttörtünk, miután a hideg, s az erő kombinációját mutattuk be. Ennek megfelelően egy intéssel engedem magam elé a 10. osztag vezetőjét, miközben elmormolom katanám parancsszavait, ami ennek hála ezernyi apró kőszilánkra robban, aztán lomhán kezd keringeni testem körül. Frizsider Flórián közbenjárásának köszönhetően már csak egy laza intéssel kell Dotonryuu pikkelyeit akcióra bírnom, amik természetesen eleget is tesznek kérésemnek. Pár pillanat elteltével máris felhangzik a sikoltás, ami a lény kimúlásával jár együtt. Tenyereimet hallószerveimre szorítva vészelem át a jelenséget, semmi kedvem nincs a fül-orrgégészeten ülni, mert beszakadt a dobhártyám vagy valami ilyesmi. Acélkék íriszeimmel ezután körbepillantok a helyiségben és királyságom teljes tudatában indulok meg a lakattal lezárt ajtó felé, ahol talán a túszok várakoznak halálra rémülve. Egy néma Byakurai is elegendő a zárszerkezet elpusztításához, még kézzel is össze tudtam volna roppantani a cuccost, ám így kétségtelenül stílusosabb volt, Nekem pedig adnom kell az imidzsemre. Egy újabb félhomályos szobába érkezünk, de itt sokkal kellemesebb látvány fogadja párosunkat, mint az előzőekben. Rengeteg alulöltözött szépség, különböző mellméretekkel, ráadásul néhány anyaszült meztelenül is vannak! Nem telik bele egy fél percbe és máris vérző orral fetrengek a köszönetüket kinyilvánító lánykák alatt, akik egymással versengve próbálják elmondani, hogy milyen rossz is volt a gonosz némber fogságában, valamint megmutatják azokat a helyeket is, ahol sérülés érte Őket.
- Istenem, azt hiszem, ilyen lehet a Mennyország is… Vagy ez a Pokol? – teszem fel a költői kérdést a shinigaminak, miközben szépen sorba terelgetem a csajokat. Sosem tudódhatnak ki az itt történt események, szóval kénytelen vagyok egy technikával törölni az emlékeiket, amit kétségtelenül Suke is tud alkalmazni, mivel erre minden halálistent megtanítanak az Akadémián. Utoljára még elmorzsolok egy könnycseppet a nagyobb csapatot látva, azután egy csettintéssel elindítom a mágiát. Nagyon örültem volna néhány nyomomban loholó, pucér fangörlnek, azonban Nyuszikó biztosan nem díjazná ezt, ráadásul maradandó károsodást okozna mind szerencsétlen diákokban, mind bennem. Az előbbi nem igazán érdekel, azonban szerény személyem testi épsége az egyik legfontosabb dolog, amit csak el tudok képzelni. A robbanó csöcsökkel vívott küzdelem csupán egy esti meseként marad fent, emlékeztetve férji valómat a szingliként eltöltött remek napokra. Most viszont ideje hazamenni, mivel ebédidő van és a nagy harctól egészen megéheztem. Mivel Watanabe rángatott bele ebbe az egészbe, ezért evidens, miszerint Ő fogja kifizetni a kajámat, mivel kapitányként biztos nincsenek pénzügyi gondjai. Akármit is mondjon Maya, a Seireiteit nem érinti a gazdasági válság, ebben olyan biztos vagyok, mint a rengeteg ma látott csöcs létezésében. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében lépek ki az iskola kapuján, azután megfogadom, hogy eztán csak Chiyo-chancsi kebleivel vagyok hajlandó foglalkozni, bár egy-egy hirtelenebb mozdulatnál kétségtelenül meg fog állni az ütő bennem, mivel már ösztönösen várnám a robbanást. Szerencsésen megmentettük az egész várost, viszont egy életre megnyomorodtam lelkileg. Fogalmam sincs, miképp fogom normális álomra hajtani a fejem, nyálkás nyúlványok és póklábakon rohangáló didik nélkül…

Szinte biztosra veszem, hogy a kidou, amit rálőttem a nőre, célba talál, és ezzel megsemmisíti azt, ennek ellenére nem így történt. Ezen az átkozott helyen valami mindig keresztbe húzza a számításaimat. Káromkodva nézem végig, ahogy hirtelen több tucatnyi mell áldozza fel magát "úrnője" életéért cserébe. Kétségtelenül hűséges házi állatkák, csak kicsit groteszkek, de nem gáz. Ha belegondolok nekem is van két "házicsöcsöm" otthon, de még jó, hogy azoknak nincs szeme, illetve nem így, szó szerinti értelmezésben. Bármennyire is dühít, hogy ezt a támadást is kivédte, rövid úton belátom, hogy azzal, hogy a csöcsöket maga elé szólította, saját magát ásta el ebben a küzdelembe. Lehet, hogy a kidoum előle megvédték a mellek, viszont abban a pillanatban, hogy a villám becsapódott a csöcsfalba azok szépen sorjában, egytől-egyig berobbantak, és ezzel gyakorlatilag nagyobb pusztítást végeztek, mint amit az én kidoum képes lett volna. Így utólag belegondolva elég nagy hülyeség volt ez a Csajtól, bár mégis, abban a pillanatban ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hisz mindketten támadtunk Yuu-channal, és valahogy védekeznie kellett. Na de mindegy, megszívta. A ruhámon éktelenkedő égett foltokat és égett szélű lyukakat bőven kárpótolja a Nő látványa, mikor a robbanás következtében felkavart por elült. Félreértés ne essék, nem az eseteim a hibbant, világmegváltó tervekkel rendelkező perverz, beteg luvnyák, csupán a Nő testéből kiálló tükördarabok miatt érzem úgy, hogy ez a küzdelem immáron eldőlt. Persze a kis házimellek, amik nem semmisültek meg a detonációban, azonnal ránk támadnak, és megpróbálnak bennünk kárt tenni, ezeket azonban egy jól irányzott fagyhullámmal ártalmatlanítom, így már nem sok minden áll köztünk, és a Nő között, csupán néhány kimaradt emlő, akiket elkerült a fagytámadás. Úgy tűnik, hogy a Nő is belátja, hogy vesztett, vagy legalábbis vesztes helyzetben van, ezt alá is támasztja a kedves kis megnyilvánulása, és az azt követő általa használt kézjel is. Fel sem veszem a sértést már, hiszen jópárszor a képembe nyomták már ezt a jelzést, ha nem kézzel, hát szóban, szóval sok újat már nem tud mutatni. Ennek ellenére a Nő sorsa megpecsételődött, mikor Yuu-val ketten egyszerre döftük át testét katanáinkkal, ezzel véget vetve ámokfutásának. Azonban ezzel még nincs vége, mivel bár a Nőnek befellegzett, a főcsöcs még ott terpeszkedik az asztalon, és nem nagyon látszik rajta, hogy különösképp meghatotta volna a Csaj halála. Gyanakodva lépek Yuu-chan háta mögé, miközben méregetem a méteres testrészt. A Vaizard jobb, miután megvizsgálta a mellet, úgy dönt, hogy a jó öreg Daitenshis módszerhez folyamodik, vagyis fizikai erővel cseszi szét a csöcsöt. Mivel ez nem vezet eredményhez, arra jutunk, hogy ide bonyolultabb támadás szükséges. Ennek megfelelően előre és lépek, majd miután Yuu-chan is aktiválta shikaiát, egyszerre támadunk egy közös kombóval a gyilkos csöcs ellen, hogy ezzel elpusztítsuk. Ez sikerül is, azonban rövidtávon a padlón kötök ki, mivel a csöcsből felhangzó sikoltás finoman szólva a sz*rt is kiijeszti belőlem. De nem gáz, nem látta senki, Yuu-chan is végig csukott szemmel és a fülére tapasztott kezeivel vészelte át a hangorkánt.
Mivel végre hál' istennek nincs más, ami utunkat állhatná, a szoba másik felében lévő ajtó elé lépünk. Ezen szerencsére csak egy sima lakat, és lánc van, ami nem okoz különösebb gondot abban, hogy kinyissuk az ajtót. Belépve a helyiségbe rájövök, hogy valójában meghaltam és most a mennyországba kerülve üdvözöl a számomra kikészített két szűz lány, és a hetven lotyó. Kétségtelenül ez a magunk fajta férfiak mekkája, az árbócok paradicsoma!
- Nem tudom, de nem is érdekel! - bugyogom a számban összegyűlő vértől, miközben próbálom minél több lányt meghallgatni, akik azt próbálják egymással versenyezve elmondani, hogy mi történt velük. Némelyikükön még bugyi sincs! *>*
Bármennyire is szeretnék több időt a hölgyek köreiben tölteni, tudom ,hogy mi a kötelességem, és amúgy is, nekem ott van a Feleségecském, akit mindenkinél jobban szeretek, és akivel amúgy sem veheti fel egy iskolás lány sem a versenyt, ha a méreteiket nézzük. Sikerült kikászálódnom a "kicsi a rakás" legaljáról, aztán elkezdem terelgetni én is a csajokat Yegy nagyobb csokorba, hogy elvégezhessem a megfelelő kidout. Ami itt ebben a házban történt ma, az nem kerülhet napvilágra. Jobb, ha senki sem tud róla. Ezután, mivel már semmi dolgunk sincs, közös megegyezés alapján elhúzunk kajálni, és persze én állom a kaja árát, mert Yuu-chan mostanában egy szakadt csövesnél is csóróbb. Akárhogy is, sikerült -újra- megmentenünk a várost, mi vagyunk az ünnepelt hősök, akikre természetesen senki sem emlékszik, de hát ezért hősök a hősök, hogy titokban mentsék meg a világot. Ami pedig a melleket illeti, biztos vagyok benne, hogy egy darabig Mitsu melleihez is csak egy minimum félnapos jógázás után fogok közel kerülni.

/köszi a játékot........xD xD xD/