Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Haruhi tényleg szép név és a lány is aranyos bár egy kicsit félénk, de épp ezért olyan aranyos is. Nagyon zavarban van, és azt se tudja, mit kezdjen magával ez teljesen leolvasható róla. Valahogy úgy érzem, hogy bejövök neki, de még biztos nem került ilyen helyzetbe még nőkkel. Ez sajna rossz dolog, na, mindegy. Miután az aprót ˝véletlenül˝ elejti, én máris a segítségére sietek, és leguggolva mellé elkezdem felszedegetni –persze jó lassan- a pénzérméket.
- Ne, ne hagyja… a… akarom mondani, hagyd, csak majd én felszedem. – mondja Haruhi kissé zavartan. Jaj, annyira aranyos ilyenkor.
- Ugyan végül is az én hibám is, hogy leestek. – mosolygok rá a lányra. A földön térdelve és az érméket szedegetve ekkor valami oknál fogva megint csak az, az érzés kap el, hogy szeretném megcsókolni. Furi, ennyire szerelem és csókhiányom lenne, hogy már minden szép és aranyos lányt meg akarok csókolni? Na de visszatérve a csókhoz a bódé vagy mi a fene takarásában oda is hajolok, amennyire közel csak tudok Haruhihoz. Lépésemre a lány nem hajol el és nem is távolodik, amit én pozitív visszajelzésként értékelek és egyre közelebb és közelebb érek az arcához. Ajkaink már majdnem összeérnek és én még azt is hallom – éles hallásomnak köszönhetően- ahogy Haruhi szívverése egyre csak gyorsabban ver, ám ekkor bevillan egy arc egy lány arca, de nem Midorié hanem egy másik lányé. Ch… Chinami arca ugrott be hirtelen… Majd egy hang zavar meg, amit persze egyből felismerek. Oh, tényleg, Keiko totál megfeledkeztem róla.
Majd egy újabb hang egy szörnyeteg hangja, ami egy pillanat alatt riadtságot hoz harcomra. Nehogy már most és pont itt. Haruhi még mindig ugyanúgy csukott szemmel vár én pedig egy pillanatig megdermedve térdelek, mígnem fogom magam egy csókot nyomok a lány arcára és felállok. Ekkor már látom is a maszkos szörnyeteget és, hogy szemet vetett kolleganőmre. Nem vesztegetem az időt, átugrom a fagyis pultot előveszem zsebemből a lélekcukorkát és gyorsan beveszem. Szó szerint kirobbanok a gigaiból és a hollow felé veszem az irányt, közben még vissza kiálltk a modsoulnak.
- Vigyázz Keikóra és ne engedd neki, hogy harcolni jöjjön, ha kell, fogd le! – hát igen nem hagyhatom, hogy az ő állapotában harcba induljon mellesleg pedig ezt a lidércet egymagam is le tudom győzni. Persze azért biztos, ami biztos…
- Kagero, Kageookami! – változtatom katanám éjfekete shikaiójába majd egy suhintással a kard pengéje megindul a hollow pofája felé és közben maga után húzza a fekete láncot is, ami a keresztvas belsejében van. Hoppá úgy néz ki ez nem valami szokványos hollow. A reiatsuja nagyon instabilnak érzem csak nem? Félig meddig arrancarhoz hasonló a lélekenergiája. Úgy néz ki a pengémet a becsapódás előtti pillanatban hárítja majd rögvest vissza is támad. Persze a kikerülése nem nehéz egy félsebességű shunpo és már el is kerültem. Ezután én is visszatámadok és a láncos pengémet ostorként használva csapkodok feléje így jó pár karcolást okozva neki.
Tudom, tudom nem kéne vele játszogatnom főleg, hogy ennyien vannak a közelben, de hát ilyen a természetem. Túl uncsi lenne csak simán megölni. Na, de elég a beszédből és lássuk, mennyire tud követni. Elkezdek az általam leggyorsabb shunpoval cikázni körülötte és közben néha meg-megvágom.
- Gazdám! – hallom meg a gigaimban lévő modosított lelket ai épp engem szólít. Oda pillantok, és ekkor meglátom Keiko-chant a karjaiban eszméletlenül. Ez a pillanatnyi figyelmetlenségem pedig pont elég annak, hogy a hollow egy csapást mérhessen rám.
~ Te szerencsétlen figyelj oda! ~ órdít rám Ookami-chan de ekkor már késő a hollowtol kapok egy istenes pofont, amitől nem messze a fagyisbódéktól a földbe csapódom. Amikor végre összekapom, magam már látom amint a lidérc a kezében tartja Keikót a gigaim meg pár méterre teljesen szétzúzva fetreng.
- Na, ennyi volt most megölöm. – futásnak eredek a szörny felé és már pont indítanám a halálos csapást mikor egy nagyobbacska lökéshullám melyet magam is megérzek, semlegesíti a lényt. Ismerős érzés mintha már éreztem volna és ekkor meg is pillantom őt, aki már megint elpusztította a játékszerem.
- Hát te már megint ide pofátlankodsz. – szólítom meg a férfit aki, kezében tartja az eszméletlen Keikót. A választ meg sem várom, de már folytatom is.
- Aztán vigyázz rá különben visszajövök és ellátom a bajod. – azzal egy shunpo kíséretében felkapom a gigaimat és távozom. Semmi szükség a jelenlétemre most, hogy ez a perverz itt van.

Köszi, a játékot.

Elrablási hadműveletből lett háború ---> Te meg hogy kerülsz ide...?????

Ahogy rám emelte tekintetét az a borzadály, egyből végig futott a hideg a hátamon. Miért pont engem? Tudom, hogy aranyos vagyok meg picike és kék is a hajam, de attól még nem vagyok született célpont. Nem ijedek meg tőle, volt már egy pár ilyennel dolgom, sima ügy lesz. Már rántom elő a kardom... pontosabban rántanám elő, mert Kira már pattan is ki a póttestéből és nekiront a fenevadnak, közben visszakiált modsoul-jának:
- Vigyázz Keikóra és ne engedd neki, hogy harcolni jöjjön, ha kell, fogd le!
Hát kösz szépen, miért nem harcolhatok? Én vagyok a célpont! Ne mentsen meg engem senki! Meg tudom oldani egyedül is! Próbálom lerázni magamról ezt a módosított lelket, de nagyon keményen fog, nem ereszt, hisz ezt a parancsot kapta. Egy idő után rábeszéltem magamat, hogy hiába való a próbálkozásom. Csak néztem Kirát, ahogy shikai-ba vált, aztán körbe-körbe szaladgál shunpok-kal és néha odavág, majd... jaj, kiment az erő a lábamból... nem látok tisztán... minden elhomályosul... és aztán minden fekete...
Csak én vagyok, egyedül a sötétben, senki nincs velem, magányos vagyok. Itt hagyott mindenki? Semmi zaj, semmi szag és semmit sem látok. Egyedül vagyok, senki nincs velem, sosem volt senkim, senkinek sem hiányzok. Borzasztó ez a kínos csend. Várjunk csak... valami sípolás... ááá, a fülem! Dobhártyaszaggató! Ne, hagyjátok abba, akárki csinálja, megsüketülök! Már be is dugult a fülem és már csak tompán hallom, de így is nagyon zavaró! Mintha jönne felém valami... valami fényes. Ne, megvakít, ne ilyen gyorsan! Most megáll és visszahúzódik... mi volt ez? Felemelkedek... talán az angyalok visznek? Nem, megszorít... Ez fáj, hagyd abba! Hirtelen megszűnik a szorító érzés és zuhanok, de nem sokáig, valami felfogja az esésemet. Megnyugszom. Kezdenek kirajzolódni valamik... valami.... olyan, mint egy arc.... de még nem láttam... egyre többet látok belőle... kezd ismerős lenni. Nincs erőm jobban kinyitni a szememet, csak annyit tudtam megállapítani, hogy ember tart a karjaiban és, hogy ez az ember egy férfi. Nem akarok látni semmit, pihenni akarok. Viszont furdal a kíváncsiság, ki lehet ez? MOst már csak azért is meglesem... na neee, tuti, hogy álmodom! Keiko ébredj fel! Ez csak álom! Ez az ember csak hasonlít Ninsei-re! Nem lehet Ő... Kinyitom még egyszer szemeimet, hogy meggyőződhessek arról, hogy rosszul látok, de nem tévedek. Ez Ninsei. Ebisawa Ninsei. Lehetetlen. Emlékszik még a nevemre. Most már az arcát figyelem lángoló szemeimmel. Ez nem lehet... hogy mer idepofátlankodni???? Kiugrok karjai közül, de össze is esek, persze ő elkap. Kilököm magamat kezeiből és megállok vele szemben. A pillantásommal ölni lehetett volna, úgy égett bennem a düh, a fájdalom és kicsi öröm is, de a többi rossz érzés elnyomta ezt az egyetlen jót. Lábammal kaparok egyet, mint a dühös bika, aki most akar felszarvazni valakit. Hát, végül is majdnem...
- Hogy merészelsz idepofátlankodni? Hogy van merszed idetolni a képedet te anyaszomorító?? Hogy van képed a közelembe jönni, miután ott hagytál engem Soul Society-ben egyedül, se szó, se beszéd? Ráadásul a legsúlyosabb dologról még nem is tudsz...
Nem bírom ki, elönti szemeimet a bánat és a düh könnyfüggönye és erőtlenül roskadok a földre. Hogy tehette...??!! Összeszorítom a homokot tenyereimben, a könnycseppek közben földet érnek. Görcsben áll a kezem, fejem lehajtva és nem bírom tovább, kirobban belőlem az igazság, amit meg kell tudnia...
- Terhes vagyok! Érted?? Fel tudod te fogni ezt?? Terhes vagyok, tőled, te vagy az apja ennek az ártatlan gyermeknek!! És te egyedül hagytál ezzel a kölyökkel a szívem alatt és még csak nem is szóltál!!! Milyen apa vagy te?? - ordítom neki négykézláb a könnytől és homoktól koszos arccal, majd kinyújtom kezemet és... - Hainawa!!! - Ha a kidou talál, akkor egy lélekenergia kötél összekötözi kezeit...

A napom teljesen átlagosan kezdődött. Felkeltem lecsaptam az ébresztőmet és próbáltam feltápászkodni. Mennem kellet dolgozni. Bár rühelltem a munkámat, de, ha nem teszem meg, akkor búcsút mondhatok a házamnak. Utána pedig mehetek futni. Szokásommá vált már, hogy a délutánom, ha szabad, gyúrok valamimre. A munka szerencsére gyorsan eltelt. Utána azonnal rohantam, hogy le is rendezzem a délutáni edzésemet. A futás valahogy segített kiszedni a depressziómból. Közben mindig csak egy valakin tudott járni az eszem. Egy nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Nagyon szerettem volna valahogyan jelezni neki, hogy élek és semmi bajom, de nem lehetett. Amikor rágondoltam, mindig összeszorult a szívem. Ő valószínűleg úgy tudja, hogy meghaltam és ezen nem is fogok sajnos tudni változtatni, pedig nagyon jó lett volna tudatni szerelmemmel, hogy valójában nem önszántamból hagytam egyedül. Közben sok idő telt el azóta, hogy találkoztam a mesterrel. Sokat változtam azóta. Erősödtem is egy keveset mind fizikailag, mind a kard használatában. Mikor végeztem már kezdett beesteledni. Épp, amikor haza akartam indulni, megéreztem 2 ismerős ember lélekenergiáját. Az egyikükkel, mintha már harcoltam volna. A másik pedig… nem, az nem lehet. Ez nem lehet Keiko. Nem az nem lehet, de van még valami, van még ott valami. Egy lidérc. Mit keres itt egy lidérc? Elővettem a gigaiomat és beleraktam a modsoul-omat.
- Menj haza! – mondtam neki szigorúan.
Azonnal odarohantam a harc színterére. Egy hatalmas hollow volt ott, aki épp játszott Kira kisasszonnyal. Kedvesem is arra volt. Egy módosított lélek vigyázott rá Kira testében, amikor az a hatalmas lidérc Keiko-t felkapta. Egy shunpo segítségével azonnal odaértem a hollow mögé. Gyorsan elintéztem, 3 lökésemmel körbe vettem a lidérc fejét és összeroppantottam. Keiko elkezdett zuhanni, de gyorsaságomnak köszönhetően még a levegőben elkaptam és épségben leérkeztünk a földre.
- Hát te már megint idepofátlankodsz. Aztán vigyázz rá, különben visszajövök és ellátom a bajod. – bökte felém Kira morcosan, hogy már megint elvettem a prédáját. Bólintottam egyet és elrohantam Keikoval a karomban a folyópartra. Lefektettem oda és néztem a gyönyörű arcát közben hallottam, ahogy magában beszél.
- Nem lehet. Nem lehet... – motyogta magában, majd kinyitotta szemét. Amikor meglátott, hirtelen felugrott és rám vetette szikrázó szemeit. Fel tudott volna nyársalni vele. Sajnos joggal volt dühös rám, és ha megdöglöttem volna, akkor sem tudtam volna elhitetni vele, hogy nem az én hibám.
- Hogy merészelsz idepofátlankodni? Hogy van merszed idetolni a képedet te anyaszomorító?? Hogy van képed a közelembe jönni, miután ott hagytál engem Soul Society-ben egyedül, se szó, se beszéd? Ráadásul a legsúlyosabb dologról még nem is tudsz... – ekkor elöntötték a szemeit könnyei. Lerogyott a földre, elkezdte a homokot szorongatni. Én is leroskadtam, hisz nem tudtam nézni, hogy akit ennyire szeretek, miattam volt ilyen állapotban. Igyekeztem eltakarni a hajammal az arcomat, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Terhes vagyok! Érted?? Fel tudod te fogni ezt?? Terhes vagyok, tőled, te vagy az apja ennek az ártatlan gyermeknek!! És te egyedül hagytál ezzel a kölyökkel a szívem alatt és még csak nem is szóltál!!! Milyen apa vagy te?? – erre a mondatra már majdnem az ájulás kerülgetett. Most már képtelen voltam elrejteni, hogy sírok. Apa leszek? Én egy semmire kellő ember, aki nem képes kitartani a saját gyermeke mellett? Én apa. Egy apa, aki nem maradt a szerelmével, amikor kiderült ez. Ekkor kinyújtja a kezét felém...
- Hainawa!!! – ekkor egy fényes lánc tekeredett a kezemre. Nem is akartam védekezni ellene. Megérdemeltem minden nemű büntetést. Nem tudtam mit mondani. Semmi értelme nem lett volna azt mondani, hogy sajnálom, mert úgyse fogadott volna el ennyit. Bűnhődnöm kellett. Mást nem tehetettem csak, hogy hallgattam a bűneimet és vártam az ítéletet. Viszont valahogyan próbálkoznom kellett, különben azt hinné, hogy nem is érdekel az egész.
- Keiko, én... várj! - nyögtem ki nagy nehezen, mivel már megint egy támadásra készült. - Nem volt más választásom. Ha visszamentem volna, kivégeztek volna, mert nem teljesítettem a parancsot. Képtelen lettem volna rá, a volt főkapitányt kellett volna megölnöm. Itt kellett maradnom. Akartam szólni valahogy, de nem tudtam. Kérlek higgy nekem! Hazudnék neked? - próbáltam elmondani neki az igazat könnyektől nedves és megbánással teli szemekkel. Próbáltam kiszabadulni a kötésből, de nem lehetett, súlyosan károsodott volna a lelkem. Vártam az ítéletre, nem tudtam mást csinálni.

A kutya, a kopó és a másik. Avagy hogyan simogass plüsskutyát és miért nem jó plüsskutyusnak lenni.

Csodálatosan szép a mai nap, így Takashi úgy döntött, hogy elmegy az emberek világába kicsit sétálni. A Geloof kastély roppant érdekes látnivalónak tűnt, így kissé feszengett póttestében, de nyugodtan sétált be az impozáns épületbe. Nem volt a mai napra semmilyen terve. Nem keresett semmit és nem akart csinálni semmit. Igazából bőven elég volt számára, hogy céltalanul koslatott, a lelki békéje úgyis oda vezeti, ahol szükség van rá. Vagy nem. Az elkövetkező percekben ki is fog derülni számára, hogy nem, nm mindig keveredik az ember jó helyre. De lássuk csak szépen sorban a dolgokat. Nagyjából fél órája nézelődik és sétál a kastélyban, amikor hirtelen megéhezik. A közelben lát egy Hotdog standot és remek ötlete támad. Eszik valamit, aztán tovább sétál. Ahogy elindul a stand felé, megpillantja az újságárus standot. Kéne venni valami érdekeset, hogy Seireiteiben is tudjon olvasni. Mármint, nem mintha nem tudna ott olvasni, de sok érdekes dolgot, csak az emberek világából tud megszerezni. Tehát a Hotdogos standot kihagyva, elindul az újságárus standja felé, amikor valaki megszólítja és egy plüsskutyát nyom a kezébe.
- Hogy mi?
Takashi egykedvűen nézi a plüsskutyát, soha az életében nem volt plüsskutyája. Valójában életében először lát egy ilyen forma jószágot. Felnéz arra, akitől a kutyát kapta és így pont nm látja, hogy valami füstös izét ereszt magából az aprócska jószág.
- Örvednek a találkozásnak, Genki Takashi vagyok. Köszönöm az ajándékot igazán kedves.
Így a férfi pont nem látja, hogy a kezében lévő plüsskutya szuszog és mocorog, amikor ismét a plüssre figyel, az már tettei magát.
- Öregem, micsoda ötletem van. A közelben láttam egy fotógépet. Vegyünk egy hotdogot, tegyük a plüss szájába és fotózzuk le. Ha már ilyen szép napunk van csináljunk valami vicceset.
Takashi tökéletesen titkolja, hogy valójában elég zárkózott. De most hirtelen zavarában ez jött a szájára és ezt találta mondani. Aztán játékosan megrázogatja a plüssfigurát és mintha a játék beszélne, ad ki magából hangot. Igyekszik maffiózos hangot kiadni magából.
- Én vagyok a gonosz Scarface. Hol a whiskym? Te, kössz az ajándékot, igazán nem tudom hogyan köszönhetném meg. XD
Mondja miközben a plüsst mozgatja, akár egy bábfigurát.

Romantikus (nem vagy PONPON ˇ.ˇ) találka egy haori tolvajjal! O.o

A 10. osztagnál a szokott Ördögűzéses hadművelet kezdett egyre melegebb lenni, eddig azért is csináltuk gyakrabban, mert hideg volt, viszont most, hogy bejött a jó idő, ilyesmi miatt már nem kell aggódni. Most inkább a butaütéstől kellene óvakodnunk és ritkázni a papírok elkárhoztatását. De ez képtelenség! Már sületlenséget beszélek a forróságtól?! O_o” Nem! A papírokat igenis rendszeresen el kell tűntetni, egy apró bizonyíték sem maradhat, hogy valaha is kapott volna a 10. osztag papírmunkát! Mert ugyebár, ha le is ég a fél osztag, az is a tizenkettesek hibája, nem pedig a miénké…
Viszont minden jó, ha a vége jó, sikerült minden lapot eltűntetni a Föld színéről, de utána a túlzott szabadidővel kellett szembenéznem, és halványlila fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. Kínomban már a nagy kavicsokhoz beszéltem, amik az ablak alatt voltak, míg fel nem néztem és meg nem láttam a már a lassan egy éve üresen álló régi cseresznyefa helyét. Egyre jobban hiányzik a kedvenc fám! T3T Most úgy aludnék rajta… ToT
A fa után való siránkozásom közben akaratom ellenére is felmerült bennem S – Suwun taichou arca, amint a cseresznyefáit követeli tőlem. Ijedten buktam le az ablakból emiatt, majd csak bátortalanul 3D-s napszemcsivel az arcomon merészeltem óvatosan kilesni az ablakon, hogy leellenőrizzem, biztosan nem tartózkodik e itt. S mivel nem, már sokkal bátrabban álltam hozzá a dolgokhoz, viszont ezt a gondolatbéli figyelmeztetést sem hagyhattam csak úgy, figyelmen kívül. Igenis, itt az ideje, hogy teljesítsem a missziót és beszerezzem a cseresznyefákat, ha kell azonnal!
Így nagy léptekkel indultam meg és kerestem föl Keo-báró-samát, hogy kölcsönhasználatra kérjem a senkaimonját és átmehessen Karakurába a cseresznyefákért. Biztos megérti, mennyire is fontos nekem ez az egész, mert… mert az életemről van szó! T_T És ha én meghalok nem lesz testőre, és ha nem lesz testőre akár meg is halhat, amikor valaki az életét fenyegeti! °o° Ez mind szörnyű, de logikus, nem?
Kilépve a dangaiból – persze tapasztalatokból ellenőrizve, hogy nem több méterre vagyok e, a föld felett? – indulok meg a cseresznyefák keresésének túrájára. Legutóbb, mikor ilyen szándékkal keltem útra, akkor nem jártam sikerrel, sőt olyasvalakibe ütköztem, akibe nem kellett volna. Csoda, hogy felhajtás nélkül megúsztam a dolgot… :/
Mendegélve, mélyen a gondolataimban úszkálva, azt sem figyelve merre is megyek pontosan, amikor már a távolról megérzem a cseresznyefa virágainak jellegzetes illatát. Megtorpanok, miközben nagyot szippantok a levegőbe, hogy kifürkészhessem hol is van pontosan annak forrása. Habozás nélkül startolok is el a nagyjából elmémben behatárolt útirányba, melyről jöhetett ez a kellemes, bódító illat. Gondolataimban a félelem pedig kezd végleg eltűnni a felől, hogy meghalnék Suwun taichou keze által, amiért nem szereztem be neki még mindig a cseresznyefákat, mert most igenis szimatot fogtam és valószínű, hogy nem üres kézzel megyek ma haza!
Persze amikor odaértem a már távolról megérzett cseresznyefához egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szép helyen lesz, ráadásul ilyen gyönyörűségesen nagy faként… *o* Tátott szájjal csodálom, miközben felelevenedik bennem egy igazán nagy költői kérdés: „hogyan is vigyem haza”? ._.
Szorgos fejtőréssel álltam az ügy előtt, miközben csodáltam a fa szépségét. Felötlött bennem, hogy talán a legjobb megoldás ehhez Hyozanryuu lenne, mert vele ki tudnám vágni… talán. De azzal nem teszek benne nagy kárt? És ha kivágom mi a biztosíték arra, hogy haza is tudom vinni? Befér egyáltalán a dangaiba? O_o Meg ilyenek…
Elmémből viszont egy váratlan megszólítás rángat ki, melyre csupán bambán pislogva reagálok eleinte, sőt még körül is nézek, hogy vajon kihez is beszél az, aki hirtelen, csak úgy gondolt egyet és elállta a kilátást a virágzó cseresznyefa felé. Mert ugye nekem nem mondhat semmit, mert… mert nem gigaiban jöttem, hanem rendes valómban és így nem látnak. Legalábbis egyszerű emberek biztos nem, tisztelet a kivételnek…
Amikor nem láttam mást, akihez szólhatna, hitetlenkedve mutattam magamra és megszeppenve, tanácstalanul pislogtam is párat, ahogy igyekeztem lépést tartani szövegével. Eközben vettem csak jobban szemügyre… mintha a ruhája teljesen… SHINIGAMI?! °o° Ráadásul, ha–ha… a… fe–fehér lepellel, a... eee… a haorival?! Még, sosem láttam Sereteiben, főleg nem a kapitányok között, szóval ő nem más, mint… egy… fehér lepel tolvaj?! >.> Már majdnem átvert azokkal a „ssu”-kal vagy mivel!
- Nem engedem! Haori rabló!!! >o> - kihasználva helyzeti előnyömet, amint megvádoltam a lopással, jobb öklömet lendítem is hasának irányába, hogy a rámért ütésemtől, amint összecsuklik… feltéve, ha összecsuklik, akkor szemrebbenés nélkül ezt is saját magam javára fordítsam, s ahogy kézmagasságban van, bal kezemre váltva, tenyerem élével tarkón üthessem. Így lefegyverezve a tolvajt és megakadályozva azt, hogy esetleg elmenekülhessen. :<
- Rendben te Miyamanamaga kicsoda… ízé… ~Ssu, m–mond el azonnal, hogy m–mit keres nálad Mi–Mist-chan ha–haorija? Mit műveltél vele?! >o>” – biztos távolból böködöm oldalba egy random faággal, melyet találtam a cseresnyefa alatt és szegezem neki kérdéseimet, amint megtudtam hányas számú fehér lepel is az, melyet eltulajdonított. - É–és, mi–mit akarsz tőlem? A haorimat, mi? >o> Hát tudd, nem kapod meg! >p> – felbátorodva, kétszer kupán is csapom a faággal, hogy nyomatékosítsam mondandómat számára és megtudja, hogy milyen naprakész, fitt halálisten vagyok, aki megvédi a fehér leplet. Különben is, hozzám nőtt, mi lenne velem nélküle? Nem esnék hanyatt, nem gyulladna meg, nem követne folyton, rendben… de Pipás Öreg akkor is a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá és én ezt is teszem! Megvédem a haorit!

Romantikus (nem vagy PonPon ˇ.ˇ) találka egy haori tolvajjal! O.o

~ Hogy micsoda? Több haori? És hol vannak a tündérek? @.@ ~ tanácstalanul pislogok, miközben fejem búbját értetlenül megvakarom, hátha ettől rájövök mondanivalójának az értelmére, amit én most ugyan nem értek. Hiszen tisztán emlékszem, ahogy a Pipás Öreg a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a fehér lepelre, nehogy baja essen, különben kitudja, mit kapnék büntetésemül tőle. De hát nem kötötte volna ennyire a lelkemre, hogy vigyázzak rá, ha több haori is lenne, nem? Nem érteeem~… vagyis… áhá! Szóval a haori tolvaj ismét megpróbált félrevezetni, ráadásul furcsán fénylik a szemüvege, az én 3D-s kavicsokkal kirakott napszemüvegem ilyet nem tud, ez több mint gyanús!
- Ez nem is igaz, haori tolvaj Miyayamiyayassu , mert mindenki csak egy fehér lepellel rendelkezik, ezt még Masa-jii is megmondta! – dobbantok lábammal, mert nem vagyok hajlandó elfogadni feltevését. Tudom, amit tudok és mivel Pipás Öreg mondta, így biztosan úgy van, ahogyan ő mondta, bíbíbbíí… >p>
De a kavics, amivel lekenyerezett, szinte megfeledkeztet mindenről, egyszerűen annyira leköti a figyelmemet, amiért eszembe jutatja a gyűjteményemet, hogy aww~... még arról is elfelejtkezem, hogy a haori tolvaj is itt van és akart valamit, meg veszélyes és jobb lenne vigyáznom vele. Bár igencsak meglepett, hogy tudta, odáig vagyok a kavicsokért és érdekes kérdés lenne tőle, hogyha feltenném neki, vajon honnan is tudhatta? Mert eléggé magabiztosan állította, hogy ő azért hozta, mert tudta, hogy gyűjtöm őket. Furcsa…
- Heee? Az égen is kavicsok vannak? Buta vagy? Ott csillagok, és felhők szoktak lenni, még ezt sem tudod? – pillantok fel az égre elgondolkodva, de hát hamar rádöbbenek ebben nincs is igaza! Cseppet sem értem, hogy miről beszél, vagyis igyekszem megérteni, de olyan furcsa dolgokról beszél, hogy hát… na, nem értem egészen. ._.” Meg azt se értem, miért hív hercegnőnek, hiszen nem vagyok az! Semmi közöm a Lelkek királyához, szóval ez teljesen érthetetlen! Béka sem voltam előző életemben, hogy valaki átváltoztasson egy puszival, szóval… .___.”
- Távozni kényszerült…? Nem értem, miért? Talán megfázott? – billentem oldalra a fejemet, amiért egyáltalán nem értem, miért kellett volna elhagynia Soul Societyt. Shizune keresztlányom esetében még érthető volt a dolog, hogyha nem értesültem volna a bajról, amit akarata ellenére okozott, akkor biztos nagy bajba került volna, és mint keresztanyja ki kellett mentenem onnét. Azt azóta igen kevesen tudják… de nem hiszem, hogy hasonló történt volna már régebben is. Vagy igen? Mi okból lehetne még elhagyni Sereteit, ez nem szép dolog, tudtommal…
- Mihez képest változott volna meg? – tanácstalanul nézek rá, mivel semmit nem mondott, amihez hasonlítanom kellene azt, amit felhozott kérdésében. Nem mintha tuti biztos lenne az, hogy elmondom neki, mivel ő egy haori tolvaj és ki tudja, mit akarhat pontosan Soul Societyvel.
- Wááá, köszönöm! *w* – mondom lelkesen, amikor újabb kavicsot ad át nekem, nyomban el is veszem tőle és gyönyörködök is benne egy kisebb időt, mert ez is szép kavicsocska. Fantasztikus darabja lesz ez is a gyűjteményemnek! *o* Nem hittem volna erről a haori tolvajról, hogy ilyen kedves és ennyi kavicsot hozott, hogy meglepjen ahhoz képest, hogy nem is ismer. Ráadásul még fel is keltette kíváncsiságomat, vajon mi lehet az a „csekélység”, amit emleget? És miért nem mondja el rögtön, mi lehet ennél is fontosabb?
- Miféle kérdés? – homlokráncolva néztem rá, nem értem, miért vágott hirtelenjében ilyen arcot. Lehet, hogy túlságosan is nagyot ütöttem az előbb? Nem akartam, csak azt hittem, hogy a haorimat akarja, becsszó! T^T Bár most is eléggé tartok tőle, hogy a fehér lepelre fáj a foga. :/ Csak tudnám, hogyha tolvaj, miért ad nekem kavicsokat. Várjunk csak… biztosan azt akarja megkérdezni, hogy mennyi kavicsért akarom eladni neki a haorimat? Na, azt már nem! Egy tolvajnál sohasem lehet tudni, hogy lehettem ilyen figyelmetlen?! O.o”
- A haorimat nem adom, bármit teszel vagy bármennyit is fizetnél érte! Masa-jii nagyon mérges lenne, ha megtenném! >o>;; - készülnék elhessegetni magam elől, mikor is megragadta kezemet és újabb kavicsot rakott bele, amit nem tudtam megnézni, mert továbbra is fogta. Próbáltam elhúzni, de nem sikerült, azonban kérdése megfagyasztott. Elfehéredve, döbbenten pislogtam rá, amiért ilyen hihetetlenül közvetlen volt az imént.
- Miii? O_O””” – lefagyva meredtem rá, majd éreztem, ahogy arcomban fölmegy a vér. Zavartan próbálok hátrább lépni értetlen dolgokat hebegve – habogva orrom alatt. Mégis mi köze hozzá? Eddig csak tartogattam másik kezemben Hyozanryuut, de most fel is használtam, hogy az előbb a markomba fogtam. - Sukebe!!! >o> – kiáltom el magamat mérgesen, miközben egy jól irányzott mozdulattal mérek a Gyémántsárkány markolatával egy ütést a fejére, hátha magától rájön, hogy ilyesmit nem illik kérdezni egy lánytól! - Tudtam! A haori tolvaj az csak haori tolvaj, sosem változnak! – vetem fejéhez, hogy tudja, mostantól jobban odafigyelek, és nem fogok belesétálni több kelepcébe… és még kezdtem megbízni benne, heh… ha a többiek ezt látták volna, biztosan haragudnának rám. ._.

Mi folyik itt?

Kehh… megáll a lidérc esze! Az a két mihaszna idióta soha nem tudja, hol a határ?! Hihetetlen, az egész szint úszik a zöld trutyiban, ráadásul rémes a bűz, ami itt van. Nem találnak ezek maguknak valami jobb elfoglaltságot? Na, majd egyszer kerüljetek a kezembe ti szánalmas idióták, olyat kaptok majd, hogy majd könyörögni fogtok az egyszerű hollowlétért! >_>
Morogva taposok a zöldes mocsárszerű rettenetben, orromat kezemmel takarva, hogy ne érezzem ezt a szörnyűséges bűzt, vagy legalább csak kevésbé. Nem kell ám’ agyalnom azon, hogy vajon ki okozhatott ekkora felfordulást a tornyomban. Két lökött létformának van ehhez bátorsága, kik keresik a lehetőséget, hogy újra és újra ujjat húzzanak velem és próbára tegyék türelmemet…
Roppantul dühösen pillantottam az idegenre, ki bemert merészkedni a tornyomba, valami üzenetre hivatkozva, miközben éppen dühöngök. Fráh, a hollow esze megáll, már fél perc nyugtot sem hagynak az espadának, rögtön kitalálnak valamit, amivel még inkább felvihetik benne a pumpát. Idegesen kapom ki az idegen kezéből a levelet, hogy kinyitva azt elolvashassam tartalmát.
- Sexta espada… mi? – olvasom el az utolsó sorokat, majd a szánalmas arrancarra nézek, ki volt oly’ botor, hogy beleolvasott magánlevelembe. - Kehh… neked sem tanították meg, hogy mit szabad, mit nem, mi? Mihaszna... – hátam felé nyúlok, s kezem Lucifer markolatára fonódik. Még ezt az elviselhetetlen bűzt is hajlandó vagyok tűrni, hogy az üzenet szerint cselekedjek, bár halványlila elképzelésem sincs afelől, mi szükség van erre. Mindegy, megteszem, és nem azért, mert hagyom, hogy parancsolgassanak nekem, hanem azért, mert valakin le kell vezetnem dühömet.
- Pusztulj, pondró! – csak egy jól irányzott, gyors szúrás volt, nem volt ellenfél ez a semmirekellő. Pedig annyira örültem volna, hogyha menekülőre fogja a dolgot. Sokkal élvezetesebb lett volna elvenni az életét. De nem, túl egyszerű prédák mostanában ezek az arrancarok. Egyszerűen el vannak telve maguktól és nem képesek felmérni pontosan a helyzetet, amibe belekeveredtek, sötétek, mint a garganta! Szánalmas!
Egy rántással húzom ki testéből Lucifert és egy apró rázással távolítom el a vörös vért pengéjéről, mielőtt visszahelyezem hátamra. Úgy tűnik a takarítás másra marad…
- Wolloh! Wolloh! – üvöltöm nevét, hogy mielőbb arra a szintre jöjjön, ahol én vagyok, de semmi reakciót nem kaptam nevének ismételgetésére. Haragosan csörtettem ki a zöld, büdös anyaggal elárasztott szintről és kezdtem trappolva megkeresni fracciónomat, kiben megbízom annyira, hogy egy üzenetet kézbesítsek a zöldecskének. De fracciónom egyik apró pártfogoltjait találtam csak meg a toronyban, s nyomban a kezembe ragadtam, mielőtt elillanhatott volna. Jól megnéztem magamnak és megállapítottam, hogy ez a tüzes kiscsákó. Remek, ő pont megfelel majd a célnak!
- Idefigyelj töpörödött törpördög! – rázom meg, hogy rám koncentráljon. - Ezt elviszed a sexta espadanak. Semmi kérdés, semmi kitérés, semmi trükk vagy óvatlanság, nem olvashatsz bele se te, sem más, csak is a címzett, felfogtad? – villantottam meg egy becsomagolt a rövid üzenetet tartalmazó levelet mutató-és középsőujjam közé zárva a másik kezemben, majd elengedtem és hagytam, hogy elvegye.
- Jut eszembe, utána keresd meg Wolloht és közöld vele, hogy mire visszaérek, takarítsa vagy takarítassa ki a szintemet, különben még azt is megbánja, hogy levegőt mer venni. – adtam ki az utasítást, majd sarkon fordultam és elindultam a torony más, mélyebb zugaiba. Három óra… pedig már roppantul érdekel, hogy vajon mit akarhat tőlem.
Három órával később nyitottam gargantát, rövid „dolgom van” üzenettel fracciónjaimnak, majd ezt követően már az átjárón lévő, fényes hídon lépkedtem ráérősen. Mindeközben, mint az elmúlt pár órában, azon merengtem, hogy vajon mire felkeresett fel engem a zöldecske. Jó ideje már, mikor utoljára láttam, akkor még nem viselt magán számot és tisztán emlékszem, hogy Sleryrrlyn'dreskel-sama okán tartottam neki pár trükköt az ökölharc terén.
Az átjáróm az éjszakába nyílt, a megadott időpontban – talán pár perces késéssel –, a megadott szánalmas emberekkel teli helyre. Tekintetem eleinte a ragyogóan fénylő holdra vezettem, majd csak ezután pillantottam le a zöldecskére, ki hozzám szólt. Energiáját nem igen éreztem volna, jól visszafogta, annyi szent, de mire fel ekkora óvintézkedés?
- Kehh… csak azt ne hidd, hogy jó szántamból… mit akarsz, Diego? – pár szökkenéssel tértem le elé, reishit a talpam alá gyűjtve álltam meg előtte a levegőben, s számon kérően néztem rá. Vörös íriszem mögött némi türelmetlenség fénye villant meg, látszik rajtam, hogy igazán foglalkoztat a kérdés, akárcsak az elmúlt órákban, mióta megkaptam az üzenetét.
Hitetlenkedve nézek szembe zöldecskével, szavai hallatán, amint elmondja miért is hívott. Azt sem tudom, mit gondoljak. Mi ez az egész? Elpusztítani Sethet? Ostobaság, sőt mi több lehetetlen… fél kézzel képes elsöpörni minket. Bár nem vitás, megérdemelné, hiszen cseppet sem különbözik Aizentől. De a lenyalthajú legalább adott nekünk valamit, míg a trónbitorló csupán ígéretekről papolt eddig, viszont semmit nem tett még fajunk érdekében. Gondolom, minket akar fegyverként használni, hogy valami nagyot tehessen, akárcsak elődje…
- Elkattant odabent valamid? – vettem jobbomba Lucifert és szegeztem rá pengéjét, miközben balommal szavaim utalásával megböködtem halántékomat. - Őrültség, sőt mi több reménytelen! Még ha Salazaar-sama egy eget rengető ötlettel is áll elő, mi az esély arra, hogy sikerülne? Seth erősebb, sokkal erősebb, mint az elődje… még ha minekünk espadáknak, ha netalántán sikerülne összeállnunk, akkor is… van értelme veszélyeztetni népünket azért, hogy letaszítsuk Las Noches trónjáról egy olyan nyavalyást, mint Seth? Mi van, ha a bugyuta halálkaszások utat találnak mifelénk? Túl sok hézagot hagyunk magunkon, teljesen lekezelhetnek már minket azok a fránya feketeruhások. A bukás óta semmit nem mutattunk fel! – dőlnek belőlem a szavak. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Magyarázatot akarok, még jobban megérteni az egészet, vagy csak ugratnak? Annak nagyon nem örülnék… mindenesetre bizonytalanságom már lépéseimre is kiterjedt. Míg mondanivalóm kezdetén Lucifert rászegeztem, azt addigra már leeresztettem felőle, nem fenyegettem vele életét. Talán rosszul teszem, de egyszerűen annyira hihetetlen ez az egész…