Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Az árnyak közt suhanva meg, meg állok, körbetekintek, majd tovább állok. Egyik árnyékból a másikba ugrálok kissé sután hisz lábam még mindig nem gyógyult meg teljesen. Majd árnyak híján utamat Soul Society utcáin folytatom kísérőim társaságában. Kísérőim pedig nem mások, mint lélekölőm technikái. A négylábúak szorosan követnek a keresett cél irányába. Az kit most felkutatok nem más mint Keiko-chan ki elfelejtette ígéretét és nem keresett fel míg ˝beteg˝ voltam. A farkasok megállnak szájukban a piknikes kosárral és a leterítendő pléddel a hatodik osztag előtt. Most én jövök. Feladatom, hogy a Kage no mai-t használva észrevétlenül bejussak és kijussak a zsákmánnyal.
Már bent is vagyok. Egyelőre az árnyakat nem hagyom el. Bent ülök, a sötétségben az árnyalakok kapukként megnyílnak. Keresek kutatok a lány után, de még sehol. De ott van kétpercnyi várakozás után megpillantom. Odasétálok, az árnyhoz kinyúlok és észrevétlenül megpróbálom elkapni. A fene nem sikerült. Gyorsan visszavonulok az árnyba.
~ Huh, majdnem észrevett. ~ jegyzem, meg magamban majd várok a lehetőségre, hogy újra lecsapjak. Néha hátra tekint az árnyak felé, de látni nem láthat semmit. Tovább halad és igen most sikerülni fog.
Mikor elhalad egy sötétebb árnyék mellett. Karjaim kinyúlnak, elkapják. Száját balommal befogom, és berántom az árnyékba. Odabent teljes sötétség fogadja. Nem pazarlom tovább az időm az osztag kapuja elé kilépve még mielőtt a lány meglátna, bekötöm szemét és a Senkaimon felé sietek vele. A kapu már nyitva a pillangó is ott van így hát irány farkas háton az emberek világa. Ölemben a lány kissé mozgolódik, és nyugtalan. Bár én is az lennék, ha valaki elrabolna. Na, jó ez nem igaz.
Hamar át is érünk az élők világába. És na lám pont oda ahova jönni akartam. A gigaik{póttest} már itt várnak ránk. Azt ne kérdezze senki, se hogy, hogy szereztem meg Keikoét a lényeg, hogy megszereztem. Hát remélem tetszeni fog a ruha, amit választottam a foglyomnak. Szeméről lekerül, a ruhaanyag majd egy gyengébb mozdulattal a póttestébe lököm.
- Na, hogy tetszik? Remélem, megfelel. És Bocs hogy elraboltalak, de nem hagytál más választást. – Húzom fel én is gigaim utána pedig saját ruhám igazgatom.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában


Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Szürke, átlagos hétköznap... Várjunk csak, mintha elfelejtettem volna valamit. Már régóta érzem ezt a furcsa ürességet amit elfelejtett dolgok töltenek ki. Majd eszembe jut. Biztos nem lehet valami fontos, ha elfelejtettem. Na, de mindegy is. El kéne vánszorogni az osztaghoz. Felvettem az első kimonót ami a kezembe került. Letérdeltem úgynevezett "Ninsei szentélyem"-hez és elmondtam azt a monológot, amit mindig is szoktam.
"Ebisawa Ninsei, ki életem értelmét megadtad, szíved rám bíztad és én is ugyanezt mondhatom el. Tudom, hogy nem haltál meg, tudom, hogy élsz. Gondolom nem hagytak neked más választást, csak, hogy elmenj. Nem hagytál volna itt. Kérlek, amint teheted gyere vissza hozzám, életem!"
Mikor befejeztem, nagy nehezen elindultam. Elég unalmas volt az út, mint mindig. semmi újat nem láttam. Csak vánszorogtam és vánszorogtam. ~ Ninsei gyere vissza... Hiába gondoltam ezt, nem hallotta senki és semmi. Na, végre odaértem. Kaptam egyet a fejemre is, mert elkéstem, de már hozzászoktak és tudják milyen lelki és idegállapotban vagyok. Mai feladatom csak papírmunka. Király... Utálom a papírmunkát. De hát nincs mit tenni, ez a feladatom. Szomorúan próbálok átmászni a szobába ahol a papírhalmok várnak, amikor egy kis lágy szellőt éreztem magam mellett, valami hideget, sejtelmeset. Hát mindegy. Nem nagyon tud érdekelni. Épp tovább indultam amikor valaki elkapott és befogta a számat és berántott az árnyékba. Csak fut velem és közbe beköti szemem. Gondolom azért, hogy nehogy meglássam, hogy ki is ő. A következő pillanatban a Senkaimon-on megyünk át az Emberek Világába. Mit akar ez ott velem? ~ Engedj már el akárki is vagy! - mérgelődök magamban. Hogy a fene essen ebbe a... ááá! Na inkább nem mocorgok, mert a végén még több bajom esik. Átértünk épségben. Levette szememről a kendőt. Na most kiderül...Kira????? Mit akar tőlem??? Mi rosszat tettem??? Nincs sok időm ezt felfogni, mert belelökött egy pót testbe. Jéé, ez pont olyan, mint én vagyok. Hmm, jó ízlése van, jó ruhát választott nekem.
- Na, hogy tetszik? Remélem, megfelel. És Bocs hogy elraboltalak, de nem hagytál más választást. - közli ruháját igazgatva.
- Jól választottál. Mert mi rosszat tettem? Mért kellett ezt tenned? - kérdem értetlenkedve.
- Elég rosszul esik, hogy még mindig nem jut eszedbe. Segítek: otthon ülök, pihentetem a lábam és várok, várok. Már beledöglök az unalomba, és még mindig csak várok. És ez kicsit több, mint egy héten keresztül. Most már rémlik valami??? - kérdezte egyre dühösebben.
Miről beszél ez? Kire...BASSZUS! Világos! Hát én megígértem neki, hogy vele leszek a betegszabija alatt!!! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Annyira belefeledkeztem Ninsei miatti depressziómba, hogy teljesen ki ment a fejemből!
- Annyira sajnálom! Mekkora idióta vagyok! Nagyon sajnálom! - csapok rá homlokomra és esek Kira nyakába. - Az a hülye depresszióm...Meg tudsz nekem bocsájtani?

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Meglepődve pillant, rám mikor szeméről lekerül a kendő és meglát. Belelököm finoman a póttestbe. A ruha jó választás volt és ezt ő is nyugtázza.
- Elég rosszul esik, hogy még mindig nem jut eszedbe. Segítek: otthon ülök, pihentetem a lábam és várok, várok. Már beledöglök az unalomba, és még mindig csak várok. És ez kicsit több mint egy héten keresztül. Most már rémlik valami??? – Kérdem tőle dühös arckifejezéssel. Persze a dühöm csak megjátszom… De, attól még haragszom, amiért nem keresett fel. Mert hát én szívesen felkerestem volna, de gipszes lábbal az nem igen jött volna össze. Na de legalább Ookami-channak volt egy jó hete. Mert úgy láttam nagyon élvezte, amikor rólam gondoskodhatott, amit én elleneztem, de tenni ellene nem tehettem semmit. Szerencsére a gipsz már lekerült és már csak egy sima kötés van rajta a biztonság kedvéért. Na, de most vissza Keikohoz.
Következő pillanatban már bocsánatért esedezik és a nyakamba borul. Ekkor átölelem és még azt is elfelejtem, hogy most haragudnom kéne rá.
- Dehogy vagy te idióta. Hát persze hogy megbocsátok. – Vagyis mi?? De most Haragudnom kéne rá. De annyira nem megy. Várjunk, azt mondta depresszió. Mégis miért az? – Nos, bármennyire is jó érzés ebben a helyzetben lenni azt hiszem most már mennünk beljebb mutatok neked valami szépet. – jegyzem, meg hangosan majd elengedem a lányt. Mivel zanpum shikaiát megszüntettem így a kosarat és a plédet hordozó farkasok is eltüntek így innentől nekünk kell azokat cipelni. Oda is sétálok és felkapom a kosarat és az összetekert plédet.
- Na, gyere, menjünk be. – mosolygok barátnőmre és elindulok a kapu felé. Sokan vannak itt, de nem csodálom. Tavasz van és a kastély parkja tele van szebbnél szebb virágokkal. Sőt itt még a cseresznyefákon is meg vannak még a rózsaszín virágok.
- Na hogy tetszik? Szépep ugye?
- Izé az előbb említetted a depressziót. Mond csak mi a baj? – mosolygok, rá ismét majd megfogom a kezét és elindulok egy virágzó cseresznyefa felé.
Útközben hátrálva kezdek el menni előtte – persze még mindig fogom a kezét- így a szemkontaktus is megvan és figyelmem is rá és a mondandójára összpontosít. Bár így nagy eséllyel egy jó nagyot is eshetek vagy ne agy isten nekimehetek valakinek, de remélhetőleg ez nem történik meg.
Oda érve a fához leterítem a plédet és helyet foglalunk rajta. A fa tövében még gyönyörű szép virágok is nőnek.
- Oh nézd Lycoris Radiata azaz Pokolliliom. Milyen szép. – odanyúlok és a virágát óvatosan megfogva közelebb húzom magamhoz.
- Olyan szépek kár hogy illatuk az nincsen. Mond te szereted a virágokat Keiko?

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

- Dehogy vagy te idióta. Hát persze hogy megbocsátok. - ölel vissza Kira. Kicsit el is sírtam magam, a szomorúság és az öröm keveredett e pár könnycseppben. Meg mostanában valami miatt érzékenyebb is vagyok. De nem volt sok időm ezen rágódni.
– Nos, bármennyire is jó érzés ebben a helyzetben lenni azt hiszem most már mennünk beljebb mutatok neked valami szépet. - mondta, és elengedett. Elindult a cuccok felé. Felkapta őket, de követeltem, hogy én vihessem legalább az egyiket.
- Na, gyere, menjünk be. - indult meg a kapu felé. Madárcsicsergés, pillangók, gyönyörű virágok...varázslatos! Pont eltalálta, mit szeretek nagyon! És még a fák is virágoztak...eszméletlen!
- Na hogy tetszik? Szép ugye? - kérdezte mosolyogva, miközben gyönyörködtem a tenyerembe szállt pillangóban. - Izé az előbb említetted a depressziót. Mond csak mi a baj? - ezt a kérdést úgy tette fel, mintha tényleg érdekelné és addig fogja hajtogatni, míg el nem mondom. Megfogta kezemet és elindultunk egy gyönyörű cseresznyefa felé. Azon nagyon ritka dolgok közé tartozik egy az élőlény, amely igaz rózsaszín és mégis tetszik. A nagy csodálkozás és öröm közepette viszont belekezdtem csöppet sem vidám mondandómba:
- Igen jól hallottad, depresszió. Ninsei 16 napja eltűnt. Nincs Soul Society-ben. Kapott egy lehetetlen küldetést, mert nem írt jelentést a harcotokról. Egyesek úgy sejtik, hogy az az ex-shinigami kinyírta. De én biztos vagyok benne, hogy él! De akkor mért nem szólt nekem, hogy lehet, hogy nem tér vissza? És egyáltalán mért nem jött vissza??- meséltem elkeseredetten és nem bírtam ki sírás nélkül. Odaértünk a csodálatos fához, leterítette a plédet, és még mielőtt leültünk volna átölelt. Kisírtam magam vállán és jól esett, hogy aggódik miattam. Olyan kedves és aranyos... :'( Helyet foglaltunk az előbb említett pokrócon és gyönyörködtünk a parkban. Engem főleg a virágok kötöttek le. Kiszúrtam egy gyönyörű vörös virágot. Csak néztem, néztem, mikor észrevettem, hogy Kira is azt a virágot méregeti már egy ideje, mikor megszólal:
- Oh nézd Lycoris Radiata azaz Pokolliliom. Milyen szép. - és közelebb húzta fejéhez a pompás virágot. Megszaglászta, de csalódottan visszahúzta a fejét. - Olyan szépek kár hogy illatuk az nincsen. Mond te szereted a virágokat Keiko?
- Most viccelsz? Egyszerűen odavagyok értük. Amikor csak tehetném, a virágokat vizsgálnám. A hajamban is mindig hordok egyet, amint látod. Ez egy Paeonia, azaz egy bazsarózsa. Elbűvölő, nemde? - kérdezem tőle barátságosan.
- Hmm, tényleg nagyon szép, megnézhetem? - kérdezte kicsit szórakozottan, majd a virág után nyúlt. Olyat tett, amire nem számítottam. Az helyett, hogy kivette volna a virágot a hajamból, felborított, gurultunk 2-t 3-at a virágok között majd egy marék virágszirmot szórt kettőnkre. Nagyot nevettünk és maradtunk még egy picit. Pár szöcske ráugrált a hasára, ezen is jót nevettünk. Olyan jó volt végre elfeledni a gondjaimat, és virágok közt lenni egy jó baráttal. Épp belemerültem a semmittevés homályába, amikor megkordult a gyomrom. Na nee...
- Na, hallom éhes vagy. Hoztam pár szendvicset, szeretnéd most megenni őket?
- Biztos nagyon finomak lehetnek ha te készítetted őket. - mosolyogtam rá.
Nagy nehezen visszamásztunk a szőnyegre és kipakoltuk a hozományt. Fúú, de ínycsiklandóan néznek ki...rögtön rá is vetettem magam a hozzám legközelebb lévőre. Úgy habzsoltam be, mint állat. Már a harmadikat tömtem be, mikor Kira még csak az első szendvicsének felénél tartott.
- Azta, neked aztán jó gyomrod van! Látom jól esik. - nevet rám Kira.
- Hát...őőő...mindegy. Tényleg nagyon finomak, köszönöm szépen! - jegyzem meg udvariasan. El kéne mondanom neki...
Amint befejeztük, kifeküdtünk egy kicsit napozni. Hányingerem lett. Francba! Tényleg el kéne mondanom neki... Közbe néha beszélgettünk a virágokról kicsit. Az egyik nagyobb szünetnél észrevette, hogy mély levegőket veszek elég kétségbe esetten. Ezt a hányinger csillapítására akartam felhasználni, kisebb nagyobb sikerrel.
- Mondd csak Keiko, minden rendben? Eddig is észrevettem, hogy szomorú vagy valami miatt. Nem vagy rosszul? Adjak valamit inni? Mi a baj? Mondd el nyugodtan!
Nincs mit tenni, elmondom. Kíváncsian várom reakcióját...
- És még el sem tudtam mondani neki a nagy hírt...
- Nagy hír? Milyen nagy hír?
- Babát várok tőle...és valószínűleg már sose fogja megtudni...
És ekkor egy hihetetlenül nagy sírógörcs tört rám...

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Jól gondoltam Keikónak nagyon tetszik ez a gyönyörű park. Még jó hogy megtaláltam.
Elindulunk, a cseresznyefa felé, mely alatt majd helyet foglalhatunk, útközbe pedig végre elmondja, hogy mi az, ami a depresszióját kiváltotta, és amiért teljesen elfelejtkezett rólam. Minden figyelmem rá összpontosítom és hallgatom, amit mond.
Na, ezt is most hallom először. Tehát ha jól értem Ebisawát megszívatták amiatt, hogy nem írta meg a harcunkról a jelentést. Na, de, hogy még el is tűnik. Mi a fene üthetett ebbe a 8. osztagosba? És milyen ex-shinigami? Keikót viszont nagyon rosszul érinti a dolog. Mondandóját követően el is sírja magát. Odalépek hozzá és megölelem.
- Jól van, na. De azért Ebisawa-sant sem kell félteni annyira elég erős, és ezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Az is lehet, hogy mikor hazaérsz már otthon fog várni. – nyugtatom meg miközben letörlöm az arcáról a könnycseppeket.
Ezután helyet foglalunk a leterített pokrócon és a park virágaiban gyönyörködünk. Megpillantok egy vörös színű virágot. Egy kis gondolkozás után eszembe is jut, a neve melyet rögtön közlök is piknik társammal. A megnevezésem majdnem pontos, de mégis elrontottam. Tudom, hogy a latinban nem volt hiba így már csak a köznapi elnevezésében hibáztam. Ah, meg is van, nem pokolliliom, hanem pókliliom. Na, mindegy Keikonak úgysem tűnt fel a hiba, úgyhogy inkább nem hozom szóba.
Jó végre látni, hogy nem szomorkodik. Oh, tényleg ott a virág a hajában, nahát, eddig fel se tűnt.
- Hmm, tényleg nagyon szép, megnézhetem? - kérdem kicsit szórakozottan, majd a virág után nyúlok. Ám ahelyett hogy kivenném, a virágot a hajából hanyatt döntöm és végül a virágok közé gurulunk. Mikor ebbe a helyzetbe kerülünk, én a végén felette állapodok meg. Ekkor önkénytelenül is átmegy egy gondolat a fejemen. Amin nem csodálkozom, hisz szinte minden csinos lánynál ez történik velem. Testem minden porcikája arra akar rávenni hogy, megcsókoljam de az akaratom ellen áll. Ellenállás sikeres csók helyett letépem a hozzám legközelebb található virágok szirmát és kettőnkre szórom. Ezen jót nevetünk, majd még fekszünk egy kicsit a virágok közt. Engem eközben szöcskék támadnak, meg feléjük nyúlok, hogy elkapjam az egyiket, de elugranak. A jobb karomat a magasba nyújtom, miközben fekszem. Egyszer csak egy pillangó száll rá. Balom segítségével két kezem markában foglyul ejtem a kis élőlényt. Közelebb kúszok barátnőmhöz.
- Nézd csak Keiko, milyen gyönyörű. – óvatosan szétnyitom a kézfejeimmel alkotott csapdát. A pillangó meg mozgatja szárnyait majd, huss, elszáll.
Fekszem a virágok közt. Közben hol Keikot hol pedig az égen kúszó felhőket bámulom mikor egy furcsa már-már gyomorkorgáshoz hasonló hang zavarja meg a csendet. Keiko irányából jön.
- Na, hallom éhes vagy. Hoztam pár szendvicset, szeretnéd most megenni őket?
- Hát igen azok is. – mosolygom rá kedvesem. Ám az igazság az, hogy a szendvicseket Ookami-chan csinálta. Hamar rá is veti magát az ételre. Én ellenben csak egyet veszek el és azt kezdem lassacskán elfogyasztani.
- Aszta, neked aztán jó gyomrod van! Látom, jól esik. - elnevetem, magam majd jóllakottan kifekszem a napra. Már fekszünk egy ideje mikor shinigami társam hirtelen felül és a szájához kap, mint aki rosszul van. Ezt onnan sejtem, hogy nemrég én is átéltem másnaposság néven.
- Mondd csak Keiko, minden rendben? Eddig is észrevettem, hogy szomorú vagy valami miatt. Nem vagy rosszul? Adjak valamit inni? Mi a baj? Mondd el nyugodtan! – kérdezgetem, a lányt közben pedig azon agyalok, hogy lehet, az étel miatt van rosszul. Ha igen majd Kageookamira fogom. Végül is ö csinálta a szendvicseket. Na meg látom hogy valamit még titkol.
- Nagy hír? Milyen nagy hír? - ekkor jön tőle a vallomás, ami hirtelen ér és teljesen ledöbbent.
- Mi… mi? Tény… leg kis… babát vársz. – Ő ekkor sírógörcsöt kap. Nem tudok mást tenni csak ismét térden kúszva megközelítem és átölelem.
- Jól van, na. Még a végén kiszáradsz, annyit sírsz. – próbálom megvigasztalni, hogy abba hagyja a könnyhullatást. A mosoly sokkal inkább illik hozzá, mint ez, amit most csinál. - Tudod mit. Mondok egy jó ötletet. Most először is örüljünk annak, hogy kisbabát vársz, hisz ez nagy hír. És majd ha az a semmirekellő tényleg nem jön vissza, akkor szomorkodj rendben? – nézek mélyen a szemébe közben mosolygok rá és ismét csak könnyeit törölgetem le.
- És mondok még valamit. Sőt nem is mondom, hanem megígérem. Ha Ebisawa nem jön, vissza én magam megyek el érte és ráncigálom vissza, még ha a világ túlsó végére is kell elmennem érte, persze csak ha ezt szeretnéd. - mosolygok rá. – De ha esetleg nem tudom hazahozni, mert valami olyat tett, ami miatt nem lehet. Akkor majd én segítek gondoskodni a piciről. Sőt akár még hozzám is költözhetnétek. Az én kis, hát házikóm jóval nagyobb, mint az osztagokban lévő szobácskák. Jól ellennénk hárman. –még mindig mosolygok rá és még egyszer át is ölelem. Talán ez a z utolsó mondataim az odaköltözésről már nem kellett volna mondanom, de kicsúszott a számon.
- Hm. Mond csak, hogy állsz a csónakázással lenne kedved hozzá? Már ha nem vagy rosszul, mert akkor talán nem kéne. Nos? – kérdem tőle közben pedig a párméterre lévő táblácskára mutatok, amin egyértelműen kivehető, hogy egy csónakázó tó van a közelben.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

Sírógörcsömet enyhíti, hogy közelebb jön és átölel.
- Tudod mit. Mondok egy jó ötletet. Most először is örüljünk annak, hogy kisbabát vársz, hisz ez nagy hír. És majd ha az a semmirekellő tényleg nem jön vissza, akkor szomorkodj rendben? - törölgeti könnyeimet, majd mélyen a szemembe néz és mosolyt próbál csalni az arcára. És utána olyat mondott, amire igaz nem számítottam, de nagyon jól esett, hogy a végén felajánlotta:
- És mondok még valamit. Sőt nem is mondom, hanem megígérem. Ha Ebisawa nem jön, vissza én magam megyek el érte és ráncigálom vissza, még ha a világ túlsó végére is kell elmennem érte, persze csak ha ezt szeretnéd. De ha esetleg nem tudom hazahozni, mert valami olyat tett, ami miatt nem lehet. Akkor majd én segítek gondoskodni a piciről. Sőt akár még hozzám is költözhetnétek. Az én kis, hát házikóm jóval nagyobb, mint az osztagokban lévő szobácskák. Jól ellennénk hárman.
- Hát...oké...rendben...Tényleg hozzád költözhetek? Komolyan mondod? - nézek rá kis mosollyal az arcomon és csillogó szemekkel nézek gyönyörű vörös szemeibe. Megint átölel. Úgy megszerettem ezt a lányt, pedig nem rég még ki akartam nyírni...
- Persze csak ha szeretnél...
- Még jó, hogy szeretnék! Köszönöm!!
Nyakába ugrok és megint a csodálatos virágok között landolunk. Jött két gyönyörű lepke és pont rászállt mindkettőnk orrára.
- Odanézz! Két Meleageria daphnis, azaz Csipkés Boglárka. A kedvenc pillangóm. Nagyon ritka, szerencsések lehetünk, hogy láttunk kettőt. De aranyosak, mintha egy pár lennének...
Újfent megkönnyeztem mondandómat. De érzékeny vagyok, hát ezt is teszi a terhesség.... Megint törölgeti könnyeim, majd nekem szegezi a kérdését:
- Hm. Mond csak, hogy állsz a csónakázással lenne kedved hozzá? Már ha nem vagy rosszul, mert akkor talán nem kéne. Nos?
- Hát talán picit még várjunk vele, ha nem baj. Ez a gurulás kicsit felkavarta a gyomromat...
Így hát feküdtünk még, napoztunk egy kicsit. Beállt egy kis kínos csönd, majd megkérdezte:
- Tudod már, hogy fiú lesz vagy lány? - kérdi érdeklődve.
- Kisfiú...- mosolygok rá.
- És amúgy gondolkodtál már a baba nevén? - szegezi nekem ismét kérdését.
- Ninsei-jel még amikor nem voltam terhes beszélgettünk erről...az Arata-ban állapodtunk meg...De most, hogy így elgondolkodok, az apja után fogom elnevezni... Ifj. Ebisawa Ninsei...
Kicsit meghökkent, majd visszaült arcára a jól ismert elbűvölő vigyora. Szerintem megért engem. Legalább is remélem... Hirtelen támadt egy ötletem.
- Esetleg nincs kedved fürdeni egyet a tóban? Ott biztos nem fogom magam elhányni... és imádom a vizet. - kacsintok rá.

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában

Nahát, meglepődök, mikor beleegyezik az összeköltözésbe. Ne értse félre senki, örülök neki, de valahogy mikor felajánlottam azt gondoltam, hogy „minek ajánlottam fel hisz úgysem fogja elfogadni” erre tessék elfogatta. Hű, de jó már alig várom, hogy összeköltözzünk. Jut eszembe majd ki kéne takarítani.
- Persze csak ha szeretnél…
A nyakamba ugrik és végeredményként megint a virágok köz találjuk magunkat. Ahogy ott vagyunk a virágok közt ritkán előforduló dolog történik. Pont mindkettőnk orrára rászáll egy-egy pillangó amik Keiko elmondásai alapján nagyon ritka fajból származnak.
- Igen, azok… mint egy pár…
Ismét pityeregni kezd, felé fordulok, végigsimítom, a tenyerem az arcán majd letörlöm a könnyeit. Aztán felteszem a csónakázós kérdést. Hát ebben van valami. Akkor a csónakázást elnapoljuk. Pihenésképp kifeküdtünk a napra ismét. Hoznom kellett volna naptejet, mert a végén le fogok égni.
Beáll a kínos csend, és hogy a további néma csendet elkerüljük, felteszek egy kérdést, ami épp ott motoszkált bennem mióta elmondta, hogy terhes.
- Tudod már, hogy fiú lesz vagy lány?
Kisfiú. Ha nekem egyszer meg adatig, hogy gyermekem lesz, akkor én azt szeretném, hogy kislány legyen.
- És amúgy gondolkodtál már a baba nevén? – kicsit meglepődök, hogy Ebisawa után nevezi el a kicsit. Végül is valahol megértem, hisz ha nekem is születne egy kislányom én is Midoridól nevezném el. Midoi, mi is mennyit beszélgettünk erről. Mi legyen a baba neve, milyen legyen a szobája. Meglepett arcomra lassan visszatér az eddigi mosoly.
- Nem inkább Hishikawa Ninsei? Hisz még nem házasodtatok össze.
- Mi ilyenkor? De a víz elég hideg még. – Egy kis gondolkozás után folytatom. - Persze elmehetünk megnézni és talán a parthoz közel a sekélyebb részen melegebb lesz. – azzal fel is állok, majd felsegítem a földről őt is.
Mindet ott hagyva kézen fogva indulunk meg a tavacska irányába. A kavicsos út két oldalán gyönyörű virágok sokasága kísér minket utunkon. Útközben szembe jön velünk egy öregasszony és hát Keiko véletlenül kiveri a kezéből a kéztáskáját.
- Oh, elnézést. – kérek bocsánatot, még ha nem is én tettem majd fölvettem a földről a táskát és visszaadom neki.
- Áh, semmi baj biztos csak véletlen volt. De legközelebb figyelj jobban kislányom. – mondja kedvesen mosolyogva.
- Nahát, nagyon aranyos kislánya van asszonyom. – szólal meg ismét most hozzám. Én pedig csak annyit válaszolok mosolyogva:
- Igen, tudom. Ő az én szemem fénye. Annyira aranyos, hogy még haragudni sem tudok rá, ha rosszat csinál. – és átölelem Keikot.
- Igen én se tudnék.
- Most ha megbocsát, mi mennénk. Viszlát. – Köszönök el a nénitől.
- Na, gyere, kicsim menjünk. – mosolyodom el és „lányom” kezét fogva elindulunk a tó irányába.
A partra érve itt már kevesebb virág fogad minket, de a látvány még így is szép. Nádas, gyékények a tavon átívelő kis híd mind, mind nagyon szép. A tó vizében még kacsák és hattyúk is vannak.
- Menjünk közelebb. – odasétálunk a hattyúkhoz. A gyönyörű madarakhoz közel érve fenyegetően sziszegni kezdenek, mire én viccesen visszasziszegek, rájuk majd elnevetem magam.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

- Mi ilyenkor? De a víz elég hideg még. Persze elmehetünk megnézni és talán a parthoz közel a sekélyebb részen melegebb lesz. - mondja, majd mikor felkelt, felsegít engem is.
Egymás kezét fogva elkezdtünk battyogni a kis tó irányába. Még itt is az elbűvölő virágok... olyan szépek! Épp gyönyörködök bennük, nézelődök mindenfelé amikor szembe jön egy néni, én véletlen neki megyek és kiverem a kezéből a táskáját. Jaj fel kéne vennem...de Kira gyorsabb volt. Ő kér bocsánatot? De hát miattam esett ki a kezéből...Kislánya? Szeme fénye? Nem tud rám haragudni? És átölel. Jaj, de aranyos! Így hát én is visszaölelem.
- Na, gyere, kicsim menjünk. - mosolyog rám, majd elindulunk.
- Igen is, megyek anyu! - válaszolok játékosan.
Megérkeztünk a tó partjára. Itt már nincs sok virág...viszont vannak kacsák és hattyúk. De édesek... és van kis hidacska is. Tökéletes tájkép.
- Menjünk közelebb.- javasolja, majd el is indulunk.
~ Jaj, ne csak el ne zavarjuk őket... - gondolom magamban. Már mérgesek is...sziszegnek...nem jó jel. Hehe, Kira, de cuki ahogy visszasziszeg. Beleérintem lábujjamat. Hmm, itt a sekélyebb részen egész finom meleg a víz.
- Jaj, jövök én is! - szól utánam, majd ismét megfogja kezem. Együtt próbálunk belegyalogolni a még kissé hűs vízbe.
- Nem gondolod, hogy ez még hideg a fürdéshez?
- Hát, szerintem nem. - kacsintok rá biztatóan.
Előrántom zanpakutou-mat...
- Yakisutero! Kin Ryuu Buresu!
És a kardomból előtörő lángcsóva már melegíti is fel a vizet. Kira csak bámul...
- Akkor így oldottad meg a tengerparti fürdőzésedet is... - motyogja kicsit belepirulva. Gondolom visszaemlékezett a történtekre.
- Hoztál fürdőrucit? Vagy ruhástól csobbanjunk egyet?- furdulok hozzá lelkesen, széles vigyorral az arcomon.

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Úr isten annyira cuki ez a lány. "Igen is, megyek anyu". Ninsei te barom. Ha nem jössz vissza biztos, hogy el fogom csábítani tőled. Gondolatmenetem egy elképzelt ördögi mosollyal zárom.
Közben megérkezünk a tópartra. Itt már nincs annyi virág ám az összkép a tóval a híddal és a vízimadarakkal így is nagyon szép. A partközelben megpillantok egy hattyú párt. Közelebb megyek hozzájuk. Sziszegésükre sziszegéssel válaszolok. Na, most biztosa hülyének néznek, bár nem érdekel, mert ha jól látom Keikonak tetszik és más úgysem zavar, ha látja.
Keiko a vízhez indul lábujját óvatosan a vízbe helyezi.
- Jaj, jövök én is! – rohanok oda és kezét megfogva indulunk a hideg vízbe.
- Nem gondolod, hogy ez még hideg a fürdéshez? – kérdem, mire ő elő húzza a semmiből lélekölőét és a parancsszó elhangzásával lángok szabadulnak fel, amik felmelegítik a vizet.
- Akkor így oldottad meg a tengerparti fürdőzésedet is... – jegyzem meg csendesen. Az emlékek ekkor előtörnek belőlem azon a napon. Látom magam előtt a lányt bikiniben, és mint akkor most is még ha csak emlékkép elpirulok.
Újabb kérdése amit hozzám intéz visszaránt a valóságba. A fürdőruci szó hallatán egy gonosz vigyor jelenik meg arcomon és lassan sétálok a lány felé.
- Minek ide fürdőruha? – kérdem és gondolom már sejti mit tervezek vele. A víz kellőképp mély így nem ütheti meg magát úgyhogy mikor közel érek hozzá elkapom és magammal rántom a meleg vízbe. A biztonság kedvéért én érek talajt a víz alatt először. Au, kicsit fájt a becsapódás de nem vészes.
- Látod, mondtam én hogy nem kell fürdőruha. - fekszem a sekély vízben még mindig a rajtam lévő lánnyal.
- És most mit szeretnél csinálni a vízben? Még van körülbelül 30 percünk, amíg a dagi biztonsági őr meglát és ideér. Nem sok idő, de biztos kitaláljuk, hogy hogyan töltsük el. - óvatosan letolom magamról majd a sekély vízben térdelve várom mit talál ki.
A közelünkbe jön pár kacsa, amiken rögtön megakad a tekintetem. Nem tudom megállni, hogy ne menjek közelebb hozzájuk. Lassan, úgy, hogy csak a fejem fele látszik ki a vízből, elkezdem megközelíteni a madarakat. Ahogy közeledem feléjük egyre többen lesznek és végül elindulnak felém. Gyorsak és valamiért olyan mintha a tekintetük gonosz lenne. Ijedt kiskutyaként teperek vissza Keikohoz.
- Keiko ments meg a kacsák el akarnak kapni. - a háta mögé bújok és ott keresek menedéket a vadállatok elől. Ő úgy is olyan aranyos a kacsák biztos nem bántják..

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

Kérdésemre egy ravasz vigyorral reagál. A következő másodpercben már a karjaiban találom magam és már csobbanunk is. De jó meleg a víz...
- Látod, mondtam én hogy nem kell fürdőruha. - mosolyog rám Kira. Tök jó rajta ülni, mintha egy matrac lenne. persze nekem sokkal többet jelent.
- És most mit szeretnél csinálni a vízben? Még van körülbelül 30 percünk, amíg a dagi biztonsági őr meglát és ideér. Nem sok idő, de biztos kitaláljuk, hogy hogyan töltsük el.
Finoman ellök magától mi közben ezeket a szavakat hozzám intézi. Aztán letérdel. Persze már, nekem muszáj kicsit feljebb úsznom mert nem ér le a lábam....
Kira háta mögött úgy 30 centire végre olyan helyre érkezek, ahol pipiskedve már leér a lábam. Csak most érzem, hogy kavicsos az alja. Szerencsére. Nem nagyon szeretem a homokos aljúakat, mert ahogy felkavarodik alattam, belemennek a homokszemcsék a ruhámba. Aztán moshatom az örökkévalóságig. Na, de nem elmélkedhetek annyi ideig, mert pár kacsa tart felénk. ~ Jaj, de aranyosak. - jegyzem meg magamban. Kira elindult feléjük...ajjaj, vigyázzon. Nem épp kellemes érzés, ha egy madár megcsíp...én már csak tudom. Inkább elkezdem hívogatni őket felém, nehogy őt csípjék meg. Na, már jönnek is, és amint látom Kira is teper felém. Jól teszi.
- Keiko ments meg a kacsák el akarnak kapni!
- Dehogy akarnak. Barátságos lények. Én hívtam őket közelebb.
Már itt is vannak. De aranyosak. A másik Kiránál van. Tudtam mit kell tenni, hogy ne bántsanak és tudják, hogy nem akarjuk őket bántani.
- Nézz bele a szemébe, de ne olyan mélyen. Utána a kezedet lassan emeld ki a vízből oldalról és simítsd meg a hátát, utána a fejét. Így nem fog megcsípni. Legalább is, én úgy tudom. Nálam eddig mindig használt.
- Ha te mondod...
Nekem be is jött. Pedig a hím volt nálam, ami agresszívabb természetű. Kira is megpróbálja...
- Úgy úgy, ne olyan mélyen nézz a szemébe, mert akkor az ellenkezőjét fogja hinni, mint amit akarsz. Tökéletes. Lassan emeld a kezed... nagyon ügyes vagy... és most a fejét simítsd meg... látod már is megbízik benned.

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


A vízi szörnyetegek elől Keikóhoz menekülök. Ez gáz, egy tizenegyedik osztagos aki pár kacsától menekül.
- Dehogynem, bántani akarnak nézd csak az agresszív pofájukat. - húzódom közelebb hozzá. Az egyik tollas közelebb úszik hozzám.
- Ke... Keiko itt az egyik, most mit csináljak? - kérdem és még mindig próbálok közelebb húzódni hozzá bár már nem igen tudok.
- Nézz bele a szemébe, de ne olyan mélyen. Utána a kezedet lassan emeld ki a vízből oldalról és simítsd meg a hátát, utána a fejét. Így nem fog megcsípni. Legalább is, én úgy tudom. Nálam eddig mindig használt.
- Ha te mondod... - elkezdem követ ni az utasításait.
- Úgy úgy, ne olyan mélyen nézz a szemébe, mert akkor az ellenkezőjét fogja hinni, mint amit akarsz. Tökéletes. Lassan emeld a kezed... nagyon ügyes vagy... és most a fejét simítsd meg... látod már is megbízik benned. - úgy tűnik jól csinálom mivel még minden ujjam megvan. Persze még a kezem egy kicsit remeg és amint a kacsa hápog egyet én elrántom karom tőle. Levegő beszív és kifúj. lássuk meg merem e simogatni még egyszer. Hogy is mondta? Nézzek a szemébe majd lassan nyújtsam felé kezem. Igen, ige és most... sikerült megint és még nem csípett meg egyszer se.
A kacsák végül elúsznak, és jobb ha mi is megyünk. Egy kicsit elszámítottam magam mikor azt mondtam, hogy van fél óránk.
- Hé, kacsabűvölő jobb ha megyünk. - karolom át barátnőm nyakát. - Még a végén el kap az őr. - mutatok a pufók férfira aki jól láthatóan nekünk jelez hogy azonnal szálljunk ki.
Elindulunk kifelé s erre mit látok... Hű, de gyors a dagi ha nem sietünk még a végé tényleg elkap. Megfogom Keiko kezét és a vízből kiérve futni kezdünk. sajna ezekkel a testekkel nem tudok shunpozni, pedig úgy le tudnánk rázni.
Még mindig üldöz minket ráadásul már ketten vannak. Nehogy már ennyire bántja a csőrüket ha fürdőzik valaki a tavukban. Rövidesen meglátok nem messze egy növény labirintust. Odafelé hát hangosan kezdek el gondolkodni.
- Nem... de... nem - elmélkedek miközben néha-néha Keikora pillantok. Végül is döntök és rögtön el is mondom mikor elérjük a labirintus bejáratát.
- Rendben két bejárat.... - hát ez nem így terveztem. A terv amúgy az ot hogy ha két bejárat lesz különválunk és ha egy akkor együtt maradunk. Sajna nem az utóbbi.
- Rendben figyelj. Most ketté válunk. Én jobbra te balra. Magamra vonom a figyelmüket és segítek nekik eltévedni te addig menj a kijárathoz ott találkozunk rendbe? - kérdem majd várom választ mert ha nem akar szétválni akkor sem baj de így gyorsabban le tudjuk rázni őket és folytathatjuk ezt a csodálatos napot.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

Hogy remeg Kira keze! Pedig csak egy kacsa, nem eszi meg! Hogy megijedt a hápogástól...de aranyos! Na, még egyszer neki fut. Mély levegő, kifúj...és...siker! Simán megy neki a kacsaszelídítés. Nem nagy kunszt és még jó érzés is, hogy egy vad madarat megsimogathatsz. Csak olyan furi, hogy a tollai nem olyan "puhák", hanem inkább ilyen zsíros és kemény. Hát igen, kell nekik, nehogy elsüllyedjenek. Na, de ne merüljünk bele a bioszba, így is unalmas és a kacsák is lassan arrébb állnak.
- Hé, kacsabűvölő jobb ha megyünk. Még a végén el kap az őr. - mondja nyakamat átkarolva, majd egy eléggé molett integető bácsi felé mutat. Gondolom az az őr és azt akarja mutatni, hogy szálljunk ki a vízből. Kira szinte kirángat a vízből, de meg is van rá az oka. A kövér őr mindjárt elkap bennünket, és annak nem lesz valami jó vége. A fenéket, kár, hogy nem tudunk shunpozni ezekben a gagyi póttestekben. Futunk, ahogy a lábunk bírja. Ezek már ketten vannak? Hogy került ide a másik? Mi, tán osztódnak a biztonsági őrök, vagy mi a rák? Tényleg, mintha vékonyabbnak is tűnnének...hehe, mindegy is. Jéé, itt van labirintus? Nem szeretem ezeket. Eltévedek, pánik rohamot kapok azt végem van. Te jó ég ezek egyre közelebb érnek! Kira is észrevette, néha lopva rám pillantott, motyogott valamit hangosan, amit önmagával való veszekedésnek ítéltem meg. Nézzük milyen ötlettel állt elő, mert megérkeztünk a bejárathoz és mindjárt utolérnek a pufók-osztódó őrök. Plusz nekem semmi nem jutott eszembe, főleg, hogy a labirintust meg sem mertem említeni fejemben.
- Rendben két bejárat.... - gondolkozik hangosan. Nincs rá sok ideje. Látszik a grimaszain, hogy ez keresztbe tett a számításainak.
- Rendben figyelj. Most ketté válunk. Én jobbra te balra. Magamra vonom a figyelmüket és segítek nekik eltévedni te addig menj a kijárathoz ott találkozunk rendbe?
- Én...? Be...? Oda...? Labirintus...? - nézek rá értetlenkedve és közbe dadogok.
Még, hogy én labirintusba...hát én nekem ott végképp végem. De nincs más választás és így hamarabb le lesz rázva a két zavaró tényezőnek számító őr.
- Hát jó. De nem ígérem, hogy ép elmeállapotban leszek a kijáratnál. - válaszolom figyelmeztetően. Hát akkor induljunk. Még utoljára megfogja kezem, rám néz biztatóan, majd ellökjük egymást és elindulunk a két úton. ~ Csak el ne tévedjek, csak el ne tévedjek! - hajtogatom magamban kevésbé hatásos, győzködőnek szánt szavaimat. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jobbra kell menni egy labirintusban. Ki is tanácsolta ezt? Ja, hát persze, ez is Ninsei egyik okossága. Ajj, Ninsei...ha tudnád mennyire hiányzol... Na, de most ne rajta gondolkozzak, hanem azon, hogy hogyan fogok innen kijutni. Apró neszeket hallok. Egyre hangosabbak a zajok, reccsenések, Most ez vagy Kira, vagy az őr. Hát nem nyertem, a második volt ez. Utolért.
- Na, kislány, ezt most nem fogod éppenséggel túlélni. Hmm, fincsának tűnsz. - motyogja ezt hátam mögül. Ez nem ember... Meg kell nézni mi ez. De király. Hát ez tényleg nem ember. Ez egy lidérc. A fene a pofáját, ennek is pont most, pont minket kellett kiszúrnia. Egy könnyed kardcsapással sikerül elintézni, nem okozott különösebben nagyobb kihívást. Merre lehet a kijárat? Szaladgálok össze-vissza, jobbra-balra, sehol semmi jele a kiútnak. Viszont most megállok. Összerogyok ott, ahol vagyok. Nem tudom hol vagyok. Kira, merre vagy? Mit csinálsz? Jól vagy? Segíts! Eltévedtem!

/bocsi a késői postért T-T/

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Keiko értetlenkedve tekint rám és dadogásából is azt tudom leszűrni, hogy ő sem akarja, hogy kettéváljunk ám jelenhelyzetben ez a legjobb, amit tehetünk, ha csak nem akarunk a nap hátralevő részében is menekülni. Már pedig én nem szeretnék és szerintem ő se.
Nincs mit tenni, még egyszer megfogom, a kezét majd elválunk egymástól és a két bejáratot vesszük célba.
- Hé, bácsik erre, erre. – csalom, magamhoz az őröket majd belépek az útvesztőbe. Ők követnek és így a tervem első fele már meg is van. Most pedig el kellene csalnom őket a labirintus közepére vagy valahova olyan helyre ahonnan sokáig tart kijutniuk.
- Állj meg te lány, amíg szépen mondom!
Nyelvemet kiöltve fordulok, hátra a férfi felé miközben futok. Puff… és már a földön is vagyok.
- Auu… mi a… - fogom a fejem. Mi a fenébe mentem bele? A labirintus falába? Nem az nem lehet, de ha mégis akkor sem kéne ennyire fájnia hisz ezek csak bokrok. Felpillantok, hogy meglássam végre, mibe ütköztem bele. A másik őr állt ott. Oh, tényleg eddig fel se tűnt, hogy csak a dagi üldözött.
- Balszerencséd van te lány. Úgy ismerem ezt az útvesztőt, mint a tenyerem. És most velünk jössz. – elkapja a karom és egy könnyed mozdulattal felszed a földről. A fogásából egyszerűen lehetetlen kiszabadulni.
- Na, gyerünk. Indulás keressük meg a másikat is.
- I... igen is fö... főnök. – szólal meg a dagi, aki látszólag alig kap levegőt. Elindulunk ám ekkor furcsa, de ismerős reiatsut érzek. Nagyon közel… jaj ne Keiko…
- Hanase{eressz}! – egy gyors mozdulattal leterítem a férfit. De az még így se ereszt.
~A franc nincs időm ezzel foglalkozni.~ ekkor jut eszembe…
- Tényleg a modsoul! – előkapom a zsebemből a lélekcukorkát és gyorsan bekapom. Azon nyomban kilökődöm a gigaiból ám ekkor a hollow jelenléte megszűnik. Ezt rendben van Keiko biztos elintézte viszont még mindig nagyon zavaros a reiatsuja. A póttestet magam mögött hagyva a magasba ugrok majd az útvesztő felett párméterre állok meg a levegő lélekrészecskéin.
Sehol se látom. Hol van?
- Kagero, Kageookami! – shikaimat kiengedve kihasználom az ilyenkor a többszörösére felerősödött szaglásom, hogy megkeressem az elveszett lányt.
- Megvagy. – mint a rakéta lövöm ki magam és indulok el Keiko feltételezett irányába. Meg is pillantom a földön ülve kétségbeesett tekintettel. Oda shunpozok elé pár centire és lehajolok hozzá.
- Még a végén felfázol, ha sokáig ülsz a földön. – és elmosolyodom. A hollownak már tényleg semmi jele biztos ő ölte meg. De mi történt nagyon meg van ijedve. Fél térdre ereszkedve át is ölelem, hogy megnyugtassam.
- Mi történt? Nagyon ijedtnek tűnsz. De semmi baj már itt vagyok.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában


Csak nézek magam elé. Bámulom a semmit. Várok valamire. Nem tudom mire. Talán arra, hogy Kira megérkezzen. Igen, ez az. Érzem még a lélekenergiáját, elég erősen. Talán harcol? Nem tudhatom. Megsérült? Nem tudhatom. Semmit sem tudok. Testembe űrt érzek, mindenki akit szerettem, hirtelen eltűnt. Senki sincs velem. Egyedül vagyok. Egyedül sodródom az árral. Nem tudok mit csinálni. Tudok még mozogni? Tudok, de semmi kedvem hozzá. Az izmaim elernyednek...jó érzés. Előhívhatnám Tetsu-t, a kardom lelkét, de nincs kedvem. Amióta nincs velem Ninsei, mindig vele beszélgetek, mindig idegesít a túlzott erőfitogtatása, de azért jó vele beszélgetni. Viszont most nincs kedvem őt előhívni. Nincs kedvem beszélni. Csak hallgatni. Hallgatni a csöndet, a fák recsegését, bokrok susogását, madarak csiripelését... és még mindig ugyanolyan szinten van Kira reiatsu-ja. Egyre közelebb ér. Istenem csak felém jöjjön, csak ne legyen semmi baja. Egy lepke ül a vállamra, de nem különösebben foglalkozok vele, hiszen csak egy kis picike Pieris brassicae (káposztalepke). Már el is szállt. Megérezte, hogy rossz a kedvem. A pillangók képesek erre, olyanok, mint a kutyák, macskák, és a többi ezekhez hasonló háziállat. Kezd zsibbadni a lábam, jó érzés tudni, hogy élek még. Már belehaltam a magányba. Úgy kell nekem. Megérdemlem. Senkinek sem kellek. Kis picike semmirekellő, mihaszna dolog vagyok. A másik lábam is rákezdi, mintha éreztetni akarnák, hogy élek, és nem halhatok bele ilyenekbe, élnem kell. Még mindig a földet bámulom. Már-már elkezdem behitetni magamnak, hogy tényleg már agyhalott vagyok, amikor valami becsapódik mellém és elkezd ölelgetni. Különösebben nem érdekel, de amikor meghallom ezt az ismerős, simogató hangot, csakazértis erőt veszek magamon és megnézem mi az. Nini, nem is mi, hanem inkább ki. Kira volt az! Kira, drága Kira! Kérdezgeti mi a bajom, mért vagyok ennyire kétségbe esett, de ezt nem tudom elmagyarázni neki. Nem is akarom. Inkább átadom magam a boldogság természetfeletti érzésének. Én is visszaölelek, szinte még fel sem fogtam, hogy Kira itt van, épen, egészségesen.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan egyedül... - motyogom magamban...
- Mit mondtál Keiko? És mi ez a kétségbeesett arckifejezés?
- Tudod elgondolkoztam az eddigi életemen.
- És mire jutottál?
- Először; minden életerőm és akaraterőm elszállt. Puff, kész, nincs, vége. Aztán felülkerekedett a magány, hogy minek is élek, senkinek sem kellek. Éppen, hogy el is hittem volna, de erre betoppantál és magamhoz térítettél. Rádöbbentem, lehet, hogy mégis van értelme élnem. Talán várni Ninsei-re? Nem tudhatom. De a mostani álláspontom biztos: Te maradtál az egyetlen értelmes ok.
- Jaj, Keiko, igazán? Annyira örülök! - és a nyakamba ugorva felborított. Oda meg vissza voltam az örömtől. Össze-vissza puszilgatott és viháncolt, azt hittem megzabál ebédre. Tényleg a kaja...megint megkordult a gyomrom. Abbahagyta a nyomorgatást, majd rám kacsintott:
- Még egyet azokból a finom szendvicsekből, kismama?
- Azt hiszem, nem utasíthatom vissza.
- Oké, ha kitaláltunk a labirintusból, első dolgunk, hogy keresünk valami alkalmas helyet újbóli letelepedés céljából.
- Esetleg mit szólnál ahhoz, ha sietnénk is? - kérdem vigyorral az arcomon, és ezt ismét egy gyomorkorgás nyugtázza. Ezen már csak nevetünk egyet, majd elindultunk a kijárat felé.

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában



- Yokatta{Hála az égnek- nyersfordítás} – minden rendben szerencsére. Ölelem át az ijedt lányt.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan egyedül...
- Mit mondtál Keiko? És mi ez a kétségbeesett arckifejezés? –vonom kérdőre. Nagyon érdekel miért is ül itt.
- Tudod elgondolkoztam az eddigi életemen.
- És mire jutottál? – kérdem egy mosollyal az arcomon ezzel is próbálva megnyugtatni.
- Először; minden életerőm és akaraterőm elszállt. Puff, kész, nincs, vége. Aztán felülkerekedett a magány, hogy minek is élek, senkinek sem kellek. Éppen, hogy el is hittem volna, de erre betoppantál és magamhoz térítettél. Rádöbbentem, lehet, hogy mégis van értelme élnem. Talán várni Ninsei-re? Nem tudhatom. De a mostani álláspontom biztos: Te maradtál az egyetlen értelmes ok.
- Jaj, Keiko, igazán? Annyira örülök! – legszívesebben sírnék az örömtől, hogy ezt hallom. Az arcom eléggé el is vörösödik. Nem gondoltam volna, hogy így érez. Nyakát átkarolva döntöm le és kezdem el puszilgatni. Nagy örömünnepünk ekkor egy gyomorkorgás szakítja meg.
- Még egyet azokból a finom szendvicsekből, kismama?
- Azt hiszem, nem utasíthatom vissza.
- Oké, ha kitaláltunk a labirintusból, első dolgunk, hogy keresünk valami alkalmas helyet újbóli letelepedés céljából. –hát igen ott nem maradhatunk. Nem lenne szerencsés, ha elkapnának.
- Esetleg mit szólnál ahhoz, ha sietnénk is?
- Oké. Indulhatunk is. – felsegítem, a földről majd indulnánk is mikor megérkezik a póttestem.
- Sokáig tartott. Na, mindegy vezess ki minket. – A kardom visszarakom a sayába és a shikait is megszüntetem. A mesterséges lélek néma csendben sarkon fordul, majd elindul a kijárat felé. Kézen fogva Keikot mi is elindulunk, mielőtt még lemaradnánk, persze még ha ez meg is történne úgy is ki tudnék találni, de így sokkal könnyebb és még a shikai szintet sem kell újra előhívnom így Ookami-chan is aludhat tovább. Lassacskán kiérünk az útvesztőből és rögtön egy teli virágos kertecskében találjuk magunkat. Gyönyörű, és ha jól látom Keikonak is tetszik.
- Várj, meg itt mindjárt visszajövök, rendben?
– Két perc és itt vagyok. - egy csókot nyomok az arcára majd egy shunpoval rögtön el is tűnök. Megnyugtat a gondolat, hogy ott van mellette a mesterséges lelket tartalmazó gigai. Bár nem épp a legbeszédesebb, de ha minden igaz jó harcos, így ha kell, meg tudja védeni Keikót.
Hamar visszaérek a holmikhoz. Gyorsan összepakolok, amíg nem jön egy nézelődő. Nem lenne szerencsés, ha azt látná, ahogy a pokróc összehajtja saját magát.
Mihelyst végzek, már indulok is vissza. És lám tényleg csak két perc volt az egész. A modsoulban nem csalódtam még mindig ott áll ahol hagytam. Rögtön oda is lépek hozzá majd felöltöm magamra a gigait és a lélekcukorkát zsebem mélyére száműzöm.
- Keiko? – csak most tűnik föl hogy barátnőm szőrén, szálán eltűnt, vagy mégsem? Érzem a reiatsuját. Bújócskázni akar? Oda sétálok, a kosárhoz majd kiveszek egy szendvicset.
- Mmm… milyen fincsi. – erre biztos előbújik.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

El is indultunk, miközben a Kira gigai-ában lévő módosított lélek mutatta az irányt a kijárat felé, mi pedig követtük és bíztunk benne, hogy nem bonyolódunk bele jobban a labirintusba. Kézen fogva sétálgatunk a frissen nyírt sövények között, hallgatjuk a madarak csicsergését...és beugrik elém egy béka.
- Te jó isten!!!! - és beugrok Kira nyakába.
- De hiszen ez egy picike kis leveli béka. Nem esz meg. - válaszolja nevetve.
- De, de, de akkor is! Most nézd meg, hogy néz azokkal a gülü szemeivel! Fúúj, kinyújtotta a nyelvét! Kira kergesd el szépen kérlek! - nyavalygok még mindig Kira karjaiban.
- Jól van na, ne félj már ennyire. - mosolyog rám, majd lábával dobbant egyet, aminek következtében igaz elugrik 10 cm-t, de valami váratlant is észreveszek...
- Fúúj ez maga alá pisilt!! Menjünk innen lécccciiiiii!!! - már szinte sírok, úgy könyörgök.
Ezen akkorát nevet Kira és a lélekcukorkás gigai-lakója, hogy szerintem bele rengett az egész labirintus. Én persze bedurciztam. Utálom, sőt, egyenest rühellem, ha valaki kinevet. Szerencséje volt, hogy tovább vitt vagy 10 métert, különben én kiugrottam volna a karjaiból és elshunpoztam volna a búsba innen... De nem tettem.
- Nem vagyok nehéz?
- Te? Nehéz? A súlyod egy tollpihéével egyenlő. Azért nézek rád ilyen sűrűn, hogy ellenőrizzem, hogy még mindig a kezemben tartalak.
- Akkor vinnél még egy picit? Rosszul lettem attól a zöld undormánytól...
Biztonságban éreztem magam a karjaiban. Ő meg tud védeni egy békától. Nem mintha én nem tudnám magamat...de na. Nem is rágódok ezen tovább. Már majdnem kiértünk az útvesztőből, amikor jobban lettem és kimásztam öleléséből. A maradék utat kézen fogva tettük meg. Fura, amíg nem sétáltam nem korgott a gyomrom, de amint földet értem egyből rázendített. Végre a kapu, a kijárat. ~ Ezaz! Kajaaaaaa! *-* - ujjongok magamban. Gyönyörű a hely ahova érkeztünk. Virágoskert, telis tele szebbnél szebb pillangókkal. Ide bűn lenne leteríteni a pokrócot, de ezen elvemet túlkiabálja éhségemet jelző gyomorkorgásom.
- Várj, meg itt mindjárt visszajövök, rendben? Két perc és itt vagyok. - majd puszit nyom az arcomra és már el is tűnik. Játszani kéne egy kicsit. Mi lenne, ha...hehe, megvan! Egy kis bújócskához mit szólna? Nem mondta, hogy nem mehetek el. Pici vagyok, nehezen fog megtalálni. ott elég magas a fű...elég ha oda bújok. Jaj, gyorsan, mert mindjárt visszaér! Gyors beshunpozok abba a susnyásabb részbe és pont amikor megáll a fű, megjelenik Kira. A szívem az izgalomtól elkezd dörömbölni, mint az állat és az arcomon ragadt a mosoly. Magára ölti a gigai-ját amikor végre föleszmél, hogy nem vagyok sehol. Pontosabban itt vagyok, de elbújtam. Meglepő fordulat tárul a szemem elé: nem kezd el keresni, hanem keres egy szendvicset és fennhangon kifejezi tetszését, ami a gyomromnak viszont nem tetszik. Ajj, nemár, kínoz. Háhá, de jó, hogy pont ott van a közelbe egy fa... akkor induljon is a frissen sült B terv! Shunpo a nyitott kosárig, felkapok egy szendvicset és fel a fára. Ezen jót nevet, majd felmászik mellém és ott majszoljuk a szendvicseket.
- Juj, de finom. - fordulok Kirához csillogó szemekkel.
Erre ő csak mosolyog és átölel. Olyan jó ez így. Vagyis volt...valami hideg van a vállamon...TE JÓ ÉG EGY BÉKA!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Azonnal lezúgok az ágról és egy gyönyörű hátast dobok. Ilyen nincs...

/bocsi, nincs jobb ötletem. /

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Modsoulom mutatja, az utat mi pedig szorosan követjük, hogy el ne tévedjünk. Egyszer csak kiugrik a sövény közül egy béka. Egy pici leveli nagyon cuki bár Keikonak már nem annyira. Egyet pislogok, mire a lány a nyakamba vetődik.
- De hiszen ez egy picike kis levelibéka. Nem esz meg. – felelek a felkiáltására.
- De, de, de akkor is! Most nézd meg, hogy néz azokkal a gülü szemeivel! Fúúj, kinyújtotta a nyelvét! Kira kergesd, el szépen kérlek! – nyavalygására fejem leszegem egy pillanatra és kifújom a tüdőmben lévő levegőt.
- Jól van, na, ne félj már ennyire. – rámosolygok, a hisztiző lányra majd dobbantok, egyet a lábammal mire a kétéltű elugrik az útból. Ekkor a lány ismét nekikezd.
- Fúúj ez maga alá pisilt!! Menjünk innen lécccciiiiii!!! – könyörgését elég viccesnek találom és el is nevetem magam. Még a modsoul is elneveti magát, ami elég nagy szó ugyan is az enyém álltalába hallgatag személyiség. Úgy tűnik Keiko nem igen szereti, hogyha kinevetik, mármint arcáról ezt tudom leolvasni. Olyan cuki mikor bedurcizik. Eleget téve a könyörgésének arrébb shunpozok 10 métert körülbelül.
- Nem vagyok nehéz?
- Te? Nehéz? A súlyod egy tollpihéével egyenlő. Azért nézek rád ilyen sűrűn, hogy ellenőrizzem, hogy még mindig a kezemben tartalak. –mosolygok kedvesen.
- Persze, hogy viszlek.
Miután a gigaim is beért minket tovább vezet az útvesztőben. Később persze Keiko megunja, hogy hordozom így lerakom és a hátralévő utat kézen fogva tesszük meg. Kiérve gyönyörű képtárul elénk, mindenütt csodaszép virágok és pillangók. Elengedem a lány kezét majd egy puszit nyomok az arcára és el shunpozok. Gyorsan próbálom összeszedni a holminkat mikor oda, érek a piknik helyünkhöz. Szerencsére senki nem vette észre a mozgó pokrócot és a lebegő kosarat így gond nélkül villámtáncoltam vissza a virágos kertbe. Leterítem a pokrócot majd a kosarat is letéve odasétálok a póttesthez. Felöltöm, magamra majd a lélekcukorkát zsebre teszem. Körülnézek, és valami mintha hiányozna.
- Keiko? – a lány sehol, de ekkor megérzem a reiatsuját. Bújócska? Ne már ez túl könnyű lenne. Szaglásom és hallásommal könnyedén be tudnám mérni, de inkább mást eszelek ki. Vigyorral az arcomon sétálok a piknikes kosárhoz és letelepedve mellé egy szendvicset kezdek el enni miközben hangosan, hogy a rejtőzködő is hallja elkezdem hangoztatni tetszésem. Tudom, jól hogy ő is éhes, úgyhogy minden bizonnyal mindjárt elő jö… Alig hogy észbe kapok, ő feltűnik előttem, kikap, egy szendvicset a kosárból majd felmászik az árnyékot adó fára mely alá berendezkedtem. Elnevetem magam, ismét mert valljuk be elég vicces jelenet volt az előbbi. Számba kapok egy szendvicset majd én is felmászok mellé és ott esszük meg az ételt.
- Juj, de finom. – fordul felém és rám mosolyog így én se tudom megállni, hogy vissza-mosolyogjak rá majd át is ölelem. Magasan vagyunk jó lesz vigyázni, egy rossz mozdulat és leeshetünk. Amint ez átfut az agyamon Keiko hirtelen megmozdulásával eléri, hogy hátra dőlünk. Mi ütött ebbe a lányba? Váratlanul ér a dolog így nincs sok időm reagálni. Lábamat behajlítva megakaszkodok az ágon, melyen eddig ültünk majd fejjel lefelé lógva még sikerül elkapnom az izgága lány lábát is így megóvva a súlyos sérülésektől. Majd még mindig ott lógva kissé leszidom.
- Keiko, mi ütött beléd? Majdnem leestünk, ha nem reagálok időbe most rosszabbul is járhattál volna annál, hogy látom a bugyidat... – ekkor elpirulok. De nehogy azt higgye, hogy befejeztem folytatom is. – Keiko nem kéne ilyen felelőtlennek lenned, ne feledd már nem csak a saját épséged a fontos… - nézek rá kissé haragosan. Majd lassan lejjebb eresztem, amennyire tudom, hogy kényelmesen földet érjen a pokrócra.
- Jól van, menj egy kicsit arrébb, hogy én is lejuthassak. – amint pár lépést arrébb megy megpróbálok vissza kapaszkodni a fára de ekkor egy hangosabb reccsenést követően megindulok lefelé. Azt sem tudom, mi van, csak akkor eszmélek fel mikor nagy puffanás és fájdalom kíséretében földet érek. Persze megint csak megpróbálom a fájdalom érzetet eltitkolni így csak egy halk szisszenés jelzi fájdalmam.
- Ne… m is vagyok eny… nyire nehéz… – jelentem ki mire körülbelül pár másodpercre eszméletem-vesztem. Bár az is lehet, hogy csak én éreztem ilyen rövidnek és lehet hogy sokkal hosszabb volt.
Lassan ki nyitom a szemem és egy fekete homályos foltot látok csak melyre rögtön egy név hagyja el számat.
- Mi… dori… - homályos látásom kezd tisztulni és így rájövök, hogy nem ő az hanem Keiko. Mit is gondoltam hisz Midori nem lehet az képtelenség.
- Keiko… - megpróbálok felülni. Megpillantom az összepréselt kosaram és nem tart sokáig rájönnöm, hogy az miatt nem szenvedtem nagyobb sérülést.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

Már gombócba kuporodtam és vártam a fájdalmas földet érést, amikor azt veszem észre, hogy Kira megfogja a lábamat fejjel lefelé lógva és úgy nézünk ki, mint amikor egy kismadár akar tanulni repülni, lepottyan és egy denevér megfogja. Hát ilyen a természetben nem sűrűn fordul elő, de akkor tessék-lássék, lehet röhögni. Még mielőtt felhúzna, eléggé leszidott. Ha ott lettem volna előtte, tuti leharapta volna a fejemet, ezért örültem a "denevérfogjaabénamadarat" póznak.
- Keiko, mi ütött beléd? Majdnem leestünk, ha nem reagálok időbe most rosszabbul is járhattál volna annál, hogy látom a bugyidat... Keiko nem kéne ilyen felelőtlennek lenned, ne feledd már nem csak a saját épséged a fontos…
A szemeivel meg tudott volna ölni, de volt benne azért megbocsájtás is. Nagyon röstellem magam, hogy az ő állapotát is veszélybe sodortam, sőt, a kisbaba életét is. Hogy lehetek ekkora...hülye, hogy mindenkit veszélybe sodorok? Kell nekem ilyen félősnek lenni... El is pityeredek kicsit, miközben szépen lehelyez a földre.
- Jól van, menj egy kicsit arrébb, hogy én is lejuthassak. - szólt picit bohókásan, bár ami utána történt az nem volt valami vicces.
Kira még helyezkedik, a következő pillanatban egy nagy reccs és Kira zuhan lefelé. Teljesen leblokkoltam. Puff, rá a kosárra. Kilapult a kaja, de nem érdekelt. Kira jól van?
- Ne… m is vagyok eny… nyire nehéz… - motyogja alig hallhatóan, majd eszméletét veszti.
- Te jó ég Kira! Tarts ki, gyerünk! Kira ébredj már fel! Ne szórakozz! Ébredj már fel! - kicsit gyengéden pofozgatom, hátha használ valamit.
Már vagy 10 perce ébresztgetem, semmi jel!! Levegőt azért vesz ugye? Oké, légzése rendben van. Egy kicsit nyugodtabb leszek, de Kira még mindig nem nyitotta ki a szemét! Kiszedem alóla a kosarat, hátha van benne víz...ezaz, hozott magával! Kinyitom az üveget, öntök a kezembe egy kis adagot, majd megmosdatom az arcát vele, max 5 másodpercig hagytam a nedvességet rajta, utána persze letöröltem, nehogy a tetejébe még meg is fázzon. Kezd mozgolódni... Gyerünk Kira, ébredj már fel! Kira!!! Elkezd nyöszörögni... biztató jel... Már nyitogatja a szemét... Midori? Ki az a Midori? Mindegy is, végre felismer. Megpróbál felülni, de én gyengéden visszataszítom fekvő helyzetébe, míg teljesen magához tér. Még egy nagyon minimális adag vizet az arcára locsolok, majd megint letörlöm szoknyám szélével. Hopsza, véletlen kilátszott a bugyim... Mintha erre egy kicsit jobban felfigyelt volna. Azta, hogy ez ilyen hatással van rá. Akkor direkt olyanokat fogok csinálni, amikor egy picit kikandikál a fehérneműm, persze a szolid ízlés határain belül és nem épp hivalkodóan. Már nyúlok is a kosárért...

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Keiko ledorombolása után megpróbálom magam felhúzni, hogy ne fejjel lefelé keljen érkeznem a földre ám ekkor egy nagy reccsenés kíséretében az ág, amin lógtam letörik és az ággal együtt én is a földön kötök ki. Még nagy nehezen motyogok, valamit majd minden elsötétül előttem.
A következő pillanatban már nyitom szemeimet, de valami megváltozott. Nem ott vagyok ahol lennem kéne.
- Koko wa doko{Hol vagyok}? – kelek fel egy ágyból. Nem is emlékszem, hogy kerültem ide. Ez a hely olyan ismerős mintha jártam volna már… de hisz ez az én, vagyis a mi házunk Midorival. Miért vagyok már megint itt? Csak nem már megint egy álom? De hisz most nem használt rajtam senki kidout mint annak ideén azaz ex-shinigami mégis ez is olyan valóságos. Léptek zaja töri meg a csendet és ekkor a teraszra nyíló ajtón belép egy halálisten egyenruhát viselő nő kezében egy tál vízzel. Nem kel sokat töprengenem, hogy rájöjjek ki ő.
- Mido…
- Kira, nem megmondtam, hogy maradj nyugton. Egy ilyen esés után szerencséd hogy nem történt nagyobb bajod. – kapom volt kedvesemtől a leszidást. Várjunk lesni… én, de mégis mikor? Oh, tényleg már dereng valami, de az már régen volt… Midori leül mellém és mihelyt keze az arcomhoz simul, úgy érzem, mintha a világ megszűnne létezni és csak mi ketten lennénk.
- Te butus nehogy megint ilyet tegyél. megijesztettél. Te sokkal fontosabb vagy nekem egy ostoba hajszalagnál… - oh, már mindenre emlékszem. Régen történt, de emlékszem, hogy nagy szél támadt és olyan nagy volt, hogy Midori hajszalagja is kioldódott majd elszállt és egy magas fa tetejére csavarodott, én meg voltam olyan elszánt és felmásztam érte aztán utána már az ágyban ébredtem, mint az előbb. Midori az arcomhoz hajol és megcsókol. Nem ellenkezem és még szemeimet is becsukom. Ekkor nedvességet, vizet érzek az arcomon.
Lassan nyitom ki a szemem és eleinte csak homályosan látok. Midori nevét emlegetem, ám ahogy a kép tisztulni kezd, rá kell eszmélnem, hogy őt már nem láthatom. Az előbb említett nevet gyorsan kijavítom mikor Keikot meglátom. Felülnék, de a lány visszatart, majd vizet locsol az arcomba. Szoknyája szélével törli le a folyadékot az arcomról és ekkor óhatatlanul is meglátom ismét a bugyiját. Erre elvörösödöm és félre kapom a tekintetem. Az enyhén összelapított kosár felé nyúl ekkor ismét kilátszik a fehérneműje. Villám gyorsan tornázom magam ülő helyzetbe.
- Keiko fi… figyelj, oda mit csinálsz, kilátszik a bugyid. – szólalok meg kissé dadogva elpirult arccal. Ezt követően rögtön fájdalom nyilall a fejembe mely meg is látszik arckifejezésemen. Kezemmel is oda kapok, ám addigra már kezd alább hagyni a fájdalom. Biztos a gyors felülés okozta, de már semmi bajom.
- Oh, a kosaram. - Nézem meg magamnak az összelapult tartóeszközt kikssé szomorkásan.
- Biztos a desszertnek is annyi… - szólalok, meg ismét majd belenézek a kosárba. – Jaj, a sütik. – nézek az összetrancsírozott felismerhetetlen süteményekre melyek elég sokba kerültek és még meg sem ehettük őket.
- Keiko-chan mit szolnál, ha elvinnélek fagyizni mielőtt visszamennénk? – igen nemsokára indulnunk kell, ugyanis eszembe jut, hogy épp dolgozott mikor elragadtam és nem szeretném, ha miattam megbüntetnék.
- Nos mehetünk? – Kérdem, és közben lassan föl állok. Úgy tűnik tényleg nincs semmi bajom az eséstől. Egy kicsit még fáj a hátam, de nem vészes majd elmúlik. Kezemet már nyújtom is a lány felé, hogy majd kézen fogva indulhassunk el a kastély felé.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

- Keiko fi… figyelj, oda mit csinálsz, kilátszik a bugyid. - szól hozzám kissé elpirulva és dadogva.
Milyen aranyos, látom zavarban van. Mit csinál ez? Hirtelen felül, pedig szinte még magához sem tért!Mért vagyok ilyen hatással rá? Ninsei is így viselkedett amikor a parton elkezdtem végig cigánykerekezni és szoknya volt rajtam. Pontosan ugyanezt mondta. Én nem vagyok szégyenlős, meg mi van, ha meglátja a bugyim? Semmi. Nem halok bele és aki látja az meg főleg nem. Persze nem mutogatom direkt, csak ha véletlen megtörténik, akkor nem történik semmi rossz dolog vagy hogy is mondjam, szerintem. Na, mindegy is, vissza a kilapított kosárhoz. Próbálom még életképessé tenni a kosarat, de nem éppen sikerül. Elég furcsán néz ki most, bal oldala kissé lejjebb van, mint másik oldala, a kosár anyaga kissé kiállt belőle mindenhonnan. Összegezve: úgy néz ki, mint egy süni, akin átment egy kocsi. Desszeeeert? Van desszert??? Hol??? Hol??? HOOOLL??? Sütii...kilapult süti..de azért belenyalok. Juj, szerintem az ízéből nem vesztett, nagyon finoom^^ Belenyalok még egyszer, de fincsi édes... Jaj, vissza Kirához, jól van még? Visszafeküdt amint látom kicsit, biztos megfájdult a feje. Nem csodálom, elég hirtelen felült amikor villantottam. Nem az volt a célom, hogy felkeljen, hanem csak az, hogy magához térjen. Na, mindegy is.
- Keiko-chan mit szolnál, ha elvinnélek fagyizni mielőtt visszamennénk? - teszi fel hirtelen a kérdést.
- Így eltelt az idő?? De maradnék még... Akkor siessünk fagyizni. Vár rám a sok papírmunka... Fuj. - vágom rá gyorsan, szomorúan.
Tettem még egy próbálkozást, hogy értelmesen nézzen ki a kosár, nem mondom, egész jól néz ki, mintha csak valami neki ment volna. Még a fülét is visszaraktam a helyére, nem esik már le. Kira még mindig ül, vár rám.
- Nos mehetünk? - kérdi, miközben próbál feltápászkodni.
Látszólag már jól van, nem imbolyog, mikor feláll csak egy kicsit, de megtalálta az egyensúlyt és nyújtotta kezét, hogy felsegítsen és elindultunk a kastély felé. Csomó fagyis meg virágot áruló nénike mellett mentünk el, de úgy látszik Kira tudatosan megy valamelyik fagyi-standhoz. Jéé, de aranyos cicus! Kis cirmos...jön is dorombolni a lábamhoz, majd Kiráéhoz is. Lehajolok, hogy megsimogassam. Nem fél, van benne valami furcsa. Mintha lenne lélekenergiája, de biztos csak képzelődök. Milyen selymes szőre van...héé, ez mintha rám kacsintott volna! Majd hirtelen tovább ugrándozott, igaz még visszanézett ránk és kivillantotta hegyes fogait mosoly-képpen, gondolom.
- Hé, te is láttad és érezted azt, amit én? - bököm oldalba Kirát, reménykedve, hogy nem én bolondultam meg.
Indulunk tovább, majd közeledünk két egymás mellett lévő fagyi-stand felé. Egyikben egy öreg bácsi, másikban egy fiatal nő árulja a finomságot. A kettő között megyünk. Melyiknél fogunk vásárolni?

Keiko elrablási hadművelet=> Piknik a kastély parkjában


Ahogy látom, nem örül annak, hogy vissza kéne mennünk, de ez van. Talán várnom kellett volna az elrablásával, amíg lejár a munka ideje most meg örülhetünk, ha nem kap valami büntit miattam. Várjunk… de hisz én vittem el tehát én is kaphatok büntetést. Hát most már késő bánkódni inkább menjünk fagyizni majd lesz, ami lesz. Keiko még piszkálja a kosarat, de az már úgy sem fog rendbe jönni.
- Hagyd, csak majd veszek egy másikat. – mosolygok felé.
Nos, indulni kéne. Lassan feltápászkodom, szerencsére már nem szédülök bár még az előbb egy kicsit megimbolyogtam, de azt hiszem nincs már semmi bajom. Már nyújtom is a kezem, hogy felsegítsem a kosárral babráló lányt.
Utunk során elmegyünk pár virágárus és pár kisebb fagyistand mellett, de egyiknél sem állok, meg csak megyek egyenest tovább. Majd megállok egy pillanatra, hogy körülnézzek hol is vagyunk és merre is kell menni ugyan is már bejövetelünkkor kiszemeltem magamnak egy standot és úgy tervezem, hogy ott fogunk fagyit venni.
- Lássuk, lássuk merre is kell menni… Fene pedig nem vagyok az az eltévedős fajta. – motyogom halkan és közben körbe-körbe nézelődök. Oh, mi az? Nézek, le a lábamhoz melynek egy fekete macska dörgölődzik. Halkan alig észrevehetően mintha morgás hangot hallanék… Oh, ez csak Ookami-chan. Úgy néz ki felébredt.
~ Tünj innen,*morog* tünj innen… vau, vau.
~ Ne kiabálj már… rossz kutya! ~ Felelem vissza a fejemben ugató zanpakutomnak. Megfájdul tőled a fejem. Egy pillanatra be is hunyom, a szemem egyik kezemet pedig a fejemhez emelem. A következő pillanatban pedig érzem amint valaki bökdösi az oldalam. Kinyitottam a szemeim és a bökdösőre nézek.
- Hé, te is láttad és érezted azt, amit én? – kérdezi Keiko én persze értetlenkedve nézek rá.
- Mit? Én nem éreztem semmit. – Megint körülnézek és láss, csodát eszembe jut, hogy merre kell enni. Meg is fogom Keiko kezét és elindulunk a cél felé.
- Gyere, már nincs messze. – mosolygok rá miközben haladunk előre.
Végre valahára célba érünk. Megállunk a fiatal lány standja előtt és várunk, hogy sorra kerüljünk, mivel van előttünk egy házaspár. Mióta ide értünk le sem veszem a szemem a lányról és úgy néz ki ezt ő is észrevette. Teljesen zavarban van, szegényke most ossza ki másodjára a házaspár fagyiát mert zavarában az előzőt leejtette. Ezen csak kuncogok egyet és továbbra is rajta tartom a szemem. Végre mi is sorra kerülünk.
- Milyet kérsz Keiko-chan? – kérdem oda hajolva hozzá majd rögvest felegyenesedtem és szemezni kezdek a szépséggel a stand túloldalán. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik, és nagyon úgy fest, hogy én se vagyok számára közömbös. Ez jó nagyon ritka az ilyen lány. Kár, hogy ő ember.
- És… ön mit… parancsol? – kérdi a lányremegő hangon még mindig elpirult arccal.
- Nos, én kegyeddel is megelégszem... Haruhi.– olvasom, le a névtáblácskájáról a nevét miközben áthajolok a fagylaltok fölött. Ettől a lány totál elvörösödött. – Kérlek, szépségem hagyjuk, ezt a magázódást hívj csak nyugodtan Kira-channak.
- Ki…kira-chan? - néz értetlenkedve rám a lány.
- Pontosan. De ha már ilyen kedvesen kérdezted… szeretnék egy kétgombócos fagyit. Az egyik legyen, mondjuk… citromos a másik pedig csokis, rendben? – nézek, rá vörös íriszeimmel majd várom a hideg finomságokat. Az elsőnek Keikoét adja oda amit rögrön át is veszek, majd odaadom shinigami társnőmnek. A második, amit átnyújt az enyém. Átvételkor nem csak a tölcsér, de a lány kezét is megfogom, erre ő visszahúzza a kezét. Szerencsére a fagyit még időben el tudom kapni így nem megy kárba.
- Megfognád egy pillanatra? – adom az enyémet is Keikonak hogy így elővehessem a pénztárcám és kifizethessem a fagyikat.
Átnyújtom a pénzt, de csak apróban tudok fizetni, mert a nincs nálam nagyobb címletben. Ekkor ismét összeér a kezünk, persze most nem rántja el de annyira zavarba jön hogy az apró mind a földre hull.
- Oh, várj, segítek. – és egy pillanat alatt már a lány mellett termek és segítek neki felszedegetni az aprót.

Kira "Keiko elrablási hadművelete"=> Piknik a kastély parkjában

- De...hát...jó akkor majd... annyira sajnálom... minden az én hibám... - nézek rá bűnbánóan a kosár ripityára menése miatt.
Hát nem tehetek róla, hogy vannak ilyen hülyeségeim. Van pók és béka fóbiám és még pánikbeteg is vagyok egy kicsit, ha erőszakkal lefogják az összes végtagomat. Akkor aztán sikítozok, rángatózok, minden ami pánikkor bekövetkezik. Szerencsére régen volt már részem ebben, nem is akarok többé ilyet átélni. Amikor Kira leesett az ágról, már akkor kezdtem kicsit pánikba esni. De ne gondoljunk most a rosszra, amíg lehet, addig élvezzük a jó dolgokat, még pedig azért lettem elrabolva, hogy jól érezzük magunkat. Legalább is én így gondolom.
Hát tovább álltunk, muszáj mennünk, idő van. Betájoljuk magunkat, majd elindulunk lassan ahhoz a fagyishoz, ahova Kira akar engem vinni. Jön egy furcsa fekete cica, dörgölőzik összevissza meg dorombol, majd észreveszem, hogy ennek van lélekenergiája, és mintha ezt észrevette volna, arrébb ugrott, még kacsintott és vigyorgott egyet és tovább állt. Igaz, Kira ezt nem vette észre, de valahogyan eszébe jutott, hogy merre van az a fagyi stand, ahova vinni akar. Megyünk, megyünk...hopp, megérkeztünk a célba. Egy fiatal kiscsaj az eladó és szorgosan szolgálja ki a vevőket. Biztos finom fagyija lehet, hiszen elég sokan nyalnak a közelében fagyit, feltehetőleg az övét. Hát, eléggé béna lehet, elejtette a gombócot. Várjunk csak... mintha zavarban lenne...
- Héjj Kira... - nézek rá, majd egyből rájövök, mi az oka a csaj zavarának.
Hát persze, itt szemez ez a két kis hamis mellettem. Cöhh, Kira, te randizni jöttél, vagy velem játszani meg jól érezni magad? Inkább incselkedik... Jól van Kira, meg van jegyezve. A házaspár végre fizetett, végre mi is sorra kerültünk.
- Milyet kérsz Keiko-chan? - kérdi társnőm mellettem mosolyogva.
Kira úgy tesz, mintha válogatna, miközben a lányt nézte egyfeszt. Na, asszem közbe szólok...
- Hmm... nézzük csak... Óóó, a két kedvencem van! Egy eper-karamella duó lesz édes tölcsérben! - nézek rá mosolyogva a lányra, aki barátságosan visszamosolyog és adja is a fagyit. - Arigato! (Köszönöm!)
Na, már be is mutatkoznak egymásnak. Haruhi... szép neve van. Hmm, citrom és csoki, ez is jó választás. Már egymás kezét is fogdossák... Persze, hogy megfogom, amíg flörtölsz a csajjal, rám nem muszáj figyelni... És még az aprókat is elejti. Még jó, hogy segít neki, legalább közelebb kerülnek egymáshoz. Közben belenyalok saját jeges édességembe, és megállapítom, hogy átlagon felülien finom. Míg ők szedegetik az aprót én szépen, nyugodtan, csendben nyalogatom a fagyit. A másik is kezd olvadni, ideje lesz megzavarnom a turbékolást...
- Kira olvad a fagyid... Mellesleg én is létezem...
Amint ezt kimondtam egy óriási ordítás hangzott fel. Egy hollow ordítás. Rendkívül sötét lélekenergiát éreztem felőle és talán... hmm, közel lehet az arrancar-rá váláshoz. Hinnye, ez nem piskóta. Ez így nagyon nem lesz jó. Ráadásul felénk tart. Gyorsan közeledik, mintha minket keresne. Már látom is a ronda pofáját... és kiszúr magának.