Elízium

Tárgy: Re: Elízium Pént. Márc. 18, 2011 5:18 am

⌠ Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása ⌡

Nyugodtan próbálom elviselni azt az egészet, amit ez a bige velem csinál. Smink? Mégis mi a fasznak? Tutira nem használok ilyen szarokat. Érzem belül, hogy nem fecsérelném ilyen szarságokra a drága időmet, s talán most igazam is lenne. Lehetséges, hogy csak ez a hülye tyúk próbál velem kicseszni? Lehet, hogy nem is vagyok a csaja, és lehet, hogy nem is vonzódok az ellenkező nemhez? Már rohadtul unom ezt az egészet… Vissza akarom kapni a kibaszott emlékemet, hogy itt hagyhassam ezt a rohadt helyet. Faszom is tele van már ezzel a zakkant tyúkkal, ráadásul érzem a zsigereimben, hogy nem csípem. Nem létezik, hogy egy ilyen csajjal egy pár legyünk. Már csak azért is, mert tuti nem fanulnék rá egy ilyen szaros kis virnyíkoló picsára.
- Aha, szal’ Eras… Én meg… JenJen? Mi a tököm van itt, bazd meg? – török ki a becézést hallgatva, miközben kifelé tartunk a szobából. Mintha valami rohadt pincsikutya lennék, akit becézgethetnek. Hát a nagy büdös faszt, vazze. Húzzon már a picsába a szar beceneveivel, oszt hagyjon engem békén élni. Lassan már tényleg kezdek abban kételkedni, hogy tényleg igaza lenne erről az egészről. Szarul érzem magam ebben a maskarában, ráadásul egyre inkább menekülhetnékem támad a közeléből.
Ruhámban óvatosan közlekedve próbálok lépést tartani Erassal. Utálom, hogy folyton attól félek, mikor kap bele a szél ruhámba, és teszi láthatóvá még jobban lábaimat. Van egy olyan érzésem, hogy sose hordtam ilyen ruhát, hiszen most is inkább menekülnék ki a világból, minthogy ebben flangáljak, és mutogassam magam. Időközben úgy döntök, játszom a szerepet, melyet kiosztott rám, s talán majd a későbbiek során elárulja, mi is a kibaszott igazság. Legalábbis ajánlom neki, hogy ne zöldségeket beszéljen. Majd én kiverem belőle az igazságot, ha úgy érzem, tényleg hazudik. Akkor majd bőghet, meg nyalizhat, és mondogathatja a szaros, általa kreált becenevem. Utálom. Utálom. Utálom.
Zavartan, s ijedten kapom el a kezem, mikor egymáshoz érünk Erassal. Fúúú de rohadt ideges leszek, ha kiderülne, hogy egész idő alatt hazudott. Fúúú de kicsinálom, ha átbaszott, mint szart a palánkon.
- Szarok bele, hogy hol kezdjük, csak csináljuk már… – motyogom magam elé, miközben haladunk az egyik büfé felé. Miért van olyan érzésem, hogy utálom a golfot? Miért van olyan érzésem, hogy még életemben nem fogtam ütőt, de amint a kezembe került, Eras fejével ismerkedtettem volna össze. Biztos jó pajtások lettek volna.
Kedvességét valahogy egyáltalán nem érzem őszintének. Lehet, hogy totál sötét vagyok, és nem tudok jelenleg semmit az általa elmesélt dolgokon kívül, de úgy érzem, hogy kibaszottul elegem van a mai napból.
- Te Eras… vagy akárhogy is hívnak… Hogy találkoztunk? – teszem fel kissé bátortalanul a kérdést. Kíváncsi vagyok, mit fog ezúttal hazudni – már ha egyáltalán tényleg hazudik. Persze akkor is érdekel, hogy ha nem hazudik, és tényleg igazat karattyol. Eh… Tököm tele van ezzel az egész szarsággal. Elegem van, hogy semmit nem tudok, és mindent elfelejtettem. Remélem azért még a számolás, meg az alap dolgok mennek. Máskülönben kibaszottul hülye lennék. Reményeim szerint azonban nem vagyok az. Az kicsit gáz lenne… Na jó, nem kicsit… Nagyon.
- És ha már itt tartunk… Hogyan jöttünk össze? Mármint… hogyan lettünk egy… ”pár”? – folytatom tovább a kérdezősködést. Remélem nem valami csöpögős szart fog előadni, mert akkor már tutira sántítana ez az egész debilség, amit ő itt elő próbál nekem adni.

Tárgy: Re: Elízium Vas. Márc. 20, 2011 1:40 pm

Érzésből gondolatot, melyet átlag ember cselekszik… Növekszik, törekszik, igyekszik csillapítani belső hangját, elnyomván, sanyargatván. Tánc, melyre kéne hívnia, gálánsan invitálnia. Kellemes keringő, kötetlen ritmus, lágy, szellemes, olyan hideg. Túl mindenen, érzésen, gondolaton, marad a lényeg, anyagát levetve igazát mutatja. Anyag, anyag, csak hús, semmi más! Csak húsdarab vagy! Bizony, bizony, egy nagy-nagy húscafat, ölelgetésre termett! Tartod azt, ami a lényeg, illúzióddal takarod nem fogadván el, valami sokkal feljebbvaló is lehetnél. Nem pedig játékszer. Mert én már kitörtem a körből… Nem vagyok többé gyermek figurája. Én magam vagyok, levetve gátlásokat, anyagi függőségektől megszabadítva. Nem kell! Kacaghatsz, rajta, nekem akkor sem kell! Nem kell a lélektest, én más vagyok, jobb, így vagyok ép és egész, ne nevess! Megtiltom, örömödtől fosztalak, sárba tiporva maradsz az, ami vagy. Igen, bizony, az vagy… Csak egy görcs, fészkelődve befele oda, ahova nem kéne. Lényegtelen. Most talán itt csüngesz rajtam alkalomra várva, hogy végleg megtelepedj rajtam, én nem engedlek, lerázlak. Így vagy úgy, de eliminállak, megszabadulok lényed egészétől, ne tarts velem tovább, hagyj békén, felesleges vagy, csak mardosol, de nem, én nem engedek tovább!
Göcsörtös gülük gennyeit szipolyozom ki puha csontot puha bőrt takaró labdacsból, hisz finom, jól esik. Ez a sajátom. Arrancar… azok nem tesznek ilyet. Lelkeket magukba szippantanak, porrá omlanak, eltűnnek, teljesen s nyomtalan. Ámde elfelejtik élvezni. Csak varjak, szükségből teszik. Vadállatok, ám még sem azok, hisz ha kell, kezes bárányok, mert hazudnak, maszkjuk mellett álarcot is hordanak. Én nem táplálkozom falakból, levegőből, napfényből. Nincs szükségem még több energiára. Testemet alkotó részecskékre telítetten tettem szert. Szinte teljesen telítetten. Mégis, ott a fekete lyuk, nem hagy, tátong, terjed szét. Egyre nagyobb és nagyobb, hiába tömítem, még több és még több testtel… Ámde nem csak falok, falatozok is. Arcom, mint első orgazmuskor, míg ízlelőbimbóim a gennyes mocskot omlasztják szét, nyelv pedig pörög, kavarog, fogak is csattannak, ahogyan koponya is törik, hogy még több velőhöz jussak hozzá. Miért érdekelne, figyelnek evés közben? Nem természetes… ám természetellenes éhségem nem tudom kitölteni. Lehetetlen. Képtelenség, valaha is rendben aludjak. Kell nekem, több és még több.
De állj, elég… zamatokkal végeztem egyelőre, majd folytatom, de addig is apránként, lassan adagolom. Táncot lejtek felállván koszos matracról; csak fekhely, nekem így tökéletes. Pénz? Mit nekem? Csak hogy csiricsáré legyen minden? Nem függök tőle, többé nem. Nincs szükségem ilyenre. Talán csak ruhák, igen, abból van bőven, rongyokat néha csinosra cserélem. Mert tetszenek, igen, elismerem. Nem lényeg… Annyira nem kell. Táncolni mezítelenül is tudok. Nem adok társadalmi elvárásoknak, hisz én már régen ki lettem közösítve. Ám legalább önmagam vagyok. Igaz, lidércecske testébe zárva. Igaziból kiragadva, onnan kitaszítva, kis hollow magába szippantott, most pedig nincs tovább, kész, vége. Valóban vége? Nem tudom… majd meglátom. Nem érdekel. Csak kell nekem.
- Pssszt! – intem figyelmesen csendre mutatóujjamat ajkaimhoz érintve. Williamem megragadva a lélekcukorkát óvatosan kiszedem belőle… Kell a varjú teste, megtartom későbbre. Nem bántom, ép marad, s óvatosan teszem be az élettelen testet egy fészekbe. Szalmából, szénából, hogy kényelmes legyen.
Hangtalan léptekkel táncra kelek, átadva magam belső dallamomnak. Szeretek táncolni. Mindig is szerettem. Bár mindegy… Szeret vagy nem szeret, újabb földi kötelékek. Annyira nem lényeg.
Nesztelen, könnyed lépteim egyszemélyes keringőm képében végeznek az Új test mellett. Csodás forgással imitálom láthatatlan, elképzelt partnerem. Hisz ha elképzelem, akkor ott van, megforgat, karjaiban tart, s végül az enyém lehet, táplálékom, mindenem.
Kislányosan izgatott mosolyt villantok a vendég felé, majd kíváncsi tekintetem a testen állapodik. Nyöszörög, fészkelődik, de nem kell miért aggódnia… mindjárt vége. Szájnyílását is engedelmesen nyitja szét, mint kurtizán lábait vendége előtt, a kicsi golyó pedig hopp, legurul. Most már mindjárt vége. William, ő pedig ismét szép lehet, virágozhat mindörökre. Ajándékot hoztam neki, hisz biztosan magányos volt, fel kellett vidítanom, egy kis örömet hoznom neki, hisz ő az enyém, szeretem.
Kuncogva várom teljes csendben, William átvegye az uralmat az új teste felett. Azonban az nem mozog… Nem lélegzik, s szemei is nyitva engedvén ezáltal, egy sehonnan idekeveredett légy azon telepedjen meg, s kezdjen bele az emésztésbe. Szívverése sincs… Nem éri, megállj! Dühödten kezdem el csapkodni Willam Kettő mellkasát. Én azt akarom, működjön. Igen, igen, nekünk táncolnunk kell, megígérte meg minden!

Tárgy: Re: Elízium Szer. Ápr. 06, 2011 1:02 am

Beszédes teste van ennek a lánynak. A lelke néma, a szeme üres, ajkai hadoválnak csak, de a teste beszél, énekel, vonaglik, folyton. Beszéde egyszerű. Szavai a mozdulatba rejtet téboly, amit a fájdalom okozott. Mindannyiunkat a fájdalom hozott létre. Végeredménybe mindannyiunk léte ahhoz vezethető vissza. Ezért én erre az érzésre úgy tekintek, mint teremtő erőre, amire nagyon is szükség van. A szenvedés szent dolog, mindenképpen megnemesít. Különböző lelkek különbözően reagálnak rá. Valaki dühös lesz és úgy érzi mindent szét kel tépnie. Ő az aki kivetíti a fájdalmát, és erőt merít másokéból. Ezért szent a harag, mely miket lángba borít. Az is egy penge ami tép és szaggat, de mint minden penge a gazdáját sem által megsebezni. A haraggal vigyázni kell. Vannak olyanok akik magukba fojtják és a szenvedés szép lassan hűs statikus szoborrá dermeszti a lelküket belülről, ilyen vagyok én is. Akik ilyenek, azokról sosem lehet tudni, hogy a szenvedés milyen formában fog előbukkanni a gondolatikban. Titkok vagyunk, magunk előtt is. És vannak akik a kettőt ötvözik, és megőrülnek tőle. Az érzelem impulzusai végérvényesen elroncsolják az Én látszólagos irányítását. Úgy irigylem a szabadságát, jó lenne ha olyan lehetnék mint ő. De nem vagyok.
- Furcsa néma dal szól a gondolataid közül. Kár, hogy éppen nincs hozzá zene.- mondom inkább magamnak mint neki. Neki hiába mondok bármit is, ami reagál nincs kötöttségben a valósággal.
- Most már örülök, hogy eme báb idáig vezetett...mert ma tanultam valami újat.- mondtam elmosolyodva. Őszinte, lágy még is kopott gesztus ez tőlem. Sólyom sárga íriszem akkor is átüti a teret, ha éppen nem akarom. Ami vagyok, akkor is hat, maikor éppen nincs a gondolaiban sem utolsó lélegzet, se vér.
- Azt hittem, idővel majd megszokjuk amik vagyunk... de ez egy olyan tökéletesedési folyamat, aminek sosincs vége.- elengedtem egy újabb reményt. Azt gondoltam, majd idővel lenyugszunk, meghalunk és vége lesz. De el kell fogadni, hogy nem. A fájdalomnak sosincs vége, mert az maga az élet. Néhányan megtanultuk szeretni is. Én például megtanultam szeretni a szenvedést és tisztelni a szenvedést sőt néha várni. Mert a szenvedés azt jelenti, hogy tanulni fogok. A hatalom ami a tanulással jár pedig egyértelműen a létünk célja. Az ostoba kis báb nem engedelmeskedik neki? Miért nem? Nem fél tőle? Vagy már megunta a félelmet? Elindultam felé.
- Tedd amit mond...!- hangzott a jéghideg parancs. Nem szokásom utasítani, sőt más esetben egyáltalán nem érdekelne. De figyelni akarom Őt... mert úgy érzem mellette, sok minden rám ragadhat, ami hasznos. Érdekes Wiliam-nek ez az egyetlen lépés elég volt.
- Hogy egy holló vájná ki a szemed...- morogta nagyon halkan ahogy magához tért a test és végre az élet jeleit mutatta Eras-nak. Majd szépen erő költözik a testébe és végre kötélnek áll. Régi szép idők jutnak eszembe, amikor a bandával egy kis fosztogatás után előkerült a hegedű és a dob. És az elrabolt nemes lánya némi ópium után úgy táncolt, de úgy ropta mint egy pasa ágyasa. Nagyon élveztük ezeket az előadásokat. Most kár hogy épp nincs nálam egy ilyen asszony tesztű négy húros hangszer. Igazán hozzá illene. Valami földöntúli izzó, pergő, dallam, szinte hallom is. Pam-param... Mily kár, hogy messze lakom, pedig otthon vár a kis piros hegedűm.
- Ki nem néztem volna belőled, hogy kedveled az ilyesmit... azt gondoltam mindent gyűlölsz.- Vigyorosok el sötéten. Kis csekély hiba, apró tökéletlenség, ez maradt az emberségéből. Szép kis szilánk, kár hogy törött tükrök hamvai között semmit sem szikráz vissza. Üres bohózat, csak egy vicc, ironikus taktussá válik az egész tett, eme összes gondolat.

Tárgy: Re: Elízium Szer. Szept. 21, 2011 6:58 am

A toronyba zárt gyilkos

Késő éjjel vagy korán reggel? Mit számít ez? A lényeg, hogy nem tudok aludni. Csak álmatlanul fekszek a hátamon és bámulom a plafont. Semmi okom sincs az álmatlanságra. Szépen berendeztem a szobám. Az ágyam kör alakú, párnákkal körberakva. Mindent elkövetek, hogy ne kísértsenek az álmok, mégis, mikor lehunyom a szemem, azonnal gyötörni kezdenek. Ezért inkább nem alszom… szerencsére nincs is szükségem rá, mivel már halott vagyok. Nem, ez az állapot nem a halál, a lét határán lebegek élet és halál között. Mintha bűnös lélek lennék, akit még a pokol se fogad be. Csak lebegek a pokol tornácán. Még azzal sem vagyok tisztában mit vétettem, senki sem fele a kérdésemre. Szerencsétlen megtépázott lélek a sötétben. Körülöttem minden elsötétül és én kiesek az idő folyásából. Különböző emlékképek jelennek meg, nem az enyémek. Nem lehetnek a sajátjaim, nem emlékszek ilyenekre. Nem emlékszem hogy kerülök ide, vagy mit csinálok, mi a célja a létezésemnek. Csupán egy dolog van, mely belevésődött az agyamba, egy véres kéz, mely ollót tart. Utálok erre emlékezni, nem bírom kiverni a fejemből és fel-fel bukkan mikor az éjjel sötétjébe burkolózok.
Lépések zaja.
Fel kell ráznom, mielőtt tovább elmélkedik. Nem kockáztathatok, el kell altatnom a tudatalattiját. Felé nyúlok, ő pedig elalszik. Végre felébredek. Mindenre emlékszem. Az összes emlék engem nyomaszt, az én fejemben forog. Meg kell óvnom ettől a sok borzalomtól. Az egész az én hibám. Nem tudhatja meg… Nem emlékezhet vissza. Átkozott tudós! Megbízhatatlan munkát végzett. Olyannak kellett volna maradnia, mint régen, ehelyett még kiszámíthatatlanabb. Labilisabb, mint eddig valaha, ráadásul holnap kell találkoznia a főnökével. Valami Eras vagy ki. Meg kell óvnom, csak érte létezek, nélküle elveszek.
Fény az alagút végén.
Felébredek. Nem is értem mi történhetett, elhatároztam, hogy nem alszok el. Így pihenten valamivel jobban érzem magam. Erőtlenül kelek fel, majd a tükörhöz sétálok. Leülök és belenézek. Látom, hogy nyugtalan. Nem értem miért, de most jóval nyugtalanabb, mint én. Valószínűleg a főnökünk miatt. Végül is ez lesz az első találkozásunk. Ránézek, ő jó képet próbál vágni. Meg akar nyugtatni.
- zǎoshànghǎo*- Mondom egy mosolyt erőltetve az arcomra. Mindig így van, eleinte csak tettetem, hogy jó a kedvem, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy ez már nem csak egy állarc, mellyel a világot nézem, hanem teljes valóm. Én vagyok. A válasz rövid, lényegretörő és céltudatos. Pont Mint maga Gemini.
- zǎochénhǎo – Száraz és tárgyilagos? Nem vagyok sem száraz, sem tárgyilagos! Csupán nem húzom az időt, így is késében vagyunk, bár ha ebe jobban belegondolok, valószínűleg nem megfelelő köszönést használtam. Mindig ezt csinálja, kritizálja a beszédstílusom. Legalább ezt őszintén csinálja. Nem tud megtéveszteni, én ismerem a legjobban. Az álmosolyát, az igazi érzéseit. – No elég a tükör nézegetéséből, irány a torony legfelsőbb szintjének, legutolsó szobájába. Ha tovább késlekedsz, büntetést fogsz kapni! – Erre csak egy kedves „Hai”-al válaszol, bólint, s azonnal felpattan, mint valami gyermek. Örülök ennek a mozdulatnak, ez azt jelenti, hogy ismét önmaga, hogy már el is feledte az éjszaka bántó emlékképeit. Fáj, hogy nem mondhatom el neki. Tudom, a tudatlanság rettenetes érzés. Az ember üresnek és törékenynek érzi magát tőle. Rengeteg idióta mondást halmoztak fel e témával kapcsolatban. Mint például „az édes tudatlanság” vagy „amit nem tud, az nem fáj neki”. Badarság! Borzalmas érzés nem tudni.
Nyikorgó lépcső.
Kilépek az ajtón, lelkesen indulok meg a lépcső fele. A nappal és a világosság mindig örömmel tölt el. Mindig van mit nézem, a gondolataimba mélyedéshez pedig túl sok dolgom van. A lépcső nyikorog, ahogy dübörgök a felfelé haladással. Gemini rám-rám szól, hogy lassítsak. Olyan érzés, mintha tartana valamitől… vagy inkább valakitől. A felettesem lenne az a bizonyos személy? Hogy is hívják Eras? Tovább nem gondolkozhatok, mivel megérkezek. Óvatosan mozdítom meg a robosztus ajtót és tolom befelé, hogy kinyíljon. Nyikorog, ahogy a földhöz ér. A felfüggesztéssel lehet némi probléma. Így jöttöm már nem maradhat titokban tovább. Belépek és a kilátás mely elém tárul megrettent. Egy kopottas vakolatú szinte üres szoba, a közepén egy orvosi székhez hasonlító ülőalkalmatossággal, mely meglehetősen véres. Nem bírom a vér látványát, mindig rossz érzésem lesz tőle. Alig merek tovább nézni, de a kíváncsiságom legyőzi a tudatom. Tovább tekintve észreveszek egy matracot, melyen egy nő fekszik. Feltehetően ő az akit én keresek. Legyőzöm a félelmem és beljebb lépek, remegő lábam alatt recseg a padló. Az asztal mellett állapodok meg, melyen egy döglött varjú és egy szerszámos készlet fekszik, tiszta, rendben tartott hegyes éles tárgyak. Mind kínzásra valók. Azonnal megfordulok és menekülni kezdek, bárhová csak ki innen, mikor a nő megmozdul a világ pedig elsötétedik egy pillanatra.
Kezek a sötétben.
Megfordulok és a nő felé nézek. Halálra rémítette szegényt. Retteg, érzem, hogy az előbb még remegett a teste. Komolyan tekintek a nő felé. Nem rémülök meg ennyitől, sok mindent láttam én már, bár az ollók nekem is gondot jelentenek. Elég, ha csak nem nézek rájuk.
- Te lennél az a bizonyos Eras? – töröm meg határozottan a csendet. Nem félek tőle, tudom kezelni a helyzetet, még… - A nevem Gemini Blizniat, szolgálatra jelentkezem. – A tekintetem még mindig az ollókkal ellenkező irányba fordítom. Felkészülök rá, ha esetleg megtámadna vagy bármi gyanús mozdulatot tenne. Az arrancaroknál sosem lehet tudni.

Spoiler:

Tárgy: Re: Elízium Pént. Dec. 02, 2011 2:27 am

Toronyként tudatom szolgál

Szendén szapora szuszogás szabadon száll, száll, szorít, szorongat, szuszként szelel szerteszét. Roppanás, de semmi repedés. Ismét művész lehetek, újra áldozhatok, s ami még jobb, pancsolhatok, fürödhetek vérben, kéjben, elismerésre nem vágyó alkotásban, mert az alkotás a minden. Nem, nem az tesz engem mássá, mint a többiek. Csupán bátrabbá. Mert én felvállalom azt, amit ők nem. Felvállalom azt az eleven tébolyt, mi fejemben kavarog, üres, mély, sötét űrt kitöltő, végtelen őrületet, büszkén, magasztosan, pökhendien, s elevenen! Mert én még emlékszem arra, milyen volt meghalni. Emlékszem halálom pillanatára, s arra, milyen volt kettészakadni. Fájdalmas beteljesülés, mégis mennyire élveztem! S aztán azt, ahogyan kettéhasít a kétely! Az már ugyan cseppet sem volt olyan kellemes, s nem találom azóta sem részem, énem valahol elveszett, talán torz lett? Nem tudom, én ép vagyok, akkor biztosan ő a rossz! Mert én nem lehetek a rossz. Nekem jónak kell lennem, és akkor, akkor minden más lesz, ugye? Akkor megtalálom énem, a másikat, akkor újra teljes lehetek és egész, nem kell többé senyvednem, nem! Elég az, ha mások teszik ezt meg helyettem. Jó látni, kellemes, torkukból kimetszve hangjukat adó, finom, vékony szálakat, hogy még csak kifejezni se tudják, mennyire szenvednek, mennyire fáj. Megérdemlitek! Mindenki megérdemli! Mert azt hiszitek, ti nem vagytok olyanok, mint én! Pedig mindannyian olyanok vagytok, mint én, miért nem veszitek ezt végre észre? Miért nem tudjátok, miért zárjátok magatokat ketrecbe? Mert bezártátok magatokat, csak nem tudtok róla. Én tudok róla, s kitörök, ha tudok. De ti, ti sosem tesztek semmit, ti csak léteztek, ténferegtek, de megmaradtok birkák. S ha ti birkák vagytok, én róka leszek. Engem nem zárhatnak börtönbe. Én magam sem lakatolhatom le magam. S ezért merek magam lenni. Te vajon mersz-e önmagaddá válni?
Hah! Ne mondd, ne is mondd! Tudom máris válaszod! Elég szemed látnom. Ott csillan benne, vagy éppen nem csillan, csak megbújik. Látom, ezért tudom, s ez dönti el, birkám vagy, vagy te is róka lehetsz.
Nyekkenő nyikorgásra végtagom kényelmesen elnyúl, megremeg. Odakint túl nagy a fény, túl nagy a zaj, ma kell a magány. Egyetlen hű társam, mely mindig velem van. Fejem révetegen, lassítva emelem, s tekintek hátra arra, ki megzavarta nyugtalanságom. William őt is becsapta, a varjú helyére utaló kopottas, fekete tollcsomó mozdulatlanul fetreng az asztalon. Pont ott, ahol annak idején találtam. Sokáig engem is becsapott.
- M-m-mit akarsz? – fogom meg fejem és kucorodok hátra a legmélyebb sarokba, mintha egyszerűen el akarnék tűnni. Hajam előrezuhan, ápolatlanul és csomósan, s fejem fogva, gombócként, sündisznóként összegubózva ringatózok a sarokban arra várva, eltűnjön. Próbaképp egy perc után emelem vissza tekintetem abban reménykedve, addigra már porrá omlik, eltűnik, nyomtalan. Mégis ott van. Ám meglátom a jelzést, mely az én nyakamon is ott pihen, így pedig azt hiszem, többet nem kell bujkálnom. Arcomon az eddigiekkel szöges ellentétben álló, hatalmas, groteszk vigyor rajzolódik ki, mintha csak magamnak varrtam volna fel szám, pedig nem nyúltam ajkaimhoz, legfeljebb máséhoz. Pedig a cantarella, csodás, túlfűtött, forró méreg. Igazán illene hozzám.
- Gemini, gemini… ikrek? – mezítláb, fekete hálóköpenyembe burkolózva szaladok, futok, rohanok mellé, s hideg kezeimmel az ő kezeit érintem meg. Jobb tenyeremen hollow lyukam láthatja, míg bal kezem pókszerűen ízelt, obszidián, kitinnel bevont. Fejemet oldalra billentem, nem látok elég jól, túl kevés a fény. Pedig csak a szemek érdekelnek.
- Szemed fénye… mindig csillagokat látsz? – közelít arca felé kitinkezem, hogy megérintse egyik szemének környékét. Nyisd tágra, hadd lássam! Hadd lássam a csillagokat! Hadd legyen az enyém!

Tárgy: Re: Elízium Hétf. Feb. 04, 2013 8:59 am

[Szeánsz]

Tudásra talál, ki kitartóan keres. És a szerencsés. És akinek van ideje. Törölve... Ilyen egyszerű lenne? Hah! Gondolnád, az ősi tudás futkározik tovább, változik, torzul, mássá válik, pedig csak egy szó az egész, egyetlen szó az egész! S igen! Végre az enyém! Csakis az enyém! Hozhatok rothadást, magányt, míg elfelejtem, mi is az enyém! Hogy aztán... hogy aztán visszaemlékezzek rá. Minden az enyém, és semmi sem. Bármire képes lehetek. Miért nem nézel szembe a valósággal? Miért menekülsz? Megöl az egód. Gyűlölöm az ostoba hazugságaid. Gyűlölöm az ostoba igazságaid.
De végül minden visszajön hozzám. Nincs terv, nincs más, csak amit én látok. Mert én sok mindent látok, mit avatatlan szemek sosem lesznek képesek. Túl sok a maszk, túl sok az álarc, pedig milyen egyszerű is minden! Mindent sokkal tisztábban látnának, ha nem rejtenék valódi önmaguk álarcaik mögé. Így viszont én nyerem meg a harcot. Mert én valóban az vagyok, amit láttok. Még ha el is felejtettem, hogy ki vagyok. Ki vagyok? Mi vagyok? Miért számít? Végső soron hús vagyok. Végül csak a túlélés számít. Márpedig én élni fogok, amíg élnem kell! Élek, lélegzem, és ez szörnyű, szörnyű kín! Osztozz velem... osztozz velem a halandóságban, és akkor majd felszabadítalak.
Hordhatok mindent, tudást tudásra halmoztam, csupán az kell, az hiányzik, mellyel matériába önthetem. Anyagot neki, formát, tapintást! Bizonyságot, pusztulást, rothadást, sírást, kacagást, vágyat, kéjt, borzalmat, fájdalmat, életet, mindent, mi éltet! Vajon szüksége lesz testre? Adjam neki az enyém? Vagy hozzak mást neki? Mit szerethet? Szüzet, csecsemőt? Talán annyira nem válogat. Talán semmi sem jó. Talán egy mocskos állat is elég.
Nem válogattam, éppen csak alaposan megválogattam ajándékaim. Izgalom, talán ma éjjel még meg is halhatok! Talán mást is magammal ránthatok az örök szunnyadásba. Építettem fészket, táncom előhívja azt, kinek titkára talán még senki sem jött rá rajtam kívül! Vagy talán egyikük sem élte túl... Látom, ahogy foglyul ejti az elmét, mégsem teszek ellene semmit. Miért is tennék? Csatlakozz hozzánk, Belial! Kántálom madarammal nevét, ízelt lábakkal widdershinsben haladván járom szeánszom, mert élvezem, s várom magát a véget. Tudnom kell, mi lesz a vége. Csupán kíváncsi vagyok, milyen a vére.
- Hát mégis igazam volt. - araszolok a megjelenő alak elé. Nem egészen így képzeltem... be kell látnom, legyőzött. Máris felülmúlta azt. Túl egyszerű, túl emberi. Éppen csak emberszaga nincsen.
- Halál, halál, halál, halál... elhívtalak, ugyebár! Te lennél Belial? HAHAHAHHAHAHAHA! [...] Nem tudtam, mit kérsz. Szüzet, vagy csecsemőt. Hoztam neked mindent. Mondd el, mit kívánsz, s meglátom, én mit teljesítek. - tetőre mászva, plafonról alálógva hadarom neki mondvacsinált mondandóm. Mindent én tettem, mert én Valaki vagyok. Nem tudtok megállítani. Nem tudok nem elsüllyedni. Nem tudom, akarom, vagy kell-e nekem. Nem számít, nem számít... enyém a rothadás!