Elízium

Tárgy: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 1:16 pm

Üdvözöllek a Téboly határán, ahol szíves vendéglátásomat élvezheted. Vagyis én biztosan élvezni fogom, míg rólad feltételezhetően ugyanez nem mondható el.
Nem arról van szó, hogy rendetlen lennék, egyszerűen nekem így tetszik a szoba. A falat belevésett szövegekkel díszítettem ki, mind saját költemény, szorongásról, félelemről, szadizmusról meg hasonló dolgokról szólnak, s persze gyakran ismétlődő kifejezések a "Verashu Suwun" és a "Matetsaku Kai", hiszen mégis csak miattuk köszönhetem szabad életemet, gondoltam, illene megemlékezni róluk.
Jól látod, ágyam nincsen, az a rongyos matrac az egyik sarokban a fekhelyem. Van helyette viszont egy igazi kínpadom, amire inkább másokat szoktam fektetni, és különféle anatómiai kísérleteket végzek rajtuk, persze csak a saját szórakoztatásomra. Tartozik hozzá egy kis asztal, melynek dísze egy döglött varjú, és ezen tartom az elektromos sokkolómat is. Természetesen nem szenvedek hiányt a különböző méretű és alakú kis késekből sem, ezeket az egyik polcon, a könyveim felett tartom. Nagy rajongója vagyok az orvostudománynak is, injekciós tűimet, orvosi eszközeimet és a különböző vegyületeket pedig az egyik szekrényben találja meg az érdeklődő.
A szobámhoz természetesen jár egy konyha is, bár hogy minek, azt nem tudom, nem szoktam emberi ételt enni. A fürdőszoba viszont nem rossz ötlet, mert néha kicsit eltúlzom a dolgot és a fenének van kedve véresen dolgozni menni. Kár, hogy a padlóról és a falról nem lehet a foltokat nyommentesen eltüntetni.
Természetesen a ruhásszekrényemben uralkodik a legnagyobb rend. Arrancar uniformisom mellé hétköznapi hivatalos felszerelés is tartozik, ugyanis én komolyan veszem a munkámat a nyomozóirodánál, s mindig makulátlanul kell festenem.
Minden vendégnek örülök, amennyiben groteszk műalkotásaim részeseiként szeretnének távozni a saját kis Elíziumomból. felakasztva

Játékszerek

Elízium 3jh761

Házigazda

Megjegyzés: egyes játékok erősen 18+ tartalommal rendelkeznek. Ha nem tetszik, ne olvasd!

Tárgy: Re: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 1:35 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

A kis kurva az elevenjére tapintott, amit nehezebben viselt el az egója, mint azt viselte volna, ha levágják a farkát. Ez a kis luvnya, ez az emósokat megszégyenítő kinézetű kis tripli pedig itt ugat neki a tökéletességről. Ez a ribanc komolyan elhiszi, hogy egyáltalán megközelítheti az ő szintjét? Kis tapasztalatlan csitri... néha hagyni kell, hogy az elevenedre tapintson a féreg, hogy aztán tévhitbe ringassa saját magát, és könnyebben el lehessen taposni, mint a fa kérge alól kiszedett kukacot. Pedig az sem kerül baszottnagy erőfeszítésbe, egy lépés, és széttdurran a talpad alatt, beterítve mindent a járdán. Igen, egyszerű az egész. Szajha pedig előtte ülve magyarázza neki a saját ostobaságát... az Ő ostobaságát! Utolsó kis kurva... Hogy ezért hogyan fogja majd végezni... Lássa csak idióta suhancnak, lássa egy nagyképű senkinek, gy erőtlen buzinak, aki a szájából kicsorduló nyálat se tudja egyedül letörölni, pedig már a kezébe van adva a pelenka... Higgye csak ennek, még csak ne is sejtse a felszín alatt lakó tébolyt. Addig a jó neki, mert különben elemészti őt is a rohadás, ami egyébként kurvanagy élvezetekkel járt. Rúgj bele a gyengébe, és röhögd ki. Élvezd, ahogyan lassan széttéped, és nézed, ahogyan kínlódik, elborul az elméje, és semmi mást nem érez, csak a testét átjáró fájdalmat. Te pedig egy rövid pillanatig Istennek hiheted magad, amiért a kezedben tartott szikével, késsel minden vágással egyre közelebb viszed őt a halálhoz. Játszhatod a Legfelsőt, míg valaki nem jön, és le nem üt. Játszhatod, és élvezheted, ahogyan másnak kárt okozol, kínzod, rúgod, ütöd, ahol éred- mindet úgy, hogy úgy fájjon, akkor és ott, ahol te akarod. Hogy ott haljon meg, ahol te akarod, és akkor, amikor úgy kívánod. Akár a beleit is a nyaka köré tekerheted, és kéjesen élvezheted a rettegését. Igen. Ez a valódi mámora a hatalomnak, amihez millióan gyávák. Egyszerűen nem merik átlépni az általuk megalkotott hülye kis szabályokat. Túlságosan fosnak a következményektől, hogy mit szól majd anyuci, apuci, vagy az éppen kefélt egyén. Ki a fasz nem szarja le az egészet... Rohadtuul kevés az olyan redvás kis csicska, aki kitörli a szeméből a csipát, orrából a taknyát, és kezébe veszi a dolgokat. Ha pedig megteszi, ha öl, a kéj kedvéért, akkor ugye egyből őrültnek kell titulálni. Amatőr, idióta bagázs. Az egész világ ilyen álközléseket kibocsátó majmokból áll, és csak pár olyan van, aki élni mer a lehetőségeivel. Szánalmas...
- Saját trükköd? Ellened fordítani? Kérlek... Csak nem hiszed, hogy olynyira az elevenembe vágtál, hogy ennyire primitív módon próbáljak védekezni? Nem vagyok én egy szánalmas kis fosos... Mélyen csalódom benned, ha ezt hiszed. Kétségeid vannak Engem illetően? Miért kellene nekem sziklaszilárdnak lennem abban, hogy Te teljesíteni tudod az alku rád eső részét? Mivel vagy te erősebb nálam? Te is csak egy arrancar vagy, az én szintemen állsz... - való igaz. Semmivel sem jobb nála emókurva, és ha jobban belegondol, még csak okosabb sem. Azt hiszi, hogy a kezében tartja... Azt hiszi, hogy egy pitiáner redvedékkel van dolga, aki még csak kezdő. Minden mozdulatából ki bírta olvasni a szukának, és nem csak a paranoiája miatt gondolta ezt. A csaj egyszerűen csak királynak hitte magát, pedig még csak jól sem nézett ki. Igen, biztosan jó nőnek gondolta magát, aki könnyen az ágyába cipelhet bárkit, elég csak felállítani a szerszámot, és már ugrik is a csicska. Gratulálhatna neki, igazán nagy teljesítmény a farkuknál fogva vezetni a férfiakat. A megszégyenítésükkel foglalkozna inkább... Fejlesztené ki magának a szemmel verés képességét... Azzal aztán kínos helyzetbe hozhatná a felajzott kis csődöreit... Rohadtul röhögne egy-egy áldozatán, az biztos. Hiszen a hímek több, mint kilencven százaléka az ösztön után megy, ez a veszte soknak. Beragadni egy nőnél, érezni iránta többet, mint ami szükséges, faszságokról álmodozni... A legvisszataszítóbb dolgok voltak ezek a világon.
Bármennyire is felbaszta az agyát a nő, és bármennyire ügyesen titkolta, attól még szüksége volt rá. Hányingere volt tőle, gyűlölte beismerni, szét akarta tépni a felismerés miatt. Nem ,még ez sem volt elég. A mellkasában... a gyomrában ott volt az a tébolyult követelés, ami nem szűnt meg, ordítva követelt többet és többet, hogy rosszat tegyen, olyan rosszat, amiről eddig még csak álmodni sem mertek az emberi világ horroralkotói... Kínozni a legelképesztőbb módon, érezni az arcába fröccsenő vért. A fellobbanó érzés azonban nem vette el az eszét, csupán haloványan tombolt benne, mint egy forgószél. Kellett neki a nő, a saját céljaira, arra, hogy használja. A bátyja közelébe akart férkőzni, a képébe vágni mindent, tönkretenni, kínozni, élvezni az őrlődését, és lassan, kéjesen lassan megölni.
Tekintetével lassan követte a hamutartót, mely jelképes mozdulat volt részéről, bár akaratlanul. Íme, egy gyümölcsöző szövetség megszületése. Hogy milyen őrjöngve túrják majd szét azt a két rohadékot... Erasnak a másik énje a teher, neki pedig a bátyja. Mindenért meg fog fizetni. Az aljas, utolsó féreg. Szét fogja tépni, a vérében fog fürdeni, és befesti vele a falat. A koponyájából pedig művészi hamutartót farag majd, és minden egyes alkalommal röhögni fog, amint ránéz. Igen. Imádni fogja az érzést, és mégsem lesz elég neki... Csak egy kezdőlöketet ad afelé, hogy még jobban tomboljon és gyilkoljon...
Figyelte a távozni készülő nőt, és megitta a maradék italát. Már majdnem elment mellette, amikor hirtelen ötlettől vezérelve, tébolyítóvigyorral képén megszólalt:
- Nos akkor, partner. Nem akarsz velem tartani egy kis kéjelgésre? Begyűjtök pár arrancart, és felboncolom őket élve esti játékként. Persze, nem muszáj velem tartanod, csak tudod, az udvariasság... - hangjában ott rezgett az őrület, leplezetlenül, hívogatóan. Most az egyszer meg kívánta osztani a világát a szövetségesével. Igen, hiszen a partnere, nem? Akkor el kell viselnie mindent, amit rászab. Nem, nem is rászab... biztos volt benne, hogy élvezni fogja. Hasonlít hozzá, olyan, mint ő. Bitonyos szempontból baszottjó párost alkotnak, egyik senkiházi spermazseni se érhet a nyomukba. Hiszen ők csak bábok... Ők a királyok. Míg a többi a húr, ők ketten alkotják a vonót, ami megszólaltatja a tökéletes hangokat. Igen, el fogja fogadni az ajánlatát. Élvezni fogja.

Igaza volt. Mint mindig, mert rajta nem állhat felül senki sem. Csak azt hiszi, hogy jobb nála, pedig ő tart a kezében mindent. Igen, tökéletesen manipulálhat, irányíthat ebből a pozícióból. Az oldalán egy szövetségessel pedig... egyszerűen megállíthatatlan lesz. Nem, nem volt ostoba. Túl sokat tanult az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy óvatlanul lépjen. Nem becsülte alá az ellenfeleket. Hadnagy, kapitány, akik erősek. Kurvára erősek. Rajtuk kívül pedig... ott az egész világ. Ki ne akarná a hatalmat, ami az irányításával jár? Aki azt mondta, nem akarja, hazudott. Minden egyes rohadt lényben ott lakott az a szörny, ami várta az ébredését. Vannak, akikben örökké alszik, de néhányukban felüti a fejét, és örökké éhezve követeli az adagját. Benne ez a szörny élt, és dolgozott. Erősebb volt bármi másnál, mint amit el lehetett képzelni. Nem akarta megállítani, csupán... meg akarta szerezni azt, ami neki kellett. Vért akart, ki akarta ontani az életet, hogy mohón magába szívjon mindent... Rettegést, mámort, vért, a hulla látványát... Tombolni akart, tébolyodottan ordítva röhögni...
Aki meglátta, rémülten húzódott félre az útjából, még akkor is, ha erősebb volt nála. Láttad már a szemben lakozó őrületet? A tébolyt, magát a sátánt? Érezted már a lángoló őrületet? Akartál már puszta kézzel belemarni más belsőségeibe, hogy csak kacagva húzd magadra őket, és rémisztgess vele másokat? Belemártani a testükbe a pengét, hogy visítsanak a kíntól, a fájdalomtól, a rémülettől...
Képén széles vigyorral szelte a homokkal szegélyezett dűnéket, aztán a fehér folyosókat, megfelelő áldozatokat keresve. Nem érdekelte, hogy nő vagy férfi... Csak kellett bennük valami, ami megfogja. Ami miatt tenni akart velük valamit. Néha egy hang, néha az arc, a szag... lényegtelen volt, hogy mi, csak lennie kellett. És akkor meghallotta. Úgy állt meg, mint amikor a vadászkutya fog szimatot. Igen, Ő volt az. Hosszú, szőke arrancar lány, tökéletes alakkal. Elképesztően élvezetes lesz felhasítani a testét, és hallgatni a sikoltásait. A mai nap úgyis felhalmozta benne a feszültséget, ezen a kis csitrin éppen jól le tudja majd vezetni. Ha ügyes lesz a kicsike, akkor talán még jutalmat is kap. Megkapja majd a segítséget, amiért annyira fog sikoltozni. Sőt, ha elég izgató lesz, akkor még mást is kaphat... Miért is ne kaphatna? Hiszen olyan ingerlően folyna a vére a két nagy melle között... Egyszerűen elég volt csak ránéznie, hívnia a szemével, és jött. A téboly ellenére... a vonzó külseje miatt. Azért, mert ígéret volt a pillantásában. Csak túl ostoba volt a lány, hogy rájöjjön, ez nem a jó szex ígérete, hanem a lassú, véres halálé... Magát a pokolt invitálja a bugyijába ennyire lelkesen. Ajkán sötét mosollyal karolt a lányba, majd néhány lépés után megcsókolta. Hitesse csak el magával, hogy élete legjobb estéje most kezdődik el... Hadd higgye az Elíziumig vezető úton, hogy megkapja, amiről út közben fantáziál. Tébolyt, őrültet... a mellkasában lakó szörnyeteg üvöltve követelte a magáét, ő pedig kéjes vigyorral gondolt az előttük álló gyönyörű percekre. Majd belökte a szobaajtót, és tekintete találkozott Erasével.
- Megjöttem, partner...- húzódott ajka arra a mosolyra, amelet a ragadozó vet a másikra, amikor egy különösen zamatos zsákmányt hálózott be. Igen, a játék még csak ezután kezdődik el...

Tárgy: Re: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 2:56 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!

*Van valami, amit hollowként nem kaphatsz meg. Emberként és shinigamiként szomjaztam az érzelmekre és a törődésre. Mindenre képes voltam azért, hogy úgy érezzem, szükség van rám. Milyen botor voltam… S mennyivel jobb így, hogy többé nincs szükségem erre a felesleges, hátráltató tényezőre. Így nincs csalódás, hisz tudom, hogy úgy sem fogom megszerezni. Még ha legszívesebben üvöltenék is ettől a kíntól, s néha még saját magamat is megijesztem ezzel, akkor is jobb így. Közelebb állok végre ahhoz a tébolyhoz, amit Vera gondosan igyekezett eltemetni, s Kai pedig egyfajta gátként állt köztem és valódi énem között, hogy megakadályozza az igazi erő átáramlását. Hisz a téboly számomra mindig is több volt egy fogalomnál. Ez nem csak egy állapot. Érzem, átélem, benne élek, s fegyverként használom személyiségemmé vált őrületem, boldogan osztva meg azzal, aki kiérdemli, hogy foglalkozzak vele. S Carl… ő más. Ő nem olyan, mint a többiek, hiszen már-már úgy érzem, hogy képes megérteni. Hisz talán ő is benne él. A szemeiben ott csillog az a bizonyos fény, mely az én lila íriszeimből is ugyanúgy ragyog.
Van egy olyan megérzésem, hogy nem csupán viccből tette meg meghívását, talán számított is arra, hogy boldogan fogadom az invitációját. Régen nem tehettem meg ezt, ám már szinte végtelen szabadságot élvezhetek. Persze, Tadeo-sama utasításainak nem mondanék ellent, hiszen az Espada – legnagyobb döbbenetemre – kivívta a tiszteletemet és az úgynevezett szimpátiámat is, vagyis készségesen bekategorizáltam a szimpatikus egyének közé. Carlt is sikerült beskatyulyáznom ebbe a kategóriába, bár hogy ez valóban jó-e neki… Talán nem fog sikítozó kislányként menekülni, ha megismeri az igazi, felszabadult valómat, s nem fogja összehugyozni magát valami kis pisisként, ha saját szemével tapasztalja lakberendezői tehetségem. Eddig valami különös oknál fogva mindenki lehülyézett, aki meglátta a szobámat. Pár perc múlva már beszélni se tudtak a sokktól, és hát na, nem jutottak ki élve, az ő hibájuk, ki mondta, hogy teázni hívtam őket?
Carl agya láthatóan eldurrant, de csak mosolygok az egészen. Őszinte mosoly, aminek láttán bárki más az ellenkező irányba futott volna, de Carl… Neki van annyi vér a pucájában, hogy ne tegye ezt, sőt, még csatlakozik is hozzám. Mintha mind a kettőnkben megnyomtak volna egy gombot, s engedjük, hogy valami olcsó drogként funkcionáljon a bennünk lakozó téboly. Valóban függőség, el sem tudnám képzelni az életem nélküle. Hisz mindig jelen volt bennem. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, az egyetlen állandó dolog, amire mindig támaszkodhatok s kedvemre belemenekülhetek, ha éppen arra van szükségem. S talán ilyenkor még az állandó üvöltési kényszerem is csillapszik, a fájdalmat pedig mások fájdalmával csillapítom. Mindig egyre több kell belőle, sosem elég, egy életfunkcióvá vált, s már-már fontosabb, mint a levegő.
Az áldozatbeszerzés sosem volt a kedvenc része a művészetem végzésének… Egyrészt válogatós vagyok, másrészt túl sok macera van vele. Ha nálad erősebb arrancart szemelsz ki, azzal gondok lehetnek, és már igencsak unom, hogy minden pasit a farkánál fogva kell a kínpadomra vezetni, pedig én tényleg csak mulatni szeretnék. Szerintem az áldozatok is ugyanolyan jól szórakoznak, mint jómagam, csak nem merik bevallani. Mindazonáltal bízok Carl képességeiben, bizonyára nem kell csalódnom benne. A szobámat addigra előkészítem a vendégfogadásra, ám hamar szembesülnöm kell azzal, hogy felesleges porolással foglalatoskodnom, úgy sem lesz tőle bizalomgerjesztőbb a szobám. A varjútetem legalább nem rohad, az mindig állandó, és legalább dögszag sincsen.
Carl választása kitűnő ízlésre utal; bizonyára a kis cafka egy egyéjszakás kalandban reménykedett. Persze, a szőkeség nagyot nézett, amikor bejött a szobámba, bizonyára nem erre számított. Arra meg pláne nem, hogy még egy harmadik fél is csatlakozni fog a kéjelgéshez. Elég érdekesen néz partneremre, mint aki nem érti a dolgot, pedig azt hittem, egyértelmű. Az elmaradhatatlan gumikesztyű ugyanis már rajta van a kezemen, s a különböző fecskendőkkel játszadozok, hogy eldönthessem, milyen anyagot is juttassak bele a játékszer szervezetébe. A maszkjának darabja felhívja magára a figyelmem, ami a homlokát takarja el. Állítólag fájdalmas, ha valaki felfeszíti. Na jó, az arrancarrá alakulás sem volt éppen piskóta, azt megközelítő fájdalmat nem éreztem ezelőtt soha. De az más volt, akkor erőt kaptam, és Aizen segítségével egy kardba zártuk azt – igaz, akaratom ellenére történt mindez. Végül is, engem sem kérdeztek meg akkor, hogy akarom-e, csak megtették. Nekem miért lenne szükségem rá?*
- Üdvözletem az Elíziumban, partner. Gondoltam, mókás név a szobámnak, illik hozzá, nem gondolod? Mire vársz? Ne hagyd, hogy elmeneküljön. Gondolom, magadtól is oda tudod szíjazni, elvégre fizikailag erősebb vagy. - *bökök rá a kínpadra, amin valóban ott vigyorognak a szíjak, amikkel megakadályozhatom, hogy a célpontom el tudjon menekülni. Persze egy kis anyagot is érdemes belefecskendezni a végtagjaikba, ami megbénítja őket, hiszen mégis csak arrancarokról van szó, és nevetséges lenne, ha azt hinném, hogy ennyi megállítja őket.
Szenvtelen arccal lépkedek oda mezítláb az áldozathoz – már kezdett fájni a lábam a tűsarkútól, muszáj volt levennem, különben sem szabhatja meg senki sem, hogy mit csináljak a saját szobámban.
Szakértő, rutinos mozdulattal adom be az injekciót a szőkeségnek, persze az egyből elkezd rinyálni, hogy mit művelünk vele, és hogy ő nem ezért jött, meg hagyjuk őt békén. Ajjaj, ez így nem lesz jó… Már a múltkor is panaszkodtak a szomszédok, hogy túl hangos vagyok, vagyis igazából az alkalmi partnereim azok. Bár szép és jó dolog a sikolyok végighallgatása, ha egyszerűen zavarja a mellettem élőket, akik mellesleg erősebbek nálam, nincs más választásom, mint alkalmazkodni, hiába nem tetszik a helyzet. Olyan ünneprontók… >.<*
- Sajnálom, de a sikolyoktól meg kell, hogy fosszalak… Tudod, a szomszédok. Már szóltak párszor, hogy csináljam halkabban. - *teszem le a varjam mellé a már üres fecskendőt, hiszen már nincs rá szükségem. Legalább menekülni nem tud a kiscsaj, már csak az idegesítő hangjával kéne valamit kezdeni. Kérdőn nézek rá partneremre, majd tekintetünk a késgyűjteményemre vetődik. Nem, nem konyhakések. Végül is, amit Carl mond, az is egy jó megoldás.*
- Tessék csak, szolgáld ki magad. ^_^ - *intek neki jó házigazda módjára, mintha csak teasüteményt kínáltam volna számára, én pedig boldogan vetem bele magam a gyakorlatilag kifeszített kiscsaj ölébe. Szegényke, senkinek sem fog hiányozni. Milyen kár érte… Nálunk viszont jó kezekben van, nem kell aggódnia, nincs mitől félnie. Még azzal is elkezdek szórakozni, hogy az arcát és a nyakát simogatom, s kezem néha a maszkja felé téved. Milyen szép lehet nélküle… úgy sincs már szüksége rá.*

Tárgy: Re: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 3:57 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=

Mi is volt a neve? Miriel? Annyira lényegtelen volt... egyszerűen csak egy baba volt, amit hamarosan szétszednek alkotóelemeire, hogy megvizsgálják, tanulmányozzák. Egyszerűen csak egy eszköz volt két tébolyult kezében. tébolyultak? Kik határozzák meg ezt, és hogyan? Az, hogy ki mit tart helyesnek, személyenként változik... Az a jó, amit a pásztor hatására bégetnek a birkák. De voltak páran, akik nem voltak gyávák megtenni azt, ami túlszárnyalta a képzeletet. Voltak, akiket nem érdekelt az, hogy mennyire romlottak... akik tébolyultan keresték a megnyugvást a fájdalmasan gyorsan elhaló sikolyban. Akik élvezték azt, ha az arcukba fröccsenő vért lenyalják, akik szerették hallgatni a mások által visszataszítónak titulált reccsenéseket és ropogásokat, miközben letépnek egy-egy végtagot, vagy éppen kiszakítják a vesét a testből. Igen, az ilyenek mások voltak. A többség nem értette meg őket, rettegett tőlük. Féltették magukat, mert szánalmas, gyenge patkányok voltak mind. Gyávák ahhoz, hogy szárnyaljanak a képzelet sötét oldalán, esztelenek hozzá, hogy éljenek az erővel, amit kaptak. Igen. Megvetette az ilyeneket mindig is, és ha feldühítették, gyorsan végzett velük.
Az éjszaka sötétje mindig is túlságosan jótékony volt... Betakarta a benne rejtőző démonokat, menedéket adva nekik. Lehetőséget arra, hogy otthonosan mozogjanak. éjjel... meg mered mutatni azt, aki valójában vagy, könnyebben gondolkodsz és szárnyalsz, mint azt el tudnád hinni nappal. A fény... nem volt ellenség, de jó barát sem. Könnyedén fordíthattad a magad javára, és ugyanakkor pillanatok alatt válhatott az ellenségeddé is. A sötétség... csak jót ad. Mindig is csak jót adott, és kéjjel szolgált. Megragadhattad az áldozatod, aki a legtöbbször önként és dalolva ment utánad, egyenesen a halálba. Te pedig Istenként játszhattál vele. Csak azért, mert megtehetted. Az érzés részegítőbb volt bármilyen alkoholnál. Erősebb volt minden drognál. A nyomába sem ért annak a lebegésnek, a kábult állapotnak, amiről annyit áradozik a sok narkós az aluljáróban. A börtönben ülő gyilkosok, akik haláluk után megerőszakolták az áldozatukat, vagy éppen ettek a húsukból... senkik voltak az olyanokhoz viszonyítva, mint ő vagy Eras. Bennük nem a vér pumpálta az életet, hanem maga a téboly. Az őrület, a sötétség, a vérszomj, a halál által kiváltott kéj. Annyira elmerültek a sötétségben, a gyilkolás kéjében, hogy lehetetlen volt a felszínre bukkanni egy adag friss levegőért. Olyan ez, mint amikor békésen úszol a víz alatt, keresel valamit, szinte félőrülten - bár magad sem tudod, hogy mi az, ami után vágyakozol. Aztán a lábad beleakad a növénybe, amely csak egyre engesztelhetetlenebbül szorít téged, és nem ereszt többé. Miközben pedig fogy kifele a tüdődből a levegő, rájössz, hogy ez az, amit akartál. Az a pillanat, amikor élet és halál között lebegsz. A legrémisztőbb és a legcsodálatosabb érzés is egyben a világon. Pontosan ez az, amit meg akart adni a lánynak. Meg kellett adnia, hiszen ő is kutatta titkon, még ha nem is tudta. Feladta volna mindenét, ha rájön, hogy mi is az, amire vágyik. Ajka széles, sötét vigyorra húzódott, miközben áldozatát a kínzópadhoz vitte. A szemében lángoló félelem csak fokozta azt a vérszomjat, ami felébredt benne. Látni akarta, ahogyan egyre csak fokozódik a kétség, a rettegés, és mindenekelőtt a fájdalom. No meg a vér mennyisége.
Különös hatással volt rá a vér. Mondhatni vonzotta. Nem, nem volt vámpír, az ő létéhez nem volt nélkülözhetetlen mások vére. Ő egyszerűen csak szerette. Maga volt az élet, és ha néha megízlelte, a fémes íz csak a benne lakozó szörnyet dédelgette. Úgy esett neki, mintha egy ötéves kisgyereknek a világ legfinomabb, legcsodásabb édességét adnák ajándékba. Kényeztette a démonát, és csak egyre több őrültségre sarkallta. Őrület... a világ legtökéletesebb dolga. Tökéletesebb, mint Miss Hullajelölt alakja, amely remegett, és kínosan világított a sötétben. Meg kell szabadulni a ruhájától... és a nyelvétől. A sikítások... rosszak. Nem azért, mert bántják a fülét. Azért, mert kellemetlenné tették az egész gyönyörű folyamatot, ami a kínzás nevet viselte. Egyszerűen idegesítő volt, főleg itt, Las Nochesben, hogy amikor az arrancar a magánügyeit intézi, rászólnak, hogy csendesebben. Szánalmas, gyenge porhüvelyei a valódi lényeknek... Gyávák, undorodnak a valóságtól...
- Áhh, köszönöm, partner! Igazán csinos kések és szikék. Nincs valamerre véletlenül kampód? A végén talán még szükség lesz rá! - mondta, miközben felhúzta a gumikesztyűt. A saját szobájában nem használta, hiszen így nem tud úgy érintkezni a testtel, ahogyan az el van rendelve, de most nem otthon volt. Tisztelnie kellett a vendéglátója szabályait. Így bár kelletlenül, de felhúzta a kesztyűt. Aztán pedig elővette a hosszú tűvel ellátott fecskendőt, és a lányra nézett. Hova kellene beadnia? Végülis, a hatás szempontjából teljesen mindegy... Kiválasztott egy pontot a lány felsőtestén, és beadta az injekciót. Görcsös összerándulás... lett volna, ha a szíjak nem tartják olyan erősen, hogy a bőrét vágja el, ha mozdulni kíván. Azonban a test ezen reakciói felett nem uralkodhatott, így a létrejövő kis vágásokból vér kezdett el csordogálni.
- Izombénító. Nem mozog, nem beszél, de mindent felfog és érez. Igazi kínzóeszköz, ráadásul...csendes. Ami errefelé nagy előnynek tűnik, nem igaz, Partner? _- néhány óra alatt Eras előlépett azzá, akire bizonyos mértékig rábízta volna az életét. Ezek az alkalmak számára különös jelentőséggel bírtak, így nem engedte volna meg akárkinek, hogy lássa. De ez a nő... olyan volt, mint ő. A szövetségük által pedig már összetartoztak. Jobbjával egy szike után nyúlt, és ujjával próbálta, majd megsebzett testrészét szájába kapva vigyorodott el. Zavarta a hosszú, szőke haj, így hát gyorsan lemetszette. A dús, ragyogó, ápolt hajköteg drámai egyszerűséggel hullott le a padlóra, és vált egyetlen pillanat alatt piszkos szőrkupaccá. A padlón kivehetővé váltak Eras korábbi játékainak maradványai, ami egyfajta kéjes vigyort húzott a képére.
- Hasonlít ez a hely az én szobámhoz. Majd egyszer... Ott tartunk egy anatómiaestet. - mondta mély rezgésű, a sok dohányzástól ércessé vált hangján. Azután a lány maszkjára tette a kezét. Csinos darab volt, talán megtartják majd emléknek. Jó esetben annyi megmarad majd a lányból. Látod? Ezért ne menj el soha senkivel... Hiába kedves és bájos, attól lehet ő maga az ördög...
Volt egy olyan érzése, hogy Erast is érdekli a maszk. Majd le kell feszíteniük a lányról... De annak még nem jött el az ideje. Előbb... pár vágást fog ejteni a testén.
Hűvös pillantással mérte végig a lányt, majd metszette le róla a ruhát...

Tárgy: Re: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 5:53 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!

*Pár órával ezelőtt nevetségesnek gondoltam volna már a puszta tényt is, miszerint lesz valaki, akit hajlandó leszek velem egyenrangúnak tekinteni, megosztom vele a személyes szférámat, s partnerként fogjuk egymást szólítani. Hiszen ki ő, hogy képes legyen úgymond „belopni magát a szívembe”? Vagyis a többiek valami ilyesmi kifejezést szoktak használni, nem értem teljesen. Ez nem szeretet. Csupán elfogadjuk a másikat pontosan olyannak, amilyen. Ő is tudja, én milyen vagyok, és én is, hogy ő milyen, tökéletesen megértjük egymást, hisz mi ugyanolyanok vagyunk, s nem ijedünk meg sem saját magunktól, sem egymástól. Mélyebb kötelék, mint az a szeretők vagy szülő és gyermeke között kialakulhat, vagy akár shinigami és zanpakutoja közt, hisz első kézből tapasztaltam az utóbbi érzetét, s igen, köztem és Kagami között olyan szoros kapocs volt, ami megtörhetetlen, elszakíthatatlan, szétválaszthatatlan… most mégis egyedül vagyok, mégis elszakadtam tőle. A rezonancia megszűnt, ám találtam helyette mást, kaptam valami jobbat, értelmesebbet, s idővel talán sokkal erősebbet. A lehetőség megvan benne, csupán a bosszúvágya egy olyan gátat okoz benne, amit nem olyan egyszerű feloldani, s sajnos még az elektrosokkos terápia sem segítene rajta. Kár. Mindazonáltal a tény, hogy jobban rezonálok ezzel a hímmel, mint annak idején Kagamival, s a megértésre és a közös szenvedélyre alapozott kapcsolatunk biztosít arról, hogy megérte különválnom Verától, s új névvel létezni tovább. Létezés… Hogy mennyire gyűlölöm ezt a kifejezést. Hiszen ha létezel, akkor csak úgy vagy, vegetálsz. Azonban élni… Az már teljesen más. Én eme művészet által találok értelmes a létezésemnek, s ilyenkor sikerül elhitetnem magammal azt, hogy élek. Pedig valójában nem vagyok több egy szánalmasan gyenge féregnél, akinek már a saját kis létformájának a mentése is nehézséget okoz. Hiszen már a régi kapitányom elleni küzdelmem is kis híján katasztrófával végződött. Igen, elégedettséggel tölt el, hogy azzal a helyzettel ellentétben itt én vagyok az Istennő, én vagyok a legerősebb, és pontosan az lesz, amit én mondok, semmi sem húzhatja keresztül terveimet. Persze tiltakozásra mindig lehet számítani, bár utóbbiról gondoskodik a fecskendő, aminek tartalma már a nőben kering. Gondolom, Carl sem akart kimaradni a jóból, hiába adtam be én is ugyanezt az anyagot a bőre alá, de nem foszthatom meg ettől az örömtől. Félrehajolok még mindig az áldozati kecskén térdepelve, hogy kollégám is kiszórakozhassa magát. Tipikus férfi, hiszen egyből a mellekre ment, jellemző. feminista

Ha nem tudnám, hogy így is szép vagyok és tökéletes, most biztosan összeszégyellném magam és mély depresszióba esnék, mert nekem nincsenek olyan melleim, mint a babánknak. Nem mintha szükségem lenne olyan hatalmas keblekre ahhoz, hogy elérjem, amit akarok. A lábaim különben is sokkal szebbek, és szívesen is mutogatom őket – most is elég szépen villognak, hiszen gyakorlatilag az áldozatunk felett terpeszkedek.*
- Kampóm? Már hogyne lenne. Bal oldalt, valahol közép tájt az arzenálban. - *igazítom útba társam, hisz biztos vagyok benne, hogy magától is elboldogul és megtalálja, amit szeretne, nem hülye ő a többi mocsokkal ellentétben. Tekintetemet eközben le nem veszem a Barbie babánkról; mindig is akartam ilyet, amikor én éltem, még nem gyártottak ilyeneket, s Carl most hozott nekem egyet. Úgy érzem magam, mintha ismét gyerek lennék, s kitörő lelkesedéssel kezdem meg lelki terrorom. Lila szemeim mintha magamba szívnák a belőle áradó rettegést. Mintha csak egy nyuszi lenne, egy ketrecbe zárt kisállat, amit a kisgyerekek hisztérikusan próbálnak elérni kezeikkel, hogy megsimogathassák, nem törődve az „aranyos” kisállat rettegésével. Estére pedig nyúlpörkölt lesz vacsorára, mintha még véletlenül se lett volna elég az a terror, amit az áldozatnak el kellett viselnie.*
- Seprűm nincs, szóval majd neked kell azt feltakarítanod. Csak felmosórongyom van, érthető okokból. Nem mondom, egész egyedi módot használtál a megszégyenítésre. Tetszik, nekem nem jutott volna eszembe. - *fordulok társam felé, hiszen ha mér fodrászszalont készített a szobámból, az a minimum, hogy a hajat ő maga takarítja fel. Mindazonáltal lekászálódok a játékunkról, hogy én is keressek magamnak egy megfelelő pengét; a tőrök a kedvenceim, olyan misztikus hatást adnak a rituálénknak. Ráadásul könnyebben is tudom őket forgatni, hozzá vagyok szokva a kis méretű pengékhez. Ki is választom a kedvencemet, hiszen ez most különleges alkalom, hiszen nem egyedül hajtom végre a már szertartásnak is beillő műveletet. A tőr markolatán pókháló minták futnak végig, s kísértetiesen hasonlít még másik énem bankai-jához is, hisz az is egy hasonló tőr. Csupán ez a penge nem rejt magában mágiát, s rendes esetben nem lenne képes ártani egy arrancarnak, de ez most kivételes eset. Hiszen a célpontunk teljesen védtelen, és csak arra vár, hogy tovább játsszunk vele.
Nagyon kár, hogy máris kénytelen vagyok megfosztani a nyelvétől, pedig most jönne a legjobb része, de hát azok a fránya szomszédok… Végtére is, így, megkopasztva már feleannyira sem nyújt csábító látványt, mint ezelőtt. Persze, az egyik szemöldökömet felvonom, mikor észreveszem, hogy gyakorlatilag ruha sincs már szegény szerencsétlen nyuszikán, de a könyörgése, az valahogy kiváltja belőlem azt a vágyat, hogy tovább folytassam, amit elkezdtem. Pedig szívesen hallgattam volna, amit majd a hallucinációimra fog mondani, eddig mindig mindenki mondott valamit rájuk. Szórakoztató meséket és történéseket, melyekben megtestesült minden szorongásuk és félelmük, ami arrancarként, hollowként sokkalta erőteljesebb, mint shinigamik és közönséges halandók esetében.*
Azok után, hogy célpontunkat kegyesen megfosztottam a nyelvétől – jó sokáig persze csak a nyakához érintve a hideg pengét, s inkább csak fenyegetve, játszadozva az érzékeivel és az ép elméjével, hiszen érzem belőle a felgyülemlő izgatottságot és hevességet, amit a félelem és a bizonytalan jövő vált ki belőle - , az ajkaimhoz érintem az acélt, hogy megcsókoljam azt, s megízleljem a vérét. Utóbbiból máris tetemes mennyiségű teríti be a játékszerünket. Kicsit piszkos lett, de attól még használható. Legalább Carl sem fog orgiát rendezni. Bár ha megtenné, talán még azt is némán nézném végig.*
- Á, szóval neked is vannak játékszereid. Benne vagyok. Most pedig bemutatom a kedvencem, bizonyára elnyeri tetszésed. Sokkal nagyobb a hatás, ha előbb a lelkét is eltiprod, s csak a legvégén a testét. - *magyarázom szakértően a dolgot, s Carl mellé lépdelek. Valószínűleg megint takarítanom kell, mert a földre is csöpögött némi vér. Én pedig ügyesen beletapostam, így elég érdekes lábnyomokat hagyok magam után.
Úgy gondoltam, ideje lesz lassan rágyújtani, így Carl képébe nyomok egy szál cigarettát. Hiszen most egy darabig az is elég lesz, ha csak állunk és nézünk. Csak a célpontunk szemeit, hisz amit most művelek, annak csupán belső nyomai vannak, külső pedig alig, leszámítva a megváltozott viselkedést. Jobb kezemet, amin hollow lyukam is tátong, előre szegezem, s apró szimbólumokat firkantok vele a levegőbe, melyek halovány világítás kíséretében elevenednek meg a térben, s süvítenek a játékunk felé. Ezt a képességemet resurrección formám nélkül is képes vagyok használni, bár tény, hogy nem a legerősebb támadásom. Gyenge, jelen esetben mégis hatásos hallucinációk kínozzák ennek folytában a kis kedvencünket, s viselkedése hol halálosan nyugodttá, hol pedig rettentően zaklatottá válik. Ezt főleg pupilláiból lehet észrevenni, s igen, biztos vagyok benne, hogy most ő is hallja a hangokat s a felcsendülő zenét. Még a varjamnak is tetszik, hiszen már ő is egyfajta táncra perdült. Egy kívülálló tán egy morbid szertartást láthat az egészből, s valóban nem áll messze az igazságtól. Hiszen tényleg egyfajta beteljesülést jelent számunkra eme folyamat. Természetesen eddigre már leveszem a kesztyűt, nem szeretem, ha a pengén és acéldróton kívül mesterséges anyag áll közém és az áldozat közé.*

Tárgy: Re: Elízium Szer. Jún. 09, 2010 6:49 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Hátrébb lépett, hogy teret engedjen Erasnak, hadd játsszon kedvére. Olyan volt kicsit, mintha egy óvodás kislányt nézne, aki sajátosan kezelné a Barbie-babáit. Igen, Eras pontosan ilyennek tűnt ebben a pillanatban. Hosszú idő óta hajlandó volt valakinek megmutatni valamit magából, nemcsak azt, amit látni akart. Lassan már egyre kevésbé törődött azzal, hogy hányféle maszkot húzzon magára. Miért ne engedje szabadjára a tébolyt? Úgysem fog rá emlékezni. Sohasem emlékezett rá, különben már ég nekiesett volna mindennek, ami előtte volt. Igen, sajátosan mohó személyiséggel áldotta meg a sors. Kívánta a pusztítást, jobban vágyott rá, mint a bosszúra. Bár, nem elhanyagolható a tényező, hiszen ez éltette évtizedeken át. De egy ideje... kezdte felfedezni, hogy vannak árnyékosabb oldalai is a vérengzésnek. Ezek az oldalak pedig kifejezetten tetszettek neki. Hiszen nem ezt akarja Aizen is? Hogy minél hatékonyabb gyilkológépek legyenek? Ahhoz pedig, hogy hatékony legyen, élveznie kell a dolgot. Márpedig, úgy a jó, ha minden jó véres, kínlódástól hangulatos. Kellemes volt ez a terem, ah hidegségével, a falaival, a benne szenvedő lánnyal.
Kezdett neki rokonszenves lenni Eras. Nemcsak a precizitásért, amellyel megszabadította a lányt a nyelvétől. Mint már párszor végigmentek rajta, ő olyan volt, mint Ő. Ugyanolyan sötét, ugyanolyan rohadt. Ugyanazt akarta...
Jóllakatni a mellkasában dörömbölő szörnyet, de nem gyorsan... lassan, hogy minden percét kiélvezhessék. Lassú mosolyra húzódott a szája, miközben tekintete összekapcsolódott a lányéval. Szinte hipnotizálta belőle áradó rettegés, könyörgés, fájdalom. Mint a drog... Nem, ez annál is jobb. Jobb egy olyan menetnél is, ami a csúcson kezdődött. A szempár fehérjébe lassan vörös vegyült, ahogyan a lány testében növő nyomás hatására egy-egy hajszálér elpattant a szemében. Nem, nem engedhette, hogy ilyen könnyen vége legyen. Többet akart. Mélyebb szenvedést, vonaglást, mindenhová vért akart, és több brutalitást, precíz brutalitást. Hiszen még bele sem melegedtek! Még fel sem nyitották a hasát. Bár valószínű, hogy most nem a jól megszokott Y-módszert alkalmazzák majd. Vajon mi lesz az agyával? Később kiszedik, és ha igen, hogyan? Úgy, ahogyan az egyiptomiak, vagy lefűrészelik a koponyatetőt? Esetleg más szervet pakolnak majd bele a lány fejébe? Az ötlettől felcsillanó szemmel kapott fel egy szikét, és lépett oda a lányhoz. El akarta kerülni az artériákat és a vénákat, csak a kisebb hajszálereket vagdosta, amiktől még nem vérezhetett el. Amúgy sem elvérezni fog... Kellene ide valami szer... Amitől lelassul a vérkeringése. Mi lenne, ha egy fűrésszel majd később felvágná pár darabra a combját? Eras úgyis éhesnek néz ki, ki tudja, nem harapna-e pár falatot Barbeeból. Ami őt illeti, maradt a lelkeknél és hollowoknál, a fajtársaihoz annyira már nem vonzódott. Nem mintha nem falta volna fel őket, csak egyszerűen jelenleg nem volt éhes. Bár a vérét lehet megkóstolja majd... Tekintetével egy forrasztópákát keresett, és elégedetten nyugtázta, hogy van. Odasétált, majd elkezdte melegíteni. A végét egy fémtálcára rakta, és egy késsel a lány kézfeje felé indult. Igen, az inak némi ellenállást tanúsítottak, és a csontba is beleakadt a penge, de viszonylag hamar levált a csuklóról a kézfej. A vér azon nyomban szétspriccelt, de még nem veszíthette e. Mégis micsoda hentes lenne, ha hagyná elvérezni az áldozatát?! A gyilkolás nem így zajlik... sokkal aprólékosabb munka, mint amilyennek tűnik. Így tehát a forrasztópáka után kapott, és beégette a sebet. Látta a lány szemén a kínlódást, és szinte itta magába. Kárpótolta az elmúlt hetek idegöléséért, és igen, számotokra undorító módon megnyugvást lelt benne. Élvezte, bár nem kéjelgett. Miközben "dolgozott", partnerét figyelte, és csöndben volt. Jelenleg úgy viselkedtek, mintha mindig is jól ismerték volna a másikat, mintha már ezerszer játszották volna le ezt a játékot, amiben mindig csak egyetlenegy dolog változott: az éppen aktuális játékszer. Barbie-baba megcsonkítva, megalázva és leszíjazva feküdt, és nem tudta, hogy mikor lesz vége. Most már azt kívánta, hogy hamar, nagyon hamar, de sajnálatos módon a gyilkosai ezt nem így tervezték. Hogy vajon miért? Talán pont azért, amiért szövetséget kötöttek. Mert ugyanarra vágytak, amit csak nehezen lehet megfogalmazni. Akiben a téboly él... az korlátlan. Képes felülemelkedni a saját és mások elvárásain, hogy szárnyaljon a mocsokban és a vérben. Élvezték azt, mait jelen esetben a barbie-babával tettek. Ez egyfajta öröm volt számukra, amiért mások megvetették őket. Undorodtak tőlük, elítélték őket. Pedig nem tudják felfogni. Nem értik meg, hogy ők csak a szánalmas férgek, akik mindenki útjában vannak. Carl talán pontosan azért csinálta ezeket a dolgokat ilyen nyugodtan, mert tudta, hogy törlődni fog az agyából az utolsó képig. Nem tudta miért, de örökké ez történt vele... Csak egyetlen egy dolog volt az, ami megmaradt benne: a gyilkolás utáni édes érzés. Az a rövid lebegés, emitől még a sötétben is súlytalannak érezte magát.
Mellkasában a szörnyeteg dorombolva itta a látványt, és még mindig nem volt elég neki. Hol szenvedett ég a lány? Még Ő maga sem tudta, hogy mi vár rá, nemhogy a könnyező szempár tulajdonosa. Ha tudott volna beszélni, akkor szünet nélkül sikított volna most is, úgy, ahogyan csak a torkán kifér. De nem tudott, mert Eras kivágta a nyelvét, ami most egy fém tálcán díszelgett. Talán a szájába is be kellene dugni a pákát, mert eléggé vérzett a nyelve csonkja. Nem mintha sajnálta volna a kiömlő vért, csak hát... a végén nem tudnak majd eleget játszani. Pedig pont azért nyerte el a rokonszenvét ez a kis egykori emóribanc, aki mára partnerré avanzsálódott. Igen, mára, mert már elmúlt éjfél.
emellett... még mindig benne volt a tudat, mely szerinte ők jobbak. Sokmindnekinél. Hogy ezt igazolja, egy hosszabb szikét vett elő, és indult el a lány felé....
- Ne aggódj, még jó sokáig élvezheted a társaságunkat. Ha akarod, közelebb hozhatom a varjat, hogy ne érezd magad egyedül. - mondta egyre szélesedő vicsorral a képén, amelyen már úgyis volt jó néhány vércsepp. Ami az ajkára hullt, azt lenyalta. Aztán tekintet Erasra tévedt, aki szintén érdekesen festett. Mindkettejük szemében ott lángolt az, ami közös volt bennük: ott villogott a téboly lángja. Carl szeme sem a megszokott fekete volt már, hanem a lángoló vörös...

Tárgy: Re: Elízium Pént. Jún. 11, 2010 6:20 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!

*Cigarettám a hamarosan a földet terítő, vörös masszába fojtom bele, teljes apatikussággal figyelem társam munkálatát. Ez egy teljesen más oldala, amit abban a koszos kocsmában mutatott, hisz bármennyire is próbálná tagadni, egy bizonyos szinten próbálta bebizonyítani, hogy ő jobb nálam, és próbálta megmutatni, hogy szerinte miért is ér ő maga többet nálam. S bizonyos szinten én is éppen ezen voltam, ha úgy vesszük, én is ugyanúgy azt akartam, hogy ismerje el felsőbbrendűségem. De most, most már más játékot folytatunk. Egyikünk sem azért van itt, hogy megmutassuk a másiknak, mit tudunk, nem bizonyításért tesszük azt, amit. Számunkra ez a természetes viselkedés, hiába is néznének minket elmebetegnek a „normális” emberek. Van egy különbség azok között, akik azért tartanak kis házi kedvencként veszélyes állatokat, kígyókat és pókokat, mert szerintük ettől extrémek lesznek és kitűnnek a tömegből, és azok között, akik világéletükben körül voltak véve ezekkel az állatokkal, hozzá vannak szokva, alkalmazkodtak hozzájuk, s számukra a természetes, személyes környezetük részét képezik. Mondhatjuk úgy, hogy ennek a képletes, második csoportnak a tagjai vagyunk, ugyanis egy normális ember, de még arrancar is minimum kétszer elhányta volna magát már csak a látványtól is, amit Barbee nyújt a megkopasztott fejével, s vérben lubickoló testével. Most jut eszembe… valóban nem lenne jó, ha a szájából ömlő, piros folyadékot esetleg félrenyelné, hiszen megvan rá az esély, és akkor odalenne a móka. Hiszen nincs joga másnak eldönteni helyettünk, hogy mikor haljon meg, ez a mi kiváltságunk. A halál pedig a végső jelenet, amivel beteljesítjük a műalkotást, ezzel késznek minősítve azt. Csak néhány pillanatig tart, s felfokozott érzelmekkel nézhetem majd ismét végig, ahogy a kemény munkám az enyészetbe veszik, s apró lélekszemcsékké foszlik. Az arrancarok halálának legnagyobb előnye és hátránya is egyben, a hullát ugyanis nem kell takarítani, mégis, van valami, ami a halálukban a beteljesületlenség érzését adja. Épp ezért soha nem fog kielégíteni egy alkotásom sem, hiszen sohasem elég. Egyre többre és többre van szükségem ahhoz, hogy elérjem azt az alig pár pillanatig tartó, tébolyult állapotot, amikor úgy érezhetem, hogy teljes vagyok, nem pedig csak egy csonk, ami sikeresen elszakadt egy másik lélektől. Hiszen voltaképpen valaki úgy döntött helyettem is, hogy nincs rám szükség, és készségesen feláldozott a beleegyezésem és a megkérdezésem nélkül. Csak egy gyenge, feláldozható, nélkülözhető féregnek gondoltak, hogy cserébe úgynevezett boldog életet nyerjenek. Ezek után én sem leszek olyan kedves és én is semmibe veszem mások „emberi” jogait. Persze, hogy ez nem tetszik nekik, de őszintén? Nem érdekel. Senki sem állhat a szabadságom útjába.
Csodálatos az alapanyag tűrőképessége, s az, ahogyan a mellkasa légzésének ritmusát mutatva fel-le mozog, egyszer szaporán, aztán egészen lassan… bizonyára a hangok már szólnak hozzá, némelyik a fülébe lehelve nyugtató szavait, majd ismét rettegésbe taszítva a lányt. Hallucinációk, amikkel én megtanultam együtt élni, s állandó társaságommá váltak, s egyben legfőbb fegyveremmé, valamint játékszeremmé is. Igen, látom a lány szemében, könnyű kiolvasni róla, hogy hangulata egyszer-egyszer jelenlegi helyzetével tökéletesen ellentétes, s a csinos kis lába is kényesen elnyúlt abban a pillanatban, amikor Carl a lány csuklóját metszette le. A fájdalom persze jelen volt végig, csak az őrület, amit rá szabadítottam, már efféle érzelem kimutatásra késztették, még ha nem is tartott sokáig. A rémület ugyanis hamar visszatér a tekintetébe, s ha tudna rendesen sikoltozni, már biztosan megtenné, de csak néhány bizonytalan nyögdécselés képes elhagyni az ajkait.
A levágott kézfej egy fémtálcán csillog, kitűnő ékként szolgálva a varjútetem mellett. Persze amíg Carl a kézfejének a levágásával foglalatoskodik, én magam a maszkjának a felfeszítésével kísérletezek egy kalapács és egy nagyobb szög segítségével. A csont nem képes ellenállni annak a megpróbáltatásnak, amit én okozok neki. Végtére is, nem sietek sehova… szépen, lassan és precízen fejtegetem le a fejéhez nőtt maszkot. Igazán örülnie kéne, már-már egészen hasonlíthat egy igazi Vasto Lordéhoz. A maszkot pedig az eszközeim segítségével apró darabokban szedegetem le, mintha csak diót törnék, kis szilánkokká változtatva a fehér anyagot. Persze, egy kis vérrel jár ez is, azonban csak felületi sebek. Láthatóan társam is attól tart, hogy esetleg elvérzik a babánk, és használhatatlan lesz a további játékra, s rutinszerűen hevíti fel a forrasztópákát, amit éppen ajánlani is szerettem volna.
Mennyivel gyönyörűbb műalkotás így, maszk nélkül, s terrorunk alá hajtva! Szívesen megmutatnám neki saját magát egy tükörben, ám az egyetlen darab a fürdőszobában található, s a pengék és különböző fémeszközök tükröződő felülete nem lenne elég ehhez. Be kell érnem egy fogóval, amit jelenleg arra használok a maszk felfeszítése után, hogy fogászati beavatkozással segítsem a lányt a még nagyobb súlyvesztésre. Ha tudna, már régóta tiltakozna, csupán az erőviszonyok nekünk kedveznek, a teljesen kiszolgáltatott lánnyal pedig gyakorlatilag azt csinálunk, amit akarunk.
Néhány foga elvált a lány húsától, s ezeket egyfajta relikviáként egy befőttes üvegbe rakom; már nem ezek az első darabok benne, s egyszer talán még egy szép nyakláncot is fűzhetnék belőlük. Ezután Carl felhívja az én figyelmemet is a varjúra. Igazából az már akkor itt volt, amikor én érkeztem, és nem tudom, hogy került ide, csak úgy van. viszont az, hogy Barbee egyedül érezze magát, olyan képtelenségnek hangzik… hiszen itt vagyunk neki! Boldognak kéne lennie, amiért alapanyagul szolgálhat két ilyen kiváló művész számára, hisz általunk sok lépéssel közelebb juthat az igazi tökéletességhez. Bíznia kell bennünk, s nem kéne magányosnak éreznie magát. Hiszen itt vagyunk neki mi, akik segítenek neki kitörni a korlátokból és az általánosan elfogadott szépségideálnak sem kell többé megfelelnie. Hisz mi, akik felette állnak minden törvénynek, morálnak, s a szabályoknak, amik úgymond emberivé tesznek minket, s megkötik kezeinket, mi képesek vagyunk arra, hogy átadjuk másoknak ezt a felemelő, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzést, amikor végre tudod, hogy nem kell a társadalom elvárásainak megfelelned. Éppen ellenkezőleg, sokkoljuk azt, mutassuk meg, mi van a maszk s a bőr mögött… csak hús, melyet kedvedre szabdalhatsz le bárkiről, apró kis szeletekben. Hirtelen jött ötlettől vezérelve pedig, míg Carl már a lány koponyájával foglalatoskodik, egy kisebb szike s a forrasztópáka segítségével kezdem meg a babánk talpának a tönkretételét. A szike a lány lábkörmei alá csusszan, hogy felfeszíthessem azt, s füleim számára pedig felér egy szimfonikus zenekarral az a pár nyögdécselés, ami még képes a lány vértől festett ajkait elhagyni, a forrasztópákával pedig gondoskodok arról, hogy jelet hagyjak a lány talpán. Az égett hús szaga a hideg teremben bárki más számára gyomorforgató lenne, de a kannibalizmus arrancarok esetében egészen elfogadott, s más értelmet nyer, hiszen legalább tovább élhet az illető, csupán más arrancar részeként, egyszerű energiahalmazként. A lecsöpögő, vékony vérpatakból egy keveset pedig a saját szervezetembe is veszek, ahogyan „gyógypuszit” adok a lánynak. S most? Nyissuk fel a hasát, forgassuk meg kezeinkben a belsőségeit, tartsuk markunkban dobogó, életért könyörgő szívét, töltsük ki hollow lyukát húsával, harapjuk ki a szemét? Vagy csak élvezzük tovább izomrángásait, melyet a sok fájdalom okoz?*

Tárgy: Re: Elízium Pént. Jún. 11, 2010 7:05 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Sercegő, égő hús és a vele járó szag. Mellkasa mintha szét akarna feszülni, hogy utat engedjen a testet öltött éhségnek. Nem, nem húsra éhezett... azt bárhol máshol is kaphat. Most egyszerűen csak a pillanat érzését akarta mélyen magába szívni. A vér látványát, és a felhasított test képét. Könnyű volt odaképzelni a benne tekergő kukacokat. Túlságosan is könnyű, és egy éles kacajjal hessentette el a képet. Ebből a Barbieból nem marad annyi, hogy kukacok települjenek belé. Bár kétségkívül remek szórakozás lenne az, ahogy éjjel, alvás helyett a koporsójába tett lány foszladozó és bűzölgő, férgektől hemzsegő tetemét nézze. Nézze, ahogy egyre inkább az enyészeté lesz. De az nem elég. Az már semmi élvezetet nem nyújt. Nem hallaná a sikolyokat, a visítást. A mámor élvezete elmaradna... az pedig elfogadhatatlan!
Tekintete a varjúra csúszott. Mintha élne. Ki tudja, lehet hogy kéjes örömmel figyeli üveges gombszemein át az eseményeket? Hiszen egy "normális" arrancar is lebilincselődne ennek láttán. Még akkor is, ha hányna tőle. Mert ilyet... nem látsz mindenhol. Ezért az édes érzésért neked kell megdolgoznod.
Érezte, ez nem elég. Korántsem. A szörny dorombolása üvöltéssé erősödött, ő pedig megszelídült macskaként engedelmeskedett neki. A talpat piszkáló Eras öröme átragadt rá is, és így a lány fejéhez lépett. Igen, ideje lesz ezt a csinos koponyát átalakítania. A régi, amit a legelső boncoltjától szerzett, már az enyészeté lett, és kedvenc italos pohara is hasznavehetetlenné vált így. Megnyalta a szája szélét, amint a vér arcába lövellt, mikor levágta a lány ajkait. Igazán vidító a tudat, hogy egy ennyire apró seb mennyi vérrel jár. A rubinszínű nedű felkorbácsolta ferde hajlamát, és egy hegyes szikével közelített a lány szeméhez.
- Ne aggódj... Még kell a rettegés látványa, ami a szemedből árad. Csak egyszerűen... túl kicsi a rés, amin át felénk árad. - mondta egy vigyor kíséretében. Felemelte a lány szemhéját, és pár metszéssel levágta, majd a forrasztópákával elégette a seb szélét. Nem veszhet el a sok vér miatt a baba... A szemhéjak után az arcára hajolt, és lenyalta a vért. Most még szebb arca volt a lánynak így, de a sok pirostól alig látszottak tökéletessé vált vonásai. Aztán a füléhez tévedtek ujjai, és belemart a kezével. Reccsenések sorozata, szakadás, a s roncsolódott szövet látványa elég volt ahhoz, hogy az ordításból kéjelgő dorombolás váljon. De sajnálatos módon, bármennyi szert lőttek is Erassal Barbeeba, nem volt sok ideje hátra. Így hosszú kést ragadott, és beledöfte a lány hasába, majd felhasította azt. Igen, trancsírozni akart. Lubickolni a belsőségeiben. Felhasította hát a bőrt, félrehúzta, és két fogóval félrehúzta. Mint a hullaházban a felboncolás alatt álló hulla. Kiterítve, kifeszítve. Ennél gyönyörűbb látványt ha akart volna, akkor sem tudott volna nyújtani. Egy pár pillanatig csak állt, és nézte, nem tudott vele betelni. Ezzel pedig ők játszanak... Csak ők ketten! Széles vigyor kúszott az arcára, miközben közelebb hívta Erast. Nem csak az ő előjoga a kéjelgés... ez a pertnerség lényege. Bízd rá magad. Engedd, hogy ő is alkosson, és akkor együtt még mélyebbre süllyedhettek a sötétben, a mocsárban... Lefelé, és fel sem nézni többé. De nála ez csak egy bizonyos ideig tart. Holnap már csak annyira emlékszik majd, hogy játszott egy jót. Egy kurva jót...
Beletúrt a lány hasában rejlő szervekbe, és miután két metszéssel levágta a felesleges hashártyát, a beleket kezdte el félretolni. Nem, ezek érdektelenek voltak most neki. Valamit el akart tenni emlékbe... Egy gerinccsigolyát. De azt csak a megfelelő pillanatban vághatja ki, mert akkor azonnal meghalna a lány. Ezzel még...várnia kell.
- Mit akarsz csinálni? Akarsz valamit kivágni? - engedett pár pillanatnyi teret partnerének, majd elfoglalta a lány feje melletti részt, és a kifeszített bőrről levágta a két mellet. Aztán beledobta őket egy kukába. Az ő ízléséhez képest ezek túl nagyok voltak. Jobban kedvelte a kisebbeket. Aztán egy szikszalaggal leragasztotta a sebet, és a másik mell hegéhez lépett. Abba sósavat locsolt, és élvezettel figyelte a lány óriásira táguló pupilláját, és a nyugtatók ellenére hagyta, hadd simogassa a fülét a belőle feltörő éles sivítás. Csak úgy itta magába... Megállás nélkül. A szemhéj nélkül maradt golyóbisok nem eresztették tébolyodott, vörösen izzó tekintetét.
- Igazán gyönyörű vagy így. Sokkal vonzóbb, min az előbb voltál.- bókolt neki. Tudta, hogy a hallása még jó. Azzal a másik füllel még nem tett semmit...

Tárgy: Re: Elízium Vas. Jún. 20, 2010 11:07 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

*Az égetett hús szaga egyszerre émelyítő és mámorító, s minden kellemetlensége ellenére beindítja nálam azt a bizonyos kapcsot, ami a kéjért és az élvezetért felel. Felőlem azt is mondhatják rám, hogy kéjelgek, igazából nem számít. Egyrészt Carlon kívül csak egy olyan személy lát, akit már rég megfosztottunk minden személyiségi jogától, s különben is, hamarosan csupán lélekszemcsék maradnak belőle, semmi több. A társadalmi morálok és elvárások nem köteleznek arra, hogy betartva őket egy legyek a sok kárhozott közül, akik kínosan ügyelve arra, hogy megfeleljenek ezeknek a bizonyos elvárásoknak még akkor is, amikor nem is látják őket, elfelejtenek igazán önmaguk lenni, s egyre inkább elhidegülnek egymástól, s saját maguktól. Nem ismerik magukat, félnek a sötét oldaluktól, tiltakoznak ellene, miközben görcsösen ragaszkodnak ahhoz az álarchoz, amit magukra húztak, csak hogy jó színben tüntessék fel maguk mások előtt. Szánalmas patkányok, akik csatornalakók módjára bújnak el a felszín mögé, s teszik a szépet és a jót mindenkinek. Nem merik felvállalni magukat, s ha valaki mégis meri az önkifejezés bármely formájával élni hagyni a benne tomboló fenevadat, azt megvetik, kirekesztik, kiközösítik, sajnálják… csak mert szerintük ő más, ő különb náluk, s nem illik bele a mesterségesen előállított, s erősnek vélt diktatúra keze által összetartott társadalomba. Pedig ők is emberek, vagy legalábbis, valaha azok voltak… Vannak érzelmeik, ők is átérzik ugyanazt, amit mások, sőt, talán még sokkal empatikusabbak is az átlagnál. Sokkal nagyobb erő van bennük, mint azt mások képzelik, már csak azért is, mert képesek kitartani önmaguk mellett, s elvetni a társadalmi előírásokat. Rajta hát, nevessenek csak, közösítsenek ki, vessenek meg, sajnáljanak! Talán igaz, miszerint jobban félek tőlük, mint ő tőlem – ám mindennek ebben a szobában cseppnyi jelentősége sincs, hisz itt én kreálom a környezetet és az… öhm… életkörülményeket.
A forrasztópáka által okozott sercegés s a lány felszisszenéseinek keveredése a hideg, s minden bizonnyal Las Noches legsötétebb termében olyan hangulatot okoz, mely felfokozza a magamfajták izgalmát. A hús szagával nem foglalkozok, bár egy pillanatra azért megfordul a fejemben, hogy eltakarjam orrnyílásaim a bűze elől, hiába, hirtelen válaszreakció, melyet az idegeim a kezeimbe juttatnak. Nem mintha néhány perc múlva maradna is bármi ebből a kislányból, ami további, úgymond kellemetlen mellékhatásokként keserítené meg a mézédes tébolyt. Leszámítva persze azt, amit már leszabdaltunk róla, s az egyik foga, melytől nemrégiben megszabadítottam, most az egyik befőttesüvegből integet a többi, névtelen társa mellett. Emlékek? Inkább afféle trófeák, apró, jelentéktelen relikviák, egy-egy lenyomata azoknak a névvel nem rendelkező roncsoknak, melyeket prédámul választottam, s a becserkészés után pedig elvégeztem rajtuk ugyanazt a rítust. Igen, ismét ugyanaz, hisz alapvetően a szertartásom mindig ugyanarról szól, melynek beteljesedése s tetőpontja maga a halál. Ám maga a folyamat, az mindig változik, hisz az elemek állandó kombinálásából s új elemek bevonásával maga az eredmény a halál pillanata előtt mindig teljesen más lesz, nem beszélve az áldozat személyiségének jegyeiről, mely mindig más és más reakciókkal kápráztatja el vérszomjra s mások lelke feletti hatalomra éhező lelkem.
Kár lett volna, ha Carl eltávolítja Barbie szemeit, így összehúzott szemöldökkel figyelem, amint a szemhéját metszi le. Valóban sokkal kívánatosabban fest így, szinte követeli, hogy folytassuk, ne hagyjuk abba… nem fosztom hát meg ettől az utolsó kívánságától.
Az ölelés általában nyugtató hatással van az emberekre, meg azokra is, akik valaha emberek voltak. Valóban, jól esik, ahogyan magamat Barbie baba mellé szorítom, s engedem, hogy érezze szívem egyre hevesebb dobogását. Csak hogy átéreztessem vele a tényt, hogy én is csak egy arrancar vagyok, pont mint ő. De nem… én teljesen más vagyok, amit a legjobban az bizonyít, hogy nem én fekszek a kínzópadon teljesen kiszolgáltatva.
Egy kisebb szike a kezem útjába téved, s megcsillanni vélem a pengéjén a lány szemeinek tükörképét. Hiába is csodálatra méltó a lány kitartása, nem sok ideje, talán csak percei maradtak hátra. Ideje befejezni mindazt, amit Carl az arcán már elkezdett, hiszen koránt sincs vége a műalkotásnak. A szike már könnyebben váj bele a már amúgy is megviselt bőrbe, s már az egyenetlenségekre sem odafigyelve széthasítom mindazt, ami megmaradt még az arcán. Erővel nyúzom le képéről a bőrt, feltépve ezzel a forrasztópákával olyan szépen behegesztett sebeket, nem törődve a vérmennyiséggel s a halk sikolyokkal – hisz a hangszálai még teljesen épek. Még.
Végül a végjáték következik, aminek első fázisa, hogy a teljes felsőtestét megszabadítsuk a hátráltató anyagoktól. A szívét akarom, s látni a tüdejét, látni mindent, ami benne van, trancsírozni, porrá zúzni, szénné égetni mindezt úgy, hogy az áldozatunk még továbbra is életben van… a belső szervei úgy potyognak kifele, mintha csak egy karácsonyfát fosztanánk meg a szaloncukraitól, s dobálnánk félre a használhatatlan csomagolásokat. A sikolyokat már kéjes dorombolás váltja fel, lévén a lány idegei már nem úgy fogják fel a dolgokat, ahogyan normális esetben kéne. Torkába egyenesen beleállítok egy nagyon vékony tűt, mely csak arra jó, hogy a légcsövén apró rést kreáljak, s így máris szaggatottan, kiszámíthatatlanabban, izgatottabban s sokkal hevesebben veszi a levegőjét – már amíg tudja. Egy néma bólintással jelzem partnerem felé, hogy felkészültem arra, hogy a végső kiteljesedéssel fejezzük be a művünket, s nem törődve a vérrel s a maradék belsőségek kellemetlen tapintásával keresem meg a lány szívét. Igen, közel ugyan az egész véletlenül megnyomorgatott tüdőkhöz ott érzem, amint menekülni próbál, s igyekszik eltaszítani magától, de nem… már rég nincs hova menekülnie, rég elkárhozott, amikor a saját és partnerem útjába vetette a sors. A finálé pedig az a pillanat, amikor megmarkolom a kegyelemért könyörgő szervet, a markomban tartom, simogatom, s végül kitépem azt a helyéről. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, míg ez is elporlad a testével együtt, de nekem csak erre van szükségem… láthatóan Carl is feltalálta magát, s mintha elrakna valamit magának ereklyéül, ám az én választásom, a szíve, nem hagyom, hogy csak úgy az enyészetbe vesszen. Ajkaim lágy simogatása, s végül nyelvem ölelése biztosítja őt arról, hogy jó helyre, a lehető legjobb helyre kerül, s egy orgazmust bőven meghaladó élvezetet nyújt a lélekszemcsékké foszladozó tetem látványa, ahogy a szíve, a legfontosabb összetevője a saját részemmé válik, s engem erősít. Nem zavartatom magam, csak mert a vére rátapadt a bőrömre; legalább a takarítás maga, amitől az arrancarok eme rossz jellemzője megkímél, azonban ezzel még mindig ráérek foglalkozni. A matrac, ami alvóhelyemül szolgál, most is tökéletes nyugovó, ahogyan lassan, de biztosan felébredek abból az extázisból, amit a rítus maga szolgáltatott nekem. S felébredve ebből az álomból mit teszek? Azt, amit mindenki tenne, ha ilyen helyzetben lenne. A vérnek ugyanis van egy nagyon rossz tulajdonsága azon kívül, hogy nehezen mosható. Ragad. Így aztán, megvárva, míg Carl is kicsit magához tér, a ruhás szekrényemhez tipegek, nem foglalkozva azzal, hogy elég érdekes, vörös színű lábnyomot hagyok magam után. Ki tudja, lehet, meg is tartom őket memoárként.*
- Ha gondolod, te is lezuhanyozhatsz. – teszek az ölébe egy törölközőt, bár egy-két vérfolt elkerülhetetlen, hisz a kezemről nem lesz olyan egyszerű lemosni mindezt, s a körmeim alól is kipiszkálni az utolsó nyomokat is, márpedig Nekem mindig tökéletesen kell festenem, ha Tadeo-sama vagy az LNIS előtt jelenek meg. Aztán pedig mintha mi sem volna természetesebb, egyszerűen megragadom a saját törölközőmet, s lépek el zuhanyozni. Nem tartom valószínűnek, hogy partnerem máris lelépne, bármiféle jelzés és köszönés nélkül, személy szerint nem bánnám, ha még élvezhetném a társaságát egy darabig, de minderre majd úgyis fény derül, amikor úgy jó húsz perc – fél óra múlva, csurom vizesen, egy szál törölközőben libegek vissza azzal az üres tekintettel, amit általában láttatni engedek.*

Tárgy: Re: Elízium Hétf. Jún. 21, 2010 11:33 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Végtelenül könnyű belemerülni az elmét elborító fékezhetetlen sötét mocsokba, és meg sem próbálni kiemelkedni belőle. Miért kellene neki egyáltalán gátat szabni? Azért, mert a hozzá nem értő nyomorékok szerint túlzásokba esik? Mégis, kik ők ahhoz, hogy megszabják, mit lehet és mit nem? Mindenki el tudja dönteni magában, hogy mi a jó a számára, és mi az, mai nem. Így hát őt kicsit sem érdeklik az ilyen idióták. Túl gyávák ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálják. Vagy, ami még nevetségesebb, rosszul vannak a látványtól.
Pedig ebben nincs semmi különleges sem. Hiszen az őrültek, akik a horrorfilmet kreálják, nem ugyanezt teszik? Leírják, amit az áldozattal kell művelni. Ők miben jobbak az olyanoknál, akik ezt át merik élni? A valóságban!
Megfogni a vérben úszó, porszemmé omló testet, és beletúrni a felnyitott hasüregébe… Egy-egy harc során nem ugyanezt teszi a többi is? Csak valami szánalmas kifogást keresnek rá… Hogy elvesztik az önkontrolljukat… Férgek.
Félrehúzódni azért, mert vannak, akik meg merik tenni azt, amit ők csak álmaikban? A gyávaság miatt nem bírják megvalósítani a legmerészebb elképzeléseiket, mert annyira fosnak a körülöttük levők véleményétől. Hisztis kis szerencsétlenek, akik anyuci szoknyájához dörgölőznek ha csak egy csepp vér is ráesik az ujjacskájukra. Arrancarlét szégyenyei.... -.-
- Ne aggódj, Babrí... Véged van... - moroggta, amint figyelte Eras akcióját. Partnere kéjelegve fogyasztotta el a szívet, ő pedig a késeket kezdte el visszarakni a helyükre. Úgyis kezdett porszemcsékké válni a lány, már úgysem okozhat neki nagy fájdalmat... Bár igazán üdítő volt látni, ahogyan lereagálta a szeme elé húzott vastagbelet. Igen. meg kellett volna örökíteni azt a fejet, amit vágott.
Miközben lenyalt a a késekről a rájuk tapadt vért és kiköpte a nem kívánatos, kisebb-nagyobb húscafatokat, elvigyorodva nézte az Eras útját jelző véres talplenyomatokat. Egészen apró lábai vannak a lánynak...
Bár a lány már eltűnt, porrá omlott, és csak néhány kisebb-nagyobb halomban állt a szobában a maradéka, a vére még jelen volt. Ágyáról nagy csöppekben hullott le a földre a vér, egyenesen az óra ütemére. Ő pedig minden egyes lehulló csöppet a tekintetével követett végig, és a lángoló vörös kezdett eltűnni íriszeiből.
Nem lakott jól a szörny... Ez sosem fog bekövetkezni, csupán egyszerűen el lett húzva az orra előtt a mézesmadzag, és egy időre elegendő csemegét adtak neki. Igen, biztosan kéjelegve idézi majd vissza ezeket a perceket a későbbiekben. Mert biztos volt benne, hogy nem ez volt az első és utolsó alkalom... Neki kedve lenne akár az egész napját eltölteni ezzel, ha nem kellene Slarinhoz mennie a későbbiekben. Slarin... annak ellenére, hogy bizonyos szemmel nézve igaza volt a legutóbbi és egyben első alkalommal, nem volt joga ahhoz, hogy megalázza. Az a nő egy senki, még akkor is, ha erősebb nála. Egy alkoholista féreg...
Elővett egy szál cigarettát, és miután Eras eltűnt a fürdőszobában, kitakarította a helyet. Partnere már az előbb is megmondta, hogy neki kell majd feltakarítania, és téved, ha azt gondolja, ettől felfordul. Nagyobb tragédiát is túlélt már, so....
Végezetül beállt a zuhany ajtaja mellé, kezében a törülközővel - ami egyébként kissé véres lett, hiszen nemcsak az Eras kezéről származó vér volt rajta, hanem a róla lecsöpögő is.
- Később lesz kedved megismételni ezt a kis... játékot? - kérdezte meg a lányt, mikor az a törülközőjébe csavarva megjelent a szobában. Míg levette a cipőjét és a véresebb rongyait, a választ várta. A rögtönzött vetkőzésre az volt a magyarázata, hogy nem akarta összeretkelni a fürdőszobát - mert még azt is vele takaríttatnák fel >.>
- A következőt megejthetjük nálam... Ha van kedved, átugorhatsz körbenézni. Amikor akarsz, nem kötelező.... - mondta, miután kijött a fürdőszobából a törülközőjével. A régi ruháit előzőleg már belepakolta egy zsákba, nem fogja felvenni őket olyan retkesen. Nem volt baja a vérrel, csak egyszerűen nem volt kedve érezni azt a hideg ragadós lét, amiért egyébként mániákusan rajongott.
Miután újabb szál cigarettát juttatott a képébe, felmarkolta a vérben tocsogó ruhákat tartalmazó zsákot, és rápislogott Erasra.
- Te, én most eltakarodok felhúzni valami göncöt. Aztán majd visszajövök érted ide, és aztán kezdünk még valamit magunkkal, oké? - mormogta, majd kinyitotta az ajtót, és kifújta a cigarettafüstöt. ezután a kis közjáték után pedig szépen lassan, Eras törülközőjével a derekán elidult a szobája felé.

Tárgy: Re: Elízium Kedd Júl. 27, 2010 2:18 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

*A jól eső boncolás gyakorlatilag jobbra sikeredett, mint egy első randi, leszámítva persze, hogy a kapcsolatunk Carllal nem szexualitásra alapozott. Inkább olyasmi az egész, mint a lélektársi kapcsolat, hiszen mind a ketten tökéletesen megértjük a másikat. A közös célok által vezérelve, s a megdöbbentően hasonló életfelfogással szembesülve egyértelmű, hogy a harcot Mi fogjuk megnyerni, Vera és Kai, a két bolond pedig elkezdheti visszaszámolni a napjait, ugyanis hamarosan minden eddiginél nagyobb megrázkódtatások fogják érni őket, ezt garantálom. Tönkre akarom tenni őket, látni, ahogy szenvednek, szépen, lassan megtörnek, belerokkannak a fájdalomba, ahogyan teljesen eltiprom a lelkük, s miután meggyötörtem az érzéseiket, s már csak a testük maradt hátra, élvezettel tekerjem a nyakam köré a beleiket és a belsőségeikkel fogom egyszer megtölteni a kispárnám, hogy még delejes álmomban is édes szenvedésük kísértsen, szemgolyóikat pedig az ajtómra függesztem, hogy a saját bőreikkel kipreparált szobám falát bámulhassák.
Kedves gesztus Carltól, hogy amíg zuhanyoztam, eltakarított, pedig csak babríí levágott hajától szerettem volna minél hamarabb megszabadulni, a többi mocsok igazán nem zavart. Minden esetre nem zavartatom magam, míg Carl is lezuhanyoz, s nagy gonddal választom ki csinos, de egy hangyányit talán lenge öltözékem. A mai nap még be kell mennem az irodába, de előtte azért még biztosan kialszom magam, hisz elég pörgős órákon vagyok túl, kezdve a kocsmás összefutásommal Carllal, ami végül egy egész éjszakán át tartó, kielégítő boncolásba fulladt. Némán biccentek egyet Carlnak, miszerint megértettem, hogy csak átöltözni menne. Eddigre már legalább a fehérneműm felvettem; nem vagyok szégyenlős és egyáltalán nem azért teszem, mert tetszeni szeretnék Carlnak. Egyszerűen megbízok benne és egyáltalán nem tartok attól, hogy meg kíván erőszakolni. Mellesleg ő sem éppen szégyenlős, főleg, amiért egy szál törölközőben képes végigvonulni Las Noches folyosóin.*
- Már volt róla szó, hogy megismételjük, bármikor szívesen osztozkodom veled a pácienseimben. Azonban még mutatni szeretnék valamit, mielőtt nyugovóra térnék. Ki kell pihennem magam, ma még lenne egy-két elintézni valóm. - *intézem hozzá szavaim, mielőtt még eltűnne, csak hogy néhány perc múltán vissza is térjen, immáron friss és vérmentes ruházattal. Eddigre már kedvenc hálóingemben flangálok, idegesen róva a köröket az Elíziumban, újra és újra belelépve ugyanazokba a vértócsákba; majd lefürdök megint, néhány plusz lábnyom nem a világ vége.
Amikor végre visszaérkezik, idegesen zárom kulcsra mögötte az ajtót. Nem engedhetem meg, hogy bárki illetéktelen is most álljon neki hallgatózni, bár szerencsére elég rossz híre lett az Elíziumnak, amiért nem sokan mernek egyáltalán a szoba közelébe se jönni.*
- Azt mondtam, kusslj… - *bököm oda Williamnek, aki az utóbbi időben igyekezett a lehető leginkább kikészíteni azáltal, hogy újra és újra elismételte, hogy mekkora egy pszichopata állat vagyok. Amikor kettőnk közül csak ő él egy állat testében.*
- Bemutatom Williamet… A szolgám. Egy módosított lélek. Amúgy meg nem ezt akartam mutatni. Sokkal fontosabb. Mivel partnerem vagy, ezáltal az úgynevezett bizalom is hozzád köt, kötelességem megmutatni, hogy mire is vagyok képes. Ám erről semmiképp sem mesélhetsz senkinek. Tudod, kissé… sérthető leszek ebben az állapotban. - *körözök továbbra is idegesen a szobában, közben unalmamban egy csontot tördelek, ami még valamelyik áldozatomból maradt meg. Pótcselekvésnek jobban megfelel, mint egy cigaretta. Minden bizonnyal arra is szükségem lesz, ha valaha is le akarom nyugtatni magam.*
- Szóval, mint tudod, a bátyád szukájának a másik része vagyok. Mi ketten együtt alkotnánk egy egészet, s én magam sem értem, miért változtam lidérccé, és hogy a ti nagy Aizen-samátok miért változtatott arrancarrá. Ám vannak kötelékek, amik még mindig Verácskához fűznek. Így lettem én a tökéletes kém. Képes vagyok hallani, amit ő hall, s látni, amit ő lát, valamint hatalmas erőbefektetés árán, de… akár mozgathatom is a testét, s közvetítőként is működhetek. Persze csak bizonyos korlátok között. Úgy érzem, hogy napról napra nehezebb irányítanom azt a testet, még ha a látásom tökéletes is vele. Amíg viszont ezzel vagyok elfoglalva, ez a testem teljesen védtelen, és nem vagyok képes érzékelni a külvilágot. Egyfajta transzállapotba esek. Főleg ezért van szükségem valakire, aki mindig gondoskodik arról, hogy senki se legyen képes ártani nekem.
*Egy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy elmondtam mindent, amit Carlnak esetleg tudnia kell. Megosztottam vele a titkom, és nem tartok attól, hogy elárulna. Talán így már előtte is teljesen világos, hogy miért van rá szükségem. Talán csak paranoiás vagyok, ám ennyi óvatosság nem árthat senkinek. Csak az előnyömre válik az, hogy tisztában vagyok a saját gyengepontjaimmal.*
- Nos, akkor… Van valami üzennivalód Kai-nak?

Tárgy: Re: Elízium Szer. Júl. 28, 2010 3:13 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Elsüllyedve a piszokban mocsokban és vérben mártózva fertőben ücsörögve bambult ki a fejéből, s nézett az előbbi asztalra. Kéjesen vigyorogva ásta el magában az emlékképeket és rágta tébolyodottan az előbb megtalált ujjat, amit Babríról vágott le. Nem volt finom, mert a körömlakk elkúrta az ízét, de ez van. Nem fog rinyapicsa módra váltva visongani kíngörcsben mert anyuci lefestette a körmöcskéjét. Közben lepillantott előbb felvett öltözékére, és elvigyorodott: fehér cipőjét jól összevérezte, mert alaposan belelépett az egyik vértócsába. Baszott módon örült neki, igenis, hagyni fogja beleszáradni! Egy szuvenír az elmúlt napok legjobb emlékének lenyomata!
- Mutass, mutass, amit akarsz... Nem pofázok el semmit se, partner. - volt még féltébolyodott állapotban, és ült ki képére a sátáni vigyor. Élvezte, megint élvezte és kéjelgett a másik szenvedésén, és már sajnálta, hogy nem merült el benne könyékig! Nincs jobb, mint nyalva falva kínozni a másikat, s közben hallani a sikolyait! Bár ezen örömforrástól most el kellett bambulnia, hiszen beinjekciózták a kurvát, és így még csak pofázni sem tudott. Mellesleg... hol a nyelve? Kivágták, tehát még valamerre meg kellene lennie, nem? Bele akart harapni, marni, hogy tépje és szaggassa, őrjönködve vergődjön! Anyja szemét szúrta azon módon ha látta volna őt élvezettel trancsírozni, mint kisgyereket mikor békát talál! üvöltve ugrálni, kiengedni a mellében lakó vadat, hadd keressen prédát, újat és szagosat, vérben jóval gazdagabbat! Mert az éhség, a téboly örökre csillapíthatatlanul tombol a lélek mélyén, már ha nem fonnyadt szét apró pöcőkre, melyek rothadástól bűzölögnek! Mégis, ez a rothadás édesebb minden másnál, s örömtelibb! Arcizmai megfeszülve tapadtak képére, s szinte már félő volt szétszakad pofája, ámde mégsem, s csak vad szemforgatással kereste a testrészt- Meg nem találta, így vállat vonva merengett Erason, majd rávillantotta fénylő gubóit.
- Ez nem a döglött varjú? - emelte fel szemöldökét és vitte tovább tekintetét a lényre. Hidegen hagyta, felőle rohadhatott volna továbbra is, de ha már Eras megemlítette, akkor rá kellett kicsit figyelnie. Szolga... Retkes dög, nem szolga ez, de ha neki úgy a jó, hogy így nevezi, nyugodtan. Neki legfeljebb a falra kent véren élősködő szúnyogai voltak a szolgái, ez is mutatta baszott jólétét. Rohadjon meg Slarin is... örökké csak felhúzza magát rajta, idióta alkoholista kurva. Nem igaz, hogy retkes pia nélkül nem bírja magát jól érezni... -.-
Vigyora lohadt lefele a képéről, miközben Eras beszélt és neki felvillant kai képe. Utolsó, koszos, kétszínű dög! A rohadás legmélyebb bugyrát hozza el neki, s előtte belezi ki imádott aszonykáját! Sőt, beleit nyalva majd nyakára tekerve vágja fel szennyes testét, hogy gyűlöletét kiélve megszabaduljon egyetlen árnyától, mely terhes neki... Mindezt természetesen azután, hogy Erast valami módon levédte, mert hát nem hagyhatja, hogy neki baja essen. Partneri kötelesség, és ez a kötelesség most mindennél fontosabbá vált számára. Vannak hozzá hasonlók! már csak ezért is megérte tébolyulttá avanzsálni elméjének utolsó pár órájára! S hogy ezután mit fog tenni? Hazatérve karcol a falába újabb vérszomjas üzenetet és a kupájából iszik vért, amit még karakurából lopott! Kanniál volt, fajának legvérszomjasabbja, s mindez elégtétellel és élvezettel töltötte el!
- Azt üzenem neki, hogy a farkával etetem meg, én, az öcsikéje. - hörögte ki vicsora mögül, s tömény gyűlölete szikrázott szeméből. Ökölbe szorult kezét vizsgálgatva hajított egy asztal lábához ragadt húscafatot Vili felé, akit magában csak Verébnek hívott.
- Ne parázz, vigyázok rád, semmi bajod nem lesz! Nyugodtan sanyargasd balfejű nyomorékok kéjelgését és élvezkedj nyavajgásukon, csak... közvetíts!- pöckölte kifele körmei alól a bent ragadt szutykot, hiszen mindent még a víz alatt ázás sem tüntethet el...

Tárgy: Re: Elízium Szer. Aug. 11, 2010 2:23 pm

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Kéjelegve követelem Kai kínlódását, vergődjön csak a mocsokban, a porban, másik énem szétfeszített, széttrancsírozott, széttépett s felkoncolt, darabokká hullott, bíborszín folyadéktól tocsogós, ragadós, nyálkás hullája mellett! Szenvedjen, élvezzen, kínlódjon s kezet csókoljon, rinyáljon, vergődjön, tébolytól üvöltsön! Szégyenüljenek, süljenek, szenvedjenek, hadd nevessünk, hadd trancsírozzunk, hadd készítsünk köteléket jelképező nyakláncot beleikből, hadd táncoljunk kifordított belső szerveik felett, hadd tapossuk, érezzük, élvezzük, mártsuk bele nyelvünket, nyomjuk hozzá ajkainkat s ízleljük keserű-sós, többé már nem bugyogó, nem fortyogó, s nem is pulzáló vérük ízét. Hullájuk bűzét akarom, szét akarom szórni maradványaik a folyosókon, hirdetve, éljenezve, énekelve, őrülten vihogva, kecsesen, lengén, könnyedén, győzelmi táncot lejtve! Sírva, nevetve, érzelmeket kiengedve, elnyomásnak s elfojtásnak nem engedve, büszkén, bátran, önfeledten, picsogva, tébolyultan izzó haraggal, gyűlölettel, szemekkel, bánattal, örömmel, boldogsággal kurjongatva nyamvadt, szánalmas, patetikus, értelmetlen létformám végét, céljaim, vágyaim elérését. S vágyaim… csupán pár tánclépésre. Hadd merüljek el a transzban, hadd érezzem ismét régi testem, hadd mozgassam régi ujjaim s hadd keressem fel a mocskot, a szemetet, a gyilkost, kinek köszönhetően itt vagyok, s megismertem a velem egyedül egyenrangú egyént, ki társammá avanzsált.
- William néha kicsit szemtelen. Aljas dög, csak egy bútordarab. - *bököm még ki készülődésem nyomán, s nem zavartatom magam, csak mert csipkés hálóingben feszítek. Redvás, rühes matrac, mely ágyamul szolgál… Nem kell nekem ágy. Nem kell, hogy rémálmok, képek, látomások gyötörjenek. Gyötrök helyette én, hisz erre születtem, ezért jöttem létre, ez értelmetlen életem egyetlen értelme.
- Eltart majd egy darabig… Talán egy-két óráig is. Maradj ébren. Addig is, közvetítek a nyomoréknak. Repesni fog az örömtől, hogy ismét lát. - *nyomom el a földön, a vérben utolsó szál, csak félig elszívott cigarettámat, majd lehunyom szemem s csupán pillanatok kérdése, míg transzba esek. Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit sem… Csak lebegek, létezek, úszok a semmiben, kúszok az éterben, engedve a sodrásnak, mely úgyis ugyanazon helyre vezet. Csupán percek kérdése… talán fél óra… Mit számít az? Itt nincs idő, nincs tér, itt csak én vagyok és ő… Akit készségesen leverek, leütök, s sötét pincébe zárok, ne zavarjon, amikor nekem dolgom van. Rohadjon csak meg, gebedjen csak, penészedjen, kínlódjon, maradjon…
Régi testem elfeledett érzést nyújt; időbe tellett, sokkal több időbe, míg sikerült elfoglalnom, nehéz volt bejutnom. Más fájdalmat is érzek, valami, a lelkemben, igen, ezek az érzések… S tébolyultan felkacagok, a kezemben lévő pengékkel játszadozok, hadd hasítsam fel kissé a bőrt, egészen bele az inakba, trancsírozva, marcangolva, s még többet röhögve. Szakítottak! Ennél istenibb, felemelőbb, delíriumosabb érzés nincs, amikor szinte már munkanélkülivé válsz, hisz a célpontjaid maguk intézik el a szenvedést. Gyilkosság, árulás, csalódás, düh, féltékenység, ártani akarás… S én pedig tombolni vágyok! Igen, tombolni! Hisz miért ne kereshetném meg a Vera által olyannyira áhított, szeretett, s egyaránt gyűlölt, megvetett, sajnált férfit? Hadd gyötörjem, hadd élvezkedjek, kéjeleghessek, s még többet gyötörhessek… vihogva vágom virgoncan képébe öccsének létezését s idézem számára üzenetét. Vera vérével firkálom a falra, s alá is szignálom, lepecsételve védjegyemmel, új nevemmel, s még pokollepkével is értesítem, hadd találja meg a számára érkezett üzenetet. Bíbort, bíbort, még több bíbort… Festeni, bekenni, még szebbé varázsolni, csak a hősszerelmes fatökű érkezzen már ide… Csupán a hangok szerepét kell a továbbiakban eljátszanom. Nem nehéz rávenni Verát, hogy akarja megölni saját magát.
- Mennyi idő telt el? - *pattannak fel szemeim ismét az Elíziumban találva magam.
- Az üzenet… kézbesítve. Megtaláltam a lehető leghatékonyabb módját a közvetítésnek. A szokásosnál azonban jelentősen nehezebben sikerült uralmam alá hajtani a testét. Mintha valami ellenkezne, ki akart lökni… Ám jó hírem is van. A picsogó párocska többé már nem egy pár. Szenvednek. Mintha helyettünk is intézkedtek volna a nevünkben. - *teszem meg még mindig kómásan a jelentésem, s jut eszembe, hogy meg kéne kínálnom valamivel a vendégem. Felkászálódva vonszolódok a konyhahelyiséghez, bár a hűtőben főként fagyasztott, konzervált arrancar és shinigami maradványok fityegnek. Egy csecsemő fej mellett egy üveg tejet meg csokoládét is kiszedek a hűtőből, bár talán csak William tudja, honnan került a hűtőbe a csoki és a tej. Ezen most nem akadok nagyon fent, legalább két-három perc múlva már egy bögre forró csokoládét nyomhatok partnerem kezébe, majd az ölembe ültetem a degenerált, fagyasztott csecsemőfejet, s a saját forró csokoládém elfogyasztásával mulatom az időt.

Tárgy: Re: Elízium Csüt. Aug. 12, 2010 12:31 am

/!!=!!/ Véresen tébolyító pengék - Hogyan kell szakszerűen boncolni? /!!=!!/

Vérben tocsogni, fetrengeni, üvölteni! Szomjazni és ordítani, a széttörcsölt testben henteregni! Kéjelegve, vonagolva, rángva, tépett húsát nyalva, szenvedő pillantásától felajzva! Tébolyodott kacajt hallatva, minden imádatával mellkasa szörnyének adózva! Felajzva, túlságosan és elviselhetetlenül, nyüszítve a vágytól és a vér szagától... Mint féreg a rothadó testben, élni, nőni erősödni a rothadó, bűzös húsban! Élősködni akart, testet marni és falni, mindezt egyetlen személyen, a bátyján! Belemarni gyűlölt testébe, poklot hozni neki ajándéknak. Marni akarta, tépni és szaggatni, míg élt és meleg vére arcába fröccsent! Belebújni, átélni és röhögni tengernyi kínján... Érzései túláradóak voltak, vágyai maróak és égetőek! Tennie kellett valamit, mert felemészti, élve felemészti, elhatalmasodik, bekebelezi! Nem engedheti meg, hogy ne lássa vérben tocsogó, pépes testen való kéjelgését, fürdését a parázs lében! Belepréselni sérülés nélkül bőrébe a csodálatos rubin lét, mely színt és illatot ad testének! Élete értelme, a nyers hús tépése és harapása, egészséges lelkek pocsolyává tiprása! Magára akarta húzni a lenyúzott bőrt, hogy nyüszítsen a kéjtől, mely testét feszíti...
Tébolyult vigyora szállt őrjöngésig imádott, kegyetlen és csodálatos démoni partnerét, véres talpú istennőjét! Kezdeti undora ellenére talált benne értéket, mai egyenrangúvá emelte, olyannak tekintette, mint magát: lelket tépő, iszonytató, vérszomjas és kéjéhes démonnak, pokoli angyalnak, aki mások élő húsát tépte és nyalta, harapta és falta, rángatta és hordta! Belebújt áldozatába, fagyos mosollyal itta, nyelte és szívta kínját, édes haláltusáját! Energia és fájdalom vámpírja volt, de mégsem... Nem volt undorító, buzis ragyogó teste, nyálas képe! Jobbak voltak náluk, magasabb szintről érkezett gyilkosok, akik elzárták valódi érzelmeiket, és engedték tombolni a kételyt, halált, szomjat és éhséget! Csodálatos volt felülemelkedni ócska sztereotípiákon, széthúzni a felhasított testet, bátrabbnak lenni a satnya talpnyalóknál, akik tenni nem mertek semmit sem, csupán piszmogva kívánták ellenségük halálát! Gyávák, igen, túl gyávák voltak, hogy őrült ötleteiket megformázzák, életre hívják! Beskatulyázzák idióta rendszerbe magukat, félnek megmutatni valóságukat... Ők nem kiközösítettek voltak... egy másik rendszert képviseltek! S az, hogy most csak ketten voltak... jelentéktelen! Mert később jóval többen lesznek, s végül... a többi féreg is fel fogja vállalni őrületét, mely teljességgel elfogadható s nem bírálható!
- Érdektelen... Nyalja talpadat, vagy tettesse magát holtnak... - vetette oda az ujjat, mait előbb még rágcsált. felesleges, mert úgysem táplál, ennyitől nem lesz erősebb, s most még csak éhséget sem érzett. Vigyora tébolyodott volt, ajkát és arcát szétfeszítette, ahogyan tekintetét a hűtőben turkáló nőre vetette. Ruhája felcsúszott, felfedve véres lábát, mely földi léte legszebb látványa volt. Csecsemőfej! Gyereket még nem ölt, nem volt rá alkalma, és valahogyan most még nem is kívánta... Mesterére talált a csodás nőben, kétségtelen, tanulhat tőle kegyetlenségben! De ő sem volt olcsó kis hülye, aki másolt ötletekkel verte volna magát a nép előtt. A szobájából kiszűrődő sikolyokra rákérdezőkre csak vigyorgott, s semmit sem tagadott... És akkor? Közük? Dugják fel maguknak a budikefét, vonatozzanak rajta! Túl gyávák, nem értenek semmit sem... S nem hiába fénylik szemükben a félelem, mert igen... egy nap értük is lejön, s trancsírozza testüket, hogy veséjükbe harapjon! Kedvelt testrésze, s bélre fűzött máj is szemet gyönyörködtető! Harapná, nyalná, inná teste nedvét, ami ereiben pulzál s életét adja! Akarta, igen, hevesen, vergődve és tépelődve akarta! Magáévá tenni, olvasztani és beépíteni! Teste görcsben rángott, míg partnere transzban ült, arca márványszoboré... Ölni akart, éhsége csillapíthatatlan, s egyre vadabb és véresebb jelenetek játszódtak le előtte... Szakadó hús, égő bőr, kitépett, vérben húzgált haj! Izzadó testek egymáson, miközben falják az áldozatot, akinek teste nem olvadt porrá, hordta el a szél... ott feküdt mellettük, teljes valóban és hűlőben, bontáson dolgozó sejtek millióival! Kéjelegve, tapadva, izzadtságtól fénylő testtel... roncs hulla mellett! Ki kell próbálni... meg kell valósítani! Magáévá kell tenni a képzetet...
S közben teltek az órák, lassan és mégis gyorsan, kínlódva és őrjítő izgalommal töltve, unott élettel megfűszerezve! A varjú szemei rezzenetlen meredtek rá, ahogyan röhögött és üvöltött, s a behúzott, ismeretlen nőt trancsírozott és harapott! S kétségtelen, Eras haragudni fog, amiért kihagyta, keresnie kell neki frisset, jobbat, lédúsabbat... ki kell engesztelnie! Túrta az utcákat, miközben őrjöngött, hogy transzban találja partnerét... s végül meglelte, a tökéletest! Arca hasonlított egy ártatlan angyaléhoz, s hím létére sem volt ocsmány és undorító! leütötte, vonszolta, elkábította, bedrogozta! Némította, leragasztotta, mozgásképtelenné tette... Tökéletes ajándékot kreált belőle! Odaült Mellé, figyelte kinyíló szemét, és sátáni vigyorral nyugtázta üzenetük sikerét! csodálatos, tökéletes értelem, ajándék, amellyel megvalósíthatja legmocskosabb álmát! Röhögni fog kínján, s az csak jobb, hogy szenved! Adrenalinja emelkedett a gondolatra, hogy testvére szenved, mert kidobták, mint egy használt gumit...
- Sok, hosszú órák, már másnap van, kora délután... Hoztam neked ajándékot, érettet és vérben buzgót! Éld ki magad...- mutatott a kikötözött, elkábított, tudattalan alakra. Később fogta kakaóját, és tekintetével kutatta a csipkés ruha gazdáját. Miért ne pecsételjék meg mással is szövetségüket? Jelentéktelen, fizikai őrülettel? Nincs rá szükség, alantas, s mégis, kecsegtető! Felvetette az ötletet, letette a poharat, és cselekedett! Magára húzta véres partnerét, és tébolyát valósította meg a holló előtt, őrjöngve, tekeregve...

Tárgy: Re: Elízium Szomb. Aug. 14, 2010 6:23 am

⌠ Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása ⌡

A faszom is tele van már a sok seggarcú balfácánnal, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek Las Nochesben. Csoda, hogy még le nem bontották ezt az egész kibaszott hóbelevancot. Ráadásul nem elég, hogy rajtam kívül mindegyik arrancar idióta, de pont a legzakkantabbat kellett az én szobám közelébe tenni. Az a pszichopata picsa már megint valami pancsert kínoz, aki természetesen üvöltve szidja a felmenőit. Milyen meglepő… Én a helyében inkább rá vetném magam arra a sötét és agyatlan tyúkra, aztán meg szilvásat játszanék a nyalis pofájával. Néha szívesen kimenekülnék a világból, csak hogy ne lássam a gusztustalan fejét. Bár lehet, hogy jobban járnék, ha fognám, és bele verném a falba. Mindegy, most kibaszottul nem ez a lényeg, hanem az, hogy már megint kurvára hangzavar van, én meg már lassan a saját rohadt gondolataimat nem hallom. A tököm is ki van már a folytonos visítozással, szóval végül úgy döntök, hogy ideje a kezembe venni a dolgok irányítását. Ajánlom neki, hogy hallgasson Las Noches megmentőjére, különben a fogai egyesével hullanak ki a helyéről. Bár ki tudja… lehet, hogy az elcseszett búrájával még élvezné is a helyzetet amekkora havasigyopár. Esküszöm, hogy ez a nő sötétebb, mint Darth Vader alsógatyája, miután teleszarta.
Hangosan trappolva igyekszem a kibaszott szoba felé, közben pedig gyilkos pillantásokat vetek a többi elfajzott baromarcú felé, akik néznek, mint Józsika a cukrospultnál. Anyukat nézzék seggszőrszedés közbe, hogy dögölnének meg. Nem elég, hogy a legutóbbi küldetésemen is majdnem otthagytam a kibaszott fogamat, még ez a sok gyökér is jön, hogy néz ki a fejéből, mint ha még nem láttak volna fehér arrancart ebben a kibaszott sivatagban. Esküszöm értelmesebbek lennének, ha bilit húznának a fejükre, oszt beállnának állólámpának. Sok elcseszett gyökér itt vánszorog a folyosókon, rontva a környezetet.
Dühöngve rúgom be a gumiszobatöltelék ajtaját, és hát ami ott fogad, nem éppen a kibaszott mézeskalács házikó, és kurva nyálas lakói. Ha valami selejtes agyú picsa lennék, tuti sírva rohantam volna ki abból a redvás disznóólból. Az biztos, hogy elkélne már egy rohadt takarító, bár ahogy elnézem Eras elcseszett fejét tuti, hogy az is a kínpadján végezné.
- Megkérdezhetem, hogy mi a faszt csinálsz már megint? Kibaszottul tele van azzal a tököm, hogy folyamatosan a szaros vendégeid virnyíkolását hallgassam, vili? Szóval ha nem akarod, hogy életed végéig egy kibaszott ágyban tengesd mindennapjaid, miközben szívószállal eszed a pörköltet és a disznósültet, kusshadj! – üvöltöm le egyből a kibaszott fejét. Egy percig sem akarok tovább maradni ebben a szobában, szóval el is indulok, hogy visszatérjek a sajátomba, ahol végre kedvemre gondozhatom a félig hulla eperpalántáimat. Azok a szarok is ahelyett, hogy nőnének, meg termelnék a cuccost, inkább pusztulnak kifele. Sok szaros növény a tököm is tele van velük. Azonban alig lépek kettőt, máris azt kell észre vennem, hogy kezdek vízszintesbe állni. Nem bazd meg, nem ittam alkoholt, hanem az a gyökér ribanc széthányta a szaros belső szerveket a kibaszott szobájában, én meg sikeresen beleléptem egybe. A kurva anyját, hogy baszná szájba a köcsög kibaszott faszfeje, hogy nem bírja eltakarítani a redvás szarjait a padlóról. -.- A fejem persze beleverem a padlóba, ahogy hátra tanyálok a gyökér miatt, így szédelegve próbálok feltápászkodni arról a rohadt padlóról, amint talpra állok, máris úgy érzem, mintha valami részeg csöves lennék. Támolygok jobbra balra, és ennek következtében sikeresen felbukok még valamiben, s befejelem a falat. Eszméletlenül rogyok a földre, s onnantól jön az a kibaszott sötétség, amit kurvára utálok.
- Ha felkelek, megdöglesz, te kattant luvnya… – nyögöm még ki halkan, majd végleg elájulok.

Tárgy: Re: Elízium Szomb. Aug. 14, 2010 11:22 am

Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása

Semmi sem kínzóbb a mindennapi arrancar életnél; minden nap ugyanolyan, monoton, kínzó, hideg, éhséggel s gyötrelemtől teli, fárasztó, parancsokat hajkurászó, szabadságot s eképp tébolyt korlátozó, halált vágyó, ám életre kárhoztatott létforma. Bassza meg Aizen, csessze meg Teo-sama, nem kívánok szolgaként élni, még ha önkéntelenül is, de azzá váltam… Feloldozást ígértek, mégis rabláncra vertek, korlátok közé szorítanak. Nem kellenek a korlátok! Az egyetlen igazi különbség köztem és shinigami énem közt, hogy én engedem elszabadulni a tébolyt, míg ő rövid pórázon tartja azt, fojtogatja, harcol, vért verejtékezve, ám hasztalan küzd ellene, szorítja, szorosan markolja, a halálát kívánja ahelyett, hogy élvezné, lubickolna benne, mint egy kád üdítő vérben, elszabadítaná, kergetné, hajtaná, kéjelegve énekelne, üvöltene, táncot járna egy csontvázzal, halált hozna, szabadságot osztana, tébolyt, pestist, járványt terjesztene, rothadásra ítélne, gerincvelőt köpködne, életerőt szipolyozna, csábítana és riasztana, sós ízű, bíborszín folyadékot rohasztana, nyalna, a mellkasában tomboló szörnyeteggel barátkozna, etetné, babusgatná, pátyolgatná, éljenezné, kívánná, átengedné neki a testét, eggyé olvadna vele, hagyná, hogy bekebelezzék, hogy aztán ő maga kebelezzen be, öleljen be másokat, belekben fetrengene, agyakat szétszedne, könnyezne, röhögne, s az életet igazán élvezne! Szánalom, csak szánalom, melyre másik énem kárhoztatott. Nem érdemel hatalmat, mégis megvan neki, s a Széttört Tükör is lábat csókolt neki, s elárulva engem, valódi, jogos tulajdonosát követi a másik minden parancsát! Felháborító, elviselni lehetetlen, képletesen képtelen! Vesét, májat, lépet, belet, mindenféle belső szervet nekem! Ám Hueco Mundo népsége bár nem kimeríthetetlen s kifogyhatatlan, végtelenül unalmas. Minden áldott nap ugyanaz… Egyesek már rettegve menekülnek, hisz rossz hírem terjeng, mint a dögvész, pedig tudom ám, hogy az kell nekik. Valahol mélyen ők is kívánják, hogy csinos kis asztaldíszekké váljanak.
Mai terítékemen így hát Carl ajándéka, s eleinte igazán jó választásnak tűnt. Marcangoltam, szabdaltam, szemgolyókat kikanalaztam… S unatkoztam. A sikolyok már nem hoztak izgalomba, lázba, kéjes ténfergésbe, boldog élvezetbe, elmerülésbe, s figyelmem mégis csak elterelődik újra és újra arra a bizonyos borzalmas éjszakára… Szertartásról a kellékek megvannak még, s a sok emlék is csak felemészt. Vért vérrel, kínt kínnal, de az már nekem is sok volt. Merészeltek aljas módon rám terhelni efféle alantas fájdalmat, gyötrelemtől gyöngyöző homlok alatt csak csúnyán előre meredő, gonoszan villogó íriszeim jelezték a hasogatást, s a fatty, igen, ő sajnos világra jött, holott meg sem szabadott volna születnie! Az életet nem érdemli, csak a halált, a rothadást…
Egy kopogás? Annyit sem észlelek, ám Hrafni barátném mégis betévedt. Nem ez az első alkalom, kellemetlen, rendszeresen visszatérő, ám felettébb mulatságos látogató. Idegeskedése már-már elbűvölő, boncasztalra vele!
- Nem eszek pörköltet és disznósültet. Kannibál vagyok. – javítom ki nem is titkolván, hogy a megkopasztott, koponyájának felső részétől megszabadított, belső szervektől megfosztott férfi csupán a reggelim jelképezi. Ám a Sors kegyelmes, s új játékszert juttat a markomba. Hála az egyik eldobott vesének agyatlan kollégám egy gyönyörű mutatványt bemutatván fejeli meg a nyirkos falat. Falat, falat, mennyei falat! Húsa talán kicsit rágós és mócsingos, ám a feszültség s gyűlölet, melyet irányomba kerget, fűszerként ízesíti a porhanyós testet! Nem kell nekem rühes, nyamvadt férfitest, unalmas, cseppet sem szórakoztató, nem elég kielégítő, hisz itt van nekem ő! Falják csak kukacok a testét, rothadjon, poshadjon, punnyadjon, nekem nincs már rá szükségem. Fogát tépem s memoárként üvegem tartalmát díszítem, gyarapítom, s lélekszemcsékké bomolva, omolva, foszladozva, oszolva kínpadom ismét üres, szép, tiszta. William kíváncsian reppen polcomra, míg én az ájult testet méltó helyére aggatom. Leszíjazom, beinjekciózom, s kész, már szinte tökéletes! Ellenkezni nem képes… S vonaglani? Kétes… Tébolytól izzani, harapni, nyalni, falni, marcangolni, ez az, ami igazán kell nekem! S hogy Teo-sama mit gondolhat? Nem izgat, hisz eddig egy szóval sem tilalmazta… Felelősség? Mit nekem? Vért, vért, még több vért, fröcskölni, lubickolni, s még többet magamhoz venni agyatlan társamtól, s most, igen, most végre megnézhetném, valóban agyatlan-e. Fűrészt, igen, az kell nekem, kikészítem, de nem, álljunk csak meg, nem jó, hisz nincs ébren! Vízzel fröcsköljem? Attól tán felébred? Kétlem… A horizontomban viszont felragyog a miniatűr elektromos sokkoló, még úgy sem teszteltem, nem éltem vele… Felavatás, igen, ez a nap nagyon, nagyon mókás! Felizzítom, beindítom, s a testhez, a meggyötrésért éhező, kínzásért vágyakozó testhez közelítem. Nem ölhetem meg, még nem, hisz így odalenne minden móka, minden szórakozás. Ám fájdalmat? Tán így is eleget okozhat. Eleget ahhoz, hogy felébredjen, s találkozzon barátságos mosollyal képemen.

Tárgy: Re: Elízium Vas. Aug. 15, 2010 2:11 am

⌠ Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása ⌡

Szemhéjam olyan, mintha legalábbis tíz tonna súly nehezedne rájuk. Képtelen vagyok kinyitni szemeimet, ráadásul a fejem is egyre csak lüktet és lüktet. Mintha egy 25 tonnás széfet ejtettek volna a fejemre. Ettől azonban még jön szörnyűbb is, hiszen alig hogy elkezdek ébredezni, testem minden izma görcsbe rándul, s mintha apró tűk szúródnának a testembe. Fogaimat összeszorítva próbálok nem felüvölteni, azonban ennek csak az a következménye, hogy nyelvemet majdnem elharapom. Mindig is ilyen peches voltam? Nem tudom. Lényegében… Semmit se tudok, mintha egy óriás radír futott volna keresztül az agyamon kitörölve mindent, ami benne volt. Szememet óvatosan nyitom ki, már amennyire tudom, s próbálom feldolgozni a látványt, ami elém tárul. Összekarcolt, s foltos falak, valamint egy igazán ijesztő, sötéthajú nő, aki ismerősnek tűnik, azonban halványlila fingom nincs róla, hogy ki lehet. Ettől csak még jobban eluralkodik rajtam a pánik, az meg viszont még egy lapáttal rá tesz, hogy oda vagyok szíjazva egy kínpadhoz. Kétségbeesetten kezdek el vergődni, mintha az életem múlna rajta, s ahogy a csaj arcát figyelem, minden bizonnyal az is múlik rajta. Kezében sokkolót tart, vagy valami hasonlót, ami még jobban tetézi az irányába táplált ellenszenvemet, és félelmemet. Borsózik a hátam attól, ahogy ez a pszichopata állat rám néz, s legszívesebben bele verném a fejét a betonba.
- Ki… Ki a jó isten vagy…? És… mi a faszt… keresek én itt? Egyáltalán… ki vagyok én? – kérdezem elhaló hangon, s közben kétségbeesetten próbálok minél távolabb kerülni az ismeretlentől. Vagyis inkább próbálnék, ha nem lennék hozzászíjazva ahhoz a rohadt izéhez, meg nem érezném magam ennyire tehetetlennek. Csoda, hogy a nyálam még nem kezdett el kifolyni a számon, és nem mentem át valami idióta agyzabáló zombiba.
Hirtelen újabb szúró érzést érzek, majd rájövök, hogy lassacskán képes vagyok már minden tagomat mozgatni valamenyire. Azonban fejem még mindig fáj, s legszívesebben szétrobbanna, ha tehetné, ám én nem hagyom neki.
- Hogy a jó büdös picsába kerültem én ide? És miért beszélek ilyen mocskosan? – kérdezem még mindig félve. Igazából rohadtul nem akartam tudni a választ az első kérdésemre, hiszen ahogy végig néztem a fura csajon máris felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon megvan-e neki mind a négy kereke, vagy esetleg elgurult néhány útközben. Végül úgy döntök, hogy valószínűleg elgurult mind az összes kereke, s már csak azon gondolkozom, hogy mi a faszért nem zárták még be egy kibaszott diliházba? Vagy… lehet, hogy most én is ott lennék? O.o Egy… szaros diliházban, és ez a csaj meg csak arra vár, hogy a játszópajtása legyek? O.o A-akkor jöhetnének az ápolók, hogy végre kimentsenek ebből a kibaszottul csúnya helyzetből, mert még a végén darabokban végzem a zakkant luvnya szobájának sarkában, néhány másik áldozattal együtt.
- Meg… tennéd, hogy elengedsz? Vagy esetleg erre külön kérvényt is be kellene nyújtanom? – kérem meg olyan kedvesen, ahogy csak telik tőlem. A szavak, melyek elhagyják a számat furcsán hangoznak. Olyan… nyálasan idegesítőek, amiből rájövök, hogy ez a szöveg valahogy kurvára nem illik hozzám. Inkább teszik ez a káromkodós cucc, mint az a nyálas duma, amit az előbb nyomtam a csicska nőnek. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy ki a tököm vagyok, és mit keresek itt, meg hogy mióta játszunk Frankensteineset?

Tárgy: Re: Elízium Hétf. Szept. 27, 2010 2:24 am

Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása

Karcolásokra itt és ott már nincs szükség barátném eszméletének visszanyeréséhez; legmoébb mosolyom sem elegendő ahhoz, kis nyugalmat erőltessek bele. De sebaj, engem ez sem zavar, csak hadd kínozzak, hadd szórakozzak, unalomtól nehogy elsorvadjak! Éreznem kell, ízlelgetnem, markomban tartani a hatalmat, látni a rettegést, magamba szívni, szipolyozni, nyalogatni, nyelni, belemarkolni, ujjaim köré csavarni, látni és láttatni. Hatalom mások felett, hatalom mások élete felett, hatalom mindenki és mindenek felett! Hisz nélküle kevés vagyok, nem teljes s nem egész, s valamivel, igen, pontosan ezzel kell pótolni lelkemben tátongó, belsőségeimet tovább maró, végtelen, hatalmas, mély s végeláthatatlan, tátongó űrt! Csillapítani a bennem tomboló démon éhségét, babusgatni, dédelgetni, hadd doromboljon, hadd éljen, hadd váljak általa én magam is démonná.
Szemöldökeim enyhén felfelé ívelnek; sokkoló által keletkezett sokkhatás vagy csak feje búbját károsította esés? Lehet, csak ideiglenes, pár perc múltán maradék esze is visszatér? Kétlem, Hrafni nem rafinált, s még nem hullott belőle elég csontszilánk, s valljuk be, eléggé jellemszilárd. A helyzet elég komplikált, ám még én vagyok a domináns, fejem pedig egyből kombinál. Hrafni és az amnézia? Ez ám a hisztéria, s kell most egy stratégia, különben bekövetkezik a tragédia, amin nem segít skizofrénia, pengémnek viszont kell artéria.
- Hát… Nem ismersz meg? A… barátnőd vagyok. T-T – veszem fel begyakorolt moe pózom s tekintetem, s fordulok oldalra műkönnyeim elrejtve, feltörölgetve. Oscar díjat nekem, hisz jobb vagyok, mint Angelina!
Sokkolót asztalra visszatéve, Williamnek a kusshadj szót sziszegve fordulok vissza kollégámhoz nyájas mosoly kíséretében. Megvan már, mivel fogom jutalmazni, s ha mindezt beveszi, ma jobban szórakozhatok, mint több tucat rothadó beleivel megtöltött, hatalmas medencében.
- Tudod, nekem nagyon fáj, hogy én segíteni akarok neked, erre te ilyen obszcén szavakkal illetsz, Jennifer… T-T Megcsúsztál a halloweeni dekorációban, amivel együtt készültünk és beverted a fejed, elvesztetted az eszméleted meg minden bajod volt, és nagyon aggódtam miattad... De ugye már jól vagy, kedvesem? – játszom darabom tovább s elengedvén a szíjakat vetem magam keblére, hogy újabb műkönnyeket Hrafni mellkasára hullajtva, mintha csak régen látott szerelmemmel találkoznék újra, s játszadozok közben „Jennifer” barna fürtjeivel.
- De az a lényeg, hogy már rendben vagy, JenJen… A rucid pedig tiszta mocsok a sok munkától, talán ideje lenne átöltözni. Például felvehetnéd azt a csini rucit, amiben az évfordulónkon is voltál! Úgyis úgy volt, hogy golfozni megyünk, ha itt végzünk… Legalábbis tegnap azt mondtad, hogy elviszel. Megyünk, ugyeeee? – meresztek rá hatalmas bociszemeket magamban abban reménykedve, hogy tényleg beveszi a dumám. Aztán persze előkotrom számára a kiszemelt ruhát, s én magam is átöltözök egy hasonló, ám fekete színű ruhakölteménybe. Természetesen mindaz, amit mondtam, hazugság volt, de ha tézisem helytálló, akkor valóban olyan mókát kínál nekem idegbeteg kollégám, amilyet csak egyszer élhetek át egy évszázadban. Ha engedi, kezét is megfogom, miután felkészültem Hrafni megalázására a kézitáskámba rejtett fényképezőgéppel, s bízz-meg-bennem mosollyal jutalmazom, amiért láthatóan kicsit jobban bízik bennem.

Tárgy: Re: Elízium Szomb. Nov. 20, 2010 12:05 am

⌠ Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása ⌡

Font a post címéhez: >>katt<<
Font a posthoz: >>katt<<

Felvont szemöldökkel figyelem a totál zakkant tyúkot, aki valami olyasmirôl dumál, hogy én vagyok a barátnôje. Kicsit kételkedem benne, hogy tényleg leszboszi lennék, de mivel fogalmam sincs, hogy mégis ki vagyok, így nem tehetek mást. El kell fogadnom azt, amit ez a bige karattyol. Jó, nem kötelezô, de egyelôre ez is meg teszi. Mert ha igaz, amit mond, és tényleg a csajom, vagy… én az övé… O.o Akkor meg kicsit gáz lenne, ha megbántanám, vagy valami. Már a tököm is ki van ezzel a sok szarsággal. Már most utálom, hogy nem emlékszem semmire. Fogalmam sincs, hogy mi a neve ennek a kibaszott állapotnak, de igazából nem is érdekel. Csak kapjam már vissza rohadt emlékeimet, aztán meg hadd húzzak már el a picsába ettôl a csajtól, akitôl a hideg kiráz. Egyelôre viszont csak annyit tudok tenni, hogy hagyom magam, míg kiderül, hogy mi is lett velem.
- Je…Jennifer? O.o – motyogom meglepôdve. Na jó… mondjátok, hogy nem egy kibaszott Jennifer vagyok a rohadt életbe. Ki volt az a gyökér, aki ilyen nevet adott nekem. Tuti, hogy nem illik rám, és biztos, hogy ha ez is lenne a nevem, már évezredek óta megváltoztattam volna. Ha már itt tartunk… azt se tudom, hogy hány éves vagyok O.o De jó, legyen… Ha ilyen szar nevem van, hát legyen. Úgy se tudok mit tenni, de ha kiderül, hogy mindaz, amit ez a csaj állít rólam hülyeség, esküszöm, hogy a föld alá juttatom -.-
Bambán pislogva hallgatom a bôgômasinát. Fogalmam sincs, hogy erre az egészre hogy kéne reagálnom. Mondjuk a hely tényleg olyannak tűnik, mintha valami Helloweenes cuccra készültek volna a lakberendezôk, szóval ez az egy dolog talán igaz lehet. Elvégre nem hiszem, hogy lenne olyan hülye bárki is, hogy mindig így nézzen ki a szobája. Tuti, hogy ennél azért még az én szobám is tisztább.
- Rendben, akkor foglaljuk össze ezt a maszlagot, amit az elôbb itt eltátogtál nekem, oké? Tehát… A nevem Jennifer, egy pár vagyunk, ami azt jelenti, hogy mindketten kibaszott leszbikusok vagyunk. Fasza… Emellett azt állítod, hogy épp egy Halloweeni dekorációval baszakodtunk, amikor bevertem a fejem. – magyarázom el tömören az eddig felgyülemlett, és egyelôre túl sok infót. Lehet, hogy majd csak szép lassan kéne beadagolni a cuccokat, mert így agyhalál lesz a vége. Azt meg gondolom nem akarná a „párom”… Ráadásul még mindig rohadtul fáj a nyakamon terpeszkedô kugli, és ha jól sejtem, egy nem is olyan kicsi pukli is van rajta. Tököm ki van már ezzel az egész helyzettel, pedig csak nem rég történt. Legalábbis… azt hiszem. Idôközben már a szíjakat is leoldotta rólam, szóval végre kinyújtózkodhattam. Amint ezzel végeztem, azt hittem lefordulok az ágyról. A csaj egy olyan szerelést mutatott, hogy azt hittem menten elhányom magam. Próbáltam magammal elhitetni, hogy biztos csak álmodom ezt az egészet, még meg is csíptem magam, sôt, legalább kétszer meg is pofoztam saját magamat, de rá kellett jönnöm, hogy ez a szörnyű, és rideg valóság. Egy kibaszott elmeháborodottra vagyok utalva, aki ráadádásul még a barátnôm is, és azt akarja, hogy felvegyek egy fehér göncöt. A ruha gondolatától még a hideg is kiráz, de hát ha már volt rajtam, akkor biztos szerethetem az ilyeneket, mert máskülönben tuti, hogy valami seggtörlônek használnám, vagy tököm tudja még mi a szarnak. Fintorogva öltözök át, és közben sikerül észre vennem valami furát. Eddig fel se tűnt, de mintha valami kemény lenne a tarkómnál. O.o Mi a tököm van már ott bazd meg? O.o Az állítólagos csajom valami mutáns agyirányító szart pakolt rám, míg ki voltam ütve. Meg… honnan tudjam, hogy nem pont miatta nem emlékszem semmire. Lehet, hogy kimosta az agyam, és most a sexrabszolgájává akar tenni. O.o Mi az isten folyik itt bazd meg? Nem igaz, hogy nekem is ilyen fura helyen kell lennem.
- Hát… nem tudom, hogy tudok-e golfozni, de azt hiszem, hogy elmehetünk. – mondom kicsit bizonytalanul, miközben próbálom értelmesen megigazítani magamon a ruhát. Kicsit kellemetlen nekem ez az egész. Biztos, hogy én szoktam ilyen ruhákat hordani? Nekem az elôzôbôl az szűrôdött le, hogy másmilyenebb a stílusom. :/
- Ööö… És… amúgy a te neved mi? És… Mi ez a kemény valami? – kérdezem a tarkómon lévô csontszerű valamit piszkálva. Kezdem egyre szarabbul érezni magam ettôl a helyzettôl. Folyamatosan ráz a hideg, és érzem, hogy valami nem stimmel ezzel az egész helyzettel. Legszívesebben talán üvöltve rohannék ki a szobából, de fogalmam sincs, hogy mi várhat oda kint. Talán még rosszabb ettôl is. :/

Tárgy: Re: Elízium Szomb. Dec. 04, 2010 4:22 am

Ugye mi jó barátok vagyunk? - egy idegbeteg agymosása

Újabb játékszer, az eddigieknél eltérő felhasználási móddal. Nem… Hrafni túl különleges ahhoz, hogy úgy végezze, ahogyan a többi. Agyának jelentéktelen állományait így nem szeletelem le, hogy némi pirítás és fűszerezés után magával Hrafnival etessem meg saját részét, aki fogyatékosként csorgatja majd nyálát s bólogat bamba mosollyal keresztbe álló szemei alatt, mint aki azt se tudja, hol van. Jobbat érdemel ennél… nagyobb gyötrést, még több nevetést! Megalázni, igen, porba tiporni, bele a sárba, fejére taposni, rémületet kelteni, gyötörni, marcangolni, nevetségessé változtatni! Makacssága túl vonzó a magamfajta számára. Tekintetében látni akarom a megtörést, dühét gyengülés, megtörés s örök sérülés követi, teszek róla. Önbecsülés? Már nem sokáig, megrendülés s megőrülés, arculütés, egyesülés, elferdülés, felhördülés, megfeszülés, s végül kibékülés, majd lecsendülés. Megesküvésem megrendíthetetlen, testetlen zajtenger, selejtesen felfecskendez, kényszerhelyzetet keresetlen kiélveztet, kivéreztet, tökéletlen képviseltet kitöltetlen, kérdezetlen, feszélyezetlen embermaradék, ócska szenny. Az enyém… érzéketlen rendelkezek, Hrafni pedig elkesereg, fölsziszeg, én szeletelek, kihízelgek, bűvölök, bájolok, csábítok, elaléltatok.
Bájosan bájolva babaarcommal bűvölöm barátném, ő arcáról viszont valami hiányzik. Sminkes szütyőm előkaparom két tüdő és egy halom hús alól, szemceruza, rúzs meg némi alapozó, pír és szemhéjpúder, melyeket hamarosan ruhába átvedlő JenJen arcára mázolok. Visszafogott smink ugyan, mégis tökélyt teremt, s immáron valóban új szörnyeteget kreáltam Hrafniból… Csodás, felismerhetetlen, igazi átalakulás, s feszengése ellenére igenis, jól áll számára a lányosság.
- Csak egy… dekordarab, nem érdekes. Még a nevemre sem emlékszel, édes? Agyvelőd azon részébe, mely emlékeinkért felelt, mi lelt? – tüntetem el kíváncsi szem elől ama porcdarabot, mely Hrafni nyakát nyomhatja. Valóban, felismerhetetlen, a smink alatt mégis ama hús lapul, melyet még bekebelezek, ha végre elméje is megadta magát. Az utam ez iránt pedig felfelé vezet… haladok.
- Trágár szavak csak csúfítják nyelved s frissen, gyümölcsszínnel kikent ajkaid. Eras vagyon, JenJen…Készen állsz tehát? – kísérem ki az Elíziumból, vállamra telepedő Williamre pedig gyilkos, sötét pillantásokat vetve parancsolok rá, hogy tegye a dolgát, játsszon velem. Ha elszólja magát, ma Hrafni húsa helyett sült csirkét, vagyis varjat vacsorázok. Kevésbé laktató, de célját megteszi, hiszen egy módosított lélek, pótteste pedig lehet akár rothadó is, gyomrom kiképezte életmódom, még tollait is megemésztem, ha kell. Na persze, csak miután megfosztottam csőrétől s csontvázától, s persze az őt életben tartó bogyótól. Bogyó… Melyet ha kiapplikálok belőle egy szikével s némi kézügyességgel, csőcselék koncolnivalóba belerakhatom, csak hogy érezze háziállat rabszolgám a törődést.
Izzó napfény nem gyötri látószerveim, stílusos napszemüvegem mellé napernyő is dukál, ahogy mosolyogva trappolok végig az álmélkodó nép között. JenJennel ugyan nincs testi kontaktus, hisz jobb, ha azt hiszi, szende szűz vagyok – bár az ő részéről feltételezhetem azt, hogy valóban nem látott még férfit közelről, nem érintett, nem szenvedélyített soha. Igazán nem szórakoztat eme játék, de mit számít, ha cserébe JenJent gyötörhetem sosem volt emlékekkel? Golfütőt így kezébe helyezem, mikor pedig kezeink összeérnek, profi módon generálok pírt arcomra s nézek inkább oldalra.
- Kezdjük egy könnyedebb pályával… Italt a móka előtt? Teát, koktélt, garnélát? – terelgetem valami közeli büféhez, ahol különböző, puccos étkek sorakoznak. Klasszik kaviár s pezsgő mellé egyéb, számomra cseppet sem ismeretlen étkek s drága italok, kávék sorakoznak; elitista énemnek éppen elégedettséggel kecsegtető kínálat.
- Ugyan vannak titkaink, eleget tudok rólad… Ha segítség kell, szólj és csak bízz bennem. Hisz te is oly sokszor ott voltál, mikor kellett egy hús, amire támaszkodhatok a vérszegényes időkben. – igyekszem bizalmát elnyerni, félénk mosollyal hirdetni, hogy itt vagyok, bízzon csak bennem. Drága kávé mellé némi úri étket is veszek, s ha ezzel végeztünk, kezdődhet az igazi szórakozás. Egy álmom válik valóra, ahogyan a fehér kis ruhában, golfütővel hadakozó, kisminkelt, átalakított Hrafnit bámulhatom. Bár nehezemre esik néha visszafojtani azt az ördögi kuncogást, hiszen oly remekül szórakozom!

Tárgy: Kár... Kár...mézzel Hétf. Dec. 20, 2010 10:07 am

Lágyan andalgok, mindentől messze, egy lusta gondolat játszik velem. Elhagytam már a parancsolóm, nem váltotta be a reményeimet. Háh remény, te kifacsart kis olcsó ribanc. Utállak, miért környékezel meg mindig. Csöndes szédelgésedben néha azért meglátogatsz. A távolban lassan egy sötét kis építmény bontakozik ki a homoktenger rengetegéből. Mekkora állatkert, olyan dühös vagyok. Csöndesen emészt a hasztalan elvesztegetett idő. Majd később megbosszulom. Hidegen a legszebb. Igen talán majd ki is kötözöm. Eljátszom majd vele. Senki sem pazarolhatja az időm, még akkor sem, ha bőven van belőle, több is mint kellene. Még, hogy szolgálat, egy frászt. Legszívesebben cifra átkokat szórnék, de annál többre tartom magam, hogy odáig süllyedjek. Hideg fehér folyosókon bolyongok, kínzóan semmitmondó. Ez a végeláthatatlan labirintus. Nem is értem miért erre jöttem. Akárkibe belefuthatok itt. Nem érdekel. Már rég nem. Most is kísértem a sorsom. Kongó űr visszhangozza lépteim. A folyosó vonalai látszólag összetartanak, kellemes kis illúzió. Végeláthatatlan útnak tetsző lélekvesztő. Vajon beleőrülök ha végigmegyek rajt? Talán igen, talán nem... próbáljuk ki. Az ép eszemen kívül, úgy sem tudok sok mindent elveszteni. Addig sem zaklat ez a mocskos rohadt ocsmány gondolat, mi gyermeteg fogaival harapdál belülről. Soha nem fogom elérni amit akarok. Incselkedik velem gonoszan. Soha nem fogom újra érezni. Bellül ordít. Fogam összeszorítván lépek tovább. Dühönghetnékem van. De ezeket a szürke falakat még szétverni sem érdemes... olyan semmit mondóak. Haragos gondolataim közepette, azt képzelek rájuk, amiket csak akarok. Festővásznai lesznek a gyűlöltemnek. Igen... igen. De egyszer csak egy lendületes lépésnél valami megnyikkan a lábam alatt. Hát ez ? Lassan felvonom a szemöldököm, és szemügyre veszem azt a valamit ami lábam alá tolakodott orvul. Meglepődve veszem észre, ez a szerencsétlen nyomorult teremtmény egy varjú. Látszólag döglöttnek néz ki. Tollai bénán csüngnek le, de engem nem téveszt meg... érzem a kisugárzását. Szánalmas kis csúfság, sötét tollaid kedvemnek valóak. Nyakánál fogva megragadom a petyhüdt állatot. Ravasz sötét gondolat furakodik elmémbe és vértelen mosolyom szélese húzódik. Megfeszítem a kezem, kicsit magam elé húzom és egyetlen rántással neki kenem a falnak. A kis dög nyikkanva ragad a felületre...a kilógó nyelve apró sötét vonalat húznak ahogy csúszik le. De mozgolódik, nyögdécselve próbál megmoccanni.
-Ne ne ... ne bánts >.<... jelentem én nem a te tulajdonod vagyok, engem csak a meglepően csodálatos és ámulatba ejtően gonosz és szép ERAAAS SAMAAAAA>.<- kiabálja a nyomorult ahogy felreppen.
- Háh... Very Happy

- morranok. kezd kedvem támadni egy kis fogócskára.
- Valóban?... Ha előbb érsz a lába elé könyörögni, mint hogy én elkaplak, talán kegyes leszek és életben hagylak - vetem oda neki de már lábam ráállt a sonido-ra. Újra kezem között a kis tollcsomó.
- Tudod pont ilyen tollat kerestem a pennámba... a tied pont megtenné - nézek végig a szép fekete szárnyán.
- Oh.. oh ugyan ^^... dehogy.. látod milyen borzolt... és és látod milyen csúnya... sokkal szebbek is vannak ennél- nyögte ahogy megropogtattam a kis finom nyakincáját. Csak finoman, játszani támadt kedvem. Nem lenne jó ha idő előtt meghalna.
- Igazán?...
- Igen.. szép fényesek.. és és még sokkal feketébbek>.<...olyan fényesek mint aaa- láttam a riadt kis tekintetén, hogy keres éppen valami tárgyat amit szavaiba önthet. - Mint az a penge ott- nézett a fegyveremre.
- Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd féreg -.-. - dörrentem rá hideg hangon és megint megküldtem... csak ezúttal a folyosó irányába. Hosszan bukdácsolt a levegőben, míg végre elkapta a légáramlatot szárnyaival. Kicsit elvette a kedvem, de most ha már elkezdtem, fejezzük be a játékot. A pillanat tört része alatt mögötte tűntem fel újra. De tekintetem ezúttal nem az állat, hanem az előtte lévő ajtó keltette fel. Mániákusan vésett szavait jól lehetett olvasni, s az ajtóra kitűzött csirkelábakkal együtt érdekes összhatást keltett ez az egész.
- Hé... te vajú... itt lakik akit emlegettél?- kérdezem tőle, miközben gyorsan rálépek a farktollaira, meg ne lógjon. majd hirtelen öklelttől vezérelve bekopogok az ajtón.
- Nem vajú vagyok >.<, hanem William!
- Hé... te voodoo boszorkány...elhagytál valamit...- mondtam meg sem várva hogy kinyíljon az ajtó.
- Drága gyönyörű éj királynőőőőm ments meeeg X3. - siránkozott a madár a lábam alatt ahogy kaparászott az ajtó felé.
- Maradj nyugton...vagy leves lesz belőled...- morrantam rá.

Tárgy: Re: Elízium Szer. Dec. 22, 2010 11:02 am

Mitikus, éji teremtmények sírjára földet hantolhatok; az Új korszak új trendeket hozott magával, s régen rettegett, sötétbe burkolózó teremtmények mára nevetség és csillámpor tárgyaivá váltak, s félfelnőttek nedvekben tocsogó vágyaivá. Megfeledkeznek megfeledkezhetetlen, feledhetetlen, törölhetetlen, derögzíthetetlen, teljesülhetetlen, feneketlen, áttekinthetetlen, kifürkészhetetlen, független, közvetlen, végeérhetetlen, nélkülözhetetlen, összeférhetetlen, legyőzhetetlen sötétségről. Eleven árnyak, fátylas látszatvágyak, felszárnyazó, bénító karó, koplaltató, korhadó félnivaló. Mégis felednek! Eredetiséget elvesznek! Bitorolnak, majmolnak, háttérben hanyagolnak, s zajongva lázadok, anarchistát játszok, mindenkinek ellent mondok, bizonyítok, hogy mindez nem így van rendjén! Szentség s elkeseredettség, kapaszkodni hírnévbe, bizonyítani, hogy már letettem valamit arra az asztalra, elismerésre, figyelemre éhezni! Asztalon most mégis üres test fekszik; sértetlennek tűnik, élet mégis alig van benne. Szuszogva adja tudtomra, még éli mesterséges gyötrelemmel megtelített álmát, melyet fejébe ültettem egyszerű képességemmel.
Hallom hallhatatlan sikolyait; könyörög, engedjem szabadon. Szemhéja alatt hirtelen nézetirányt váltó gülük, lassítva hevített, erekben cikázó folyadék, s ez bőven elég, tudjam felettes hatalmam. Tudja, hogy itt vagyok, érzi tapintásom, rettegve rezzen, vére serken, kéjmérő szavak helyett beszélő. Keserű a magány… A jelentéktelenség. Tudni, hogy nem számítasz, hogy elvették tőled egyediséged jelentő monopolhelyzeted, hogy eltaszítanak, kifosztanak, meggyaláznak, maradék emberséged is apró szilánkokká tapossák. Életre képtelen féreggé válván bujdoshatok a homokban, a sárban, a mocsokban, porban, hamuban, hullákat rágva s ösztönömnek élve. Egyszerű ösztönök! Még hogy társadalom? Csak béklyókba köt, rabigába hajt, s követeli, jótékony ösztönöket zárjam el egy ládába, taszítsam a pincébe, s ne lássam őket többé. Hatalmat akarnak gyakorolni felettem. Hatalom… Nem adom. Magam ura vagyok. Nem leszek többé mások bábja… Már én vagyok az, aki a szálakat mozgatja. Azt akarom, mások is legyenek szabadok. Igen, alkossanak véleményt! Borzongjanak meg, tűnjön fel az a fintor arcukon, ha meglátnak, borzadjanak el a kiölt testhalmok láttán, s préseljék ki ismét fogaik közül, mily kegyetlen vagyok. Kegyetlen? Csak mert halált hozok? A halál mindenkihez ugyanolyan… Nem létezik különösen kegyetlen halál. Ez csak elmúlás… Egy vég, mely az új kezdetet jelenti. Farkába harapó kígyó. Kezdődik minden elölről. A vég, mely mindenkit elér. Hisz oly mindegy, férfi, nő, gyermek, idős, felnőtt, ártatlan, bűnös, szűzies vagy ledér, a halál mindenkivel egyforma. Hálám hálátlan kifejezem számára, segítségére állok, eszközévé válok, egyszerű eszközzé… Egy marionetté. Szabadságom továbbra is él. Nem kecsegtet olcsó tévhitekkel, nem parancsol, csak használ, s még csak nem is manipulál. Egyetlen parancsolóm, ki minden rosszban kitart mellettem.
Csőrös nyavalya eltűnése ugyan feltűnt, nem aggódok miatta. William cseppet sem nemes híres költő névrokonához mérten, nem merne igazán lázadni s valóban elmenekülni – hisz fél tőlem. Rettegi Úrnőjét, és ez így van rendjén. Örülhetne, amiért megszántam, magvait tinédzser testbe öntheti. Karakurából lopott, egyszerű középiskolás, ki még csak fel sem fogta, mi történik éppen vele. Az életet pedig kilehelni látszik… Kegyes voltam vele, nem szenvedett sokat. Még vérét sem ontottam, csupán mérgeimmel és hallucinációimmal kínoztam.
Csirkelábakkal felszegecselt, karácsonyra kellő díszként fityegő deszkadarab mögül hallom is károgását; lopakodni, settenkedni képtelen, makacs kísérője tán nem ismerte fel a lakhelyem, de hisz nem várhatom el, hogy Las Fertő minden teremtménye rettegje nevem. Az úgy… túlzó, efféle megkülönböztető jelzőt már erőltetettnek vélek. Holott számomra is felidézhetetlen alak az, aki döngetett ajtómon.
- Vergődve nyivákoló, kényszeredetten magjáért kaparászó tollhalmaz valóban hozzám tartozik… Fáradj beljebb Elíziumomba. – nyitok végre ajtót s tessékelem beljebb a talált tárgyak osztályáról idevergődött fickót. És hogy csak véres rongyok tarkítanak, nem érdekelnek. Nem kifejezetten találok magamon kifejezetten nőies részt, legfeljebb lábaimra s vállaimra lehetek eme tekintetben büszke. Üres, lélektükrökbe belemaró tekintet bármely zombit idézhetné a modern filmekből és videojátékokból, amiket a fiatalok annyira szeretnek. Kínpadomon viháncoló, haldokló, ám sebtelen tinédzserrel mit sem törődök, csak egy újabb injekcióval gazdagítom, míg halkan fülébe suttogom fogai elvesztésével járó, cseppet sem üres fenyegetésem. Williamnek valamiért nem felel meg ez a test, pedig szerintem tökéletes… A középiskolás tekintetében egyből megpillantottam azt elismerésre való vágyat. Önző, empátiával nem rendelkező, s a félelem szikrája csak még jobban feltüzelt. Meg kellett szereznem. Lecsaptam rá.
- Félek, arannyal nem szolgálhatok megtaláló jutalmának. William aljas fajta szolga, ki nem becsüli önzetlenségem. Nyekkeni nevét is végre, idegen? – rakom rá a tinédzser testére Williamet, hadd barátkozzon vele, hogy én magam kedvenc fagyasztott csecsemőfejeim dobáljam ki a hűtő mélyéből. Aztán még örülhet, amiért vendégül hívom. Panaszt nem fogadok el…

Tárgy: Re: Elízium Csüt. Dec. 23, 2010 12:11 am

VooDoo-néne

Kopogásom, kisvártatva érzékelő fülekre talál. Lassan nyílik egy ajtó. Valami, gonosz és brutális nőszemélyre számítottam. Egy valamiben azért nem okozott csalódást, a tekintete pont olyan összetört volt mint a lelke. Lélektükrében, ha én járnék, biztos csupa vérmocskos foszlott álmot látnék. Csuda bogár ez a nő, apró még is elrettentő. Fekete holló haja, csillogott még a friss vér édes-sós elmét hevítő levesétől. Milyen szexis... kár, hogy nem az én tiszteltemre. El tudnék nézegetni egy ilyen pöttöm lányt, amint ezen szobában vérben fürdik. El is képzelem. Pici meztelen lábai könnyeden csúsznának végig a sűrű még meleg vörös folyadékban, síkos bíbor csíkokat festvén mementóként maguk után. A mögötte feltáruló szoba is pont olyan, mint amit a szemébe is látni. Csupa meglepetés az életet. Ahogy felnéz rám írisze újabb fájdalmakat sugall. Egy fejvadász, mindent figyeljen meg. Minden apró kis részletet. Így kap teljes képet. Sötét kis lakhelyét, simán helyszínnek lehetne használni egy jóféle horror-ban. Talán onnan szökött ez a kicsike...ében hajú boszorkány. De mit ácsorgok itt, úgy látszik kicsit meghatódtam Razz

. Ezen a szobán látszott, hogy csordultig telt fájdalommal, küszködéssel, könyörgéssel, könnycseppek százai, vagy talán ezrei mosták padlóját már. Az orromat is teljesen belepte a vér negédes szaga. A bútorok, a falak, még a plafon is ezt a parfümöt árasztja. Régi búvóhelyemre emlékeztet. Kicsit olyan, mintha én is otthon lennék. Hallom ajkain, ahogy a szavak magukénak követelik ezt a jószágot. Nem értem mire kellhet neki ez a kis senki. Ennél jobb társaságot is összeszedhetne. Lábamat felemelem William farktollairól. Kicsit megilletődök azon is, hogy beinvitál, de nekem nem kell kétszer mondani. Szíves örömest lépek beljebb. Arcomon kifürkészhetetlen halovány félmosoly.
-Köszönöm kedvességed. - morranok s beljebb lépek a mennyország kapuján. Milyen szép név ennek a kis lakhelynek. A fekete megtépázott tollcsomó, azon nyomban, ahogy elengedem, vijjogva-szipogva oda sompolyog rabtartója lábaihoz.
- Köszönöm köszönöm köszönöm >.<... hogy megmentettél ettől a vadállattól én legkegyetlenebb pók királynőm...- majd rám néz lábainak árnyékából, s felém egy szitkot köp csak úgy halkan.
- Lelketlen szörnyeteg...>.<- sipákolja onnan, mintha nem hallanám... más talán nem is hallotta volna meg, de nos, velem bakot lőtt a kis tollas.
- Köszönöm az vagyok. - függesztettem le rá ragadozó tekintetem, s hagyom, hogy borostyán izzó tekintetem, újabb rettegésbe taszítsa. Össze is húzza magát, és úgy ragaszkodik a lányhoz, mint fuldokló a szalmaszálhoz. Jól teszi, bár most kivételesen jót mondott, eme szavak számomra hízelgések. De most már ideje követnem ez a "pók királynőt". Szakadt ruha foszlányok karcsú testén, mintha árnyakból font volna ruhát neki a képzeletem. Válláról leficcent kissé, akár egy lemetszett bőrdarab, s alatta fehéren vakított a fedetlen felület. Valaha férfi voltam, valaha talán megrémített volna, vagy elcsábított volna. Most ami tetszett benne, az őszintesége, ami mindenhonnan visszanézett rám. Újabb szólam megint kizökkentet csöndes szemlélődésemből. Úgy tűnik, túl sokat hallgatok, már lassan észre sem veszem, mikor kell beszélnem.
- Arra semmi szükség... kedvemet leltem a megtalálásában, s szívélyes vendéglátásod, még több is, mint fizetségként reméltem. Bocsásd hát meg botorságom, illet volna bemutatnom magam... - mondtam s kis visszafogott főhajtással kezdtem bele nevem elszónoklásába.
-Leriat con Arvillani vagyok...rangom, bár úgy sem számít immár, negyvenes számot viseli.- Szólok csöndesen de jól halhatóan, és nézem, ahogy a szentségtelen nőszemély a hűtőjéből miket kapkod ki. Újabb meglepetés ül ki arcomra. Ez egyre jobb lesz. Bolond kis beszédei, sötét elporladt szívemet megnevettetik. Még a végén meg kell köszönnöm, ennek a méltatlan bestiának, hogy idáig vezetett. A nem is oly rég nemzett gyermek fők, gyorsan kerülnek ki hűs börtönökből. Rémálom, sötét képzelet?... Igen... talán mindent megtestesít. Üres tekintet... röptében válogatott, beteg kis szavacskák...groteszk vicc az egész. Ez a lány biztosan nem volt jó életében... úgy ahogy én sem. És a gonoszság már velejéig megmérgezte őt. S én mint ugyan oly bűnnel átitatott lélek, most megláttam az ördög érintését rajta. Szerettem volna néhány dolgot kérdezni tőle, de jobb szeretem nézni, mit is művel. Apró fehér kezeivel mit is tesz. Pihe, zsenge, gyermek fejek puha harmat gyöngyös hajába hogyan mar. Vajon mit fogyaszt el belőle? A szemét? A fülét? Az orrát? Nem is tudom én mivel kezdeném... talán a nyelvükkel, mert úgy gyűlölöm a ricsajt. Igaz is ricsaj. A padlón ott nyöszörgött egy szerencsétlen, még élő féreg. Egyszerű gimnazista fiú. Sértetlen bőrére már az izzadság oda ragasztotta fekete haját. Arca már vörös és nyúzott volt a lefolyt könnyektől. Remegett. Rázta a görcs. Körmei egyre kékebbek, orrlyukai szabálytalan szippantják be a levegőt. Ajkai sápadtak. Ez méreg. Hehe... csalafinta kis boszorkány.... mit műveltél vele? ^^. Kezd ez a hely egyre jobban tetszeni. Most még az ő szenvedése is kellemes zene. De bukott angyali vendéglátóm, még nem kínált hellyel, s én pedig nem akarom eme hely illemét megtörni újabb udvariatlankodással, némán megálltam hát, ott ahol voltam. Én csak akkor beszélek, ha kérdeznek... ilyen vagyok... belül a gondolatok persze elvonulnak, akár lomha kövér fellegek lennének, de viasz sápadt arcomra nem szöknek ki. Mert érezni bűn.

Tárgy: Re: Elízium Kedd Jan. 25, 2011 8:20 am

Tollak… Zsíros, fekete tollak. Ragasztva ragaszkodom William közellétéhez, holott lelki társ, felesleges, nem kell, nem kell, nem kell… Gyötörni, gyötörni, gyötörni, nyúzni, nyúzni, nyúzni, tépkedni, tépni, nem baj, nem baj… Nem fogja magát takarni, mert idegen, igen, ismeretlen, visszahozta, nem nyúzta meg. Negyven, negyvenes… Egy szám. Sorszám. Rangnak nevezzük, valójában bélyeg. Tízes… attól messze van. Espada – kit tiszteltem, már elment. Gyáva volt. S unott. Gyáva, gyáva, igen… Nyúlszívű, feladatai elől meghátrált. Már nem kellek neki. Sosem kellettem neki. Most meg röhög, amiért arcom marom. Kezeim arcomon, hosszúra nőtt körmeim bőrömbe vésem, apró, piros foltokat kreálván ezáltal fakó, napfényt régen látott, egészségtelen testfelületemen. Majd varjat s vendéget be, hideg, azzal pedig mit törődjek? Nem kell, csak hideg… hisz alig érzem. Csecsemőfej, egyet adok, másikat ölbe veszem, kanapén gombócnyira összekuporodva hintázok egy helyben. Kanapé, mely sosem volt kanapé. Csak egy matrac, melyen álmatlanul heverek agyam pihentető célszóval.
Fogam koponyában koppan, lenyúzza fagyott bőrt, csontot tör, majd körmökkel édes ambróziát, keserű agyvelőt kikanalazom. Köröm vagy kanál… Mindegy, lényegtelen. Arrancar vagyok… hierrom véd törés elől. Nem is érzem. Mert én nem érzek. Álmosító apátia… Mert igen. Álmos vagyok. Ásítok, kezemmel koponyában áskálódok. Finom, fagyott agydarabok. Éltető s kifejező. Káosz.
- Idegennek neve is van. Remek. Én nevezőm Eras Vanthor – lényegtelen. 88-as. Ranil fracciónja… Már nem Teodoré, Ranilé, hehe. Fészkelődve feszengve forgatod gennyes gülüid? Mire vársz? Táplálkozz. – hintázok látószerveimet Williamre függesztve – s mezítelen póttestére, melynek mezítelensége még sem látható. Nem láthatatlan, csupán vászonzsákba rejtett. Asztalon fekvő tinédzser. Csak egy test… mert kell, Williamnek test kell.
- Bill… Leriat. Leriat. Bill. Ne foglalkozz vele… Néha azt hiszi, ő Shakespeare. Pedig nem ő az. Néha meg azt, hogy kígyó. Pedig nem az. Csak szolga. Szertelen, szeretetlen, szenvedve, elfeledve szerezne elengedhetetlen szervet. Szolga vagy… Az, bizony. – vigyorodok el vígan hintázva, mocskos, retkes matracon összekuporodva, előre-hátra, ám sosem jobbra-balra-oldalra hintázva. Csak fel-le, fel-le, előre-hátra, előre-hátra, előre…

Tárgy: Re: Elízium Szer. Feb. 16, 2011 8:33 pm

Tűnődnöm kell, ezen az éteri teremtésen. Engem őszintén gondolkodóba ejt. Elámít milyen egyszerű, milyen gátlástalan és olyan ében fekete, hogy mellette a koszos madár tollai világítanak. Nem a hajától beszélek, az is ében, de hiába követik megtépázott rongyokba bugyolált testét, amit belül őriz lankadatlan, az már nem is fekete. Nincsen olyan szín, a szín hiánya, legalább is az aki nem figyel, nem láthatja a színeket benne. De én más vagyok, én a sötétség korában születtem, por, hamu ,vér, holt matéria övezték a léptem. Én tudom, ez csak fal és igen is maradt még odabenn a hajdanán élt emberből. Ha akárki józan ésszel rátekintene erre az elárvult teremtésre, kétféle reakciója lehetne. Egy: megsajnálná, az éltet okolná amiért ilyenné változtatta. Kettő: undorodna tőle. A titok nyitja az, hogy eme két reflektáció az ő viselkedésére csak is akkor működik, ha van valami ami kiváltja. Én se nem sajnálom, se nem undorodok tőle. Vajon ilyen lelki csonkasággal, hogy lehetett életképes? A válasz, igen egyszerű, minden bizonnyal a resurrecion-ja igen érdekes és erős. Ez nem fontos, most rá kell jönnöm arra, belőlem mit vált ki. Amit érzek csodálat, de honnan ered. Igen, igen, érzem rajta vér szagot, természetesen nem azt, ami a földön van. Őrá már életében vér ragadt. Látszik rajta, pokolra való, akár csak én. Égni fogunk örökké. Akár ez a negédesen sós illat is kiválthatná nálam, de ha őszinte akarok lenni, ez sem az igazi indok. Az indok az, hogy őt nem érdekli, nem is zavarja mások mit gondolnak róla. Önálló s ettől egyedül álló személyiség. Ha tippelhetnék egy jellemhibájára az első tippem a makacsság, az igazság elhárítása lenne az. Abba őrült bele, hogy túl erős az akarata, az élet viszont még erősebb és nem kímélte meg. Ami nem hajlik az pedig törik. Én meghajoltam, mások szerint ez gyávaság, szerintem ez csupán józan ész. Ő megtört, de önmaga maradt. Most olyan igaz, hogy ennél igazabb nem lehetne. Ösztöne, elméje szabadon árasztja ki valóját, egy cseppet sem védi. Ettől ijesztő, mert ez az igazság, mindenki tudja és, aki nincs felkészülve egy ilyen személyiségre hátralép, megijed. Még közülünk is sokan undorodnának tőle. Az mókás, beszélnek udvariasságról, de az csupa hazugság. Mind szörnyek vagyunk, egytől egyig. A zabálás, a lélek ereje, szomjazása, vadállattá tesz minket. Ő még nálam is igazabb, mert ezt a képet vetíti magáról. A szörnyeteget...és ezért már is hideg, halott keblembe zárom őt. Még akkor is ha most utoljára látom.
- Eras Vanthor... - ismétlem magamnak a nevét. Nem cseng ismerősnek, talán azért mert ritkán járok erre. A szemere tett kifejezésen csak elmosolyodok. Ha fordítanám emberi nyelvre, amit mondott, valahogy így hangozna: Na mire vársz...lás hozzá! Ez mókás, csak szavak, a hangsúly ugyan az, tehát ugyanazt jelenti. A szavaknak vajmi kevés értelme van, a tudat alatti úgy is arra figyel... hogyan mondod. A bele zárt érzelmi talentum a fontos. Én akinek kifejezetten kiváló hallása van, az emberek beszédéből azonnal megmondom, hogy mi volt az, amit gondolnak.
- Látom kissé elpilledtél, igazán nem akarlak megzavarni tevékenységedben. Amúgy is kissé alkalmatlankodónak érzem magam.- kezdem kezemben az újszülött harmatos fejével. Ahogy kezemre nézek, az én körmeim meg homokkal vannak tele, az övé pedig rohadó húsmaradványokkal. Most kicsit irigykedek... ő félelmetesebb nálam, most fordítok, ez azt jelenti, hogy csodaszép a szememben. Persze ne gondoljon senki testi dolgokra, az messze áll tőlem. Valamit csak úgy önmagáért csodálni és irigyelni, az sokkal jobban illik hozzám. Némi alázat és önzés is van ebben. Kellemes keveréke az őzesnek és önzetlenségnek. De úgy tűnik beszédem nem jutott el hozzá, mert ugyanúgy folytatja a bemutatást. Hát jó, akkor maradok. Átugrok azon a fejezeten, hogy a vérző, nyöszörgő kis féregnek köszönjek, bár neki fontos...ez a személy. Nem érdekel... akkor is csak egy féreg. A kezembe lévő fejből kikapom a szemet, és mint egy cukorkát bekapom. Még karcol a fogam alatt a jég. Kellemes hideg ebben az izzásban. Kezemet is hűti, ahogy tenyerembe ível az apró koponya.
- Minek neked egy féreg...ha meg nem sértelek vele? A madarat még értem.. bizonyára szórakoztató a szánalmas rikácsolása... de ez?- emelem kérdő tekintetem a nőre, miután jóízűen elrágtam a szemecskéket. Valóban kíváncsivá tett ezzel. Vagy csupán kínozni akarja? De hisz életben van... minek tartja életben? Kérdezni nem szégyen, aki kérdezni nem mer, mert fél hogy hibázik vele... az a szégyen.