A hirtelen rátörő emlékrohamok kezdtek idegesítővé válni. Egy darabig érdekesnek bizonyultak, mert folyton egy szép vörös hajú lányt látott. Az arcát nem tudta kivenni. De aztán egyre több és több minden jött elő. Megfájdult tőle a feje.
Egész nap az általa készített ágyféleségben feküdt összekuporodva. Kutatta saját magát. Nem tudta, hogy ki volt ezelőtt, és azt sem hogy most ki, de leginkább a most aggasztotta. A múlt nem érdekelt senkit, legalábbis ő így gondolta. Emlékezett azonban egy-két dologra. Egy érdekes fazonra, akire egyszer már rátámadt és a földbe döngölte őt. Esélye sem volt ellene. Akkor nem tudta meg a nevét. A második emléke talán közelebb járt a jelenhez, bár ugyan olyan rövid életűnek mutatkozott, mint amilyen az első volt, és éppolyan lehangoló is. Eddig vereséget vereségre halmozott. Magában megesküdött, hogy utoljára győzték le. No meg azt is megfogadta, hogy kiderít mindent, ami a múltjához tartozik.
Mióta átjött ebbe az érdekes világba, azóta kapott egy szobát, és az eltelt napjait itt töltötte. Kezdett erőt venni rajta az éhség. Az a fickó aki megmentette már agyon verte kétszer, így hát nehezére esett nem tartani tőle. Az egész idáig vezető úton félt tőle. Nem szerette volna megint látni. Legalábbis nem dühösnek.
Ekkor szakította félbe gondolatait az ajtó nyílás idegen hangja. Az a lény lépett be rajta, akitől tartott. Valamiért megmentette, és most biztosan ezért jött. Vagy talán másért, jobbnak látta ha csöndben marad.
A kis monológ után félig meggyőződött róla, hogy nem akarnak neki ártani. Az ijedt lényben az ágya mellett csak a prédát vélte felfedezni. Habár a vadászatot elmulasztotta az éhsége most felülírta minden gyanúját. Lassan nehézkesen állt fel mind a hat karjára, aztán egy pillanat alatt lent termett a vacsorája mellett. Neki szorította a rögtönzött fekhelynek, majd több helyen is megdöfte. A szerencsétlen úgy visított, mintha ölnék... Várjunk csak... Hisz ölik. Miután kellőképpen kivéreztette el is fogyasztotta az áldozatát, majd elnyelte a vért is. Egy csepp sem maradt a földön. Háta ekkor egy egészen picit vörösebbé vált, és megdagadt. Ezután "vendéglátója" felé fordult, és a szemébe nézett.
- Értem amit mondasz. - Jelentette ki természetellenesen mély hangján. - Hogy hívnak téged?
A választ csendben megvárta, aztán folytatta.
- És engem hogy hívnak? Nem emlékszem semmire. Vagy is de. Arra emlékszem, hogy kétszer is majdnem megöltél, de egyszer sem fejezted be, amit elkezdtél... Mi ez a hely? Mi vagy te? És én? Tudni akarok mindent.
Nyugodtan beszélt, cseppet sem volt követelőző a hanglejtése. Tudta, hogy semmire nem megy ha beképzeltségének teret hagy. Na meg aztán, mire legyen beképzelt, amikor azt se tudja ki ő.

Kérdéseire választ kapott, de ahányat válaszolt meg számára a Vex nevű arrancar, annyival több új lépett a helyébe. Egy pillanatra elgondolkodott. Megpróbált az információkat egy egésszé alkotni, amilyen gyorsan csak tudta.
Sajnos újabb, és újabb fekete foltokba ütközött próbálkozása. Ő egy hollow, eddig tiszta volt. Nem rég jöttek át a saját világukba, ahol élnek. Lelkekkel táplálkoznak, és ő nincs éppen az erő, vagy fejlődés szerinti ranglétra magaslatán. Nem is erősködött hát. Ez a pár mondat elég volt, hozzá hogy realizálja... Ő egy senki. Legalábbis most.
Aztán ott vannak a sokkalta erősebb arrancarok. Evolúciós előrelépés. Azt mondta még nem áll ezen a szinten, tehát ő is elérheti ezt a szintet. Ez némiképp felkeltette az érdeklődését. Csupán ki kellett derítenie, hogyan is lehetséges a lelki fejlődés.
A kérdéseket a mondandó végére tartotta. A hierarchikus felépítését kicsit hiányosnak találta ugyan, de nem foglalkozott vele. Most nem. Sokkal inkább az érdekelte, hogy ha ez az arrancar egy espada, akkor miért van itt. Minden átlagos lidérc felett állnak az espadák. Neki nem volt rangja, sem ereje, de még csak emlékei is csak elszórtan. Nem adott viszont értetlenségének még hangot.
- Karasu Vex. A 4. espada, Én pedig Shuko... Egy senki. Miért is foglalkozol hát akkor velem? Az alapján amit mondasz, és az utolsó emlékem szerint, egy ilyen shinigami támadott meg. Hogy miért, vagy hogyan kerültem oda, azt nem tudom.
Elfordította a tekintetét, és oda sétált a szoba falához Vex balján. A falon a vér lassan összeállt, és mint egy festmény ábrázolta a képet, ahogy megtámadják.
Hosszasan nézte, majd tovább folytatta. Ekkor a kép átalakult, és egy női arc elmosódott körvonalait vázolta fel. Vex biztosan észre vehette, hogy ez bizony az a shinigami, aki megtámadta Shukot.
A vérrel rajzolt kép viszont annyira el volt torzulva, hogy nem lehetett rendesen kivenni a vonásokat.
- Erre a nőre emlékszem. Emlékszem az arcára, a szomorúságot tükrözte. Nem tudom mi történt akkor, amikor veled átjöttem ebbe a Hueco Mundo nevezetű örök sivatagba, de úgy érzem a múltamra választ csak ez a nő adhat. Meg kell tudnom ki voltam, hogy tovább léphessek...
A vér a falon hirtelen felismerhetetlen pacává vált, és Shuko vissza fordult vendéglátójához.
- Mindegy is, hagyjuk. Azt mondtad, hogy elérhetem a szintet ahol most tartasz. Hogy? Lelkek felzabálásával? Nem érzem, hogy ettől fejlődnék. Kétségtelenül erőre kaptam tőle, de... Nem is tudom... Minden esetre én is arrancar akarok lenni, ahogy te! Részt akarok venni ebben a hierarchiában, bár nem tudom ki az a Seth. Talán az lenne a legjobb ha meglátogatnám.
Elgondolkodott magában. Nem ismerte a hollowok szokásait, jellemvonásait, csak egyet ismert, és az alapján ítélt. Ez volt Vex. Ő kedves volt, habár kétszer is agyon verte. Be kell azonban látnia, hogy ez legalább annyira az ő hibája volt, mint amennyire nem Vexé. Úgy gondolta, ha beszél Sethel, megoldásokat találhat a problémájára. Nem véletlenül vezeti az arrancarokat, bár az nem volt számára egyértelmű, hogy miért is nem arrancar ő maga. Ez kicsit eltántorította, de azért reménykedett.
- Hogy hogy nem arrancar? Akkor miért ő a vezető? Ennyi erővel én is lehetnék az...
Mondta ki nyers gondolatait. Sokat kellett még tanulnia, ez igaz, de mindent megtett azért, hogy fejlődjön, és talán ez lesz az a tulajdonsága, ami megkülönbözteti a többi arrancartól.

Az arrancar nyers szóhasználata kicsit szúrta a fülét, de nem rótta fel neki. Miért is tenné? Nem azért van itt, hogy kritizáljon, vagy ítélkezzen. Őt is lehetne sok mindennel támadni, ebben biztos volt, habár nem volt tisztában vele, hogy mi is lenne az. Másrészről pedig nem igazán érdekelné. Jelenleg nincsen senkije, és minden valószínűség szerint a közeljövőben nem is fog változni ez a tény.
Az emberi lelkek valóban nem hatottak valami jól rá. Nem érezte magát sokkal jobban, mint előtte. Csupán annyi különbséget vélt felfedezni, hogy most már nem annyira éhes. Az a lehetőség, hogy a hollowokat falja haladás szempontjából kecsegtető volt. Talán eltöprengett volna a döntés meghozatala előtt, ha érez bármiféle kötődést azon hollowok felé, akik fajtársainak számítottak.
A döntés tehát gyorsan megszületett.
Karasu feltételezése, hogy semmi esélye nem lenne a hatalomra jutásra ilyen téren nem okozott csalódást számára. Valóban nem volt még elég erős hozzá, de sajnos hiányzott belőle nagyon sok minden, ami egy jó vezetőben meg kell hogy legyen. Például a karizma.
- Hát akkor mutasd meg merre vannak ezek az erősebb hollowok. Minél erősebb vagyok, annál jobb. Talán az erőm növelésével az emlékeim is visszatérnek. Meg aztán ha vissza akarok menni kideríteni, hogy mi is történt valójában, akkor biztosan jól jön az erő.
Egy pillanatra elgondolkodott. Lehet hogy az erő jól jön, de nem lenne hülyeség megtanulni használni is. Jelenleg ösztönszerűen használja képességeit. Keveset tud, és talán még kevesebbre képes. Tanulnia kell, ha állóképes akar maradni. Az ösztönök általában nem mentenek meg a képzett, és erős ellenfél elől.
Szembe fordult hát Vexel.
- Taníts meg harcolni! Az erő mit sem ér, ha nem tudom hogy használjam. Az ösztönök nem húznak ki a csávából ha esetleg belekerülnék. Akár most azonnal kezdhetjük! Én bármikor ráérek.
Utolsó mondatába egy kis cinizmus költözött. Mi dolga is lehetne? Eddig se csinált semmit. Mióta az lett ami, azóta nem igazán tett még semmit. Nem volt napi rutinja, ami lefoglalta volna, nem voltak tervei, amik megvalósításra várnának. Most már ugyan vannak, de egyedül nem képes elérni őket, és biztos benne, hogy ezt mestere is tudja.