előzmény

Megint kezdi ezt a késés dolgot, pedig nem késtem sokat, tényleg csak pár percet. Mi lett volna, ha megváratom, de úgy isten igazából? Késtem volna vagy 2 órát, akkor érteném, hogy bepipul és gyomronvág, de hogy ennyi késés miatt ezt megtenni? Tényleg ha többet kések még a körmömre is rácsap egy vonalzóval? Esetleg lehet, hogy meghúzza a fülemet? Komoly dolgok ezek, inkább pontos leszek máskor. De a kérdésére még nem válaszoltam. Szépen Imoutu-chan mögé lépek, belecsípek az arcába mindkét oldalról és nem fájdalmasan, de húzni kezdem, fel-le és széjjel.
- Nyeeeeeeeeeeeeem azért, legalábbis szerintem nem. Csak biztos félnek egy ilyen tökéletes kantól, mint ami Én vagyok. – vigyorgok és elengedem az arcát és visszaállok mellé.
- Nem veszem, tudod, hogy nekem nincs olyanom. Vagyis van, csak biológiailag nincs…. vagyis érted na. – lehet nem itt kéne belemenni ebbe. Bár ez egy Vidámpark, ezért betudhatnák annak, hogy valami szereplők vagyunk mi is. Hm, tényleg, kéne egy ilyen nekünk is otthonra. Legalább kitudnának kapcsolódni és élvezni a nyugalmat. De szerintem Rózsika lenne az, aki a legjobban élvezné, rálenne tapadva mindenre és nem lehetne elráncigálni onnan. Drága kis tesókámtól kaptam egy hátba veregetést. Hogy érte fel? Lehet ugrott közben egyet? Vagy egy kisszékre állt? Vagy csak Én gondolkodok már megint hülyeségeken? Igen, ez lehet az. Jó szokásomhoz híven, mint mindig, csak marhaságokon gondolkozok. Kaphatnék már végre egy igai nagy fejbekólintást, csak azért, hogy észhez térjek. Szélesen elvigyorodok Anao szavain.
- Kicsit félreértettél. Nem azért kell a fiú, hogy megvédjen, hanem hogy veled legyen. Amikor alszol akkor ott lesz és óvja az álmodat, ha rossz a kedved felvidít. Na meg ilyen dolgokra való a férfi még. De majd meg tudod Te is, ha Ámor nyila hátsón talál téged is. – vigyorgok igen csak vidáman. Igen ez volt a dolgom, felvilágosítottam Imoutu-chant. Jöhet az égből a nyaláb és felvihet az űrhajómra és mehetek másnak segíteni. Eh, le kell szoknom a sok TV-zésről. Már ilyen hülyeségek járnak a fejemben. Mint amikor éjszaka itt bóklásztam a városban, láttam egy kocsit, nem volt benne senki, csak egy párna a hátsó ülésen. Nem törődtem vele sokat, de másnap, amikor megint arra jártam a kocsi megvolt és a párna is, csak egy kicsit előrébb volt. Harmadnap szintén, már direkt ezért jártam át, hogy nézzem mi a fene is van. S végre elérek a lényeghez is, a TV káros hatására, már azon kezdetem gondolkozni, hogy mi van akkor, ha mosómedvék laknak benne? Egyik a mancsával kormányozna, kettő másik meg a gázt és féket nyomná. A kormányosnak meg a gázpedálosnak beszélniük kell egymáshoz, mert a fékpedálos nem látja az utat. S ekkor döntöttem el, hogy bizony ki kell dobni azt a TV-t, de azért előtte megnézek pár műsort, csak is utána hajítom ki a fenébe.
- Értem, a kapitányságra törsz, igaz? Még büszkébb lennék rád, az én Imoutu-chanom, mint kapitány. Eldicsekednék mindenkinek vele. Vagyis csak a sajátjaim közül, bár az se lenne jó…. fenébe leírom a naplómba és kész. – mert ha otthon mondom el, akkor lehet árulónak neveznek majd, de ha egy shinigaminak mondom el, akkor lehet Anaot nevezik annak. Mekkora egy átbaszás ez, nem tudok dicsekedni senkinek, eh, mindjárt a sarokba ülök és a fejem felet fekete sáv lesz, plusz köröket rajzolgatok a földre. De ezt nem teszem meg, csak égetném magamat. Inkább megyünk tovább. Szépen elhagyjuk a Szellemesvasutat, és mentünk vattacukorért. Megkapja Ő is amilyet kért és Én is, hm de finom.
- Ja, mem pamaszkodok. (Nem panaszkodok). – teleszájal nem illik beszélni, de nem érdekel, mert nem vagyok annyira illemtudó srác. Szopogatni kezdem az ujjaim végét, vagyis csak gyorsan bekapom és cuppanással kihúzom a számból.
- Mert azok megragadtak a régi szinten. Nekik mondhatod, hogy rendes vagy, neeeem, habzó szájal vérbenforgó szemekkel is, de Neked támadnak. Állítom, ha éppen WC-ben lenne, akkor is kiugrana onnan, a papír ott lógna a hátsóján és még csöpögne is a farka, de kiabálva rontana neked letolt gatyával. - haj már megint kezdem, és elragadtatom magamat.
- Igen, kezdetnek jó is lesz az. – eh, szép nagy sor van. De majd csak kibírjuk valahogyan. Addig is beszélgetünk.
- Az jó, mert Én se olyan sokat, de azért majd benne vagy egy kis barátságos mérkőzésben? Jogom van a visszavágóhoz. – elnevetem magamat. De ez a sor csak nem akar fogyni. Ránézek Anaora és rákacsintok. Majd keserves hangon kezdek beszélni, elég hangosan.
- Jaj, szegény kis testvérem…. halálos beteg, már nincs sok hátra neki és minden vágya az volt, hogy felülhessen ide, de a nagy sor miatt ez nem lehetséges. Pedig már tényleg csak napjai vannak hátra. Szegény szüleink… az apánk meghalt az édesanyánk pedig otthon fekszik, ágyhoz van kötve, és most ez, nem ülhet fel a drága Anao. – temetem az arcomat a kezeim közzé és sírást imitálok. Majd az emberek közül páran sírni kezdenek, van, aki együtt érzően néz ránk, és van, aki hátba is vereget. De legalább előre engednek minket.
- Mehetünk drága, ez a sok kedves ember előre enged minket. – végre már fel is ültünk, mehet a szórakozás. Amikor vége volt pedig sajnos lekell szállni, kétszer csak nem vennék be az előző szövegemet.
- Na, akkor mit szolnál, ha egy kis félreeső helyen harcolnánk egyet? –ha beleegyezik, akkor elhagyjuk a parkot, és Én megszabadulok a póttestemtől. A megjelenésem a szokásos. Arrancar uniformis, és Orgo a háton, jobban mondva már a kezemben. Megvárom, míg elkészül, és utána támadok is, több csapással indítok több irányból.

Nagy monológomra nem hittem volna, hogy ilyesféle választ fogok kapni. Mögém megy és aljas módon húzogatni kezdi arcomat. A váratlanul ért bőrhúzogatása miatt valami iszonyatosan fancsali képpel reagálok, miközben meg-megrándul jobb szemidegem.
- Perse, perse és is est mostansám! (Persze, persze én is ezt mondanám!) – morgom közben válaszképp, csak amiért húzza arcomat nem igazán sikerül rendes, érthető nyelven kommunikálnom vele. - Igassán eleshedhestéd as asromat! (Igazán elengedhetnéd az arcomat!) – teszem hozzá, mire így is tesz. Arcom két oldalát tenyeremmel masszírozgatom, hogy visszaálljon eredeti formájába, majd rendes testvér módjára elnézést kérek tőle ez ügyben, de még ebbe is beleköt. ToT
- Képletesen értettem… - mondom leizzadva a furcsa levonása miatt a szíves ügyben, melyet nem igazán sikerült megfogalmaznia úgy, ahogy szeretett volna, ezért utólag még egy kis kuncogást is párosítok mellé, mert tényleg nevetséges, ahogy félreérthetően is lejöhet egyeseknek ez a dolog. Ezután a férfi üggyel kapcsolatos meglátásomat is megvétózta, pedig csak az igazat mondtam. Minek tartsak ezért fiút… elég nekem Hyozanryuu is hosszútávon még ő is az agyamra szokott menni, az álmomat a kispárnám védi, és a rosszkedv? Az mi, eszik vagy iszák? Oo Zavartan elvigyorodok, végül is csak hülyeségből hoztam fel magamban ezeket, valami okot akartam keresni, mellyel meggyőzhetem nekem nincs szükségem a másik nem komolyabb társaságára. De semmi nyomos okot nem találtam, így nem ellenkezek vele.
- Ámor nyilát eddig tudtam hárítani, ha szerencsém van a jövőben is sikerrel járok. Nem hiányzik szívecskés nyílvessző szebbik felembe. – mondom elnevetve magamat közben, haladok előre a Vidámparkban és azon agyalok, hogy merre is mennyünk, természetesen fél füllel továbbra is hallgatom Karasut, nehogy azt higgye, hogy én ilyen rossz testvér vagyok, aki nem figyel Onii-chanjáre. A mendegélés folyamán, nem is tudom miért, de megosztottam vele, hogy nem szándékozok tovább menni a Shinigamik ranglétráján, mert kényelmesen érzem magamat a 3. tiszt székében. De, hogy jött neki az a kikövetkeztetés, hogy a Taichou címre hajtok? Oo Jézus, még csak az kéne! Mindjárt felvételt a 0. osztagba… oO’’
- Heee? Mindjárt főkapitányi címre, nem? *>* - rebegtettem meg aranyosan szempilláimat, hogy fokozzam a hatását az érdekes állításomnak, ezzel egyértelművé téve, hogy viccelek. Tény, hogy kapitányok azok lehetnek kik elsajátították a Zanpakuto második szintjét, ezért betölthetném a magasabbik rang egyikét. Főleg, hogy üresedések vannak, de kinek kellene egy idegesítő haori a hátára? Pluszba azzal elvetném a legjobb ütőkártyámat, miszerint senki sem tud arról, hogy mi van kezeim ügyébe. Na, jó, ez nem igaz… -.-’’ Sajnos vannak páran, akik már tudnak róla, de szerencsére ők nem fognak pletykálni erről senkinek.
- Naplódban akarsz dicsekedni? A naplódban akarsz dicsekedni? Miért a Naplódban?! Hagy tudja egész Hueco Moundo, hogy van egy fogadott Shinigami húgod, aki már olyan menő, hogy lassan a legmagasabb fokozatig is feltörte magát. – egózok egy kicsit, jó szokásomhoz híven, természetesen ezt se gondolom komolyan. Még is milyen lenne már, ha a fajtársainak dicsekedne ilyesmivel, minden bizonnyal halára lenne ítélve ezzel. Időközben már a vattacukros árust is betámadtunk, sőt most már a hullámvasúthoz tartunk, hogy kipróbáljuk azt. Remélem, azért lenyugszik addigra a Shinigamik hozzáállása miatt, kicsit elragadtatta magát, nem veszem a szívemre, mert tudom, hogy nem rám gondolt ezzel csak azért fő a béke. *>*
- Barátságos mérkőzés… hm… esetleg lehet róla szó. Végül is tényleg kérhetsz visszavágót, ez így van rendjén. – mondom elvigyorodva, legutóbb jól leszívattuk egymást a küzdelem során, biztos vagyok benne, hogy most is tud majd mutatni új dolgokat, melyeket ez idő alatt tanult. Mivel nem hiszem, hogy csak henyélt volna az idő során. Míg ezen gondolkodok, megeszem a vattacukor maradékát és meglepő fordulatra kapom fel a fejemet. Onii-chan épp olyan folyékonyan hazudik, mint csapból a vízfolyás. Nagyokat pislogok eleinte, amiért nem esik le, hogy mi van, de szerencsére hamar ráeszmélek a hátsószándékra ezért én is tetézem a dolgot egy tetetett pityergéssel. Nem hittem volna, hogy az Emberek tényleg vannak olyan ostobák, hogy el is higgyék ezt a jókora füllentést, de ez csak nekünk jó. Felülhettünk a hullámvasútra, melyre azt hittem órákat fogok várni, de nem, ennek köszönhetően. *.* Viszont, sajnos túl hamar lett vége az egésznek. ToT Pedig olyan vicces volt. Ennek ellenére a jó oldalát nézve hatalmas vigyorral a képemen szállok le a szerkezetről.
- Kakkoi *>* Majd még egyet, jó?! – szólalok fel lelkesen, annak ellenére, hogy szinte még mindig forog velem a világ a vasúttal tett hullámoknak köszönhetően, de szerencsére semmi sem jött vissza az út közben, mint ahogy egyeseknél. Karasu kérdésére felfigyelve elmosolyodom, majd előveszem a zsebembe rejtett lélekcukorkát és beveszem, ezáltal kilökve igazi valómat a póttestből.
- Menny csak szórakozni, de ésszel, a pénzzel! – legyintek párat a gigai test felé, mely mostanra már a lélekcukorka szerint engedelmeskedik, s utasításom hallatán tovább áll.
- Oké, mehetünk~ - mondom Onii-channak dalolva, majd már shunpoval tovább is állok követve őt. Örülök, hogy nem a parkban akart neki állni, küzdeni, nem lett volna ideális küzdőtér számomra az emberek miatt, mondjuk akkor kardot se rántottam volna az biztos. Amint távolabb értünk a parktól egy harctérnek ideális helyen megállapodva, Karasura nézek.
- Yosh, kezdjük! *>* - szólalok fel, miután előkaptam megviselt katanámat tokjából. Kicsit gonosz tőlem, hogy még Shikaiba sem állítottam Zanpakutomat, de az most valamiért elmaradt. Onii-chant utasítanom se kellet, rögtön indította az összefüggéstelen hentes csapásokat a kaszájával. A támadásait igyekeztem kardommal hárítani, viszont egy irányból ügyesen betalált. Bal oldalam szokásához híven megjárta az első kört, a fegyver három pengéje egyszerre szántotta fel balomat. Emiatt mondhatni reflexszerűen indítottam egy jobb rúgást fordulatból, egyenesen Karasu felém eső oldalába, miközben jobb kezemet a vérző sebre tapasztottam. A rúgásba igyekeztem nagy erőt belefektetni, remélem sikerül elérnem azt, hogy hátrább kerüljön tőlem. A rögtönzött ütést követően villámtánccal hátrálok pár lépést, közben vérben ázó oldalamra nézek.
- Ejnye… azért ne ennyire durván. ToT – mormogom, amint sikerült egy megtanulmányoznom a vágás utáni sérülést. A fájdalomból ítélve nem mély a seb annyira, mint először gondoltam volna. – Hát, Onii-chan… ha ilyen komolyan játszunk muszáj lesz bedurvulnom… - döntöm oldalra a fejemet, majd vízszintesen magam elé tartom katanámat. - Sase, aratama Hyozanryuu! – aktiválom Shikai külalakját, hogy valami érdemleges csapásokat én is be tudjak vinni, illetve szükség esetén hárítani, nehogy ismétlődjön az előző esett.
- Üdvözöld, Hyozanryuut köreinkben! *>* Ugye emlékszel még rá? - szólalok meg lelkesen, s válaszát meg se várva indulok el shunpoval felé, amint elég közel értem hozzá felugrok a levegőbe, s mögé kerülve egy fordulatból indított vágást mérek a nyaka felé. Ha sejtéseim igazak csak nem szeretne egy nyakkal kevesebbet, így az esetleges hárítása esetén a földre érkezésem után balommal indítok egy rúgást hasonlóan, mint az előző lábbal mért támadásomat.

- Te is tökéletes kan vagy? – az érdekes lenne egy tökös Anao, akkor nem az Imoutum lenne, hanem nem is tudom, öcsikém és kész. Bár hogy ne legyek szemét, de most is nevezhetném annak, hiszen végülis laposnak lapos. Haj de szemét vagyok, tudom, nem kell mondani.– Rendben van, de nekem jó kislány legyél. – elengedem az arcát, honnan tudtam mit mond? Nem vagyok egy IQ zseni, ezért sok mindent megértek, plusz néha szórakozok magammal így, a tükörben nézem magamat és így beszélek. Tudom, kéne már valami értelmes hobbi, de a homokvárépítést már nagyon unom otthon. Bár majd megkérem Rózsikát, hogy segítsen és majd két nagy kastélyt csinálunk, onnan fogjuk dobálni egymásra a barákat.
- Persze, de mint a te Oni-chanod nekem kötelességem ebben is a javadat szolgálni. Minden fiú, aki szemet mer rád vetni, annak elsőnek velem kell beszélnie. S ha áldásomat adom, akkor majd elvihet randizni, de szigorúan éjfélre a senkai kapunál kell lenetek. Ott fogok én is állni, nem érdekel ha más shinigami is lesz ott. Ha kell halomra verek mindenkit. De az én kis Imoutu-chanomat egy mocskos kanos tini shinigami se szennyezheti be. Tényleg….. ártatlan vagy még? Mármint ért már hozzád fiú? Mármint izé…. tudod mire gondolok, volát már valakivel úgy? – eh, ezt most minek? Most Én is rendesen belepirultam a dolgokba. Nem tehetek róla, mint testvér, oké fogadott, de akkor is olyan nekem Anao mint a kicsi testvérem. Ezért hiába shinigami, és jár olyan ruhákban, mint egy temetkezési vállalkozó. Ezek ellenére én kedvelem. Ezért is viselem a szívemen a sorsát, legyen az akármi, és remélem nem fogunk egymással szembekerülni egy halálos harcban. Gáz lenne, mert szerintem se Ő se Én nem akarunk meghalni. Ezért remélem lesz majd egy módszer arra, hogy békés úton rendezzük el a harcokat, mármint a két fél arrancar és shinigami. Az de ász lenne, béke lenne és járhatnánk át a másik bandához.
- Majd talán rendes lesz és nem a szebbik feledbe lő. De hé, ha neked az a szebbik feled, akkor az arcod a csúnyábbik? – inkább nevetek vele, hiszen csak viccelek. Hm, kéne egy tükör és megnézném, hogy az Én hátsóm milyen, nem szokásom, de most kíváncsi lettem rá. (Tényleg kelleni fog majd valami hobbi) Azért ez jó dolog, előléptették és nekem is lett egy új főnököm, aki legalább érdeklődést is mutat irányomba. tehát egyetértünk abba, hogy mindenkinek kurvajól alakultak a dolgai. Lassan jöhet a nagy világbéke és konfetti eső. Nem, mégse tekerjük vissza a filmet. Hiszen nekem van egy hiba az életemben, a másik Imoutu-chan. Vele is kezdenem kell majd valamit, bár az ráér, mert most a kedvenccel vagyok.
- Nem is rossz ötlet, de akkor már főkapitánynő lennél. Akkor lazán megadnám magamat nektek és beállnék hozzátok, mert ha már a nagyfőnök a tesokám akkor baj nem lehet. – de most elnevetem magamat, amiből talán lejön neki, hogy ezt nem gondoltam komolyan. Az árulás nem egy megengedett dolog számomra, hű vagyok Aizenhez, hű vagyok Tuihoz, de legfőképpen hű vagyok Hueco Moundohoz. Az otthonom és hazám, nem árulhatom el soha, mindegy ki az úr, nekem ott a helyem.
- Igen oda. Igen oda. Mert az csak az enyém és csak Én tudom elolvasni, azért. Eh, ha nem baj kihagynám, a legjobb esetben megölnének, a legrosszabban Eras kezére adnának. Ne tud meg az milyen rossz lenne. Egyszer mesélték, hogy valaki látta mit csinált, az illető a mai napig pelenkát hord és felsír álmában. Nagyon durva. – na igen, nekünk is megvannak a csodabogaraink. Bár nem tudom Erast lehet e bogárnak nevezni, de az biztos, hogy fura egy szerzet. Szerintem igazi sáska, ha valakivel lefekszik megeszi utána, fenéket utána, már közben elkezdi, biztos hogy így van. Hm, be kéne kamerázni a szobáját és meglesni, hogy ez tényleg igaz, és eladni a felvételt. Igazi pornó horror lenne. Elég sok aberrált él a világban. Meggazdagodnék belőle. Csak ha kiderül hogy én voltam, vehetnék új arcot magamnak, fenéket arcot, testet is.
- Szerintem is, és ha most Én nyerek akkor utána döntetlenre fogunk állni, és lesz egy harmadik is. De ha Te nyersz, akkor maradunk továbbra is így. Nem fog kelleni több harc, elismerem hogy erősebb vagy. – mi lesz ha nyer? Semmi, legyőzőt és kész, nem fogok idegbajt kapni miatta. Nem vagyok olyan, mint sok másik arrancar aki jön a szokásos dumával. Hogy ezt nem hagyom annyiban, meg most szerencséd volt, és társaik. Elértünk a hullámvasúthoz, csak sajnos nagy a sor. De Én is felakarok ülni rá, ezért hát hazudok egy sort. Szerencsére Anao is kapcsol és társam lesz ebben a játékban, ezért előre engednek kettőnket és szórakozunk is egyet. Vége van, és tényleg szédítő volt.
- Rendben van, megyünk később is egyet. – ígérem meg neki, mert tényleg nem fog sokba kerülni majd egy újabb kör. Figyelem mit csinál, és ez igazán praktikus, mert az én testemet félre kell rakni, nem sétál magától. De mindegy találtam neki jó helyet és mentem Anaoval egy kicsit távolabbi helyre.
- Akkor hajrá. – én tettem, meg az első lépést. Mint cséphadaró úgy kezdtem el „salapálni” Anao felé. ügyesen hárít, de egyszer eltaláltam. Remélem azért nem túl mély a seb. De ügyesen rákontrázott és sikerült oldalba rúgnia, nyikkanok egyet és távolodok is rendesen. Pár méterre sikerül megállnom.
- Bocsi, tényleg nem akartam, rossz beidegződés csak. – tényleg nem akartam és ez látszódhat az arcomon is. De már későbánat, mert Imoutu-chan is keményít. Megforgatom a szemeimet, a fenébe már. Megint ez a kis bökő.
- Persze hogy emlékszem, igazán megleptél vele a legutóbb. – szemből támad, majd és a levegőbe ugrik, utána eltűnt. Rendben, merre lehet? Sok időm nincs gondolkodni, ezért csak gyorsan leguggolok és elrugaszkodok a talajtól, előre lököm magamat. Igaz szerencsére egy durva hajnyírást megúsztam, de ugrás közben a sípcsontomat simán telibe találta. Így az ugrásom se lett egyenes, hanem mint a propeller pörgök a levegőben. Ismét csak barátkozok a talajjal. Felállok és leporolom magamat majd Anaora nézek.
- Tényleg erősödtél. De szerencsére nem csak te, hanem Én is. – elvigyorodok és a bal szemem előtt meg jelen a kis kék gömböcske, és útnak indul a Cero is. Bár ostobaság lenne azt gondolni hogy ennyitől kidőlne, vagy hogy nem fogja hárítani, éppen ezért kivárom mit lép, és attól függ Én mit cselekszek. Ha oldalra ugrik akkor sonidoval kerülök közelebb hozzá és a levegőből akarok elsújtani rá, kb ugyanez a helyzet ha a levegőbe ugrik. De ha ottmarad és véd, akkor amint elenyészik a cerom, akkor is jön a szemből sonidozás és a levegőből lesújtás.

Szívem szerint erősen fészpalmolnék a „tökéletes kan” állítására, csak amiért Onii-chan az arcbőrömet húzogatja, lehetetlenné teszi ezen apró cselekedett elérését, így meg kell békélnem a dologgal. Pedig elég egyértelmű, hogy ahogy nőként, férfiként is tökéletes lennék, sőt talán még tökéletesebb. Az érdekes gondolataimat igyekszem visszaterelgetni, hogy ezáltal tudathassam Onii-channal, hogy nem éppen jó az, amit tesz, és igazán abbahagyhatná. Különben úgy marad az arcom, aztán mehetnék a Juunibantaihoz plasztikai műtétre, hogy helyrepofozzák a képemet. Szerencsémre Onii-chan vette az adást és abbahagyta az archúzogatást így a fölös pénzkidobást megúszom. Dörzsölgetve sajgó arcomat, felvont szemöldökkel nézek rá.
- Nem szokásom rossz lenni… - dehogynem -… - vigyorodok el aljasul, annak ellenére, hogy zsibbadt arcom bele-belefájdul ebbe az arcmimikába, amiért képem még mindig nem tette túl magát az előbbi megméretetésen. Félfüllel hallgatom Onii-chan monológját, melynek hallatán még én is belepirulok, hiába tudom, hogy csak túlságosan is beleélte magát a bátyó szerepébe, nem mintha zavarna, de akkor is eléggé közvetlen szövegre sikerült. Először csak hebegek a kérdést hallva, amiért a választ nem tudom kibökni magamból, persze ez csak a nehezebbik fele, még megfogalmazni sem sikerül úgy, ahogy Én szeretném.
- Ö… örülnék, hogyha ezt nem az utcán kérdeznéd! O///O – vágok vissza holmi feleletképp, ezzel a dumával kihúzva magamat a kellemetlen igazság megmondása alól. Még sem reklámozásra való információ foszlány az, hogy Én kivel és, hogy voltam milyen kapcsolatban és miért. És nem is egy Arrancarnak fogom ezt megmondani, oké… talán itt a nemmel van némi problémám, de akkor is. o.o” Szerencsére a feszült hangulat egy vicces megszólalás után feloldódott, bár lehet, hogy annyira még sem volt humoros, de egy kis nevetéssel bármit azzá lehet tenni.
- Dehogy is, az arcom a még szebbik felem. *>* - tetézem a nevetés közben a poént, és természetesen a viccek terén nincs határ, mivel Én még a Shinigamik rangjaiból is tudok nevetséges dologgal előhozakodni.
- Főkapitánynőként sem tehetnék meg mindent… még is ott van a negyven akár hányak okoskodása, vagyis a Negyvenhatok tanácsa. ><” – mondom belegondolva jobban ebbe a dologba, viccesnek vicces lenne ott ülni a főkapitányi székben, csak nem éppen kifizetődő állás az sem. Különben sem bírnám elviselni a folyamatos ülést, tény az a kisebbik probléma, a nagyobbik az lenne, hogy gondolkodni is kellene azt pedig nem igazán szeretek. Igaz tudom, hogy csak poénból tetézte a témát, mivel kizárt, hogy árulásig mennyen el egy Arrancar… ha, mondjuk, a mi találkozásunkat nem vesszük úgy egymagában parancsmeghágásnak… Oo. Megrázom a fejemet, majd ezt követően megjátszok egy megsértődőt kistestvért, a naplós szövege miatt. Persze, csak egómat fényesítem ez által, de megtehetem nem? ><” Feleletére viszont rácsodálkozok. Lenének ilyen Arrancarok is Hueco Moundoban? Oo Jó, oké mi Shinigamijaink között is van egy-két nem éppen százas, de ez azért már tényleg durva.
- Ez az Eras tényleg ilyen fenegyerek, hogy még Te is rettegsz tőle? – csodálkozok rá, hisz azért Onii-chan sem egy könnyű falat, de ha már Ő is fél az nem jelenthet jót.
- Elismerés? Okés, jól hangzik, bár pár gombóc fagylaltnak jobban örülnék, mint jutalom. – nevetem el magamat kicsit sem megijedve a felől, hogy akár veszíthetek, pedig fenn áll az eshetősége. Kicsit ciki lenne, hogyha most nyerne, főleg e miatt a kijelentésem miatt. Nem baj, új dolgok vannak tarsolyomban, melyet még nem látott, ez az előnyömre válhat. Legalább meglepem egy kicsit. >< Szerencsére a kisebb mérkőzés előtt még meg tudtuk ejteni a hullámvasutat a sor ellenére is, amit Onii-chan olyan ügyesen lerendezett. *_* És amikor vége volt még szavát is adta, hogy még egyszer felülünk erre az extrém mozdonyra. Ezek után jöhetett az akció, természetesen a szükséges óvintézkedéseket megtettem előtte, alias, lélekcukorkát be a póttestből ki. Legalább szórakozik a cukorka lakója is egy keveset, de igazán remélem, hogy nem fogja azt a kevéske vagyonomat is elkölteni, mert az kicsit ciki lenne odahaza. Hogy miért? Nem lenne pénzem a nassolni valóra, pedig az elmaradhatatlan az életemben. *_* Shunpo közben kicsit elkalandozott elmémet sikerül visszairányítanom a kiszemelt küzdőtérre. Felelőtlen módon nem készültem fel az első csapásra rendesen, melyet meg is jártam. Kell nekem ilyen morbid cselekedetekbe belekezdenem? Honnan vettem, hogy ezzel a fogpiszkálóval kivédhetem a hárompengéjű kaszáját, anno se sikerült, akkor pont most jönne össze? Még jó, hogy nem! A felkészületlen valóm miatt lábam szinte magától cselekedett az önvédelmi rúgásra, mellyel tudatalatti célom az volt, hogy odébb kerülhessünk egymástól és méltathassak komolyabbra fordítani a harcunk fogalmát. Elhúzott szájjal vetek egy utolsó pillantást sebemre, s könyvelem el, hogy a balomat még mindig nehezen védem. Rossz beidegződés ide vagy oda, ennek ellenére lehetett volna kevésbé durvább is. Kisebb megrökönyödött sóhajtást ejtek el, majd aktiválom Zanpakutom, hogy az ütött-kopott verzióját felválthassa a szebbik oldala, így legalább lehet esélyem normális támadások kivitelezésére is. Így kihasználva minden percet indulok felé, futásom persze csak elterelés, mert a támadásomat a levegőben akarom bevinni. Ahogy számítottam rá, nem várja, meg míg torkát találja el az éjfekete pengém, eltávolodik, de így sem ússza meg sérülés nélkül. Igaz szerintem rossz nekirugaszkodás volt ez a hárításnak, de a színesebbnél-színesebb lehetőség egyike volt ez is. Ez legalább az Én javamat szolgálta. Talppal érkezve a földre fordulok az irányába, s láthattam azt a szép zakózást, amit a seb miatt sikerült kiviteleznie, viszont egész hamar sikerült összeszednie magát, így nem nevethetek magamban túl sokat.
- Köszönöm a bókot. Ezt örömmel hallom, mivel ez csak a töredéke volt még az erőmnek. – arcomra egy széles, gonosz vigyor húzódik, közben katanámmal védelmi pozíciót veszek fel, egy belső hang miatt, mely csak úgy sugallja a várható baj előszelét. A negatív sugallatot meg is kapom méghozzá egy érdekes kék derengésű gömb formájában. Nem kellet sok idő, hogy rájöjjek, bizony ám’ ez egy Cero csak épp másféle szín kavalkádban, amit jómagam is ismerek.
- Egy… Cero… - amint tudatosul bennem a fogalom elkerekedett szemekkel nézek a vészesen közelítő kékségre, bele se gondolva abba, hogy esetleg hárítani kellene, mert ha betalál, annak csúfos eredménye lehetne. De mire erre rájöttem kevés megoldás maradt; a félre ugrás előle vagy a félre ugrás előle. A szinte gyökeret eresztett lábaimat mozgásra kényszerítem, s elszökkenek jobbra a támadás útjából, mely így csak a balommal érintkezett felületesen ez által beszerezve egy felszínes égési sérülést karomon. Sistergő balomra viszont nem tudok túl sok időt ráfordítani, mert, ahogy biztonságban érezhettem magam jött a második veszély Onii-chan képében. A levegőből támadott és későn tűnt fel a furfangos összetett támadási sorozatának, második fele. Zanpakutomat reflexből rántottam magam és a vészesen közelítő pengék közé. Kaszája éles vágófelületének egyike megakadt az éjfekete kardpengémen, a másik így a levegőben ficánkolhatott, de a háromból kettő kiütése még semmi sem volt… a harmadik penge könnyedén végigszántotta bal lapockámat. Kisebb fájdalommal átitatott sziszegés hagyja el számat még úgy is, hogy fogaimmal ajkamra harapok. Ezzel igaz kevésbé feltűnővé teszem a fájdalmat, ami átjárja egész testemet a támadás után, de akkor is a képemre van írva a kellemetlen érzés. Üvegessé vált lélektükröm mögött már a kiutat keresem a pengék alól, számomra sajnálatos módon egyetlen módszert találok, amit nem igazán szeretnék alkalmazni, de ez most elmaradhatatlannak vélek.
- Himitsu no Ishi~kemuri (Titkos ékkő~füst). – mondom halkan mire az ökölméretű kristályok egyike megreped és robbanásszerűen fekete-lilás árnyalatú füst kezd kijönni belőle. Lassan körbevesz minket a sűrű füstszerű anyag, melyben a tájékozódás eléggé megnehezedik. Ezt kihasználva shunpozok ki oldalra a két méter hatósugarú bénító hatású anyagból, hogy a fájdalomtól sajgó balomat elláthassam, hogyha lehet. A sűrű ködből biztonságosan kiérkezve kezdem szemlélni a sebet sikertelenül, mert pont vak szemem sugarában van a sérülés, így csak érezni érezhetem, hogy az annyira nem mély vágásból még is csak úgy ömlik a vörös színű vér. Elhúzom számat emiatt, mert így még ellátni se tudom rendesen, s ekkor tekintek fel az elterelő technikámban ragadt ellenfelemre. A füst már kezd szerteoszlani, de ha van egy kis szerencsém a technika különlegessége hat rajta is, még ha csak minimálisan, akkor is… Jobbomban tartott zanpakutomat megszólítom, amiért a támadás utóhatása miatt felvette ismét ütött-kopott külsejét. Így ismét harci készültségben állhatok előtte, és amíg ~ remélhetőleg ~ tehetetlen a részben altató hatású füst miatt kihasználom a lehetőséget és támadást indítok. A füst szétoszlott részein akár láthatja is, hogy közelítek felé, de ez most nem érdekel, így is nagy problémám, hogy olyan technikát akarok alkalmazni, amit szívem szerint nem tennék… Amint közel értem hozzá egy vágást indítok mögötte, ferdén ívelt csapást a jobb vállától lefelé, pluszba támadásomat az általam gyűlölt kidouk egyikével akarom tetézni.
- Hadou no Sanjuu… itai… - balomat megpróbálván felemelni, de az egész karomba belenyilall a fájdalom, ezzel jelezve, hogy a megerőltető mozgást hanyagolnom kéne vele. Fájdalomtól átitatott arccal hátrálok emiatt a vágást követően, amit mértem rá a csapásom második felét ezzel berekesztve. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, viszont így hatalmas hátrányba kerültem Onii-channal szemben, amire ebből Ő is rájöhetett.

- Remélem is, nem szeretném visszahallani, hogy rosszalkodtál. Bár igaz, senkitől se tudhatom meg. Hacsak….. találkoztam egy Shizuka nevű shinigamival. Azt mondta ismer téged, na majd kikérdezem Őt. – igaz, vele se éppen a legjobb viszonyban váltunk el. Hiszen harcoltam vele, és olyan döntetlen lett, kb. Mert állva én maradtam, de ezért elég szépen megsérültem Én is, ezért mondom, hogy döntetlen lett a harcunk. Jó lenne tudni, hogy él e még, vagy meghalt? Na meg azt is, milyen viszonyban váltunk el. Remélem azóta nincsenek rólam olyan képei a szobája falán, amin ki van kaparva a szemem, és vudu babát se csinált rólam. Mert akkor szerintem kicsit félhetnék tőle.
S most jött egy olyan monológ, amibe még Én is belepirultam egy kicsit. Nem mindig kérdezem meg a másiktól hogy szűz vagy nem szűz. De ha egyszer elvitt a vonat magával, túl jól játszottam a testvér szerepét. Be is állt az a kínos csend, az arcomon egy bárgyú vigyor, most legyek okos. Rálehet fogni, hogy Anao kivágta magát valahogyan.
- Bocsi, tényleg nagyon bocsi. Csak kicsúszott a kérdés. Csak azért aggódok érted egy kicsit, ne valami suhanc legyen az akivel…. tudod Te azt. Legyen tökéletes megfelelő személlyel és megfelelő helyen. Ne, pedig úgy ahogy nekem. Köszönés és utána durr bele az ágyba. Haj, régi szép idők, fiatalság és bolondság. – remek, most a saját dolgomat mondtam el. Rossz hatással van rám ez a testvér szerep. Mindegy most már, a szavakat nem tudom visszavonni. De egy amolyan viccesnek szánt mondattal sikerült oldanom a jeget, ami ez a kérdés miatt keletkezet.
- Nem is kérdéses, az én kis Imouto-chanom a legszebb Shinigami. – minden testvérnek a saját kicsi húga a legszebb, még akkor is, ha nem vérszerinti a rokonság.
- De szerintem azt megtudnád tenni, hogy ha véletlen átkerülnék oda, ne végezzenek majd ki. Elleszek Én ott, majd sétálgatok és a tananyagba is belehet venni. Tanulni hogyan is nézünk ki, meg ilyenek. Azt a negyven akármennyi marhát meg szépen majd elkussoltatod és kész. – felnevetek, mert tetszik ez az ötlet, hogy a kicsi Imouto-chanom lenne a boss, akkor már elég jó esélyeim lennének az életben maradásra. Előadtam neki a naplós dolgot is, persze csak viccből volt az egész. Az árulás nem megengedett dolog.
Valahogy gondoltam, hogy az Erasos dologra rácsodálkozik. Szerintem majdnem mindenki azt teszi, amikor elsőnek mesélnek neki Erasról. Hueco Moundo retteget kis henteséről. Az, akiben az őrület lángja nem pislákol, hanem már lobog az erdőtűz. Megszívom a fogamat és érdekes grimaszt veszek fel, majd beszélni kezdek Erasról.
- Az enyhe kifejezés hogy fenegyerek. Inkább egy elmebeteg, akad pár „furcsa” szokása. Ne akard megismerni szerintem soha. – többet nem is szeretnék róla már beszélni. Kifogytam a jó ízlés határain belüli szavakból.
- Nekem mindegy mit kérsz, kaphatsz fagyit is majd. – mondtam mosolyogva. Kicsit csak gyerek még, de akkor Én is az vagyok, mert a fagyit szerettem. Bár szerintem a lelke mélyén mindenki egy nagy gyerek, és ez így van jól. Néha le kell tenni a komoly ábrázatot és a helyébe mosolyt kell felvenni. Hiszen másoktól várni a boldogságunkat éppoly ostobaság, mintha másoktól várnánk, hogy helyettünk nőjenek fel, helyettünk tanuljanak, helyettünk szenvedjenek, örüljenek és éljenek. Most pedig egy kis szórakozás, előtte egy kis hazugság majd jött a visítozás, utána pedig következet a „harc” Anao testből ki és teste el, hasonlóan cselekedtem Én is. Kerestünk egy aránylag biztos helyet és kezdődhet a visszavágó. Amiben Én voltam a kezdeményező fél és támadtam. Ennek köszönhetően az első vért is szerény személyem ontotta. Bár nem szerettem volna nagy sérülést okozni neki, de ezek szerint még is csak összejött a dolog. Kaptam rá egy kontrázást is, mert lendült a lába és eltalált, ennek köszönhetően eltávolodtam tőle, igaz nem saját akaratomból. De ez legyen a legkisebb gondom. Alig értem földet és már rohamoz is Anao. Hogy elkerüljem a csapását mindegy mi is az, előre ugrottam, a vágást el, de a rúgást nem, ezért szépen pörögtem a levegőben mielőtt talajt fogtam. Az érkezés kellemetlen volt, de ez még annyira nem súlyos sérülés, felálltam és gratuláltam Imouto-channak.
- Kíváncsi vagyok a többire is, remélem, megmutatod majd. – normális dolog ez? Mármint azt, akivel harcolok, arra biztatom, hogy még több erőt használjon? Eh, szerintem Én vagyok ennyire marha. De már mindegy. Adom a válaszomat Én is, megmutatom, hogy erősödtem. Mind ezt egy Ceroval akarom demonstrálni. Ami után támadni is fogok, minden csak azon múlik, hogy Anao merre is fog ugrani, egyedül, ha nagyjából ívesen hátra ugrott volna, akkor lettem volna bajban, de így nem. Nem csak a Cerom kapta el egy kicsit, de a kaszámmal is összejött egy kis vágás. Az arcomon a rémület látszik, nem akartam ennyire durva lenni. De már ez is késő bánat volt. Valamit csinálnom kell majd a sérülésével. De csak az után, hogy eltávolodunk egymástól. Bár ezen irányú törekvéseimet megakadályozza azzal, hogy egy kristály felrobban, és valami füst jön elő belőle. Ez nem ér, ezt nem csinálta a legutóbb. Nem elég hogy alig láttok valamit, még fáradni is kezdek, ezt a szemétséget. Leginkább most egy plüss macit fognék és lefeküdnék aludni. Végre kezd oszlani a füst, de elég bágyadt vagyok, és nem nagyon fogom fel, amit láttok. Azt, hogy egy Anao jön felém. Francba reagálni kéne, de alig akar mozdulni a kezem. Ha nem csinálok valamit lassan a csipa is benövi a szememet. Lustán és sután suhintok egyet Orgoval, de elkéstem, éles fájdalom hatol bele a hátamba. Előre lépek párat, és a vérem spriccelve távozik a testemből. Remek, a ruhámnak megint annyi. A füst eloszlik Én pedig vérző háttal állok egy helyben. A tekintetemmel Anaot keresem, és ahogy elnézem Ő sincsen a legjobb passzban. De ideje akkor komolyabb vizekre evezni. Megteszem amit meg kell, remegő kézzel helyezem vízszintesbe Orgot, és indulhat az erő felszabadítás. Anao már látott így, nem lesz neki meglepő, és mivel használtam ezt így a sérüléseim is begyógyultak. Mozgatni kezdem a karjaimat és a torzomat, jobbra-balra. Minden rendben.
-Nyugi, ne támadj rám. – odasonidozok hozzá, és nem támadok, hanem Orgot beleállítom a talajba. Megragadom a ruhám nyakát és letépek belőle egy szép hosszú darabot. Először is bekötöm az oldalát, az nem annyira súlyos sérülés. Jöhet a keményebb, a maradék felsőmet is széjjeltépem és kezdem a kötözést, ez lehet fájni fog neki. De nem tehetek róla, a lapockájára teszek egy darabot az uniformisomból, majd a hosszabb darabokra szaggatót kezdem el a bekötözést. Voala, egy darabig megteszi. Vissza a kézbe Orgo és távolodás tőle.
- Remélem ez egy darabig jó lesz. Akkor mehet tovább? – ha igen, akkor jöhet a régi kedves támadás, Abdominal, aminek a hatása az, hogy egy vörös félköríves energianyaláb kezd el száguldani Anao felé. Persze ha nincs még kész, akkor várok tovább türelemmel.

Nem is szoktam rosszalkodni, minek kell ezt firtatni? Vagyis… azt hiszem nem szoktam, de ebben annyira nem tudok biztosra menni. Agyalok a témán egy kicsit, de ahogy szóba kerül Shizuka jól rácsodálkozok, amiért ismeri kedves üdítő automatákat dobáló ismerősömet, kinek szent célja fejemet szegni, s azzal labdázni. Még nyakamat is megdörzsölgetem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg a helyén van e, közben fél szemmel körülnézzek, ezzel leellenőrizve az összes nagy és dobható tárgyat, mely benne van a látószegletem határain, s amint meggyőződettem róla, hogy a Vidámpark területe, illetve környéke Shizuka mentes, válaszolok.
- Shizu-chant inkább ne kérdezgesd ilyesmiről… főleg, hogyha velem kapcsolatos. Tudod, oda meg vissza van értem, és nem jó értelemben… meg akar ölni! TT-TT – súgom az elejét biztonság kedvéért attól félve, hogy az emlegetett személy meghallhatja, még úgy is, hogy nincs is jelen. Ezt követő kérdéséről természetes, hogy kitértem. Csak nem hiszi, hogy ezt itt az utcán fogom elmesélni neki, ne nézzen már zokninak! >.> De miért kell tovább feszegetni ezt a témát? T.T Itt Én vagyok az áldozat, ne ecsetelje és miket tett már Onii-chan fiatal korában. ToT
- Uhh… … ne aggódj, inkább nem kérdezek semmit erről. – mondom erősen fogva a fejemet közben. Nem értettem a férfiak meglátását ezen a téren, szerencsére nem igen foglalkoztat a szerelem és az ehhez járó betegségek különböző fokozata sem, mint a randevú és… és az... Szerencsére a témát sikerült elterelnünk kellemesebb vizekre, pont jókor azt hiszem, igazán le lehet amortizálni gondolkodásomat, ha ilyesmiről beszélünk, de erről nem kell tudnia.
- Ne dicsérgess a végén akkora lesz a májam, hogy nem fog elférni a helyén. >< - nevetgélek, arra alapozva poénomat, hogyha valakit túlságosan is dicsérgetnek, hízni kezd a mája, mint jelen pillanatban nekem is, már érzem is, hogy dagad wuhúú *>*…
A főnőkősdis dolgot inkább nem húzom tovább, mert csak nevetni tudok az ötletein. Hisz, elég vicces lenne, hogyha ennyivel el lehetne intézni a dolgot. Természetesen arról az érdekes Arrancarról felmerülő infó meglepett, nem mintha Sereteiben nem léteznének kicsit zizzent alakok, mint azaz őrült Juunibantaios Robbantó Asszonyság, aki bombaszakértőnek vallja magát. De, hogyha egyszer bomba kerül a markaiba, már minden a levegőbe is repül. :/ De mit tehetnék, hogyha jó minta alany volt a felgyújtott Hadnagyi irodánk okozójának? *>* Magamban nevetgélek ezen, majd hallgatom erről az Erasról a további fergeteges dolgokat Onii-chantól.
- Ne mond ezt! Biztos nem elmebeteg, csak… csak más szemszögből nézi a Világot! *>* - osztom meg fergeteges meglátásomat az egészről, mely biztos nem így van, de jól esett így értelmezni ezt az ügyet. Visszatérve a bulizásra a vattacukrost szemeltem ki, pedig lehetet volna menni akár fagylaltozni is, de az most túl messze volt Én pedig lusta, ez van. Sikerült megejteni még a Hullámvasutat, mely fergeteges volt és természetes, hogy ismétlést szeretnék, majd belőle. *_*
Ezután más jött, természetesen a party folytatódott, csak éppen Túlvilági szemszögből. Azaz egy kis fightet ejtünk meg éppen a Parktól nem messze. Alig, hogy felálltam – vagyis csak gondoltam rá - a harci pózba Onii-chan már támadott is. Az első csapások rendesen leamortizáltak felkészületlenségem miatt, a balom jól megjárta, de nem haboztam visszaütni. Elég szívós lettem az óta, mióta legutóbb harcoltunk. Nem szokásom már minden egyes apró sebnél megállni és kezelgetni, különben se vagyok jó a kötözgetésben meg a hasonló orvosi ápolós tudományban.
- Hm… esetleg megmutatom, hogyha demonstrálsz nekem is a tiédből. – vigyorgok nagyban válaszomat követően. Talán merészség ilyesmit mondogatnom, hisz eddig Én rajtam van véres flepni, Ő maximum egy-két lila folttal gazdagodott a rúgásaim által. Ráadásul jómagam már egy fokkal nagyobbra is kellett lépnem, Onii-chan meg még mindig simán erő felszabadítás nélkül dekkol előttem. Igaz, belső merengésem közben védelmi állást veszek fel katanámmal karöltve, de a technika, amit alkalmazott sokkal meghökkentőbb volt, mint amire számítottam. Egy Cero. Normális, hogy az elől egy Shinigami félreugrik, hisz még számomra is kizárt, hogy hasonlót kivédjek, vagyis inkább, csak nem merem megkockáztatni azt, hogy sült Anaoként végezzem. :/ Persze csak szerettem volna, hogy ennyiből álljon a baj fogalma, Onii-chan még azzal a három pengés bökőjével is jött. >.> Mo~ még mindig utálom ezt a vackot! Mérgelődök vicsorítva, ahogy a hárompengéjű fegyver, utolsó vágófelével, melyet nem sikerült hárítanom befúródott bal lapockámba. Pillanatokig megáll előttem az idő, ahogy a fájdalom ingere agyamig jut, s főrendszerem kapcsol, hogy ez alól menekülni kellene és nem álldogálni. Lélektükreim szinte teljesen üvegessé vállnak ez idő alatt, mire sikerül valami kiskaput előkerítenem. Igaz nem olyan formában, amiben elsődlegesen kellet volna, mert ezzel magamat is hátráltatom, nem csak ellenfelemet. Halk szavakkal, szinte suttogva mondtam ki Zanpakutom technikájának parancsát, minek következtében előtört az egyik kristályból a nagy lila, bénító köd, ezzel lehetőséget adva a menekülésre. Oldalra térek ki a füst alól, egyszer elég volt megjárnom ennek mellékhatását, többet se akarok áldozata lenni. Ahogy biztonságban kitértem a füstből tanulmányozásba kezdeném sérülésemet, sikertelenül, ugyanis pont, hogy vak szemem hatósugarában van, azaz átkozott seb! Mérgesen felsóhajtok, s Zanpakutomat ismét Shikai alakjába szólítom, hogy teljes harci készültségben kihasználhassam aljas módon a lehetőséget, a támadásra. Szemből rohamozom meg ugyan, de shunpoval könnyedén mögé kerülök, ahonnan baljától már indítom is a ferdén ívelt kardcsapást. Támadásom könnyedén sértette fel a hátát, de ezzel nem voltam megelégedve kidout is akartam alkalmazni, nagy merészen, de bal karom bemondta a törölközőt. Meg se tudtam mozdítani, mert már a puszta gondolattól is, hogy most alkotok vele valamit belefájdult. Szóval ez lenne a kidou bosszúja? Utálom a mágiát… egy helyben álldogálva fújtatok dühösen, miközben sebesült karomat nézem hunyorítva. Míg bénult karommal foglalkozok, fel se tűnik, hogy Onii-chan már javában túl van az erő felszabadításon, csak akkor veszem észre, amikor az erőteljes lélekenergia megcsap, ahogy elém jön. Gyűlölöm mikor a katanám csapolja a lélekenergiámat saját magának, ilyenkor állítom még egy Akadémiai tanuló lélekenergiája is kifektetne. :/
- Mit művelsz? – nézek értetlenül Karasura, ahogy ellátja mindkét sebemet, nem panaszkodok, hisz ez csak nekem jó, de rossz ötlet ilyesmiket cselekednie még akkor is, ha velem harcol. Bár neki begyógyult minden sebe, amit ejtettem rajta, szóval így fer a dolog, de akkor is. >_>
- Biztos, hogy jó lesz ez neked? – morgom, amint kijelenti nagyvonalakban, hogy kész van az orvosi ellátásom, amelyet jelenleg Én nem tudtam volna kivitelezni. – Azért, köszönöm. – teszem hozzá, bár számat kicsit elhúzom, amiért a bal lapockámat ért seb még így, kötözve is iszonyatosan sajog.
- Jaja, iku, iku tovább. – vigyorodom el, mint aki nem lenne így is eléggé leamortizálva.
Onii-chan nem is habozik tovább folytatni a harcot, rögtön az ismerős félhold alakú vörös penge száguld felém. Aljas mosoly húzódik az arcomra, s már ki is ejtem a nem régen elsajátított kidou parancsát, melyet igyekszek tökéletesre fejleszteni annak ellenére, hogy a mágiát ki nem állhatom.
- Hadou no nijuugo: Ikusa no hane! – hátamra egy lélekenergiából álló szárnyak jelennek meg, s azzal a technika elől könnyedén a levegőben tudhattam magam a mágiának hála. De, hogyha nem tudom használni a bal karomat, akkor nincs más választásom, mint az általam gyűlölt kidoukat alkalmazni. Cseszné meg az élet, hogy így kiszúr folyton velem! >_>
- Hadou no sanjuuni: Oukasen! – a szárnyakat alkalmazva Karasu mögé kerülök a levegőben, s onnan indítom az újabb kidou technikát. Ahogy kimondtam parancsát egy sárgás színű nyaláb fut végig Zanpakutomon, ahogy azt vízszintesen magam elé tartom és az ebből felgyűlt sárga energia nyaláb iramodik meg Onii-chan felé. Biztosra veszem, hogy nem számított arra, hogy fél kézzel is tudok akár támadni, bár tény, hogy kidou kezelésem nem éppen a legjobbnak mondható, de nem is a legrosszabbnak, annak ellenére, hogy ki nem állhatom, tudom őket alkalmazni, hogyha kell… Ahogy kilőttem a kidout türelmesen várok az eredményre, emellett felkészülve „ellenfelem” esetleges visszatámadásaira.

Nem tudom mi olyan nevetséges azon, hogy nálunk is vannak efféle kapcsolatok, amilyen Shizu-chan és Én köztem is van. Az ellenszenv minden fajban megtalálható alaptulajdonság, mégis hogyan nézhetne már ki úgy a világ, ha mindenki jóba lenne a másikkal? Oo Persze fogalmam sincs Shizu-chan gyilkossági kísérleteinek pontos okára, de ritka veszélyes, ahogy a kis erőtlen, hajszálvékony alkatával oly’ könnyedén felkapkodja azokat a kemény tárgyakat és felém hajítja.
E gondolattól még a hideg is kiráz, majd igyekszek koncentrálni Onii-chan szövegére, de a furcsa levonása sokkol. Ilyeneket feltételezni rólam, hogy a saját nemem felé vonzódok o.o” na, de kérem… ez se történt még meg velem egyszer se. Nagyra tágult szemekkel nézek rá, pár lépést odébb araszolva tőle.
- Igen, megint… de tényleg kinéznél belőlem ilyesmit? - nézek rá leizzadva, teljes egészében elfehéredve a sápadtság hatására, amiért még mindig nem sikerült feldolgoznom ezt. De Ő még tovább fokozza kisebb meséje is életéből kiragadott darabkájával, melyre csak fejemet fogtam, apró megjegyzésemre rákontrázására még inkább csak a tenyerembe temetem kobakomat. Nem mondom hangosan, mivel nem áll szándékomban megsérteni, de valamiért sejtettem, hogy felelne, hogyha rákérdeztem volna bármire is azzal a témával kapcsolatban. Nagy mázlimra a beszélgetés kellemes vizek felé eveztük és eltértünk a cikis, vörös arcot előidéző dumákról.
- Természetesen nem iszok! ><” És a májhízást nem így értettem. – magyarázkodok, de inkább nem osztom meg vele a dolgot, hogy az alkohol eléggé nagy gyengém, bár senki sem dicsekedne ilyesmivel. Főleg, hogy jómagam már egy apró korty után is a fejembe tudd szállni az egész és olyan állapotba hozni, mint aki egy vödörnyi szakét megivott. Legalábbis anno, mikor életembe először kóstoltam az italt a haverok ezt mondták, és ebben lehet némi igazság, mert másnap olyan szörnyű migrénem volt, melytől majdnem széthasadt a fejem és még a rosszullét is kerülgetett. Borzalmas volt az a nap. Oo Merengek vissza a régi szép időkre, de Onii-chan jókedve visszatérít a jelenbe. Igaz, jóízű nevetését nem tudom hova tenni ezzel a témával kapcsolatban de, hogy ne lógjak ki a sorból Én is hahotázok vele inkább.
Ahogy Hueco Moundo rémére terelődik a témánk, az illetőről hallottak igazán csak meglepnek, de annyira azért nem sokkol, hisz efféle hóbortokkal rendelkező Halálistenek nálunk is fellelhetőek, hogyha nagyon keressük őket. De ugyebár épeszű ember nem kutat utánuk. De akkor is megtartom a magam véleményét, hogy a hozzájuk hasonlító elfajzott egyéniségeket nem kell sértegetni, biztos van valami okuk furcsa hozzáállásukra a világgal szembe. Igaz is, lehet, hogy ez csak az Én derülátó meglátásom, jó szívem miatt, ahogy Hyozanryuu mondaná. ><”
Kisebb trécselésűnket követően, az édesség elfogyasztása után jöhetett a jó nagy izgalom a hullámvasút, s ez után pedig a még nagyobb esemény, egy kis erőfelméréses csata Onii-chan és köztem. Jó szokásomhoz híven már rögtön kezdődik is amortizálásom. Ahhoz képest, hogy már második szinten álok a Zanpakutommal, még mindig könnyedén benyesem a támadásokat, ami valljuk be nem éppen a legjobb tulajdonság. Ráadásul már a legelején be kellet vetnem Zanpakutom Shikaiát és egy igen hasznos, de rám nézve aljas technikáját kellet alkalmaznom. Ténybe tény, hogy a füst jó elterelő hadműveletekre, de az, hogy felveszi ismét használhatatlan verzióját a kard… hát ez azért ciki. Ennek ellenére nem haboztam sokat, vérző sebeimmel nem volt időm foglalkozni, hisz most minden perc számít, gondolom Onii-chan is azt szeretné, hogy mindent beleadnék ebbe a kis ütközetbe, mivel így láthatjuk mennyit is sikerült előrehaladnunk a hónapok során. Egy aljas hátbatámadást indítottam, míg a füst, kábító hatása alatt volt, Zanpakutommal sikeresen végbe tudtam hajtani a vágást, de mellette szembesülnöm kellet sérült bal karom súlyosságával. Szóval ezt neveznék őrült kapkodásnak vagy egyszerű figyelmetlenségnek? Nem tudom, még a gondolkodás is fáj, ahogy bal lapockámból csak úgy küldi a kínt az agyamba idegeimen keresztül. Megfeledkezve a külvilágról csak a sebemmel kezdek foglalatoskodni, ahogy erőszeretettel szidom, azt magamban, észre se veszem Onii-chan lépéseit. Egyrészt az erő felszabadítását, melyet csak akkor fedezek fel, amikor elém jön és az ilyenkor felszabaduló energiája csak úgy megcsap. A másik igaz nem a küzdelembe tett jelentős lépés, hanem csak számomra volt nagyon meghökkentő, hisz nem minden egyes ellenfelem szokása az, hogy ellássa sebeimet. Emiatt a nyilvánvaló válasz ellenére is rákérdezek cselekedetére nem, mintha nem látnám úgy amúgy, de a bennem keringő fájdalom már teljesen elködösíti a tiszta gondolkodásmódomat. Feleletére meglepődve nézek „Kötözött sonka” érdekes szófordulat a sebkezelésre, reflexből vágtam rá a poénnak szánt reakciómat.
- Kötözött sonka… ne gyere közelebb a szeletelő késsel! - lépek hátra pár lépést, amint befejezte az ellátásomat. Nem panaszkodok, hisz így legalább, vagyis fogjuk rá, hogy egyenlő eséllyel indulunk. Emellett, azért rákérdeztem a tettének biztosságára, hisz ezzel akár hátrányba is kerülhet, na, jó… kötve hiszem, a jelenlegi helyzetet nézve. >.<” Csak felmerülhet a dolog. Persze, azért megköszöntem az ellátást, melyet Én minden bizonnyal nem tudtam volna megtenni fél kézzel.
Miután abbahagytam fájó kezem stírölését reagáltam a küzdelem folytatását illetően, nem akarom feltartani a harcot, Onii-chan a helyeselésem után már támadott is. Az ismerős vörös fényű félhold alakú nyaláb közelített felém, ezt látva pedig akaratlanul is, de a mosolygásomat felváltotta egy mindentudó aljas vigyor, ahogy előre jártam gondolatban pár fokkal. Első lépésként kidout vetek be, mellyel egy részt akár meg is döbbenthetem hisz fél kézzel is megy a mágiakezelés, amit eddig nagyrészt két kézzel alkalmaztam az Akadémiákon tanultaknak megfelelően. Persze nincs az törvénybe adva, hogy minden egyes helyzetben úgy kelljen alkalmazni.
A lélekenergia szárnyas kidou nagy kedvencem annak ellenére, hogy a Démonmágiát ki nem állhatom, de a Bankai óta szinte lehetetlen, hogy kibírjak úgy egy harcot Shikaial, hogy nincsen a hátamon egy pár szárny. Kis szitkozódás kíséretében, amiért a mágiához kell folyamodnom, terelem gondolataimat a harcmezőre, hisz éppen az testi épségemet fenyegeti egy vörös nyaláb, melyet nem lenne jó dolog hagyni, hogy betaláljon, van már rajtam seb így is elég. Szerencsére sikerült eléggé meglepnem a szárnyakkal, így nem csak a támadást sikerült megúsznom, hanem jómagam is végrehajthattam egy sikeres csapást Onii-chan felé.
- Igen. Jó technika nemde? Helyedben azon agyalnék, hogy miképp szuperáljalak le az ég… - cinikus szövegemet, melybe egy apró jó tanácsot rejtettem volna, nem sikerül végigmondanom, amiért egy lánc tekeredik a lábamra, nagy figyelmetlenségem során. Hiába igyekeztem felkészülni mindenféle eshetőségre ez a húzás nem volt benne, így könnyűszerrel ejtett rabul az ismeretlen trükkel, melyet tarsolyából rántott elő. Ahogy bokámra erősödött a lánc megkísérlem kardom pengéjével kettévágni, de amint megközelítettem volna a Zanpakutommal egy rántásnak köszönhetően elindultam a talaj felé. A kisebb zuhanás kíséretében a föld irányába, félúton Onii-chan bukkan fel, s kaszájának koponya alakú díszítőelemével egy jókorát csűrt gyomromba. Pár pillanatig még a vattacukor is megfordult bennem, ráadásul az oxigénhez való jutásom is jó ideig megáll.
- Azt a jó Istenit nem kapok levegőt… kwaa…. – hörgöm, ahogy igyekszek a létfontosságú oxigénhez jutni, mellé pedig jobbomat a gyomromhoz szorítom, összegörnyedve. Majd ellentámadásként egy szinte reflexből jött cselekedetet viszek be. A nagy görnyedésem közepette a behúzott fejemet hirtelen megindítom felfelé, hogy ez által állkapcsa jól megjárhassa, az ellentámadás sikertelen, avagy sikeres kivitelezése nem érdekel. Inkább a hátamon lévő szárnyakkal csapok kettőt a levegőben ezzel hátrább kerülve tőle ezután, ahol még mindig gyomromat fájlalom, de legalább már levegőt kapok.
- Ez jó húzás volt Onii-chan. – morgom dicséretemet, ahogy nehézkesen kiegyenesedek. – Utálom azt a kaszát. >.> - Zanpakutom pengéjével a fegyvere felé mutatok, hogy értse mire is gondolok pontosan, ha esetlegesen nem lenne elég egyértelmű, majd következő csapásomon kezdek el agyalni, de jobb ötlet híján még mindig a mágiával sakkozok továbbra is.
- Hadou no yon: Byakurai! – mondom a kidou parancsot, miközben jobb mutatóujjamat Onii-chan felé bököm, melyből csak úgy száguld a fehér fényű villám Karasu felé.

Levegőt, levegőt, levegőt! Visszakívánom azokat a perceket, amikor még csak békésen beszélgettünk a velünk történt eseményekről és sztorizgattunk egymásnak mindenféléről, melyet a legcikisebb pillanatok idéztek elő. Igen, most inkább vörösödnék a rendkívül személyes kérdésektől és esnék zavarba a legfurcsább feltételezésektől, sőt akár fantáziálgatnék tovább is lehetetlen dolgokról csak, hogy ne ez az oxigén hiány keringjen most bennem. De ez nem kívánsághangverseny sajnos, pedig jó lenne, ha csak egy óhajomba kerülne visszapörgetni az idő kerekét. Bár, ha egy ehhez hasonló erő lenne a birtokomban, még akkor sem a pletyizős részig mennék vissza, hanem csak addig, mikor kilőtte felém ezt a furcsa fegyvert markából. De most komolyan… mi jön ezután? Bravúros Spiderman mutatványokat fog tartani itt nekem a fák között cikázva, ahogy azt a filmben is teszi a Pókfickó a New York-i felhőkarcolók között? Na, persze. Biztosan. Főleg akkor, ha azt a Marvel Comics képregény kiadó már nem védette volna le magának, hogy ha csak nem Onii-chan a magazin béli Pókember ötletalanya. Egyszer sem mesélte, hogy leszerződött a Marvel Entertainmentnél! Pedig Én is szeretnék elmenni oda, mondjuk, mondjuk Batmanak *.* vaaagy… vagy bármely coolos szereplőnek.
Ehh… szerencse, hogy Onii-chan nem rendelkezik gondolatolvasó képességekkel – remélem O.o -, mert ha hallaná ezeket a sületlenségeket, mely minden bizonnyal az oxigén vészes hiánya okozhatott, valószínűleg azon agyalna, honnan szedtem össze ennyi információt az Emberek Világáról, hogyha legutóbb még azt se tudtam, hogy mi fán terem az a fekete tévé doboz vagy mi. Mondjuk ennek meg van a maga története… Mikor Shizu-chan volt olyan kedves és megdobott egy újságosbódéval, anno Karakura egyik szegletében mikor összefutottunk; akkor annak tartalmát közelebbről is megnézhettem, ahogy rajtam landolt. Nos, körülbelül, így futottam össze azokkal a képregényekkel, melyekből okosodtam egyet jóízűen, míg agresszív ismerősöm hajlandó volt kihalászni a magazinárus doboz alól, mivel bemondtam az unalmast és nem voltam hajlandó kikaparászni magam onnan. Tudom, tudom lustaság fél egészség, de ki sürgetné a halált?
Elmélkedek, mindez idő alatt, míg sikerül tüdőmnek végre levegőhöz jutnia. Az oxigént nem kapó agy igencsak különleges gondolatokkal képes előhozakodni. Nem, hogy inkább valami menő lépés forrt volna ki fejemben addig, mellyel visszacsaphatok Onii-channek erre az igencsak alattomos húzására, mert ez így nem állapot. Ki kell találnom valamit, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki egy fikarcnyit sem erősödött csak elsajátított egy-két bűvész trükköt, mely ténybe tény, részben igaz, de szerintem jelentősen feljebb léptem a zúzási ranglétrán, mert ha nem így lenne, akkor nem tennék eleget Hyozanryuu kérésének, az pedig számomra jelentősen nagy probléma lenne. Hosszanti szuggerálásba kezdek, ahogy lapozok a fejemben lévő kiskönyvben megkeresve benne a megfelelőbb következő lépést, közben pedig szóval tartom fel Onii-chant. De, legalább jó látni, hogy cseppet sem szándékos állkapocs fejelésem sikerrel zárult végül. Mondjuk, ha már így is érzem kobakomon a fogsor mintáját, melyet a reflextámadásomnak köszönhetek, ennyi volt a minimum, hogy betalált.
- Még jó, hogy remek volt! Én csináltam. ˇ.ˇ - vágok fel egy kicsit a fantasztikus fejelő „képességemmel” még, ha nem is volt szándékos csapás, legalább az a határtalan egoizmusom hagy nőjön, azért van. A kaszájának való dicséretére elhúztam a számat, oké Én itt sértegetem az Övét, mikor bankaiban nekem is hentes fegyverem van, csak az enyém egymilliószor szebb, mint bármely más kasza a világon, e felől nincs kétségem. ˇ.ˇ Na, de ez most nem lényeg, ahhoz még kellene töltődnie a Zanpakutomnak és még van belőle vissza egy kevés a teljes feltöltődéstől, szóval még húznom kell az időt. Pedig nem akartam használni… nem reklámozás szent céljából szereztem meg. De Onii-chantől nem kell félnem, hogy tovább adja bárkinek is a dolgokat, így azt hiszem, bátorkodhatok szeme előtt bevetni a kardom nagyobbik fokozatát, amint eljön az ideje. Most, egyelőre a harcban lévő következő lépésemet kell kitalálnom, de semmi támadás nem jut eszembe, ejj… akkor maradok a kidounál, abból van még pár lehetőség.
Elhatározva magamat bökök Onii-chan felé jobb mutatóujjammal, hogy a fehér színű villámot ellőjem rá, támadásom találatával nem kételkedve álldogálok lazásan a levegőben, lehunyt szemmel, önelégült mosollyal a képemen. A technika alkalmazását követően viszont meglepő fordulatokkal kell szembesülnöm, mint például a mágia félresikerült találata, mely egy-két fát emésztett fel eredeti célpontom helyett. Egy jó sort szitkozódva emiatt, abbahagyom a lazsálást és kezdem el keresni tekintetemmel végül Onii-chant, aki volt olyan gonosz, hogy kikerülte a fantasztikus kidou csapásomat. Mooo… T-T pedig már úgy beleéltem magam, hogy találni fog.
~ Kevesebb egózás, több figyelem, és nem lennénk már megint szarban. -.-’’ ~ hallom Hyozanryuu figyelmeztetését, a bölcs oktató szövegelése mögé rejtve azt, melyet jelen pillanatban egy rövid „Figyelj!” kijelentéssel jobban beértem volna, mintsem ezzel. Mire lélek türkömet Onii-chan felé emelem addigra már javában késő volt bárminemű védekezés alkalmazására. Egy kék színű, téglalap formájú sugárszerű valami talál telibe, mely meggátol bárminemű mozgásban. Istenem, mágia alapú technikák, hogy Én mennyire utálom ezeket. >.> Igyekszek lelkileg felkészülni Onii-chan következő lépésére, mely bármi lehet, hisz egy ilyen technikát nem hiába alkalmaz az Ember, vagy Arrancar. Persze belső felkészülésem nem jelentett semmit, mert ezt az apró esélyt is hajszálhúzogatással töltötte el, mely igaz felért minden egyes támadással, mert annál rosszabb nincs, ha egyenként húzzák ki fejbőrödből a hajszálat. Inkább tépett volna meg, mintsem ez.
- Itaitaitai T-T… - jajgatok minden egyes szál kitépésénél, ezzel megmutatván törékeny oldalamat is, amit senkinek sem híresztelnék. Ezt még visszakapja, merész volt ezt tennie, jobb, ha felkészül ennek a következményeire. >.>
- O-ni-i-chaaan… >.> ezért most számolunk!!! – vágom a fejéhez fenyegetésemet, amint végre szabadulni tudtam a rabságból és legyűrtem a hajszálak utáni aprócska fájdalmat. Nem elég, hogy ez fájt, de ha sérómat birizgálják arra allergiás vagyok, szívem szerint egy akkora taslit adnék most neki, hogy hetekig fájna neki, de fél kézzel, ezt elég nehéz lenne kivitelezni, a Zanpakutomat meg ilyen állapotban pedig nem adom ki kezem ügyéből. Más módszer kell a bosszúm végrehajtásához. Várjunk! Én idióta, hisz létezik kidous is! *o* Egy zseni vagyok! Gyanús mosoly húzódik az arcomra, majd el is kezdem támadássorozatomat. Remélve, hogy véghez is tudom vinni.
- Bakudou no nana: Geki! – koncentrálok a kidoura, melynek hatására elkezd körbevenni a vörös derengésű fény, majd ahogy kimondom a mágia parancsát ez a szín Onii-chant is beborítja végül, ezzel lebénítva Őt, s így kihasználva az alkalmat indulok meg felé a levegőből a szárnyak segítségével. Amikor már, majdnem elé értem feldobom a levegőbe katanámat, hogy ne zavarjon számomra túl sok vizet, s az eddig a fegyver tartásával foglalkozó jobbomat most egy támadásra fogom be.
- Dupla ennyi hajszállal fogsz fizetni! >.> Ikkotsu! – figyelmeztetem mérgesen, majd jobb öklömre gyűlik a lélekenergia és ez által felerősítve Onii-chan gyomorszájába célzok, hogy tudja milyen kellemetlen volt a kaszájának koponya díszítésével hasonlóan megismerkednem. Ütésemet remélhetőleg sikeresen bevíve, nyúlok az égből visszapottyanó Zanpakutoért, mely pont jókor tér vissza hozzám.
- Ezért skalpot érdemelnél! >.> - csapok el pár centivel haja fölött a levegőben kardommal, majd párat csapva a lélekenergia szárnyakkal kerülök odébb tőle, amiért felfedezem, hogy a kidou, mellyel lefogtam épp megszűnni készül és szabadulásánál nem éppen szeretnék mellette állni.

Lekenyerezésére, avagy hasra csapott poénjaira nem reagálok semmi jelentőset. Túlságosan is elfoglal bosszúhadjáratom kivitelezése, mellyel visszakaphatja mind azt a kellemetlenséget, amit nekem okozott hajszáltépkedés formájában. A külvilág zajait is kizárom elmémből, miközben futtatom magamban a lehetséges technikákat és lehetőségeket, melyek készleteimben felmerülnek, és most ideális lenne alkalmazni a visszavágásomhoz. Jó pár pillanatig csak tépem magamat, hisz fél kézzel kell kiviteleznem minden csekélyke támadást, ami eszembe ötlik. Szúrós tekintetemmel szuggerálom Onii-chant, hátha úgy átfut valami frappáns terv a gondolatomon, mely bár nevetségesen hangzik, de össze is jön. O.o Sanda mosoly húzódik képemre, majd egy ördögi „hehehe”-t is elejtek mellé, mielőtt elkezdeném aljas lépéseim egyikét és most úgy is itt van a megfelelő alkalom, még türelmetlenkednem se kell, míg Ő jókedvűen kacarászik szörnyű poénján, elkezdem megleckéztetésem első fázisát. Először is egy Bakudouval nyitok, amivel megakadályozom bárminemű mozgásban való kibontakozását, aztán jöhet a második lépés… katana az égbe Én pedig előtte egy speckó Hakuda technikával készen állva az ütésre, mellyel gyomorszáját köszöntöm fel. Az égbe feldobott Zanpakutom már jön is vissza kezem ügyébe, pontosan időben, ahogy kellet. Amint ismét markomban foghattam a fegyvert, rögtön lendítettem Onii-chan haja felé a kardot, de az pár centivel felette ment el, amiért muszáj volt megtántorodnom a kidou megszűnése miatt. A lélekenergia szárnyakkal csaptam párat, hogy hátrább kerülhessek Karasu mellől, mielőtt esetleges bosszúját azonnal kezdeményezné. De az általam várt ellentámadás elmarad. o_O
Ahogy Onii-chan végre visszaszerezhette teste felett az irányítást ahelyett, hogy rám rontott volna leereszkedett a levegőből és elslisszolt az első takarást adó tereptárgy mögé. Kérdőn döntöm oldalra fejemet az érdekes cselekedett látva Onii-chantól, melynél még fegyverét is messzire röpítette. Először azt se tudtam hova tenni, hogy miért teszi azt, amit tesz, mire leesik, hogy talán kicsit eltúlozhattam az ütés erősségét, amelyet teljesen jogosan kapott tőlem. Kölcsön kenyér visszajár vagy, hogy is mondják alapon. Amikor végre méltatott elősétálni egy falfehér Onii-chan változattal találhattam szembe magamat. Számat elhúzom, ahogy szembesülök ütésem eredményével, de most nincs idő az érzelgősségekre, mivel szándékosan kapta tőlem azt, amit. Ezért sem puhulhatok el a nagy akció közepén.
- Majd mellőzőm az efféle húzásaimat, ha megígéred, hogy ettől a perctől egy hajszálam sem fog meggörbülni a harc további felében. - adom le a feltételemet fennhordott orral, melyet, ha betart esetleg hajlandó vagyok változtatni a durvább támadásaim kivitelezésén és esetleg, netalántán, gyengébben odacsapni. Feltéve, ha vissza tudom magamat fogni.
A szövegemet követően leereszkedek a talajra és eltüntetem a lélekenergia szárnyakat, közben védelmi állást veszek fel, amiért látom, hogy Onii-chan keze ügyében van ismét az a rémidegesítő kasza, melynek a képességei néha napján az agyamra mennek. És most se tudhatom biztosan, mire is készül vele „ellenfelem”. Komoly arccal nézek felé, ahogy titokzatos szövegét megejtette, s amint elkezd kibontakozni a kasza kopja díszén az a színes gömböcske, mellyel már Onii-chan által szembenézhettem, elvigyorodtam. Kétszer egyazon trükknek nem dőlök be.
- Ishi no Hogo! – csaptam egyet a levegőbe kardommal, s a parancs hatására különböző apró színes ékkövek bukkantak fel a levegőben, melyek felhúzták a számomra kelő védőfalat előttem, ezt háromszor elismételem, miközben hátra-hátra shunpoztam pár lépést közben. A négyes sorfal talán már elegendő akadály lesz a ceronak, melyet a kaszával lő ki felém, az energiát arányosan osztottam meg velük, szóval valamennyire bírniuk kell, nem hiába szüntettem meg a kidout. Jóízűen elbíztam magamat, amikor láttam, hogy a cero elenyészett a harmadik pajzsom áttörésénél, ezért sem számoltam az esetleges következményekkel, mint például a második cero…. Döbbent tekintetem mindent elárul arról, hogy cseppet sem számítottam még egyszer efféle technikára, még Hyozanryuu figyelmeztető szavai sem éppen tudnak kirángatni az átmeneti sokkból, mely ez a Cero látványa okoz. Egy védelmi technikára sem méltatok, egy sem ötlik fel bennem, ahogy elkönyvelem magamban, ezt. Egyre inkább az a gondolat jár fejemben, hogy kivédeni már úgyse fogom tudni.
- Ez felém jön bakter… ~ Ne bámulj, cselekedj! ~ … akarom mondani BAN-KAI! Kuroiro Hyozanryuu! – katanámat vízszintesen magam elé tartom, ahogy kimondom a nagyobb fokozatra való lépéshez kellő parancsot. A kristályok fel voltak töltődve, az imént megidézett négy pajzs bőven elég volt számukra, hogy mind fényesen ragyogjon, ezért sem volt akadály a Bankai alkalmazása. Zanpakutom egy nagyobb kasza alakját vette fel, hátamra pedig felkerültek a kellő ágszerű szárnyak, rajtuk a nagyobb darab kristályokkal. És ezek a szárnyak lesznek most az Én megmentőim. Azonnal repülésre kényszerítem őket, hogy a Cero elől a levegőben tudhassam magamat, így legalább csak lábaimra sikeredik szereznem apró felületi égési sérüléseket. A gyors technikaalkalmazás miatt kicsit odébb az iménti helyemtől, mely most egy cero áldozata lett; szálltam le a talajra kipihegni magamat. Cseppet sem könnyű még alkalmazni a Banakait és cselekedni is mellette, kaszámra támaszkodok a kényszerpihenőm közben; lesérült, fájó lábaim miatt. Tekintetemet végül Onii-chan felé emelem, miközben igyekszem a levegővételt normalizálni magamnál, illetve kihúzni magamat, hogy ne görnyedjek itt előtte, mint akit épp egy kész Hollow sereg üldözött az imént.
- Csudába… még nem akartam alkalmazni. :/ Mindenesetre tégy meg azért egy szívességet és ne reklámozd, hogyha lehet. - húzom el a számat elégedetlenül, miközben tekintetemet kaszámra vezetem, hogy értse miről is beszélek. Szégyen, hogy milyen hamar az alkalmazására kellett folyamodnom, ezen pedig változtatnom kell, minél hamarabb. Mert más küzdelmeknél nem igazán akarom felvetni ezt, de Onii-chan láthatja, azt hiszem, nem kell aggódnom a felől, hogy tovább pletykálja bárkinek is.
- Amúgy nem vagy semmi. Bevallom őszintén, nem számítottam kétszeres Cerora. :/ Ja és… úúú, úúú, de uuuutálom a kaszádat! >.> - bököm felé gonosz megjegyzésemet, hisz az a fegyver volt okozója egész figyelmetlenségemnek. Ha nem csak azt figyeltem volna, minden bizonnyal védelmet is használtam volna fel Onii-chan ceroja ellen.
- De, ami volt elmúlt… :/ Most megmutatom, hogy az Én kicsi Hyozanryuum, sokkalta menőbb kasza, mint a tiéd. – mondom önelégült cicamosollyal az arcomon, ahogy elbízom magamat a még végre sem hajtott „sikerem” felől.
~ Hehh… hol is lennél nélkülem? ~ Én tudom, messze innen! Írtóra futnék… *>*’’ ~ Inkább ne bízd el magad Kis szívem, nehogy úgy járj, mint az előbb. -_-’’ ~ Hyozanryuu még mindig ért a lelkesedett valóm lesújtásához, ennek örülök. Szem forgatva konstatálom Zanpakutom szellemének okítását, melyet igyekszek szem előtt tartani. Jobb kezemben tartott kaszát megforgatom a levegőbe, miközben felszökkenek, majd pár centivel a föld felett lebegve indulok meg nagy sebességgel Onii-chan felé. Zanpakutóm hegyes végével indítok Onii-chan felé támadást, mellyel a baloldali bordáját veszem célba, a fegyver azon fele biztos bordarepesztéssel üdvözölné feltéve, ha nem hárítja. Mert ha igen, akkor áthidaló megoldásként átlendülök fölötte és kaszám dupla pengés részével sújtok le mögötte, ezáltal a hátát veszélyeztetve. Kérdés, hogy sikerült e kiviteleznem a csapásaimat, vagy Én húzom e a rövidebbet…

Szem forgatva hallgatom Onii-chan hirtelen jött kérdésáradatát, melyet a hajszálas dumám kapcsán zúdít rám. Azt hiszem eléggé egyértelműen kiemeltem, hogy a hajamról van szó, hogy jön ide minden egyes végtagom? Azt ruha védi, azért nem kell aggódnom, ez már magától adódik, vagy csak Én gondolom így? Oo Meg mi az már, hogy belőlem… babát?
- Megbocsáss Onii-chan … de ezt még se kéne. Egy ilyen gyönyörűséget… amilyen az Én hajam, egy ócska gyerekjátékba belefektetni! – mondom áradozva lila fejfedőmről, egy kisebb hajdobás kíséretében szemléltetve a dicséreteim okát, hisz szépen van ápolva meg minden és egy ilyen csodát csak úgy odadobni holmi köcölékeknek nem megengedett!
Igyekeztem gondolataimban lezárni ezt az ügyet és tovább lépni hajam áradozásáról és a védekezésre koncentrálni, amiért Onii-chan kezében van ismét hű, de hatalmas baltája (kaszája). S, tán örülhetek, hogy időt szakítottam a rejtelmes beszédének kisilabizálására, mely miatt azonnal védelmi állást vettem fel és nem haboztam pajzsot emelni a közelgő ceroval szemben, viszont vakmerőségem felülkerekedett rajtam a siker miatt és nem számítottam, hogy a ceronak van párja is. Már kezdtem volna a legrosszabbat is elkönyvelni magamban, de hála annak a magasztos Isten… khm… Hyozanryuunak, hogy volt olyan jószívű, s kirángatott lefagyott elmémből és cselekedésre invitált.
A második cero által okozott pusztítás nagyobb volt, mint valaha képzelni is mertem volna. Minden bizonnyal otthagytam volna a fogamat, hogyha nem aktiválom Zanpakutom bankaiját. Bár amennyire jó, hogy tudom kezelni, olyannyira is hátrány számomra, hisz a feltöltődést alkalmazhattam volna Hyozanryuu megidézéséhez is, akármennyire is lett volna lomhább a technika és kevésbé esélyem a cero hárítására. Így viszont felfedtem ezen technikámat, melyet elsősorban titkon tartanék, hisz nem minden harmadik tiszt rohangál Bankaial. Legalábbis gondolom, ha meg igen akkor sem reklámozás szent céljából tanított meg rá Hyozanryuu, bár most vehetem úgy is, hogy ő akarta, hogy alkalmazzam. *>*
Merengek el az üggyel kapcsolatban, miközben a kényszerszünetet tartom a fegyvernek második fokozatára lépése után és van időm egy aprócska szemlélődést tenni. Majd végül figyelmemet Onii-chanra terelem és elégedetlenül konstatálom neki a tényeket, illetve egy aprócska szívességet is kérek tőle, melyben kifejtem, hogy ezt reklámozni tilos. A nagy bámulására épp, hogy nem kacagom el magamat, de igazán megért egy misét a látványa. Bár helyeselő szóval nem illetem kérdését, hisz láthatja az igazságot bármennyire is hihetetlen, de legalább szavát adta, hogy nem kotyogja el senkinek, ami jó pont. Emellett letudom aljas beszédemet is a kaszájával kapcsolatban, és meggyőződve saját kis büszkeségem (Zanpakutom) sikeréről, dicsérgetem és nagyzolok vele bátran, amire persze negatív szöveget kapok. :/
- Te beszélsz? >.> Azt még sarlónak sem lehet nevezni, ami nálad van. Pedig annál lejjebb nehezebb menni! – vágok vissza, hogy megvédhessem Hyozanryuu gyönyörűségének büszkeségét, hisz azért egy „lefestett sima arató valami” jelző már tényleg durva a Zanpakutomra nézve. És ezzel engem is sérteget ám’, hisz az Én lelkem része vagy mi a szösz! >.> Mindegy is, a lényeg, hogy most már volt nyomós okom újabb támadásra.
Repülni kezdek felé és kaszám hegyesebbik felével megcéloztam a bordáit, hisz ha azok tőrnek vagy csak egyszerűen repednek, így is – úgy is eléggé kellemetlen fájdalmakat tud okozni, így mindenképp egy aljas kis támadás, bármely szögből nézem is. Bár elsősorban támadásom második fázisát akartam bevetni, hisz ekkora fájdalmat szerencsétlen Onii-channak sem okoznék, még akkor sem, hogyha sértegeti Hyozanryuut, viszont nem úgy sült el a támadássorozatom, ahogy Én azt képzeltem. Tény, hogy elmémben úgy vontam le, hogy minden bizonnyal hárítja ezt a támadásomat és akkor nekifoghatok a folytatásba, de nem. Hagyta, hogy bevigyem ezt a fájdalmas csapást csak azért, hogy visszatámadhasson. Mi értelme volt így ennek? >.>
A magamban feltett kérdésem, hamar választ talál bár kissé kellemetlenebbül, mint hittem. Az így is lebénult balomnak ugyanis már csak ez hiányzott… ennek a szörnyűséges koponyának a fémfogsora egyenest a vállamba mélyedtek. Fogaimat összeszorítva sziszegtem a kín miatt, de hiába akartam visszatartani a keserves jajgatást, arcomra kiülő fájdalom, így is jelezte, hogy az élmény cseppet sem kellemes. Persze ez csak egy lépés volt életem megkeserítése felé, ugyanis az ismerős parancs, amit anno ahhoz a támadáshoz használt, mely jól kiszúrt velem akkor az most is elhangzott. A balomba sugárzó fájdalom miatt szívem szerint minden kezem ügyében lévő tárgyat elhajítanék csak, hogy rászorítsak vagy valami, de nem tudok, az előbbi technika megakadályoz benne. Hiába emelném jobbomat, mert teljes egészében más végtagom moccan meg helyette. Sikerült rájönnöm, hogy melyik aljas húzását vetette be Onii-chan még is próbálkozok, természetesen sikertelenül. Elhúzott szájjal igyekszek beletörődni ebbe a vitathatatlan ténybe, miszerint „csapdába” estem. Az arcomra kiülő fintor hamar egy beletörődött fél vigyor jelenik meg, miközben lehunyom lélektükreimet. Bankai ide vagy oda, ettől még ez sem segíthet.
- Hát igen. Az volt. Egy orbitálisan nagy hülyeség! >.> - helyeselek Onii-chan felszólalására fennhangon, hisz hiába akarnék, nem tudok felé fordulni. Ezért, hogy mindenképp eljusson hozzá szövegem igyekeztem hangosan megejteni a beszédemet. Ehh… nem vagyok hajlandó elhinni, hogy voltam olyan felelőtlen, hogy végül csapdába rohanjak. Miért is nem hallgattam Hyozanryuura?
~ Én időben szóltam Kiscsillag, későbánat, eb gondolat. :/… Ó, csak fogd be >.> már megint jössz ezekkel a fránya közmondásokkal, Te Idióta Sárkánygyík! ... Hé – hé, pofa súlyban Kisember, Én legalább művelt vagyok veled ellentétben, igazán tanulhatnál tőlem… Még, hogy tőled tanulni?! Még a kidoukat sem jegyeztem meg anno, akkor most mit vársz tőlem? És ne cukkold a magasságomat! >.>… Legalább őszinte.. de mi lenne, hogyha kinyitnád végre csipáidat? Oda néz, mi közelít épp felénk! ~ még visszakérdezésre sem méltattam bár szívem szerint megtettem volna, de nem hiába értesített Hyozanryuu, most figyelnem kell. Szemeimet hirtelen nyitottam fel és már készültem is a pajzsok felhúzására. Most Én kerültem jókora hátrányba, de ha mozogni nem tudok, akkor muszáj lesz kihasználnom Zanpakutom által adott védőfalakat. Az „Ishi no Hogo” parancsot kimondva, mind a négy pajzs felhúzódott körém, közre fogva engem, így bármely oldalról jöhetett a támadás előre felkészültem ellene, maximum akkor lesz ciki, hogyha felülről készül lecsapni, mert azt ezen állapotomban biztosan nem fogom tudni kivédeni :/…

Igen minden bizonnyal kellemetlen lehet, hogyha egy frizura nem úgy áll be, ahogy azt épp a Shinigami vagy Arrancar tervezte, általában olyankor jönnek a tükörtörések és egyéb keresetlen szavak dünnyögése. S, azok a fránya hajköcöllékek már repülnek is tova a szobában. Velem is megesett párszor, bár már egész tűrhetően kezelem ezt az ügyet, ugyanis manapság nem első dolgom a tükröt megsemmisíteni, az csak a második, hogyha újabb nekifutás után sem jön össze a hajam rendbeparancsolása. Kész haladás több mint száz év után szerintem. *3* De nem nyammogtam tovább ezen a témán. Mivel ezt nem a harc kellős közepén kellene megbeszélni, hogy ki miféle fodrászhoz jár, vagy spontán hajápolási tippeket átadogatni a másiknak.
Figyelmemet hamar visszatereltem a harcmezőre, ahol úgy pörögtek az események, mint a szerencse kereke. Csak ez az egész cseppet sem volt szerencsés számomra. Cerok, Bankai, terepátrendezés és az újabb játékos sértegetések csak úgy repültek ide-oda köztünk, illetve az újabb támadások leadása, mely elmaradhatatlan egy küzdelemben, még ha csak erőfelmérés gyanánt űzzük az egészet. Bennem tombol a bizonyítási vágy, hogy Onii-chan elé tárhassam előrelépésemet és valamiért úgy gondolom benne is lehet egy efféle törekvés. Természetesen nem áll szándékomban elvenni az életét, hisz Ő is bármikor megtehetné, különben is a mi kapcsolatunk egy békés, „testvéri” viszony, mely igencsak szokatlan a két ellenséges faj között. Igen, ritka és az sem kizárt, hogy az egyetlen. Hisz, nem minden második Shinigami vagy Arrancar kezd el összebarátkozni háború idején. Ez tiltott, és akik szabály hűek nem is teszik, de mi pacifisták nem törődve ezzel könnyedén egyensúlyt találtunk és nem foglalkoztunk a felmerülő ellentétekkel. Viszont ez nem jelenti azt, hogy vissza kellene fognunk magunkat, mint ebben a pillanatban is. Zanpakutomat ért sérelmek felett nem tekinthettem el, főleg mit fegyveremre ragasztanak, az engem is sért egy csöppet, mivel a lelkem egy része, mondhatni akár egyek vagyunk. Egyrészt emiatt sem tekinthettem el felette, másrészt nem olyan Halálisten vagyok, aki efféle Zanpakutoja felé tett sérelmek fölött csak úgy eltekintsen. Ha, már erőt kölcsönöz és kisegít mindenben, illik viszonoznom, úgy amúgy sem vagyok kíváncsi az utána következő panaszáradatára, melyet emiatt ejtene meg.
Immáron afféle „okkal” rohamoztam meg Onii-chant túlontúl elhamarkodva lépésemet, megfeledkezve a békés harcról; így fejvesztve beleszaladtam egy csapdába, melyre cseppet sem számítottam, pedig a Gyémántsárkány még igyekezett óvatosságra inteni a gondolatlan valómat. Elővigyázatlanságom eredménye cseppet sem volt kellemes, Onii-chan kaszájával tette meg az első lépést életem megkeserítésére. De ennek az egésznek oka az Én felelőtlenségem, mert megfeledkeztem egy igencsak veszélyes technikájáról, melybe anno ugyan így beleugrottam. Hatalmas fájdalom érzett kezdett el sugározni bal vállamból, szétterjedve egész testemben, s a kín nem hagyott nyugodni. Jó pár perc csupa-csupa szenvedés volt mire sikerült túltennem magamat ezen a kínszenvedésen. De ez csak az első fele volt a támadásnak, melyet bevetett Onii-chan, szembesülnöm kellett a technika második kellemetlen képességével, a mozgás összezavarással. Most nem vagyok ura a testemnek, nem agyam irányítja végtagjaimat, megakadályoz benne és ez zavar. Utálom, ki nem állhatom, hogyha korlátoznak, ez olyan mintha lefognának, igen, pontosan olyan, talán csak egy kicsivel rosszabb, amiért ennél nem befolyásolhatom a testem mozgását.
Véleményt nyilvánítottam Onii-chan cselekedetére, ahogy szenvedő hangját hallom. Kicsit örülök, amiért legalább nem csak Én húztam a rövidebbet, hanem Ő is megjárta ezt az ütközést. Ezután elmémben egy kisebb vita zajlott le köztem és Zanpakutom között, melyben egymást leszólván kiveséztük, hogy mit, hogy miért és miért nem úgy kellett volna nagy vonalakban. Ezt egymás sértegetéseinek formájában vágtuk a másik fejéhez, melynek cseppet sem jutottunk a végére mikor a Gyémántsárkány figyelésre invitált és visszasöpört a harcmezőre. Én ugyan nem láttam pontosan mi történik, de Zanpakutom lakójára hallgatva muszáj volt cselekednem és a megfelelőbb erre nem más, mint fegyverem remek védelmi technikája volt, melyet még Shikaiban is erőszeretettel használok. Bár mit mondhatnék, fegyverem egyik leghatékonyabb technikája, melynek nincsenek bizonyos következményei.
- Ishi no Hogo! – aktiváltam végül a védelmet, körém pedig négy darab pajzs húzódik fel a kristályok segítségével melyek megjelentek a technika neve hallatán és felemelték számomra a kellő védelmet. Onii-chan technikája tény, a mozgásomat korlátozza kaszájának ezen aljas képességével, de nincs uralommal beszélőkém, illetve koncentrációs képességem felett. Kaszámat pedig ehhez a technikához akár tarthatom fejel lefelé is, mert akkor is sikerülne alkalmaznom, míg Zanpakutom markomban van. Az összvisz négy pajzsot, melyet fel tudok emelni, megjelenítettem, s körbe fogadtam velük magam, az esetleges oldalt érkező támadásoktól. Számítottam természetesen a fentről jövő támadásokra is, de az ebben a helyzetben kizárt, hogy hárítsam, csak reménykedek, hogy védőfalaim elegendőek lesznek és már késő számára az esetleges támadása útjának a korrigálása.
Figyelembe kell vennem a hátrányaimat, hisz most nem vagyok képes mozogni, ez olyan, mintha nem látnék, azzal az egy szememmel sem, amim még van. De a hallásomra talán még támaszkodhatok… lépések melyek elhalkulnak, s végül beszéde. A beszéde, melyben bocsánatot kér, de számomra egy aprócska figyelmeztetés volt, egy afféle felkészítő szöveg az esetleges „végre”. Már látom kaszám pengéjéről visszatükröződni a vörös színű gömböt, melynél nem tudok dűlőre jutni, hogy vajon ez egy cero, illetve az a másik apró gömbös változat a bara vagy, hogy hívják. Nem, mintha utolsó perceimet pont erre kellene használnom…
Égető érzés, ahogy a vörös gömb pontosan telibe talál, magam köré emelt védőfalak percre pontosan a gömb becsapódásakor törtek apró színes lélekszemcsékké. Fölöslegesen felemelt pajzsomnak annyi, s elmémben már magamat is temettem, megfeledkezve fantasztikus szívósságomról, mely sokakén felülmúl. Hiszen most is csak égési sérüléseket szenvedtem és jó kis ruharitkításban volt csak részem, bár a fájdalomérzetből már kezd nagyon, de nagyon elegem lenni. Nincs olyan pont a testemen most, mely jelen pillanatban nem sugározná ezt az égető kínt, melyet a vörös derengésű gömbnek köszönhetek, melynek perzselése csontomig hatolt. Ha ez a kellemetlen érzés még nem lenne számomra elég, számolnom kellet a támadás lökéshullámával is, mely miatt a talajon kötöttem ki. Mit mondhatnék, eléggé megalázó helyzetbe kerültem, de legalább egészen kényelmes a talaj és így könnyebb elviselni a fájdalmat is, mely most körbe-körbe kering bennem. A levegővétel is kissé keservessé vált ebben a pillanatban számomra, elég nehéz elviselni, hogy kevésbé jut el hozzám a létfontosságú oxigén, de muszáj lesz elviselnem, nem lehetek gyenge.
- Eeeeöööeeee… annyira nem fájt, csak kétszer annyira… azt hiszem, meg-ha-lok~… - adom be kisebb hörgéssel az elején szenvedő szövegemet. Hasonló állapotba akkor kerültem mikor Hyozanryuu eltalált azzal a fránya ékkő sugárral, mikor összevesztünk egy kis semmiségen. Ez a helyzet nagyjából az utóbb említettel egyenlő az Én szememben. Viszont most még is előadom itt a hattyú halálát, pedig egész tűrhetően sikerült átvészelnem a támadást, bár ha jómagam parancsolhatnék továbbra is végtagjaim felett, akkor minden bizonnyal jobban megúsztam volna a dolgokat, de így… de azt az egyet nem értem, hogy miért csak ennyit tett, mikor könnyű szerrel végezhetett volna velem? Tudom, nem vérre menő csata ez, de akkor is. Lőhetett volna egy cerot is akár, de annál szerintem ott hagytam volna a fogamat ebben az állapotban. Megszánt volna, vagy csak elködösült szemmel áll ennek hozzá? :/
- Mondd Onii-chan, megint előnyt akarsz adni? – teszem fel az egyértelmű válaszra, kérdésemet a földön fetrengve és a gondolkodásomat félbehagyva. Nem igazán látom bármi mást cselekedni, pedig ezzel eldőlhetne a harc valós kimenetele. Lehet, hogy lélekenergiám nagyobb, és ökleim is erősebbek, de jelenleg Ő fölényeskedett. Ha, szabadulok akkor már csak azért is rátámadnék, hogy megmutassam, nem vagyok azért ennyire gyenge, hogy ekkora lehetőséget akasszanak Rám. Igaz ezzel talán kicsinyke büszkeségemet védeném, illetve megmutatnám, számára mekkora felelőtlenségre utal az efféle lépése, mint ez. Legutóbb is ezt tette és megjárta, és most is meg fogom tudni lepni, azt hiszem….
Kérdésem után néma hallgatásba burkolózok. Várom, hogy leteljen az a keserves idő, esetleg Onii-chan által feltett kérdéseket válaszolgatom meg, bár néha-néha késve a felelettel. Emellett igyekszem tűrni Hyozanryuu szövegelését, melyet a bankai használatához fűz hozzá. Egyszerűen idegesítő mikor a Zanpakuto lelke hirtelen felszólal és osztja az észt elmémben, még ha az Én érdekemben is teszi, akkor is. Már alig vártam, hogy a testem felett visszaszerezhessem az irányítást, s amint ez megtörtént, nagy nehezen, de felkapartam magam a padlóról.
- Azt hittem már elalszok… - dünnyögtem kisebb ásítással kisérve, ahogy kaszámmal felhúzom magamat a talajról és ismét szemben állhattam Onii-channal. Nem szeretek várni, és még mozgás nélkül maradt végtagjaim is elgémberedtek. A hátamon elhelyezkedő kristályok által díszített szárnyakkal is csapok párat a levegőbe, hogy bemozgathassam, ha már így el lettek hanyagolva bő negyed óráig és kellenek a következő lépésemhez, szóval jobb, hogyha készen állnak.
– Ha, már voltál ilyen jószívű és előnyt adtál nekem, remélem, nem fogsz megharagudni, hogyha ki is használom… - harci pozíciót veszek fel, bár még az állás is eléggé keserves számomra. Most már nem csak lebénult bal karommal kerültem hátrányba, hanem ezzel is. De ez nem fog akadályozni abban, hogy demonstráljam neki, miért is nem hagyjuk az ellenfelet előnyhöz jutni. Bár ez Rám nézve eléggé csekélyke előny, mivel energiám nagyobbik fele most arra megy el, hogy megálljak a lábamon, az is csoda lesz, ha reiatsumat sikerül úgy áramoltatnom a támadáshoz, ahogy nekem kell. Húzós lesz, de remélem sikerül alkalmaznom, ne csak Én mennyek már haza félholtan!
- Baudou no ichi: Sai! – mondom egyet suhintva a levegőben kezemmel, míg Zanpakutomat a fölbe állítom; a kidouval biztonság kedvéért lefogatom Onii-chant, mielőtt bármerre próbálna vetődni a technika elől, melyet be szeretnék vetni. Ha, esetleg összejött a kidoum alkalmazása, akkor kaszámat kezembe véve felugrok a levegőbe és szárnyaimmal az égbe röppenve mondom ki a nekem kellő támadás parancsát.
- Ishi no Hahen! – lilás-fekete árnyalatban fénylő lélekenergiám áramolni kezd körülöttem, s a kaszán csüngő két ökölméretű ékkő összeütközik, melyek apró csengő hangot hallatva jelzik, hogy készen állnak, egy ügyes fordulattal úgy állítom be markomban tartott fegyvert, hogy egy X alakú suhintást tudjak le vele magam előtt. Amint megtörtént két darab színes, fényes pengeforma rajzolódik ki előttem, s kezdenek el azonnal villámgyors sebességgel száguldani Onii-chan felé. Ez a technikám igazán hasonlít a sugárhoz, melyet régen alkalmaztam rajta, csak ennek van meghatározott alakja, illetve legalább tízszer nagyobb a sebessége, de hátrányuk, hogy nem szólnak akkorát, mint a nagyobbik testvérük, no meg az egyik feltöltődött kristálynak legalább a fele visszavétele.
A támadást letudva leszállok a talajra, majd amint lábaim érintkeztek a földdel abban a pillanatba váltak aprócska lélekszemcsékké hátamon elhelyezkedő színes ékkővel teli szárnyak, s kezemben tartott kasza is felvette ütött-kopott külsejét. Ezzel kimutatva, hogy aligha maradt lélekenergiám. Nálam itt a vég, talán egy apró kevés reiatsut követlelő kidout tudnék megejteni, mást sem. Ez volt utolsó csapásom, melyet teljesíteni tudtam még, a kérdés, hogy sikerrel járok e vagy sem…

Akadozva, vagy talán szaggatótan veszem a levegőt? Nem tudnám megmondani, de egy biztos, ha megpróbálkozok a levegővétellel az fájdalmat okoz nekem. Ez már biztos, nem repedés hanem törés, eltört pár bordám. Valamit kikell találnom, hogy hatékonyabban tudjam használni a képességeimet. Mert ezek a kamikáze akciók nem vezetnek sok jóra. Többet ártanak mint használnak. Hiszen mire megyek azzal, hogy a mozgását megkavarom, hogy ha utána Én nem tudok lábra állni? Semmire, csak elkerülném az elkerülhetetlent és képletesen végeznék saját magammal. Azt pedig nem szeretném, az eddig elkövetett tetteim miatt úgy is a Pokolra kerülök, de öngyilkos nem leszek. Alantas cselekedet, ne meneküljünk a halálba. Inkább érjük el, hogy megöljenek, legalább akkor mint harcos távozunk ebből a sivár és kopár világból. Úgy emlékeznek ránk, mint aki megtette amit megköveteltek tőle és nem pedig mint egy gyáva féreg, aki inkább a kegyes és fájdalommentes kimúlást választotta. Hagyta hogy a halál csontos ujjai csukják le a szemhéját és a kaszája vágja el a láncot ami az élethez köti. S amit a vén kaszás ragad meg, és mint kutyát vezeti le az alvilágba. Bár itt nincs szó ilyesmiről, Anao és Én köztem nincs, igaz okoztunk egymásnak fájdalmat, komolyabb sérüléseket de nem az a célunk, hogy a másik vérében fetrengjünk és oltárt emeljünk a csontjaiból, vagy a koponyájából vedeljünk. Nem, ez csak egy barátságos erőfelmérés, semmi más. Igaz néha megszaladt a kezünk és kellemetlen sérüléseket okoztunk a másiknak, de ez elhanyagolható. Nem az egész alatt tesszük ezt. Ezért is tettem egy igen egyszerű dolgot.
Pajzsot vont maga köré, de felül szabad volt a belátás. Ha igazán szemét lennék akkor hoznék egy vödör vízet és leönteném vele. De nem, ezt nem teszem meg. Minden lépésem fájdalommal teli volt ahogy közeledtem Anaohoz. Fájdalom, felvillan egy régi gondolat. Amikor még nem voltak barátaim, magányos voltam. Oly sokáig éltem egyedül a sötétben, rájöttem, hogy a fény túlságosan halvány ahhoz, hogy láthassam. Ezt gondoltam akkortájt, milyen ostoba is voltam. Arra se emlékszem már, hogy mikor jöttem rá, hogy minden sugárzó fény egy emberi életet jelképezett. Egyre fényesebben izzanak, akár egy brilliáns virág fénye, mielőtt meghalnának. De vannak néhányan, akik életükben is képesek így ragyogni. Ezek a fények hihetetlenül ingatagok... agresszívek és szomorú színekkel vannak festve. Tudva, vagy sem, az embereket úgy vonzzák a fények, akár a molylepkét a láng. De miután megpillantottam a fényt, már soha többé nem éltem sötétségben. Én is molylepke voltam. Egy moly, aki fél attól, hogy elveszti a fényét. Egy moly, aki elszántan küzd és próbál nem gondolni rá, hogy egyszer elnyeli őt a szenvedélyesen izzó fény. A molyokat ezek a fények irányítják. Mindenhol ott vannak. De az összes bogár közt, vannak különös példányok is. Ők nem molyok. Borzasztó nehéz észrevenni Őket, de halvány fényt árasztanak magukból….. Ezeket a személyeket nevezem én barátoknak, akik képesek kirángatni a sötétségből a fényre. Vannak ilyen személyek, és szégyen vagy nem, Imotou-chant is ide sorolom.
Figyelmeztettem Anaot és elnézést is kérek tőle azért amit tenni akarok. Most megölhetném, kiolthatnám életének a lángját, de nem teszem meg. Egy erősnek nem is nevezet Barát lövök rá, életben fog maradni, és remélem harcolni is képes lesz. Távolabbról szemlélem hogy mi is történik vele, a hangok alapján életben maradt és az eddigi melankolikus és sajnálkozó arckifejezésem azonnal átvált. Most már inkább az öröm játszik az arcomon.
- Dehogy halsz meg, nem kéne ezt eljátszanod, éééés annyira nem is vagy jó színész. – elnevetem magamat, de azonnal az oldalamhoz kapok. Eh, már röhögni se szabad? Ezt de megszoptam, de tényleg meg. Most pedig ideje egy kis pihenésnek, ezt az időt kihasználom arra, hogy rendbe rakjam magamat. Ami gyógyító technika hiányában annyit jelent, hogy csak egyhelyben maradok. A kérdésén pedig megint csak egy szemforgatást eszközölök.
- Ez nem előny Húgi. Csak mivel egy kis pihenés nekem is kell, így ezt az időt kihasználom arra, hogy kifújjam magamat. Na meg ha ez egy életre-halálra menő harc lenne, elhiheted hogy nem egy gyenge Barát kaptál volna, hanem egy szép nagy Cerot. Tehát ne tessék panaszkodni. – kicsit lecsesztem Anaot, és most a hallgatásba merülök. Lassan telnek a percek, de végre mocorgást vélek felfedezni, és előbukkan hozzá az üstök is.
- Lehet nem is lett volna annyira rossz dolog az. És nem, adj bele mindent, had szóljon. – mondtam vigyorogva, és védekezésre készen felemeltem Orgot, vártam hogy mit fog csinálni.
Nos, azt reméltem hogy támadni fog, és nem megbénítani egy kidouval. Akkor itt már komoly dolog lesz, próbálkozok a szabadulással, de kéretlen fogvatartóim nem engednek. Elkerekedett szemekkel nézem Anaot, ahogy használja egy támadását. Ez egy bankai támadás lesz, ez fájni fog, nagyon fájni fog. X alakban lendíti a Zanpaktouját aminek a következtében két fényes pengeforma valami indul meg felém. A mellkasomnak ütköznek és egy igen csak kellemes robbanás következik, fájdalmamban felüvöltök, a ruhám nagyrészt leéget, a bőröm is felperzselődőt. A robbanás lendülete elég egyszerűen lesöpörte rólam a feketeséget, Orgo is az eredeti alakjában tetszeleg már, a mellkasomon pedig egy súlyos égési sérülés van jelen, bár az egész testem elég csúnyán fest, a szám nyitva és néha megremeg az állam. Eloszlik a füst és csak állok, lassan elernyednek az ujjaim, elejtem Orgot, majd térdre esek és végül előre dőlők, arccal a porba. Annyira fényes, már nem vagyok moly, nem vonz a fény, de mégis…. felé akarok szállni.
- Ez…. ez rohadt…. erős volt. Annyit megtennél… hogy a testemhez viszel, vagy azt hozod ide? Úgy…. szerintem… talán meg… megmaradok.- nyögöm a szavakat, és nem is tudom hogy elértek e Anaohoz, amit tudok, hogy fémes íz költözik a számba és minden elsötétül. Amikor magamhoz térek már otthon vagyok, és igen szar állapotban.

/Akkor is lesz egy olyan amiben majd nyerni fogok Húgi de köszi, és mint mindig, jó volt /

Szenvedésem nem megjátszott, mert igenis minden porcikám sajog jelen pillanatban, s mindezt tanúsíthatja partra vetett hal állapotom. Mozdulatlanul fekszem a földön, hisz erőlködnöm fölösleges, az irányítást kivették kezemből és csak furcsa balett mozdulatokat tudnék tenni, mely eme kín során egyáltalán nem hiányozna testemnek. De visszabeszélését hallva előadásomra egy apró késztetést érzek arra, hogy most azonnal egy lánglabdát lőjek felé, csak előrelátóan nem hallgatok eme motivációra, agyamban már csak muszájból is, de elutasítanom ezt a cselekedetet. Nem hagyom, hogy egy apró felbujt gondolat cselekedjen helyettem.
- Ezt vond vissza. Páratlan tehetséggel rendelkezek, igazi színésznek születtem, ha Ember lennék, talán ez is lenne a munkám. >.> - vágok vissza sértődődötten dünnyögve az alábbit orrom alá. Aljas nevetése szólásra késztetett, ha nem osztottam volna meg vele szerény véleményemet, akkor nem nyugodhattam volna békében.
Kisebb merengésbe kezdve kötök ki annál a meglátásnál, hogy ismét előnyt kíván adni nekem ezzel Onii-chan, s bátorkodom megemlíteni ezt neki. Nem tehetek róla, csípi a csőrömet ez az ügy. Nem szeretnék efféle kedves megnyilvánulások miatt lehetőséges kovácsolni magamnak, de fogalmam sincs, meddig fogom bírni a technika letelte után. Elhúzott szájjal könyvelem el Onii-chan leszúrását, mely bár kicsit sántít nálam, de azért jogos dolgokat is felhozz benne, ezért sem szövegelek vissza. Meg erőm sincs hozzá… egy elnyújtott „ühümmel” zárom le a témát. Legyen úgy, ahogy mondja, nem ellenkezem, ez csak az Én borúlátásomat tisztítja meg.
Ezt követően elhallgatok, hatalmas csendbe burkolózok, s merengeni kezdek a megfelelő lépésen már előre. Nem csalódhat bennem Onii-chan, nem ezért csaptunk össze, meg szeretnék mutatni a másiknak mikre tettünk szert, ez szem előtt kell tartanom, viszont ügyelnem kell arra is, hogy ne essen túlontúl nagy baja. Így is már többször megesett velünk, hogy durvábban álltunk hozzá a támadásokhoz a kelleténél, valószínűleg a megszokás miatt. Majdnem eluralkodott rajtam az álom édes világa nagy merengésem miatt, mire végre sikerült kapcsolnom, hogy testemet ismét Én irányítom. Nehézkesen felkaparom magamat a talajról, elgémberedett mozgás mentes végtagjaimat kimozgatva közben – persze csak azokat, melyeket még tudtam mozgatni -, még szárnyaim is úgy maradtak a fekvés miatt. :/ Ha, nem csapkodtam volna velük, az elmémben előre elkészített terv minden bizonnyal rosszul sülne el.
Mielőtt bármiféle lépést tehetnék, azért figyelmeztetem Onii-chant erről. Engedélyt kaptam, így bátorkodom nekiveselkedni a támadásnak. Elsőre kicselezem, nem hagyom, hogy visszaüssön. Egy gyengéd kidout alkalmazok, mely talán fogva tudja tartani a nekem szükséges ideig. A mágia sikeres volt, így szabad volt a pálya. Energiámat a támadásba kell fektetnem, ezért az egyik terhet félre kellett tennem az útból, mely a levegőbe való röppenéssel könnyedén megoldottam. Ezután már csak a támadás volt vissza, bankaiom egyik hatékony technikáját vetettem be. Még nem igen alkalmaztam, de annyira már ismerem ezt a technikát, hogy tudjam mire képes, hisz anno még jómagam is szembe néztem az Ishi no Hahennel.
A támadást követően lélekenergiám áramoltatását testem körül abbahagyom, s a földre ereszkedek, mert már érzem, hogy nincs sok reiatsum már. Csak egy csekélyke maradt, melyet még felhasználhatok, hogyha nagyon szükséges. Pihegve támaszkodok katanámra, amiért az állás egyre nehezebbé kezd válni számomra. Lassan, tekintetemet Onii-chanra emelem, hogy láthassam támadásom végeredményét. Kicsit sokkol a szemem elé táruló látvány, mely eddig a porfüggöny mögött rejtőzött. Az általam használt technika nagyobb károkat okozott rajta, mint ahogy Én azt valójában akartam. Látom Onii-chant arccal a földre dőlni, ahogy elhagyja ereje, s kaszája is valós formájában hull le mellé a talajra. Szinte csomót érzek a torkomban és még a nyelés is nehézzé válik számomra ezt látva. Nem akartam ennyire durva lenni, mégis elragadott a hév, nem sikerült lefognom a támadás energia mennyiségét, hogy kevésbé legyen fájdalmas. Ez rám nézve igazán szégyenteljes teljesítmény; egy efféle veszélyes fegyver van az Én kezemben, az enyémben, mikor még a reiatsut se vagyok képes megfelelően adagolni. Borzalmas, egyenesen rossz érzés, amiért nem vagyok ennek a gyakorlottja. Némán hallgatom végig Onii-chan szövegét, bűnbánóan szemlélve magam elé közben, melyből végül szavai rángatnak ki, s immáron némi harag gyűlt fel bennem, melyre még számat is elhúzom nemtetszésem kifejezésének végett.
- Milyen duma ez? Nehogy már ennyi miatt feldobd a talpad Onii-chan. :/ Micsoda szégyen lenne már! Különben is Én nyertem, el kell vinned fagyizni! – mondom fennhordott orral, közölve vele a nem éppen valós tényeket. Nem tehetek róla. Nem érzékenyülhetek el a csatatéren, még ha fogadott Onii-chanről is van szó, akkor sem.
Végül egy mély sóhajt ejtek meg, mellyel elkergetem dühömet Onii-chanra nézve. Persze, haragszom rá, mert ahelyett, hogy értesített volna állapotáról arra biztatott, hogy támadjak nyugodtan. Ahogy igyekszem lenyelni ezt az egészet halk mocorgást hallok a közeli bokor felöl. Oldalra lesek a növény felé, kérdőn felhúzva szemöldökömet. Tény, le vagyok merülve, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne érezhessem meg mások reiatsuját főleg, hogyha az egyén éppenséggel ilyen jóízűen áramoltatja magából a lélekenergiáját. Szem forgatva veszem tudomásul, hogy léteznek, olyanok kik ilyen ostobán nem gondolkodnak előre, nem számítanak az esetleges lebukás veszélyére, s még Én is meglelem őket.
- Hé, Te! – szólalok fel, nagy hanggal átitatott hanggal, kihúzva magamat fölényeskedően, hogy keménynek látszódjak a Hollow előtt. – Ha, nem szeretnéd, hogy rajtad is bevessem az előbbi technikámat… akkor most nem kérdezel és hazaviszed őt. Különben kedvem támad megölni téged... – bökök katanámmal Karasu felé, hogy eléggé egyértelmű legyen a csontos képűnek a feltételem. A megmaradt lélekenergiámat arra használom fel, hogy nyomatékosítsam szövegemet, s megrémisztve lilás-fekete színben lángoló reiatsummal engedelmességre bírjam, és még ördögi vigyorommal is tetéztem ezt az egészet. Úgy néz ki, hogy eléggé hatásos lehetet beszédem, mert tette, mit mondtam neki. Ellenvetést nem is fogadtam volna el.
Elégedett mosoly húzódik arcomra, miközben látom, hogy Onii-chant biztonságosan visszaszállítják saját kis világába. Alig pár másodpercig bírom tovább állva, azután miután látom a fekete színű átjárót becsukódni az égen. Szinte azonnal eldűlök, amiért elvesztem maradék energiámat is, melyet az állásba tudtam fektetni.
~ Az Én hatalmamhoz képest a Tiéd messze a föld alatt van Onii-chan. Már csak azért is, mert Én a földön fekszem… de, azért remélem, hogy még egyszer találkozunk… ~ kisebb vigyorgás kíséretében zárom le gondolataimat és csukom be szemeimet, túlságosan is elfáradtam, kell a pihenés. Azért, igazán remélem, odahaza valaki fölkeres és lesz olyan kedves, hogy visszaszállít. *>*”

//Én köszönöm a játékot, és hajrá *>* Igérem mindent beleadok akkor XD - gonosz alteregó: csak szeretnéd - //