A mai nap történtei felgyorsított filmként játszódnak le a szemeim előtt. Reggel, mikor elhagytam az otthonomat azért, hogy Hitomi segítségével megismerhessem a Daitenshi főhadiszállásaként üzemelő helyiséget nem számítottam arra, hogy harcba kell bonyolódnom az életemért és még akkor is vesztesként kerülök ki a dologból, hogyha nyerünk. Mert nyertünk, igaz? ><
Nem vagyok azzal tisztában, hogy pontosan mi is történt elem. Emlékszem arra, hogy valami olyasmi dolgot tettem amit azelőtt soha. Emlékszem a fájdalomra, mely átjárta a testemet. Emlékszem a robbanásra és az átalakulásra is. Valamint arra is, hogy mit éreztem abban az alakban. Úgy éreztem, hogy bármit megtehetek. Hogy egyetlen szavamba kerül és a viharok meg a villámok azt teszik amit én parancsolok nekik. Többnek éreztem magam egy egyszerű embernél. Azt viszont belátom, hogy még közel sem állok készen arra, hogy csak úgy használatba vehessem ezt az erőt.
De ez egyelőre még a múlthoz és a jövőhöz tartozik. Ami a jelent illeti, egy elég egyszerű kérdésre keresem a választ. "Hol vagyok?" Mindössze ennyi fut át az elmémen, miközben egy különös helységben tartózkodom. Leginkább egy terem lehet talán, de fogalmam sincs róla, hogy mekkora és, hogy egyáltalán falakkal vagy valamivel rendelkezik-e. Szörnyen sötét van, tulajdonképp, még a saját kezeimet sem látom, pedig tisztában vagyok vele, hogy a szemeimmel egy magasságba emeltem őket.
Mindössze egyszer-kétszer tűnt fel hol közelebb, hol pedig távolabb különböző színű és méretű halvány fény, majd nem sokkal azután el is tűnt.
Többször is elindultam, abban reménykedve, hogy talán valahova eljutok, viszont mindig olyan érzésem volt, mintha azokon a rajzokon lennék, ahol fejjel lefelé is vannak lépcsők kialakítva és azokon is lehet járkálni. Végül pedig sehova sem jutottam.
Már épp készültem feladni azt, hogy bármit is találhatok és kezdtem abban reménykedni, hogy ez bizonyára csak egy álom volt, mikor bárminemű előzmény nélkül világítódott ki a helység ahol voltam. Egy méretes barlangszerűségben voltam. A kőfalakban különböző méretű és színű kristályok voltak beágyazódva, amik jelenleg a fényforrások szerepét töltötték be. Talán korábban ezek voltak amik a fényeket kibocsájtották. Hét hatalmas üvegkoporsóhoz hasonlatos kristály is volt a barlangban. hat darab sötét kristályból volt, melyeket még a barlangban levő többi kristály sem tudott kivilágítani. A hetedik kristály viszont más volt. Egy méretes lény volt enne. Villámok és elektromos szikrák vették körbe a testét és határozottan úgy tűnt mintha engem figyelne. A szemeiből pedig hatalmas erő sugárzott, de mégis úgy éreztem, mintha egyetlen pislantásával képes lenne kitörölni a létezésemet akár mikor.
- Látom ráismertél. - hallottam egy ismerős hangot. Rögvest előtörtek azok az emlékek amikor ezt a bizonyos hangot hallottam. Mind a két alkalom akkor volt mikor életveszélyben voltam. Talán most is abban lennék? Minden esettre egy alapállást felvettem és felkészültem arra, hogy harcba bocsátkozzak.
- Nyugalom, kislány. Itt semmitől sem kell félned. Itt teljes biztonságban vagy, erre én vagyok a biztosíték. - láttam megmozdulni az egyik kristályt, majd egy számomra jól ismert alak bontakozott ki a mozgó kristályból. Az lény nem volt más, mint az az alak, melyet képességem használatakor vesz fel a testem. Az, melyre sokszor úgy gondoltam, hogy egy átok számomra.
- Meglepettnek tűnsz, mintha sohasem láttál volna, habár ezt nehezen tudom elképzelni. Feltételezem a bemutatkozást kihagyhatjuk, bár látom rajtad, hogy nehezen hiszel a szemednek. Éppen ezért elmondom, hogy a nevem Unmei, ahogy azt már annyiszor használtad életedben. - hajolt meg mélyen a lény, majd hátat fordítva a koporsóban levő valakit kezdte el figyelni.
- Hol vagyok? - tettem fel az első kérdést ami döbbenetemben eszembe jutott. Majd rögvest egy másikkal meg is toldottam. - Ő kicsoda?
- Az én világomban vagy. Különleges kapcsolat van közöttünk, lévén a te erőd az enyémen alapszik és az enyémből táplálkozik. Ez a hely az a hely ahol lakom. Mondanom sem kell, beletelt egy kis időbe amíg sikerült ide eljutnod. Már kezdtem unatkozni. - fordult ismételten felém és a szeme egy pillanatra felvillant, majd a fény rögvest ki is hunyt. - Második kérdésedre a válasz kicsit hosszabb magyarázatot igényel. A képesség, melyet nem is olyan régen használtál a Shinki. - itt egy pillanatot szünetet tartott, míg egyik karpengéjét felemelve a levegőbe a szó kanjiját felírta: " 神気" - A képesség a szó "elemek" jelentését hordozza magában, viszont sok köze van a szó többi jelentéséhez ami nem más, mint lélek, elme és istenség. Hogy pontosan megértsd a dolgot a legjobb lesz, ha a legelején kezdem. Istenek. Ez a személy, akit ebben a kristályban látsz, Kaminarinak a mennydörgés istennőjének a Mennyei Zajnak a megtestesülése.
Sok - sok évvel ezelőtt hét istenség: Amaterasu, Suijin, Daikoku, Fujin, Kaminari, Izanagi és Amatsu Mikabushi, úgy döntöttek, hogy erejük egy parányi kis szikráját ráruházzák egy emberre, ezzel kiemelve őt társai közül saját céljaik elérésére használják majd. Természetesen mindenik istenség más-más embert választott az ereje tulajdonosául. A kezdetek kezdetén persze semmi gond nem volt. Mindenki élte a maga életét úgy, ahogy az elrendeltetett volt. A hét kiválasztottban viszont egy idő után felébredt emberi valójuk valós alakja. Irigyek és hataloméhesek lettek. Egymás nyakának ugrottak azért, hogy a másik erejét megszerezhessék. Végül természetesen csak egyikük maradt meg. benne gyűlt össze a hét istenség által biztosított erő. Ekkor viszont az istenek új szabályt alkottak. A kiválasztottat egy kristályba zárták és új feladatot adtak neki. Bizonyos időközönként születik egy gyermek, akinek testén az istenek jele található. Ennek az embernek biztosíthatja a kiválasztott azt az erőt, mellyel az istenek ajándékozták meg őt és társait valamikor. - a magyarázatot befejezvén ismét a koporsó felé fordult. Én ledöbbenve álltam és tulajdonképp valahol azt vártam, hogy ez biztos csak egy álom és felébredek. Sajnos ez nem történt meg.
- Én... - kezdtem volna bele valamibe, de egyszerűen feldolgozni nem tudtam mindezt. Egyszerűen túlságosan szürreális volt. Már nem azért, mert nem hinnék az istenekben, hisz az édesanyám papnő, aki rendszeresen hozzájuk fordul segítségért, még a legapróbb dolgokban is és az elmúlt egy évben elég sokat megtanultam róluk. Viszont azt, hogy én ilyen erő birtokában lehessek egyszerűen soknak éreztem. Végtére is csak egy ember vagyok, vagy mi a fene.
- Áhh... de ez egy régi történet. A lényeg az, hogy egyelőre nem használhatod ezt az erőt. A mostani eset egy kivétel volt, melyet az életben tartásod érdekében engedélyeztem, viszont súlyosan megsínyletted a dolgot erre magad is rájössz majd. A másik dolog pedig az, hogy még ha el is éred a megfelelő szintet, nem leszel képes mindenikük erejét használnod. Egy különleges védelmi mechanizmus értelmében, csupán azon istenségek erejét tudod majd használni, akikét megszerezted. Egyszóval, ha most képes lennél használnia képességet,akkor csak Kaminari úrnő erejét lennél képes használni, hisz mint láthatod, csupán ő az, aki ezen a helyen tiszteletét tette. Ahhoz, hogy a többi alakot is használhasd, ahhoz az annak az alaknak megfelelő próbát kell kiállnod. Hogy ez pontosan mi is, abban nem tudok segíteni. Én sem vagyok mindennel tisztában. - bővítette a tudásomat egy újabb magyarázattal, majd karpengéjét az előtte levő kristályba süllyesztve az addig ott engem figyelő lény egy villanás kíséretében eltűnt.
- Most már ideje indulnod. Hosszú pihenés vár rád és én szeretnék egymagamban maradni. ne félj, még fogunk találkozni. - az információ váratlan volt számomra. Egyszerűen nem értettem, hogy most miért küld el, hisz még rengeteg kérdésem lenne amit feltennék neki, viszont ahogy a barlang megjelent úgy el is tűnt, én pedig ismét a teljes sötétségben találtam magam.
Elmémben megannyi gondolat cikázott. megoldásra váró kérdések és talányok. Dolgok, amiket meg kell majd tennem és el kell majd mondanom bizonyos embereknek. De pontosan mikor tehetem ezt meg? És.... hol vagyok?

Halk ciripelés szűrődik be az ablakon, amihez ütemes kopogás párosul, ahogy a toll leszáll, végigszánkázik a papír felületén, majd ismét felemelkedik. Elnyomva egy ásítást dőlök hátra székemben, hangos sóhajtás közepette nyújtom ki karomat, ujjaimat fejem fölött összekulcsolva. Tetemes mennyiségű papír magasodik már oldalamon, a főkapitánnyal kötött megegyezést rögzítették ekképp, ennek átböngészésével töltöttem az este nagy részét, eszemben sincs olyasmit aláírni, aminek nem vagyok tisztában a tartalmával. A szóban megkötetett paktumot könnyű megszegni, a szó elszáll, viszont az írás megmarad, ahogy tartja a mondás. Sosem szerettem túlzottan az adminisztrációt, mindig is unalmas időtöltésnek tartottam, a jelentések átnyálazását inkább hadnagyomra bíztam, Ő jobban szerette a lélekölő, monoton munkát, míg jómagam a történések forgatagában éreztem otthon magam. Ez semmit sem változott azóta, éppen ezért élem meg egyfajta kínzásként az aktakukacoskodást. A hajnali Nap sugarai éppen feltűnnek a horizont vonalán, ekkor érzem elérkezettnek a pillanatot tevékenységem berekesztésére. Nemtörődöm mozdulattal dobom az oszlop tetejére íróeszközöm, aminek köszönhetően az egész leborul az asztalról, rezignált arckifejezést előcsalva ezáltal belőlem. Elgémberedett lábaimat megmozgatva indulok sétára, katanámat oldalamra erősítem a biztonság kedvéért, habár valójában nemigen tartok semmitől és senkitől. A Shinginotou kertjében finom pára ül a növényeken, hakamám alja át is nedvesedik, amíg elérek a hátsó gyakorlótérhez. Zanpakutōmat előhúzva koncentrálok néhány másodpercig, ezután előre döfök vele és elfordítom, mintha csak egy kulcs lenne. Ténykedésemnek köszönhetően senkaimon nyílik, amibe be is lépek egy pokollepke társaságában.
A dangaion végigvezető út igencsak unalmasnak tűnik, ráadásul az elmúlt időszak eseményeit figyelembe véve ódzkodom is kissé az utazás ezen formájától, hisz’ ha egy kapitányi szintű shinigamit is képes volt elnyelni eme sötét átjáró, akkor arra sincs garancia, miszerint jómagam megúsznám szárazon, amennyiben véletlenül összekülönböznék a Kōtotsuval. Szemeimet dörgölve igyekszem az apró szárnyas lény gyorsaságához igazítani lépéseimet, ennek köszönhetően rövidesen megpillanthatom a fényt az alagút végén. Kilépve egy fehér fal tárul szemeim elé, a Kohrihebi no Su felújított valója sokkalta csalogatóbb látványt nyújt, mint amilyen a régi volt, habár a felszínről érkezve a megerősített páncélajtó azért némileg elrettentőnek mondható. Semmi máshoz nincs most kedvem, mint ledőlni és aludni néhány órácskát, ezen a helyen tökéletes biztonságot élvezhetek, ámbátor ezt gondoltam az eredeti Fészekről is, aztán mi lett a vége? Felszínes érzékeléssel képes vagyok megállapítani a tényt, mely szerint nem Én vagyok az egyetlen, aki igénybe veszi a lakókörlet által nyújtott kényelmi funkciókat, viszont közel húsz szobából választhatok, így Engem sem fognak zavarni, se fordítva. Találomra lenyomom az egyik ajtó kilincsét, belépve valami reccsen a talpam alatt, aminek nem tulajdonítok túl sok jelentőséget, biztos valami hulladék, ami a felújítás után maradt itt. Annál nagyobb a meglepetésem, amikor megcsúszik szandálom alja és váratlansága miatt a megfelelő reakcióra is képtelenné válok, ennek megfelelően hangos csattanással elvágódom. Hátam alatt hideget érzek, mintha egy jégtáblán feküdnék… Jég? o.O Csodálkozásom csak tovább növekszik, amikor végtagjaimat is béklyóba fogja az említett anyag, mellkasomra pedig egy nő nehezedik, kinek kezéből jégcsap mered elég fenyegetően az arcomba.
- Te ki vagy?! – csattanok fel sértődötten, megpróbálva lerázni magamról. – Hogy jutottál be ide? Kizárólag a Daitenshi tagjainak van jogosultsága itt tartózkodni, azonosítsd magad!
Utolsó felszólításomat erélyessé téve engedem, hogy lélekenergiám zabolátlanul elszabaduljon, mázsás súlyokként nehezedve támadómra. Ezzel egyidejűleg bilincseim megroppannak, ennek hála újra visszaszerzem az uralmam karjaim mozgatását illetően. Vészesen villanó acélkék íriszekkel kapom el a lány torkát, pillanatok alatt végbemegy a helycsere, ezúttal Én vagyok felül, s sokkalta fenyegetőbb módon egy penge nyomódik a nyakán futó, sebesen lüktető verőérnek. Láthatóan még mindig a reiatsum hatása alatt van, azon sem lepődnék meg, hogyha véletlenül elájulna. A veszély elmúltát követően hordozom végig tekintetem a helyiségben, amiben halovány fény szimulálja a felszín felett felkelő napsugarak erősségét. Az átlagos berendezési tárgyak mellett egyéb dolgokat is fel vélek fedezni, ételt, a recsegős lábtörlőt és az ágyban is fekszik valaki, aki közjátékunk alatt egyáltalán nem zavartatja magát. Némileg elbizonytalanodva dőlök hátra, viszont fegyveremet továbbra is vészjóslóan tartom, eszemben sincs addig elengedni, amíg nem válaszol a feltett kérdéseimre. Világoskék haorim félkörben terül el körülöttünk támadásom végett, a fehér farkasfogminta szinte rikít a félhomályban. Alig figyeltem oda mondandójára, ebből adódóan nehezemre esik visszaidézni szavait. Vajon miképp értette azt, hogy ez az Ő lakrésze? Az elmúlt hetet a Seireiteiben töltöttem, mi történhetett azóta ideát?

Ehh, micsoda egy arcátlan bige! Nem elég, hogy Rám támad a tulajdonomban lévő épületben, de még Ő van felháborodva! Minden bizonnyal nem estem volna Neki ekkora vehemenciával, amennyiben kigáncsolás és jégcsappal mutogatás helyett szépen kifejtette volna, hogy kicsoda és honnan jött. Lényegében Yukezo nevét meghallva nagyjából minden tisztázódik, vélhetőleg a legújabb tenshijével van dolgom, legalábbis nagyon remélem, miszerint az ilyen-olyan nőcskéit nem szándékozik itt elszállásolni, van egy igen pöpec kéglije a belvárosban, vigye oda őket! Sötét pillantásokkal illetem kirohanását látva, igencsak meg kell gondolnom az említett billogozás elvetését, példának okáért ez a nősténybestia kaphatna egyet a szájára, mivel eléggé felvágták a nyelvét! Győzelmi pozícióm teljes tudatában figyelmem némileg alábbhagy nézelődésem közepette, ezt ki is használja ideiglenes foglyom, amikor valamilyen módon vékony jégburkot képez pengém hegye, illetve a nyaka között, ezzel egyidejűleg a levegő kényelmetlenül szárazzá válik, ajkaim egy pillanat alatt kicserepesednek, s szemgolyóimon is irritáló viszketés lesz úrrá, mintha elpárolgott volna a nedvesség róluk. Milyen bosszantó egy technika! Védekezően emelem szabad balomat fejem elé, gondolván ennél többre úgysem képes, hiszen csak nem akarhat meghalni egy ehhez hasonló, ostoba félreértés végett. Kiáltását hallva vonásaimon a teljes agónia kifejezése jelenik meg, ennyire foggyos senki sem lehet, annyi jelet adtam már, képtelenség nem összerakni a képet, még Nekem is sikerült alig két perc alatt! Kitűzőm a parancsnak megfelelően vörösen villogni kezd és elmém peremén megérzem a sugallatot, ami tekintetem a nő felé vonzza. Türelmetlen intéssel kapcsolom ki a szerkezetet, nincs itt semmilyen vészhelyzet!
- Elég lesz! – dörrenek rá fenyegetően, miközben továbbra is a földnek szegezem, ám katanámat kiszabadítását követően az oldalam mellé eresztem. – Jól van, válaszolok, habár egy kis sütnivalóval már amúgy is rájöhettél volna az egyértelműre, Yuke nem avatott be mindenbe? A nevem Sierashi Yuusuke, a Kohrihebi no Su jogos tulajdonosa vagyok, illetve… a Daitenshi vezetője! Most pedig örülnék, ha visszacsinálnád a hókuszpókuszodat, kezd zavaróvá válni!
Kirohanásomnak igenis van alapja, főleg az bosszant fel, amikor pofátlan módon még a képembe is röhög. Bosszúból teljes testtömegemmel ránehezedek, mielőtt lendületet vennék a feltápászkodáshoz, tudja meg milyen súlya van a bűnöknek, amiket elkövetett. Gyanakvástól teli íriszeimet egy pillanatig sem veszem le róla, ilyen formában araszolok el az ágyig, ahol nem kifejezetten gyenge mozdulatokkal megütögetem a takaró alatt alvó ismeretlent. Legnagyobb meglepődöttségemre egészen puha a csontszerkezete, leginkább egy pihe-puha párna tapintására emlékeztet, aminek megtalálásában olyannyira reménykedtem, ehelyett egy közveszélyes csitrivel kell birkóznom, s nem a perverz értelemben véve. A gondolat hatására szemhéjaim lassacskán elkezdenek lezáródni, kizárólag a szokásosnál kiemelkedőbb akaraterőmnek köszönhetem, hogy még mindig képes vagyok ébren tartani megfáradt valómat. Nincs más választás, kénytelen vagyok ahhoz a módszerhez folyamodni. Éjszakai tévézéseim során rengeteg pankrációval foglalkozó esti műsort néztem végig, ráadásul minden képzettségem megvan a flying elbow kivitelezéséhez! Nemes egyszerűséggel ugrom a levegő, ahonnan brutális erővel és behajlított bal karral kezdek zuhanásba, könyököm csontos mivoltát használva fegyverként. Becsapódásomat követően némileg gondot jelent kiszabadulni, hiszen Rám tekeredett az az idióta paplan, ellenben megtudom, kettőnkön kívül nem tartózkodik senki a helyiségben, ami amúgy is egyértelmű lett volna, ha reiatsu-érzékelő tudásomat felhasználva letapogatom a szobát. A csökkenő agykapacitás egyértelműen a túlhajszoltság jele, másrészt a kutakodás kényelmesebb formáját választani közelebb áll hozzám. Miután megvívtam ádáz csatámat az ágyneművel és jó szokásomhoz híven győztem, kénytelen-kelletlen kimászom az ágyból.
- Úgy lenne korrekt, ha Te is bemutatkoznál végre. - szúrom oda úgy mellesleg, mialatt Dotonryuut visszalököm a sayába. – Egyébként fogalmam sem volt a tényről, mely szerint valaki már foglalt magának lakószobát ezen a szinten! Talán ideje lenne bevezetni a jelentéstételt minden hétfőn…
Utolsó mondatomat már csak az orrom alatt mormolom el, vennem kellene egy noteszt, amibe bevezethetem az ilyen dolgokat. Amúgy is, milyen nap van ma? A Soul Society és az Emberek Világa közötti időeltérés miatt sosem tudom rendesen követni a dátumokat, a matematika egyáltalán nem sorolható az erősségeim közé. Az indulatok lecsillapodását követően indulok expedícióra, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül sajátítok ki egy instant levesport, amit számba öntve elfogyasztok. Nincs túl jó íze. Tüzetesebben megvizsgálva kizárólag olyan termékeket vélek felfedezni, melyek szavatossági ideje minimum tíz év vagy annál több. Höhö, mire készül itt, a világvégére?

A kellemetlen érzés rövid időn belül megszűnik, ahogy intését követően a levegő visszanyeri páratartalmát. Szemeimet rögtön elfutják a könnyek, habár nem hatódtam meg a bocsánatkérését hallva, ami meg kell mondanom, kicsit sem sikerült hihetőre. Homlokomat ráncolva veszem tudomásul a Yuke távolmaradásáról szóló híreket, bár az igazat megvallva közös látogatásunk óta a Shinginotouban magam sem találkoztam Vele, viszont tud vigyázni magára, ezért nincs mitől féltenem, legalábbis remélem. Némileg hátrahőkölve veszem át a forró vízzel teli tálat, eszemben sincs olyasmit meginni, ami előtte még a földön volt! Egy grimasz kíséretében teszem le terhemet a szekrényre, egyelőre elég volt az instant levesporból, ha ismét megéheznék, akkor már tudom kihez kell fordulni. Kezeimet hátam mögött összekulcsolva sétálok vissza a szoba közepére, ismételten tüzetesebb vizsgálat alá véve a helyiséget. Szép munkát végeztek a kivitelezők, nincs olyan érzése az embernek, mintha valamiféle zárkában lenne egy kolostorban, ami a régi szálláshelyekre igencsak jellemző volt. A kinti hideg ellenére kellemes szobahőmérséklet uralkodik, ez a falakban futó vízvezetékeknek köszönhető, amelyeken keresztül egy közeli forrás vize kering az egész épületben. Nagyon okos megoldást választották, így legalább a Raion-S Kutatóintézetnek kizárólag az áramfogyasztással kell elszámolnia, a fűtést megoldottuk magunk. A természet erőinél nincs is jobb társ, amennyiben tudja valaki, hogy milyen formában kell a saját hasznára fordítani azokat. Ez képességeinkre is teljesen igaz, hisz’ mialatt Miyu a vizet képes irányítani, addig jómagam a földnek parancsolok, azonban kardom feloldása nélkül Én nem tudok ilyen felettébb hasznos dolgokat csinálni.
- Vagy az sem ártana, ha előbb megkérdeznénk a betolakodótól, hogy amúgy mit akarhat… - replikázok hasonló hangnemben, Velem aztán nem fog ilyen lekezelően beszélni, az fix! – Köszönöm, de egyelőre elég volt. Másrészt örülnék, hogyha felvilágosítanál csatlakozásod körülményeiről, illetve a beköltözésed idejéről. Láthatóan egész otthonossá varázsoltad ezt a kis zugot, módosított lélek.
Mindentudó ábrázatomat felvéve villantok rá egy vicsornak is beillő vigyort, ilyen közelségből eltéveszthetetlen kisugárzása, mintázata sokban hasonlít Csirkéjéhez, habár a lány észrevehetően dekoratívabb póttestet választott magának, mint a mellékállásban gonosz szuper zseniként ügyködő szárnyas. Valamilyen érthetetlen okból adódóan meg van győződve róla, miszerint mi ketten riválisok vagyunk és egyfolytában plazmaágyukat barkácsol a Chiyo-chan által kialakított kis fészkében, a múltkor is leégett az egész szemöldököm, amikor a képemre pukkantott valami fegyverrel! Ezerszer elmondtam már, ha balhézni fog, akkor megeszem csípős szósszal nyakon öntve, de azt feleségem nem tolerálná túlzottan, így fenyegetőzésem körülbelül semmit sem ér. Mindenesetre már sikerült megállapítanom a modsoulok egyik közös tulajdonságát, ami feltételezhetőleg leginkább esetemben lép életbe, ez pedig az elképesztő bosszantás! A csend egyszerűen kikezdi az idegeimet, ráadásul olyan fapofával ül ott, mintha legalább a körömgombáról szóló egyetemi szakelőadás nyolcvannyolcadik percében járnánk. Némileg még mindig tartva a galád ágyneműtől telepszem le a fekvőalkalmatosság másik szélére, ahonnan tökéletesen belátom az egész teret, innentől kezdve semmilyen meglepetés nem érhet. A matrac engedelmesen besüpped testsúlyom alatt, kedvem lenne elheveredni és aludni kicsit, lapos pislogásaimból egyértelművé válhat a tény, mely szerint éppen energiatakarékos módba kapcsoltam, kizárólag a legfontosabb életben tartó funkciók üzemeltetésére maradt elég kapacitásom. Ekkor üt szöget fejemben a gondolat, ami felett ezidáig olyan könnyedén elsiklottam. Elvágódásom miatt néhány másodpercig elvesztettem az irányérzékemet, de biztos nem innen ugrott Rám!
- Te mégis hol alszol? – teszem fel kérdésemet tökéletes ártatlansággal, vágyakozó pillantásokat lövellve a párnák irányába. – Itt biztonságban vagy, némileg lejjebb csavarhatod a túlélő-faktort! A Fészek a lehető legmodernebb biztonsági rendszerrel lett felszerelve, ráadásul egy olyan ősi mágia védi, amit szinte lehetetlen megtörni. Tudom, mert Én húztam fel a hely köré. Nincs ok az aggodalomra!
Egyébként a váratlanra nem lehet felkészülni, ezért hívják váratlannak. .__. Be kell valljam, kicsit kezdek kételkedni újdonsült beszélgetőpartnerem épelméjűségében, olyan rémülten fixíroz, nem lepődnék meg, amennyiben váratlanul kiugrana az ablakon, ha volna ablak ugye, ami nincs. Igazából teljesen felesleges is lenne, mélyen a felszín alatt nem sok látnivaló van. Úgy véltem egy kilométerrel a járdaszint alatt már biztonságosnak mondható a környezet, eddig véletlenül sem lehet leásni a városban. A tagokon kívül amúgy sem tudhatja senki a pontos koordinátákat, a Gotei Juusantaijal is csak annyit osztottam meg, hogy valahol Karakura városában található, próbálják csak megkeresni!

Utánozás, majomszokás, legalábbis Nekem ezt tanították annak idején, amikor még kisgyerek voltam. Természetesen ezt megosztani Vele gonoszság lenne, a módosított lelkek egy kísérlet eredményei, nincsenek szüleik, legalábbis a megnevezés általános jelentése szerint. A memóriámmal szerencsémre nincs baj, pontosan emlékszem a nevére, a megszólítással kizárólag azt akartam jelezni, miszerint annak ellenére is felismertem a faját, hogy egyetlen szóval is említette ezt volna. Riposztja nem hergel tovább, láthatóan tényleg elég kevés dologba avatták be, ha egyszerű shinigaminak vél. Fáradt sóhajtás közepette veszem tudomásul sértődött elfordulását, egyáltalán nem akartam megbántani, nem tehetek róla, hogy mások ennyivel érzékenyebbek Nálam! Mindenesetre bocsánatot azért nem fogok kérni, nem sebesítettem meg vagy ilyesmi, lesből se vetettem rá magam, szóval maximum faragatlan viselkedésem írható fel a számlámra, amin viszont képtelenségnek tűnik változtatni, a régi beidegződést legyűrni igencsak nehéz, másrészt ezzel elveszne személyiségem varázsa is, ami annyira elbűvölő személlyé tesz, höhö. Összeszűkölő szemekkel hallgatom Miyu történetét, valahogy egyáltalán nem lepődök meg a tényen, mely szerint az a kotnyeles Urahara már megint olyan dolgokba üti az orrát, melyek nem tartoznak Rá. Persze erről igazán gyakran szeret megfeledkezni, biztos a sok zöld elvette az eszét. Nagyon sokat köszönhetünk Neki, mi vaizardok, megszámlálhatatlan alkalommal sietett már segítségemre, ettől függetlenül ne kontárkodjon! Másrészt bízok ítélőképességében, amennyiben úgy érzi, ez a módosított lélek még segítségünkre lehet a későbbiekben, akkor az valószínűleg úgy is van. Yukezo távolléte némileg aggodalomra ad okot, megbízhatósága tartozik legnagyobb erényei közé.
- Becsülendő cselekedet. – hümmögök komolyan, miközben beköltözéséről mesél. – Tudom milyen érzés üldözöttnek lenni, ezért Nekem elhiheted, hogy semmilyen veszély nem leselkedik Rád ezen a helyen. A Fészek egy menedék, ahol elbújhatunk az ártó szándék elől, rendelkezzen az bármilyen hosszú karral. Valamint a Daitenshi tagjaként a hátad mögött tudhatod az egész testvériség erejét, segítünk, amiben tudunk! Egyedül bárki elbukhat, az egység képezi a győzelem kulcsát.
Régen egészen más volt a hozzáállásom, mindent önerőből próbáltam megoldani, egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, miszerint létezik olyan teher, ami alatt már az Én vállaim is megrogynak. Kellemetlen érzés rájönni, mennyire sebezhető is valójában az ember, rendelkezzen bármekkora hatalommal. Erre azt hiszem legjobb példaként a közelmúlt eseményeit hozhatom fel, amikor is a Senzaikyuuból való szökésemet követően a szervezetünk jelképét képező medálok nemes egyszerűséggel ellenünk fordultak, többek között ennek köszönhetően lehettek képesek rosszakaróink olyasfajta csapást mérni Ránk, ami kis híján összezúzott mindannyiunkat, s olyan következményekkel járt, amire korábban számítani sem lehetett. Másrészről keserű vereségünk pozitívumokat is hozott, olyan elfojtott problémák emelkedtek a felszínre, melyek létezéséről őszintén megmondva nem is tudtam. Szerény személyem is bekapcsolódik a nevetgélésbe, tényleg egészen ostoba kérdést tettem fel, fogalmam sincs honnan jöhetett. Eléggé félszegen adja elő, amit szeretne, ezek szerint valamilyen szinten mégis tájékoztatva lett, habár gyengeségeinknek utolsó helyen kell szerepelniük egy beszervezés alkalmával, valahogy nem fest túl jó képet egy újonc számára, ha tisztában van felettesei esendőségével. Ettől függetlenül kelletlenül felemelkedem ültemből, katanámat viszont az ágyon hagyom. A kosode mellrészét széthúzva egy kéken izzó gömböcskét vélhet felfedezni testemen, ami nem lehet nagyobb az öklénél, ámbátor nyakék korában alig lehetett nagyobb egy kavicsnál. Amennyiben valamilyen érthetetlen indokból vezérelve megérintené felszínét, kellemes melegnek érezné, azonban a belőle áradó lüktetés mindenkit viszolygással tölt el, mint egy külső szív lenne. A körülötte lévő hajszálerek némileg átsejlenek bőrömön, azok is hasonló színben játszva.
- A szervezet legrégibb tagjai rendelkeznek csak ilyennel. – kezdek bele a magyarázatba, mialatt visszatelepszem kiindulási helyemre, továbbra is láthatóan hagyva a medalion elburjánzott mivoltát. – Ami egykoron összetartozásunkat szimbolizálta, az mostanra egy lassan visszaszámláló bomba lett, bemocskolták. A folyamat lefutásának ideje ismeretlen, mindazonáltal kételkedem benne, hogy kellemes dolgok várnak Ránk a későbbiekben. A készítője megvezetett, amiért borsos árat fog fizetni!
A gondolat hatására fenyegető kisugárzásom némileg megerősödött, habár nem annyira durván, mint amikor belépésemet követően igyekeztem megszabadulni támadómtól. Az álom egy pillanat alatt illan tova, ilyen lelkiállapotban képtelenség rendesen aludni, az fix! Sokkalta nyugodtabb lennék, ha lenne valami, minek nyomán képesek lennénk elindulni, ahogy egykoron a Dárda-incidens során is tettük. Mennyivel egyszerűbb volt akkor minden, kizárólag a világ sorsára kellett koncentrálnunk, igazán nem is fogtuk fel szerintem a veszélyes jelentőségét. Most hatványozottan érezhető, bármikor meghalhatunk.

Rezignált sóhajtás szakad fel belőlem, habár nem okolhatom tudatlansága miatt, bujkálás közben nemigen tájékozódott a Seireteiben folyó dolgokról, nem úgy, mint jómagam. Természetesen számomra rendelkezésre álltak megfelelő összeköttetések is ehhez, elég sokat nyom a latba, amennyiben az ember közeli szövetségesei között fellelhető egy éppen szolgálatot teljesítő kapitány is a Gotei Juusantai berkein belül. Múltam sötét időszakát valamilyen szinten még ennyi idő távlatában is kényelmetlen felemlegetni kissé, értelemszerűen nem is szeretek róla túlzottan mesélni, ám legalább megtanultam, a rossz döntések súlyos következményekkel járnak! Medálom szemrevételezése igencsak érdekes módon zajlik, kétlépésnyi távolságból alig észrevehetőek különlegességei, így semmi értelme nincs a mutogatósdinak. Meglehetősen visszahúzódó alkat, kicsit emlékeztet Hitomi-chan régi énjére, azzal a különbséggel, hogy éppen nem gyilkolja halomra a shinigamikat, s a belépésemet követő affértól eltekintve nem mutatja jelét harci kedvnek. Egy vállrándítással térek napirendre a dolog fölött, nem lehet mindenki egyforma, s ahogy a tagok jellemének alakulása is nagyon jól mutatja, a Daitenshi a legjobbat hozza ki akárkiből. Semmilyen gátat nem szabunk a személyiség kibontakozásának, a tagok azzal töltik szabadidejüket, amivel akarják, amennyiben ez későbbiekben nem megy küldetések alatt a teljesítőképesség rovására. A Negyvenhatok Tanácsától eltérően fiatal, szabadgondolkodású személyek vezetik a testvériséget, mentesen mindenféle begyöpösödött szabályból származó sallangtól. Ettől függetlenül azért elvárom egy komoly szituációban az ahhoz illő hozzáállást, vannak alkalmak, amikor a bolondozásnak nincs helye.
- Nem vagyok halálisten, legalábbis már nem… - szólalok meg halkan, elterülve az ágyon karjaimat tarkómra teszem, szemeimet lehunyom egy pillanatra. – Az okosok vaizardnak nevezik az olyat, mint Én, tökéletes átmenetet képezek a lidércek és esküdt ellenségeik között, mindkét oldal képességeit tudom használni, határaimat eltörölték. Soul Societyben viszont halálos bűnnek számít hollow-erőket birtokolni, ez is elég lett volna az üldöztetéshez, de tettem dolgokat – rossz dolgokat -, amik talán hibaként könyvelhetőek el. Egyébként egyediségem vitán felül áll, nincs belőlem még egy!
Úgy éreztem ezt a kérdéskört tisztáznunk kell, különösebb beképzeltség nélkül állíthatom, miszerint nem létezik hozzám hasonló. Sokan vádolnak arroganciával, holott tisztában lenni a saját tudásunkkal éleslátásra vall! Könnyedén okozhatja egy harcos végzetét, ha alábecsüli az ellenfelét, érthetetlen okból kifolyólag saját tapasztalatimból is képes vagyok példát hozni az említett szituációra. Kérdéseit hallva lélektükreim ismét felnyílnak, a távolba révedő tekintettel fixírozom a mennyezet teljesen sima mivoltát, egyetlen repedést sem tudok találni, ami kicsit is lekötné a figyelmem, ebből adódóan tevékenységem igencsak unalmassá válik. A korábbi Fészekben ilyen probléma szóba se jöhetett, penészt is lehetett itt-ott találni a dohos szobákban, ha az ember elég figyelmesen kereste. A feszültséggel teli csend valahogy nem akaródzik megtörni, egészen addig, amíg Miyu el nem süti a legszakállasabb viccet, ami létezik a bolygón! A hitetlenkedéstől kiguvadó látószervekkel emelkedem ülő helyzetbe, némán tátogva egyszerűen nem tudok mit reagálni, belém fojtotta a szót. Szinte hallani vélem a tücsökciripelést a háttérben, amikor váratlanul megtörik a jég, belőlem pedig elemi erővel tör elő a harsogó kacagás. Idejét sem tudom megmondani mikor nevettem egy jóízűt utoljára, általában minden gondolatomat a szörnyűségek töltik ki a borús elmélkedések mellett, a mellkasomban lüktető szerkezettől kezdve egészen feleségem váratlan megbetegedéséig minden inkább sírásra ad okot. Miután könnyeimet törölgetve ismét levegőhöz jutok, nemtörődöm módon kócolom össze hajzatát, ezért az attrakcióért kétséget kizáróan kijárt egy buksimi. A jókedv a másik fél egészség a lustaság mellett, mostanság mégis az utóbbit sem gyakorlom megfelelő odaadással, ez feltételezhetően leolvasható nyúzott vonásaimból. Elgondolkodó arckifejezést vágva simogatom meg borostámat, ez a talány foglalkoztat Engem is a legjobban.
- Az igazat megvallva sötétben tapogatózunk. – vallom be kelletlenül. – Valószínűleg egy úgynevezett ős áll az egész mögött, ők évezredekkel ezelőtt működtek a Földön, hatalmas, majdhogynem isteni erővel rendelkeztek, sok civilizációt virágoztattak fel vagy pusztítottak el. Ám a Ti feladatotok nagyrészt ettől független, egy ilyen ellenfél ellen vajmi keveset érne a segítségetek. Mindazokkal szemben folytatunk harcot amúgy, akik önkényesen el akarják foglalni az Emberek Világát, megalomániás őrültek, nagyzási hóbortban szenvedő árulók, szóval a szokásos!
Az elmondottaknál azért valamivel komplikáltabb a helyzet, léteznek olyan különleges képességekkel megáldott emberek, akik közül némelyik számomra is fejtörést jelentene, fokozottan veszélyesek. A főbb dimenziók közül a halandóké a legkönnyebben megkaparintható, lakói védelemre szorulnak, amint a Tizenhárom Őrosztag nem képes mindig megfelelően csinálni, máskülönben tevékenységünk felesleges lenne.

Nem értek teljesen egyet, okra minden cselekedethez szükség van. Felesleges túlzottan hangzatos eszmékre gondolni, elég csupán egy világnézetbeli különbség ahhoz, hogy az erősebb üldözze vagy kiirtsa a gyengébbet. Az emberi történelem századai során újra és újra visszatért ez a történés, önös érdekből szemrebbenés nélkül küldtek százezreket vagy milliókat halálsorra, a földjeikért vagy egyszerűen csak azért, mert más értékrendet képviseltek. A halálistenek körében az efféle hozzáállás fokozottan ismeretes, lelkiismeret-furdalás nélkül törölnek el intelligens, érző lényeket, melyeket korábban ők maguk hoztak létre. Ez történt a módosított lelkek esetében is, amikor olyan szuperkatonákat akartak létrehozni, akiknek bizonyos képességeik jobbak az átlagos harcosokénál. Gyorsabban futnak, magasabbra ugranak, messzebbre látnak. Ezután igencsak groteszk módon az etikusságát megkérdőjelezvén a projektnek nagyrészt megsemmisítették mindannyiukat, természetesen akadtak kivételek. Ez a visszásság jellemzi az egész rendszert, ennek okán fognak rajta repedések keletkezni és végül összeomlik az egész, akár egy hibásan felépített kártyavár. Bambulásom miatt némileg késve veszem észre a semmiből feltűnő jégfalat, aminek kézfejem neki is csapódik, kis híján felreped a köröm mutatóujjamon, nem sokon múlott! A lehető legkényelmetlenebb sérülés s kisujj megvágása után, rengeteg idő kell ahhoz, miszerint visszanőjön a szarulemez. Homlokomat ráncolva illetem Miyut számon kérő pillantással, azt hittem elsimítottuk a nézeteltérésünket, erre megint fájdalmat okoz, hallatlan! Ezt bizony megjegyeztem, következő alkalommal jó távolról, egy botra szerelt műkézzel fogom dicséretben részesíteni, hátha úgy nem leszek kitéve efféle atrocitásoknak!
- Semmi baj… - motyogom orrom alatt, miközben fájós testrészemet dajkálgatom hatalmas odaadással. - A medál lényegében egy tároló volt, amiben el tudtuk raktározni a reiatsunkat és meríteni belőle, ha már éppen határainkat feszegetjük. Ám mialatt a Senzaikyuuban raboskodtam valaki, feltehetőleg az eredeti készítője, módosításokat végzett rajta, ennek köszönhetően olvadt bele a testünkbe, ráadásul a megfelelő eszköz birtokában akár meg is csapolhatják erőinket a saját hasznukra! Sajnos olyan módon nem tudom eltávolítani, ami után a páciens felállna és elsétálna.
Nos, valóban ebben rejlik a legnagyobb probléma, egyszerűen akkora energiákat kéne segítségül hívnom az ékkő megtöréséhez, hogy azt még jómagam sem lennék képes túlélni. A rendelés leadása közben az időtállóság járt a fejemben, eszemben sem volt rossz szándékot feltételezni egykori legjobb barátom ismerőséből, persze mostani személyiségem igencsak megkérdőjelezné az öreg megbízhatóságát. Bármennyire is nemes ideák védelmében küzdött Shala’zhar, a bosszú olyannyira megfertőzte elméjét és egész lényét, egyszerűen képtelennek látszott különbséget tenni képzelet és valóság, bajtárs és ellenség között. Az érzelmei által hajtott személyeket a legkönnyebb manipulálni, amikor az ész a háttérbe kerül, lehetetlen teljes objektivitással átlátni egy adott szituációt. Elgondolkozva meredek jobbomra, ökölbe szorítom, majd kitárom ujjaimat, mintha csak próbálgatnám, működnek-e még, habár abban a harcban a bal karomtól szabadultam meg szinte teljes egészében. Nem volt választásom, szerelmem és a világ, illetve harmadrészt a saját érdekemben végeznem kellett Vele, tudása és elborult tanai pusztulásba taszíthattak volna mindünket. Utolsó józan gondolatával még figyelmeztetett a közelgő veszélyre, így akként ment el, akit a Nanabantai soraiban megismerhettem, egyfajta bátyként és mentorként gondoltam rá, inkább, mint vérszerinti fivéremre, aki valamilyen agybajtól vezérelve nem is olyan rég az életemre tört, társaival karöltve. Nem szövök hiú álmokat, következő találkozásunk után csupán egyikünk térhet majd haza. Keserű íz marad a számban a gondolatlan, nincs megvetendőbb entitás a Földön a rokongyilkosnál… Gondolatmenetem fonalához remekül kapcsolódik a felhozott téma, borús kedvemet ideje valamivel felvidítani.
- Ezt mondta volna? – kérdezek vissza szórakozottan. – Lényegében helytálló a hasonlat, figyelünk és vigyázunk egymásra, de emellett mindenkinek rendelkeznie kell magánélettel, enélkül biztos beleőrülnénk a felelősség súlyába. A legtöbb tagnak van lakása valahol, eredetileg a Fészek lakrésze átmeneti szálláshelyként funkcionált, szerintem Te leszel az első, aki úgy igazán beköltözött ide! Úttörő vagy, tudod-e?
Pozitív válaszom ellenére igazából Én nem nagyon tudom, hogy hol is van most az úgynevezett otthonom. Soul Societyben és az Emberek Világában is kötődöm dolgokhoz, ezért ingázok annyit a két dimenzió között. A Seireiteiben korántsem zavarnak a figyelő szempárok, azonban igencsak idegölőnek számít, amikor minden egyes szavadra figyelned kell, hisz’ kitudja ki hallgatózik éppen a fal másik oldalán? Egykori kapitányként meg tudom érteni cselekedeteik miértjét, jómagam is árgus pillantásokkal kísérnem egy megjavult áruló lépéseit, vajon komolyan gondolja-e vagy csak a megvezetés a célja. Fogalmuk sem lehet, mennyire okosan nem engedik lankadni figyelmüket…

Igazából nem is olyan súlyos a sérülés, hogy ellátásra szoruljon, ettől függetlenül engedelmesen nyújtom ki előre mutatóujjamat, kíváncsian figyelve milyen ügyködésbe is kezd. A forgó vízgyűrű kellemesen hűti sajgó testrészemet, teljesen olyan érzés, mint amikor gyorsfagyasztott zöldségkeveréket rak az ember a fején keletkezett duzzanatra. Alapvetően az ilyen egyszerű elsősegélynyújtásra még jómagam is képes vagyok, habár egy komolyabb sérülés azért kifogna rajtam, legalábbis míg fel nem veszem hollow-maszkomat. Az azonnali regeneráció igencsak hasznos képesség, habár egy levágott végtagot nemigen tudnék visszanöveszteni vagy kitudja? Értelemszerűen nem kezdem el magam módszeresen megszabadítani karjaimtól és lábaimtól, amúgy is az éles helyzetekben tanulás híve vagyok, a tapasztalat sokkal többet ér, mint a tézis! Ez a gondolatmenet egész életfelfogásomat remekül jellemzi, az Akadémia padjában ülve az elméleti órákat nagyrészt az ablakon kibámulva vagy éppen hangosan hortyogva töltöttem el, míg zanjutsu vagy kidou gyakorlatokon a legjobbak között tartottak számon. Milyen felhőtlen idők voltak is azok! Erre most itt ülök egy földalatti, titkos bunker egyik szobájában, s egy olyan nővel beszélgetek, aki az általam alapított szervezet legújabb tagja. Ugyan megannyi nehézségen mentünk keresztül, mégis büszkeség tölt el, ha eredményeinkre gondolok. A Daitenshi szinte a semmiből született, négy személy szövetségeként, mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a Gotei Juusantai, illetve a Negyvenhatok Tanácsa is egyenlő tárgyalófélként kezelt, habár vélhetőleg hátsószándék által vezérelve, de a lényeg ettől ugyanaz marad. Helyes megérzés által hozták a döntést, tartani kell Tőlünk, s ahogy a mondás tartja: engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb!
- Egyáltalán nem. – kopogtatom meg az ékkő felületét válaszommal szinkronban. – Amikor összekapcsolódtunk, iszonyatosan fájt, ám alig néhány másodperc múlva az egész tovatűnt, mintha semmi se történt volna. Legjobban tényleg az elárultság érzése járt át akkor, nem is igazából a nyakékek miatt, hanem azért, mert megbíztam valakiben, aki ezután ellenem fordult, ezt pedig nem hagyhatom megtorlatlanul…
A bosszú a sötétséghez vezető út, ráadásul tanácsadónak sem a legjobb, elködösíti az elmét a racionális gondolatok előtt. A történteket mégsem lehet szó nélkül hagyni, gyávaság volna fülünket-farkunkat behúzva visszavonulni és reménykedni benne, hátha nem lesz következménye egy nyílt hadüzenetnek. Meddő dolog ebben reménykedni, az előző bázison végrehajtott rajtaütés egyértelművé tette, potenciális veszélyforrásként kell kezelnünk fivérem szedett-vedett bandáját, jobban mondva azt, aki mögöttük áll. Önerőből sosem jutottak volna el idáig, külső segítségnek köszönhetően tudhattak a medálban rejlő gyengepontról, valamint a Jégkígyó fészkének védelmi rendszerében rejtőző kiskapuról. A fenyegetés hideg marka szorongatja szívünket, de nem engedhetünk a félelemnek, megoldást kell találnunk a problémánkra, ugyanúgy a saját, mint a világ sorsának érdekében. Egyetértően bólogatok meséjét hallgatva, tisztában vagyok a Seireiteiben használatos módszerek mibenlétével, az érdemek elévülnek, amint nem szolgálod kérdés nélkül, agymosottként az alapjában véve is hibás, korrupt rendszert. Viszont van még remény, eljön majd az az idő, amikor a Tiszta Lelkek Városa valóban nevének megfelelően fog mutatni. Az ostrom némileg rádöbbentette a vezetőséget mennyire meggyengült a hatalma a korábbi korokhoz képest, ezer éve például elképzelhetetlennek tűnt a lehetőség, mely szerint egyszer lidérchordák fognak randalírozni az utcákon, lerombolva mindent, ami útjukba kerül. Érthetetlen milyen módon jutottunk el eddig, ámbátor biztosan szerepet játszik az is, hogy a kapitányok egymásnak adják a kilincset, alig lehet olyan személyt említeni, aki ténylegesen megfelel státuszának. A megnevezést hallva keserédes mosoly jelenik meg orcámon, legalább egyvalaki így nevez.
- Valami olyasmi, bár nem vagyok kimondottan apafigura. – szólalok meg elég szerencsétlen képet vágva, mialatt mutatóujjam állapotát vizsgálgatom. – Tudod, van két fiam, ám ők nem tekintenek szülőnek Engem, amit meg is tudok érteni. Amikor magam mögött hagytam Soul Societyt, nem csupán a rangomról és megbecsültségemről kellett lemondanom, hanem a nőről is, akit szeretek. Chiyoko, a feleségem, ekkor már állapotos volt, amiről csak a későbbiekben szereztem tudomást. Se születésüknél, sem pedig első lépéseiknél nem voltam jelen, nem Tőlem tanulták meg a kardforgatás művészetét, nem Én meséltem Nekik éjszakánként történeteket a hős kapitányokról, s ezt mai napig bánom.
Rezignált sóhajtással fejezem be monológomat, kicsit belelovaltam magam a beszélgetésbe, elragadott a hév, ámbár ez már régen kikívánkozott belőlem. Érdekes módon sokkal könnyebb megnyílnom egy olyan illető előtt, akit nem ismerek túlzottan, ebből kifolyólag esetleges negatív kritikáit is sokkalta jobban tudom kezelni. Bizonyára kezdek öregedni, régen igencsak távol állt Tőlem a szentimentalizmus!

Nem is várom el Miyutól, hogy ugyanúgy szemlélje a világot, mint Én, tiszteletben tartom véleményét, még ha nem is értek vele egyet. A bosszú témaköre észrevehetően időről időre feltűnik a Daitenshi története során, s hol pozitív, hol negatív események születnek belőle. Elég csak visszaemlékeznem Hitomi-chan „megmentésére”, amikor is az ádáz shinigami-gyilkos álcája alól sikerült előcsalni azt az összezavarodott és rémült lányt, aki valójában volt, hogy egy jobb cél érdekében használja nem mindennapi képességeit. Ám kétségtelenül jelen van a negatív oldal is, a Tengoku Shuuyouban végrehajtott igazságszolgáltatás tartozik ehhez, amikor megbüntettük az áruló Shagenját gerinctelen cselekedetei végett. Nem mondanám, miszerint lenne két ugyanolyan beállítottságú személy a szervezeten belül, mindannyian egyéniségek vagyunk, nem egy csapat jellemtelen gyilkológép, akiknek olyannyira átmosták az agyát, hogy önálló gondolataik nincsenek is, egészen egyszerűen követik a kiadott parancsot hezitálás és kérdések nélkül. Fogalmam sincs milyen érzések fognak keringeni akkor bennem, amikor szemtől szemben fogok állni jelenlegi állapotunk okozójával, azonban valószínűleg elégedettséget fogok érezni, mikor kardom lesújt. A levont következtetést jobbnak látom megtartani magamnak, a nő láthatóan félénk mivoltából adódóan nem kedveli túlzottan az agressziót feltételezem említés szintjén se, de nem kételkedem a lehetőségben, mely szerint ez a Velünk töltött huzamosabb idő alatt változni fog. Mind hatással vagyunk a másikra kisebb-nagyobb mértékben, talán tényleg olyanok lennénk, mint egy família? Vannak érvek, amik emellett szólnak, ellenben igazi családomat semmilyen körülmények között nem tenném ki olyan veszélyeknek, melyekkel Nekünk naponta szembesülnünk kell.
- Meglehet, viszont van, ami elkerülhetetlen… - tartózkodó válaszom egyértelművé teszi szemléletem változatlanságát, jogosnak érzett revánsomtól úgysem tudna eltávolítani. – Nos, remélem a későbbiekben egyedül az lesz, amit magamban fogok hordozni, a medáltól azért valamilyen úton-módon szeretnék megszabadulni, bevallom, kissé feszélyez jelenléte, főleg amikor megfeledkezem róla és a fürdőszobatükörben meglátom!
Igyekszem egy viccel oldani a feszültséget, ami olyannyira fárasztóra sikeredik, mint amennyire fáradtnak érzem önmagam. Az indulat, mely korábban elsodorta álmosságomat, kihuny, s ködös gondolataim között felszínre tör az indok, amiért felkerestem a főhadiszállás lakókörletét. A módosított lélek érvelését hallva halk hümmögéssel értek egyet, valóban nem változtathatunk a múlton, feltehetőleg akkor sem másítanám meg a történéseket, amennyiben rendelkeznék ehhez megfelelő technikával, hisz’ minden esemény formálta, alakította személyiségemet, feltehetőleg teljesen más ember lennék ezek hiányában. Remélhetőleg elegendő idő áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy tanácsának megfelelően igyekezzek jó apja lenni fiaimnak, de ehhez először el kéne simítanunk a kapcsolatunkat megmételyező problémákat. Chiyo-channal sem volt egyszerű dűlőre jutni a kérdésben, s habár felnőttként sokkalta könnyebben megértette tetteim miértjét, támogatása mellett egyetértésére nem is számíthattam, túlságosan kedves lélek Ő ahhoz. Első találkozásunk alkalmával ugyan meddő módon megpróbáltam meggyőzni gyermekeimet édesanyjuk elhagyásának okáról, de természetesen jómagam is magasról tennék egy olyan apa indokaira, aki nem volt jelen a legnehezebb pillanatokban. A vérségi köteléken kívül semmilyen kapcsolatunk nincs, mindent a legelejéről kell felépítenünk, ráadásul alapvetően hátránnyal indulok, a bizalmat nem egyszerű visszaszerezni, ha egyszer már elveszítettük. Őszintén megmondva, a Seireiteibe való visszatérésem óta valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindig elkerüljük egymást, holott igencsak sokszor tartózkodom betegeskedő feleségem közelében, már amennyit kötelességeim megengednek és elmondása alapján az ikrek is szinte minden nap látogatják. Már-már megfogalmazódott bennem a feltételezés, miszerint kifigyelik, mikor távozom és csak azután jelennek meg Ők.
- Inkább Nekem kéne elnézést kérnem, amiért így Rád törtem hajnalok hajnalán. – szólalok meg zavartan elfordítva tekintetem, miközben feltápászkodom az ágyról. – Nem haragszom meg érte, legalább kéttucatnyi ugyanilyen leledzik még ezen a szinten, majdcsak találok olyat, amiben éppen nem fekszik senki!
Halk kuncogásom kimondottan zavarba ejtően hangzik, lévén nem nevetnek Velem, így krákogós torokköszörülést követően egy intéssel búcsúzom, azután határozott, hosszúra nyújtott lépésekkel átszelem a fekvőhely, valamint az ajtó közötti távolságot. Érdekes beszélgetés volt, mit ne mondjak, ámbátor valahogy sosem sikerül normális benyomást tennem beosztottaimban egyelőre. Lomhán vonszolom végig a végkimerültség szélén egyensúlyozó személyem a terjedelmes folyosón, majd találomra ismét kiválasztok egy ajtót. Éppen lenyomnám a kilincset, amikor kezem megmerevedik felette, s inkább ökölbe szorulva kopogást kezdeményez. Semmi kedvem nincs még egyszer eltanyálni valamit korcsolyapálya közepén!

Az elmúlt napokban történt pár dolog. Pár dolog, amit apróságnak véletlenül se lehet nevezni. Ismételten besorozták, ám most egy olyan szervezetbe, ami elméletileg a Világ megmentésére specializálódót. Bár kicsit beképzelt célnak tűnhet, de az elhangzottak alapján mégis lehet benne igazság. S’ nem csak egy beteg elme vágyálma ez, főleg, mert nem egyedüli tagja ennek a szervezetnek, sőt, inkább a vezető szerepet tölti be. Idővel talán kiderül az is, hogy nem ok nélkül, és némi vezetői érzék is szorult bele, és nem csak erő. Ez majd éles helyzetekben kiderül. Bizonyított tény, hogy mindennek megvan az ellenpólusa. Így tehát ennek a szervezetnek is meg kell, hogy legyen, vagy csak lesz. De ami késik, az nem fog múlni. Ám ezen ráér máskor is töprengeni. Jelenleg azt a helyet kezdte szemrevételezni, ahol élni fog a továbbiakban. Habár talán a családjának nem ártott volna, ha szól a kialakult helyzetről. Természetesen némileg megváltoztatva a történetet. Nem feltétlen hitték volna el azt a mesét, hogy egy magát Megváltónak képzelő személynek szüksége van a segítségére. Elég esélyes, hogy kiröhögték volna, a fia pedig az új barátja képével hozakodott volna elő. Meg esküvővel, és egyéb ostobasággal. A tény így is elég volt, de hogy bele is folyjék? Azt ha lehet elkerüli. Kellemetlen arról beszélgetni a fiúval, hogy ki a férfi a kapcsolatban, és ki a nő. Habár Szadame nem is szívesen akarna erről beszélni, de valahogy mindig kijön szóra. Bár az se kellemes, amikor némileg felöntöttek a garatra, és a volt felesége, és a fia is elmondta, hogy egyforma elemes játékszerük van, a magányos éjszakákra. Akkor már Szadame is az alkoholélt nyúlt, és kényszerből leitta magát a sárgaföldig. Csak most ideje indulnia.
Sorban járja a folyósokat, és ahova lehetősége nyílik, oda be is néz. Memorizálva, hogy mi merre is van, hogy a későbbiekben sikerüljön megtalálni mindent, amire csak szüksége lehet. Habár ide se hozott túlságosan sok dolgot. Csak a szükségeset, a ruhái egy részét, az írógépét, és néhány könyvet. A seregben már megtanulta, hogyan is hozza ki a legtöbbet a helyzetből, és viselje el a nélkülözést. Abban pedig biztos, ha valamire mégis szüksége lenne, akkor azt itt meg fogja találni. Tehát nem maradt más, mint beköszöni a szomszédságnak. Természetesen csak akkor, ha talál ilyet. Ki nem fog öltözni ennek a tiszteletére. Főleg, ha tényleg egy csapat lesznek, akkor az ilyen formaságokat mellőzhetik.
Kilép a saját szobájából, és elkezdi a kopogtatást. Elsőnek a szembelévőbe, és amikor nem kap onnan választ, akkor a srégen szembenibe kopog. Addig folytatja, míg nem kap választ valahonnan.

Mint vendég alkalmazkodnia kell a házigazdához, és ha azt kérték, hogy tegezze, akkor tegezni is fogja. Habár nem kifejezetten rajong ezért, mivel még csak most találkoztak, de nem akarja megsérteni a másik félt.
- Ahogy szeretnéd.- és már le is tegezte, ám ismét hallgatásba burkolózik, mivel a feltett kérdésére kapja is a választ. Habár, azt nem érti, miért is kell előre leszögezni, hogy kinek is a tenshije? Nem szándékozik ezt szóvá tenni, vagy éppen megszólni ezért. Ha ahhoz a személyhez osztották be, akkor annak nyilván megvan az oka is. Talán ebben a szervezetben is megvannak a külön osztagok, minden feladatra egy speciális alakulat. A férfi feleletéből talán erre is választ kap, ahogy arra is, hogy az ellentét itt is megvan a két nagyhatalomközt, ahogy az mindenhol. Talán csak az eszközök másak, de ennyiben ki is merülhet az eltérés. Az némileg meglepi, hogy Mr. Kazuho, ninjanak titulálja magát. Bár ha belegondol, akkor nem is tűnik olyan váratlannak. Egy másik világ, más kasztok, vagy csak a név más. Egy ninját, az átlagos seregben leginkább merénylőnek lehetne nevezni. A kijelentésre, miszerint Szadame is tudja, hogy milyen is az, amikor utasítgatnak, csak bólint. Mikor még egyszerű tiszt volt, akkor ez ment, viszont, amikor már elérte a megfelelő rangot, akkor Szadame volt az, aki másoknak utasítást adott.
- Igen, kiderült, hogy szimpatizálsz a szervezettel.- mondta gépiesen, érzelmektől mentes hangon.- Nos, az Én történetem nem ennyire bonyolult. Miután nyugalmaztak, egy sérülést követően, és elváltam a feleségemtől, az életemet annak szentelhettem, hogy felkeressek néhány személyt. Ezen törekvéseim közben találkoztam Mr. Sierashival, akinek felkeltettem az érdeklődését, és miután felvezette a szervezet célját, felajánlotta a csatlakozási lehetőséget. Mivel ez a hasznomra vált, így elfogadtam, cserébe hűséges szolgálatot fogadtam. A neveltetésem okán pedig be is tartom az adott szavamat. Azt pedig majdnem elfelejtettem, hogy Mr. Sierashi tenshije vagyok.- habár, ennek okát nem érti, hogy miért is kell ezt így kijelenteni, de ha már Mr. Kazuho is megtette, akkor Szadame is megteszi. Azt pedig nem mondta el, hogy Mr. Sierashi igazán hosszúra nyújtotta a társalgásukat. Majdnem olyan volt, mint valami képregény, vagy manga szereplő. Érzelmekkel, múlttal, fájdalommal teli beszéd, amit általában egy másik szereplőnek mondtak el, hogy meggyőzzék valamiről, esetleg a negatív szereplő megtéréséhez vezet. Szadame véleménye az, hogy a kevesebb az néha több. Nem kell mindig elkoptatni a szájukat, csak a megfelelő időben, és helyen. Pont, ahogy a tapsolás is, egy esküvőn illik, de egy temetésen inkább már kínos.
- Mivel az a bizonyos Gotei szervezettel kapcsolatban vagyunk, mégse tudok róla semmit. Felvilágosítanál ezzel kapcsolatban?- jó, ha ezzel is tisztában van, főleg, ha valamiért találkoznia kell egy tagjával.