Edzőterem

Tárgy: Re: Edzőterem Kedd Dec. 18, 2012 10:18 pm

Zanjustu edzés
(Shinichi/Raiden)

Raiden csak biccentett egyet a vörös hajú shinigami kérésére, majd lazán átdobta neki a rövidebb bokent.
Úgy döntött, nem fogja visszafogni magát, hiszen Hakusaya-san is mondta:” egy éles harc sem fog csak kardpárbajként lezajlani”.
Majd ahogyan ellenfele, ő is felvett egy alapállást, amit leginkább az egyik shikai képességénél használt. Laza terpeszbe állt, bal lábát kissé előrébb tolta, míg jobb lábfejét arra merőlegesen fordította, hogy megtámassza magát. Kissé előrébb hajolt, a bokent pedig két kézre fogva a jobb oldalához emelte.
Alig hogy felpillantott, már látta is hogy a másik shinigami nem nagyon tétlenkedik. Jobb felől egy vágás, bal felől egy szúrás. A szürke shinigaminak nem is volt ideje átgondolni, így csak a reflexeire hagyatkozott.
Amennyire tudott, begörnyedt, hogy ki tudja védeni a vágást, majd a bokennel épp csak oldalba tudta ütni a bal felől közeledő, fegyvert imitáló fadarabot, s azzal a lendülettel egy pördüléssel átfordult Hakusaya-san háta mögé.
De ennyivel még nem volt vége, már jött is a következő támadás, bár most jóval egyszerűbben. A párhuzamos, átlós vágást nem esett nehezére kivédenie, a lefelé fordított bokennel. Ha máshol nem, hát ott előnnyel szolgált a termete, és abból kifolyólag a jelenlegi fizikai erőfölénye.
Megforgatta a bokent, hogy ezzel is kicsit összezavarja a másikat, majd lendített ő is az alkalmi „karddal” hisz ott volt a régi mondás: legjobb védekezés a támadás. Hátha az ereje elég lesz arra, hogy nemcsak kivédje, de meg is ingassa Hakusaya-sant a támadás sorozatában.
Ugyan nem volt biztos az ütés sikerében, mint semmi másban, amibe belefogott, épp ezért gyorsan a vörös shinigami mögé shunpozott.
Épp jókor, ugyanis látta, hogy ellenfele már lendítette is a bokeneket, s ő is egy bordasorra mért csapást készült bevinni. Azzal viszont nem számolt, hogy Hakusaya-san tovább viszi a vágást, így a három fakard egyszerre csattant, egy fél perc után pedig Raiden kissé kábán tápászkodott fel, meglapogatva fejét.
Hallotta és értette ugyan, mit mond neki alkalmi edzője, de valahogy nem tudott rá válaszolni. Kissé még szédült a hirtelen bekapott ütéstől, és gondolatai szintúgy zavarosak voltak.

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Feb. 15, 2013 7:29 am

Zanjutsu edzés Raiden-sannak

Bár az alkalmi tanítványom rendkívül ügyesen védekezett, ami nem könnyű egy két fegyverrel felszerelt ellenféllel szemben, végül is sikerült elkapni, és a padlón kötött ki. Elég nagyot kapott, úgyhogy nem tudom, hogy sikerült-e minden szavamat megértenie, de úgy döntött, mintha figyelne. Úgy tűnik, fejlődőképes, talán már látható eredményeket sikerült produkálnia ez alatt a rövid idő alatt is.
Talán túlzottan is védekező stílust használ, ez lehet a hátránya, alig párszor támadott vissza, és bár a túlzottan agresszív, nyílt stílusok sem jók, azok talán mégis jobbak, mint a csak védekezésre építők, hiszen ha csak az egyik támad, csak az egyik képes győzni. Egy karddal kettő ellen, persze többet kell védekezni, de ha valakinél kettő van az egy ellenében, folyamatosan támadnia kellene, hogy az ellenségnek ne legyen rá esélye, hogy visszaüssön.
Ezt viszont mindenki tudja, aki harcolt már fegyverrel, és valószínű inkább a gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban merülnek fel problémák. Talán egyszer megsérült, és ennyire fél egy kard érintésétől, talán nem szeret megsebesíteni másokat, mindenesetre, ha valaki már előhúzta a kardját, ott nincs helye határozatlanságnak. Az eltompítja a kardot, ami úgy már nem jó sem támadásra, sem védekezésre, csak egy ócska piszkavasként funkcionál, ami darabokra törik egy erősebb ütéstől.
Egy percig gondolkozom rajta, hogy hogyan tudnám rávenni arra, hogy inkább támadni próbáljon a két karddal, azután pedig körvonalazódik bennem az ötlet: több ellenfél ellen csak úgy lehet eredményesen küzdeni, ha minél többet minél gyorsabban kivonsz a forgalomból, különben az együttes energiatartalékaik fölénye miatt felül fognak kerekedni.
Rövid koncentrációval létrehozok a Hadou 50 segítségével egy klónt, aki csak fele olyan erős, mint én, önmagában rendkívül gyenge ellenfél, de ha ezúttal is csak védekezni fog, akkor nincs esélye. Miközben a másolat is elmegy bokenért, elkezdem magyarázni Raidennek az észrevételeim.
- A technikai részét már elmagyaráztam, Kitetsu-san, viszont tudnia kell: ha két kardot használ, folyamatosan támadni kell, csak védekezni szinte egyáltalán nincs idő. Ha megtámadnak, az egyik fegyverrel kell kivédeni, és a másikkal lesújtani, de soha nem lehet egy perc nyugtot sem hagyni az ellenfélnek- a klónom időközben megkerüli a férfit, és pár méterrel mögötte helyezkedik el. - Azt hiszem, ezt egynél több ellenfél ellen a legjobb gyakorolni, ebben az esetben nagyon látványosan érvényesülni fog a hátránya, ha csak a védekezésre koncentrál. A klónom ereje a fele az enyémnek, a sorozatos támadásokat nem lesz képes kivédeni, próbálja meg megütni, és közben tartson távol engem is magától! Ezúttal viszont ne használjon semmilyen képességet, csak fizikai támadásokat!- ez egy viszonylag bonyolult feladat, sőt, talán teljesíthetetlen lenne, de ezúttal én sem fogok a teljes erőmmel harcolni, elsősorban védekezek, és a támadásaim erejéből visszaveszek. A klónomnak ellenben nem adok ilyen instrukciókat, ő fog agresszívebben támadni, igaz, a támadásait a nálam erősebb férfi könnyedén blokkolja. Nagyjából olyan lesz, mintha két akadémista ellen kellene harcolnia egyszerre, úgyhogy ha megértette, amit mondtam, nem leszek képes eltalálni, és pár perc alatt leteríti a klónomat. Amennyiben viszont a korábbi taktikáját választja, még így is le fogjuk győzni.

/Ez volt a zárópostom, te még reagálj rá! Surprised

/

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Márc. 02, 2013 2:28 am

Zanjustu edzés
(Shinichi/Raiden)

Még kavargott Raidennel a világ, mikor újból hallani vélte alkalmi edzőpartnere hangját, és egyre élesedő tekintettel még sikerült elkapnia egy másik vörös hajú alakot, talán a Hakusaya klónját.
Próbált figyelni, de csak mondatfoszlányok jutottak el hozzá.
„…folyamatosan támadni kell…egy perc nyugtot sem hagyni az ellenfélnek…”
Megrázta a fejét, hátha le tudja küzdeni a rosszullétét, és szerencséjére valamennyire rendbe is jött. Meghallgatta shinigami társa maradék mondanivalóját, s ahogy az a végére ért, Raiden amúgy sem rózsás kedve még alább hagyott.
Csak fújt egyet, és erősebbre vette a fogást a két bokenen. Tehát csak támadnia kellett. mindegy hogy, de folyamatosan támadni. Ahogy végiggondolta, egy újabb kiadós fejbevágást sejtett végeredménynek.
Lehunyta szemeit, vett egy mély levegőt, és amennyire csak tudott, megpróbált csak az érzékeire, és az ösztöneire hallgatni. Úgy tűnt, ha továbbra is logikára, és stratégiára támaszkodik, nem lesz képes másra, csupán a védekezésre.
Aztán már hallotta is, ahogy a háta mögül megindul az egyik. Még időben fordult meg, hogy kivédje a jobbja felől jövő támadást, majd bele se gondolva mit tesz, nagyot lendítve oldalba rúgta ellenfelét, s amint ismét lét lábbal állt a földön, megpördült, és a másik shinigami felé ugorva kezdett támadni. Nem figyelt arra, hogy ne üsse meg túl komolyan fiatalabb társát, Raiden hogy szúró, hol vágó mozdulatokat tett, mindezt teljesen rendszertelenül, véletlenszerűen választva irányt.
Ugyan főként az előtte lévő ellenfélre figyelt, de tudta hogy Hakusaya klónja még mindig ott volt mögötte. Amint valamelyest konstatálni tudta hogy az előzőleg kiütött shinigami már feltápászkodott, gyorsan leguggolt, és egyik lábával egy íves mozdulatot követően lerúgta ellenfelét a lábairól.
Ahogy felegyenesedve megfordult, hallotta ahogy társa feje koppan a padlón, de ami rémisztőbb, Raiden ez egy cseppet sem érdekelte. Kékes szemeiben zöld szikra csillant, és már sietett is a klón elébe.
Az első adandó támadást már nem védeni próbálta, hanem egy erősebb csapással viszonozta, majd a másik bokennel az ellenfele védtelennek látszó térdét kapta oldalba, viszont itt még korán sem végzett.
Ahogy jobb karját visszahúzta a térdre mért csapásból, felemelte bal lábát, és amilyen erősen csak bírta, halántékon rúgta a klónt, majd a rúgás után egy párhuzamos vágással sújtott le ellenfele nyakára.
Raiden tudta hogy nem a legerősebb, de amint az utolsó ütését is bevitte, furcsa reccsenést hallott. Hogy ez a saját keze, valamelyik bokene, vagy a klón nyaka volt, azt nem tudta.
Elfáradt, lihegett, és az előző gyakorlatból megmaradt fejfájása ismét felerősödött. A két boken kieset a kezeiből, és úgy ahogy volt, leült a padlóra. Az se érdekelte volna, ha még nincs vége a gyakorlatnak és a fiatal shinigami mér rá pár csapást.
Elfáradva törölte meg ráncok barázdálta homlokát, majd társa felé nézett, és biccentett egyet.

Tárgy: Re: Edzőterem Szer. Márc. 13, 2013 7:02 am

Kitetsu Raiden: Elég nehézkesen vetted fel az edzés ritmusát, ami a végére változott ugyan, de csak minimálisan. A kiadott feladatokat képességeidhez mérten megoldottad, ezért 500 LP jutalomban részesülsz, az ebből érkező egy pontot zanjutsura kell tenned! Következő alkalommal lehetőleg több lelkesedéssel vesd bele magad a gyakorlásba, természetesen a karakter jellemét szem előtt tartva.

Hakusaya Shinichi: Türelmes tanítóként irányítottad hirtelen jött tanítványodat, s nem csak gyakorlóbábuként funkcionáltál, hanem szóban is megszívlelendő tanácsokkal láttad el. Mivel ez már a második edzésvezetésed volt, így ennek megfelelően már Te is részesülsz jutalomban: 1000 LP-t kapsz, azaz két pontot zanjutsura kell tenned!

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Júl. 25, 2013 12:41 pm

A nyári napfény alatt

Mélyet szippantottam a virágillattal telt levegőből. Némán hallgattam a fák lombjainak suhogását, a méhek döngését az ezernyi színben virágzó növények felett. A távoli fakardok egymásnak csapódásának visszhangját. A halálisten uniformis zaját, ahogy meglebbenti újra és újra az enyhe légmozgás, mely oly’ kellemessé tette az első osztag szabadtéri edzőhelyét a meleg, erős nyári napsütésben.
Fujimoto hivatott ide a halálisteni és testőri pályafutásom egyszerre való teljesítésének átbeszélésének ügyében. Még mindig rendkívüli furcsa látnom egykori akadémista társamat főkapitányi haorit viselve. Mikor öcsém mesélt róla el se akartam hinni, azonban saját szemmel megbizonyosodni az igazságról furcsa volt, egyszerűen rendkívüli, hihetetlen. Lehetetlenség felfogni, hogy mennyi mindenben változott a kétszáz év alatt Soul Society vezetősége, s mintha tegnap lett volna, hogy Tsukuyomi második feloldását be kellett mutatnom a Soutaichou és további három kapitányi tiszt szeme láttára.
Pillantásomat az ég felé emeltem, ahogy a régmúlt eseménye lepergett lelki szemeim előtt. Hosszú másodpercekig fürdőztettem arcomat a napfényben, hogy erőt gyűjtsek magamba. A fény számomra olyan fontos volt, mint másnak a levegő a légzéshez, ez töltött fel engem és Tsukuyomit éltető energiával.
Jobb alkaromon húzódó karvédőhöz nyúltam bal kezemmel. Jobb kézfejemen nyugvó részéből a több mint tizenkét fajta tűből négyet vettem magamhoz, mindegyiket két-két ujjam közé csíptetve. A mozdulatsorom közben hallottam, ahogy a pár méternyire tőlem, égnek nyújtózó barackfa ágán görcsösen kapaszkodó levél végül megadja magát egy erősebb széllöketnek.
Ezzel egy időben pördültem és céloztam. Az első tű a fa törzsét érte, a második azon ágat, melyről az apró növényi rész elhagyta békés helyét, a harmadik a lefelé hulló falevelet találta el, megállítva alig félméternyire a talajtól. A tű a ráakadt levéllel együtt a barackfa törzsébe fúródott, a levél tű által érintett részén lassacskán maró-savas hatás kezdett megmutatkozni rajta, mely másodpercek leforgása alatt lebontotta a növény szöveteit, némileg megroncsolva a barackfa azon részét is, amit a falevél takart.
- Chh – mérgelődtem teljesítésemben. Elmémben meghatározott végcél a fa gyökereinél árválkodó szürke kő lett volna. Már éppen megtettem volna az első lépést a növény irányába, hogy az eldobott tűket összegyűjtsem mikor is hideg futkosott a hátamon, mely mellé egyetlen gondolat párosult elmémben: figyelnek. Reflexszerűen fordultam sarkon, ezzel egy időben eldobva az utolsó tűt, mit kezemben fogtam, mely az idegen mellett fúródott az épület falába, ami mellett éppen állt.
- Mi a neved? – teszem fel a kérdésemet, melyben mibenlétéről kérdezem, miután szemügyre vettem. Támadó állásomból rögtön egy társalkodáshoz illőt vettem fel, ami nem árulkodott további fenyegetőzésről. Hangtónusom azonban cseppet sem sikerült olyanra, ahogy elmémben hangzott. Kissé zavartan sütöm le szemeimet és fordulok a fa irányába, hogy eltávolítsam a két tűt a törzséből. Arra gondosan ügyelve, mely a falevelet találta el, ne az élét követő 1/3 részben fogjam meg, ugyanis ha beleérek a rákent anyagba, mely még foltokban rajtamaradt, valószínűleg ujjaimat kezdené ki. - Engem Amatsuji Youkonak hívnak. – fűzöm hozzá, hogy iménti szavaimat némileg barátságosabbá tegyem. Majdnem kétszáz évig elzárkózva élni… igen kikezdi a kommunikációs készséget. Régen kerültem beszélő viszonyba más halálistennel és a hadnagy pozitívan kezelte botlásaimat, azonban ő tudott arról, hogy milyen múltbéli események után tértem vissza a Gotei 13 kötelékébe. Azonban ő, bárki is ez a lány, semmit nem tud rólam, így nem várom el, hogy megértse.
- Te is az osztagban szolgálsz? – teszek egy oldalpillantást a távoli alakok elmosódó sziluettjére, amiért Tsukuyomi által kölcsönzött látásom nem tiszta annyira, hogy pontosan ki tudjam venni a szorgosan gyakorló tisztek alakját, azonban az ideszűrődő hangokból be tudtam azonosítani a cselekvésüket. - Nem kellene edzésen részt venned? – utalok a pár méterrel odébb gyakorló halálistenekre, mindeközben lassan a lány mellé sétálva, hogy a mellette, az épület falába állított apró tűt is visszavegyem repertoáromba. Fölösleges pénzpazarlás lenne minden eldobott fegyvert másikkal pótolni.
- Ne haragudj az előbbiért, nem akartalak megijeszteni, csupán megszokás – jegyzem meg a fogadására utalva, majd némán várom, hogy megmagyarázza, miért nem követi a többi tiszt példáját és végzi el a napi osztagedzését. Mikor anno a 12. osztagot vezettem, egyszerűen látni se akartam olyat, hogy egy halálisten elmulasztja ezen kötelezettségét, így remélem konkrét oka van elmulasztani napja eme fontos pillanatát.

Tárgy: Re: Edzőterem Szer. Júl. 31, 2013 9:58 am

A nyári napfény alatt

Ahogy becsuktam az iroda ajtaját magam mögött, halkan kifújtam az addig bent tartott levegőt. Kaito-samának még azt is mindig szorongva jelentem, ha minden tökéletesen ment, nem történt semmi baj a tanítványaimmal, mindenki mindent úgy csinált, amit kellett, mert lehet, hogy még többet várt el valójában.
Ellenben még fiatal az idő, és úgy tűnik, a mai nap már véget is ért, a rám bízott családtagjaimnak semmi dolga, ma szabadnapos vagyok, és azt hiszem, bőven elég volt napi edzésnek az a négy óra, amit azzal töltöttem, hogy tanítgattam a rokonaimat. Persze, este azért még fogok csinálni valamit, minimum az alap sorozatomat.
Ha jól számolom, legalább hét vagy nyolc szabad órám lehet még, ha akarok edzeni is lefekvés előtt, ezt pedig számtalan módon kihasználhatom. Legutóbb szórakoztató volt a testvéreimmel a fürdés, de ők most úgy tudom, hogy szolgálatban vannak, úgyhogy nem tudnak jönni. Talán vihetném a Kaito-sama által rám bízott fiatalokat, velük jól érzem magam, és addig sem tudnak semmi bajt okozni, amíg velem vannak. Lehet, ez lenne a legjobb program, de ha fürdőruhában látnának, akkor lehet, hogy csökkenne bennük az irántam érzett tisztelet. A tekintély fontos része a megjelenés, és a fürdőruha túl sokat mutat. Mondjuk, ez butaság, túl fiatalok még hozzá, hogy ez zavarja őket, meg van olyan fürdőruhám, ami egybefügg.
A másik lehetőség, hogy elmegyek szórakozni valakivel valahová, például egy osztagtársammal, vagy valakivel az Akadémián szerzett barátaim közül, esetleg őket hívom le a tengerhez, vagy egy étterembe, de ebből kellemetlen helyzet lehet. Ha éppen nem ér rá, csak egy vagy két ember, akkor úgy vehetik, hogy nyomulok rájuk.
Az ideális megoldás az lenne, hogy elhívom a gyerekeket- de furcsa ezt mondani, ha harminc év sincs közöttünk, és a barátaim közül azt, aki jönni tud, akkor kevésbé lesz olyan nyomulás gyanús. Ezt viszont elég sokáig tart leszervezni, mondjuk az osztagom épp csak egy kis kitérő, de a negyedik osztag már messzebb van.
Ahogy elhaladtam egy félrehúzott ajtó előtt, fakardok csattogását hallottam, és úgy döntöttem, öt percre megállok nézelődni. Mi vagyunk vitathatatlanul a legjobb pusztakezes harcosok, de abban megoszlanak a vélemények, hogy kik Seireitei legjobb kardforgatói. A tizenegyedik osztag tagjai többnyire a nyers erőt, az első osztag tagjai pedig inkább a technikát tartják szem előtt vívásnál, ami érdekes összehasonlítás. Ami viszont gyengepont, hogy mindkét osztag tagjai becsületet néznek egy harcban, pedig szerintem nem szabad olyan dolgokkal, mint a becsület foglalkozni, ha kis százalékban is módosítja a küldetés sikerének esélyét.
Az első osztagos tisztek, többnyire tényleg az Akadémiai legjobbjai lehettek zanjutsuban, legalábbis tényleg nagyon szépen vívtak, és sokkal jobban, mint én, de egy idő után fárasztóvá vált látni, hogy mennyi kihasználatlan helyzetet hagytak. Némelyik ágyék könyörgött egy térdért, számtalan orr egy homlokért, s rengeteg szem egy marék porért, inkább tovább indultam.
Egy másik nyitott ajtónál egy magányosan gyakorló lányt pillantottam meg, aki tűket dobált. Ez egy rendkívül ritka orgyilkos technika, és úgy tűnt, hogy neki jól megy, ezzel pedig a családom nagy részét, beleértve engem is, felülmúlt az orgyilkosság egy ágában. Ez nagy szó, még úgy is, hogy én nem szoktam dobófegyvereket használni.
Ahogy mozdult, mozdultam én is, harminc centivel arrébb hajoltam, az egész csípőm kifordítva, hogy elkerüljem a fejem magasságában eldobott fegyvert, de kiderült, felesleges volt: a tű így is a falba csapódott, és mivel nem jött következő, nem ment mellé, oda talált, ahová célzott. A gyors pillantásból, amit a tűre, és a fára vetek, megállapítom, hogy ez már horzsolva is veszélyes sérülést okoz, mérgezett. A mérgekért sem vagyok oda, veszélyes lehet az orgyilkosra is.
- Fon Miho vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, Amatsuji-san!- enyhén meghajlok a nálam valamivel idősebb nő felé, akit egyelőre megtisztelek a san jelzővel, amíg nem szól, hogy nem kell neki. Ami engem illet, én biztosan meg fogom kérni, hogy ne sanozzon, ha esetleg szándékában állna, öregít, meg csak azért, mert nemes vagyok, nem kell.
- A második osztagban szolgálok, csak a bácsikámnál voltam látogatóban- abból, hogy rákérdezett az edzésre, gyorsan leszűröm, hogy valami magasabb rangú tiszt lehet, legalábbis, a hangja eléggé számon kérő volt. Vicces belegondolni, hogy egyesekben már ez a hangnem is bűntudatot kelt, még akkor is, ha nem csináltak semmi rosszat. Hú, ezt a feltételes módot alkalmazni fogom, ha a gyerekek nem csinálják azt, amit mondok, lehet, hogy használ.
- Semmi baj, dobtak már hozzám rosszabbat is.- meg amúgy sem talált volna el, tehetném hozzá, de az sértő lehetne, úgyhogy nem mondom. Ha el akar találni, nyilván nem fejmagasságba céloz, hanem mondjuk a hasamra vagy a combomra, és többet dobott volna egynél, ez nem volt komoly kísérlet.
- Egy ilyen tűnek egyébként milyen előnye van egy kunaival szemben?- ha mérgezett, akkor nyilván egy ilyen tűvel is lehet halálos sérülést okozni, és természetesen kritikus ponton eltalálva egy kis sérülés is súlyos, de egy kunaival azért lehet közelharcot is vívni, és messzebbre is dobható. Azt jóval többen is használják a családomban, de most végre találtam valakit, aki tud erre válaszolni.

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Aug. 12, 2013 9:13 pm

A nyári napfény alatt

Türelmesen néztem szembe a fiatal halálistennel kinek bemutatkozása, nevének említése is sokat elárult számomra. Nem, hogy csak a Shihouinok híres testőrségének a tagja, de még az általam oly’ régóta ismert Fon rokona, már ha ugyan arra a személyre gondolunk. Szemeimben meglepettség csillant, érdeklődve méregettem az ifjú Font, ki Kaito rokonának vallotta magát, lévén tudtommal ő az egyedüli ki szintén ebben az osztagban szolgál, s eme testőr klán tagja.
- Fon Kaito a bácsikád? – kérdezek rá biztonság kedvéért, lévén nem igazán követem figyelemmel az Ichibantai tagjait, így nem árt biztosra menni, mielőtt félreértések születnének. S ezáltal igyekszem megemészteni a hallottakat, miközben önkényesen is előhozakodnak gondolataim mélyén lapuló régi emlékek, az Akadémiai évekről szólóak. Emlékszem mennyire le voltam nyűgözve annakidején Kaito személyétől. Fiatal fejjel mindig olyan remek testőrré akartam válni, mint amilyen ő. Persze ez rég volt, azóta több száz év eltelt, felnőttem és rengeteg dolgot felfogtam, mely régebben nem volt tiszta számomra. Azóta tudom, mi a különbség a Fonok és Amatsujik klánja között, bár egy dolog mindig közös marad, a két testőr famíliának mindenképpen azon nemesi család védelme lesz a legfontosabb, kinek védelmére felesküdött, akár az életüket feláldozva értük.
- Szólíts csak Youkonak, végtére is, egyikünk sem több vagy kevesebb a másiknál, Miho – jegyzem meg, miután hátamon a hideg futkosott a nevem utáni jelzőt hallva. Valahogy mára már sok volt nekem a formalitásokból. Bár még mindig nehezemre esik Fujimotot a főkapitány jelzővel illetni, az illemről akkor sem feledkezhetek meg bizonyos helyzetekben. Belém nevelték, s ha akarom, se fogok tudni leszokni róla, de ha lehet inkább mellőzöm.
- A kunai nagyobb és nehezebb összetételű, mint egy dobótű. A kunai ebből kifolyólag könnyebben kivédhető, de a tű… Apró mérete miatt nem hogy csak könnyen elrejthető, de gyorsabb is a kunainál. Persze egy dobótű igen nagy precizitást és anatómiai ismeretet követel, lévén a kunaival már egy apró találat is képes nagyobb sebet okozni, míg egy dobótű nem. Összességében mindkét fegyver hatékony a maga módján. Gondolom, te magad is tudod, hogy a kunai közelharcra is alkalmas, egy dobótű, inkább távolsági fegyver. Természetesen ez attól is függ, kinek a kezében van, hiszen egy dobótű is lehet ugyan olyan veszélyes eszköz a közelharcban, mint a kunai, ha egy fegyvermester forgatja. – igyekszem a legrészletesebben megválaszolni az ifjú kérdését, miközben a visszavett tűt forgatom az ujjaim között. Persze mondanivalómat csupán akkor láthatja át igazán, ha ő maga is használta már mindkét fegyvert.
- Szeretnéd magad megtapasztalni a különbséget? – nyújtottam felé életlen oldalával a dobótűt, miközben tekintetemet az arcára vezetem fürkészően. Miho személye e rövid ismeretség alatt nem több, s nem kevesebb számomra egy tudásra szomjazó még repertoárját bőszen nővelő ifjú testőrnél. Így nem láttam akadályát annak, hogy megválaszoljam kérdését, s egy gyakorlatot is levezessek neki, melyben tisztán átláthatja a két fegyver közötti különbséget, amennyiben él ezzel a lehetőséggel.
Helyeslő válasza esetén a szabadtéri edzőtér közepére intem. A Fonok Seretei legjobb ninjáinak számítanak. Mi Amatsujik is hasonló harcmódorral rendelkeztünk egykoron, azóta külön specializálódtunk, csupán bizonyos alapelemeket megtartva harcmodorunkhoz. Fegyverek igen szerteágazó gyűjteményéből válogathatunk és építhetjük fel felszerelésünket, de a legfőbb tanítást sosem feledjük: hogy mi magunk vagyunk a legfőbb fegyver. S mivel testőrségünk némely tagjai nem rendelkeznek akkora reiatsuval, hogy gyorsaságukat villámtánccal növeljék, ezt a hiányt különböző anyagokkal, mérgekkel kompenzáljuk.
- Kérdésedből feltételezem, több tapasztalatod van a kunai használatában, mint a dobótű terén. Mit gondolsz, most, hogy egy ilyen apró fegyvert tartasz kezedben, mire kell elsősorban odafigyelned, mielőtt a célpontba dobod? – jobban szeretem a mozgó gyakorló feleket, mint a mereven álló céltáblákat, mely kevésbé tükrözi a valóságot. Azonban félő, hogy az osztagban egy vállalkozó egyén se akad a gyakorlathoz.
Kérdésem során karba font kézzel állok két méterre a lány mellett, elegendő mozgásteret hagyva számára, miközben válaszára várok. Az esetleges javításokat egyelőre mellőzőm, feltéve, ha mondanivalójában akad hiba, bár ifjú testőrként biztos vagyok benne, hogy olyan dolgokat is figyelembe vesz, amellyel a legtöbb halálisten nem foglalkozik, mint például a légáramlatok, mely egy dobótű használatában elmaradhatatlan szempont.
- Rendben, most dobd bele a tűt a bábúba – mutatok a mozdulatlan, ember formájú gyakorló bábra. Nem adok részletesebb instrukciókat első alkalommal, amiért látni szeretném, hogy miképpen teljesít a kellő ismeretek hiányában, mennyire találja fel magát. Hiszen a találékonyság elmaradhatatlan egy testőr számára. S ha ismereteim nem csalnak, a Fonok is már igen fiatal korban megkezdik a növendékek kiképzését.

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Okt. 10, 2013 11:37 am

A nyári napfény alatt

- Igen, Kaito-sama a bácsikám- igazság szerint nem a szó szoros értelmében a nagybátyám, csak a másodunokahúga vagyok, de ennek igazság szerint nincs jelentősége. A Fon-ház tagjai között vannak, akik között olyan távoliak a rokoni kapcsolatok, hogy szinte lehetetlen visszakövetni, mégis egy család vagyunk. Hogy ki milyen fokon kicsodája a másiknak, kevésbé fontos.
- Rendben, Youko- azzal, hogy ő kérte, hogy szabaduljunk meg ezektől a jelzőktől, az első osztagos shinigami komolyat nőtt a szememben. Nem szeretem ezt az ostoba, mesterséges távolságtartást, amit ezek a jelzők jelképeznek.
Érdeklődve hallgatom a tűről tartott előadást, amiből sok új dolgot is megtudok. A kunaival szemben tényleg hátránya, hogy nem nagyon jut át a fontosabb szervekig, tehát tényleg nagyon pontos találat kell hozzá, de az előnye, hogy nem lehet kivédeni, és meglátni sem könnyű. Az én zanpakutom is így működik elsősorban: a legfőbb technikám lényege, hogy nehéz meglátni a fegyvert, és akár bele is sétálhat az ellenfél.
- Igen, megpróbálnám- ahogy a kezembe veszem a tűt, nyugtázom, hogy a súlya minimális, szinte nem is érezni, hogy a kezemben tartom. Korábban még nem volt ilyen a kezemben, és bár tudom, hogy nagyon éles, hiányzik a kunai és a shurriken megszokott súlya, amiről tudom, hogy a lendületből, amit adok neki az eldobásakor, képes komoly sebet okozni. Ez viszont olyan pehelykönnyű, hogy nehéz elképzelni, hogyan tud mélyebbre hatolni a hámrétegnél, vagy esetleg az izomzatnál. Azért ha mérgezett, az is elég, és ha csak a méreg bejuttatása a cél sérülés nélkül, akkor ez a fegyver pont ideális választás.
- A súlya a töredéke a kunaiénak, tehát az erős szél könnyebben eltéríti, és sokkal pontosabban kell vele célozni, ha egyáltalán sérülést akarunk okozni.- ha nem mérgezett, ez a fegyver fel sem veszi a versenyt a kunaival, legalábbis szerintem. Igaz, hogy elképesztő precizitással lehetséges olyan pontokat eltalálni, amikkel bénulást, vagy akár halált lehet okozni, de ha az ellenfél kicsit is képzett, meg tudja védeni ezeket a pontjait. Ha pedig nem, akkor meg lehet ölni egy letört faággal is.
Lehunyom a szemem, hogy jobban érezzem a környezetet, hogy merről fúj a szél, de úgy tűnik, hogy most szélcsend van. A tűt a középső és a mutatóujjam közé fogom, az ujjaimmal párhuzamosan, és behajlítom a könyököm, a bal vállam fölé emelve a kezem. Lassan kinyitom a szemem, és megcélzom a bábot, és miután bemértem, meglendítem a karom, a tűt pedig elengedem, minél jobban kivárva a megfelelő pillanatot arra, hogy megfelelő helyen találjam el. Bár igazság szerint már az sem lenne rossz elsőre, ha nem pattanna le róla, hanem beleállna.

Tárgy: Re: Edzőterem Hétf. Okt. 21, 2013 6:41 am

Bátorságpróba

Egész idő alatt mintha egy kicsit máshol járt volna, a mozdulatsorok nagy részét szinte nem is tudatosan hajtotta végre, azok mintegy automatikusan követték egymást, nem követelve tőle különösebb figyelmet, és ezzel, ahogy sokszor, most is teret engedve egy kis álmodozásnak. A szürke íriszekre a múltba utazó gondolatok bocsátanak függönyt, tompítva, mégsem kioltva a ragyogást, pusztán más, újszerű színeket, más fényeket nyelve el lelke tükrének síkján, ahogy a gyakorlatok teljesítése közben ábrándos mosollyal eleveníti maga mellé mását, röpke percekre felelevenítve, mennyivel élvezetesebb volt még ez is, ha együtt csinálták. Legalább ezen rövidke idő alatt büntetlenül terelheti el figyelmét, ha nap közben nincs is rá lehetősége, hisz munka közben sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá, hogy ilyesfajta dolgok körül járjanak gondolatai. Mégsem tud olyan könnyedén elszakadni az emlékezéstől, mint ahogy talán szükségszerű lenne, hiába tett többszöri ígéretet a tükör előtt állva, úgy fest, a képmás mi visszapillantott rá, módfelett makacsul ragaszkodik hozzá, hogy időnként elmerenghessen egy-egy felsejlő régi élményen. Ha egészében nem is sikerült elfojtania az ilyesfajta képeket, azok legalább már nem fájó gondolatként kerülgetik, kínzó párjaik többnyire távol maradnak tőle, nem törve elő újra és újra a kalitka mélyéről, melybe tudata mélyére száműzte őket. Bármennyire is nem úgy tűnhet, valójában kifejezetten élvezi az osztag többi tagjával való időtöltés ezen formáját, még ha külső szemlélő számára úgy is tűnhet, ilyenkor kicsit máshol jár, eddig még senki sem tette szóvá.
Elégedett mosollyal nyújtózik egy nagyot a közös edzés végeztével, és többnyire az utolsók közt hagyja el az edzőteret, úgy most sem kapkodja el az indulást, mindig hagyva egy kis időt rá, hogy visszaterelődhessenek gondolatai az élők közé. Sorra szemléli a távozókat, ahogy még viszonylag újként igyekszik minél hamarabb megjegyezni társai arcát, erre pedig nem is adódhatna jobb alkalom, mint amikor mind együtt vannak. Hirtelen ötlettől vezérelve kap a mellette elhaladók közül egyikük után, de a mozdulat félúton megtörik a levegőben, ahelyett, hogy erővel fogná vissza, csak utána iramodva a nyomába szegődik. Első találkozásuk óta nem sok alkalma volt rá, hogy a hivatalos dolgokon túl szót váltsanak, azóta viszont bőven volt ideje többször is végiggondolni az első beszélgetésükkor elhangzottakat.
- Shiranui-san! – zárkózik fel mellé, köszönésképp illedelmesen meghajolva a hadnagy előtt. Első gondolatként egy bocsánatkérés mi megfogalmazódik benne, amivel úgy érzi, tartozik neki, még most is szégyelli magát akkori viselkedése miatt, amiért azóta sem volt alkalma elnézést kérnie tőle. És talán nem is ez a megfelelő alkalom egy ilyen beszélgetéshez, hiszen egész más okból szólította meg. Többek közt szeretné egy másik oldalát is megmutatni a hadnagynak és erre itt a kiváló alkalom, mikor nem hivatalos közegben vannak egymás közt.
- Volna kedve esetleg… – de a valódi kérést, amivel hozzá akart fordulni, bár nem szégyen egy tapasztaltabbhoz segítséget kérni, nehezére esik kimondani, mit is szeretne tőle, miközben a mögöttük húzódó edzőtér irányába mutat.
- Maradni még egy kicsit? – megmagyarázhatatlan, hirtelen jött idegességét, mit mindig, most is érez hadnagya mellett esetlenül igyekszik palástolni, ahogy az égre szemezett tekintettel, hátat fordítva teszi fel neki a kérdést, ha netán fülig elvörösödne, ne legyen túl egyértelmű, mennyire zavarban van.
- Szeretnék bemutatni önnek valakit – habár egyáltalában nem erre akart kilyukadni, mégis tökéletesnek tűnő kibúvót talált a magyarázkodás alól. Saját találékonyságán fellelkesülve már kevésbé feszülten, mosolyogva fordul felé háta mögött összekulcsolt kezekkel, hátrafelé lépdelve próbálja hadnagyát visszafelé csalogatni az edzőtér felé. Legutóbbi beszélgetésük alkalmával saját keserűségében fuldokolva megfeledkezett egy igen fontos dologról. Egy olyas valakiről, kinek pontosan abból a korszakból való kilábalásban a legnagyobb szerepe volt. Bár nem ez a valódi indok, amiért marasztalni próbálja, ez is tökéletes felvezetés lesz kérésének, mivel eredetileg hozzá akart fordulni.

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Jan. 11, 2014 7:21 am

Bátorságpróba

Automatikusan követtem az edzést tartó tiszt mozdulatait, amik semmilyen újdonsággal nem szolgáltak, éppen ezért gondolataim sokkal mélyebbre kalandoztak, mint azt lehetett volna hasonló helyzetben. Az újra és újra előbukkanó képek ellen küzdöttem, nem csak önmagamban, de minden kardcsapással, amit tulajdonképpen már csukott szemmel is tudtam. Úgy éreztem, hogyha nem kapálózom, egyszerűen betemet, és elemészt a kétségbeesés, saját könnyeimbe fojtva. Furcsa érzés volt az, hogy bár egy kicsit sem tompult tudásom, mégis olyan gyenge vagyok, aki képtelen saját lábán megállva túllépni dolgokon, felejteni, és elengedni embereket. Talán fontos volt számomra, de azzal sem vagyok képes visszahozni, ha elhagyva magamat egyszerűen megszűnök létezni, sajnos a dolgok nem így működtek ebben a világban.
Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy mennyire képes vagyok tisztán látni, ha másról van szó, és mennyire megbéklyóznak az érzéseim, ha magam felé kell hasonlóan szembenéznem a tényekkel. Bármennyire is tisztában voltam azzal, hogy sem megakadályozni, sem elkerülni, vagy megváltoztatni nem tudtam volna a tényeket, mégis ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi van, ha mégis? Valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik elfogadni az önvád álláspontját, hogy én magam tehetek a dolgok alakulásáról, mint szembesülni a valósággal, hogy ennyi beleszólásom sincs a dolgok alakulásába. Meglendítettem a fegyvert, és izmaim megfeszültek, ahogy folytattam a gyakorlatot, de nem törődtem vele, amíg nem reccsen, addig ez a fájdalom vajmi kevés ahhoz képest, amit magamban érzek. Kezem elfehéredett a markolaton, a penge halk zümmögéssel szelte ketté a levegőt, és úgy éreztem, ha ezzel a mozdulattal képes lennék felaprítani az érzéseimet, most boldogan megtenném. Gyermekkoromban arra tanítottak, hogy kétféle ember bízik másokban: az hatalmasok, akik ezzel még erősebbé kívánnak válni, és jól tudják, a másik nem képes ártani nekik, és a bolondok, akik kétségbeesetten kapaszkodnak emberi gyengeségeikbe, és amikor az kicsúszik a kezükből, képtelenek talpon maradni. Ironikus, hogy egyre bolondabbnak éreztem magam, holott úgy harcoltam ez ellen…
Egy pillanatig fel sem tűnt, hogy vége a gyakorlatnak, így folytatva a sorozatot lendült fegyverem, majdnem eltalálva az egyik mellettem elhaladó tisztet. Szerencsére időben megálltam a mozdulat közben, és a bennrekedt levegőt hangosan engedtem útjára, majd meghajolva jeleztem, hogy nem volt szándékos a mozdulat. Azt hiszem egy kicsit talán megrémisztettem a körülöttem állókat, de nem tudtam ezzel foglalkozni, nem voltam képes már változtatni rajta, túl mélyre rántottak, ahonnan szinte lehetetlen visszakapaszkodni. Üres kifejezéssel arcomon, ahogy az edzést is végeztem, egyszerűen követtem a hömpölygő tömeget, hogy majd valamiféle dolog után nézzek magam is, ami talán eltereli a figyelmemet. Nevem elhangzására azonban azonnal arra kapom fejem, amerről a hang érkezett.
- Igen, Takagi~san? ^.^ - Az automatikus mosoly olyan természetesen kúszik az arcomra, mintha nem csak megnyugtatásra szolgálna. Megálltam, és viszonoztam meghajlását, elvégre így mégis csak könnyebb a beszéd, mint kutyafuttában.
A fiatal tisztre még jól emlékeztem a bemutatkozásról, és milyen más is volt akkor a felállás, mennyivel többet tudtam még akkor, mint most. Kicsit olyan érzés volt, mintha évszázadokat öregedtem volna, de nem a bölcsesség, hanem a szenilitás uralná az életem. Figyeltem, ahogy elfordul, hogy képes legyen feltenni kérdését, és valahogy azt éreztem, hogy most sokkal inkább van szüksége valószínűleg egy kiadós erősítésre, mint szavakra. Mellé lépve feje tetejére tettem egy pillanatig a kezemet, ahogy az éltesebbek szokták a zavart bakfisokéra tenni, megnyugtatásképp. Talán nem ez volt az, amit várt, de úgy vettem észre, hogy sosem úgy cselekszem, ahogy azt elvárná tőlem, és ez talán nem is baj. Neki, és nekem is mély sebek húzódnak a lelkünkön, amit talán az idő sem gyógyít, de a kizökkentés mindig megfelelően orvosolja a stagnáló helyzetet, legfeljebb felszakadnak…
- Természetesen, hiszen mondtam, hogy bármivel fordulhat hozzám! – Feleltem, és követtem vissza az edzőtérre.
Elképzelésem sem volt, hogy pontosan mit szeretne mutatni, de olyan érzésem volt, hogy ezúttal nem lesz keserű szájíze a távozás után. Ráadásul még jelen állapotomban is képes voltam megtartani fegyverem, testem pedig emlékszik a mozdulatokra, így akár a mérgét is kiadhatja, ha úgy könnyebb számára. Talán nekem is ez hiányzik, hogy végre kiadjam magamból a felgyülemlett dolgokat, hogy a visszatartott könnyek előtörjenek, erősebben, mint most, és hogy a dühöm és csalódottságom elszabadulva darabokra szedje a homályt. Azonban ebben a pillanatban nem én számítottam, hanem osztagom legújabb tagja, így figyelmesen vártam a továbbiakat, mire is szeretne pontosan kilyukadni.

Tárgy: Re: Edzőterem Vas. Márc. 09, 2014 10:46 am

A nyári napfény alatt

Rokonságát Fon Kaitoval egy bólintással elkönyvelem. Nincs okom részletesebben belemenni a dologba, vagy bármiről is kérdezni, amúgy is csak magamban akartam tisztázni a szóban forgó személy kilétét.
Miután Miho elmondta gondolatait a tűvel kapcsolatban, amit átnyújtottam neki és kipróbálta az apró fegyvert a bábun, elindultam a műáldozat felé, hogy szemügyre vegyem célzásának eredményét. Első alkalom ellenére egészen szép találatnak mondható. A jobb vállba fúródott a rövid fegyver, egészen közel a nyaki artériához.
- Nem rossz – mondom rövid véleményem az elért eredménnyel kapcsolatban.
- Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy a tűk használatot rendkívül megköti a környezeti tényezők hada. Ugyanakkor számításba kell vennünk a mozgó célpont sebességét, ki kell számítanunk a lépéseit, ami nem minden esetben behatárolható, tulajdonképpen eme fegyver használata során együtt kell gondolkodnunk a célponttal. Mindemellett ügyelnünk a körülöttünk lévő dolgokra. Amekkora a fegyver, ugyanannyira kell aprólékosnak lennünk a használatával – húzom ki a bábuból a tűt. - A tűk hatékonyabbak, ha méreg-vagy egyéb bénító anyaggal vonjuk be hegyét, mely a véráramlatba, akár izomzatba jutva fejti ki hatását. Ami újabb részletek figyelését követeli meg tőlünk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a tű egymaga, hatóanyag nélkül nem érne semmit. Bizonyos pontokon, mint a nyaki artéria, halánték, szem, és további, a test kevésbé védett pontjain ugyanúgy lehet hatékony, mintha méregbe mártottuk volna. S használhatjuk is testközelből. Apró, kicsi, észrevétlen – tartom Miho elé a tűt, miközben a fegyverről beszélek, megemlítve pár fondorlatot a használatának további lehetőségeiről.
- A célzásodba nem tudnék belekötni, rendkívüli tapasztalt vagy, igazán figyelemre méltó a te korodban. – Ugyan nem ismerem pontos életkorát, azonban igen kevés halálisten van, ki csakugyan hasonló korban van, mint jómagam. Mindazonáltal Fon Kaitoval való rokonságából következtetni tudtam fiatal éveire, illetve külseje is arról árulkodott, hogy még a békés, mondhatni viszonylag gondtalan éveit tapossa.
- Mindazonáltal adnék egy tanácsot. A tartásod túl feszes, tartsd kicsit lazábban a tagjaidat. A tű, akár egy kard, vagy a kunai, ugyanúgy a kezed kiegészítése. Ne a méretéről ítéld meg a fegyvert, lényegében a dobótűk sem többek, sem pedig kevesebbek egy shurrikennél, vagy egy katanánál – mondom el instrukciómat.
- Próbáld meg. – Adtam vissza neki az előbb használt tűt. S álltam félre az útjából, ezúttal nem néztem meg lövése eredményét, hiszen nem a célzását teszteltem ezúttal, hanem az volt a lényeg, amit át kellett éreznie. Várakozóan pillantottam rá, hogy meghallgassam, mit gondol az új kísérlet után. Külső szemlélőként sokkal hajlékonyabbnak véltem mozdulatát.
- Szeretnéd kipróbálni magadat több tűvel, akár több „ellenfél” ellen magadat? – amennyiben nincs ellene a további gyakorlat, úgy lépek közelebb hozzá, hogy átadjak még neki három tűt. Majd csettintéssel jelzem a környéken megbúvó Tsukimisou testőröknek, hogy bukkanjanak fel. Pont elegendően vannak, amennyi „célpont” a gyakorlathoz szükségeltetik, hiszen négy tű van, mellé pedig négy „ellenfél”.
- Ők itt a Tsukimisou shineitai tagjai, ők négyen lesznek a mozgó célpontok - mutatom be a felbukkantakat, kik feszes tartásban, tisztességesen hajoltak meg a lány előtt. - A helyszín, amin mozoghattok csupán a nyitott edzőtér határán belül lehet, annál távolabb nem mehettek. Miho, a te feladatod lesz eltalálni őket. Nem kell visszafognod magad, mindannyian ki vannak képezve. És nem kell tartanod tőlük, ők nem támadhatnak meg, csupán elrejtőznek. A lényeg, hogy megleld és eltaláld őket. – Mondom el a gyakorlat részleteit, elvárva, hogy a testőrség tagjai félelem legapróbb jelét se tanúsítsák és a szintjükhöz mérten a legjobban teljesítsenek. Kissé teszetosza az új testőrség, melyet szárnyaim alá vettem, amiért roppantul silány felhozatalból kell ugyanis várat építenem, ami cseppet sem egyszerű az általuk nyújtotta színvonallal. Eddig talán el voltak havazva, azonban a kényelmi időszaknak most véget vetek.
Miután Miho jelét adta, hogy készen áll, egy kézjelzéssel intettem a négyfős társaságnak, kik bólintással vették tudomásul a parancsomat.
Mihonak ezúttal nincs egyszerű dolga, hiszen az álló objektumra való támadás sokkal egyszerűbb, mint több, mozgó személyre összpontosítani, hiszen őket meg is kell találni. Igazából a feladvány két végletben is hasznos, egyrészt Miho számára, másrészt a testőrség tagjai is kicsit gyakorolnak. Legalább nem lustulnak el a szolgálat ideje alatt.
- Hunyd le a szemedet, koncentrálj, támaszkodj a légáramlatokra, gondolkodj a célpontok fejével – hangzik tanácsom Mihonak, majd figyelem, miképpen hasznosítja ezt a csekély információt, hogyan birkózik meg a feladvánnyal. A jelenlegi tapasztalati szintjén úgy becsülöm, minimum kettőt el kell találnia. Persze meglepetések még érhetnek. Jómagam a gyakorlat idejére természetesen félrehúzódóm, hogy ne legyek útban senkinek sem.

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Ápr. 19, 2014 12:36 pm

A nyári napfény alatt

Csendesen hallgatom Youko szavait, nem akarok egyetlen szót sem elveszíteni a mondandójából, ami talán még életmentő lehet a későbbi pályafutásom során. Én annyira nem szeretek mérgeket használni, túlzottan sok velük a munka, veszélyesek a használójukra is, néhányan kiszagolják őket, és nem utolsó sorban, megbízhatatlanok, csak úgy tartom gyümölcsözőnek a használatát, ha célzott merényletet követünk el egy előre kifigyelt célpont ellen. Ettől függetlenül tény, hogy talán a dobótű a legjobb fegyver egy méreg bejuttatására.
Motozásnál viszonylag könnyű elrejteni egy ilyen tűt, akár hajtűnek álcázva, akár a szájban elrejtve, de a profibbak akár megoldhatják úgy is, hogy beszúrják a bőrük alá- igaz, akkor nem valószínű, hogy mérgezett. Emellett eldobás után is nehezebb látni, és emiatt kivédeni is, mint egy shurrikent. Kivéve persze, ha az a shurriken például üvegből van, és átlátszó.
- Köszönöm!- nem tudom, hogy várt-e valami választ arra, hogy megdicsérte a célzásomat, de úgy éreztem helyén valónak, ha megköszönöm. Nem tökéletes, úgyhogy a mi mércénkkel mérve nem jó, ahogy nyilván ő sem lenne elégedett vele, ha a tanítványa vagy a rokona lennék, de ez a visszafogott elismerés is elkönyvelhető dicséretnek.
Egy bólintással nyugtázom a tanácsát a tartásomat illetően. Talán azért merev a tartásom, mert túlzottan koncentráltam a célzásra, talán más az oka, de az biztos, hogy ezt még otthon gyakorolni fogom. Pár perces nyújtó gyakorlat után mindkét lábam fel tudom tenni a nyakamba, a spárga pedig bármikor megy, de ha valaki merevnek lát, akkor még mindig nem nyújtok eleget. Most csak annyit tehetek, hogy veszek pár mély levegőt, és arra koncentrálok, hogy nyugodtabb legyek. Talán az idegenek előtti bizonyítási kényszer dobta rá magát a tartásomra. Ahogy meglendítem a tűt, tényleg sokkal jobban érzem, hogy hogyan is célozzak vele.
- Igen, szívesen kipróbálom magam.- azt várom, hogy feldobál majd táblákat, vagy esetleg néhány almát, amit a levegőben kell eltalálnom, de meglepődök, ahogy végül négy orgyilkos jelenik meg egy másik testőrségből. Fogalmam sincs, hogy hogyan maradhattak rejtve előttem, nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni, és bár szeretném azt hinni, hogy csak most éreztek, nem valószínű. Pedig már ösztönösen figyelem a környezetem, de úgy tűnik, hogy ők ennyire jók, hogy nem adnak ki semmiféle hangot. Még a Fonok jelentős része sem tudna előlem ilyen hosszú ideig rejtve maradni, úgyhogy nagyon jónak kell lenniük. Nem is aggódok különösebben azt illetően, hogy megsérülnek-e, ha eltalálom őket.
A tanácsnak megfelelően lehunyom a szemem. Nem érzékelem túl jól a reiatsut, és nem is akarok most arra támaszkodni, hagyom, hogy az apró zajok és a mozgásuk keltette széllökések segítsenek a célzásban. Gyorsan ki is választom az egyiket, aki jóval nagyobb zajjal közlekedik, mint a másik három, felborzolja a leveleket az útjában, a cipője alatt recsegnek a kavicsok, úgyhogy talán anélkül is eltaláltam volna, hogy kinyitnám a szemem, és kevesebb, mint egy másodperccel a tű eldobása előtt teszem meg, ahogy eltörik egy gally a lába alatt, a dobótű pedig egy apró, vérző sebet hagy a bokáján.
A másik három nagyjából egy szinten van, és úgy döntök, hogy nem is választok ki közülük célpontot magamnak, a lényeg, hogy egyszerre kapjam el őket, ahogy egy valódi harcban kellene tennem. Egy a jobb oldalamon mozog, egy a hátam mögött, a harmadik pedig elrejtőzött egy faágon- így, hogy tudom, keresni kell valakit, gyorsan kiszúrom azt a néhány törött ágat és lehullott levelet, és ahogy jobban megnézem, az egyik karja is kissé kilóg a fedezékből. Igaz, ő nagyon messze van, ő lesz a harmadik célpontom.
A jobb oldalamon mozgó testőr kicsit úgy mozog, mintha táncolna, valami modern stílusban, gyakran vegyítve a mozdulatai közé akrobatikus elemeket. Nagyon gyorsnak, és kiszámíthatatlannak tűnik, de ahogy figyelek kicsit, ráérzek a ritmusra, amire mozog. A hátam mögött mozgó testőrnek nincs ritmusa, az egyik pillanatban teljesen nyugodtan sétál, a következőben pedig ugrik egy-egyet, vagy bukfencezik és cigánykerekezik. Mivel nincs ritmusa, végiggondolja őket, mielőtt lépne. Tehát nem tud spontán reagálni, annyira koncentrál a kitérésre. Ami a fán lévőt illeti, szöget kell váltanom, ha el akarom találni.
Ahogy hallom magamban a „táncoló” férfi ritmusát, elkapom azt a pillanatot, amikor szaltózik, és nem tud már kitérni, a tű pedig eltalálja a háta közepét. Ezután, mintha elcsúsznék, hanyatt esek, és ahogy számítottam rá, a férfi egy pillanatra ledermed, fekvő pozícióból felé dobom a tűt. A hasát céloztam, de nem sikerült túl jól az új szögből, úgyhogy a tű az egyik ujját találja el, és nem a hegyével, úgyhogy lefordul róla, talán anélkül, hogy egyáltalán megkarcolná. Célozhatnék újra, de a negyedik tűt a negyedik célpontra tartogatom. Ahogy felállok, egyből ugrok, hogy ne legyen esélye kitérni, és megcélzom, de túl távol volt hozzá, hogy sikerüljön, úgyhogy legalább fél méterrel elhibázhattam, az pedig biztos, hogy nem találtam el, mert nem adta semmi jelét.
- Hát, sajnos ennyire futotta, Youko. Köszönöm a segítséget! Most sajnos mennem kell, még biztosan találkozunk, remélem, hogy valahogy viszonozni tudom a segítséged- valószínű ugyanazokban lehet jó, mint én, de talán tudnék én is mutatni neki pár dolgot, talán hakudából én tudnám korrepetálni őt. Lehet, hogy egy rivális testőrséghez tartozik, de valahogy mégsem érzem, hogy ellenszenvesnek kellene lennie.

Tárgy: Re: Edzőterem Pént. Ápr. 25, 2014 9:29 am

Softball shinigami módra
Kombinált edzés

*Ráérős léptekkel haladok a tisztek által már felfestett softball pálya felé, annak ellenére, hogy jól tudom, késében vagyok, számban kedvenc pipám füstöl. Azonban nem kell semmit sem elsietni, a játék lényege a szórakozás, és így van idejük bemelegíteni. Nagyon remélem, hogy semmiféle incidens nem fogja megzavarni magát a mérkőzéseket, mert ez remek lehetőség a feszültség békés levezetésére. Úgy gondolom kiváló ötlet volt tőlem, hogy egy efféle versenyt rendezzünk az osztagok, a Kidoushuu és a Daitenshi között. 8)Ez nem csak azt mutatja meg, mind egy célt tartunk szem előtt, hanem lehetővé teszi azt is, hogy csapatmunkát tanuljanak a tisztek. Bár az sem utolsó szempont, hogy egy játék alatt úgy rendezhetik a problémáikat, hogy közben nem veszélyeztetik egymás testi épségét. :|Remélhetőleg…
Amint felbukkantam az összegyűltek mellett, egy bólintással üdvözöltem őket, és láttam, ahogy Naomi~san ideges arccal közeledik felém, kezében az elmaradhatatlan listáinak egyikével. Mire elém ért, már egy hárító kézmozdulattal megállítottam az előtörni készülő tengernyi információt, elvégre játszani jöttünk. El is vettem a kezében lévő papírlapokat, mintha csak bele akarnék nézni, aztán a levegőbe dobtam, és egyszerűen megsemmisítettem egy néma kidouval. Mit ne mondjak, hatásos volt, láttam a mosolyának megremegését, de egy szót sem szólt, nagyszerű. Cool

Ugyanolyan kényelmesen, ahogyan megérkeztem, a pálya közepére ballagok, és megköszörülöm a torkom, hogy egy kis figyelmet szenteljenek nekem, természetesen csendben, nincs kedvem nagyon kiabálni, kicsit mintha kaparna is a torkom. Neutral

*
- Üdvözöllek titeket Seiretei Softball megmérettetésén, remélem bemelegítettetek. *Hordozom végig a tekintetem az összegyűlteken, örömmel tölt el, hogy akik csak tudtak, megjelentek, elvégre ez nem egy kötelező program, csupán erősen ajánlott.* - Most röviden ismertetjük a szabályokat, és bemutatjuk Naomi~sannal, hogyan is kell ezt. *Intek közben a hadnagynak, hogy jöjjön közelebb. Látom, ahogy megvillanó szemmel vesz magához egy a Juuniibantai által megerősített ütőt, és valahogy olyan sejtésem támad, hogy ez igen érdekes és vicces bemutató lesz. Helyes. 8)Mutassuk meg az ifjoncoknak, hogyan is kell effélét játszani.* - A játék menete alatt bármilyen technika alkalmazható, de fokozottan ügyeljetek egymás épségére, had játszon a negyedik osztag is. Most pedig a játék technikai része következzen. A felszerelést, vagyis a kesztyűket, labdákat és ütőket a Juuniibantai különleges anyagból készítette külön erre az alkalomra, így szinte teljesen ellenállóak, tehát használjátok őket nyugodtan teljes erőbedobással. *Oda sem pillantva kapom el a labdát, amit Naomi~san dob felém, és egy nagyobbat szippantottam a dohányból, hogy erőt gyűjtsek a további ismertetéshez.* - Egyszerre 9 játékos játszik. A csapatok védekezés és ütést felváltva végzik, az ütő csapat a támadó csapat, a pályán levő a védekező. Az alapszabályok nagyon egyszerűek. A dobó nevű játékos dobja a labdát az elkapónak, aki a hazai bázis mögött guggol. *Itt rámutatok a megnevezett bázisra, ami előtt Naomi~san áll, ütővel a kezében.* - Az ütő, aki a hazai bázis mellett áll, megpróbálja elütni a labdát. Szabályos ütés esetén az ütő annyi bázist próbál meg futni, amennyit csak tud, mielőtt a védekező csapat visszajuttatja a labdát. A játék célja, hogy több pontot szerezz, mint a másik csapat. Akkor tud pontot szerezni a támadó csapat, ha egy játékosuk mind a 3 bázist érintve vissza jut a hazai bázishoz.
*Ekkor egy bólintással jelezem Naomi~sannak, hogy dobni fogom a labdát. Rajtunk kívül senki sem tartózkodik a pályán, de a játék lényegének bemutatásához ez nem is szükséges egyelőre, hiszen csak felvázoljuk a lényegesebb elemeket. Feldobom néhányszor a levegőbe a labdát, majd egy precíz mozdulattal, ívesen Naomi~sanhoz hajítom, aki meglendítve az ütőt, egy hatalmasat üt. Mennydörgésnek tűnik a hangja, szememmel a labda röptét figyelem, miközben a hadnagyom shunpoval igyekszik minél több bázisra lépve visszajutni a hazai bázishoz, azonban az én célom egészen más. Megemelem a kezem, abba az irányba, amerre a labda száll, már csak egészen apró fehér foltnak látszik, de ez sem gond. Reiatsut koncentrálva az ujjaimba, egy egyszerű Byakurai-jal lövöm meg, mire a szép ív megszakad, és a fehér labda, kissé kormosan zuhanni kezd. Villámként érkezem, és fogom meg a gömböt, majd indulok meg a Naomi~san után, aki már majdnem eléri a kezdő pontot, de persze sokkal gyorsabb vagyok nála. Már magabiztos mosolyom is kiül az arcomra, amikor egy Soukatsui nemes egyszerűséggel elröpteti a számból kilógó pipát. Azon nyomban utána kapok, elvégre a kedvenc pipámról van szó, nem elhanyagolható tény továbbá, hogy még égett a jóféle dohány benne, ez idő alatt pedig a hadnagy befutott a célba. Nem szép dolog védtelen eszközökre támadni, de mit ne mondjak, esélye sem lett volna, ha ez a támadás felém irányul. Beleszívok a kissé kormos pipába, majd a szálló füstben biccentek Naomi~sannak, köszönetként a segítségért.* - Hacsak nem ütsz hazafutást, ami azt jelenti, hogy körbe futhatsz mind a négy bázison, ahogy Naomi~santól láttátok, valószínűleg meg kell állnod valamelyik bázison és meg kell várnod, hogy csapattársad üssön tovább. A védekező csapat célja, hogy három játékost kiejtsenek, ez az out. Ha kiejtettek három játékost a támadó csapatból, akkor a két csapat helyet cserél: az eddig támadó csapat megy a pályára védekezni és a védekezők ütni. Egy játékrésznek akkor van vége, ha mindkét csapat ütött. Egy mérkőzés általában 7 játékrészből áll, de mi most csak kettőt fogunk játszani. A csapatok tagjai sorban ütnek, ha a sorban utolsó is ütött, akkor újra az első játékos üt. Ha egy játékos korábban már kiesett, attól a következő sorra kerülésénél ismét fog ütni. *Egy kis szünetet tartok, hogy rögzüljön bennük az információ, és csak ezután folytatom.* - A játékrészek alatt én magam látom el a bírói tisztséget. Kellemes játékot kívánok mindenkinek! *Hagyom el a pálya közepét, és oldalra állva mérem végig a terepet, megkeresem azt a helyet, ahonnan tényleg láthatok mindent, és mélyet szippantok a pipámból. – Kérem, hogy az első két csapat foglalja el a helyét a pályán! * Szólítom fel a kezdőket, és izgatottan várom, mi fog kisülni ebből a kis játékból. Cool

*

Spoiler:

Tárgy: Re: Edzőterem Szomb. Ápr. 26, 2014 12:02 am

Üdv!
Én jöttem lezárni az edzésetek.

Fon Miho: Youko feladatait képességeidhez mérten jól teljesítetted, ezért jutalmad 500 LP, amiből az egy pontot zanjutsura kell raknod.
Amatsuji Youko: Mihonak minden szükséges információt megadtál, amire szüksége lehetett a dobótűk használatának megtanulásához, ezért edzésedet sikeresnek ítélem. A következő alkalommal te is kapsz majd jutalmat.

Tárgy: Re: Edzőterem Csüt. Júl. 31, 2014 8:31 am

Bátorságpróba

Megilletődve, nagyokat pislogva veszi hadnagya mozdulatát, ahogy egy pillanatra a megpihenteti kezét a kobakján, zavartan el is mosolyodik, nem igazán értve, ez mire fel is járt neki, ahogy ezt a közvetlenséget is furcsállja tőle. Amit mondani készül, nem kifejezetten az irodába való dolog, ott egyébként sem szokta túl jól érezni magát, így talán ez a legalkalmasabb hely erre a beszélgetésre. Igaz, egyelőre nem szerepel ilyesmi a tervei közt, de ha úgy adódik, itt akár el is futhat, nem állítják meg benne holmi ajtók és falak.
- Igen, nos, én… – de nem, nem is ő, ez így nem jó.
- Nem rég elmentem, hogy… – nem, így sem, ennek ehhez semmi köze nem lenne. Felesleges volna belekevernie, hogy hova és miért ment akkor, amit mondani szeretne annak szempontjából a történtek körülményei teljességgel lényegtelenek.
- Nem is tudom, hol kezdjem – a kezdeti lelkesedés hirtelen alábbhagy, ahogy olyan egyszerű problémával találja szembe magát, hogy miként fogjon bele mondandójába. Ekkorra már egész elpirul zavarodottságában, ujjait idegesen tördelve járkál fel-alá, mint aki menne is valahova meg nem is, csak hogy lekösse magát. Nem szeretné felesleges információkkal untatni hadnagyát, ugyanakkor azt se tudja, mi az, ami mégis fontos lehet ahhoz, hogy története ne csak kusza szavak és mondatok egyvelege, hanem kerek egész legyen. És nem mellesleg, hogy mire sikerül befejeznie, Shiranui-san ne nézze majd komplett bolondnak. Ehhez azonban valahogy el is kéne kezdenie. Legegyszerűbb volna talán az elejétől, ám az korántsem olyan nyilvánvaló, mert igazából fogalma sincs, valójában mikortól kezdődött az egész agyrém. Bár mostanra biztosan tudja, hogy akkor és ott nem az esze ment el, sokáig erősen kételkedett benne, hogy nem bolondult meg. Aztán jött egy levél, amit nem teljesen ért azóta sem, de legalább kézzel fogható bizonyíték arra, hogy nem őrült meg.
- A levél! Igen – ennek a hirtelen jött remek ötletnek megörülve gyorsan elő is keresi az említett papírost és átnyújtja Shiranui-sannak, még mielőtt végleg záptojásnak gondolná, hogy össze vissza beszél mindenféle zagyvaságokat. Igaz, ezzel nem az elején, hanem a legvégén kezdődik a történet, fontos, hogy lássa, mindaz, amit mondani készül, nem csupán elmeháborodott kitaláció. Épp ezért is hurcolja magával mindenhová a levelet, egyfajta önigazolásként arra, hogy ami történt az nem csupán az őrület egy biztos jele, hanem bármilyen hihetetlen is, de valóságos volt.
A levél nem épp terjedelmes és nem is igazán van értelme bármiféle hozzáfűzött magyarázat nélkül, ártani nem fog, ha előbb hagyja, hogy elolvassa. Addig is van egy kis ideje összeszednie magát mire átolvasásra kerül a néhány szavas kis üzenet, gondolatait is egészen sikerül rendeznie. Talán mégis az lesz a legjobb, ha az elejétől kezdi.
- Az egyik nap visszamentem az Akadémiára, hogy felkeressem egy volt tanáromat – hogy kit és miért, talán nem is számít, egy pillanatra mégis megtorpan. Ahogy idáig visszatekintett arra a napra, ezek a részletek nem csak, hogy fontosnak nem tűntek, de mintha egészében felejtődtek volna el. De most, hogy beszélnie kell róla, amit azóta először tesz meg, újra felrémlenek előtte az apróságok, amik eddig csak ködös álomképként, talán soha meg sem történtként lebegtek a semmiben. Valóban, ott járt, emlékszik is, milyen nehezen vette rá magát akkor az indulásra. És emlékszik, hogy meg is találta, akit keresett, de végül egyetlen szót sem váltott vele. És volt ott valaki más is.
- Épp az első évesek kidou órája közben érkeztem és a diákok közt láttam valami nagyon… – különlegest, egy ismerőst, egy tükörképet, egy oda nem illőt, egy lehetetlent?
- Furcsát – ki kellene mondania, mégis mit, ám az koránt sem olyan egyszerű. Nem eget rengető szavak, nem is egy bonyolult idézés, mégis, egy kis gombóc a torkában alig engedi szóhoz jutni. De ha nem teszi, ha nem beszél, az egésznek megint csak semmi értelme.
- A húgomat – nem is sikerül olyan határozottra, mint ahogy szerette volna, hiába tudja, hogy így volt. Még akkor is, ha erre egyetlen tanúja sincs. Visszagondolva, hogyan néztek rá akkor, a furcsálló és értetlen tekintetek egyszeriben értelmet nyernek. Egész biztos, hogy ezt rajta kívül senki más nem látta, hallotta, és az a valami, amit ő a testvérének gondolt, csakis számára jelent meg. Mindenki más csak úgy láthatta kívülről, mint aki egy délibábot kergetve magában beszél. Utólag belegondolva az egész sokkal kínosabb volt, mint amilyennek eddig tűnt.
A történet viszont ezen a ponton nem folytatódik tovább, előbb meg kell győződnie róla, vajon a hadnagy egyáltalán elhiszi-e azt, amit az előbb mondott. Ha sokan nem is, Shiranui-san tud róla, hogy volt egy ikertestvére és azt is, hogy elvesztette, valamint annak körülményeivel is tisztában van, saját elbeszélése mellett még a jelentéseket is olvashatta az esetről. Így talán könnyebb is, hogy nem kell másnak is ezt újra elmagyaráznia. Ráadásul első beszélgetésük óta pontosan ismeri a hozzá fűződő köteléket is, így vele kapcsolatban számára szinte semmi sem lehet újdonság. Igen, így már egész biztos, erre, hogy ezt az egészet elmesélhesse, keresve sem lelt volna alkalmasabb személyt. Azonban mielőtt folytatná inkább megvárja, ezen a ponton mit gondol róla a hadnagy, és van-e értelme egyáltalán tovább mesélnie, avagy elhajtja, hogy ilyen képtelen kitalációkkal tartja fel feleslegesen.

A levél tartalma: