A hosszú folyosó végén az "Edzőterem" feliratú ajtón léptünk be. Kinyitottam a hadnagy előtt az ajtót, utána én is befáradtam. Furcsa illata volt a helyiségnek, de egész kellemes. Megnyugtató. A szokásos kapitányi ruhámban voltam, amit rühelltem, ezért rögtön le is dobtam. Persze Keeeen taichou nem volt meztelen, mert a kapitányi gönce alatt rendes ruhát hord, mert harc közben az a nagy rongy hátráltat. Alkalmazkodóbbnak kellene lennem, nem helyes, amit csinálok, de akkor nem akartam ezzel foglalkozni. Megfogtam a kardom hüvelyét, majd a hüvelykujjammal a keresztvasat megtoltam, és a kardom pengéjének egy része ki is jött a hüvelyből.
-Kezdhetjük?-kérdeztem Gennit, aki erre csak bólintott. Abban a másodpercben eléshunpóztam, és vágtam egyet, de kivédte. Hátrébb ugrottam, majd amint a talpam a földre ért, elrúgtam magam. Így nagyobb lett a lendület, és szélsebesen szálltam Hitomi felé. Megpróbáltam megsebezni a vállát, a második lépésemmel pedig a combjára irányítottam a támadást remélve, hogy nem sebzem meg komolyan, de eltalálom.

A kapitány kész úriember módjára beengedett maga előtt. Mikor beléptünk, elsétáltam majdnem a terem közepére. Mikor hátrafordultam, annyit láttam, hogy a taichou vetkőzik. Egy visítás kíséretében eltakartam a szemem. Egy kicsit kikukucskáltam, és láttam, hogy a kapitány a fejét fogva áll. NORMÁLIS RUHÁBAN!! Kicsit nehéz volt ezt feldolgoznom...A kapitánynak sosincs melege?
~Lehet azért vette le, hogy ne sérüljön meg!~Töprengtem továbbra is, mikor a kapitány teljesen váratlanul megkérdezte:
-Kezdhetünk?-csupán bólintottam egyet, és egyből nekem is ugrott a főnököm, de hárítottam a támadását. Ennek ellenére nem adta fel, elrugaszkodott a földtől, és csapott még kettőt. AZ egyiket kivédtem, de éreztem, ahogyan a combomat megvágja a kard, aminek hidegnek kellett volna lennie, de nem volt az. Amikor eltalált a támadás, nem fájt, utána 2-3 másodperccel kezdett el égetni.
~Hűűűűha, elég gyors...~Próbáltam valamilyen ésszerű stratégiát kiötleni, de ez az én logikámmal elég nehézkes. Nem találtam jobb megoldást, minthogy egyenlőre védekezek, és amint a kapitány úrnak rés nyílik a védelmén támadás közben, azt kihasználom. A kardomat nem szerettem volna korán előhívni, mert az a gyengeségemre utal, de így is elég gyenge vagyok ahhoz, hogy a kapitány a bankai nélkül legyőzzön, de azért reménykedtem továbbra is, hogy rá tudom venni.

Hát pár sikeres támadásom ellenére nem lettem boldogabb. Amint leérkeztem a földre, láttam, hogy az edzőtársam egyszerűen beáll védekezni...Egyik kezemmel kicsit pofán akartam magam csapni, hogy aztán lehúzzam róla a bőrt, de kicsit nagyobbat ütöttem a kelleténél, ezért nem fejeztem be a tevékenységet. Nos, ez azért volt probléma, mert 100 százalékig biztos voltam benne, hogy a hadnagy támad, ha támad, akkor valószínűleg jobbról, bár ebben annyira nem voltam annyira biztos, mindenesetre az volt az A tervem, hogy ha jobbról támad, akkor gyakorlatilag fogócskázunk egy darabig, majd lecsapok rá, a B terv ugyan ez balról...Meg sem fordult a fejemben, hogy nem fog támadni...És ha én is beállnék védekezni? Az túl gyerekes lett volna...Ezért mindenesetre nem volt más megoldás.
-Hümm...én nem akarok edzeni...-jelentettem ki, de csak füllentettem. Reményeim szerint Genni megijed, és elkezd sipákolni, hogy még edzeni akar. Szép, lassú léptekkel elindultam kifelé. Felszedtem a földről a kapitányi ruhámat, és elkezdtem kinyitni az ajtót.

Az ultraszuper és tökéletes tervem nem jött be. A taichou egyszerűen elrakta a kardját, majd elindult kifelé, azzal a mondattal, hogy nem akar edzeni. Normál esetben sipákolni kezdtem volna, de most amilyen gyorsan tudtam, elé siettem, és megpróbáltam kettévágni, azonban fel volt rá készülve, és kivédte a támadást. Nem sikerült két Ken Aruya főkapitány 0,5-ös verziót csinálni...Neem, nem is akartam. Igazából a szokásos szirénázásom sem maradt el.
-Naaaa, taichou nem mehet eeeel! Edzeni akaroooook!-közben elkezdtek folyni a könnyeim, és már egy kész tóban álltunk. Rávetettem magam a kapitányra, aki ettől a súlytól hanyatt esett...-Naaa, kapitááány, maradjuuuunk! Kérem!-olyan cuki, óriási szemekkel néztem a kapitányra, hogy szinte biztos voltam benne, hogy megsajnál, azután folytatjuk tovább. Az ötletem félig kudarcot vallott.
-Najó, Genni, bökd ki mit akarsz!-a kapitány felállított, és miközben ezt mondta, mélyen a szemembe nézett.
-É...én cs-csak e-e-edzeni akarok, kapitány...-nyögtem ki, bár elég hamisnak hangzott. Ezt onnan vettem észre, hogy Ken taichou olyan szemekkel nézett, mintha éppen vallatáson lennénk, és én lennék az első számú gyanúsított, aki éppen hazudozik össze-vissza!
-Najó...öhm, izé...Én csak a kapitány bankai-ára vagyok kíváncsi...Még sosem láttam élesben, azt sem tudom, hogyan néz ki, meg hogy milyen könnyen tudna legyőzni vele.-sütöttem le a szememet, közben az arcom úgy elvörösödött, hogy azt hittem, felrobbanok, és az osztag épületét is elpusztítom. Vártam egy jó leszidást a kapitánytól, hogy ilyen felesleges dolgokkal rabolom az idejét, vagy egyszerűen csak fejbe kólint, esetleg kimegy, és a büntetést még szigorúbban fogja venni.

Genni egyből nekem ugrott és megpróbált feldarabolni, de pont ilyesmire számítottam, úgyhogy egyben maradtam. Már felvetettem pár ötletet magamnak, hogy a hadnagy miért is akar ennyire edzeni. Először arra tippeltem, hogy fél visszamenni az irodájába, és így akarja húzni az időt. Másik, hogy tényleg rettenetesen unatkozik. Harmadik és utolsó az volt, hogy a bankai-om érdekli. Nem tudtam sehogy kilogikázni, hát rákérdeztem.
-Najó, Genni, bökd ki mit akarsz!-szóltam rá, és az ártatlan szemei még nagyobbak lettek. Eléggé megijedt a kérdéstől, és elkezdett dadogni...
-É...én cs-csak e-e-edzeni akarok, kapitány...-Nah peersze...Nem kellett megszólalnom, az arcom elárulta, hogy mit gondolok.
-Najó...öhm, izé...Én csak a kapitány bankai-ára vagyok kíváncsi...Még sosem láttam élesben, azt sem tudom, hogyan néz ki, meg hogy milyen könnyen tudna legyőzni vele.-a hadnagy lehajtotta a fejét, mint a rossz gyermek, aki várja a büntetését. Elkezdtem nevetni, majd összeborzoltam a haját.
-Miért nem ezzel kezdted? Szívesen megmutatom!-már úgy nézett ki, mint az a gyerek, aki kapott egy csomag cukrot és legalább 5000 ember megdicsérte. Elővettem ismét Ryut.
-Bankai!-azzal megjelent a narancssárga zanpakuto. Tudtam, hogyha Genni harcolni akar, akkor abba is energiát kell fektetnem, hogy mindig megkeményítsem a lávát és ne égessem meg. Láttam az arcán, hogy ettől nagyobbat, szebbet és látványosabbat várt. Adtam én neki látványosat! Úgy vágtam meg az arcát, hogy észre sem vette, csak azt, hogy vérzik egy kicsit. Egyből tudta, hogy ezt már komolyan kell venni, hát maga elé emelte a kardját, és támadott.

A kapitány elővette a bankai-át, amit először nem lehetett annak venni. Gyakorlatilag ugyan az volt narancssárga színben. Éppen elkezdtem volna röhögni, de éreztem egy kis égést az arcomon, és mikor odanyúltam, és megnéztem a kezem, egy kis vér volt rajta, a kapitány meg csak mosolygott. Nem akartam máris a shikai-al harcolni, csak simán nekirontottam a kapitánynak, de amilyen gyorsan és erősen csak tudtam. Vicces, mert a zanpakutoja alapformájában legyőzne. Nem láttam, hogy megmozdította volna a kezét, azonban mire megvághattam volna, már kivédte a támadásomat. Egy kicsit elcsodálkoztam, majd azonnal mögé shunpo-ztam, és onnan támadtam, de a kapitány addigra ismét szemben állt velem mosolyogva, fél kézzel védve a támadásom. Hátraugrottam, nehogy visszatámadjon, majd előhívtam a karom igazi alakját.
-Akai Nobara!-azzal a kardom át is változott. Ugrottam egyet, majd támadtam
-Soukatsui!-reméltem, hogy eltaláltam a taichou-t, de a füst miatt nem láttam, ezért elkezdtem széllökéseket küldeni felé. A füst eloszlott, a padló betört, de a kapitány sehol nem volt. Egyszer csak megszólal mögöttem egy hang.
-Rosszirány!-éppen hogy ki tudtam védeni Ken támadását, de ebben a pillanatban ketté is szedtem a kardom, és míg az egyikkel lefoglaltam az ő zanpakutóját, a másikkal pedig megpróbáltam leszúrni.

A hadnagy gyenge támadásai nem hatottak rám. Most először láttam, ahogyan előveszi a zanpakutoja második formáját.
-Akai Nobara!-azzal a vékony kis katanaból egy kétpengéjű kard lett, ami elég nehéznek nézett ki. Egyértelműen gyorsult, és egy elég okos módszerrel próbált megsebezni.
-Soukatsui!-megvártam, hogy a támadás nagyon közel kerüljön, különben észrevette volna, hogy eltűnök onnan, és valószínűleg nem fedi fel a kardja többi képességét, így azonban arra is rájöttem, hogy széllökéseket is képes előidézni. A hátához mentem, majd kötekedve figyelmeztettem.
-Rossz irány!-azzal csaptam egyet, de elég lassan ahhoz, hogy kivédje. Ki is védte, majd kettészedte a kardját, és a második pengével támadott. Megint eltűntem, és a hátához kerültem, de ezúttal elkaptam a ruháját, és meghajítottam a föld felé. Meg tudtam magát állítani, de elfelejtette, hogy én is ott vagyok, és szélsebesen repülök utána. Nagy nehezen ezt a támadásom is kivédte, de mind a két karddal védekezett, nem tudott támadni. Kihasználtam, hogy nem ismeri a bankai-om! A kardom megnyúlt és hajlékony lett, majd nekirontott Genninek, de előtte persze egy ököl formájában megkeményítettem, úgyhogy kapott egy jót. A kardom ismét visszaállt katana alakba, és vártam, hogy a drágalátos hadnagyocska mit lép ezek után.

Rendesen megrémített a kapitány gyorsasága és ereje...Egyértelmű lett számomra, hogy nem nyerhetek ellene. Akkor lepődtem meg igazén, amikor a kardját úgy formálta, ahogyan akarta, és elég jól arcon is nyomott. Feltápászkodtam, és utolsó ötletem vetettem be. Ellőttem két szélhullámot, majd több irányból a Soukatsui-t, közben figyeltem a kapitány lélekerejét, hogy mindig tudjam merre jár. Becsuktam a szemem, hogy ez ne zavarjon be. Én is shunpoztam, és amikor a kapitány egy óvatlan pillanatban elém került, le is sújtottam rá. A másodpercek éveknek tűntek. A kapitány megfordult, és kellemes meglepettséget véltem felfedezni rajta. Nem támadott vissza, hanem lehajolt, és megpróbált úgy elhúzódni, de egy kicsit belevágtam az orrába. Akkor vettem észre, mikor Ken taichou kb. 5 méterre megállt tőlem, és egy vércseppecskét töröl le a nózijáról. Ekkor lihegve elmosolyodtam, a kardom visszaváltozott, majd elraktam a hüvelyébe.
-Köszönöm, Kapitány, hogy megmutatta a bankai-át!-hajoltam meg illedelmesen, és elképzeltem, ahogyan elégedetten néz rám...Pont erre vártam Hirtelen a nyakába ugrottam és a földre terítettem.
-Látta ezt kapitány, megsebeztem magát pedig a bankai-át használta! Ez oooolyan nagyszerű!-áradoztam neki, mintha egészen addig ott sem lett volna. Mint ahogyan mindig, most sem tudott felállni miattam. Elnevette magát, szokásosan megborzolta a hajam, én pedig letápászkodtam róla.
-Jó, harc közben azon gondolkoztam, hooogy...Enyhíthetnék a büntetéseden!-mondta kaján vigyorral
-Tényleg? Ez is nagyszerűűűű!-örvendeztem a cukicica tekintetemmel.
-Csupán 13 napig fogod elvégezni a papírmunkám háromnegyedét.-jelentette ki komor arccal. 5 másodperc csend után mindketten nevetni kezdtünk.
-Komolyan...-ekkor ráfagyott a mosoly az arcomra, és meg sem bírtam mozdulni -Dehogyis, el ne hidd már! Nincs semmilyen büntetés. Na, irány az iroda, mert fogadok hogy azóta már 2 köteg oklevél vár minket az ajtó előtt!-azzal felvette a kapitányi ruháját a "normális "ruhájára, és azon gondolkoztam, hogy miért nincs melege...

Papírmunka. Az egyik legjobban utált dolog a világon. Legalábbis Raiden számára biztosan. Ugyan ez esetben nem kellett az íróasztal fölött körmölnie, ’megúszta’ kézbesítéssel. Igaz, a nagyobb köteg papír cipelése kissé a ’hordár fiú’ gondolat felé sodorta, de amennyire tudta, kiverte a fejéből. Már csak azért is, mert miközben az első osztag épületei felé tartott, halkan motyogva mondta a magáét, olykor pedig azon kapta az utcán haladó többi shinigamit, hogy már-már úgy néznek rá, mint egy őrültre.
- Persze, csak menjek be, a többit majd tudják odabent – morogta mikor már a hetedik shinigamit hagyta ott, miután útbaigazítást kapott. – Mintha tudnám melyik épületbe kellene mennem.
Az útja még jó tíz percig tartott az első osztag területéig, ott azonban elkezdődött az össze-vissza mászkálás. Azt gondolta, hogy el fog veszni a hivatali útvesztőben, de azt nem, hogy ennyire. Mindenhol mást mondtak, ment az egymásra mutogatás, és Raiden morgós, de nyugodt kedve is egyre jobban felmorzsolódott.
Végül ugyanoda tért vissza, ahol először kikötött, és az egyik – számára – névtelen, ám annál flegmább shinigami elé állt, és nemes egyszerűséggel a pultra ejtette a halom papírt. Az persze egyből kikelt magából, fontoskodóan kezdte volna mondani a magáét, mikor észrevette, hogy a főlébe tornyosuló férfi szabályosan árnyékot vet rá. Ahogy pedig fölpillantott, elsápadt, majd erőltetett mosollyal húzta magához a nagy halmot. Raiden arca ugyanis nem sok jóval kecsegtetett, állkapcsa megfeszült a néma dühtől, karikás szemei is szinte szikrát hánytak.
- Kö-köszönjük a segítségét – mondta megremegő hangon, mire a szürke shinigami csak biccentett, sarkon fordult, és lassan csillapodó dühvel elhagyta a sokáig keresett épületet.
Mikor azonban már ismét a szabadban volt, mélyet sóhajtott, és szétnézett. Sosem volt még az első osztag területén, és a jelen alkalommal nem is nagyon látott belőle sokat. Szétnézett, majd megigazította az övét, amit lehúzott a sok mászkálás miatt lecsúszott zanpakutou-ja, és wakizashija, aztán ráérős léptekkel nekiindult.
Az útja azonban nem tartott tovább az osztag edőterménél, ahol minden más uralkodott, csak nem a csend. Raiden azonban nem állt meg, változatlanul sétált addig, míg egy öles facölöp egy darabja át nem suhant előtte. Az azt díszkíséretként követő kisebb szilánkok egyike olyan közel haladt el, hogy a szeme alatt végig is vágta egy darabon az arcát.
Mutatóujját végighúzta a karcoláson, és egykedvűen vette tudomásul, hogy a vágásból egy kevéske vér is kiserkent. Sóhajtott egyet, aztán benézett a félig kinyitott terembe. Odabent csak egy valaki volt. Szokásos shinigami viselet, sötétvörös üstök, tizenévesforma termet. Azonban tudta, hogy itt a kinézet nagyon is megtévesztő lehet. Főként ha valaki gyereknek látszik.
Koppantott párat a tolóajtó fa keretén, aztán megszólalt.
- Célt tévesztett? – bökött hátra a hüvelykujjával a fatörmelék felé. Majd egy hirtelen gondolattól vezérelve arrébb tolta az ajtót, és miután levette a papucsait, belépett, s kissé meghajolt. – Esetleg csatlakozhatok?

- Nem történt semmi – vonta meg a vállát Raiden, figyelmen kívül hagyva a negyedik tiszt bocsánatkérését.
Ahogy viszont meghallotta a fiatalabbnak látszó shinigami nevét, összébb rándult a szemöldöke. A Hakusaya név ismerősen csengett neki, ráadásul nem is akárhonnan. Ugyan az ő családja is nagyrészt a kovácsmunkából élt, így volt rá oka bőven, hogy riválisnak tekintse őket.
Mégsem viseltetett semmilyen rossz szándékkal, vagy gondolattal irántuk. Vele ellentétben, a Hakusaya családnak komolyabb megrendelései lehettek, mint Raidennek, így neki nem is volt nagyon érdeke, hogy a munkájában tovább fejlődjön. Legalábbis egyelőre.
De nem sokáig időzött gondolatai között, elvégre neki is illő volt bemutatkoznia.
- Nem, valóban nem az ichibantai tagja vagyok – biccentett. – Hachibantai rokuseki, Kitetsu Raiden.
Minthogy a bemutatkozáson túl voltak, a szürke shinigami elővett egy vékony szalagot, és szoros lófarokba fogta hószín haját. Közben látta, ahogy Hakusaya-san a kardjait szemléli.
- Nem, nem iker zanpakuou-k, ha arra gondol – mondta miközben a szalagra kötött csomó erősségét ellenőrizte. – A kisebbik csak egy szimpla kovácsolt wakizashi.
Egy ideig gondolkozott, hogyan is edzhetne, aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy a terembe is belépett, előhúzta mindkét pengét, aztán a vörös hajú shinigami felé fordult.
- Tudna esetleg segíteni? Tudja Hakusaya-san, a legtöbb esetben vagy a zanpakutou-mmal, vagy a wakizashimmal küzdök. De úgy gondoltam, hatásosabb lenne mindkettőt egyszerre használni.Magának esetleg van valamennyi tapasztalata ilyen harcmodor terén?
Már csak azért is gondolta, hogy jó ötlet lenne mindkét kardját használnia, mert a nodachi, és a wakizashi kettősét merőben kiegyensúlyozatlannak érezte, és főleg ezért is használta vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat.
Úgy gondolta, Hakusaya-san, családja mesterségéből kifolyólag talán részesülhetett valamilyen képzésben ezen a téren.
Míg a másik shinigami válaszát várta, Raiden szórakozottan suhintott hol egyik, hol másik pengéjével. Nem a súly miatt érezte őket különbözőnek, a wakizashija csodával határos módon szinte majd ugyanolyan nehézségű volt, mint Sora no Muchi. Ha tippelnie kelle volna, talán a két kard ereje közti különbségre tette volna a voksát. Talán épp ezért is akart megtanulni mindkettővel egyszerre harcolni.
Ezekhez hasonló gondolatokon töprengett, miközben elmélázva nézett az előtte lévő egyik edzőbábúra, és várt Hakusaya-sanra.

- Igen, már egy jó ideje tudok az ön, és családja munkásságáról – sóhajtott Raiden, majd Hakusaya-san vizslató tekintetét látva folytatta. – Valóban nem önök készítették, ezt a wakizashit én kovácsoltam még… nos, elég régen. No nem mintha valami nagymester lennék ebben a munkában. Bolondság lenne engem komolyan venni konkurenciaként, Hakusaya-san. Még csak nem is lennék méltó rá, nem állok én olyan szinten.
Közben eltette kardjait, ahogy azt a fiúforma shinigami kérte, és bár elég nehezen, de végül csak a falnak támasztotta őket. Kezeibe ezek után két boken került, hasonló nagyságban mint a két valódi pengéje.
- Szóval ilyen lenne valójában? – gondolta, ahogy a két fakardot tartotta. Teljesen kiegyensúlyozatlannak érezte magát, hihetetlen szerencsés lehetett, hogy az ő wakizashija tökéletesen idomult a zanpakutou-jához.
Persze próbált kevésbé a gondolataiba feledkezni, és inkább az alkalmi edzőpartnere szavaira figyelni. Arca rezzenéstelen maradt, miközben elméje szaporán zakatolt. Ugyan használta már mindkét kardját, de sosem volt még eset olyanra, hogy mindkettővel egyszerre harcoljon. Bár csak a bokenek voltak a kezeiben, mégis érezte, hogy a fogása rajtuk nem épp a legstabilabb. Feljebb csúsztatta hát kezeit, egészen a stubát jelölő vonalig. Ugyan nem lett sokkal jobb a helyzete, de több volt mint a semmi.
Ahogy a feladat elhangzott, Raiden bólintott egyet, s azonmód kapta is az első támadást. Amit rögtön tapasztalt, hogy a mozgása sokkal sutább, és lomhább volt, ellenben azzal, mikor csak egy kard volt a kezében. Két kézzel sokkal gyorsabban, és pontosabban irányította a pengét, míg a jelenlegi helyzetben a súlybeli egyenlőtlenség miatt nehezebb volt mozgatni a két bokent.
Hirtelen nem is tudta, hogy védekezhetne, így ösztönösen keresztbe tette a két fakardot. amennyire tudja, sikerült kivédenie az ütést, de egy pillanat alatt felismerte, hogy hogyha csak az egyik karddal védezekett volna, azt simán kiütik a kezéből. Ezen kívül ráadásul kissé megingott, gyorsan hátrébb csúsztatta jobb lábát, hogy a talpán maradjon.
Viszonylag tűrhető idő alatt nyerte vissza az egyensúlyát, és ahogy felpillantott, látta hogy Hakusaya-san ott áll, látszólag védtelenül. Itt volt az ideje Raiden támadásának. Ugyan látta, hogy a vörös hajú shinigami felé nyújtja a kezét, valamiféle kidoura készülve, de úgy vélte, még van pár másodperce. Gyorsan nekiindult, és a nodachit döfésre készen szegezte előre, míg a wakizashival egy oldalirányú, bordasorra mért csapást tervezett.
De rosszul mérte fel a támadására szánt időt. Hakusaya-san pár szóval letudta az idézést, és a szürke shinigami hirtelen megállt. Ahogy nézte, oly sok idő után megint lefogták egy kidouval – ha jól emlékezett, valószínűleg ugyanazzal – és egy fél pillanat múlva, már a háta mögül hallotta a fiatalabb shinigami kérdését.
- Abban igaza volt, hogy mindkét karomat ugyanarra a szintre kell felhozni. Az előbb majdnem elestem, ha egy kézzel védem a támadását, annyi a kardomnak. Viszont ha marad időm, könnyű lett volna bevinnem egy támadást, mivel maga csak az egyik kardra tudott volna koncentrálni. Így nem nehéz összezavarni egy hasonló szintű ellenfelet. Míg az egyik támadás kivédésére figyel, a másikat akadálytalanul átengedi.

Raiden csak biccentett egyet a vörös hajú shinigami kérésére, majd lazán átdobta neki a rövidebb bokent.
Úgy döntött, nem fogja visszafogni magát, hiszen Hakusaya-san is mondta:” egy éles harc sem fog csak kardpárbajként lezajlani”.
Majd ahogyan ellenfele, ő is felvett egy alapállást, amit leginkább az egyik shikai képességénél használt. Laza terpeszbe állt, bal lábát kissé előrébb tolta, míg jobb lábfejét arra merőlegesen fordította, hogy megtámassza magát. Kissé előrébb hajolt, a bokent pedig két kézre fogva a jobb oldalához emelte.
Alig hogy felpillantott, már látta is hogy a másik shinigami nem nagyon tétlenkedik. Jobb felől egy vágás, bal felől egy szúrás. A szürke shinigaminak nem is volt ideje átgondolni, így csak a reflexeire hagyatkozott.
Amennyire tudott, begörnyedt, hogy ki tudja védeni a vágást, majd a bokennel épp csak oldalba tudta ütni a bal felől közeledő, fegyvert imitáló fadarabot, s azzal a lendülettel egy pördüléssel átfordult Hakusaya-san háta mögé.
De ennyivel még nem volt vége, már jött is a következő támadás, bár most jóval egyszerűbben. A párhuzamos, átlós vágást nem esett nehezére kivédenie, a lefelé fordított bokennel. Ha máshol nem, hát ott előnnyel szolgált a termete, és abból kifolyólag a jelenlegi fizikai erőfölénye.
Megforgatta a bokent, hogy ezzel is kicsit összezavarja a másikat, majd lendített ő is az alkalmi „karddal” hisz ott volt a régi mondás: legjobb védekezés a támadás. Hátha az ereje elég lesz arra, hogy nemcsak kivédje, de meg is ingassa Hakusaya-sant a támadás sorozatában.
Ugyan nem volt biztos az ütés sikerében, mint semmi másban, amibe belefogott, épp ezért gyorsan a vörös shinigami mögé shunpozott.
Épp jókor, ugyanis látta, hogy ellenfele már lendítette is a bokeneket, s ő is egy bordasorra mért csapást készült bevinni. Azzal viszont nem számolt, hogy Hakusaya-san tovább viszi a vágást, így a három fakard egyszerre csattant, egy fél perc után pedig Raiden kissé kábán tápászkodott fel, meglapogatva fejét.
Hallotta és értette ugyan, mit mond neki alkalmi edzője, de valahogy nem tudott rá válaszolni. Kissé még szédült a hirtelen bekapott ütéstől, és gondolatai szintúgy zavarosak voltak.

Zanjutsu edzés Raiden-sannak

Bár az alkalmi tanítványom rendkívül ügyesen védekezett, ami nem könnyű egy két fegyverrel felszerelt ellenféllel szemben, végül is sikerült elkapni, és a padlón kötött ki. Elég nagyot kapott, úgyhogy nem tudom, hogy sikerült-e minden szavamat megértenie, de úgy döntött, mintha figyelne. Úgy tűnik, fejlődőképes, talán már látható eredményeket sikerült produkálnia ez alatt a rövid idő alatt is.
Talán túlzottan is védekező stílust használ, ez lehet a hátránya, alig párszor támadott vissza, és bár a túlzottan agresszív, nyílt stílusok sem jók, azok talán mégis jobbak, mint a csak védekezésre építők, hiszen ha csak az egyik támad, csak az egyik képes győzni. Egy karddal kettő ellen, persze többet kell védekezni, de ha valakinél kettő van az egy ellenében, folyamatosan támadnia kellene, hogy az ellenségnek ne legyen rá esélye, hogy visszaüssön.
Ezt viszont mindenki tudja, aki harcolt már fegyverrel, és valószínű inkább a gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban merülnek fel problémák. Talán egyszer megsérült, és ennyire fél egy kard érintésétől, talán nem szeret megsebesíteni másokat, mindenesetre, ha valaki már előhúzta a kardját, ott nincs helye határozatlanságnak. Az eltompítja a kardot, ami úgy már nem jó sem támadásra, sem védekezésre, csak egy ócska piszkavasként funkcionál, ami darabokra törik egy erősebb ütéstől.
Egy percig gondolkozom rajta, hogy hogyan tudnám rávenni arra, hogy inkább támadni próbáljon a két karddal, azután pedig körvonalazódik bennem az ötlet: több ellenfél ellen csak úgy lehet eredményesen küzdeni, ha minél többet minél gyorsabban kivonsz a forgalomból, különben az együttes energiatartalékaik fölénye miatt felül fognak kerekedni.
Rövid koncentrációval létrehozok a Hadou 50 segítségével egy klónt, aki csak fele olyan erős, mint én, önmagában rendkívül gyenge ellenfél, de ha ezúttal is csak védekezni fog, akkor nincs esélye. Miközben a másolat is elmegy bokenért, elkezdem magyarázni Raidennek az észrevételeim.
- A technikai részét már elmagyaráztam, Kitetsu-san, viszont tudnia kell: ha két kardot használ, folyamatosan támadni kell, csak védekezni szinte egyáltalán nincs idő. Ha megtámadnak, az egyik fegyverrel kell kivédeni, és a másikkal lesújtani, de soha nem lehet egy perc nyugtot sem hagyni az ellenfélnek- a klónom időközben megkerüli a férfit, és pár méterrel mögötte helyezkedik el. - Azt hiszem, ezt egynél több ellenfél ellen a legjobb gyakorolni, ebben az esetben nagyon látványosan érvényesülni fog a hátránya, ha csak a védekezésre koncentrál. A klónom ereje a fele az enyémnek, a sorozatos támadásokat nem lesz képes kivédeni, próbálja meg megütni, és közben tartson távol engem is magától! Ezúttal viszont ne használjon semmilyen képességet, csak fizikai támadásokat!- ez egy viszonylag bonyolult feladat, sőt, talán teljesíthetetlen lenne, de ezúttal én sem fogok a teljes erőmmel harcolni, elsősorban védekezek, és a támadásaim erejéből visszaveszek. A klónomnak ellenben nem adok ilyen instrukciókat, ő fog agresszívebben támadni, igaz, a támadásait a nálam erősebb férfi könnyedén blokkolja. Nagyjából olyan lesz, mintha két akadémista ellen kellene harcolnia egyszerre, úgyhogy ha megértette, amit mondtam, nem leszek képes eltalálni, és pár perc alatt leteríti a klónomat. Amennyiben viszont a korábbi taktikáját választja, még így is le fogjuk győzni.


/Ez volt a zárópostom, te még reagálj rá! /

Még kavargott Raidennel a világ, mikor újból hallani vélte alkalmi edzőpartnere hangját, és egyre élesedő tekintettel még sikerült elkapnia egy másik vörös hajú alakot, talán a Hakusaya klónját.
Próbált figyelni, de csak mondatfoszlányok jutottak el hozzá.
„…folyamatosan támadni kell…egy perc nyugtot sem hagyni az ellenfélnek…”
Megrázta a fejét, hátha le tudja küzdeni a rosszullétét, és szerencséjére valamennyire rendbe is jött. Meghallgatta shinigami társa maradék mondanivalóját, s ahogy az a végére ért, Raiden amúgy sem rózsás kedve még alább hagyott.
Csak fújt egyet, és erősebbre vette a fogást a két bokenen. Tehát csak támadnia kellett. mindegy hogy, de folyamatosan támadni. Ahogy végiggondolta, egy újabb kiadós fejbevágást sejtett végeredménynek.
Lehunyta szemeit, vett egy mély levegőt, és amennyire csak tudott, megpróbált csak az érzékeire, és az ösztöneire hallgatni. Úgy tűnt, ha továbbra is logikára, és stratégiára támaszkodik, nem lesz képes másra, csupán a védekezésre.
Aztán már hallotta is, ahogy a háta mögül megindul az egyik. Még időben fordult meg, hogy kivédje a jobbja felől jövő támadást, majd bele se gondolva mit tesz, nagyot lendítve oldalba rúgta ellenfelét, s amint ismét lét lábbal állt a földön, megpördült, és a másik shinigami felé ugorva kezdett támadni. Nem figyelt arra, hogy ne üsse meg túl komolyan fiatalabb társát, Raiden hogy szúró, hol vágó mozdulatokat tett, mindezt teljesen rendszertelenül, véletlenszerűen választva irányt.
Ugyan főként az előtte lévő ellenfélre figyelt, de tudta hogy Hakusaya klónja még mindig ott volt mögötte. Amint valamelyest konstatálni tudta hogy az előzőleg kiütött shinigami már feltápászkodott, gyorsan leguggolt, és egyik lábával egy íves mozdulatot követően lerúgta ellenfelét a lábairól.
Ahogy felegyenesedve megfordult, hallotta ahogy társa feje koppan a padlón, de ami rémisztőbb, Raiden ez egy cseppet sem érdekelte. Kékes szemeiben zöld szikra csillant, és már sietett is a klón elébe.
Az első adandó támadást már nem védeni próbálta, hanem egy erősebb csapással viszonozta, majd a másik bokennel az ellenfele védtelennek látszó térdét kapta oldalba, viszont itt még korán sem végzett.
Ahogy jobb karját visszahúzta a térdre mért csapásból, felemelte bal lábát, és amilyen erősen csak bírta, halántékon rúgta a klónt, majd a rúgás után egy párhuzamos vágással sújtott le ellenfele nyakára.
Raiden tudta hogy nem a legerősebb, de amint az utolsó ütését is bevitte, furcsa reccsenést hallott. Hogy ez a saját keze, valamelyik bokene, vagy a klón nyaka volt, azt nem tudta.
Elfáradt, lihegett, és az előző gyakorlatból megmaradt fejfájása ismét felerősödött. A két boken kieset a kezeiből, és úgy ahogy volt, leült a padlóra. Az se érdekelte volna, ha még nincs vége a gyakorlatnak és a fiatal shinigami mér rá pár csapást.
Elfáradva törölte meg ráncok barázdálta homlokát, majd társa felé nézett, és biccentett egyet.