Nem épp a legmegfelelőbb időpontot választottam a rosszullétre, de sosem tudom kiszámítani, éppen mikor történik meg az, amiből akár baj is lehet. Abban bízva jöttem el ide, hogy a harcot igénylő konfliktusokat sikerül mellőzni, nekem legalábbis feltett szándékom a magam részéről a diplomácia útját járni a harc helyett. Nem is lennék képes várandósan harcolni, ám egyszerűen bízom abban, hogy sikerülni fog, ennél több pedig nem kell.
Hálásan köszönöm meg hadnagyomnak a segítő kezet; nem tudom, mi váltotta ki a rosszullétem, tulajdonképpen nem ritka eset viszont. Nem mintha olyan nagy hűhót akarnék csapni körülötte, meg ilyesmi, s nem is az a célom, hogy sajnáltassam magam, hiszen nem Hitomi szimpátiáját akarom elnyerni, hanem valami egészen mást... ^^" Többszörösen is meg kell erősítenem kijelentésemet, miszerint már semmi gond nincs, ami igazából hazugság, hiszen még akkor is émelygek kicsit, amikor befejezem hosszas monológom a tárgyalás témáját ecsetelve, igazán azonban az segít, amikor átkísérnek egy másik szobába. Leülök a felkínált helyre, s olyan mélyen s megkönnyebbülten szívom magamba a levegőt, mintha mindeddig csupán víz alatt lettem volna, s mintha nem juthattam volna hozzá az oxigénhez. Lényeg azonban, hogy lassan ugyan, de sikerül összeszednem magam, hogy elmondhassam mindazt, melyet a beszélgetésünk ezen szakaszában fontosnak tartok közölni. Valóban, a lány és Sierashi részéről előnytelen az alku... nem kell sok ész, hogy kitalálják. Ám a szükség kötelez, s a mi esetünkben nem a pénz, hanem a hatalom beszél. A Goteinek akad egy hatalmas előnye a Daitenshi ellenében, vagyis voltaképpen nem is egy, velem azonban csak az egyik tart éppen hadnagyom képében. Megbízom Kotomiban, és tudom jól, hogy nem tenne olyat, ami törvénybe ütköző lenne. Még akkor sem, ha a húgáról van szó. S amíg van rá remény, hogy ne kelljen egyiküknek sem üldöztetve élnie, addig követi mindazt, amire én utasítottam. Megkértem rá, hogy tartson velem, hátha tud hatni rá. S lám, a terv sikeredett, ajkaimon pedig az eddigieknél jóval természetesebb, finomabb mosoly játszadozik, mentesülvén a gúny vagy a szatíra bármely formájától.
- A leghelyesebb döntést hozta meg, Sakai-san. ^^ - kihúzom magam az ülőhelyként felhasznált asztalon. Még mindig gyengének érzem magam kicsit, de nem vagyok hajlandó foglalkozni most ezzel. Amit pedig elmondtam, komolyan mondtam. Hisz nekik is jó, s nekünk is... Nem kell ellenségekké válnunk, nem igaz?
- Kotomitól úgy tudom, hogy igen tehetséges a tudományok terén, nem tudom azonban, a mi tudományainkkal kapcsolatban milyenek az ismeretei. - megpróbálom rövidre fogni, hiszen az egész procedúra nem tudom, hogy miből áll. Csupán annyit tudok, hogy a 46-ok tanácsa is szükségesnek tartotta az indokokból kifolyólag.
- Nem tudom, tud-e róla, hogy amikor Ön egy lidérccel végez, elpusztítja azt, s ezáltal okoz bizonyos... zavarokat az élet körforgásába. Nekünk, shinigamiknak az a célunk, hogy ezt a ciklust óvjuk, éppen ezért az együttműködéshez szükség lesz egy vizsgálatra, melyet a 12. osztagban végeznének el Önön. A részletekről Yamakida Tsuki Leiko, a 12. osztag 13. tisztje világosítja fel Önt. A procedúra nem jelent veszélyt az épségére. A következő héten, hétfőn érkezik el Önért a kirendelt shinigami, hogy elkísérje Önt a helyszínre. - a további részletekkel nem is vagyok igazán tisztában, hiszen itt az én feladatom véget ért. Amikor a kíséretét említem meg, jelentőségteljesen Kotomira pillantok, hiszen őt tartom a legalkalmasabbnak erre. Ő majd felvilágosítja őt mindarról, amit tudnia kell Soul Societyről. Főleg arról, hogy igyekezzen a lehető legrövidebbre fogni a látogatásait, ha nem szeretne ő maga is lélekké válni.
[b]- Ha nincs más kérdése, én azt hiszem, itt végeztem. A jelentéssel ne foglalkozz, Kotomi, az én reszortom. - *állok fel az asztaltól, jól láthatóan mostanra már kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Ha nincs további kérdés, óhaj, vagy sóhaj, akkor elbúcsúzok mindkettejüktől, hisz szerintem lenne a két testvérnek mit megbeszélnie. Hadd legyen idejük és alkalmuk is végre rá.

Eljön az ideje annak, hogy a férfinak meg kell mutatnia, hol van a nő helye. Ebből kettő is van, az egyik a konyhában, a másik az ágyban. Hát, a konyha még csak-csak elmegy, ettem már rosszabbat is annál, amit ez a Hitomi főzött, meg ízre nem volt végülis olyan rossz, olyan átlagos, egészen tűrhető. No de amikor meghallottam kedves Vayu barátomtól, hogy miféle sorsra kárhoztatják, az igaz barátság és a tesó kóódex nevében muszáj volt végre tennem valamit ügyéért. Ilyen munkakörülmények között nem lehrt dolgozni! Na persze, a saját munkám még mindig tízezermilliótrillióbilliószor veszélyesebb, izgalmasabb és férfiasabb, mint a dagadéké, de egye fene, nem tehetek róla, megsajnáltam. Aki pedig ilyen gyáva oroszlán, nem pedig bátor kutya, az nem kaphat olyan szupertitkos és veszélyes küldetést, mint én. Természetesen ez a macska nem alkalmas rá se szellemileg, se fizikailag, hogy képes legyen egy iggggazy sorozatgyilkossal elbánni, és megfelelően kezelni a forró helyzeteket. Nem beszélve arról, hogy én még a forróságra is immunizált vagyok. Meg a hidegre is, ami elég vacak, de legalább nem kell mikróval szevednem, ha kihűlt a kajám.
Így esett, hogy vásárolni mentem, a keretre a pénzt köszönöm ezúton is Dirannak, és az elhagyott pénztárcájának. Vagyis ő úgy tudja, hogy elhagyta... Persze csak nyomokat kerestem, és szimatot kaptam. Meg akkor már nem adhattam vissza, túl feltűnő lett volna. Na mindegy. Szóval vásárolni mentem, igen, _én_ mentem be a fehérnemű üzletbe meg a szexshopba, és _én_ vettem meg a válogatott ruhatárat, hisz hiába, ennek a szerencsétlen szűzlánynak szüksége van rá.
A megbeszéltek szerint csöngetek be a kutatóintézet csengőjén, hogy Vayu beengedjen a lakásba. ördögi vigyor suhan át mindkettőnk arcán, ezúttal még a szokásos marakodástól is elnézünk. Mindezt egy szent ügy érdekében, természetesen. Ha pedig minden a tervek szerint halad, talán ez a Hitomi se marad tovább szent. Ciki lehet ilyen öregen is szűznek lenni, na de majd mi segítünk a dolgon. Elég csak a szexi állatorvos ruhára gondolnom, és már-már irigykedek arra, aki állítólag ennek a lánynak a pasija, vagy mi. Remélem, azért nem feledkezik meg rólam, és néha majd labdázik még velem...
Miután rajtakapta Vayut azon, hogy a fehérneműs fiókjában turkál, elhelyezett benne ilyen áramizéket, hogy ha megint hozzáér, majd csapja meg jól őt a kettőhuszonnégy. Persze le is kapcsolhatnánk az áramellátást, de az meg túl feltűnő lenne, ezért itt jövök a képbe újra én. Ez a test nem vezeti az áramot. Valahogy mégis megvannak az előnyei, hogy Ururururá ilyen plüsstestet adott nekem.
Gond nélkül pakolászom kifele az ócska nagymami bugyikat, hihetetlen, hogy van, aki még hord ilyet. Ilyen csíkos mintás bugyogókat senki nem hord. Kaján vigyorral pakolászom be a helyükre a különböző, két madzagból álló tangákat, harisnyakötőket, szexi fehérneműket, és mutatós melltartókat, végezetül pedig még néhány extrémebb ruhát is kap a babydollok és helyes kis hálóingek mellé. Persze egy darabon sikerül összevesznünk azon, hogy először a neko vagy a kiskutya füleket próbáltatjuk fel rá, de végül kiegyezünk abban, hogy kezdetként a szexi apácaruha lesz a legjobb. Illik hozzá valahogy... nem mintha olyan sokat takarna persze a húszsákokból. De nem is az a cél ugyebár.
Végezetül, miután Vayu következetesen a kukába hajigálja a nagymamabugyikat, én pedig az utolsó nővérkeruhát is gondosan hajtogatva elhelyeztem, a DVD-ket cseréljük ki néhány... oktatófilmre. Persze csak magukat a CD-ket, legyen meglepetés, ha filmet akar nézni. Rosszat ne gondoljon rólunk semmi, mi csupán a meccset kezdjük el nézni azokkal az eldugott pockykkal a szánkban, amit a fehérneműs fiókban találtunk. Tudtuk mi, hogy valahol megvan még, csak jó helyen kell keresni.

~ ... Ha azt mondom az enyém, akkor az enyém, és ami az enyém, ahhoz nem érsz hozzá ~

A megdöbbentő esemény feldolgozása beletelt egy kis időbe. Beszélő macska... ez a szóösszetétel leginkább a japán szórakoztatóipar termékeire volt jellemző, nem pedig a való életre. Akárhogy is nézem, ez a cica is igencsak igazinak tűnt, nem lehetett robot vagy valami efféle furmányosság terméke. Arra utalnának nyomok, ő viszont hamisítatlan nyávogó négylábúnak tűnt mind az öt érzékem szerint. Jó, nem mind az öt, mert megnyalogatni nem fogom Ám nem csak én lepődtem meg, visszakérdésem ugyanis a cicust is lefagyasztotta. Biztosan másra számított, feltételezem egy beszédre is képes állat jelenlétét nem mindenki veszi ilyen... nyugodtan tudomásul, mint én. Csak hát, amennyi furcsaság körülvesz, én már attól sem akadnék ki, ha megszólalna a fésűm
- Értem, szóval Vayusama-chan ^^ - ismétlem meg a nevét, hogy biztosan jó legyen a kiejtésem. Nem, nem vagyok retardált, viszont nem akartam megsérteni azzal, hogy elhagyom az általa preferált megszólítási formát, viszont a saját megszólítási szokásomat sem fogom semmibe venni, senki kedvéért sem. Eddig senki sem haragudott meg miatta nagyon, csak egy kicsit, és idővel megszokták. Minden hozzám hasonlónak vannak bogarai, az enyém ez
- Áhám Ki küldött, milyen veszélytől kíván megóvni és miért, milyen eszközeid vannak a feladatod végrehajtására, láthatnám-e a megbízásod és finanszírozni fogják-e az ellátásod, ahogy az illene? Csak ennyi kérdésem lenne így elsőre ^^ Ja, és ha megadnád a felettesed nevét és elérhetőségét, az roppantul sokat segítene - érdeklődtem szemrebbenés nélkül. Természetesen semmi, de semmi rosszat nem feltételeztem egy szegény, szerencsétlen és ártatlan macskáról, aki csak egy kis szeretetre és egy otthonra vágyik, ám ha már ilyen fontos feladattal bízták meg, akkor nem ártana tisztában lennem a részletekkel. Ugyebár jogom van hozzá, nem szeretnék pusztán egy cicától függeni, hiába lehet nagyon profi testőr ^^
- Gyógyító képességgel sajnos nem szolgálhatok, és ezek szerint neked sincsen különösen gyors regenerációd. Bizonyára azonban te is érzed, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi ember, ahogy te sem vagy olyan, mint a többi macska. Hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, szerintem korrekt lenne, ha elárulnád, mi is járt a fejedben akkor, amikor a sérült, beteg macskát tettetted? ^^ - kérdezősködtem barátságosan, enyhén oldalra döntött fejjel. Továbbra is a földön üldögéltem, és hogy biztosítsam róla, tényleg nincs semmi rossz feltételezés bennem, még meg is simogattam a buksiját. Finom, puha szőre volt, és jóltápláltsága is arról tanúskodott, hogy igen jól élt eddig, szóval nem egy hetek óta otthontalan kóborállatot sodort az utamba a sors ^^
- Ha jól felelsz, semmi akadályát nem fogom látni annak, hogy maradj, Vayusama-chan, de tudod vannak bizonyos dolgok, amiket nem szeretek - tettem hozzá édes, aranyos arccal, csak hogy lássa, én is tudok ilyet. Nehéz volt ellenállni a dorombolásának, bár valamelyest vesztett a cukiság faktorából abban a pillanatban, hogy megszólalt. Ha ez a szerencsétlen baleset nem történik meg, akkor nyilván a rabja lennék ennek a teremtménynek, így viszont maradt bennem annyi józan ész, hogy meghalljam a vészcsengőt a fejemben