Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

Arcomra fokozatosan kiült a döbbenet, ahogy Kotomi felfedte előttem a halálának körülményeit. Lidérceket emlegetett, lidérceket, és az azt jelentené, hogy a shinigaminak nyomós oka volt a családommal végezni, hiszen ha hollowok szállták meg őket, akkor fenyegetést jelentettek mindenkire, többek között rám is. És ha... megvoltak szállva... akkor tulajdonképpen nem is az a halálisten volt az, aki megölte őket, ő pont hogy... megvédte az embereket... Ebben az esetben pedig... minden, de minden amit tettem, minden amiért dolgoztam... a képességem edzése, a bosszúhadjáratom... Elfogott a hányinger, saját magamtól. Tucatnyi shinigami vére tapad a kezemhez azért, mert önzoségem miatt nem gondoltam át, hogy ki mit és miért tehetett. Mert nem jártam utána, csupán a saját keserűségemre gondoltam és le akartam vezetni a dühömet és a csalódottságomat valakin, amiért így kicseszett velem az élet. És emiatt a rossz fajt választottam a féktelen dühöngésem tárgyául. Azaz a rossz fajt is, hiszen a lidérceket sem babusgattam, igaz csak nagyon ritkán volt velük dolgom köszönhetően annak, hogy a lélekenergiámat tökéletesen el tudtam fojtani. Amikor Onee-chan némi töprengés után válaszolt a kérdésemre, már tudtam hogy jól fog válaszolni. Hiszen Suke sem az a szemét, utálatos alak akinek én beképzeltem csupán azért, mert egy halálisten lélekenergiája árad belőle. Keserédes érzések öntöttek el, hiszen rég nem látott testvérem itt térdelt előttem, ám örömömet elrontotta az, hogy rájöttem, mennyire ostoba és gyerekes vagyok, és hogy ezért ártatlan emberek... azaz shinigamik haltak meg. A reakcióm viszont érzéseimtol függetlenül csak egyetlen egy dolog lehetett. Kotomi nyakába borultam és hagytam, hogy a könnyeim előtörjenek. Valahogy annyira kézenfekvő volt, hogy az ő vállán sírhatom ki magam, miután ráébredtem életem legnagyobb baklövésére. Mindenesetre azt hiszem, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy azt ölelgetem éppen, akire mindig és felnéztem és aki a legnehezebb pillanataimban is mindig ott volt mellettem, amíg az élők közé tartozott. Legalábbis a gondolataim nem Onee-chan körül forogtak nagyrészt. Szerencsére a testem már tudta, tudta mikor először magához szorított az ajtóban. Néha tényleg olyan érzésem van, hogy esetemben a test és a lélek teljesen külön működik. Kotomi végül megérezte, hogy sírok és megbontotta az ölelést. Hiába mondta, hogy ne pityeregjek, a mosolygós arcától, és az ismerős, kék szemek gondoskodó pillantásától csak még jobban elkapott a sírógörcs. Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de csak egy torz, az öröm mimikájára csupán távolról emlékeztető grimaszt sikerült felvarázsolnom, noha boldognak éreztem magamat. A rövid párbeszéd segített egy kicsit összeszedni magamat, leginkább azért, mert a testvérem olyan helyzet elé állított, amelyre nem voltam felkészülve: köszönetet kellet volna mondanom Sukének, egy olyan személynek, akit öt perccel ezelőtt még teljes szívemből gyűlöltem és igen csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Vele kapcsolatban leginkább most csak arra voltam képes, hogy a tekintetét kerüljem. Szerencsére ha akartam volna, akkor se tudtam volna beszélni, így csupán egy tétova bólintással jeleztem, hogy egyetértek a nővéremmel, igaz nem voltam teljesen őszinte amikor megmozdítottam a fejemet. Suke ezt követően kijelentette, hogy megtámadja a hűtőmet, és ebbéli "felháborodásom" volt az, amely végre túllendített a holtponton, és segített elfelejteni a rossz érzéseket, hogy végre átadhassam magam az önfeledt boldogság pillanatainak.
- A kis ingyenélő...
Csóváltam meg a fejemet még egy kissé remegő hangon, ahogy a kapitány a konyha felé vette az irányt. Most nem tudott érdekelni, hogy mitől fog megfosztani, az hogy elhozta nekem Kotomit, mindent megér. Mivel eleget üldögéltünk a földön, megkíséreltem felállni és leültetni a nővéremet és magamat a kanapéra. Kicsit remegtek a lábaim, de azért sikerrel jártam, így már sokkal kényelmesebb volt mindkettőnknek.
- Istenem, úgy örülök, hogy látlak Onee-chan! Annyira hiányoztál!
Öleltem meg ismételten a lányt, és bár nem akartam, de megint ömleni kezdtek a szememből a könnyek. Ruhájának hátát gyűrtem az ujjaim közé, hogy megkíséreljem elfojtani az undok vízcseppeket, amelyek megint nem hagytak szóhoz jutni. Lassan azért csak sikerült úrrá lennem magamon, és arra is rájöttem hogy ha nem ölelgetem Kotomit, akkor talán könnyebb lesz kibírni már sírás nélkül.
- Ami a vitánkat illeti... elég csúnyán összekaptunk a minap. Az én hibám volt, Suke nem tehet semmiről. Ne aggódj emiatt.
Nyögtem ki végre pár szipogás után, hogy megnyugtassam. Nem akartam, hogy a levegőben lógva maradjon ez a dolog és emiatt Onee-chan esetleg idegeskedjen, vagy rossz színben lássa a fehérhajú kapitányt. Nem lehettem teljesen őszinte, azt azért mégsem mondhattam, hogy megpróbáltam megölni a férfit. Nem tudtam, hogy valaha képes leszek-e neki elmondani azokat a szörnyűségeket, amiket tettem. Azzal valószínűleg porig rombolnám a rólam alkotott képét, lehet hogy örökre megutálna, miután rájönne hogy nem vicceltem.
- Anou... hát a lábam már teljesen jól van. Illetve nem, de rendesen tudok mozogni, mint a balesetem előtt, az a lényeg. Meg izé... befejeztem a sulit is, most már dolgozom, genetikával foglalkozom. Eto... itt meg egyedül élek... ööö... lekötött a munkám, szóval... ööö... hát nem jutott időm o-olyasmikre...
Fejeztem be kissé elpirulva a hebegést-habogást, amit részben az okozott, hogy nem lehettem őszinte. Fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom, pedig igazából annyi mindent tudtam volna mesélni, de annyira hülyén hangzott, hogy ennyi idő után viszontlátjuk egymást, én meg mondjuk elkezdek a képességemről fecsegni. Nem illett ide. Valahogy a tévében már sose mutatják, hogy mi történik a nagy összeborulás meg a sírás után.
- Ne haragudj, nem tudom mit szokás ilyenkor mondani - nevettem el magam, hosszú évek óta talán most először tényleg őszintén. - Próbáld meg te, hátha neked megy. Bár neked biztos menni fog >.< Anya és apa hogy vannak?
Kérdeztem Kotomit miközben megragadtam és mellmagasságba emeltem a kezeit, csillogó szemekkel várva a válaszát.

Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

Ha rajtam múlna, én már vissza se mennék Soul Society-be, így némi derültséget keltett bennem a kapitány válasza, amikor belegondoltam hogy mennyi időre is lenne szükségünk. De sajnos ez nem ilyen egyszerű, én már odatartozom, és most úgy 200 ember munkájáért is felelek, amíg nincs kapitány az osztagnál. Pedig minden vágyam az, hogy itt maradjak Hitomin mellett, de azt hiszem igaza van a férfinek. Felnőtt nő, aki tud vigyázni magára és nincs szüksége már az én pátyolgatásomra, bármennyire is jól esne ez nekem. Számomra az jelenti a legnagyobb örömöt, ha valakiről gondoskodhatok, de valószínűleg legközelebb ilyen élményben akkor lesz részem, ha majd gyereket szülök. De előbb még az igazit kell megtalálnom. Mondjuk időm az van rá, hiszen shinigamiként lassabban öregszem, kérdés hogy mikor őrülök bele abba, hogy nincs kit ápolgatnom Húgocskám talpra állított és a kanapéhoz cipelt, ez nekem is igazán eszembe juthatott volna. Még mindig láthatóan nagyon a hatása alatt volt a váratlan felbukkanásom okozta sokknak, lehet hogy én is így reagálnék a helyében. Arcán megannyi érzelmet láttam, furcsa módon nem csak a felhőtlen örömét és a döbbenetét. Egy-egy pillanatra mintha a szomorúság is átfutott volna a tekintetén. Talán a kellemetlen emlékek rohanták meg, nem tudom. Bár beleláthatnék a fejébe és kitörölhetném a rossz emlékeket.
- Te is nekem, kicsi lány, te is nekem...
Mondtam miután ismét a nyakamba borult, én pedig ezúttal hagytam, hadd tegye azt, amit jónak lát. Az én szemem szélén is megjelent egy-két könnycsepp a boldogságtól, és türelmesen mosolyogva vártam, hogy Hitomin összeszedje magát. Úgy éreztem engem is kezdenek egy kicsit magukkal ragadni az érzelmek, már nekem is remegett a hangom amikor felsóhajtottam. De pont most nem törhet el a mécses, és ha én azt mondom, akkor nem is fog, punk-tum! A mosolyt továbbra sem lehetett levakarni az arcomról, nem is tudtam volna, miközben a lány végre késznek érezte magát a beszédre és hozzákezdett ahhoz. Figyelmesen bólogattam a szavai hallatán, és ha ő azt mondja, hogy nem kell aggódnom emiatt a kis incidens miatt, akkor nem fogok kételkedni a szavában. Bíztam benne azért, hogy ha most nem is, de majd egyszer elmondja hogy mi is ez az egész kettejük között, mert abban biztos voltam, hogy komoly dolog és nem csak azon vesztek össze, hogy ki nézze a tévét. Amikor rátért a kérdéseimre és megerősítette Watanabe-san szavait, akaratlanul is feltört belőlem a kuncogás az össze-vissza beszéde, majd az ezt követő magyarázkodása hallatán.
- Örülök, hogy jól vagy de nehogy valami munkamániás szinglivé válj itt nekem! Hogy is mondjam... illik hozzád ez a nagy tudós munka, de ne vidd túlzásba. Egy ilyen fiatal lánynak, mint te vagy, még nem csak a pénzkeresésen kéne járjon az esze.
Osztottam meg az álláspontomat húgommal. 20 évesen már kidolgozza a belét, az nem jó! Hol marad a szórakozás? Én biztos végigbuliznám ezt a korszakomat... ha élnék.
- Mesélj bármit, ami eszedbe jut, nincs olyan hogy mit szokás mondani. De jó, rendben, akkor előbb én.
Köszörültem meg a torkom, és igyekeztem nem kimutatni, hogy fájó pontot érintett akkor, amikor a szüleinkre kérdezett rá. Hirtelen nem is tudtam, hogy róluk a mondandóm elején vagy a végén beszéljek, de inkább amellett döntöttem, hogy nem fogom rögtön az elején elszomorítani.
- Jut eszembe, hoztam neked valamit. - nyúltam a zsebembe és húztam elő egy kis dobozkát. - Nem a kedvenced, de biztos ízleni fog, eddig még senki sem mondta azt, hogy rossz lenne. Engem is kicsit hirtelen ért, amikor Watanabe-san közölte velem, hogy ismer téged, látnod kellett volna milyen állapotban voltam ^^ Ha nem izgulok ennyire, sütöttem volna külön neked, de nem akartam megégetett meg összevagdosott ujjakkal megjelenni előtted.
Adtam át a kapitány által már megkóstolt süteményből egy pár szeletet, merthogy ez volt a dobozban. Legközelebb hozok neki citromtortát, régen az volt a kedvence, és a ragaszkodását ismerve szerintem még most is.
- Lássuk csak, hol is kezdjem... én most shinigami vagyok, itt ragadt holt lelkeket küldök oda fel. - kezdtem el mutogatni a mennyezetre. - Pontosabban én nem, mert nekem az a dolgom, hogy a törvénysértő shinigamikat és az egyéb veszélyes elemeket fogjak el. Amolyan rendőr vagyok, ráadásul egész sokra vittem, már én vagyok a második legrangosabb az osztagomban, hadnagy vagyok. A Soul Society is pont olyan, mint az Emberi világ, csak mintha visszaforgatták volna az idő kerekét egy kicsit. Mondjuk nem is tudom miért magyarázom ezt, ha ismered a kapitányt és te is küzdesz a lidércek ellen, ahogy mi, akkor biztos tisztában vagy ezekkel. Azért vigyázz magadra, veszélyes üzem, nem akarom hogy te is az áldozatuk legyél. Ami anyát és apát illeti... tulajdonképpen azért lettem halálisten, hogy könnyebb dolgom legyen megtalálni őket... és téged. Elszakadtunk egymástól, és még nem sikerült meglelnem őket. Bocsáss meg, hogy csalódást kell okoznom... De csak idő kérdése, egy nap majd velük állítok be ide, ezt megígérem. Egy ideig azt hittem, hogy te is meghaltál, csak akkor jöttem rá, hogy nem, amikor összefutottam a shinigamival, aki megmentett minket. Kicsi a világ Na de elég belőlem, most már tényleg te jössz.
Bíztattam Hitomint, mert többet is szerettem volna hallani felőle azon túl, amit Yuusukétől már tudok. Tényleg mindegy volt nekem, hogy mit mesél, csak hallhassam a hangját végre, annyi idő után.

Családegyesítés ~ Négy év után újra együtt a verhetetlen duó

Jaaaj, Hitomin annyira aranyos amikor lelkendezik valami miatt, most éppen az ajándékom váltotta ki belőle a halálomat jelentő reakciót. Szívmelengető érzés volt látni, ahogy feltárja a dobozka tartalmát, és a süti láttán felcsillannak a szemei. Olyan, mintha semmit sem változott volna a négy... vagyis hát inkább hat év alatt, hiszen emberi életem utolsó két esztendejében már nem nagyon láttam őt őszintén örülni, amíg tolószékben kellett töltenie a mindennapjait. De az a szörnyű szék már a múlté, így már semmi nem állhat közé és a vidámság közé.
- Öhm... munkaügyben találkoztunk, én meg szokás szerint véletlenül rád tereltem a szót és ő kapcsolt. Kábé így derült ki, hogy milyen kicsi a világ.
Feleltem a kérdésre. Csodák márpedig léteznek, ez is közéjük tartozott. Ki hitte volna, hogy pont egy olyan emberrel hoz össze a sors a Soul Societyben, aki ismeri a húgomat? Erre körülbelül olyan kicsi volt az esély, mint a lottón megnyerni a főnyereményt, mégis megtörtént. Annyi minden megakadályozhatta volna a találkozást: ha Naraku kapitány itt van, ha Watanabe-san csak és kizárólag a közös edzést akarja megbeszélni, ha én nem kezdek el Hitominról fecsegni, ha a kapitánynak is olyan lukas a feje mint mondjuk az enyém, akkor ez az egész, amit most átélek, mind nem történt volna meg. De tulajdonképpen felesleges azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha, hiszen a szerencsés véletlenek (?) sorozata folytán összejöhetett a találka, és a kezdeti nehézségek után most nagyjából úgy ülünk itt, mint régen. Azért csak nagyjából, mert látom rajta is, és érzem magamon is, hogy nem igazán merjük még elhinni a viszontlátás tényét. Én már vártam erre a pillanatra, és éreztem hogy egy nap be fog következni, mégis annyira váratlanul ért és annyira hihetetlennek tűnik, hogy tényleg itt vagyok.
- Akkor azt hiszem adósa vagyok a professzornak, amiért vigyázott rád helyettem is. Ami pedig a softballt illeti, legközelebb megmutathatod a tudásod.
Döntöttem enyhén oldalra a fejemet miközben elmosolyodtam. Hála az égnek léteznek még rendes emberek, akik képesek másokról gondoskodni, ha bajba kerülnek. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra, hogy Hitomin sok mindent nem mondott el, hiszen biztos nem volt neki könnyű nélkülünk. De ha most ennyit akart elmondani, nem fogom tovább erőltetni, majd ha úgy érzi, hogy felkészült rá, akkor el fogja azt is árulni, hogy mit érzett amíg egyedül volt.
- Öhm... tessék? - értetlenkedtem egy picit, aztán beugrott mire is gondolhat a lány - Ja hogy jaaa, persze, lényegében annak köszönhetem a rangomat, hogy rövid idő alatt megtanultam jól vívni és verekedni, sokkal gyorsabban, mint bárki más.
No igen, csak igazából mást is kéne tudni, nem csak ezt a két dolgot. Ha a reiatsum kezelése is olyan könnyen menne mint a sportolás, az sokkal könnyebbé tenné az életem, de így szenvednem kell a gyenge kidouimmal meg a lassú shunpómmal. Mindegy, valahogy majd csak túljutok ezen a krízisen, ki tudja, talán a húgocskám is tud segíteni, ha elmagyarázom neki, hogy mi a gondom. A kapitány hangjának hallatán az ajtó felé vetült a tekintetem, Watanabe-san arca láttán pedig homlokomat kénytelen-kelletlen összeráncoltam. Mint valami kisgyerek, úgy nézett ki egy komplett ebéddel a szája sarkaiban. Számat elhúzva álltam fel, és léptem el a taichou mellett, hogy behatoljak a konyhába, ahol minden bizonnyal fogok találni egy szalvétát.
- Te jó isten...
Szörnyülködtem, a látvány letaglózott. Koszos edények szerteszét, minden tiszta morzsa meg zsír... azt hiszem a 10. osztag vezetőjét nem szeretném vendégül látni mondjuk a saját kis lakrészemben, ha ilyen rumlit hagy maga után minden egyes alkalommal Nagy lendülettel fogtam neki a takarításnak, ha már ott voltam, és úgy nagyjából öt perc múlva már minden csillogott-villogott, a férfi étkezési szokásaira már csak maximum az edények számából lehetett következtetni, amiket nem akartam elpakolni úgy, hogy azt sem tudom hol szoktak lenni. Még megragadtam egy szalvétát, aztán kicsörtettem a helyiségből.
- Elnézést, kicsit... takarítottam. - magyarázkodtam a távollétem miatt, majd a szalvétával szépen letörölgettem a kapitányról a kajamaradékot. - Ha jól emlékszem, azt mondta hogy mikor odaért, a testünk felett már átvették a lidércek a hatalmat, és ő már nem talált más megoldást, csak úgy tudta megtisztítani a lelkünket, ha megöl minket. Távozás közben látott téged egy pillanatra, de mivel te nem estél a hollowok áldozatául, ezért úgy döntött, hogy visszatér a csapatához. Vagy valami ilyesmi...
Fejtettem ki Hitominak, nagyjából felidézve azt, amit mondott, miközben Yuusukével foglalkoztam. A taichou azonban ekkor halkan jelezte felém, hogy indulnunk kéne, így ismét odaléptem a testvéremhez, és átöleltem.
- Ne haragudj, lejárt az időnk. Nem is tudod mennyire örülök, hogy újra láthattalak... Amint lehet, igyekszem ismét elszabadulni és jönni, talán valamivel hosszabb időre is, esetleg egy egész délutánra, vagy valami.
Súgtam a fülébe, majd a kezeit megfogva magam után húztam a kijárat felé a láthatóan elkeseredő lányt és biztattam, hogy ne legyen szomorú, nemsokára újra találkozunk. Az ajtóban egy újabb öleléssel búcsúztunk el egymástól, Hitomin szemében pedig megint könnycseppeket véltem észrevenni, és ami azt illeti, az én szemem is nedves lett. Furcsa, megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el amikor becsukódott az ajtó, pedig tudtam, hogy jövök én még ide vissza. Tekintetem Watanabe-sanra vándorolt, és nem tudtam megállni hogy ne szorítsam őt is magamhoz köszönetet rebegve felé kissé remegő hangommal. Nehezemre esett eltávolodni az ajtótól, de végül csak rászántam magam, és a kapitánnyal együtt elindultunk vissza, Soul Societybe...

Az ígéret szép szó... csak ne lennék ennyire kétballábas

Az embernek néha rá kell jönnie, hogy végtelenül kevés a nap 24 órája, főleg amikor olyan lényeg sürgető szavai állnak fölötte, mint Sierashi Yuusukéé. Ha a férfin múlt volna, a Végzet Völgyéből visszatérve már valószínűleg másnap elindultunk volna a Pokolba, apró bökkenő hogy nevezett időpontban senki sem volt harcképes állapotban, még a vaizard sem. Én meg pláne nem, hiszen a karakurai kórház intenzív osztályán feküdtem, agyonnyugtatózva, két műtét között. Azóta persze már itthon vagyok, mi több, a gipszet is levették már a kezemről, de nekem még szükségem van egy pár napra, mielőtt újra akcióba lendülhetnék, hiszen gyakorlatilag meg kell tanulnom újra használni a jobb kézfejem, köszönhetően annak, hogy néhány ideg nem viszi át az ingerületet, nekem pedig ugyanúgy kell megoldanom a problémát, mint a gerincem esetében. Anno hetekig tartott, amíg az első mozdulatot követően újra talpra tudtam állni és hónapokig, amíg a mankót is elhagyhattam (bár ez utóbbi inkább azért volt, mert a lábizmaim teljesen elsatnyultak másfél év mozdulatlanság alatt), most viszont nincs ennyi időm megszokni és tudat alatti szintre fejleszteni a karom mozgatását, így kénytelen vagyok drasztikusabb megoldáshoz folyamodni, és éjt-nappallá téve, mindenhez az amúgy is sokkal ügyetlenebb jobb kezemet használni. Így is már hetek óta csak miattam nem tudunk elindulni, nincs pofám tovább váratni Yuu-chant holmi sérülések miatt. Ha én azt mondom, hogy képes vagyok valamit egy hét alatt megcsinálni, az úgy is lesz!
Tervemet perpillanat mosogatással vittem előrébb, hiszen azért a mindennapi életet is élni kell, épp elég baj az, hogy nem dolgozhattam eddig a begipszelt kezem miatt, most meg szimplán nincs időm rá. Azonban a ház körüli teendőket mégis csak el kell végezni valamikor, és az edények megtisztogatásának idejét most láttam elérkezettnek És mindezt úgy, hogy az aktívabb munkát a jobbommal végeztem Egy darabig minden rendben is ment, egészen addig, amíg Murphy törvényei érvénybe nem léptek, és elvesztettem az irányítást kézfejem felett. A mancsomból kihulló tányér pillanatnyi ijedtséget okozott, és csupán lélekjelenlétemnek köszönhettem, hogy sikerült a konyhapult túloldalára teleportálnom, mielőtt a porcelán padlót fogott volna, hogy egy darabból millió meg eggyé váljon Így legalább azt elkerültem, hogy a lábamat ne vágja meg egy kósza szilánk, ha már a tányér épségét nem tudtam megmenteni.
- Mattaku, lassan itt az ideje, hogy új készletet vegyek.
Dörzsöltem meg a homlokomat gondterhelten, miután felmértem a károkat. Három nap alatt ez volt a hetedik törött tányér, és ha nem lenne fizikai képtelenség, akkor azt mondanám hogy a felét az ügyetlenségemnek, a felét pedig a koncentrációm lankadásának köszönhetem. Megszokott módon, vállamat megvonva indultam volna a seprűért, amikor mint a villám, úgy csapott belém a felismerés, hogy a környéken egy shinigami tartózkodik. Még ennyi idő után is minden egyes alkalommal összerándul a gyomrom, a lelkem mélyén még mindig nem tudok rájuk úgy gondolni, mint ártalmatlan, jótét lelkekre, pedig már eszem ágában sincs bántani őket... főleg mióta a jobb kezem minden percben emlékeztet rá, hogy mennyire ostoba dolog is a bosszú... Pillanatnyi megtorpanásomat követően megráztam a fejem és folytattam a rövidke utam a seprű felé, mikor is a csengő megszólalása állított meg a ismét a mozdulatomban. Rövidke pillogás után megállapítottam, hogy az ajtóm előtt trónoló személy nem más, mint az előbb érzett shinigami, ám az általam érzett lélekenergia biztosan nem Sukéé és nem is Kotomié volt. Tamachi meg nem ismeri a címemet, így értetlenül álltam a jelenség előtt, egyszerűen elképzelésem sem volt, hogy ki látogathatott meg o.O Kicsit tétován nyitottam ajtót, mely mögött egy fekete hajú lány alakja tűnt fel, felettébb ismerős arcvonásokkal, és hangja csak még biztosabbá tette, hogy ki is áll előttem éppen.
- Ro-Rosa-chan?
Tátva maradt a szám, bár nem a meglepetéslátogatás tényétől, hanem attól, hogy a lányt halálistenként láttam viszont... vagy egy évvel azután, hogy először találkoztunk.
- Ööö... nem, dehogyis, kerülj beljebb. Mi járatban vagy? Ne haragudj, van egy kis felfordulás most, de mindjárt feltakarítok.
Utaltam a konyhában lévő romokra, és rögtön neki is fogtam a seprű kezelésének, bár mozdulataim kicsit suták voltak így, hogy az ügyetlenebbik kezemet kellett használnom. Próbáltam természetesen viselkedni, bár nem biztos hogy tökéletesen sikerült leplezni a meglepetésemet, sőt, valószínűleg egyáltalán nem sikerült. Biztos Rosa is tart tőlem, hiszen legutóbb egészen ijesztő dolgokat mondtam neki. De annyi minden történt azóta velem és annyi minden változott... ahogy valószínűleg vele is ugyanez a helyzet.
- Mi történt... veled?
Tettem fel talán a legkézenfekvőbb kérdést, amit feltehettem, miközben a szilánkdarabkákkal szerencsétlenkedtem továbbra is. Tulajdonképpen nem csodálkoztam rajta, hogy nem jelentkezett újra, arra gondoltam hogy biztosan elmebetegnek tart, vagy valami ilyesmi, de az, hogy meghalt... nos, ez kicsit sokkolt.

Az ígéret szép szó... csak ne lennék ennyire kétballábas

Amikor megismertem Rosát, úgy érzem még egészen más ember voltam. Életerőmet a gyűlölet tartotta fenn és a lányra sem barátként tekintettem, hanem úgy, mint egy eszközre a shinigamik elleni ütközetemben. Minden esperre így gondoltam akkoriban, magamhoz édesgettem őket színlelt kedvességemmel és közvetlenségemmel, felhasználtam őket a kutatásomhoz érzelmeik figyelembevétele nélkül és rájuk erőltettem saját traumámat, kényszerítve őket arra, hogy sajnálatot és szimpátiát érezzenek az irányomban. Aljas voltam, kétszínű és számító, nem érdemeltem meg egy olyan kedves és jószívű lány barátságát, mint Rosáé, de én kihasználtam a magányát és az érzelmi labilitását, így téve róla hogy barátként gondoljon rám. Ezerszer megbántam már mindent, amit akkoriban tettem, de ez kevés volt, a megbánás nem elég a sok bűnös cselekedetem kijavítására. Ez a fő indokom arra, hogy segédkezem a Sors Dárdájának elpusztításában, és ezért fogant meg a fejemben az a gondolat is, hogy felhagyok a kutatásommal, vagy legalábbis nem dolgozom tovább a Professzornak. A program, amihez az általam gyűjtött adatokat felhasználja, elsősorban nem a fajtánk kisegítésére törekszik, az csupán a mellékterméke egy kormányzati szintű katonai projektnek, melynek a célja egy esperekből álló hadsereg létrehozása. A Prof persze ezt titokban tartja előttem, de én már réges-régen elvégeztem a házifeladatom. Tekintve hogy milyen erőt képviselek és lassan a világ legerősebb természetfeletti képességekkel bíró emberei közé kerülök, csak idő kérdése, hogy mikor vesz fel engem is az a program kutatási alanyként, így előbb-utóbb döntenem kell majd, hogy mit is akarok. Régen egyértelmű lett volna, hogy mit teszek, most viszont már eszem ágában sem volt bábként használni senkit. Ha be is lépek, azt csak a Daitenshi érdekében fogom megtenni, nem önző céljaim fognak vezérelni, mint eddig.
- Betartani az ígéreted? Arra akarod áldozni a szabadnapod, hogy engem táncolni taníts?
Hitetlenkedtem egy sort, így egy év távolságában sem okozott gondot felidézni a lány szavait. De hogy csak ezért eljött ilyen messzire, miközben gondolom annyi minden mást csinálhatna a szabadidejében, nos ez felettébb... megtisztelő volt, ugyanakkor bármennyire is becsülni való, hogy meg szeretné tartani az ígéretét a megváltozott körülmények ellenére, ő még nem tudja hogy csak időpazarlás lesz az egész. Az én antitehetségemet leküzdeni embert próbáló feladat és egy nap biztosan nem elég hozzá, minimum hónapokra lenne szükség, hogy tisztességesen megtanuljak táncolni valamit. Nem véletlen, hogy eddig minden alkalommal visszautasítottam Zedet is, ha valami szórakozóhelyre akart elvinni, abbéli félelmemben, hogy jó alaposan felsülök előtte egyedi mozgáskultúrámmal
- Ezt ho-honnan tudod?
Állt meg a kezemben a seprű Rosa szavai hallatán, hiszen csupán egy kötést kellene látnia a karomon, amivel a hegeket takarom el, ebből lehetetlen rájönni hogy miképpen működtetem a kézfejem. Csupán néhány másodpercnyi értetlen pislogás után döbbentem rá, hogy valamiféle magyarázattal kéne szolgálnom. Szerencsére megvolt a miértre a kamutörténetem, hiszen azt nem mondhattam meg senkinek, hogy milyen körülmények között szereztem a sérülést valójában.
- Aaa... ööö... izé... félrekalkuláltam egy teleportálást és történt egy kis... baleset. Szóval öhm... amint az érzed, már csak egy rendesen működő végtagom van.
Vakartam meg a fejemet kínosan magyarázva a helyzetet, persze kicsit módosítva azt a verziómat, amelyet a képességemről tudóknak mondtam, hiszen a bénultságomról még kevesebben tudtak mint a Daitenshi-tagságomról. Túl sok titkot kell őriznem, túl sok mindent szégyellek elmondani, túl sok mindenről nem szabad tudnia a környezetemnek. És minden egyes alkalommal a szívem szakad meg, hogy hazudnom kell barátoknak, testvéreknek... ha nem lenne Yuu-chan, akivel minden titkomat megoszthatom, lehet meg is őrülnék. Bár kétségtelen, hogy kicsivel több titkomat osztottam meg vele, mint szerettem volna az ostáblás incidens során, de így aztán tényleg nem mondhatom azt, hogy bármit is rejtegetek előle
- Akár még most is megtámadhatnálak, a belőled áramló lélekenergia mennyisége alapján talán észre sem vennéd, és már vége is lenne. De nem foglak... történt pár dolog, ami segített... rájönnöm életem legnagyobb hibájára. Röviden ennyi. Egyébként pirokinézis helyett telepátia lett a képességed?
Szólaltam meg keserűen, lehajtott fejjel folytatva a szilánkok összegyűjtését. Nem szívesen beszéltem arról, hogy mekkora balfék voltam, így az én válaszom jóval kurtábbra sikeredett, mint az övé, igaz én sem számítottam arra, hogy ennyi mindent hallok felőle. Azt hiszem ez az a nemesi korrupció, amit Yuu-chan már annyit említett, hiszen a shinigamik akadémiája hat éves képzés, és a lány szavai nem arra utalnak, hogy a kimagasló tehetsége miatt végezte volna el hamarabb, nem úgy mint mondjuk Kotomi.
- Egyrészt, másrészt arra gondoltam, hogy találtál egy jobb tanárt egy másik városban. És azért nem kérek segítséget, mert ezzel a problémával egyedül kell megküzdenem. Balkezes vagyok, de most a jobbal kell dolgozzak, hogy mihamarabb megszokjam a használatát. Ülj csak le, még a végén elvágod a kezed a szilánkokkal.
Utasítottam vissza a segítséget komoran, majd megsürgettem a mozdulataimat, így hamarosan már egy helyen voltak a tányér hamvai, újabb perc elteltével pedig a kukában landoltak a cserépdarabok. Bár a mosogatással még nem voltam kész, most vendégem volt, és nem is az a bunkó fajta mint a két Yuusuke, így Rosával kellett hogy foglalkozzak, a házimunka ráér.
- Kérsz valamit? Teával most nem szolgálhatok, de van... narancslé, ásványvíz, tej, kóla és kávé is. Amúgy melyik osztagban szolgálsz?
Dőltem a pultnak, sorolva az opciókat, majd váratlanul megspékeltem egy kérdéssel is, csak mert miért ne? Hátha van közös ismerősünk a Gotei 13 kötelékeiben, az esély egy a hat és félhez, feltételezve hogy minden halálisten ismeri legalább a kapitányát és a hadnagyát.

Az ígéret szép szó... csak ne lennék ennyire kétballábas

Igazán furcsa abba belegondolni, hogy bár mindössze egy délután alatt alakult ki a lányban a hozzám fűződő kötődés, a barátság intézménye, mégsem volt elég egy év ahhoz hogy a kötés megbomoljon, vagy elhalványuljon. Jött, hogy teljesítse az ígéretét, mintha mi sem történt volna és csak teszem azt három hete találkoztunk volna utoljára. Pedig mindkettőnkkel sok minden történt, és ennek meg is van a látszatja külsőleg. A legegyértelműbb különbségtől eltekintve Rosa mozgása is már más, a korábbi táncosokra jellemző kecsesség mellett megjelent a kimértség, az elegancia, valami amit talán az arisztokrata neveltetésből kifolyólag sajátított el, ami pedig engem illet, én már nem is próbáltam meg hamis mosolyokkal megtéveszteni a világot, az arcomon tisztán látszott a bennem uralkodó melankolikus, mélabús és zavaros lelkiállapotom. Őszinte mosolyra csak akkor vagyok képes, ha Kotomival vagyok, és akkor is csak valami halvány grimasz fut át az ábrázatomon, amely meg sem közelíti azt a vidámságot, amelyet réges-régen tapasztaltam. Olyan sötét foltok csúfítják a lelkiismeretemet, olyan nyomasztó titkok őrzője vagyok, amelyek nem engedik meg nekem, hogy boldog legyek. Olyan lelkek életét oltottam ki, akik nem érdemelték azt meg, és ezt nem felejthetem el csak úgy, nyomtalanul, nem söpörhetem félre, mintha mi sem történt volna. És nem csupán arról van szó, hogy shinigamikat öltem puszta bosszúvágyból, hiszen nemrégen egy olyan embert is megpróbáltam eltenni láb alól, akit a barátomnak kéne tartanom. A mai napig nem tudom, hogy mi ütött belém a Végzet Völgyében, de azt hiszem amilyen állapotba ott kerültem, nemhogy a szövetségesemet árultam el, de talán a saját testvéremet is képes lettem volna megtámadni. Nem hiszem, hogy érdemlek barátokat, amíg ilyesmire vetemedem, nem tudom hogy képes leszek-e egyáltalán ebben az életben kiegyenlíteni a számlát azért a sok szörnyűségért, amit tettem.
- Talán igen, igazad van... De Rosa... miért kockáztattad az életed egy jelentéktelen ígéret miatt? Hiszen nem tudhattad...
Szólaltam meg halkan. Ha tényleg képes volt pusztán ezért idejönni, tudva azt hogy miféle szörnyeteg vár rá, akkor ez a lány szimplán őrült. Valószínűleg sokkal bátrabb, mint amilyen én valaha leszek, ha egy ilyen fontosnak egyáltalán nem nevezhető ígéret miatt is képes lenne magát megöletni. És persze megbízhatóbb is, mint én, aki képes egy társa ellen fordulni. Úgy döntöttem inkább nem firtatom a zanpakutoujával kapcsolatos megjegyzését, ez most nem annak az ideje, hogy csodálkozzak, elvégre minden bizonnyal nem tűz alapú a lélekölőjének az ereje, ha ilyen változások mentek végbe nála.
- Öhm... persze, csak nyugodtan.
Bólintottam Rosa kérésére, és amíg ő távol volt, én elővettem a narancsleves dobozt és miután majdnem ki is ejtettem a kezemből, töltöttem belőle két pohárba, majd kilibbentem a konyhából és elhelyeztem a tálcát a nappaliban lévő asztalon. Nem tudtam nem észrevenni a lány lélekenergiájának a hirtelen lecsökkenését, pont olyasmi volt, amit anno Suke esetében is tapasztaltam amikor ő belebújt a póttestébe. Így persze nem is jelentett meglepetést a shinigami egyenruha eltűnése, amikor visszatért a mosdóból.
- Kamioka? De ha jól emlékszem Derakuruzu volt a vezetékneved régen. Csak nem...? És a második osztagban szolgálsz? Milyen kellemes meglepetés, nem te vagy az egyetlen, akit ismerek onnan. Ismered a hadnagyot, ugye?
Öntöttem nyakon kérdésekkel, bár abban nem voltam biztos, hogy jól ejtettem azt a spanyol vezetéknevet, de az viszont fellelkesített valamelyest, hogy ismerheti Kotomit. Bár nem mutatja ki, tudom hogy Onee-chan most nehéz időszakon megy keresztül, láttam a szemében az aggódást amikor meglátogatott a kórházban, és azt is tudom, hogy ha aggasztja valami, akkor sokkal idegesebb és hűvösebb mint egyébként, pedig igyekszik ezt az oldalát nem megmutatni se nekem, se másoknak. A különbség köztünk az, hogy míg én el tudom rejteni a valódi érzelmeimet, hogy ha akarom, ő erre nem képes, hiába próbálkozik. De így van ez jól, neki is jobb, ha látják rajta, hogy problémája van, ha rajta múlna akkor örökké vidám és energikus lenne, még akkor is ha súlyos gondok nyomasztják belül.
Rosa viselkedése azonban hirtelen igen furcsává vált, és mintha a szeme színe is megváltozott volna, sőt, egészen biztosan így van. Nem lepleztem a meglepetésem ahogy meghallottam a szavait, egy éve nem láttam jelét semmilyen mentális betegségnek, most úgy tűnik mégis van neki. Multiplex személyiségzavar... Sokkal többet változott, mit azt sejtettem.
- Örvendek, úgy érzem ez esetben illene nekem is bemutatkoznom, hiszen mi még nem találkoztunk. Sakai Hitomi vagyok, Rosa barátja még az emberi életéből. Azt hiszem meg tudom őt érteni, Hotaru, biztos jó oka van rá, hogy eltitkolja az emlékeit velem kapcsolatban. Meg akarja védeni a titkomat... talán... De Rosa, ha hallasz, nem bánom ha megosztod Hotaruval a velem kapcsolatos ismereteidet, ő is a te részed végső soron.
A mondandóm második felét már Rosának intéztem, bár nem voltam biztos benne, hogy hall-e, de ha nem is, talán Hotaru közvetíti neki a szavaimat. Ha azt veszem, jelenleg a lány az egyetlen, aki a Gotei 13 oldalán áll és tudja ki vagyok, ismerve az osztagát, kétségtelen, hogy a feladata az én megölésemről kéne hogy szóljon. Talán azért titkolózik a második személyisége elől, mert tudja, hogy ő nem lenne ennyire toleráns velem szemben. Engem azonban nem zavar, ha Hotaru is megtudja, érzem hogy jóval erősebb vagyok náluk és meg tudom védeni magam, ha megtámadnának. Ha nem lenne még feladatom ebben a világban és nem szeretnék vezekelni a bűneimért, talán hagynám is, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. De nem hagyhatom cserben a Daitenshit, amíg Yuu-channak szükséges van rám, én ott leszek neki, hogy segítsek a világ megmentésében.

~ Az ígéret szép szó... csak ne lennék ennyire kétballábas ~

Mint minden épeszű embernek, így nekem is jól estek a lány szavai, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy a bizalmának semmilyen alapja sem volt, pusztán merő jóindulatból előlegezte meg nekem azt. Ezt a bizalmat pedig egy-egy élelmesebb rossztevő, mint amilyen én is voltam még egy éve, könnyedén kijátszhatta volna. Valójában ezt is terveztem annak idején, elnyerni a szimpátiáját, aztán felhasználni a terveimhez... nem is tudom, hogy vagyok képes a szemébe nézni. Múltam egy szeletét ugyan ismerte, ám nagyon messze volt attól, hogy tudja, ki is vagyok valójában. Nem hiszem, hogy ilyen barátságos lenne velem, ha képes lenne a gondolataimban olvasni. Hiába vagyok most már más ember, aki sem kihasználni, sem bántani nem akarja Rosát, nem felejthetem el, hogy az a viselkedés, amit most irántam tanúsított, egy olyan személyiségem hozadéka, akit én jó mélyen eltemetnék a föld alá. Ám nem tehettem, szembe kellett néznem azokkal a következményekkel, amiket régi önmagam viselkedésének köszönhettem.
- Óh, öhm... őszinte részvétem.
Mondtam halkan, miközben lehajtottam kissé a fejem. Nem lepett volna meg, ha még tartogatott volna néhány meglepetést ez a nap, nehéz felfogni hogy mennyi minden történt a lánnyal röpke 12 hónap alatt, neki is sűrű volt az elmúlt esztendő. Rengeteg kérdés özönlött a fejembe a férjével kapcsolatban, de úgy döntöttem, inkább hallgatok. Nem akartam esetlegese sebeket feltépni, ha akar, majd beszél róla, bár ha ő is könnyekben tör ki, mint én legutóbbi találkozásunkkor, akkor nem tudom mit fogok tenni. Nem vagyok az a nagy vigasztalós típus, inkább a másik oldallal van tapasztalatom, nekem kellett támaszt nyújtani világéletemben.
- Nahát, ez nagyszerű! És milyen volt az a találkozás? Mesélsz nekem róla? Meg hogy van? Nincs valami jó passzban most, ugye?
Jött az újabb fellelkesült kérdésözön, igaz az utolsó kérdésem inkább óvatos, félénk volt. Tudom, hogy nagyon aggódik miattam, biztos zaklatott, meg stresszes, hiába nem beszél róla nekem, és őt ismerve mindent megtesz azért, hogy ne mutassa ki, hogy valami bántja, de azért látszik rajta, hogy nincs minden rendben. Most egy kicsit én is aggódom őérte, ugyanis fogalmam sincs milyen eredménnyel zárult a Yuu-channal való találkozása. lévén még egyikőjükkel sem találkoztam, mióta kiengedtek a kórházból. Őszintén remélem, hogy az az idióta nem buktatta le magát, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy minden rendben ment, amikor egy ilyen profi bajkeverő állt az egyik oldalon, még akkor sem, ha Kotomi volt a másikon. Rossz ötlet volt őket összeengedni, de most már nem tudtam mit tenni. Mondjuk Yuu-chan biztos nem bántotta, Onee-chan meg nem tudna kárt tenni a vaizardban, de azért mégis bennem van a félsz, hogy valami balul sült el. No mindegy, erre most nem fog fény derülni semmiképp sem.
- Ugyan, táncoljunk csak, a sérülésem nem fog hátráltatni, elvégre a lábamat kell használni hozzá, nemde? Vagy... tévedek? Ettől függetlenül már most szólok, hogy nagyon nehéz dolgod lesz velem, a kétballábas nem kifejezés, ha rólam van szó.
Vakartam meg a tarkóm kínosan nevetgélve. Hiába a figyelmeztetésem, Rosa tényleg nem tudja, mire vállalkozott azzal, hogy tanítani akar engem. Még azt is elrontom, amiről azt állítják, hogy nem is lehet, tucatnyi embernek okoztam már elképedést a tanáraimtól kezdve a szüleimen keresztül Yuu-chanig. Ami azt illeti, őszintén szólva azt sem tudom, hogy a táncot eszik-e vagy isszák, szóval fel vagyok rá készülve, hogy beégek párszor és okozok egy halom kellemetlen pillanatot Rosának és magamnak is.
- Nem valószínű, már a részleges gyógyulás és annak a gyorsasága is figyelemre méltó, úgy hallottam mások akár fél évnél is tovább szenvednek hasonló sérüléssel. - Intettem nemet a fejemmel, miután kiittam a poharamból a gyümölcslevet. - Ahhoz képest én még olcsón megúsztam, és hát szerencsés vagyok, hogy a képességemnek köszönhetően teljes értékű munkát fog tudni végezni ez a kezem is. Amúgy... jól vagy? Kissé sápadtnak tűnsz.
Jegyeztem meg, lévén nem voltam vak, láttam hogy nehezen kap levegőt, mióta... hogy is fogalmazzak... visszakapta az irányítást az elméje felett. Bár érdekelt a pszichológia, odáig sosem jutottam el a tanulmányaimban, hogy konkrét betegségekkel foglalkozzak, így inkább nem ástam bele magam a személyiségzavarának problémájába. Első pillantásra úgy tűnik számomra, hogy úgymond jól kijönnek egymással, minek felkavarni az állóvizet, ugyebár?
- Eto... van itt elég hely, vagy menjünk át az edzőterembe táncolni?
Kérdeztem, bizonytalanul körülnézve a nappaliban. Ha nem lenne ott a számítógépem a szoba közepén, akkor biztosan lett volna elég hely, legalábbis gondolom én, így viszont nem tudom. Az garantált, hogy a hófehér falú teremben elférünk, de nem voltam biztos benne, hogy Rosa be akar-e menni oda újra.

~ Ártalmatlan Modsoul cica befogadása... szaké nincs ~

Beterveztem néhány fontos lépést az elkövetkezendő időszakra a laborom néminemű bővítésével kapcsolatban. Így, hogy a Raionnal szoros együttműködésben dolgozom, és az ottani espereket segítő eszközöket fejlesztek ki az adataim segítségével, lassacskán kinövöm a laborom, arról nem is beszélve, hogy jó lenne egy kis segítség. Az enyémmel szemközti lakás megvétele és a költözés között vacillálok, ami a bővítést illeti, utóbbi érdekében pedig éppen fél órája adtam fel egy újsághirdetést a netes keresésem mellé. Egyelőre jelentkező még nincs, és meg is kell válogatnom, hogy kit alkalmazok, hiszen nem valami közönséges kutatásról van szó. A legoptimálisabb egy hozzám hasonló esper lenne, de lehet sokat kívánok :/ Akárhogy is, most ez a két téma foglalkoztat a leginkább, és ezen töprengtem akkor is, amikor hazafelé tartottam az újság szerkesztőségétől. Bár erősen el voltam merülve a gondolataimban, a keservesen hangzó nyávogásra azért felkaptam a fejem a bejáratnál, igaz már gyakorlatilag beléptem, amikor eljutott az agyamig a dolog. Ettől függetlenül meg se fordult a fejemben, hogy nem nézem meg, honnan érkezik a hang, elvégre én szeretem az állatokat, csak ők nem szeretnek engem az elektromos kisugárzásom miatt :/ Az erőleszabályzó karkötőmet a minimumra állítva vágtam neki a kutatásnak, és egy kevés keresgélés után rá is bukkantam a szerencsétlenül járt macsekra az egy bokor rejtekében. Első pillantásra úgy tűnt, csúnyán megtépte egy másik állat, remélhetőleg nem sérült meg nagyon :/
- Jaj szegénykém T_T Huh, de nehéz vagy o.O
Emeltem fel a cicát némileg megrökönyödve a súlyától. Elég... jól táplált állat volt, nyakörve is van, szóval kellett hogy legyen gazdája... Hacsak nem épp most dobták ki. A háta simogatása közben piszkáltam meg kicsit a nyakörvét, de nevet vagy egyéb információt nem láttam rajta. Hm... itt hagyni nem fogom semmiképpen, mert segítségre van szüksége, ha meg tényleg van gazdija, akkor nem fog nálam maradni, vannak annyira önálló állatok a macskák. Remélem nem ijedt meg tőlem azért, de mivel nem akar kibújni a kezeim közül... igaz lehet hogy nem is tudna. Sietősen gyalogolok fel vele a lépcsőn, és némi tornagyakorlat után előhalászom az ajtóm kulcsát is. Teleportálni garantáltan nem fogok egy sérült jószággal a kezemben.
- Lássuk csak... azt hiszem az lesz a legjobb, ha előbb megfürdetlek, fertőtlenítem a sebeidet, aztán elviszlek az állatorvoshoz, hogy megvizsgáljon.
Tervezgettem fennhangon, miközben eszembe jutott az is, hogy befogadhatok én-e egy cicát. A lakás jelen állapotában nem igazán alkalmas rá, bár némi átalakítással megoldható a probléma, és a magányomat is enyhítené egy háziállat. Kisgyerekként nagyon szerettem volna egyet, csak úgy, hogy Onee-chan félt a kutyáktól, a macskaszőrre meg allergiás, ez csak álom maradt. Hát nem mondom, jó későn valósulhat meg o.O
- Nem is tudom, adhatok neki most enni? Talán még van a tegnapi pörköltből a hűtőben... Inni viszont biztos ihat, csakhogy tejem nincs, eh... mondjuk a víz is jó lesz.
Folytattam a morfondírozást félhangosan, miközben felemeltem a cicust és alaposabban is megnéztem magamnak. Aranyos volt még így is, hiába ilyen nagy dög, hely meg van neki bőven. Kérdés, hogy hajlandó-e engem elfogadni a gazdájaként.

Bár soha nem volt macskám, és nem is értek a nyelvükön értelemszerűen, mégis úgy éreztem, hogy ezt az állatot megértem. Nem tudom, valahogy olyan kifejezően nyávogott, minden egyes mondatomra úgy reagált, mintha értené is amit mondok Mármint, mikor ételt emlegettem valahogy egyből költözött belé egy kis élet. Mondjuk jó esély volt rá, hogy tényleg éhes, ki tudja mennyi ideje feküdt ott a bokorban sérülten. Errefelé ebben az időpontban nem sokan járnak, ráadásul most iskolai szünet van, így a közeli tanítási intézmények is üresek. Máskor reggel, ebédidőben és délután mindenfelé egyenruhás fiúkat és lányokat látni, most viszont semmivel sincs nagyobb forgalom, mint más központi kerületekben.
Egy mosolyt követően óvatosan magamhoz öleltem a cicát, majd letettem és a konyhába baktattam ennivalóért. Remélem nem ijedt meg attól a hangzavartól, amit az edények közötti turkálásom okozott, leomlott egy-két kupac egymásra alapozott "építmény" a bénázásom okán, szerencsére vagyoni kár nélkül. Az így szerzett két ócska tálkába aztán belekerült a hús illetve a víz is, egyelőre ezt a feladatot megoldottam.
- Gomen' holnap veszek neked rendes tálkát és rendes tápot is, most sajnos csak ezt találtam.
Tettem le elé a rögtönzött ebédjét, én pedig úgy határoztam, hogy itt az ideje átöltöznöm és előkészítenem a macskaápolást, szóval a hálószobámba siettem, magára hagyva a cicust. Öltözködés közben azon is eltöprengtem hogy ha valóban úgy döntök, hogy befogadom, akkor nevet is kell adnom neki. Legalább két tucat irtó ciki és klisé név futott át a fejemen néhány pillanat alatt, gyorsan ki is űztem őket onnan. Fúj, nekem sokkal nagyobb kreativitásom van az olyan borzalmaknál, mint a Foltos és társai -.- Persze túlzásokba se akarok esni, legyen bármilyen egyedi név is például az Adenozin Trifoszfát, ugyanakkor a Mendel már megint klisé lenne, valószínűleg így hívják minden második genetikus macskáját. Nem, nyáron találtam, nyárias nevet adok neki, így lesz a legjobb. Azzal most nem értem rá törődni, hogy a cicus kandúr-e vagy nőstény, csak előszedtem az első eszembe jutó nevet a témában.
- Egyet se félj Chinatsu-chan, Hitomi máris jön és ellát ^^
Szólaltam meg a hálószobából kilépve, majd nekiálltam rohangálni a lakásban valami fertőtlenítőért és egy eszközért, amivel fel is tudom vinni az alkoholos oldatot a bőrére. Na meg szereztem muníciót is, amivel lefoghatom, ha netán ellenkezne, hiszen erre igen jó esély kínálkozott szerény tudásom alapján. Mondjuk talán így, hogy le van gyengülve, nem lesz olyan nehéz Azonban a fürdő felé igyekezve az is eszembe jutott, hogy fogalmam sincs hogy kell egy macskát megfürdetni, ez pedig olyan probléma volt, ami megtorpanásra késztetett. Hümmögésem nem volt valami biztató, arra most se időm, se energiám nem volt, hogy interneten utánanézzek. Azt hiszem ezt a részét a dokira fogom hagyni.
- Remélem jól laktál, Chinatsu-chan. Most szépen fertőtlenítem a sebeidet és aztán megyünk az állatorvoshoz ^.^
Közelítettem meg barátságosan az állatot, kezemben a szükséges eszközökkel, lábamra pedig afféle harmadik és negyedik kézként egy-egy csomag vasport tartalmazó zacskót erősítettem, hogy szükség esetén béklyót formálhassak belőle, amivel nyugton tarthatom, amíg végzek.

Igazán örömteli számomra, hogy rátaláltam erre a cicusra, aki ráadásul nem is ijedt meg tőlem úgy, mint a legtöbb állat. Sőt, még bújt is hozzám, meg dorombolt, ahogy magamhoz öleltem... eléggé nehezen hihető volt, hogy ez megtörténhet velem, egy cuki állat megkedvelt **.** Kétségtelenül ez volt a legjobb dolog a magánéletemben, ami történt az elmúlt... néhány évben, ami azért valahol elég szánalmas. Egy macska szeretete, mint csúcsesemény ennyi idő alatt... hát, ez az én formám azt hiszem. No sebaj, a kicsit is értékelni kell, és Chinatsu-chan biztos lehetett benne, hogy nem fog semmiben hiányt szenvedni, dögönyözni, dédelgetni, ápolgatni fogom amíg fel nem gyógyul ezekből a csúnya sérülésekből, és még azután is persze. Majd megosztom vele minden bánatomat, teljesen olyan lesz, mint egy második testvér, ha már Onee-chant olyan ritkán - és egyre ritkábban - láthatom. Azt hiszem neki is megvannak most a maga problémái, meg még elfoglalt is, azért csökkent a látogatásai száma. Azonban a magányomat immár egy háziállat fogja enyhíteni, és milyen jó is lesz ez *>* Azt hiszem el van döntve, hogy magamhoz veszem, egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Nem érdekel, mennyit kell majd szenvednem azzal, hogy cicabiztossá tegyem a lakásom, egy olyan társ, aki mindig itt van velem, megéri az időt és a fáradságot
Egészen felvillanyozódva készültem fel arra, hogy szerencsétlenen egy terrorcselekménnyel felérő merényletet kövessek el, legalábbis gondolom nem lesz ínyére a csípő érzés, amit okozni fog az alkohol a sebein. De nem tehettem mást, és utána majd kárpótolom a traumáért szeretettel, meeeg... nemtom, úgyis fog kapni pár dolgot, ha már itt fog lakni, de annak még utána kell lesnem, hogy mit is igényel valójában egy macska ^^" Halk sóhajt engedtem ki az ajkaim között, majd visszavettem barátságos és bizalomgerjesztő arcocskámat, miközben megközelítettem Chinatsu-chant, akcióra készen. Ám mikor leguggoltam elébe, egészen váratlan dolog történt: megszólalt. Nem nyávogott, sziszegett vagy prüszkölt, emberi nyelven nyilvánult meg. Mozdulataim azon nyomban megfagytak, és csupán sűrű pislogással jeleztem a külvilág számára, hogy még élek, és hogy éppen lesokkolt ez a váratlan esemény. Szavai jelentése is csupán igen nehezen jutott el a tudatomig, agytekervényeim el voltak foglalva azzal, hogy kielemezzék ennek a momentumnak az esszenciáját, és hogy megpróbáljanak esetleg valami értelmet és logikát találni abban, hogy egy cica tud... emberül.
- Khm... elnézésedet kérem a félreértésért, akkor hogy szólíthatlak?
Nyögtem ki a kézenfekvő kérdést, de csak miután jó két perces bambulás után magamhoz tértem és leültem a padlóra. Láttam én már ennél cifrább dolgokat is, a beszélő kőszobor valahogy mégis természetesebbnek tűnt, mint az, hogy egy jól ismert faj képviselője úgy szól hozzám, hogy azt meg is értem. Most hogy így fény derült erre a turpisságra, már értem hogy miért találtam olyan kifejezőnek a nyávogását eleddig, értette minden szavamat. Kissé tanácstalanul vakartam a homlokomat, vissza-visszapillantgatva az általam hibásan Chinatsu-channak hívott cicusra, aki közben éppen azt bizonygatta, hogy valóban kandúr ^^"
- Jól van, jól van, elhiszem, csak fordulj vissza >.> Minden macska beszéli az emberi nyelvet, vagy csak te vagy ennyire intelligens?
Kérdeztem az állatot az engem most legjobban érdeklő témáról. Valahogy jobban örültem volna az utóbbinak, lehetett volna egy különleges macsekom, ami valahogy vonzóbbnak tűnt, mint az az eshetőség, hogy a világuralomra törő faj már beszéli a nyelvünket. Ám ahogy visszafordítottam az eddig másfelé tekintő fejem, olyasmire is felfigyeltem, aminek azt hiszem a cica nem fog örülni.
- Gondolom nem lesz szükség se a fertőtlenítésre, se az állatorvosra akkor.
Mutattam rá arra, hogy a padlómat egy műseb díszíti, ami valószínűleg akkor jöhetett le róla, amikor a hátára fordult. Azt hiszem Chinatsu-chan, vagy akárhogy is hívják, hosszú magyarázattal tartozik, ugyanis egyre inkább érett bennem az a gondolat, hogy valamilyen oknál fogva palira akartak venni

A főkapitány, valamint a 46-ok tanácsának parancsa egyértelmű; nem pihenhetek tovább. Kotomin úgy érzem, elegendő időt kapott hozzá, hogy feldolgozza a történteket. Sajnos elérkezett az idő, amikor nem tolerálhatom tovább a kétségeket és a tehetetlenséget. Mert mi nem vagyunk tehetetlenek. Cselekednünk kell.
Mindazonáltal nem akarom tönkretenni sem a hadnagyom. Nem csak társként, hanem barátként is gondolok rá. Ezt bizonyos esetekben természetesen kénytelen vagyok hátraszorítani, személyes érzelmeim semmiképpen sem befolyásolhatják cselekedeteim. S hol lehet az a bizonyos aranyközépút? Hol van az ösvény, mely pont a kettő között libeg? Azt hiszem, én megtaláltam.
Tartok attól, hogy Kotomint kicsit váratlanul érte az, ahogyan tegnap felkerestem, és kijelentettem neki, hogy a mai napon ellátogatunk ketten az Emberek Világába, és felkeressük Hitomit a lakásán. Tudom, hogy ez kellemetlen lesz számára, azonban jobbnak éreztem, ha van egy teljes napja arra, hogy felkészüljön a dologra. Úgy érzem, hogy ennél többet nem tudok tenni érte. Tisztában vagyok azzal, hogy nincsenek teljesen rendben a dolgai, de még ki kell bírnia. Talán ha sikerrel járunk, legalább egy dolgot le tudok venni a válláról.
Nem mondtam el minden információt a hadnagyomnak, főleg azt nem, hogy milyen parancsot kaptam a 46-ok tanácsától. Én mindenképpen a legjobb döntésnek vélem ezt, ennél többet még én sem tehetek a dologért, s akárhogyan is, de így jár mindenki a legjobban. Ami Sierashi-sant illeti, alkalmatlannak és megbízhatatlannak tartom őt mindenféle feladat elvégzésére, azonban ítélkezni nem az én feladatom. Kotomi húga pedig egyértelműen tisztában van azzal, hogy Sierashi-san nem a legmegfelelőbb mestereként. Így minden esélyem megvan arra, hogy ne hozzá, hanem Seireiteihez legyen hűséges, a maga morbid valójában.
Növekvő hasam miatt nem tudom az igazi egyenruhámat hordani, a tízedik osztagos, régebbi ruhámra vagyok kénytelen felvenni a haorimat. Most kapitányként vagyok itt, nem pedig magánszemélyként. Egy biztató mosolyt próbálok a senkai kapu előtt megvillantani Kotomi felé. Nem kell kimondania, így is látszik, hogy keveset aludt, még akkor is, ha próbálja a legjobb formáját adni. A főkapitánnyal, Nara-sannal, Tasumi-channal és Hajime-kunnal és Kagami-taichouval együtt lépünk át Karakurába. Mindvégig igyekszem szorosan Kotomi mellett maradni, hiszen nekünk együtt van feladatunk.
Miután megkapjuk a jelt, Karakura diáknegyedébe indulunk, a már ismert utat követve. Jól emlékszem arra a napra, amikor látogatást tettem Hitominál, akkor egy póttestbe bújva. Most azonban nincs szükségem erre, tehát shinigami testemben, zanpakutommal felszerelkezve érkezem. Nem mintha számítanék harcra, legalábbis a magam részéről teljesen biztos, hogy nem kockáztatok. A születendő lányomnak nem eshet semmilyen baja.
- Ne aggódj, Kotomin. Minden rendben lesz. ^^ – bíztatom hadnagyom, hiszen lerí róla, hogy feszült kissé, és nincs jó passzban. Talán úgy, hogy ő is ott van, jobban meg tud bízni bennem. Mert ez semmi másról nem szól, csakis a bizalomról. Nekem pedig el kell nyernem Kotomi, valamint Hitomi bizalmát is, anélkül nem megy.
Ha Kotomi fél becsöngetni, akkor azt én magam teszem meg. Rólam nem sugárzik semmiféle tartás és félelem, a helyzet ellenére is ugyanolyan bájos mosoly van arcomon, mint amikor először csöngettem be ide és vártam meg Hitomi érkezését. Remélem, nincs rólam túl rossz benyomása, minden esetre én igyekeztem, tényleg igyekeztem a lehető legjobb formámat adni azon a napon. Elegendő információhoz is jutottam hozzá, amit ugyan Kotominak nem mondtam el, mert nem akartam felzaklatni, azonban akiknek tudniuk kell róla, azok mind tudják. A Gotei ugyanis tud a nyakláncokról, tud arról, hogy Hitominak, valamint társainak egyaránt beleolvadt a medál a bőrükbe, s arról is tud, hogy a Daitenshi névre keresztelt csapat jelenleg sérthető és sebezhető, hiszen nem bíznak vezérükben. Ha valamikor, most a leggyengébbek. Ha elpusztítani jöttünk volna őket, akkor semmi sem állítana meg minket. Azonban a feladatunk nem erről szól. Ha így lenne, én most nem lennék itt.
- Bizonyára számított arra, hogy újra eljövök látogatóba, Sakai-san. ^^ – köszönésem után egyből a lényegre térek. Legalábbis felvezetem azt, ami majd a lényeg lesz. Remélem, nem gondolja majd azt, hogy a nővérét túsznak hoztam el, vagy valami, mert egyáltalán nem erről van szó, bár tény, fontos az, hogy itt legyen. Így könnyebb hatni rá. Hiszen legyen bármilyen okos, attól még csak egy ember, s az embereknek – ahogyan nekünk, shinigamiknak is – érzelmeik is vannak. Akiknek pedig vannak érzelmeik, azok védtelenek bizonyos dolgok ellen.

Kissé, vagy talán nem is kissé karikás szemekkel üldögéltem a számítógépem előtt, ujjaim pedig szorgosan jártak a billentyűzeten. Meglehetősen szokatlan képet festhettem most, itthoni ruhám felett fehér laborköpenyem, fáradt szemeimen pedig szemüveg. No nem lett rossz a látásom, csupán a káros sugaraktól védtem a speciális okuláréval a látószerveimet. Szükség is volt rá, hiszen napok óta alig aludtam valamicskét, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy pihenéssel foglalkozzak. Nem érdekelt, hogy már fájnak a szemeim és hogy reflexeim, illetve koncentrációm is romlottak. A jobb kezem most emiatt ki-kihagyott: még nem sikerült teljesen tudatalatti szintre emelni a működtetését, mint a gerincem esetében, ami most ki is ütközött, hogy már-már zombi módban működtem. A munkám mellett időt kellett szakítanom a medálom kutatására, valamint a Daitenshi számára készülő új jeladó és tárolóeszköz kifejlesztésére is, ráadásul mindehhez hozzájöttek Asuka-chan dolgai is. Betörni egy kormány által titkosított rendszerbe egy fokkal húzósabb volt, mint gondoltam, de nem kaptam meg a kért dokumentumokat, így muszáj. Egészen pontosan nem az a nehéz, hogy betörjek, hanem hogy nyomot se hagyjak magam után, és mivel nem vagyok számítógépzseni, sem valódi hacker, kénytelen vagyok a saját elgondolásaimat követni, valamint minden lépésemet körültekintően megtenni.
Most is ezzel foglalkoztam, mivel sajnos nem ment egyik pillanatról a másikra megtalálni a megfelelő bejáratot még úgy sem, hogy a képességemet használtam. Ám a gondterhelt arcomból látszott, hogy nem akar sikerülni, és végül megálltak az ujjaim. A szemüveget levéve megdörzsöltem a szememet és a homlokomat és tanácstalanul meredtem a monitorra, valamint a rajta villogó feliratra. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat, de aztán vettem egy mély levegőt és folytattam a munkát, elvégre nem fogom hagyni, hogy kifogjon rajtam. Jól jött volna most, ha technopata lennék és tudnék kommunikálni a gépekkel, akkor nyithatnék én magam is folyosót. A csengetés hangjára ingerültem kaptam fel a fejemet, bárki is legyen az, nagyon rosszkor zavart.
- Mattaku, nekem erre most nincs időm... - panaszoltam el a négy falnak, majd kelletlenül felálltam és az ajtó felé indultam. Csak ekkor vettem észre, hogy a shinigami lélekenergiák, amiket a környéken éreztem és eddig nem törődtem velük, most közvetlen közel voltak, ráadásul mindkettőnek ismerős volt a mintája. Egy pillanatra megtorpantam és becsuktam a szemem. Onee-chan...? Minden kétséget kizáróan az ő reiatsuját érzékeltem, mindez pedig egy remegő sóhajtásban érvényesült bennem. Viszont mikor kinyitottam az ajtót, csak egyetlen halálistent pillantottam meg, egy kapitányt. Egy kapitányt, akiről kifejezetten felemás véleményem volt.
- Verashu Suwun kapitány... ugye? Nem, nem számítottam a látogatására. Eléggé elfoglalt vagyok éppen, de... miben segíthetek? - hangom kissé rideg volt, ahogy egy semleges gesztussal beljebb invitáltam, de a mögüle előlépő nővérem látványa megolvasztotta a hűvös arckifejezésemet. Nem láttuk egymást azóta, hogy Yuu-chant megszöktettük, és bár ez nem volt túl régen, az a váratlan találkozás rányomta a bélyegét a viszonyunkra. Hasonlóképp éreztem magam, mint akkor, amikor Suke-chan összehozott minket újra, csak most jóval kevésbé rendültem meg. Azonban így is olyasmi volt, mintha évek óta nem láttuk volna egymást.
- Hitomi... úgy örülök, hogy láthatlak! - lépett felém először tétován, majd a nyakamba ugrott nem kis meglepetésemre, noha meg tudtam érteni azt, amit tett. A kapitányától tudtam, hogy nincs minden rendben vele, még ha ezt nem is mutatta ki előttem. Most viszont nyilvánvalóvá vált, hogy nem állított valótlant akkor Suwun-san, mert különben nem viselkedne így.
- Oi, Onee-chan... - nyögtem ki meglepetten, de aztán inkább csak szorosan átöleltem. - Ne haragudj, nem tettem volna meg, ha tudom hogy ez lesz belőle. Nem akartam neked ártani, sem azt hogy aggódj miattam...
Mondtam kissé remegő hanggal, elvégre átragadt rám is a hangulat és elöntöttek az érzelmek. Szörnyen erős bűntudatom volt, de már nem az a lány voltam, aki napokig sír felette és most is sikerült megállnom, hogy elinduljanak a könnyeim, bármennyire is megrendített a lány látványa. Kialvatlan volt, akárcsak én, de valahogy kételkedtem benne, hogy ugyanabból az okból kifolyólag.
- Ne tarts titkokat előlem, baka... Ha valami baj van, megoszthatod velem - vigasztaltam Onee-chant a hátát simogatva, majd sóhajtottam egy nagyot újfent, és rápillantottam a kapitányra.
- Megmondtam, hogy nem árulom el a Daitenshit, nem léphetek ki a szervezetből csak úgy. Remélem nem azért jöttek, hogy tovább győzködjön - szögeztem le higgadtan, és hogy ne az ajtóban álldogáljunk, valahogy bevonszoltam a nappaliba a szavaival küszködő Onee-chant, akit inkább csendre intettem most. Biztos voltam benne, hogy nem azért vannak itt, mert Kotomi találkozni akart velem és csak felügyelettel engedik, vagy ilyesmi. Szóval miközben megpróbáltam valahogy összekaparni a nővéremet, kérdőn pillantottam a szőke nőre, hátha nem kell lefutni néhány udvariassági kört, mire megtudom, mi a látogatás oka.

Sejtettem előre, hogy nem lesz egy egyszerű találkozó, Kotomin húgának hideg üdvözlése nem hagy kétséget felőle, hogy nem sikerült túlzottan megkedveltetnem magam vele, azonban nem is az a célom, hogy engem kedveljen. Azonban lásson engem bárhogyan, én nem vagyok rossz ember. Mindent megtettem eddig is azért, hogy neki, valamint Kotominak is jó legyen, s ne kelljen egy ember vérének folynia a Daitenshi nevezetű szervezet miatt. Holott én egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy egy embert hagynak belefolyni a shinigamik ügyeibe, mi már mindenre felkészültünk, amire csak lehet. Úgy vélem, közös tárgyalással és megegyezéssel meg tudjuk találni ezt a bizonyos arany középutat, ami mindenkinek jó. Nekem is, neki is, de még Kotominak is. Nem mellékesen pedig Kotomi akkor is a hadnagyom, még ha igazán sosem tudtam magamhoz közel engedni őt. Nem arról van szó, hogy nem kedvelném, sőt, azonban hangozzék bármily arrogánsan is, más körökben mozgunk, kevés közös van bennünk a sütemények szeretetén kívül. Talán a korbeli különbség teszi. Kotomi egy csinos, fiatal nő, én azonban már kicsit idősebb vagyok nála, s családanya, azt hiszem, ebben a tudatban pedig természetes, hogy nem vagyok képes annyira közel kerülni hozzá, mint azt szeretném. Azonban megannyiszor segített ő is nekem, így pedig természetes, hogy ebben a helyzetben a magam módján megpróbálok kiállni érte, még ha ehhez egy kicsit kacifántos utat is kell bejárnom, és még akkor is, ha néha úgy tűnik, egy szívtelen szörnyeteg lehetek.
Hagyom, hogy a hátam mögül kibújó Kotomi húgának nyakába boruljon. Én még mindig kétes érzésekkel fogadom azt, hogy a halál elválasztása ellenére találkozgatnak, azonban nincs jogom arra, hogy ezt megtiltsam nekik. Legalábbis az utóbbi hetek eseményeit leszámítva. A már ismert házba belépve haladok a nappali felé, ha Hitomi is előresiet, hogy helyet foglalhassunk az egyik kanapén. A kanapé egyik foltján egy nagy szőrcsomót látok, s határozottan érzem a macskaszagot, ettől pedig egy pillanatra elkap a rosszullét; bizonyára állapotom miatt élesednek fel érzékeim, láthatóan el is sápadok kissé, s utálom magam, amiért pont ebben a pillanatban kell rosszul lennem.
- Sajnálom… én… – kapaszkodom meg a kanapé szélében. Nyilvánvaló rajtam, hogy nem vagyok túl jól, holott ez egyáltalán nem alkalmas efféle szédelgésekre. Mindig akkor jön rám, amikor nem számítanék rá. A fejem kicsit lehajtom, s behunyt szemekkel sóhajtok párat, hogy összeszedjem magam. Még reiatsumat is nehezen kontrollálom, néha szabályosan érzem, ahogyan kileng. Mindezek ellenére összeszedem magam, s kiegyenesedek, hiszen nem azért vagyok itt, hogy engem kelljen babusgatni.
- Nem kívánom elérni, hogy ott hagyja a Daitenshit, holott számomra nyilvánvaló, Sierashi-sanban bizalma megrendült, állítson bármit is. A hűség maga ugyan nemes szó, a bizalom kihunyni látszik. A hűség és a bizalom ugyanis nem azonos. – nem ülök le a kanapéra, csupán nekitámaszkodom mondandóm közben. Kezdem kicsit jobban érezni magam a bőrömben, bár bevallom, nem egyszerű feladat.
- A 46-ok tanácsa viszont úgy döntött, hajlandóak bizalmukat még egyszer, utoljára megfektetni a hajdani kapitányban, és a Daitenshi nevű szervezetében, melynek Ön is tagja, Sakai-san. – furcsa lehet Kotomi számára, hogy ennyire hivatalosan beszélek vele, holott nem ez az első, hogy ezt a modort tapasztalja tőlem. Vele általában próbálok kicsit közvetlenebb lenni, kivéve persze, ha hivatalos ügyről van szó. Olyankor egyszerűen nem engedem meg magamnak a tegeződést. Megadom mindenkinek a lehető legnagyobb tiszteletet, cserébe én is elvárom ugyanezt másoktól.
- A Daitenshi – amennyiben Sierashi-san, valamint a többi tagja is beleegyezik – a Gotei szövetségesévé válhat. Ez röviden annyit jelent, hogy kapnának néhány megbízást a 46-ok tanácsától, ugyanakkor Önök is beszámolnak nekik a dolgaikról. – tisztában vagyok azzal, ha Kotomi nem is, de Hitomi biztosan rájön arra, hogy ez egy felettébb egyoldalúnak tűnő ajánlat. Korruptnak is vélheti akár, azonban akárhogyan is, én mindent megtettem a főkapitánnyal egyetemben, hogy a legideálisabb opciót megtaláljam.
- Úgy gondolom, mindenkinek ez a megoldás lenne a legjobb. Cserébe nem kell Soul Society ellenségeiként élniük. Cserébe Önnek és a hadnagyomnak sem kell politikailag ellenségekké válniuk, s engem sem kényszerítenek olyan szankciókra, melyek ellent mondanak moráljaimmal. Nem akarok olyan tetteket végrehajtani, amik után nem bírnék tükörbe nézni. – komolyan, őszintén csengő szavak; tekintetem hol Kotomi, hol pedig Hitomi között cikáznak. Mind a ketten érthetik, hogy az Onmitsukidou főparancsnokaként milyen kötelezettségeim lennének, amennyiben nem sikerül kiegyezni. Igaz, minderre ebben az állapotomban nem lennék képes, én azonban kockáztatok, mert hiszem, hogy sikerülhet kiegyezni. Persze ez bizonyos feltételekhez is kötött, ezeket azonban csak akkor mesélem el, ha Hitomi beleegyezik. Sajnálom, Kotomi, ez a legtöbb, amit el tudtam érni. Nem tudtam elérni, hogy hagyja ott a szervezetet. De te is tudod, hogy még mindig jobb a 46-okkal, mintsem a 46-ok ellen lenni.

Nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen hamar viszontlátom Suwun kapitányt, ahogy arra sem, hogy Onee-chan is megjelenik egyben. Engem is felkavartak a seireiteii események, össze is vesztem miattuk Yuu-channal, de nővéremen látszott, hogy még rosszabbul viselte ezt az egész hercehurcát. Elég volt egyetlen pillantás, hogy észrevegyem, mennyire mélyen fel van zaklatva... ami azt illeti, valószínűleg nem is csak emiatt, legalábbis abból kiindulva, amit tudtam. Boldog voltam, hogy újra láthatom a lányt, de hiába esett le egy nagy kő a szívemről, hiába öntöttek el az érzelmek, a taichouja jelenléte hamar visszarángatott a valóságba és rám húzta a higgadtságot. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, nem azért van itt, mint annak idején Suke-chan. Valamit szeretne tőlem, és tartottam tőle, hogy a siker érdekében Onee-chan jelenlétét akarja felhasználni. Képtelen voltam megbízni benne a körülményeket tekintetbe véve.
Suwun-san rosszullétére persze Onee-chan reagált előbb, azt hiszem kiütközött a fáradtságom a reakcióidőmön. Kellett néhány pillanat, hogy felfogjam mi történik, de legalább alkalmam nyílt látni, hogy Kotomi mennyire aggódott miatta, miközben kérdezgette, hogy minden rendben van-e. Felsóhajtottam, legyen bármennyire is felemás a véleményem, a testvérem reakciója megmutatta, hogy közel érzi magához a nőt. Márpedig ha ő megbízik benne, akkor nekem sem kell minden szavában veszélyt látnom. Kicsit elhúztam a számat, a tünetek alapján a nőnek nem a várandóssága miatt volt rosszulléte, és csak egy dolog változott, ami allergiás reakciót válthatott ki belőle.
- Onee-chan, kérlek kísérd a kapitányt utánam, jobb lenne máshol beszélni - kértem meg Kotomit, majd sarkon fordultam és a nappali legtávolabbi ajtajához vezettem őket. A falon lévő panel egy ujjlenyomat- és egy retina ellenőrzés, valamint a kód beütése után zöld utat adott nekünk egy steril és tiszta teremhez... pont olyasmi volt, amire a kapitánynak szüksége van. Egy intéssel jeleztem, hogy ha szeretnének, le lehet ülni a falnál lévő asztalhoz, amíg én becsuktam az ajtót, majd csatlakoztam hozzájuk. Úgy tűnt, a nő lassan összeszedi magát szerencsére.
Suwun-san szavait csendben és komoran hallgattam. Hosszan ízlelgettem a mondanivalóját, diplomatikus szavai mögött ugyanis egy kifejezetten előnytelen ajánlatot véltem felfedezni a Daitenshi szempontjából. Ezzel lényegében Seireitei bábjává válna a szervezet cserébe azért, hogy nem üldöznek minket tovább. Gondterhelten ráncoltam a homlokomat, nem voltam olyan állapotban, hogy ilyen komoly dolgokat igazán alaposan át tudjak gondolni. Igazából minden azon múlik, hogy Yuu-chan mit mond erre, és tartottam tőle, hogy őt lesz erről a legnehezebb meggyőzni. A büszkeségét és a függetlenségét kellene feladnia azért, hogy talán a családjával lehessen. A férfit ismerve ez utóbbi mindennél fontosabb volt számára, ám az eddig befektetett munkája is semmibe veszne azzal, hogy beleszólást enged a testvériség dolgaiba. Elveszne a Daitenshi alapelve, feladná azt, amiért eredetileg létrejött a szervezet. Ami pedig engem illet, én sem éreztem úgy, hogy különösebben jogom lenne szövetségbe lépni a Gotei 13-mal. Ugyan Suwun-sannak és Kotominak fogalma sincs róla, hogy mit tettem, de azok után szövetségre lépni azzal a szervezettel, amelynek egykor esküdt ellensége voltam... A kettősnek sejtelmük sem lehet, miért szorítottam a halántékomhoz az ökleimet tépelődve, de nem éreztem helyesnek igent mondani :/
- Hitomin... nem lesz semmi baj. Nincs semmilyen csapda vagy trükk... nekem elhiszed, ugye? - szólalt meg Onee-chan óvatosan, és az a reménykedés a hangjában arra késztetett, hogy egy hatalmas és gondterhelt sóhaj szakadjon ki belőlem. Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem erről van szó, de nem mondhattam meg neki, hogy akkor mégis miről. Mindenesetre halvány mosoly került az arcomra... ha másért nem, de érte meg kell tennem, és le kell gyűrnöm a bűntudatom.
- Moooo, jól van! - túrtam bele a hajamba frusztráltan - Amennyiben Yuu-chan beleegyezik, úgy én is meghajlok az együttműködés ötlete előtt. Mit kell még tudnom? - néztem rá a kapitányra, fél szemmel figyelemmel kísérve testvérem felviruló arcát. Úgy sejtettem, nem ilyen egyszerű az egész, és az ördög a részletekben rejlik. Ugyanakkor ha Yuu-chan azt mondja, akkor sem ellenkezhetek, ha netán engem hátrányosan érint a megállapodás. Ez a rákfenéje a Daitenshinek, ám én nem bántam, ha ezért cserébe tehetek azért, hogy jóvátegyem a sok szörnyűséget, amit egy merő tévedés okozott.