Mindig van, ami képes szebbé tenni egy napot, már amíg nem érkezik el az a bizonyos villámcsapás, ami annyi mindent tönkretesz anélkül, hogy számítanál rá. Márpedig egyszer el fog jönni. Egyszer egészen biztosan el fog jönni.
Vannak napok azonban, amikor a legkevésbé akarok ezzel foglalkozni. Végtére is, most éppen minden rendben van, azt hiszem. Sachi~nee-san mindent megtesz azért, hogy én jól érezzem magam, bár az is igaz, hogy nem nagyon szereztem még barátokat sem itt, sem Naruki Cityben. Főleg azért, mert nem is igazán próbálkoztam. A suli persze eddig rendben volt, az első napomon sikerült túllennem, meg a másodikon is, csak ne kéne napi kétszer túlélnem a kocsikázást Sachi~nee-sannal! T.T Nem csodálnám, tizenkét évesen őszülne a hajam, odahaza meg is nézem majd a tükörben, tulajdonképpen azt is nehéz elhinnem, egyáltalán életben vagyok, és nem mentünk még neki a legközelebbi oszlopnak, csak mert Sachi~nee-san úgy döntött, sietünk, és nem érünk rá megvárni a piros lámpát, hiába próbáltam megmondani neki, hogy az törvényellenes.
Szóval valahogy így kerülök én ide. Azt hiszem, Sachi~nee-sant elkaphatták a rendőrök gyorshajtásért, és azért késik ennyire ahelyett, hogy végre hazavinne, mert hát ő biztos nem hagyna itt. Ugye? Próbálkoztam hát sétával elfoglalni magam, talán jobban megismerem ezt a környéket, na meg addig se fagyoskodjak, tértem be a legközelebbi barátságosnak kinéző üzletbe.
Jó, tudom. Én nem ehetek csokit. Vagyis tulajdonképpen ehetnék, de nem szeretem. Akkor is fogtechnikus leszek, hiszen még apunak is megígértem, mégis csak fontos, hogy jó munkám és sok pénzem legyen, mondotta ezt édesapám, igaz, ő orvos nem volt, és végül valahogy mégis csak elfogyott minden pénzünk. Van nálam mégis annyi, hogy vásároljak valamit, reménykedve masírozok a sorok és hatalmas polcok között, hátha találok olyasmit, amit még én is megeszek. Nem tart sokáig, míg megtalálom a savanyú cukorkákkal meg gumicukrokkal teli polcokat. *w* Hezitálni csak a bizonytalan emberek szoktak, azt hiszem. Fognék is hát zacskót, hogy lapátolhassam bele az egyetlen édességet, amit szeretek, még akkor is, ha tudom jól, jobban kiszaggatja a fogaid, mintha lefűrészelnénk őket, pillantásom azonban találkozik egy másik lánnyal, aki ugyanazt az egyenruhát hordja, amit én. Na jó, azért nem ugyanazt, hiszen az beteg lenne. o.O Biztosan a karakurai iskolába jár ő is.
- Ne haragudj, picit arrébb állnál? ^^” – kérem meg rá, hiszen igencsak nehézkesen férnék oda így, átnyúlni meg nem csak hogy nem akarok, de kifejezetten tiszteletlen és udvariatlan volna. Szedek így magamnak egy műanyag kislapáttal a gumicukorból, hogy majd kifizessem a kasszánál.
- Nem tudtam, hogy van még, aki rajtam kívül szereti. ^^ – válogatok tovább a savanyú édességek között. Én szeretem, nem tehetek róla.
- Mármint… ne haragudj, buta kérdés, tudom, de… te is a Karakura High Schoolba jársz? Csak az egyenruha miatt, tudod. – ez az, amit nehezen fogok megszokni. A régi egyenruhámat sokkal jobban szerettem. Főleg azt, amikor nem volt egyenruhám. Igaz, a magántanárnál sokkal többet is kellett tanulnom, de én azt nem bánom, hiszen szeretem csinálni. Csupán szorgalom kérdése az egész.