Alig aludtam valamit. Fúú, de gatya éjszakám volt. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas rágós nyalóka vagyok, amit meg akar enni egy óriás, de a végén kitört a nyalókából a rágó és addig fújódott, míg ki nem durrant és beterítette az óriás arcát. Értelmes volt mondhatom. Valahogy kikászálódtam az ágyamból, rendbe hoztam magam amennyire tudtam és elbaktattam az osztaghoz. Alig, hogy beértem, riasztást kaptam, hogy azonnal menjek át az Emberek Világába és kapjak el egy hatalmas lidércet. Hogy a fene vinné el azt a hülye hollow-t is már... Jól van na, megyek már, nem kell kiabálni. Kerítettem egy pokollepkét és a Senkaimon-on keresztül átnyargaltam Karakurába. Nem kellett sokáig keresnem a betolakodót, amint átértem, hallottam az ordítását. Gyorsan végezzünk vele, aztán reméljük már nem kapok más feladatot és mehetek haza aludni. Hát ez pont nem így lett, de mindegy. Futok, mint az állat, pár shunpo-val gyorsítom tempómat, hogy minél hamarabb dögöljön meg, mindenki happy lesz és húzhatok haza, yesssss. Óha, hát ez aztán a termetes hollow! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Yakisutero! - hívom elő a shikai-t.
Felfigyelt rám a szemétje. Jön egyre közelebb, de én nem mozdulok.
- Na, gyere csak, nem harap a néni, csak megkóstol aztán kinyír, nem fog fájni... - csalogatom fáradtan.
Ordít egyet. Fúj, de büdös a szája. Ne totojázz már Keiko ennyit, haladjál már!
- Kin Ryuu Buresu! - mondom ki a parancsszavat, majd veszek egy hatalmas levegőt és ráfújok kardomra, hogy jó nagy lánggal menjen, de mielőtt odaért volna, elpusztult a hollow. Már a közelségem is elpusztítja, vagy mi a fene? Valami fekete cucc repül az égen...nem is egy, hanem több...mi az, gerenda? Fekete gerenda, jól van Keiko, te is magadnál vagy. Biztos nem én öltem meg. Akkor meg ki volt? Hátra nézek... Egy barna kócos hajú, tetkós-bagós csávó áll mögöttem, akinek a kezében egy zacskó Kojak nyalóka van és méreget. Van egy olyan érzésem, hogy ő volt az...
- Hello, hát te meg ki vagy? Azt látom már, hogy shinigami... Melyik osztag tagja vagy? - szól hozzám az idegen.
- Szia, Hishikawa Keiko vagyok a 6. osztag 6. tisztje. És te meg ki vagy és mért vetted el a prédámat? - förmedek rá egyből.
- Rajin Loraine vagyok, ex-shinigami. Úgy tűnt, nem bírsz vele és meg akartalak védeni.
- Kösz, de boldogultam volna a segítséged nélkül is tök simán, nekem az ilyen mindennapi, kisujjból kirázom. Nem is ismersz, minek segítettél?

Nyugis csávó, nem siet a válaszával, még elszívogatja a cigijét. Büdös bagós, fúj már... Én soha sem fogok cigizni. Undorító egy dolog. Mi a jó azt a büdös füstöt beszívni és pöfékelni? Még belegondolni is borzasztó. És még rá fújja a füstjét... de pofátlan. El is fog egy köhögő görcs. Nem nagyon érdekli, átszellemülve bagózik tovább és csörgeti a nyalókák zacskóját. Hát egy nyalókának jobban örülnék...
- Milyen világban élnénk, ha nem segítenénk egymásnak? Meg amúgy is, rég találkoztam shinigamival, úgyhogy inkább segítettem. Nem ismerlek, pont ezért gondolhattam hogy legyőzhet. De ha megismernélek, akkor tudnám, hogy nem így van, sőt, hogy pillanatok alatt darabokra tépted volna…
- Amikor ráérek, nem szoktam elsietni a dolgot és szeretek játszani. Minden értelemben. - kacsintok rá pajkosan. - De azokat a nyalókákat meg honnan szedted??
Már régóta szuggerálom azt a bizonyos zacskót...vagy 50 db nyalóka biztos van benne. Nyugi, Keiko nem veted rá magadat. Mármint a zacskóra. És az illata is megcsapja az orromat...ááááh ez kínzás. Látja az arcomon, hogy nagyon tetszenek nekem azok a nyalókák. Csak azért is húzza az időt és mosolyogva elnyomja a cigijét.
- Léééccciiii mondd meg! Nekem is kell nyalókaa vagy cukorkaa vagy rágóó vagy sütii vagy ááááh mindegy csak édes legyen! - könyörgök neki szinte.
Erre csak nagyot nevet rajtam, megsimogatja a fejem búbját és lehajol hozzám.
- Hát nem hallottál még Karakura híres Candy Shop-járól? Na, gyere, megmutatom.
Amikor felegyenesedik, akkor veszem észre, hogy nem épp egy kis termetű emberről van itt szó kéremszépen. Áhitattal nézek végig rajta, hogy hogyan nőhet valaki ilyen magasra. Hebegve megkérdezem:
- Te...Te jó ég...Te meg hány centi magas vagy?
Épp el megy mellettem egy kb. 5. osztályosnak tűnő kisgyerek, aki magasabb nálam. A gyerek után néz, aztán rám, hangosan felnevet. Majd megállunk és leguggol, nem értem miért. Puff, mostmár értem. Guggolva átkarol a nyakamnál és ad egy kokit.
- Ne mondd, hogy egy 10 éves körüli gyerek is magasabb nálad?? - kérdi egy elég nagy röhögés kíséretében.
Hát erre eléggé bedurciztam és elkezdtem püfolni a hasát hasonlóan, mint anno Ninsei-ét. Alig lehetett látni az öklömet. Ez látszólag meglepte.

Ragadós találka - Keiko & Loraine

Néha volt olyan pillanat amikor ránéztem, hogy egy ismeretlen arckifejezést vesz fel, amit még senkin nem láttam és fogalmam sincs mit jelent ez és mért pont most ölti fel ezt az ábrázatot. Mintha valamin gondolkodna, vagy eszébe jutott volna régről, de ezekben nem lehetek biztos. Nem kérdezem meg mért lett ilyen az arca, mert ha véletlen beletrafálok és egy rossz emlék jutott eszébe és én felhánytorgatom neki, annak szerintem nagy valószínűséggel nem fog örülni. Főleg, hogy még csak most ismertem meg és nem akarok rossz benyomást kelteni már az ismeretség elején. Nem szeretek rosszat okozni az embereknek, olyankor elfog a bűntudat elég keményen és ha ennek következtében valaki haragszik is rám, akkor aztán elásnám magamat jól a föld mélyére és elő sem kerülnék egyhamar, egykönnyen. Nagyon lelkizős vagyok, meg jóságos Teréz anya, mindenki nekem sírja ki a bajait-bánatait, ami eddig nem is baj, csak amikor meg akar oldani az ember valamit, akkor úgy érzem, hogy az az én dolgom is és minden áron segíteni akarok, még ha nem is az én dolgom, de az enyémnek érzem, sőt, van olyan, hogy ráerőltetem valakire a segítségemet és ez miatt veszítem el pár barátomat. Utálom ezeket a tulajdonságaimat. Remélem mostanában kezdek leszokni ezekről, Loraine jófejnek tűnik, szerintem jó barátok leszünk, igaz még nem ismerem, csak azt tudom, hogy cigizik és szereti a nyalókát és feltehetőleg a Kojak-félét, mert abból volt neki egy egész zacskóval, amit majdnem elcsórtam tőle. Remélem jól összebarátkozunk és nem fogom elrontani azzal az egészet, hogy ráerőltetem a jóságomat. Jó jelei vannak, hogy jó haverok lehetünk, mert csaltam már az arcára pár mosolyt, például a legutóbbi kérdésemmel, amikor a magasságát akartam megtudakolni. Te jó ég, 194 centi????? :O
- Azta.... én csak 148 vagyok. - nézek rá ártatlan szemekkel.
Na ennek a gyereknek is jókor kell elszaladni mellettem...szemügyre veszi Loraine az ő magasságát és az enyémet, felnevet és ad egy kokit, plusz még el is kezd viccelődni vele, hogy én aztán jó picike vagyok. Persze, hogy bedurcizok erre és a szokásos reakciómat is megmutatom neki: elkezdem püfölni a hasát, mint az állat. Ez meglepte.
- Sebes vagy! Na, micsoda tehetség, mint rég nekem volt a Kidouhoz. Vagy csak odaát változott a világ és mindenki ilyen gyors?
- Ez kérdés? Hát persze, hogy én vagyok ilyen gyors. Én vagyok maga a megtestesült tehetség! - nézek rá büszkén. Persze a végén elnevetem magam és bevallom a szerintem igazat. - Neem, szerintem a véletlen műve, hogy én ilyen gyorsan tudok ütni, de ennek a tulajdonságomnak örülök.
Váratlan meglepetés: elém nyújtja a csodákkal teli zacskót.
- Kárpótlásul kérsz?
Szemem elkerekedik, a nyál összefut a számban, már majdnem veszek, már majdnem belenyúltam a zacskóba, amikor bevillant:
- Őőő, minek is a kárpótlásául? - nézek rá értetlenkedve.
Arrébb megy pár lépést, majd megáll és felém fordul.
- Ugye zavar a füst? Mert akkor nem gyújtok rá!
- Hát légyszi ne is gyújts rá, ha kérhetem, utálom a cigifüstöt. Meg magát a cigit is. - nézek rá kicsit undorodva.
Erre csak vigyorog egyet, majd előveszi öngyújtóját és rázogatja a füle mellett. Hát ha ez jól esik neki, akkor csinálja.
- Gondolom, nem dohányzol. Megkínálnálak, de az édességet ezek szerint jobban szereted, nem?
- Az nem kifejezés, hogy imádom az édességet! Na, hol is van az a híres-neves Candy shop?
Már megint az a hülye vigyor és jobbra mutat. Hát ott álltam előtte, az édességek mennyei szentélye előtt. Nem bírom megállni, berontok a boltba és megcsapja az orromat az a csodás édes illat és a látvány... COKOOOOORRKA!!!! És elkezdek rohangálni a polcok között, mint egy mérgezett egér, mindent megnézek, mindegyiknél megállok, hogy külön szemügyre vegyem a drágáimat. Odaértem a pillecukrokhoz és felölelek két zacskót és magamhoz ölelem őket.
- Jaj édes drágáim, itt vagyok, nincs mitől félnetek. - puszilgatom őket a mámortól átszellemülten, amikor eszembe jut valami: nincs rajtam póttest, azaz ők most két lebegő pillecukros zacskót látnak. Gyorsan, hangtalanul visszadobom őket a helyükre és keresem Loraine-t. Nála biztos van gigai, hiszen ex-shinigami és akkor ő megtudja venni nekem ezeket a gyönyörűségeket...ugye?

Ragadós találka - Keiko & Loraine

- Lééccciii lééccciii Loraine bácsi, az én kedvemért gagi-ba bújsz és veszel nekem olyan pillecukroot? - nézek rá epekedve, azzal a tipikus cuki, ellenállhatatlan nézéssel.
Már megint elmosolyodik, szerintem nem tud ellenállni ennek a nézésnek, ebben profi vagyok, nincs olyan lény a világon, aki ilyenkor nemet mondana nekem. Sejtésem beigazolódik, hát nem is tud ellenállni...
- Pár pillanat és visszajövök! - szól vissza kifelé menet a kelleténél kicsit hangosabban.
Ez az, elmegy a póttestéért és vesz nekem pillecukjooot! *-* Nyámnyámnyáám^^ Visszamentem a drágáimhoz, az imádott pillecukraimhoz! Sóvárogva néztem őket és eszembe jutott, amikor először kaptam ajándékot Ninsei-től... pillecukrot. Egyszer eljött hozzám titokban, nem szólt, hogy jön, hanem egyszer csak úgy, meglepetés céljából meglátogatott és hozott ajándékot, pillecukrot. Én már épp lefekvéshez készülődtem, amikor kopogtatott. Nagyon örültem annak, hogy jött és eléggé meglepett, hogy hozott ajándékot. Addig még nem ettem pillecukrot. Jó nagy zacskóba hozta így jól fejbe is vághattam vele, hogy minek hozott ajándékot, nekem ő az ajándék. Ezen jót röhögtünk, majd felkapott és bementünk. Leültünk az ágyamra és elkezdtünk nézni egy romantikus filmet, közbe ettük a pillecukrot. Annyira jó volt vele... Már el is felejtettem. Talán ezért ez a kedvenc édességem, rá emlékeztet. Mért kellett neki eltűnnie istenem... Na, de rossz emlék ki a fejből és gondoljunk a tűrhető jelenre. Megérkezett Loraine...majdnem. Még azért dobott egy hasast az ajtó előtt, de gyors rendbe hozta magát és belépett a boltba, majd lihegve megállt előttem.
- Azta, jó a gigai-od ruhája. - dicsérem kedvesen, majd villantok rá egy biztató mosolyt.
Erre ő is csak egy vigyorral reagál és elindulunk az imádott pillecukorkáim felé.
- Ezeket akartad? - kérdezi kicsit bizonytalanul, de aranyosan.
- Igen, igen, igeeen!!! - mondom neki kicsit hangosabban, mint amennyire kéne, de már nagyon izgatott vagyok és már meg akarom enni az egészet!!
Három zacskóval vesz nekem! Juj, de kedves, juj de felzabálom az összeset majd...(mármint a cukrot). Még válogat magának pár cukrot meg rágót. Gyerünk haladjon már, cukrooot akaroooook!! *-* Már ott van a kasszánál...előveszi a pénztárcáját...kimondja az eladó az összeget...előveszi Loraine a pénztárcáját...kiveszi belőle a pénzt...odanyújtja a pénztárosnak...elrakja a pénztárgépbe...összeszedi a visszajárót...Loraine kezébe nyomja...megköszöni a vásárlást...belerakja a zacskóba a cuccot...elköszön Loraine...és végre jön és hozza a drágáimat!! Úgy kikapnám a kezéből a zacskókat, de enyhén feltűnő lenne a boltosoknak és a vevőknek is három lebegő pillecukros zacskó így hát letettem erről.
- Gyere utánam, hogy ne zavarhassanak minket! - suttogta nekem.
Elmentünk egy medve és krumplicukrokkal teli szekrényszerűséghez, ott kinyitotta a csodákkal teli zacskót és felém nyújtotta.
- Ez a tiéd, örülök, hogy találkoztunk!
Jó nagy zacskót kapott és látszólag erős fülűt, így megkíséreltem valamit, ami félig reflex volt, félig most találtam ki. Odanyomtam a zsebébe az ő 2-3 cukrát-rágóját, felbontottam a pillecukros zacsikat, beleborítottam őket a nagy zacskóba, Loraine még tartotta felém, és egyenest egy szabályos fejet ugrottam a cukor áradatba. Az örömtől megrészegülten fetrengtem a cukrok között amit Loraine kissé furcsállt, tátva maradt a szája és hangosan felnevetett.
- Hát nem sokkal lett nehezebb a zacskó. Ennyire örülsz neki?
A számat már telitömtem pillecukorral, így a válaszom elég furcsán hangzott.
- Iden, nadon öjülök énisz, hoj tajálkosztunk ész nadon öjülök a pijjecukjoknak isz!!!
Letett a földre zacskóstul és leült velem törökülésben szemben.
- Nade mesélj magadról valamit, eddig csak kis részben ismerhettelek meg. Ha gondolod, utána én is mondhatok pár szót az életemről, nem olyan érdekes, de hosszú…
- Előszöj mondi te, nem naon tujok beszéjni a pijjecukojtól, de naon figyejek, mejt naon éjdekel!

Hát belekezd a mondókájába, az ő elméletileg "nem valami érdekes, de hosszú" életébe. Szóval a Kidoushuu osztag tagja volt...Ez valamiben hasonlít az én esetemre, csak körülöttem nem kezdett el égni semmi és nem a tűz ropogott, hanem a ház amibe meghaltam és meghúzódtam, majd a ház teteje kezdett el ropogni, meg úgy az egész viskó. Hát nekem sem mutatkozott meg valami hamar a zanpakutoum. Hmm, Ayako? Biztos valami csaj... na, milyen igazam lett. Minden élet erről szól: megtalálni az igaz szerelmet. Látom neki is és nekem is sikerült, csak mind ketten sikeresen elvesztettük őket... legalább egy rokonlélekkel találkoztam, ő biztos megért majd engem, de most inkább ráfigyelek. Óóó, igen az első szerelem, amikor úgy érezzük, hogy vele kell leélni az életünket, hogy soha nem megyünk el mellőle, hogy mindig vele akarunk lenni, hogy mindig csak összebújva vigyázzunk egymásra és kerüljük a veszekedés viharos felhőit... Azta, hát ez furcsa, az egyik karom izéje hollow-nak képzeli magát? Az durva. Ilyennel még nem találkoztam, mondjuk nem hinném, hogy mindennapi lenne. Na, ilyenkor ne szóljon bele a kardja, majd beszél Loraine-nal, amikor akar, most velem beszél... Sajnos? Jaj, elpityeredett! Olyan szívszorító egy fiút könnyezni, kivételes pillanat, ez azt jelenti, hogy tényleg megviselte és nem fél felvállalni az érzéseit. Hogy miiiii??? Elééugroott???? Te jó ég... Szegény Loraine... Hát itt már nem bírta tovább cérnával, eleresztett egy-két nagyobb könnycseppet. Megértem teljesen, amikor nekem is azt mondták, hogy Ninsei... ki sem mondom. Tudom, hogy él.
Egy varázsütésre megváltozott az arca, arcvonásai határozottabbak lettek, a többit nem tudtam leolvasni róla. Hát persze, mi is lehetne, mint a düh, az elhatalmasodott, teljesen elmét felemésztő méreg, ami elborítja ilyenkor az agyat. És még el is vette sok kidou-ját... besz*rok... hát teljesen meg tudom érteni, és ráadásul harmadik tiszt volt... uuuh szegény, azaz...na mindegy, a lényeg, hogy sokkal erősebb, mint én. Már megint változik a hangulata, enyhébb, mosolygósabb lesz. Zenész?? És ráadásul gitáros?? Én is szeretek gitározni meg énekelni, de az ének jobban megy.
- Figyu, nem akarsz zenekart alapítani? - kérdeztem kicsikét hangulat-oldóan. - Jaj, ugyan semmi baj, teljesen meg tudlak érteni.
- Mesélj te valamit! - mosolyodott el, amikor rám nézett és megsimította a vállamat.
Huhh, hát akkor kezdjünk bele az én hosszú, zavaros életembe... Nyugi Keiko, ki fogod bírni.
- Hát akkor kezdem is a legelején. Mint már említettem nevemet, a Hishikawa-család egyik sarja vagyok, pontosabban, már az egyetlen... (ne sírj Keiko, kibírod! - győzködöm magamat.) Hát ez a család egy elég gazdag család, jó háttérrel, kiváló ismeretségekkel. Volt egy testvérem, Katsuki (óó az én kis Katsukim...). Hasonló volt, mint én, ő igaz nem látta a szellemeket, de érezte és hallotta őket. Szüleimet már őrületbe kergettük az állítólagos meséinkkel, jártam már pszichológusnál meg ilyen helyeken. Az egyik nap viszont láttam egy hatalmas szörnyet, most már tudom, hogy lidércet, és lerohantunk a lépcsőn Katsukival, hogy a segítségére induljunk, de szüleim megállítottak. Én kiférkőztem közülük, futottam a szörny felé, amikor rájöttem, hogy nincs velem szeretett húgom. Visszarohantam és a következő kép, hogy Katsuki összerogyva a kádban és szüleim felvágták az ereit. Katsuki meghalt. - itt kitörtem sírásban, alig tudtam abbahagyni, de valahogy sikerült és folytattam tovább.
- Hát én ott azonnal berohantam a szobámba, összepakoltam és szaladtam a vakvilágba, én sem tudtam hova, csak el innen, nem is néztem hátra, aztán eljutottam egy kis faluban, a főutcán furcsán néztek rám, majd megszálltam egy kis viskóban és a következő kép, hogy kívülről látom magamat és látom, hogy betört a fejem. Gondolom fejbe vágtak egy kővel, már nem érdekel. A lényeg, hogy meghaltam, jött egy lidérc, meg akart enni, de Kojiro Kuroda nevű shinigami megmentett és átküldött Rukongai-ba. Egy kis családnál éltem úgy...pff...fogalmam sincs már mennyi ideig. Sokáig. Aztán megtalált valahogy két shinigami, mert meghallották, hogy éhes vagyok és elvittek az akadémiára. Ezekről az évekről nem akarok mesélni, mert semmi különös nem volt benne, csak a "Borsika" becenév, mert hát kicsi a bors, de erős. Ja igen és az évfolyamban a kardomat én tudtam a legjobban kezelni vagy irányítani, nemtom hogy mondjam, érted mire gondolok. Végül az akadémia végén felvettek a 6. osztagba, aminek nagyon örültem és rögtön az elején már én lettem a 6. tiszt. Telt-múlt az idő és egyik reggel amikor elmentem reggelizni a Kumo Étterembe, bele futotam egy hasonló magasságú óriásba. Akkor még nem tudtam, hogy róla fog szólni az életem további része... Első találkozáskor már belé habarodtam és csók is volt meg minden és minden nap együtt voltunk, találkoztunk...ez ment két hétig. - még egy sírógörcs rám tört, de ez nagyobb volt, mint az előző. Rádőltem Loraine combjára és ott vártam, míg alábbhagy az inger, majd folytattam:
- Egyszer csak nem jött reggel. Hát jó, gondoltam sürgősen behívták. Aztán délután sem jött és nem találtam a házánál. Kerestem mindenhol, megmozgattam minden követ, már tiszta depis voltam, mert már 5 napja semmi hír róla. Elmentem a 8. osztaghoz megkérdezni, hogy mi van Ninsei-jel, amikor közlik velem, hogy kapott egy lehetetlen küldetést, miszerint ki kellett nyírnia egy ex-shinigamit és mivel eddig nem tért vissza feltehetőleg ő lett kinyírva. Na, én ott aztán egy hétig beteget jelentettem, nem mentem sehova, csak az ágyamban sírtam, Csináltam egy szentélyt is neki, ahol minden nap imádkozok érte a mái napig is, hogy épségben előkerüljön. Hát ez az én nem túl fényes kis történetem eddig...

Csak figyelt, én közben figyeltem a reakcióit, miként érinti meg zavaros, fájdalmas és bonyolult történetem. Néha ismerős arckifejezést mertem vélni rajta, néhol megrándult, néhol könnyek homályosították el épphogy szemeit, de valahol bele is borzongott. Mintha átérezné, átélné, amit én anno. Hihetetlen. Pont ilyenkor találok egy ilyen rokonlelket? Amikor átölelt, mert sírva fakadtam, elfogott egy fura érzés, amit még soha nem érezhettem. Mintha a bátyám lenne. De hiszen még csak most találkoztam vele, hogy érezhetnék ilyet egy szinte vad idegen iránt, hogy már a bátyámként tekintek rá? Mindegy, ezt nem értem, majd megértem, az idő mindenben segít. Csak egyben nem... áh, inkább nem ragozom, mert a végén megint sírva fakadok. Milyen ironikus, mindig is ilyen bátyót szerettem volna. Ilyen tanácsokat is csak egy családtag tudna adni, olyan féltő és együtt érző szavakat mond.
- Mindig is várni fogom! - nyögöm ki végre és csak folyt a könnyem arcomon, de hangot nem adtam neki, bár úgy folyt, mint a patak, és még nem is túlzok.
- Most nekem is nagyon jól jött ki és nagyon örülök neki, hogy találkoztunk. Igen, ha felveszel énekes-gitárosként, akkor igen, megvan az első tagod.
Dobott egy biztató mosolyt. Elgondolkozott valamin, majd levette póttestét és trikóját is és megláttam iszonyú vágásait. Alig volt olyan hely a testén, ahol ne lett volna valami sérülés. Borzalmas volt látni azt a fájdalmat az arcán, amikor végig nézett magán és felidéződtek az emlékek benne. Jut eszembe...
- Várjunk csak, valamit még nem tudok. Mért is lettél ex-shinigami?
Lopott egyet a pillecukraimból és elmosolyodott. Én? Erősebb? Nála? Viccel. Ja, így értem. Mert ő már nem tud reménykedni? Pedig a remény hal meg utoljára. Majd furcsa fordulat: nyújtja a kisujját felém.
- Ígérd meg, hogy ezt te nem veszíted el, és persze azt is, hogy leszel a bandám egyik csillaga!
- Ha beveszel, akkor megígérem. - viszonozom kisujj-nyújtását és összekapaszkodik a két ujj, majd megszorítjuk ígéret révén.
Ha jól veszem ki viselkedéséből, már megint megszólalt a kardja. Hogy ennek be nem áll a szája...
- Amúgy meghallgatnám, hogy énekelsz, és a gitártudásodat is, hogy biztos lehessek, benne két pontot kihúzhatok a listámról, amiben felírtam kik hiányoznak a bandából. Én jó ideje zenélek, és szeretem is, talán pár hónapja vettem meg a mostani gitáromat, büszke is vagyok rá.
- Én utoljára fúú...3 éve gitároztam talán, de akkor nagyon jó voltam. A húrok ördöge, vagy hogy is hívtak. Az énekhangomról meg híres voltam, már ha nevezhetem magam híresnek. Én akusztikus gitár párti vagyok, szerintem annak van a legszebb hangja, azon is játszottam. Te milyen gitáron játszol?
Megrohamoztam egy picit zenei kérdésekkel, de sebaj, tudja meg, hogy ilyen vagyok.
- Héjj, szerinted van itt hangszerbolt? Mi lenne ha izé "kölcsönöznénk egy gitárt" ott és úgy meghallgatnánk egymást?

- Nekem is Ibanez gitárom volt, csak az Ibanez AEL20E... vagy talán megvan még? Lehet, hogy a szekrényemben van! Hát nem is úgy gondoltam, hogy elvinni, hanem, hogy ott kipróbálni.
Szerintem ez tök jó ötlet, ki tudja, lehet, hogy pont ott lesz valaki és csatlakozik a bandához... Igen, valahol a 2. kerületben van egy hangszer bolt.... Visszarázódás-képpen ő felállt, amire én furcsán néztem rá, de magyarázata hallatán fülig érő mosoly ült ki arcomra...
- Na, betankolok neked gyorsan későbbre is, hogy élvezhesd a pillecukrot otthon is!
Elindult a pénztár felé, majd még két csomag pillecukorral tért vissza. NYAMMNYAMMNYAMM PILLECUKOOOOJ! Hirtelen nyakába ugrottam és szétszorongattam a nyakát megköszönés gyanánt. Leugrottam a magaslatról és beleöntöttem a többi közé a pillecukrokat. Kész pillecukor tóó!  Na, de induljunk is kifelé, a hangszer boltba. Közben elővesz egy cigit... és elkedzd kérdezősködni.
- Amúgy, odahaza, minden rendben? Shinigamik boldogulnak? A Kidou osztag ugye nem halt ki? Még mindig vannak ott emberek, mint régen? - rohamoz meg hirtelen.
- Jajaja, semmi érdekes nem történik... Meg vannak valahogyan. Nem halt ki egyáltalán, gyarapodik inkább kicsit. Hát én nem tudom, hogy azok az emberek vannak-e ott, mint amikor te voltál köztük, akkor még nem voltam ott, ahol most.
Ezeken a válaszokon csak elmosolyodott. Következő kijelentése kicsit meglepett. Ennyire örülne a találkozásnak? Furcsa... de ő tudja. Hogy hogy majd megoldja? Beáll ő dobosnak? Hát ha vállalja, akkor biztos tud valamennyire. Pfujj, cigi már megint, de most rá is akar gyújtani.
- Hát csak ha nagyon muszáj rágyújtanod, akkor viselem el és akkor is nagy nehezen. Ha beszívom a füst egy részét is, akkor már passzív dohányosnak számítok, tudtad? És én még az sem akarok lenni. Mindjárt ott is vagyunk...
És ahogy mondtam, körülbelül 5 perc múlva már a bejárati ajtó előtt álltunk...

//Bocsi a késői postért... folytatás: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely//

Készülődés, készülődés, készülődés! Ma végre elmegyek Karakurába körülnézni, meg beszerezni egy-két holmit, ami kellhet a kísérlethez, meg persze a szórakozásokhoz, és azokról se feledkezzünk meg, amikre Tsuki-nee-channak és nekem van szükségem a kísérletezések közben, mert azokhoz meg cukor kell, és hű, meg há. *.* Szóval kell némi édesség és nasika, és ingyom-bingyom, meeeeg… volt valami elektromos kütyüke, és némi játék, mert unatkozni sosem szabad… Tehát nincs más hátra, meg kell csinálni a bevásárlólistát, és kell kunyerálni egy kis pénzt innen meg onnan is, mert sajna zsebpénz nincs annyi, hogy mindent megvehessek, és van, ami az osztagbeli munkához fog kelleni, szóval Yuko-nee-chantól is kérhetek egy kevéske tőkét, ugye? Nos tehát, ott tartottam, hogy bevásárlólista, mert az sem íródik ám meg magától, nekem pedig kelleni fog, nehogy a nagy-naaagy nézelődésben egy fontos dolog kimaradjon… Tényleg, fontossági lista is kell, mert mi van, ha kifogyok a munícióból? °o°” Kezd sok lenni ez nekem… T.T Vagy csak túlzottan készülök egy egyszerű kis kiruccanásra, amire egyedül megyek, mert… mert nem szóltam senkinek róla. >///< Illetve eddig, vagyis hát szóval, na… Nagymamiék sem nagyon örülnének, hogy egyedül mászkálok az emberek világában, képzelem, akkor anyuék mit mondanának, és különben sem akarom őket ezzel terhelni, mert mindenkinek megvan a maga dolga… Valamelyik Onee-chant esetleg megkérhetném, hogy elkísérjen, és egyikük biztosan velem is jönne, különösen Tsuki-nee-chan, hiszen ő imádja az emberek világát, de ezt most szeretném egyedül is felfedezni, és természetesen így is hozni fogok valami ajándékot neki is, mert az nem járja, hogy én szórakozok, ő meg nem kap semmit. *o* Szóval ez lenne a nagy helyzet.
De azért feltalálom ám én magam, és természetesen este indulok útnak, engedéllyel, mert az kuncsorogtam ám Yuko-nee-chantól (meg ugye némi költenivalót is), és azért is csak este, mert nap közben ott van nekem a drága egyetlen labor (*_*), és az azért fontosabb, és este könnyebb körülnézni, hogy milyen a kínálat, és hallottam olyat is, hogy bizonyos boltok ilyenkor is nyitva vannak, tehát az időpont választás tökéletes. Meg állítólag az iskolások közül is van, aki sokáig elfoglalt, ergo biztosan kora este sétálgatnak, és nekem feltett szándékom diáknak álcázni magam. Ha már álcázás, a gigaiomnak van egyenruhája is, szóval biztosan működni fog a dolog. *-*
Nem is kell pepecselnem túl sokat, minden teljesen passzentos, szóval már indulhatok is felfedezni a környéket. Azt várom, hogy mindegy nagyon csidi-csudi és szuper ámulatos lesz, de az első elektronikai szaküzletnél már látom is, hogy kicsit el vannak maradva attól a technikától, amit én szeretnék használni, úgyhogy azt hiszem, arról minden esetre le kell tennem, hogy itteni kütyüt használjak odahaza, mert… mert bénák. T^T Sajnos nekem ezeknél kicsit komolyabb szerkezetek kellenek, és a mellékelt ábra szerint a DIY (Do It Yourself) módszere továbbra is működőképesebb, mint bármelyik semmirekellő emberi kacatban bízni. Pedig annyira reméltem, hogy találok valami jót! T-T Kezdek csalódni az emberekben, ami nem jó, mert azért mégiscsak emberek, és lehetne tőlük tanulni, meg a sorozatok és mesék is egész jók… de ez olyasmi lehet, mint hogy a kidoushuunak a kidouk a specialitásai, a második osztagnak a hakuda, és a negyedik osztag a gyógyítós osztag… Az emberek biztos a mesemondáshoz értenek legjobban a többivel meg próbálkoznak, csak nem jön össze nekik… Bár az édességeik sem rosszak. *o* Mindegy, csak maradjanak távol az elektronikától. >.<” Ettől függetlenül van jó néhány olyasmi, amiért érdemes volt idejönni, és nagyon szipi-szupi is a nézelődés. Ezt a részét a kiruccanásnak mindenképpen élvezem, és fel sem tűnik, hogy engem néz egy-két-három-sok emberke. Valaki még kiabál is, biztos-miztos a barátnőjének, mert azért sokaknak van olyan is, mert Tsuki-nee-chan sorozataiban is vannak szép emberpárok, úgyhogy biztosan valaki a szívszerelmével találkozgat errefelé. Milyen szép! *-* Aztán, mikor mellettem kezdenek beszélni, elgondolkodom, hogy talán nekem szólt az illető és felpislogok a tőlem telhető legnagyobb bociszemekkel az illető bácsira, aki nem is annyira bácsi, mert kifejezetten fiatal, de bátyuskának mégsem nevezhetem, mert ismerni meg nem ismerem, tehát maradjunk a bácsi kifejezésnél. ^_^”
– Áh, szóval Luci-chan! ^.^ Nem szabad ám szóbaállni idegenekkel, mert nem tudhatod, milyenek… – mutogatok neki a felnőttektől ellesett korholó mozdulattal, játékos szidással a hangomban, mert ez így vicces, és pont. Nyah szóval, nem egészen értem, miről karattyolgat nekem ez a Luci-chan, de ez a Rävcsi biztosan valami hugica féle neki, mert azért sok mindent csinálhatnak, meg olyan aranyos játék ez a kardos dolog… Kár, hogy mi ilyet nem játszunk Tsuin Fuearivel, pedig biztosan élvezné! *o*
~ De hát szoktunk mi játszani, csak nem így, hanem úgy ~ Tudom, tudom, de akkor is, sokkal viccesebb lehet úgy, ahogy Luci-chan és Rävcsi csinálják, mert az annyira szipi-szupi megajó játéknak tűnik!
– Édességben? °o° Édességben még nem, boltban sem nagyon, pedig be kéne szereznem egy-két finomságot… Elviszel, Luci-chan? *w* – ugrándozok egy kicsit, hogy megkérjem, mutassa nekem az utat, ha már így felajánlotta, de nem tudom, mennyire figyel ide, mert ez után valami samponmárkáról kezd el nekem beszélni… O.o - Nem, nem, Luci-chan, rosszul tudod, az az enzim nem csinál semmit, csak jó az illata… – próbálom kijavítani, mert milyen aljas és kegyetlen dolog lenne már tudatlanul hagyni, meg hát azért mégis csak nehezen elképzelhető, hogy mindenféle illatanyag bármit is csináljon a szaruszálakkal, amik a hajat alkotják, és azért ezzel a tudatos vásárló legyen már tisztában, különben is jobb, ha látja, engem nem verhet át, mert okos kislány vagyok, legalábbis mindenki ezt mondja. ^_^
– És a nevem nem Kicsilány, Luci-chan, Yorikonak hívnak ¬_¬ – javítgatom nagy átéléssel, útban az édességes felé, és még arra is van időm, hogy közben írjak a kommunikációs felszerelésemmel, aka lélekmobil, Tsuki-nee-channak, hogy küldje a bevásárlólistát arról, mit szeretne, mert az elektromosságosságos dolgocskákra szánt pénzecskémet most édességbe szeretném fektetni, és azért ő jobban tudja, mi micsoda és mi a finom, mi meg nem, meg aztán szeretném, ha olyat is vinnék, amit ő is szeret. Közben persze fél kézzel belecsimpaszkodok Luci-chan karjába, mert nem szeretnék elkavarodni kedves kicsi kalauzomtól, mert az nagyon-nagyon-nagyon kellemetlen lenne, és nem szeretnék elkeveredni, mert… mert nem. ._. Ezen okból kifolyólag nem engedem ám el a boltban sem, és magammal húzva pattogok körbe, hogy mi minden csudijó finomságok vannak errefelé.
– Nézd, nézd, Luci-chan, milyen fincsinek tűnik! *-* Te melyiket szereted? – fordulok a kedves idegenvezető bácsi felé, mert azért az ő véleménye is igazán érdekel, hiszen néha hagyatkozni kell mások véleményére is, de ettől függetlenül a családban bízok meg először, és rajtuk kívül mindenki másban fenntartással, de azért nem olyan rossz az, ha kipróbálok új dolgokat is, meg minden. Ezen kívül szeretném megvárni Tsuki-nee-chan válaszát, mielőtt még itt vásárolok, meg Luci-chant is szóval kell tartani, hogy kicsit később kikönyöröghessek tőle egy rendes körbevezetést, mert Karakura nem csak az édességboltból áll… vagy igen? *.*