//Asesino és Arma, Kajára fel! ^^//

Egy nagy küldetés utáni alvás után magamat vakarva elindultam az ebédlőbe. Táskás szemeimmel láttam, hogy sok Arrancar gyűlt össze és falatozik és nevet. leemeltem az egyik tárcát, és mint a menzán kiválasztottam volna az ételemet, de az előttem levő elszedte az utolsó csokis, vaníliás krémmel töltött lélekenergia sütit. Ezzel még nem is volt olyan nagy gond, de amikor elvette az almás-epres lélekenergia rétest, már majdnem bedühödtem. Megfogtam az előttem levő Arrancar kezét és ököllel egyet be akartam pancsolni, de nem vitt rá a lelketlenségem. Még új volt a fiú, még nem tudja mire vállalkozott kaja ügyben. Mindenki szerint az eddig felsoroltak borzalmasak, de szerintem finomak.
- Húzz tovább. – modortalanságom nyűgösen felerősödik mindig, így nem csodálnám, ha a fiú rámrontana.

//Asesino és Arma, Kajára fel! ^^//

Nem rég érkeztem Las Nochesbe és álltam Aizen-sama szolgálatába. Egy kis időt még a szobámnak kijelölt kis helységben töltöttem, majd úgy határoztam felfedezem ezt a helyet. Elindultam hát, hogy minél több helyet memorizáljak. Szobák, termek, terek. A maga módján lenyűgöző hely volt ez a Las Noches. Egyszer csak véletlen betévedtem egy érdekes helyre. Rengeteg arrancar volt ott és mind ettek. Ismerősnek tűnt...mi lehet ez a hely? Ekkor egy régi emlék ugrott be a középiskolai menzáról. Egy nagyon szép emlék, mégis szíve belefájdult, reflexszerűen odakaptam a szívéhez, de egy lyuk tátongott. Visszazökkentem a valóságba, ismét tele fájdalommal és szomorúsággal. De egyben éhséggel is. Már elég régóta nem ettem semmit és ez csak most tűnt fel. Ha már úgy is itt vagyok akár ehetek is. Elvettem egy tálcát és beálltam a sorba. Finom dolgok sorakoztak fel előttem, el is kezdtem megpakolni a tálcám. Különös képpen a sütik felé érdeklődtem, el is emeltem, egy csokis-vaníliást és egy almás-epreset. Már épp indultam volna egy asztalhoz, mikor valaki megfogta a kezemet. Lassan hátratekintettem, egy másik arrancar, eléggé ideges arccal szorított rám. Vajon erős? Nem tűnt annak. Nem éri meg most kísérletezgetni ki erősebb nálam és ki nem. Nem szóltam, hozzá csak visszafordultam. Elég bunkón, rám szólt.
-Húzz tovább
Egy pillanatra, megfeszült a kezem, de aztán szó nélkül elindultam és leültem egy asztalhoz. Majd falatozni kezdtem.

//Asesino és Arma - Kajára fel.//

Reméltem, hogy lesz elég tökös a gyerek, de ebben sajna csalódnom kellett. Áthajoltam a pult felett és megláttam egy ismerősöm. Duci asszonysága a padlót sikáltatta egy Arrancarral, ami nem csoda, hiszen mindig is akaratos nő volt.
- Jó napot Icuka néni!
- Szevasz Csontoskezű! Mit akarsz Diablo fattya? – kész voltam visszaszólni, de eszembe jutott a múltkori gyerek, akinek a fejét megmosdatta Icu a WC kagylóban.
- Nem maradt a kedvenc sütijeimből raktáron?
Ekkor összekaparta a maradék morzsákat és beleszórta a tálcámba.
- Tessék, jó étvágyat!
- Köszönöm. – mondtam húzott szájjal.
Szembe ültem a mai kedvenc újoncomhoz, majd méregetem a kajámat. A zselészerű, zöld színű levesbe bent maradt a kanál, majd nagy nehezem egy falatot kierőlködtem. Amikor felnéztem a kedvenc sütimet ette nagy étvággyal Arma. Ekkor egy nagyot korgott a gyomrom, és nem hogy megettem volna a zöld zselélevest, inkább kilőttem, igaz nem Armára, hanem a mögötte lévő böszmeteg, agyilag csökkent Arrancarra. Azt hitte, hogy Arma volt, de a biztonság kedvéért Engemet is próbált elfogni, amíg az egész ebédlőben nem lett kajacsata.

//Asesino és Arma - Kajára fel.//

Nyugodtan falatoztam, jól esett végre valamit enni. Körülnéztem. Elég sok Arrancar volt szerteszét, eléggé idegesített a tömeg. Nem éreztem magam kellemesen, már épp azon voltam, hogy elmegyek, mikor az az előbbi alak leült elém szembe. Gondoltam kedveskedek neki, ott maradtam, hogy a szeme előtt egyem az utolsó sütiket, ami látszólag idegesítette. Biztos ő akarta magának ezért kötött belém. Egy kis idő után megkordult a gyomra és dühében a fura masszát ami előtte lévő tálban volt hátraborította egy nagydarab izombetyárra.
-Te nyomorult!-ugrott fel és fordult felénk, az arrancar és valamiért azt hitte én voltam. Felemelte hatalmas tenyerét és az asztalra csapott felénk, én és Asesino is el sonidoztunk, de az asztal mint katapult lőtte ki az ételt. Ennek következtében hatalmas felfordulás és ételdobálás kezdődött. Én nem akartam ilyesféle ostobaságban részt venni, így sonidoval kerültem ki az ételeket, és a kijárat felé araszoltam.

[Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz]

*Slarin testét most a szokásosnál több kötés fedi; bár a súlyosabb sebek már begyógyultak, amiket az a patkányképű shinigami okozott neki, azért még így is feltűnő rajta a sok seb. Már napok elteltek a veresége óta, azonban egy arrancar számára nem olyan nehéz túltenni magát ezen. Minden egyes nap szembesülnie kell a többi arrancar lenéző tekintetével. Bezzeg ha ők szembesültek volna azzal, amivel ő, valószínűleg már nem lenne olyan nagy pofájuk… Ez van, ez egy ilyen társadalom. Ha valaki vesztesnek tűnik, azt úgy is kezelik.
Na persze Slarint sem kell félteni; kiállása a látható sérülések ellenére is ugyanolyan magabiztos és erőteljes, mint mindig. Tekintete pedig most is, mint mindig, ugyanazt a gőgöt és nagypofájúságot sugározza, mint eddig bármikor. Egyszer tűnt gyengének arrancar életében, és ők nem voltak ott. A bosszú ideje pedig még biztosan eljön.
A táplálék, mely a szükséges energiát nyújtja az arrancarnak, ezúttal lélekenergia sűrítményből összetákolt ebéd képében kerül az asztalára. Hihetetlen, hogy az arrancarok mennyire furfangosak tudnak lenni; még a gyümölcsök is tökéletesen gyümölcsízűek. Mégis több erőt adnak nekik, mintha csak egyszerű lelkeket fogyasztanának.
Az asztalára különböző étkek kerülnek; valami halféle egy kis sült krumplival, és egy alma desszertként. Hiányzik már neki a gyümölcs íze. Mégis, pár falat utáninkább a naplónak kinevezett, ócska füzettel kezd el foglalkozni. Legalább azt meg tudta menteni. A saját életével együtt.
Az egyik lapra egy már megkezdett rajzot vizsgálgat; igen morbid kép erről a Watanabe Yuusuke nevű kapitányról, amint valami gyíkszerű arrancar éppen szétmarcangolja. A rajztehetsége érdekes módon megmaradt. Talán az énekhangja az, ami elveszett, hiszen már hosszú idő óta nem énekelt semmit. A rajzon viszont elég felismerhető az alak – legalábbis annak, aki véletlenül találkozott már vele.*

- ○ - Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz - ○ -

Na igen… Egy újabb unalmas nap, az egyre unalmasabb beszólogatásokkal vegyítve. Már kezdtem megszokni, hogy az engem ért vereség óta mindenki folyton csak bánt. Igaz, természetemnél fogva nem igazán érdekelnek az ilyenek, és csak egyszerűen elengedem a fülem mellett, de azért mégiscsak bánt a dolog. Az ebédlő felé tartva belebotlottam néhány emberbe, akik elég lenézően néztek rám, akárcsak Aizen-sama, miután haza tértem. Testemet még mindig sebek borították, és még a többségük be is volt kötözve. Néha még a levegővétel is fájt, hát még a járás. Azért csak nem ülhetek naphosszat a szobámban… Mindenesetre nyugodtan sétáltam az ebédlő felé, csakhogy valami ízletes táplálékot vehessek magamhoz. A pulthoz lépve, magamhoz vettem néhány fürt szőlőt, valamint egy kehely csokoládé fagylaltot. Normálisnak mondható ételt csak akkor ettem, ha már a halálomon voltam az éhségtől. Azonban az esetek többségében mindig sikerült beérnem néhány gyümölccsel, vagy pár falat édességgel. Ezek után szépen, ráérősen indultam magamnak helyet keresni a nem épp zsúfolt ebédlőben, amikor megpillantottam Slarint egyedül, magányosan az egyik asztalnál. Hallottam, hogy ő is vereséget szenvedett nem is olyan rég, és úgy gondoltam, hogy talán kesereghetnénk együtt. Így hát elindultam ahhoz az asztalhoz, ahol a lány ült.
- Üdvözlöm, kisasszony. Szabad ez a hely?
Léptem Slarinhoz, majd a választ meg se várva, letettem magam. Szépen, nyugisan eszegettem a szőlőmet, amikor megpillantottam egy füzetet az asztalon. Az az alak, akit épp széttépni próbált egy gyíkra hasonlító valami ismerős volt. De bár ne lett volna, hiszen épp ő volt az, aki majdnem megölt. Watanabe Yuusuke… Ez a név számomra örökké a fülemben fog csengeni. Talán sose fogom azt a harcot elfelejteni. Nem szokásom felidegesíteni magam dolgokon, de ez most határozottan felhúzott.
- Mondd Slarin… ki az a férfi a füzeteden?
Mutattam a füzeten lévő kissé morbid rajzra. Talán lehet, hogy ugyan az a férfi, aki velem is majdnem végzett…?

[Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz]

*A rajzolás persze nem válthatja fel a táplálkozást. Így a füzetet a tányérok mellé teszi, kinyitva. Így legalább tovább tudja vizualizálni a gyilkos és elborult gondolatait. Végül is, egy jó dolog van abban, hogy találkozott ezzel a patkánnyal; új példa lebeg immáron a szeme előtt, és tudja, hogy milyen szintet kell elérnie fejlődése során.
Néhány falat után pillantja csak meg a távolból azt a selyemfiút, akit sikerült a múltkor nem megkedvelnie. No persze, ahogy az lenni szokott, arrancarunk fejét egyből elárasztja a következő gondolat: „Csak ne üljön ide”. A gondolat újra és újra ismétlődik a fejében, miközben a sült krumplit eszi, meg is feledkezve a jó NLP szabályairól. Hiszen olyat se mondhat az ember, hogy valamit nem akar elfelejteni… Akkor feszt elfelejti.
Slarin megpróbál teljesen közömbösen viselkedni; a villájával a halat birizgálja, vagyis azt, ami megmaradt belőle, ugyanis a nagy részét eddigre már elfogyasztotta. Úgy tűnik azonban, hogy a puszta tény, hogy Slarin társaság nélkül ül az ebédlőben, eléggé felhívta rá a figyelmet. Magában elmormolja a „francba” nevű szitkozódást, amikor Ryuunosuke egyértelműen nem véletlen tart őfelé. Még a jogot se adja meg, hogy Slarin megtagadhassa társaságát. Már a „kisasszony” megnevezés is felettébb frusztráló számára. Miért nem tudja őt egyszerűen Slarinnak nevezni?
Úgyhogy, ha már úgyis mindegy már, hogy mit mond, egy hümmögéssel nyugtázza a tényt, hogy a privaron mellé ült. Bár szégyelli bevallani, azért annyi jó mégis van az egészben, hogy végre valaki leült mellé, nem pedig csak egy-egy gúnyolódás vagy megjegyzés erejéig teremt vele kapcsolatot. Persze, ettől függetlenül még mindig nem kedvez neki a tény, hogy egy bukott espadaval látják együtt. A státusz náluk egy fontos dolog. Cseppet se mindegy, hogy kikkel veszed körbe magad. S egy olyan arrancar, aki még csak egy espada fracciónjába se tartozik, azt jobb, ha nem látják egy privaronnal barátkozni.
A pár másodperc csöndet természetesen megszakítja a selyemfiú; Slarin észre sem veszi, hogy Ryuunosuke már Slarin napló-füzetével szemezget. A kérdés, melyet a férfi feltesz, egyből kizökkenti Slarint higgadtságából; tekintete visszairányul a füzetre, melyet sietősen igyekszik megragadni, mielőtt még a privaronnak esélye lenne a kezébe vennie. Remélhetőleg nem jut a másiknak az eszébe eloroznia a naplót.
Aztán szemeit az asztaltársáéba mélyeszti; egy pillanatra fellobog a düh lángja, arcát viszont – meglepő módon – egy kis pír lepi el. Most veszi csak észre, hogy a privaron espada is elszenvedhetett egy kemény harcot. Ám a sok sérülés a testén nem feltétlenül jelenti azt, hogy vereséget is szenvedett. Aztán ki tudja? Lehet, annyira el volt foglalva a saját vereségének feldolgozásával, hogy nem is veszi észre, mi folyik a külvilágban. A napokban másoktól csak derogatív megjegyzéseket kapott. Nem mintha nem tudná ezeket kezelni, azonban ezzel csak megerősítést kapott saját önkritikájára.*
- Csak nem gondolod, hogy ezt itt, nyilvánosan fogom megvitatni és pont veled? - *sziszegi a fogai között éppen olyan hangosan, hogy Ryuunosuke meghallja, de mások annyira nem. A füzetet most maga mellé, a férfitől a lehető legtávolabb rakja. Túlságosan személyes dolog ez, amit csak azokkal szeretne megosztani, akiket valóban hajlandó közel engedni magához.*
- Ha annyira tudni akarod, az egyik patkány Soul Society-ből. De ne várd, hogy kimondjam a nevét. Amúgy is utálom, ha sajnálnak engem. Nem fogom sajnáltatni magam egy hülye vereség miatt. - *veszi a kezébe az almát, s harap bele egyet. Amíg tömve van a szája, addig se kell beszélnie.
Amúgy sem lenne jó neki az, ha most ez a selyemfiú kitalálná, hogy rajzolja le őt. A kötögetős megjegyzése után nem lepődne meg rajta.*

- ○ - Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz - ○ -

Na igen… szörnyű is az, ha valakit épp azért néznek le, mert vesztesnek gondolják. Azonban a látszat néha csal. Attól függetlenül, hogy a természetem elég… öhm… érdekes, még nem biztos, hogy gyenge vagyok. Pechemre azonban most épp azt bizonyítottam be, hogy igenis olyan gyenge vagyok, mint a hajnalban leesett harmat. Csak azért is meg fogom mutatni Las Noches összes arrancarának, hogy vagyok olyan erős és kitartó, mint bármelyik espada… Viszont erre még valószínűleg várni kell, hiszen már Aizen-sama is elvesztette a belém fektetett hitét.
Talán Slarint idegesítette, hogy épp a füzetét – és azon belül is a rajzot – sikerült kiszúrnom magamnak. És ahogy feltűnt, kissé zavarta is, hogy rákérdeztem a rajzon szereplő férfire. Igazán érdekelt, hogy ki lehetett az, hiszen ha az, akire gondoltam, akkor összefoghatnánk, és együttes erővel bosszulhatnánk meg a vereséget, amelyet általa szenvedtünk el. Együtt már biztos képesek lennénk legyőzni, ha már külön-külön nem ment.
A kérdés feltevése után, néhány pillanatig egymás szemébe néztünk, majd hirtelen halvány pír jelent meg a lány arcán. Erre szinte azonnal el is mosolyodtam, hiszen úgy gondoltam, hogy a lányt sikerült kissé zavarba hoznom, ami eddigi találkozásaink során nem igazán ment.
- Nézz körül… Szerinted egy szinte teljesen üres teremben ki hallaná meg?
Folytattam tovább a mások számára talán kissé nyálas modorommal. Talán Slarin is annak tartja, hiszen eddig nem sok pozitív dolgot sugárzott felém. Cseppet sem lepett meg, hogy a füzetét távol tette tőlem, bár azért furdalt a kíváncsiság, hogy még mi minden található benne. Valószínűleg semmi közöm hozzá, azonban mégis érdekelt.
- Mellesleg… ismerősnek is tűnik.
Váltottam kissé komolyabb hangnemre, és arcomról azonnal eltűnt a mosoly. Ritka alkalmak egyike, amikor nem mosolygok, és ez valamennyire valószínűleg meg is lepi néha a környezetemben élő embereket. Ez is csak azt bizonyítja, hogy senki se ismer eléggé. Mindenképp szerettem volna megmutatni Slrainnak, hogy együtt érzek vele, hiszen én se kedvelem, ha mindenki, aki az utamba kerül sajnálkozni kezd, vagy lenézően tekint rám. Valahogy mások véleménye, együttérzése teljesen hidegen hagy, hiszen egyedül is képes vagyok a traumákon és vereségeken átlépni. Azonban ezek többsége nem hogy segíteni nem tud, de inkább árt.
- Slarin… Soul Societyben csak patkányok laknak. Azonban van egy közülük, mely az összes-többinél rosszabb. Talán épp ugyan arról a patkányról beszélünk.
Mondtam egyre fokozódó ingerültséggel. Yuusuke volt az egyetlen, aki ha eszembe jutott, máris dühbe gurultam, ami teljesen a személyiségem ellen vall. Ritka az olyan ember, akit én annyira gyűlölök, mint őt. Van is okom ár, hogy úgy érezzek iránta és lehet, hogy Slarin pontosan ugyan azt érzi, mint én. Kissé morcosan ugyan, de tovább eszegettem a közben fogyóban lévő csokoládéfagylaltom, ami időközben már erősen olvadásnak indult, így az már csak egy sűrű, ragacsos, barna masszához hasonlított, tejszínhab díszítéssel a tetején. Nem érdekelt, hogy milyen gusztustalan volt, még így is finom volt. Egy csokoládéfagylalt ne lenne finom?! Nagy nehezen sikerült a kehelyből kikaparnom a maradék folyékony fagyit, majd közelebb húztam magamhoz a szőlőt is.
- Véletlenül nem Watanabe Yuusukenek hívták?
Tettem fel kisvártatva a nagy kérdést egy nagy levegővételt követően, majd vártam a reakciót, hiszen látszott a lányon, hogy ő is kezd egyre ingerültebb lenni, ahogy arra a shinigamira gondolt. Kissé féltem is a negatív reagálástól, hiszen mint ahogy Slarint eddig megismertem, nem mondható épp a legnyugodtabb teremtésnek. Viszont épp ez teszi olyan ellenállhatatlanná... na meg azok a gyönyörű keblei...

[Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz]

*Ryuunosuke mosolya felettébb irritáló, amikor Slarin elvörösödik. Hiszen persze, hogy érzi azt, amikor a fejébe szökik a vér. Attól, mert már halott, még ugyanúgy kering vér az ereiben, mi ebben a furcsa? Na jó, az viszont meglehetősen szokatlan látvány, amikor Slarin pirongó kislánynak tűnik; ez a mosoly pedig annyira frusztráló, hogy szegény csak egy árnyalattal vörösebb fejjel tud reagálni erre. Azonban a tekintetét tűri a privaronnak. Hiszen… végtére is az egyik legfontosabb fegyvere ez, nem?
Ettől függetlenül Slarin igenis, úgy véli, hogy vannak még rajtuk kívül bőven ebben a teremben. Gyengeség lenne itt fitogtatni egy vereséget. Neki is, és Ryuunosukénak is.
Azonban van valami, ami egyből felkelti Slarin érdeklődését. A férfi említést tesz arról, hogy ismerős neki ez az alak, mire arrancarunk, mintha bogarat ültettek volna a fülébe, úgy akaszkodik rá a témára. Most először figyeli feszülten a privaron mondanivalóját; így, hogy nem vigyorog, mint egy vadalma, hanem igenis, komoly képet vág, még egész jóképűnek is mondható. Vagyis Slarin egyszerre bambul el Ryuunosuke arcvonásait és hallgatja, amit mond. Lehet, hogy tud valamit erről a nyomorékról. S a szemeiben most hirtelen mást is meglát az eddig felfedezett felszínesség mögött…
A férfi következő mondatánál beiktat egy kisebb vigyort; Ryuunosukénak nem kell emlékeztetnie őt arra, hogy az összes shinigami csak egy hülye rágcsáló. Na jó, van kivétel, azért Aizen.smát szeretjük, hála a személyi kultusznak, de ő más. Ő egy teljesen más kategória, mint a többi.
Feszülten várja hát, hogy a privaron folytassa, amit elkezdett, ám úgy tűnik, nála az édességzabálás valamilyen kényszer. Eközben Slarin is harap egyet az almába, ám még nem szólal meg; látszik a privaronon, hogy nagyon akar valamit még mondani. Idegesen körbenéz hát; szerencsére valóban nincsenek sokan az ebédlőben, ám fő az óvatosság.
Az utolsó mondat viszont rögvest visszahozza Slarin számára azt a vörös színt, mely nemrég még az arcát leplezte; most azonban mindez társul egy jó kis köhögő rohammal; nem számított arra, hogy pont a bájgúnárnak elkönyvelt fickótól fogja hallani legközelebb ezt a nevet, így persze sikerül félrenyelnie az almát.
Némi szenvedés után szemei kicsit könnybe lábadnak. Persze ez nem a szomorúságtól van, vagy valami, de mégis csak most nyelt félre egy falatot, és csak megküszködött vele. Arca még mindig a tűz színében ég, ahogy próbálja visszanyerni nyugalmát – hogy aztán öklével rácsaphasson az asztalra.*
- Az a nyamvadt patkány csak arra vár, hogy egyszer kitapossam a belét és megetessem vele! - *pillant ismét Ryuunosuke szemeibe, saját íriszeiben az őszinte harag tüze lobban fel.*
- Ha lenne rá lehetőségem, itt helyben egyenlítenék neki, azért, amit a múltkor tett. - *sziszegi fogai közt, visszapörgetve a fejében az eseményeket. Nem elég, hogy vereséget szenvedett, de eközben ez a Yuusuke úgy megalázta őt a sértő megjegyzéseivel, s annyira felidegesítette, hogy Slarinnak néha csak azért nem sikerült rendesen védekeznie, mert annyira felhúzta az agyát. Egy felbőszült bika sem fog sokat gondolkodni, csak támad. Ahogy a kígyó is, akinek rálépnek a farkára. Nem fog megkérni arra, hogy ne tedd; csak teszi, amit az ösztönei súgják. S bár Slarin elég okosnak tartja magát, még ha a külvilág számára csak egy rambogirl-t mutat, azért utólag visszagondolva nem nehéz kitalálnia, mikor és hol rontotta el. Ám nem tehet róla; a vérmérséklete elég heves volt, amióta csak az eszét tudja. Ez akkor nem gond, ha nála gyengébbek próbálják húzni az agyát. Akkor elég csak egy-két tasli, és sikerül helyre pofoznia az illetőt. Még a Ryuunosuke-félék is könnyedén idomíthatóak; amilyen túl udvarias, képes lenne minden mondatáért bocsánatot kérni, ha azt látja, hogy Slarint megsértette vele. Mint anno a gombolyagos megjegyzéssel. Na persze a végső sértés akkor is az lenne, ha a naplót a kezébe merné venni; nem érdekelné az esetleges erőkülönbség, csak nem lehet annyira erősebb nála ez a srác.*
~ Na persze, ~ *gondolja Slarin* ~ arról a patkányról is pont ezt gondoltam, és azóta is miatta szívok. És még merészelt azzal is fenyegetni, hogy elolvassa, miket írkálok…
*Egy kis hatásszünetet tart, vagyis inkább csak normalizálja egészségügyi állapotát, beleértve a fejszínét és a légutainak szabadságát is, aztán folytatja, most meglepően higgadt, s különösen komoly hangnemben. Ha már Ryuunosuke is megtisztelte őt azzal, hogy nem vigyorog a képébe, mint egy vadbarom, és végre a felesleges nyálasságot is kihagyja a hangszínéből, akkor ő is alkalmazkodik az ő beszédstílusához. Csak most az egyszer, ha már közös utálatuk tárgyáról van szó.*
- Aizen-sama csak egy rutin terepszemlére küldött Karakura városába. - *kezdi az összefoglalót, miután ismételten meggyőződik arról, hogy senkit sem érdekel, miről beszélgetnek.*
- Biztos tudod, milyen ez… Valószínűleg egész nap csak ülsz valami magas háztetőn és figyeled, hátha mozgolódnak a shinigamik. Jó sokáig senkit se találtam, úgyhogy egy iskola magas pontjáról folytattam a munkám – persze unaloműzésképpen elhoztam magammal ezt.
*Itt a füzetet a kezébe veszi, ami egy napló funkcióit látja el. Most is elönti arcát a pír, azonban nem fordul el. Egyszerűen leteszi maga mellé a füzetkét, de már nem rakja azt olyan távol, hogy Ryuunosuke ne érhesse el. Ha belenéz, akkor vége köztük annak a kapcsolatnak is, ami most van közöttük.
Na persze, a történet annyiban sántít, hogy igazából ő azért ment el az iskolába, hogy ellophassa azt a füzetet. De hiszen… Slarin nem hazudott, csak nem mondott el mindent, az nem olyan nagy bűnt? Amúgy sincs senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő honnan szerzi be az eszközeit. Ő se faggatózik az iránt, hogy Cephnél mit keresnek gombolyagok. Nem az ő dolga, mindenkinek lehetnek fura hobbyjai. Egyébként is, a naplóírás a legjobb módja az önmegismerésnek.*
- Szóval, egy magasabb ponton írtam, amikor megjelent az a nyamvadt tetű, és hát… tudod, milyenek a shinigamik. Én meg nem hagyom, hogy egy fehér sörényű szerencsétlen mondja meg, hogy mikor és hol írjak. Nem a főnököm, és nincs joga elküldeni a városból.
*Ezután elkezd az egyik tollal szórakozni; a kezébe veszi azt, és idegesen babrálni kezd vele. Kell valami pótcselekvés, és mivel dohányozni nem dohányzik, ezért kénytelen azzal szórakozni, ami éppen kéznél van.*
- A többit magadtól is kitalálhatod. Nem szeretek úgy harcolni, ha már a saját bőröm megmentése a cél, de nem volt más választásom. Elég nevetségesen festhettem úgy elvérezve, ráadásul hazai pályán, - *ezt persze a privaron nem valószínű, hogy érti; Slarin persze a resurrección formájában maga és ellenfele köré keríthető mocsárra gondol ezzel* - de legközelebb biztos beverem azt a patkányfejét.
*Az időnkénti Suke-kibelezési megjegyzések ellenére kivételesen nyugodt hangnemben sikerül elmondania mindezt; csupán a tekintete az, melyben igazán kiolvasható a gyűlölet, melyet egyszer még bosszú formájában szeretne kiadni magából.*
- Na és te? Azt ne mondd, hogy téged is ő vert el. - *nevet fel megfáradtan, halkan, aztán leteszi a tollat, majd egyik kezével az asztalra könyököl, hogy abban tartsa meg fejét, s így hallgassa a privaront. Sokkal nyugodtabb most, hogy végre elmondhatta valakinek mindezt – persze a napló illusztrációján és a hosszú harcelemzésén kívül.*

- ○ - Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz - ○ -

Ki ne utálná a shinigamikat egy csúnya vereség után… Ráadásul mióta Yuusuke szépen helyben hagyott, rájöttem, hogy a shinigamikra se úgy tekintek, mint eddig. Mindegyik csak egy élősködő, egy féreg a lelkek között. Akkor is ránk támadnak, ha egyébként semmit se tettünk, csak épp sétáltunk, vagy nézelődtünk az emberek világában. Aizen-sama azonban kivétel. Igaz, ő se mondható épp tökéletesnek. Ugyan ez elmondható két társáról is… Meglepődve vettem észre, hogy Slarin a kérdés hallatán köhögni kezdett. Valószínűleg azt a falatot sikerült félrenyelnie, amit az előbb az almából harapott. Kissé megijedtem, így máris ugrottam volna, hogy megütögessem a hátát, azonban teljesen felesleges volt, hiszen addigra már véget ért a köhögési roham. Megnyugodva ültem vissza a helyemre, majd figyeltem, ahogy a szemben ülő gyönyörű hölgy arcszíne kezd a pirosból visszatérni normál színéhez. Látszólag próbálja magát megnyugtatni, mint ahogy én is saját magam. Kissé felizgatott az a tény, hogy arról az aljas shinigamiról beszélünk… Valamennyire sikerült is megnyugodnom, mire Slarin megszólalt. Ahogy vártam. Még mindig kissé feldúlt volt, ráadásul a szeméből tükröződött a harag. De teljes mértékben megértettem, és egyet értettem vele. Legszívesebben most én is nekiesnék, és végeznék vele, ha meglátnám… Néhány percnyi szünetet tartott, ezalatt látszott rajta, hogy le is nyugodott kicsit, hiszen arcszíne a vörösből kezdett visszatérni normál színéhez. Miután ez sikerült, belekezdett mondókájába. A helyemen hátra dőlve kezdtem hallgatni a lány történetét arról a bizonyos napról, amikor találkozott Yuusuke-kunnal. Miközben hallgattam a mesélést, néha-néha bekaptam egy-egy szőlőszemet, vagy épp jeleztem egy bólintással, esetleg egy hümmögéssel, hogy még mindig figyelek. Semmiképp se szerettem volna megbántani azzal a szemben ülő gyönyörű hölgyet, hogy modortalanul hagyom, hogy szavai. Végül befejezte a történetét, majd egy mélyet sóhajtottam, mielőtt belekezdtem volna a történetem elbeszélésébe.
- Nagyjából hasonló a helyzet és igen… ő vert el engem is…
Mondtam egy keserű mosollyal.
- Azonban annyi különbség van, hogy én épp a szabadnapomat töltöttem az Emberek világában. Őszintén szólva mindig szerettem a parkjaiban sétálni… Ám az eső elkezdett esni, így nem tudtam sehova se menni. Ilyen az én formám… Ám ekkor éreztem meg egy shinigami közelségét…
Haraptam el a mondatot, majd néhány pillanatig hatásszünetet tartottam. Gondolkoztam rajta, hogy tényleg jó ötlet lenne-e bevallani, hogy én magam támadtam egy kapitányra. Valószínűleg már eléggé elástam magam a lány szemében, így nem kéne még jobban. Azonban van egy kis bökkenő… Sose tudtam hazudni… Így hát amellett döntöttem, hogy az igazat mondom.
- Úgy gondoltam, hogy Aizen-sama visszafogadna, ha le tudnék győzni egy kapitányt, hiszen egyértelműen látszott rajta, hogy az volt. Rátámadtam. Pontosabban eleinte inkább csak beszélgetésbe elegyedtünk, ám ebből harc lett. A többit szerintem pedig már nem kell elmesélni.
Fogtam rövidre a mondókámat, hiszen nem volt kellemes erről beszélni. A bordáim még mindig fájta azon a helyen, ahol a kidoujával betalált.
- Valószínűleg most arra gondolsz, hogy hogy lehet valaki akkora idióta, hogy belekössön egy kapitányba… Talán igazad is van…
Tettem még hozzá, majd ismét elmosolyodtam, hiszen tényleg hülye vagyok, amiért nem voltam képes felfogni, hogy egy akkora szintű arrancar mint én, nem győzhet le egy shinigami kapitányt… De majd legközelebb nem lesz ilyen szerencséje, arra mérget vehet, hiszen ízekre szedem. Ha összefognánk, talán sikerülne legyőzni, bár lehet, hogy még így is kevesek lennénk ellene… De megpróbálni meglehet.
- Mi lenne, ha összefognánk a shinigami ellen? Közösen lehet, hogy le tudnánk győzni.
Vetettem fel a kérdést. Kissé féltem, hogy Slarin kiröhög az ötletemért, vagy hasonlók, de ha bosszút akarunk állni azon a férgen, akkor nincs más választásunk, hiszen egyedül semmiképp sem győzhetjük le a hatalmas erőfölénnyel rendelkező shinigamit. Mindkettőnknek szerezni kell valakit, akivel társulva képesek lennénk legyőzni Watanabe Yuusukét.

[Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz]

*A privaron egész értelmes fejeket vág, miközben Slarint hallgatja; a megerősítés mindenkinek jól esik, s az, ha tudatják vele, hogy figyelnek. Az első olyan gesztus Ryuunosukétól, ami nem csak felszíneskedés. Természetesen Slarin is igyekszik a lényeget összefoglalni, így rövidesen a másik arrancar is beszámolhat a vele történtekről.
Ryuunosuke története is gyakorlatilag abból áll, hogy találkozott ezzel a Yuusukéval, és harcba keveredtek. Slarin egyik szemöldöke a magasba emelkedik, amikor a privaron a szócsatát emlegeti. Ez már biztos jele annak, hogy ugyanarról a shinigamiról beszélnek. Hiszen az a Watanabe Yuusuke, akivel ő találkozott, pillanatok alatt felhúzta őt egy-egy megjegyzésével. Már némiképp nosztalgikus érzés is elfogja a nőt, amikor azokra a sértésekre és fenyegetésekre gondol vissza, amiket aznap kapott. Persze mindez csak még eltökéltebbé teszi Slarint, s még szilárdabbá válik elhatározása, hogy még megbosszulja, amiért neki a saját rejtekében, teljesen tehetetlenül, kiszolgáltatva kellett azt bámulnia, ahogyan az ellenség kardja maga fölé emelkedik. Teljesen megalázta őt ezzel – ezt nem hagyhatja annyiban.
Aztán Ryuunosuke kiemeli mondandójának egy részét; egy olyan részletet, amit Slarin nem vett figyelembe. Hiszen az csak természetes, hogy rátámadnak egy shinigamira, ha találkozunk eggyel… Különösen, ha ezzel esélyük van bekerülni a legjobb tíz közé. Végtére is, Slarin is elsőként támadott. Hiszen egy shinigami nem utasíthatja őt csak úgy rendre. Neki is megvolt a lehetősége a menekülésre – azonban a büszkesége még jobban csorbult volna, ha pusztán a shinigami látványától hazamenekült volna rettegni a piciny szobácskájába, az ágyacskájába vackolva magát a takarója alá. Ha most ismét ott lenne az iskola tetőteraszán, most is ugyanúgy rátámadna Yuusukéra, még ha tudja is, hogy biztos vereség vár rá. Pontosan tudja, mit érezhetett akkor a privaron, s még ha nem is tudatosan, de – szimpatizál vele.*
- A helyedben én is megtámadtam volna. - *válaszol a érfi kijelentésére. Amúgy sem szereti, ha mások elítélik a gondolatait, s ezzel beskatulyázzák őt.*
- Ahogyan megismertem őt, biztosan ő is kötekedett eleget. Az arrancar pedig ne hagyja, hogy Soul Society kutyái belepofázzanak az életükbe. - *hadarja el, s rakja le az almacsutkát a tányérja mellé.
Ekkorra már Slarin is kezd agyalni azon, hogy talán össze kéne fogniuk… Végtére is, Ryuunosuke is képes időnként pózőrködés és cicafiúskodás helyett igazán magát adni.
A kérdést viszont nem Slarin teszi fel; a privaron egyértelműen erősebb Slarinnál, azonban ez a Yuusuke mindkettejüknél nagyobb erővel bír. Legalábbis, külön-külön.*
Az arrancar képén ismét megjelenik az a vigyor, amit általában azoknak szán, akit kigúnyol, vagy épp leszúrni készül. Aztán Slarin egyik keze Ryuunosuke vállát paskolja meg, mintha egy olyan barát lenne, akit már ezer éve ismer.*
- Mindkettőnk érdeke, hogy kicsináljuk azt a férget. - *válaszol.*
- Ha kombináljuk az erőinket, talán tényleg sikerül helyben hagyni azt a kapitányt. Úgyhogy ha továbbra is félreteszed az úriaskodást, akkor én mindenképp benne vagyok a szövetségben. - *veszi le a férfi válláról a kezeit, hogy aztán a füzetét vegye a kezébe. Abban most lapozni kezd a füzet első oldalai felé, míg végül meg nem találja azt, amit keresett. Még mindig úgy tartja a naplót a kezében, hogy Ryuunosuke ne láthasson bele annak a tartalmába; viszont a részletes beszámoló a harcáról most fontos adatokat is tartalmazhat. Taktikai megfontolásból jobb, ha megosztják egymással ezeket a tapasztalataikat.*
- Ha gondolod… Leírtam minden egyes részletet a harcról. Mindig ezt teszem, naplózom, amit tudok. Taktikai okok. - *vágja rövidre. Természetesen nem csak erről ír a füzetbe, azonban hülye lesz megosztani minden jöttmenttel a legapróbb titkait is. Az érzelmi világát nem fogja senkinek sem kiteregetni.*
- Szerintem kezdjük azzal, hogy megosszuk egymással azt, amit tudunk. A shikai-ját tökéletesen kiismertem, a bankai-ját viszont sajnos nem láthattam. Azonban alapos képet kaptam a harcolási stílusáról. Ha gondolod, el is mehetünk innen valahova. Akárhova. Nem egy ebédlőben szeretném megvitatni a részleteket. - *forgatja körbe a fejét ismét, miközben a naplóját még mindig ugyanannál az oldalnál tartja nyitva. Közvetlenül annál az oldalnál, ahol elkezdte jegyzetelni annak a bizonyos, már sokat emlegetett napnak a részleteit. És ott, ahol befejezte a karikatúrát Cephről és Ryuunosukéról…*

- ○ - Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz - ○ -

Miután Slarin elregélte, hogy hogy találkozott a shinigamival, én is megtettem ugyan ezt. Megpróbáltam minél tömörebben elmagyarázni a történeteket. Egyszerűen nem tudtam hazudni neki, és úgy gondoltam, hogy mindent elmondok, még azt is, amit egyébként szégyellek. A reakciója kissé meglepett, hiszen elég együtt érző volt, ráadásul a vállamra is tette drága, édes kezecskéjét. Hatalmasat dobbant a szívem, hiszen sose gondoltam volna, hogy Slarin valaha is megérint. Eddig túl elutasító volt ahhoz, hogy bármi hasonló következtetésre juthassak. Valószínűleg kezd egyre jobban megkedvelni… Minden esetre, némi gondolkodás után, rájöttem, hogy talán többre mennénk, ha összefognánk. Bár az is igaz, hogy akkor se biztos, hogy elég erősek lennénk, de azért próbálkozni csak szabad… Attól, hogy valaki erősebb, nem biztos, hogy okosabb is, hiszen nem minden esetben arat győzelmet az erő az ész felett. És hát ez utóbbiból nekem éppenséggel egész sok volt. Az agyamban egyfolytában csak a harc forgott, és azon gondolkoztam, hogy hogy tudtam volna legyőzni. Talán ha hamarabb használom a resurrectiont, akkor el tudtam volna intézni, hogy ne legyen képes használni a shikaiát… De már mindegy, veszett fejsze nyele.
- Nos igen… De nem csak kettőnk érdeke, hanem lényegében mindenkié, hiszen bármelyik arrancar úgy járhat, mint mi.
Tettem hozzá, miután levette vállamról kezét. Úgy éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Talán épp ez a közös vereség kellett ahhoz, hogy végre egymásra találjunk. Hirtelen újabb meglepetés ért, hiszen a gyönyörű, fekete hajú hölgy felém nyújtotta a magával hurcolászott füzetet, ami valószínűleg valami naplóféle lehetett. Kissé bambán néztem fel rá, ami lehet, hogy fel is tűnt neki, hiszen kommentet is szolgáltatott mellé.
- Sajnálom, de elvből nem olvasom el az ilyen gyönyörűséges nők naplóit, még ha csak taktikai okokból vezetik is. Ám szívesen meghallgatom, ha felolvasod.
Mosolyodtam el. Sose gondoltam volna, hogy pont ő fogja felajánlani, még ha csak a harc miatt is, hogy olvassak bele a naplóba. Miközben nyitva tartotta a füzetet, elmondta tömören, hogy eddig miket látott a shinigamitól, és felajánlotta, hogy elmenjünk máshova. Igazából tényleg okosabb lett volna, ha elmegyünk valami csendesebb helyre, hiszen nem örültünk volna, ha bárki is kihallgat minket, és tervünk miatt ki is röhög. Na igen, ettől kicsit féltem is, hiszen ha ez megtörténne, akkor valószínűleg még tovább hallgathatnánk a csípős megjegyzéseket, amik nem igazán hiányoznak számomra.
- Mit szólnál az én szobámhoz? Oda úgyse jön senki, maximum Gin, hogy faggasson majd a vereségről. De őt majd legfeljebb elzavarom.
A vigyori shinigamira gondolva, szinte azonnal kirázott a hideg. Talán épp a sok vigyorgástól… Habár én se vagyok tőle sokkal különb, hiszen én is folyamatosan vigyorgok, még akkor is ha harcolok… Le kéne már szoknom erről az álszent vigyorgásról, mert így semmiben se különbözök attól az idegesítő rókaképűről...
- Vagy esetleg a te szobádba menjünk?
Kérdeztem óvatosan. Ha már a füzetébe engedte, hogy belenézzek, talán a szobájába is beenged. Vagy nem…

[Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz]

*Egyetértően bólintok, miután sikeresen megállapítjuk, hogy az arrancaroknak jobb Yuusuke nélkül. Nem mintha ez egy olyan egetverő felfedezés lett volna, azonban ebben a pillanatban ez az élet nagy igazságának, a világegyetem megmásíthatatlan törvényének, s a fő motivációnak tűnik. Mintha ezzel egyfajta arrancar világmegmentő akcióra készülnénk. Pedig nem csak Yuusuke az, aki az érdekeinknek könnyedén keresztbe tud tenni, minden esetre eddig ő a legerősebb shinigami, akivel valaha is találkoztam, szóval nem csoda, ha kicsit begyepesedett nézeteim vannak.
A privaron következő mondatából lerí, hogy kicsit félreértette a szándékaimat. Aizen-sama ments, én sose adnám más kezébe a legszemélyesebb tárgyamat, csupán hajlandó vagyok részleteket megosztani egy magasabb cél érdekében. Tudjuk jól, hogy most csak az eredmények számítanak. Egy ilyen kemény ellenfél ellen pedig fontos, hogy eléggé felkészüljünk. Ami engem illet, nem szándékozom ismét laposra veretni magam. Mivel Aizen-sama volt szíves megtagadni tőlem a gyógyíttatás lehetőségét, így bele fog telni még jó néhány hétbe, mire a látható nyomok eltűnnek. A vállaim még most is fájnak kissé, ráadásul a hasamban is tátong egy lyuk, bár azért többé-kevésbé már sikerült felépülnöm. Vagyis van elég erőm arra, hogy ismét rendesen tudjak mozogni, és egy nálam gyengébb ellenfél sem okoz igazából nagy kihívást. Csupán nem esik jól megerőltetni magam. Egy hirtelen mozdulat még mindig könnyedén emlékeztet arra, milyen volt érezni a jég marását a hasamban, s milyen, amikor a fém belülről kóstol meg.*
- Egy szóval se mondtam, hogy bele is olvashatsz. - *váltok egy pillanatra szigorú hangnemre, s arcomról valószínűleg le is olvasható, hogy ez nem egy olyan dolog, amivel szeretnék vitázni.*
- Viszont hajlandó vagyok elmesélni a részleteket. Persze nem mindenre emlékszek tisztán, de amit tudtam, azt kielemeztem. - *folytatom, immáron természetes hangnememben. Ami azt takarja, hogy miután becsukom a füzetet, vállaimat kicsit eleresztem, ettől talán hanyagnak tűnhet a testtartásom. Viszont így kényelmes épp, miközben az asztalra könyökölök.*
- A privaronok szállásai tudtommal innen messze vannak, úgyhogy mehetünk hozzánk is. Na meg van egy üveg pezsgőm is. A sérüléseim miatt ma még nem edzhetek, egyedül meg nem iszok. - *válaszolom, aztán felállok az asztaltól, a zsebembe süllyesztem a naplómat, hogy aztán elindulhassunk. Legalább ismert környezetben leszek, meg amúgy is utálok másoknál vendégeskedni. Jobban szeretem, ha a saját területemen vagyok. Ez valami emberi dolog, de szerintem mindenki könnyebben ellazul, ha otthon van. Minden esetre legalább lesz kivel innom. Már ha Ryuunosuke nem fél az alkoholtól.*

¤ | | ::::... Az ikrek színre lépnek! Slarin és Raúl, béke poraitokra ...:::: | | ¤

*Ha espadává válik az arrancar, egyre gyakrabban kénytelen elviselni annak a rókaképű, cseppet sem szimpatikus shinigami szökevénynek a fejét. Még most sem igazán értem, miért bízik meg benne ennyire Aizen-sama, azonban nem vagyok olyan hülye, hogy erre rá is kérdezzek. A fejemet nem kockáztatom ilyen áron. Egyébként is, még fontos szerepem van a világban. El akarom érni, hogy egyszer az a Yuusuke tisztogassa a maszkomat, miközben én szőlőt eszegetek. Na persze, már csak el kell érnem, hogy a megfelelő helyen tudjak találkozni vele, a megfelelő körülmények között. Lehet, ő gyávaságnak fogja nevezni, én viszont a jogos bosszúnak, ha többedmagammal indulok. Meg hát a végeredmény a fontos, nem az, hogyan értük el azt.
Szóval, a lényeg az, hogy Gin – ugyanis róla beszéltem, talán feltűnt – belopózott a szobámba, aztán bejelentette, hogy az ebédlőben várnak a fracciónjaim. Nem volt sok kedvem hozzá, hisz az utolsó simításokat végeztem épp a képregény egyik fejezetén.
Egy mély sóhaj után inkább felálltam az asztaltól, miután letettem a ceruzát. A köpenyem magamra terítettem, s elindultam az ebédlő felé. Mert hát Gin szerint ott kell majd találkoznom velük. Olyan személyekkel – ugyanis kiderült, hogy többen is vannak - , akikkel még sosem találkoztam. Mondjuk cseppet sem volt bíztató az a vigyor a shinigami képén. Nem mintha máskor nem vigyorogna, de most valahogy úgy érzem, hogy okkal somolygott ennyire. Tessék, már paranoiás vagyok… Hallottam már olyan esetekről, amikor Aizen-samáék rúgták ki az espadákat kegyetlenül eltiporva őket, de csak nem erről van szó. Mi lehet ennél rosszabb? Talán a fracciónom lesz nem nekem való? Á, biztos nem cseszne ki így velem Aizen-sama… Csak nem…
Szóval, most mindenki kedvenc szobájában, az ebédlőben vagyok. Nem nevezném magam éhesnek, vagyis most inkább nem kérek semmit. Hiába, a hummusz bárhoz sikerült hozzászoknom, ugyanis túl finom minden menüjük ahhoz, hogy leszokjak róla.
Raúlt, az egyik fracciónomat már megismertem; gondolom, ő is eljön. És ha minden igaz, még egy embert várunk.
Az ebédlőben furcsa mód nem sok arrancar lebzsel; néhányan erre-arra, de egyikük sem tűnik úgy, mintha velem akarnának találkozni. Hát jó. Várakozásképp inkább leülök az egyik asztalhoz, ha valaki akar valamit, majd úgyis megszólít. Tekintetem eközben a tömeget pásztázza, hátra elkapja a tekintetem valakiét, akiről lerí, hogy engem keres. Azonban senki nem bámul felém olyan látványosan. Kivéve az ikreket.
Sajnos már hallottam hírüket, azonban csak nem engem céloznak be… Az a vigyor a képükön nem tetszik. Bár úgy tudom, hogy ők már tartoznak egy espada fracciónjába. Hmm, kiéhez is? Végül is nem számít, a lényeg, hogy biztos nem kell velük beszélnem.
Ahogy kényelmesen várakozok tovább – s az ikrek pedig egyre csak közelednek - , már felfogom, hogy ez nem is lehet véletlen. S mire eszembe jut, hogy az előző numerós 5-nek voltak a fracciónjai, már túl késő; ekkor már itt állnak előttem, az ördögi mosolyuk pedig előre sejteti: mindent megtesznek azért, hogy kiakasszanak.*
- Üdvözletem. - *köszönök nekik, a lehető legnagyobb nyugalmat árasztva. Nem kell tudniuk arról, hogy kényelmetlenül érzem magam mellettük.*
- Gondolom, ti lennétek a fracciónom. A nevem már valószínűleg ismeritek. Slarin Sleryrrlyn’dreskel, szólítsatok Slarinnak. - *mutatkozok be, és próbálok lazának tűnni. Mit ne mondjak, azok alapján, amit hallottam róluk, nem lesz egyszerű. Remélem, azért a berendezés megmarad.*

//Az ikrek színre lépnek! Slarin és Raúl, béke poraitokra, mwahaha! >.< //

*Mostanában még a szokottnál is jobban elkerüli a hírhedt párost mindenki... Mondjuk elég egyértelműen lerí róluk, hogy majd' szétrobbannak már napok óta az idegtől, és aki hozzájuk szól, elég sokáig emlegetni fogja a találkozást még... Nem mintha ezúttal bánnák ezt a félig-meddig önkéntes remete-életmódot. Így talán jobban sikerül feldolgzniuk annak a személynek a semmivé válását, aki ebben az egész homokkal telített kócerájban legalább egy kicsit megértette őket - vagy legalábbis úgy tett azzal, hogy nem korholta le az ikreket mindenért. Sőt, még talán élvezte is, ahogy mindenki mást az őrületbe kergetnek...*
- Túl gyenge volt...
- Biztos nem tetszett a viselkedése Aizennek és eltávolította...
*Gubbasztanak egymás mellett szobájukban, időnként pár mondatot váltva a másikkal. Aki most látja őket, minden bizonnyal a világvégét sejtené - hiszen valamivel ki kell lábalniuk ebből az agonizálásból, ami nem biztos, hogy jó hatással lenne Las Nochesre nézve... Még csak nem is veszekednek! Ez már kétségtelenül bizonyítja egy esetleges szemtanú számára, hogy valami történt a párossal.
Ki tudja, meddig fetrengenének túlzott önsajnálatukban - mert hát nem is Alegrát siratják tulajdonképpen, hanem saját szabadságukat, mivel az új espadájuk biztosan kemény kézzel akarja majd irányítani őket -, ha váratlanul nem jelenne meg a sunyi Seireitei-szökevény az ajtajukban. A fenébe, még meg se hallották!*
- Csak nem...
- ...küldetést kapunk?
*Kérdezik a betolakodótól mogorván, még mindig fegyverszünetet tartva - hiszen máskor már rég egymás haját tépték volna, ha felváltva mondanak valamit. Végül aztán, miután megtudják, hogy halaszthatatlanul vonuljanak le az ebédlőbe, gyanúsan felcsillan szemük.*
~ Remélem, arra gondolsz, amire én... ~
~ Igeeen, mivel ismerem a gondolataidat, te hülye... ~
~ Akkor hát kezdjünk is hozzá! ~
*Telepszik ki arcukra szokásos ragadozóvigyoruk, ahogy arra gondolnak, milyen tortúrának vetik majd alá "szeretett" új felettesüket. Nem tudják még ugyan, milyen az újonc tűrőképessége, de garantáltan minimum csárdást fogjak járni az idegein. Az viszont előny, hogy az ebédlőben lesz a találkozó, mivel az asztalok nagy részét sikerült már úgy-ahogy kipreparálniuk sutyiban...
Újult erővel ugranak fel az ágyról - előbb gondosan megvárva, hogy Gin eltűnjön -, és rettenthetetlenül masírozva indulnak meg a legnépszerűbb terem felé, már azt tervezgetve magukban, mihez kezdjenek először az ellenséggel. Lent aztán helyet foglalnak az egyik szélső asztalnál, hogy mindenkit szemügyre vehessenek, aki esetleg 5. espadává avanzsálhatott... Végül aztán tekintetük megakad Slarinon.*
~ Ő lesz az... ~
~ Nem tűnik valami türelmesnek... ~
~ Annál jobb! ~
~ Csak ez nehogy azt jelentse, hogy reflexből ceróval köszönt minket... ~
*Gondolkoznak, miközben állukat közönyösen tenyerükbe temetik, ezáltal olyan pózt felvéve, mintha egymás negatív tükörképei lennének, végül feltápászkodnak az asztal mellől, és ráérősen, minden pillanatot kiélvezve - sejtik, hogy nem lesz valami örömteljes érkezésük, - battyognak Slarinhoz.*
- Üdv, Slarin-sama!
*Üdvözlik rosszindulatú mosollyal újdonsült felettesüket, gúnyosan megnyomva a rangot jelző szócskát. Végül aztán teljes erővel csapnak egy pár centivel kijjebb álló asztallap-területre, melynek másik vége, ha minden jól sikerül pontosan állon vágja majd az espadát... Az akció után pedig a lehető legártatlanabb arccal foglalnak helyet a Slarinnal szemközti két széken.*

Szokás szerint a szobámban voltam, és a legkedvesebb hobbimnak hódoltam, vagyis lazsáltam az egyik fotelemben, és a füzetembe rajzolgattam. Nem, nem halat ettem, az csak a második volt a ranglistámon, a lustálkodás volt az első. Éppen egy bengáli tigris rajzát készültem befejezni, amit már napokkal ezelőtt kezdtem el csinálni, csak mindig volt valami, ami közbe jött, és nem tudtam befejezni. Például aludnom kellett, vagy pihenni, esetleg feküdni, vagy enni, inni. Most is kezdtem megéhezni, mert reggel óta nem sok mindent ettem. Épp befejeztem a tigris alakját, és nyújtózkodva ásítottam egy nagyot a fotelemben, mikor kopogtak az ajtón, és Gin (vagy ki) lépett be a szobába. Azt hiszem Gin volt a neve. Nem nagyon érdekelt, nem sokat törődtem a feletteseimmel. Ha valamit akarnak úgyis szólnának, és lám, most akarnak valamit. Valami érdekes dolog lehetett, mert elég sunyin vigyorgott rám.
- Az espadád vár rád az ebédlőben. Indulj el, ne várakoztasd meg. - mondta vigyorogva.
- Majd mindjárt...- mondtam, miközben nyújtóztam még egyet, de Gin arra már eltűnt. Úgy gondoltam, Slarin biztos nem akarná, ha a fracciónja éhezne, ezért tud várni pár percet, míg odaérek, mert éhes voltam, és ennem kellett mindenképp. Naná, hogy volt annyi eszem, hogy a saját magam által vásárolt friss pontyot fogom megcsinálni magamnak, és nem azokat a halnak nevezett műanyag valamiket fogom enni, amit az ebédlőben adtak...
Jó negyed órába telt, míg úgy ahogy ehetővé varázsoltam a pontyot, majd jóízűen el is fogyasztottam. Ezután következhetett volna a kaja utáni szieszta, de sajnos most ki kellett hagynom, mert így is késésben voltam már. Pedig aludtam volna egy nagyot. Majd alszok egyet lent, úgy sem les semmi nyüzsgés. Ittam gyorsan egy pohár vizet is (a tej elfogyott), aztán nagy ásítások közepette, tök komolytalan, érdektelen arccal kiléptem a szobám ajtaján, és elindultam ráérősen az ebédlő fele.
~ Mi lehet olyan fontos, hogy ezért kelljen félbeszakítanom a pihenésemet?Mit akarhat most tőlem Slarin? Kellemetlen ez az egész..-.- - mérgelődtem út közben.
Fogalmam nem volt, miért kell pont az ebédlőben találkoznunk Slarinnal, és, hogy miért olyan sürgős. Na meg hogy miért nem tudtak mondjuk 1 órával előbb szólni. Akkor máshogy terveztem volna a napom, de már mindegy volt. Néhány perces séta után végre elértem az ebédlőt, majd a bejáratnál megálltam, és körülnéztem, hogy merre lehet Slarin. Egyből kiszúrtam az espadát az egyik asztalnál, ám nem volt egyedül. Két másik arrancar is volt vele, méghozzá ikrek. Az arrancaroknál is vannak ikrek? Ezt is tudom már. Egyelőre nem zavartam meg a beszélgetést, hanem nekidőltem az ajtófélfának, és vártam, hogy történjen valami.
Mintha beszélgettek volna, ám más történt, mint amire számítani lehetett. Ahelyett, hogy leültek volna, és szépen elbeszélgettek volna annak rendje és módja helyett, rácsaptak az asztal szélére, ami vészesen közeledett Slarin álla felé. Nyilván nem a két szép szeméért lett espada, szóval biztos voltam benne, hogy ki tud térni az asztal elől, meg mire odaérnék egyel talán, már rég túl lennének a dolgon. Az ikrek ezután leültek az asztal melletti székekre, mintha misem történt volna. Bevágtam a o.O fejet, majd vállat vontam és napirendre tértem az események felett. Ideje lett volna már odamenni Slarinékhoz, szóval ráérősen megindultam.
- Üdv. - köszöntem a társaságnak kurtán. - Miért hívattál ide Slarin? Gin szólt, hogy itt vársz. És ti kik vagytok? - kérdeztem az ikrektől, miután elfordultam Slarintól.
- Raúl Suspicaz de Afuera vagyok, Slarin fracciónja egyébként. - Nyújtottam a közelebbi arrancarhoz a kezem, bemutatkozás céljából. Kiment a fejemből, hogy talán nem kellett volna kezet nyújtanom nekik az előbbi incidenst figyelembe véve, de már késő volt, és bunkóság lett volna ezek után nem kezet fogni.

¤ | | ::::... Az ikrek színre lépnek! Slarin és Raúl, béke poraitokra! ...:::: | | ¤

*A sors ellenem játszik, ugyanis azokkal az ikrekkel "gazdagodik" fracciónom, akikről jót még sohasem hallottam. Hírhedtek, és nem a kegyetlenségükről vagy a vérengzésükről. Hanem az egyedi humorérzékükről, mely annyi arrancart kerget az őrületbe. Állítólag még az épületek sem maradnak meg utánuk.
Nem, nem sajnáltatom magam, vagy ilyesmi, azért az még sem az én stílusom. De sejtem, hogy nem sok jóra számíthatok, és nem igazán jut az eszembe olyan épkézláb ötlet, amivel esetleg meg tudom őket enyhíteni. Ha tudnám, mit gondolnak, akkor legalább meg tudám tenni a megfelelő lépéseket, hogy bennem a lehető legkevesebb kárt okozzanak. Meg persze azt sincs kedvem hallgatni másoktól, hogy az én dolgom lenne megnevelni őket, ha már a fracciónomba tartoznak. Bár valami azt súgja, hogy még így is könnyebben leráznám magamról a morgolódó arrancarokat, mint az ikrek bosszúhadjáratát.
Magamban felsóhajtok, amikor a két, vigyorgó kis nyavalyás megszólít. A gúnyos felhangon más esetben simán felkapnám a vizet, de most csak az öklöm szorítom össze kissé. Megpróbálok a lehető leghiggadtabban viselkedni, bár kíváncsi vagyok, meddig bírom. Nem szeretem, ha az idegszálaimon zongoráznak. Bárki másén, csak az enyémen ne. Na jó, lehetőleg Zilbit és Cephalust is hagyják ki a kis játékaikból. Semmi közük hozzájuk. <.<
A reflexeim megedzőttek arrancar létem során; csak annyit veszek észre, hogy az asztallap emelkedik, miután a két arrancar helyet foglal. Csak úgy egészen véletlenül. Biztosan. Azonban azt nem gondolhatják komolyan, hogy egy ilyen nevetséges trükkel fognak majd lefegyverezni. Akárhogy is nézem, erősebb vagyok mindkettejüknél. Ne nézzenek hülyének se; valószínűleg többet művelődöm, mint az összes arrancar Hueco Mundoban egybevéve. Nem tartom magam okostojásnak, mert nem vagyok az, ahogyan könyvmoly sem, de szeretek művelődni. Nem hagyom, hogy az intelligenciahányadosom csökkenjen. Vagyis a kis ártatlan szemeik nem használnak ellenem. Érdekes, hogy tudták, mi történik, ha az asztalra csapnak. Nem hiszem, hogy véletlenül történt meg az, ami.
A harc tehát ezzl megkezdődik köztem és a porontyok között. A kezemmel időben elkapom az asztallapot, hogy az államnak ne essék bántódása. Bizonyára fájt volna egy kicsit, ha a manővert nem tudom végrehajtani, ám a hierro elég nagy védelmet ad az ilyen gyerekes támadások ellen. Csupán hülyén nézne ki, ha az államnak csapódna. Ez már elég ok arra, hogy megállítsam.
A szemeimben azért tükröződik a meglepődés - mégis csak meglepődik az ember, ha valami sebesen kúszik az álla felé. Viszont igyekszem nem mutatni, hogy mennyire nincs kedvem ilyeneket játszani velük. A mérgemet leküzdöm, s lenyelem, mintha egy tüskés gombóc lenne. Nem mintha lenne más választásom egy ilyen helyzetbe. Az asztallapos eset után nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy aknamezőre léptem, s bárhol csapdába botolhatok. Mindegy is, ezentúl dupla olyan óvatos és éber leszek. Akkor talán nem ér meglepetés. A lényeg az, hogy egyszerűen túléljem ezt a remélhetőleg csak pár percet. Meg valami szentbeszédet is prédikálnom kéne arról, hogy nem kell a talpamat nyalniuk, mert az nekem is meg nekik is ciki, és hogy a szabadidejükben azt csinálhatnak, amit akarnak. Csak engem ne nyaggassanak. Sok arrancar van még Las Noches kopár falai közt. Keressenek valakit, aki jobb alapanyag a kis tréfáiknál nálam.
A felmentősereg meg is érkezik, azonban amikor meglátom Raúlt, eszembe jutnak René-sama szavai is. Az espada segít a fracciónjának, s elintézi, hogy felnézzenek rá, vagy valami ilyesmi. Ismét sóhajtok egyet magamban; bűntudatom lenne, ha feláldoznám Raúlt a saját biztonságom érdekében. Az valahogy nem lenne olyan espadához méltó. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi az, ami miatt fel lehetne nézni rám. Én az egyszerűséget és az egyenességet szeretem, nem kenyerem a célozgatás. Sokkal jobban esne, ha az ikrek is egyszerűen kinyögnék, hogy rühellik a pofámat, és akkor nekem sem kéne ilyen szerencsétlenül viselkednem meg ostoba csapdákat kerülgetnem.
Megvonom a vállam, amikor Raúl megkérdezi, miért is hívattam ide. Semmi kedvem nem volt bevallani, hogy fogalmam sincs, mert nem én szerveztem az egészet. Meg hogy én is inkább rajzolgatnék tovább. Vagy kempelnék a hummusz bárban. Túl finom ott a kaja, és egyszerűen csábít az a hely, meg a hangulata. Még a plakátos incidens után. Valljuk be, az azért csúnya húzás volt tőlük, de azt hiszem, ezentúl nem kell attól félnem, hogy a saját képem vigyorog rám a falról. Ráadásul bikinialsóban, meg vizes pólóban. Amit valami sunyi lesifotós készített rólam. Mert hogy én nem engedem meg senkinek, hogy így lásson, az biztos. -.-*
- Szia, Raúl, foglalj csak helyet te is. - *mutattam a székekre, ugyanis van több is belőlük. Majd ő eldönti, hogy milyen messze szándékozik ülni az ikrektől. S ha a két ördögfajzat készül is valamivel a kézfogás alatt, akkor gyanítom, elég messze fog ülni tőlük. Bár én akkor is biztos vagyok abban, hogy én vagyok az első számú célpontjuk.*
- A múltkor veled se nagyon tudtam szót váltani erről-arról, és azt hiszem, ez egy remek alkalom arra, hogy megbeszéljünk egy-két dolgot. Szeretem az egyenességet, és tőletek is ezt várom el a ferdítések helyett. Ha tetszik valami, vagy ha nem, akkor is. Nem tartalak fel titeket sokáig, csak közlök néhány fontos dolgot. És persze ha valakinek valami kérdése van, azt is hallgatom. Ja, és ti is hívjatok egyszerűen Slarinnak, jó? - *fordulok most az ikrek felé. Raúllal már közöltem, hogy nem szükséges samáznia, mert azt nem szeretem. Ezek után persze csak reménykedek abban, hogy sikerül hallgatásra bírnom az ikreket. Vagyis... inkább beszéljenek, csak ne cselekedjenek. Az éberségem pedig nem lankad - ki tudja, nem zuhan-e a fejemre egy csillár a semmiből. Ezekből az ikrekből én mindent kinézek.*

//Az ikrek színre lépnek! Slarin és Raúl, béke poraitokra, mwahaha! >.< //

~ Egész gyors... ~
~ Mi mást vársz egy espadától...? ~
*Fut át agyukon a rövid párbeszéd, mely csodával határos módon még ezúttal sem fullad végeláthatatlan veszekedésbe - ahhoz túl friss az élmény, hogy más főnököt kaptak, akit még ráadásul tesztelni is kell, mennyi a tűréshatára... Bár még képesek is lennének kiegyezni vele, ha rájuk hagyná az egészet, és nem akarná megnevelni őket minden áron... Ehhez azonban még kell néhány próba - no és nem utolsó sorban meg kell mutatni, miben részesül az, aki nem nyeri el az ikrek szimpátiáját.
Ennek egyenes következményeként pedig ismét rácsapnak az asztalra, ezúttal a szomszédos deszkára. Sikerre ekkor már nem számítanak - előbb még azért reménykedtek benne, hogy kevésbé lesznek jók a reflexei "ellenfelüknek" -, csak a dac munkálkodik bennük, miszerint nem hódolnak be ilyen könnyen. Ahhoz be kell törni valamelyik félt - hogy ez Slarin lesz-e, vagy az ikrek, az egyelőre a jövő zenéje... Most mindenesetre igen erősen dolgoznak saját győzelmük érdekében.
Nem tudják azonban folytatni egyelőre szélmalomharcukat, hiszen egy teljesen ismeretlen arrancar is az asztalukhoz érkezik... Mondjuk ez nem is olyan nagy baj, hiszen az idegen bamba tekintete eszményi célpontról árulkodik számukra. Bár ezt egyelőre nem tudják tesztelni, mivel kelletlenül ugyan, de muszáj válaszolniuk...*
- 57. arrancar...
- ...Lily...
- ...és Lala...
- ...Slarin-sama fracciónja...
*Viszonozzák a már jól begyakorolt bemutatkozást gúnyos hangsúllyal kísérve, és egyszerre mindketten elkapják a feléjük nyújtott kezet, majd a lehető legerősebben megszorítva azt. Legvégül pedig, mikor elengedik Raúl tenyerét, igyekeznek végig is csikarni a másik arrancart, újdonsült kollégájukat. Bár lassan már kétszemélyes partizánmozgalomként kellene aposztrofálniuk magukat a szabványos "57. arrancar" helyett...*
- Szerinted ezt tennénk, ha tetszene, hogy egy újabb karótnyelt, talpnyaló vadidegenhez pakolnak át minket?
*Fortyan fel Slarin bevezetőjét hallva Lily, fel is ágaskodva az asztaltól. Végül aztán nem tesz semmi tettlegeset, mivel testvére még időben visszanyomja a székbe, és magához veszi a szót.*
- Ismerjük már eléggé a fajtátokat, nem egy hasonlót szolgáltunk...
*Fejezi be rokonának mondandóját, miközben még mindig látványosan hadakozik a lenyugtatásával, hol Slarinra, hol Lilyre, hol pedig Raúlra pillantva unottan. Tekintetéből lerí, hogy nem először - és talán nem is utoljára - játsszák már el ezt az ismerkedős mizériát...*

// Beszélgetés az asztalnál //

Beléptem a menzába ahol már elég sokan álltak várva az ételüket. Én is odamentem a sor végére és vettem egy tálcát, ami pár morzsán kívül tiszta volt.
~ Remélem nem rendelnek valami nagy különlegességet amit sokáig kell csinálni. - töprengtem el magamban és nemsokára észrevettem Kodamát aki sajtburgert eszik egy teljesen üres asztalnál.
~ Majd szerintem odamegyek az asztalához. - gondoltam magamban és észre sem vettem már én következtem. Nézelődtem, hogy mikből lehet válogatni és megakadt a szemem a borsos szalámis pizzán.
- Akkor én kérnék egy borsos szalámis pizzát és egy canada dryt. - mondtam kiszolgálónak.
- Okés pár perc és elkészül. - mondta nekem a menzán dolgozó nő. Amikor elkészült már a nyál összefolyt a számban.
Odamentem a tálcámmal Kodama asztalához és így szóltam neki:
- Üdvözletem Kodama! Leülhetek ide? - kérdeztem barátomtól és, amikor majd megengedte leülök mellé.

// Beszélgetés az asztalnál //

- Szervusz Ishinomori! Természetesen leülhetsz. Legalább tudunk társalogni, amúgy is kezdtem egyedül érezni magamat, hiszen a sajtburgerek meg a fél literes üveg nem a legjobb beszélgetőtársak. - válaszolt Kodama a kérdésemre és leültem a 8. espada mellé. A pizzámból egy szeletet kiragadtam és elkezdtem lassan enni. A canada dryból pedig ittam egy kortyot. Hirtelen Kodama felszólalt:
- Öhm... Hát ez furcsa...
Nemsokára már észrevettem Kougat aki amint ideért leült közénk.
- Ja jó reggelt és jó étvágyat nektek is. - mondtam én is a többieknek.
- Mi a helyzet veletek? Történt valami újdonság? - kérdezte tölünk Kodama.
- Velem nem történt semmi különös az igazat megvallva unatkozok már napok óta. Valamit kéne csinálni, de még nem tudom, hogy mit. - mondtam el a többieknek.