Ebédlő

Tárgy: Re: Ebédlő Vas. Jún. 16, 2013 4:28 am

Ééés... A piktor színre lép, mindenki osztatlan örömére. Vagy nem.

Többé-kevésbé mintha sikeresen indulna a beszélgetés, legalább is nem nyársalják azonnal egy lándzsára. Sőt. Szóval tetszetős a hozzáállása, jó hallani. Ezek után az se zavarja különösebben - amilyen "minden mindegy" figura tud lenni válsághelyzetben, amúgy sem zavarná -, hogy aztán azt a bizonyos lándzsát végül csak az arcának szegezik.
Hozzávetőleges lelki nyugalma akkor inog meg egy árnyalatnyira, mikor eljutnak a kérdésfeltevés témájáig. Attól a pillanattól komolyan fontolóra veszi, nem kéne-e mégis inkább nekiszaladnia a fegyvernek, ha már ilyenek közé vetette a balsorsa.
Végül, a saját legnagyobb ámulatára, sikerül megőriznie szenvtelen arckifejezését, s mostmár azon is filózhat egy pillanatot, hogyan is kellene elütnie az újabb mesebeli kérdést. Itt, ezzel a lánnyal szemben őszintén szólva nem merné megcsinálni, amit az előbb Wollohval: érzi az erőkülönbséget... És hogy az Espada úgy cselekszik, ahogy kedve tartja, nem kell semmiféle magasabb hatalomra gondolnia, mielőtt leszúrna valakit. Szóval ez most kicsit kevésbé játék...
Ezek a körülmények így együtt persze éppen annyira elegendőek, hogy ne szóljon csak úgy vissza és fordítson hátat, értelmesebb lelkek keresésére indulva. A reakcióját így is a fölösleges teatralitás iránti ellenérzései irányítják, még ha szolidabb formában is. Ugyanis röpke gondolkodás után energikus mozdulattal előhúzza Bronchát a zsebéből, és még mindig egy szó nélkül, flegmatikus képpel egy vászoncsíkot idéz maga köré, lehetőleg úgy, hogy csak ő maga lássa a belső felületet. Aztán látszólag tökéletesen higgadtan festeni kezd.
A meglehetősen egyszerű ábra elkészítése még élethűsége dacára sem tart neki sokáig: az ilyen kisebb, nem túl bonyolult tárgyakat probléma nélkül képes előteremteni. Mikor megvan, a helyére rakja a Zanpakutóját, majd a vászonba nyúlva unottan előrántja onnan és a legközelebbi ebédlőasztalra hajítja a maszkfehér dobozkát, forgó karral az egyik oldalán: valami olyasmit, amiből rugós bohócoknak szokás kiugraniuk.
Mikor a céltárgy halk puffanással megállapodik, a kar rögtön forogni kezd, mint ahogy az el is várható. Teljes csöndben teszi, semmi nyikorgás, zene vagy bármi zaj: ha a mexikói elő festményeinek van bármi közös tulajdonságuk, akkor az az, hogy önmagukban képtelenek hangot kiadni. Maga az alkotó is egykedvűen, hangtalanul bámulja, miután a vásznat szétfoszlatta, a maga részéről mindent megtéve a várakozással teljes csöndért. Majd a kar végül megáll, egy másodpercig nem történik semmi... Aztán a doboztető felcsapódik, kiengedve a rugón rángatózó, vonások nélküli, csontfehér figurát, mely leginkább talán a festő harci portréira emlékeztet. Csakhogy ennek a figurának mindkét karja feliratos, jól olvasható táblácskát ölel...
"HÜLYE KÉRDÉS!"
A táblácska a két nagybetűs szóval és a felkiáltójellel még ott a táncol a levegőben pár másodpercig, hogy a két másik Arrancar biztosan ne maradjon le róla, mielőtt az egész alkotmány semmivé foszlana.
Feltehetően beletelik néhány pillanatba, mire a két őslakos megemészti a jelenséget. Ő ezalatt mindenesetre jó láncdohányosként rágyújt, hogy addig se múljon az idő dologtalanul. Aztán vélhetően úgyis őt veszik kereszttűz alá magyarázatra számítva.
- Ehhez még annyi hozzáfűznivalóm volna, hogy kezdek besokallni a színpadiasságtól. A maga derék Wollohja majdnem pontosan ugyanígy próbált kikérdezni, csak annak még kevesebb értelme volt...