-Mi a franc van már?!!!?!
Nyűgösen, kiakadt fejjel feküdtem az ágyamban. Már majdnem 12 órája...valamiért nem tudtam aludni, és ez kikészített!!! 12 óra alvás nélkül jézusúristen! Szemeim alatt biztosan fekete karikák éktelenkedtek már. Pedig én próbáltam aludni. Fekve, állva, fejen állva, kézen állva, földön ülve, fotelban, asztalon, széken, mindenhol! És semmi!!! Slarin tegnap meghívott egy pohár tejre, ami furcsán barnás volt kicsit...azthittem karamella, de nem! most már tudom mi volt benne...kávé! KÁVÉT ITATTAK VELEM!!! Idegesen felültem az ágyon, zombi képpel fókuszáltam a szobát körbe, olyan helyet keresve, ahol még esetleg nem próbáltam meg elaludni, de semmi...Pedig tegnap már délután 5-kor lefeküdtem, hogy másnap reggel 13:00-kor frissen ébredhessek, mert Slarin azt mondta, hogy menni kélne valami küldetésre. Ehh, meló...kinek van rá ideje? De menni kellett, mert csúnyán néztek volna, ha azt mondom nem, így elintéztem egy "Ehh....oké..."-vel. Így bízz meg az espadádban, erről ennyit...de majd számon kérem én rajta, az tuti, majd elé állok hogy most aztán kérjen bocsánatot és kár térítsen a 14 órás alvatlansági sorozatomért. >< Lassított felvételként keltem fel az ágyból, mert indulni kellett Aizenhez a küldetés előtti konzultációra, vagy akármi is volt ez, de ehh...így? Odavánszorogtam a hűtőhöz, kiszedtem egy mirelithalrudat, mikrózás nélkül, kőkeményen lenyeltem az egészet, aztán indulás. Rágás meg melegítés? Minek? Úgyis mindegy már, 14 óra alvás nélkül, bele fogok halni, akkor haljak minél gyorsabban. xD
Erősen zombi fejjel, cikkcakkban haladtam a folyosón, és Slarint szidtam, mint a bokrot. Hogy tehette ezt? A tervezettnél jóval több időbe telt így eljutni Aizenhez, és legnagyobb meglepetésemre elsőnek értem oda, még így is. Csodálatosan festhettem, mert útközben, mikor összetalálkoztam valakivel, úgy nézett rám, mint egy zombira szokás. Lehet nem is állt olyan messze a valóságtól. Mivel várni kellett a többiekre, leültem az egyik székre, ami ott volt és magam elé bámulva lestem ki a fejemből jó ideig. Még azt se vettem észre, hogy a többiek megérkeztek. Amúgy sem voltam olyan állapotban, hogy felismerjem az embereket. Még a saját rokonomat se ismertem volna fel abban az állapotban. (a kari egy széken ül a semmibe révedve és az alvásról motyog..xD) Aztán felnéztem egyszer. Voltak ott páran, de én egyből egy bizonyos arrancart szútam ki a tömegből.
-SLARIN!!! - indultam meg espadám fele magam előtt kinyújtott kezekkel, ahogy az egy jó zombihoz illik.
- Miért nem mondtad tegnap, hogy kávé is van a tejemben?! Te kávét adtál..NEKEM! Legközelebb ne tedd kérlek, nem bírom ki még egyszer!!! T.T Meg Elmira-chan sincs itt, hiányzik is, meg minden! Segííííts! TT.TT- borultam bőgve a karjaiba, és próbáltam felelősségre vonni, de nem igen jött össze. Már csak azért sem, mert megfogott, és olyan erően megrázott, hogy X_x szemekkel nézegettem egy darabig, de legalább kezdtem "kijózanodni" a kávé hatása alól, és kezdtem álmosodni. Végre lehet majd küldetés közben egy jót szunyálni. *.* Szipogtam még egy kicsit a világfájdalmaimon, tökre összetörve, majd összeszedtem lassacskán magam teljesen, felvége a "ráérünk arra még" arcot, meg a lassulást, meg mindent. Néhány perc múlva be is bocsájtottak minket Aizenhez, aki előadta a dolgokat. Unott fejjel hallgattam végig egy oszlopnak dőlve a küldetés információit. (Vagyis az oszlopnak dőlve horkolt félhangosan a kari, de Azien talán nem hallotta meg, mert még mindig életben van xD). Egy nagy horkantással riadtam fel, aztán indultam meg orromat törölgetve a társaság után. Elfelejtettem nekik kint köszönni, mert mással voltam elfoglalva, ezért bepótoltam, mikor kiértünk a termemből.
- Öm, izé, bocsi az előbbiért. Volt némi magánügyi problémám, de már okés! Szóval sziasztok! Raúl Suspicaz de Afuera, 14. arrancar, Slarin fracciónja vagyok. -mutatkoztam be és gyorsan besoroltam Slarin mögé. Azért mögé, hogy suttyomban aludhassak a küldi alatt, és ne lássa.
Na hát végül is kisebb nagyobb zökkenőkkel, de elindultunk a küldetésre, valami Tiestot kellett elkapnunk (Neofistot hallotta félre félálomban XD). Én úgy voltam a dologgal, hogy gondolkozni majd az espadák fognak, harcolni meg a többi fracción, természetesen rajtam kívül. Ezért is mély hallgatásba burkolóztam, mikor is a kósza hollowokat interjúvoltuk a menosok erdejében, így természetesen gőzöm sem volt arról, hogy mit mondtak, mert..dolgom volt. (Aludt. xD) A többi vbeszélgetés valahogy kimaradt az emlékezetemből, mert arra ébredtem fel megint egy fa törzsének támaszkodva, hogy hollowok támadnak minket.
- He? O.o - ennyi volt reakcióm első pillanatban, aztán egy nagy "most ezt muszáj?" sóhaj után előszedtem kardomat, és elkezdtem irtani a szembe jövő hollowokat. Azonban az votl a baj, hogy nem fogytak, csak minél több jött. Sajnos, mivel nem rég lettem arrancar nem voltam a legerősebb fajta, ezért jobb híján abban bíztam, hogy Slarinék valamit majd kitalálnak, amivel el lehetne tüntetni a hollowokat.
- Slarin! Valamit csináljatok légyszi, mert nem nagyon fogynak ezek, hiába ölöm őket! - kiáltottam oda a lánynak két hollow között, és reméltem, hogy hamarosan történni fog valami, különben ma Raúlt fognak vacsorázni a hollowok itt...

*A fene se gondolná, hogy Raúl ennyire kikészül egy kis kávétól… Jó, bevallom, nem kellett volna ilyen aljasnak lennem, meg minden, csak már kicsit untam, hogy egy beszélgetés közepén is képes elaludni, bár lehet, legközelebb nem az ikrekre kéne bíznom a koffeinadagolást. Bár az azért túlzás, hogy ilyen módon megszégyenít a kiscicus egy ekkora társaság előtt. Ember, itt más espadák is vannak! Igaz, Adánt már ismerem közülük, Tadeot viszont eddig csak névről és látomásról sikerült megismernem. Azonban az, hogy Raúl ilyen módon tiporja a földbe minden önbecsülésem, megbocsájthatatlan! Még az a szerencse, hogy Aizen-sama nem igazán figyel ránk, s a további kellemetlenségeket megelőzvén kicsit felemelem fracciónom, s kicsit megrázogatom, hogy térjen észhez. Egy néma és rosszalló pillantással jelzem neki nemtetszésem, mert semmi kedvem pont itt megvitatni ezt a gyerekes dolgot. Persze a fejem színe vörösre vált, mintha csak túl sokat töltöttem volna a napon, vagy valami, mert hát valljuk be… nem így képzeltem el a debütálásomat.
Gyorsan bocsánatot kérek a kis közjátékért, első sorban Tadeonak címezve az elnézéskérést, aki viszont még csak ide sem bagózik miatta. Szóval ez most nem jött össze… majd legközelebb. Pedig igazán nem értem, hogy mi baja van… Meg csak nem lehettünk annyira feltűnőek, ráadásul most még az ordibálástól is eltekintettem, mert hát Aizen-sama és a többi espada előtt semmi kedvem teljesen lejáratni magam a fracciónom kicsinyes problémája miatt. Bár valószínűleg már késő, pedig semmi kedvem elérni, hogy mások úgy tekintsenek rám, mintha közben lócitromot szagolgatnának. Ez is Raúl hibája. Bocsánat, hogy próbálom kigyógyítani az álomkórból. >_>
Az persze csak növeli a kellemetlenséget számomra, hogy bár rangban én vagyok a legmagasabb, még sem engem tartanak a legerősebbnek. Lehet, hogy Tadeo és Adán is képesek lennének legyőzni, s ismét elönt a bizonytalanság saját rátermettségemet illetően. Egyáltalán, minek csináltak belőlem espadát, ha még csak annyira sem bíznak bennem, hogy nekem adják oda azt a hülye dobozt? A felgyülemlő feszültséget csak ökölbe szorított kezem jelzi, s kissé elpirosodó fejem, lángoló tekintetem pedig az asztal egyik pontjára függesztem, s szuggerálom azt, hogy vágja már képen a másik espadát, amiért merészel olyan megkülönböztetést kapni Aizen-samától, amit én nem kaptam. Persze ez nem történik meg, ám annál inkább megdöbbenek, amikor Teo gyakorlatilag a kezembe nyomja a dobozt a „te vagy a legmagasabb rangú” dumával, majd végül csak biccentek egyet beleegyezésem jeléül. Így már nem is kell annyira ez a nyavalyás kis doboz, közvetlenül Aizen-samától kellett volna kapnom. >_> Hirtelen pedig úgy érzem, hogy mindenki csak engem akar nyaggatni. Az előbb Raúl volt a nyakamon, most pedig… áhh…
Bemutatkozásra nem fecsérlem az időt, miután távozunk Aizen-sama trónterméből, ugyanis valószínűleg mindenki tudja, ki vagyok. Ha máshonnan nem, akkor Raúl hangos köszöntéséből és nyűglődéséből biztosan megmaradt nekik a nevem. Azért remélem, hogy nem csak emiatt maradok meg az emlékezetükben. >.<
Szívesen megkérdeztem volna útközben a Ranil nevű arrancartól, hogy ő kinek is a fracciónja, mert egészen véletlenül elfelejtette közölni, de Adán közben már be is támadt, hogy a múltkori autós dologról kérdezzen vissza. Élénken emlékszek még, amikor sikerült az autópálya kellős közepén, vagyis pontosabban mondva néhány kisebb mellékúton lerobbannunk valami hülye kis hollow miatt, ami tönkretette a kocsit, de végül happy enddel végződött a történet, meg hát mint általában mindig, most is tökéletesen elértem a célomat azzal, hogy kicsivel több lélekenergiát engedtem el a kelletténél, és pár másodpercre megfagyasztottam azt az arrancart, aki ezt az egész autókölcsönzősdit vezeti. Röviden elmesélem Adánnak is, hogy nem nagyon mertek problémát okozni ebből az ügyből. Mert hát, nem igazán mertek. *
- Mondd csak, ez a Ranil nevű lány a te fracciónod? - *kérdezem meg, s a választ meghallva kizárásos alapon csak azt tudom mondani, hogy Tadeo fracciónja lehet, mert tudomásom szerint csak espadák és azok fracciónjai jöhetnek el erre a küldetésre. Persze ha tudnám, hogy nem is Tadeo dolga, hogy felügyeljen rá, valószínűleg ráordítanék, hogy húzza vissza a képét Las Nochesbe, és ne akarja játszani a sértődött királylányt, mert nincs joga itt lenni, de szerencséjére nem vagyok ennek a tudatában.
Persze nem kerüli el a figyelmemet, hogy Raúl még a szokásosnál is csendesebben vonul a hátam mögött. Mit vonul? Szinte már somfordál. >_> Út közben tehát néha megállok látványosan facepalm-olni, szerintem meg is van az okom rá, pedig igazán nem szeretek drámázni, meg másoknak kimutatni, ha valamiből már kezd elegem lenni, de ez… Így hát az utolsó reménysugárnak is lőttek, hiába bíztam eddig mindvégig abban, hogy Raúl megembereli magát, ha küldetésről van szó. Hogy én mekkorát tévedtem…! Bár valószínűleg az arckifejezésem mindent elárul gondolataimról. Komolyan, csak egy kicsit szedje össze magát… Megtaláljuk ezt a Neofistot, aztán megyünk haza, mindenki szép és heppi és boldog lesz, s még egy üveg tejecskét és egy halkonzervet is kaphat, ha végre azt teszi, amire ki lett találva. Vagyis harcol. Rendesen.
A lehetőség elég hamar megadatik nekünk, ugyanis miután sikerül elérnünk, hogy a hollowk le akarjanak koptatni, ránk is támadnak. Persze nem kerüli el a figyelmem a lidércek maszkján lévő lilás-fekete seb, s gyanítom, hogy nem valami helyi divatnak hódolnak ezzel a nyommal a maszkjukon.*
- Ahogy gondolod, nekem megfelel. - *biccentek Adánnak, majd szólok Raúlnak is, hogy mindenképp mellettem legyen, és a másik Espada hátát segítsen védeni. Így legalább ő sem kóvályog el, szem előtt van, és legalább megtudom, hogy meg tudja-e védeni magát. Ami engem illet, nem pazarlom az energiáim cerokra, csupán néhány baara az, amit útnak engedek, ám leginkább kardtudásomban bízom. Így, hogy ketten fedezzük a 8. espadát, már biztosan elegek vagyunk ahhoz, hogy a technikáját használhassa.*

A Hollowok száma szépen lassan lecsökken, s a számtalan lidérc hulája felhalmozódik. Ez azonban különös. Általában, ha egy Hollow meghal teste szertefoszlik, mintsem, hogy emberi maradványokként a földre hulljanak. A fény, mely fejükön már feltűnt továbbra is világít, s mikor már éppen készülnétek tovább állni még jobban felizzik. A számtalan mennyiségű lidérc feltámad, maszkjuk szemgödrében ismét felpislog a fény, s ismét talpra áll s készek arra, hogy végezzenek veletek. Azonban ekkor egy furcsa üvöltés rázza meg a környéket. A lidércek megdermednek, majd fejvesztve szaladnak el. Ezt megúsztátok, de a későbbiek során még könnyen előfordulhat, hogy visszatérnek. Azonban az üvöltés gazdája rejtély. Esetleg egy nagyobb Hollow? Nem tudni. Mindenesetre nem árt sietni, mert hamarosan visszatérnek az elkergetett egyének.
Utatok egyre mélyebbre vezet, ahol is meglelitek Neofisto rejtekhelyének vélt hegyet. Furcsa, az erdő közepén egy hegy, mely eddig rejtve volt. A barlangból iszonyatos mennyiségű reiatsu áramlik. Még a legerősebb csapattagjaitokon is meglátszik az aggodalom és a küzdés, hogy ne veszítsétek el lélegzet vételetek felett a kontrollt. Fojtogató egy energia, annyi szent.
A bejárat egy különleges kapu, amit reiatsu véd, megérintve érzitek, hogy komoly akadály, s nem vagytok elegen, hogy lebontsátok, de különös dolog történik ekkor. A Hollowok, akik elmenekültek visszatértek. Nem támadó céllal azonban. Lassan sétáltak a kapu irányába. A kapu egy különleges anyagból készült kőfaragás volt. Két furcsa állat ült a száját tárva az oldalain, s a szájukban két fekete gömb tartózkodott. A Hollowok lilás árnyalatú materiákból egyszer csak kiáramlott az energia a gömbökbe, s egytől egyig hamuvá váltak, amint az elhagyta testüket. Az akadály lebomlott, amint az utolsó hollow is visszaadta az erőt a gömbökbe. Óvatosan beléptetek a szentélybe, mert ahogy belépve tapasztaltátok a falakon megannyi falrajz volt található, s kikövetkeztetve rájöttetek, hogy ez amolyan sírhely, ami blokkolja a lélekenergiát. De akkor mégis, hogy érezhettétek kívülről az erőt? Különös. Mindenesetre lassan beléptek, s gondosan figyeltétek merre haladtok a szentély labirintusában, mert pár csapdát is felfedeztetek benne, ahogy egyre mélyebbre értetek. Azonban nem csak ti voltatok az egyetlenek, akik kutattak. Kívülről ekkor érkezett oda egy három fős társulat. Halkan beszéltek egymáshoz, s csak pár szót. A hamvak közt kutattak, majd a bejáratra tekintettek, s rögtön be is hatoltak. Nem tudni kik lehetnek azok, de mivel az ellenkező irányba indultak egy darabig nem is biztos, hogy találkozni fogtok velük.
Mikor már úgy érzitek végtelen a labirintus, úgy érzitek valaki követ benneteket. Hangos dübörgés zendül fel körülbelül öt másodpercenként, s egy fény is közeledik felétek. Az egyik sarkon feltűnik egy különös fénnyel izzó lény, melyhez foghatót még nem láttatok, s amint megpillant titeket megrohamoz benneteket. Menekülni kezdtek a szűk folyosón, majd egyszer csak elérkeztek egy nagyobb területre, ahol már van elég helyetek a harchoz. A lény egyenlőre megállt középen míg ti körbevettétek, s várt, orrából meleg levegőt fújtat, s vér vörösen izzó szemei kémleli lépéseiteket.

Még mindig morcos voltam Slarinra. Hogy tehetett ilyet? Kávét adni nekem? Ez olyan mintha egy trabantba kerozint öntenének. Akkor lenne még csak nagy durranás, ha beindulna. Na mindegy, nem volt idő éppen sírásra, meg fújtatásra, mivel épp egy kisebb hadsereg próbált minket eltenni láb alól, és hiába erőlködtem, meg vagdaltam őket, csak nem fogytak. Lehet ezek ilyen superhollowok? Múltkor láttam valami superpókembert a tévében, lehet ezek is olyanok. Mindjárt elkezdenek röpködni meg pókhálókat eregetni. O.o Na de azt nem hagyhattam, szóval nők és gyerekek előre, én meg majd hátul el leszek, egy szóval támadás volt épp, na. Slarinra még visszatérünk ezután. Haragom nem száll el egy könnyen, és tudok félelmetes is lenni, ha akarok. (És ezt ki hiszi el nekem? xD) Lényeg, hogy jó néhány percnyi kínlódás után végre csak fogyni kezdtek a hollowok. Egy valami azonban feltűnt. Mikor levágtam egyet, nem párolgott el, mint szoktak, hanem megmaradt a teste...mondtam én, hogy ezek supermanpókemberek...Nem baj, néhány perc múlva elfogyott az összes hollow, és bár nem tűntek el, feküdtek, mozdulatlanul, vagyis meghaltak, meg ilyenek. Elégedetten vissza is csúsztattam katanámat sayájába, és már kerestem volna egy szép, kényelmes fatörzset, hogy nekidőlhessek, és kipihenhessem az egész napi munka fáradalmait, de nem, ma úgy tűnt, hogy senki sem akarja, hogy aludjak. Mégsem superhollowok voltak, hanem ZOMBIK! O.O Azt a sebességet a gyalogkakukk is megirigyelte volna, amilyennel bespuriztam Slarin háta mögé holtra vált arccal, mikor megláttam, hogy ezek az izék felkelnek, és úgy járkálnak, mintha fél perce nem kaszaboltuk volna le őket.
- Nem kéne ennyi horrorfilmet néznem. Zombik nincsenek, ugye...Sarin? - kérdeztem espadámtól. Inkább magamnak bizonygattam, mintsem neki mondtam volna, de egy megerősítő válasz igen sokat segített volna a helyzeten.
Már épp kiugrottam volna Slarin háta mögül, és hatalmas csatakiáltással kirohantam volna a hollowok elé, mint Zrínyi (Raúlra lefordítva sprinteltem volna haza a szobámig xD), mikor egy furcsa üvöltés hallatszott valahonnan a környékről, és a hollowok szétszéledtek, mi meg túléltük a dolgot. Tuti tőlem ijedtek meg ennyire, mert olyan félelmetes vagyok, szóval ki is húztam magam jó rendesen, hogy mindenki lásson. Mindenesetre indulhattunk tovább, és nem szalasztottam el az alkalmat, hogy újra leghátul haladhassak félálomban, csak most valahogy nem ment a dolog, így jobb ötletem nem lévén, odamásztam Ranil-chan mellé, akit nem rég ismertem meg a hummusz bárban, és vele haladtam tovább, míg el nem értünk egy fura helyre, ahol olyan iszonyatos lélekenergia áramlott a levegőben, hogy a fél kezemet is oda adtam volna egy zacskónyi friss levegővételért. Jobban megnéztem magamnak a helyszínt, és levezettem magamnak, hogy ez egy kapu. Egy lezárt kapu. Tehát őriz valamit, ami igencsak erős lehet a környéket betöltő lélekenergiából kiindulva. Mi következett ebből? Hogy kint jobb mint bent, tehát mehetünk haza tejet inni a hummusz bárba, meg jelenteni Aizennek, hogy bizony semmit sem találtunk, szóval bocsi. Ha ez még nem lett volna elég, ezek a fura hollowok is visszajöttek. Remek, már csak ez hiányzott az életemből...Már húztam volna elő katanámat megint a tokjából, és nekiálltam volna védekezni a rám támadó nyomik ellen, de nem történt semmi. Kissé bamba fejjel néztem, ahogy elpárolognak, ezúttal hitelesen, és kapu megszűnt, vagy kinyílt, vagy valami ilyesmi.
- Slarin ugye nem akarsz oda bemenni? - kérdeztem tőle, de valahogy már előre sejtettem a válaszát, szóval egy nagy "ehh"+sóhajtás kombó után beléptem utána a barlangba, de úgy, mint valami halálraítélt. Ha már meghalunk, legalább legyenek jó emlékeink hozzá, szóval visszasoroltam Ranil mellé.
- Mizu veled Ranil? - kérdeztem kissé idegesen a lánytól, mert kezdett az az érzés hatalmába keríteni, hogy valaki követ. Még mielőtt a lány válaszolhatott volna, valami megindult felénk hátulról, emiatt nem igen maradt időnk további csevegésre, hanem futnunk kellett, amilyen gyorsan csak tudtunk. Kezdtem kilehelni a tüdőmet, mikor végre kiértünk egy valamivel nyitottabb helyre, ahol már szembe fordulhattunk a támadónkkal. Mikor megláttam, legszörnyűbb gyanúm vélt beigazolódni. Mondtam, én, hogy zombik vannak erre..-.- Hirtelen azt se tudtam, mit csináljak, így azt tettem, ami ilyenkor a legjobb szokott lenni. Egy sonido után már Slarin háta mögött tartózkodtam, és onnan lestem a szörnyeteg felé, vagy akármi is volt az...

*Mi a franc? Nem kellett volna ezeknek a gyenge, tömegével támadó szerencsétleneknek elporladniuk? Hess innen, oszoljatok, mint a homály... Hála Adán cerojának, egyszerűen lélekrészecskékké kéne bomlaniuk, de nem! Ehelyett mint valami agyatlan zombik egy DnD játékban, újra felállnak. Érzem a késztetést, hogy újabb támadást indítsak, de kérdés, hogy nem támadnának-e fel poraikból ismét. Cseppet sem nyugtató a tény, hogy a sok megélepetést okozó mocskok egyként indulnak meg, azonban nem támadni készülnek, hanem gyakorlatilag elvezetnek minket valahová. Nem kétség, valaki a háttérben húzza a szálakat, a marionett bábukat pedig ezek a hollowk okozzák. A csalit pedig önként kapjuk be, nem mintha lenne más választásunk.*
- Hát persze, hogy nincsenek zombik! Biztosan valami más áll a háttérben. - *förmedek rá Raúlra, aki mintha életcéljának tűzte volna ki, hogy egyre kínosabb helyzetekbe hozzon. Komolyan, ideje lenne felnőnie, nem bébiszitterkedhetek felette örökké! Nem is értem, miért pont őt hoztam el magammal, még Lala és Lily is hasznosabbak lennének nála. Ők biztosan nem bújnának el a hátam mögött elvárva tőlem, hogy megvédjem őket. Hol marad az arrancar büszkeség?
Látványosan facepalm-olok ismét, s vészjelzően lüktet a halántékomon az az ér, ami eddig semmi jót nem jelentett. Nem, most kurvára nincs időm Raúl pátyolgatásával foglalkozni. Eddig se tettem, és nem is szándékozom, nem érdemelte ki. Majd ha látom, hogy legalább igyekszik arrancarhoz méltóan viselkedni, majd akkor esetleg lehet róla szó. Csak már kicsit unom, hogy úgy kell viselkednem, mint valami anyuka, holott nem vagyok az, és nem is szándékozom azzá válni.
Remélem, hogy ez a Ranil nevű kiscsaj átvállalja tőlem ezt a szerepet, mert minden bizonnyal ismeri már Raúlt. Nem tudom, nekem Raúl nem tűnik olyan személynek, aki lazán elmegy csajozni, nem is tudom... Mindig olyan feszültnek tűnik, vagy nem tudom. Szóval valószínűbb, hogy máshonnan ismerhetik egymást, de addig is foglalkozhatok értelmes dolgokkal, például magával a küldetéssel, meg hogy elgondolkozzak azon, vajon mi is okozhatja a rejtélyes zombi jelenséget.
Előre látom, hogy az egyetlen épelméjű személynek Adán és Tadeo számítanak. Jó, az utóbbi elég hallgatag, de nem is azért vagyunk itt, hogy felesleges dolgokról fecsegjünk. Magamban megemelem előtte a nem létező kalapom, amiért látszólag ilyen könnyedén átlátja a helyzetet. Végre valaki, aki azzal foglalkozik, amivel feltétlenül szükséges! Nem dumál, csak teszi a dolgát, így hát tekintetem én is magasra emelem, s követem őt, elvégre igaza van, nem rostokolhatunk itt örökké, ráérünk majd hűűűűzni meg háááázni, amint visszaértünk Las Nochesbe, és megtettük a szokásos jelentéseket rókaképű Ginünknek, akit persze még mindig képes lennék megfojtani egy pocsolyában, ha alkalom adódna rá, mert... nem tetszik a sunyi képe. Az ilyen fejek mindig rosszat jelentenek.
Egy rosszat sejtető mosollyal adom Raúl tudtára, hogy igenis, én szándékozom bemenni a kapun, ha már beinvitáltak. Túl sokat használja a száját az ökle helyett, lehet, ideje lenne figyelmeztetnem. :/ Bár talán nem is lesz rá szükség, úgyis megjelenik hamar egy újabb ellenség.
A barlangnál terjengő lélekenergiától egy pillanatra még én is meghátrálok; olyan, mintha a levegő egészen sűrű lenne és emiatt nehéz lenne lélegezni, ám nem adom meg azt az örömet senki számára sem, hogy bármiféle gyengeséget mutassak. Egy nagy sóhajjal küzdöm le magamban a nehézséget, nem ez fog megállítani a küldetésben. Elnézve társaim arcát meggyőződök arról, hogy nem csak engem ütött ki ez az energia, majd útközben meglapogatom Raúl hátát is, reménykedve abban, hogy ettől majd több önbizalma lesz és megemberli magát. Kimondatlan szavaim, miszerint "kitartás, hamarosan túlleszünk rajta" remélem, elérik a tudatát. Futólag ismét végigmérem ezt a Ranilt, akinek még mindig hiányosnak tartom a bemutatkozását. Egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Valami nagyon nem tetszik rajta, és van egy olyan érzésem, hogy én se vagyok számára szimpatikus.
Az egyik pillanatban még Neofisto kilétén agyalok, a következőben pedig menekülök, amíg egy harcra alkalmas terepre nem érek. Ez a valami, ami a semmiből bukkant fel és támadott ránk, valamivel szívósább ellenfélnek tűnik, mint a zombi-lidércek, de majd meglátjuk. Raúl úgy döntött, hogy fedezi a hátam, habár valószínűbb, hogy csak szimplán nem akar megsérülni és elvárja tőlem a védelmet. Hát ezt megszívta. Egy szép vicsor láttatása után már kivont zanpakutoval sonidozok ellenfelünk felé, és a kedvenc rúgás-majd-vágás kombómmal indítok támadást. Az Aizen-samától kapott doboz kicsit húzza a zsebemet, amelyben elrejtettem, de nem akadályoz a mozgásban.*

Nem igazán könyvelhettétek el sikeresnek a támadásotokat, ugyanis a lény egyetlen karcolás nélkül megúszta a támadásaitokat. A lény bőre érezhetően verte vissza Zanpakutoitokat, s a lény továbbra sem mozdult. Legalábbis míg vissza nem érkeztetek helyetekre, majd abban a pillanatban bőszen nekilódult, hogy felökleljen benneteket. Úgy tűnt csak szimpla közelharcra, vagyis tombolásra képes, más ereje egyenlőre nem mutatkozott meg.
Próbálkoztok, hátha másfajta támadási módszer beválik-e rajta, s úgy tűnt a mágiára már érzékenyebben reagál. Meg is találtátok gyengéjét, de ekkor váratlan vendégeitek érkeznek, akik véget vetnek a lény szerepének.
Egy fekete csuklyás, magasságából és gesztusaiból ítélve férfi egy furcsa kézjel után a lényre szabadít egy hatalmas energiától túlduzzadó sugarat, amitől a bika szerű különös teremtmény szertefoszlik. Egy másik csuklyás alak, ki a mögötte álló körülbelül hat fős csoport vezetője volt felétek pillantott, majd rámutatott Slarinra.
-Te birtoklod az ereklyét, add át nekem! -hangzott el a felszólítás, de persze eszetek ágában sincs átadni a kívánt tárgyat. De ekkor már újabb lények tűntek elő a számtalan folyosókról, de már nem csak bikák, hanem valami féle kígyóemberek, akik egy kiegyenesített kasza szerű fegyverrel szórtak varázslatokat. Talán rájuk pont az ellenkezője hat, mint a bika lényekre, de ezt ki kell derítenetek előbb.
A csuklyás idegenek szintén küzdenek, hiszen az izzó színes lények őket sem kímélik, de vigyázzatok, nehogy megkaparintsák Slarintól a dobozt, melyet Aizen adott.

~ Ja mer' nincsenek zombik, ugye Slarin? Még te sem hiszed el, hiszen itt áll egy előtted...végig nekem volt igazam. >.> - tűnődtem magamban, míg Slarin terjedelmes hátának biztonságát élvezve nézhettem a helyzetet. Mit tudnak ezek, naphosszat LNben feküdnek, és kitudja mit csinálnak, ellenben én, néha még filmet is nézek! Múltkor is voltunk Ranil-channal Karakurában a plázában , és valami horrort néztünk, aminek az volt a címe, hogy...Kút,...Gömb...Gyűrű..?(Kör xD) Elfelejtettem...Na mindegy, abban is volt egy zombicsaj aki a tévéken keresztül közlekedett, és mivel valami fura szemüvegben néztük a cuccost, a plázában is kimászott a képernyőből! O.O Na ezek után mondja valaki, hogy nincsenek zombik. Ez a fazon meg nagyon is arra hasonlít. Nem mondom, jó lett volna elkempelgetni Slarin hátával még egy darabig, de mivel harcról volt szó, rendbe kellett volna magam szednem, mert hát mégiscsak...fracción lennék, vagy mi. Egy sonido utáni szép vágással meg is koronáztam volna harctéri képességeimet, és diadalittasan lobogtattam volna hajam, hogy megöltem azt az izét, de a zanpakutom meg sem karcolta. Mintha nem is ért volna hozzá. Nem hinném, hogy bennem lett volna a hiba, eléggé pontos vágás volt, és biztos is voltam benne, hogy súrolta a zombi testét, de mégsem lett semmi baja. Úgy döntöttem, inkább visszavonulok kicsit, és besoroltam Ranil mellé, aki épp olyan tanácstalannak tűnt, mint én.
- A kard nem sebzi meg. Valami mással kéne próbálkozni. Van valami ötleted, Ranil-chan? - kérdeztem tőle. Valamivel okosabbnak tűnt nálam így harc terén, szóval nők előre, én úriember vagyok, és előre engedem a nőket. Épp kezdtem volna szurkolni Ranilnak, hogy törje szét az arcát a zombinak, de ekkor társaságunk érkezett, mintha nem lett volna épp elég gondunk eddig, még ez most kellett...
Valami durva cuccot csinálhatott a kezével, mert egyből eltűnt az az izé, amivel eddig harcoltunk. Érdekes, én hozzá sem tudtam érni, ez meg egy legyintéssel elintézi. Slarintól akart valamit, ami nála volt, mindezt nem valami illedelmes módon. Persze, majd hülyék leszünk neki odaadni. Ha már eljöttem, és ha már nem alhatok, akkor csinálok valami érdemlegeset, vagyis, odaugrottam Slarin elé magam elé tartott katanával, egyfajta személyi védelmet nyújtva neki. Úgy tűnt, hogy munkám lesz bőven, mert jöttek a "haverjai" is, fura, egyenes pengéjű fegyverekkel, és varázslatokkal küldtek velük felénk. Nem tűntek valami strapabírónak, szóval úgy gondoltam, talán lehet esélyem ellenük. Legalábbis több, mint a bikaszerű lény ellen volt.
- Nehogy odaadd nekik azt az izét! - szóltam hátra Slarinnak egy utolsót, majd egy sonidoval elindultam a kaszás támadók felé. A nagy kavalkádban azt sem tudtam, hova csapjak először, végül úgy döntöttem, bevetem magam a sűrűjébe, és egy barát előre küldve utat csináltam magamnak a sok ellenfél közt, majd egy ugrással előttük termettem, és kaszabolni kezdtem. Jó lenne, ha a többiek is követnék a példámat, különben a kis partizánakcióm elég hamar véget fog érni, méghozzá csúnya véget.

*Jó lenne tudni, hogy miből készül ennek a lénynek a hierroja, szívesen elkérném a receptet, mert tudnám mire hasznosítani, az biztos. Addig viszont egyszerűen nem hagyom majd, hogy bárki is eltaláljon. Apropó, találat… Azért elég egyértelmű, hogy igencsak vagdosom az ellenfelet, a többiekkel együtt, azonban ez a strapabírás már több, mint egyszerű páncél, valami más lehet az oka a szívósságának. Hamarosan azt is sikerül felfedeznem, hogy maguk a fizikai támadások nem hatnak az ellenfelünkön. Sajnálatos, pedig ebben vagyok igazán jó, azonban kénytelen vagyok visszarakni a kardom markolatába, hogy aztán barakkal egységesített ütések sorozatát mérjem erre a minotaurusz-izére. Nem igazán értem, hogy miért jó neki az, ha esztelenül támad rá mindenkire, mert hát, enyhén szólva kiszámítható, de belegondolva én sem vagyok jobb, amikor dühösen kezdek el harcolni. Mármint nagyon dühösen. Olyan dühösen, ahogyan nem sokan szeretnének látni. Persze ha gondolatolvasó lennék, akkor biztos megjönne a dühöm is. Először tuti felkenném Ranilt a falra, de talán trófeát is csinálnék a csini kis fejecskéjéből, amiért ilyeneket gondol rólam. Nem az a baj, hogy gondolja, hanem az, hogy még csak a képembe se vágja, és alapja sincs annak, amit gondol. Nem mintha Tadeo-samára ez nem vonatkozna, ám valószínűleg neki csak beintenék, mert mit érdekel engem Mr. Antiszoc véleménye? Semmit. Szóval igazán hálásak lehetnek, hogy user nem vértezte fel kariját gondolatolvasással, csak szó szerint vérfagyasztó nézéssel. Raúl legalább kimutatja – a maga módján - , hogy kezd elege lenni belőlem. Az megint csak más kérdés, hogy miért is, mert igazából tényleg semmi rosszat nem tettem ellene, csak a munkámat végzem. Aizen azt mondja, menni kell, ezért megyünk és kész, nem tudom, mit kell ezen magyarázni. Majd ha hazaértünk, biztosan leállok beszélgetni egyet Raúllal, és elmondom neki, hogy zombik tényleg nincsenek. Meghívom egy pohár tejre is, egye fene, csak ezt a Ranilt ne hozza magával. Az a kiscsaj úgy néz rám, mintha valami nem kívánt főnökkisasszony lennék. Bár bánom is én… Nem az én dolgom vele foglalkozni, hiszen Tadeo fracciónja, mert hogy nem az enyém és Adáné sem, az biztos. Persze ha véletlen kiderülne, hogy egy Espada fracciónjába sem tartozik, biztosan kapna tőlem egy alapos fejmosást.
Aztán valami csőcselék is érkezett, akik olyan nagynak és erősnek hiszik magukat, csak mert valami mágiával eltüntették az ellenfelünk. Az utolsó ütésem már a levegőt hasítja, ugyanis a lény lélekszemcsékké redukálódik. Kis híján sikerül kibillennem az egyensúlyomból is, és baromira nem tetszik, hogy valami kis senki ilyenkor áll le ugatni nekem. Meg amúgy sem szeretem, ha így beszélnek velem, nem vagyok én senkijük, és hát, mégis csak espada vagyok, vagy mi a szösz. Még hogy adjam oda nekik? Pfff… >_> Sikerül Raúlra is egy sötét pillantást vetnem, amiért merészeli azt feltételezni, hogy majd hallgatok valami kis suhancra és átadom azt, ami elvileg olyan hú-de-fontos tárgynak számít missziónk során. Persze, persze, majd biztos mosolyogva fogok fejet hajtani és odaadni nekik azt, amit Teo nagy kegyesen átpasszolt nekem. Francokat.
Beletörődve fújtatok sötét tincseim mögül; baromira nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy én vagyok az, akit úgymond „védeni” kell. Annyi időt se kapok, hogy egyáltalán szóhoz jussak, mert hirtelen egy kör közepén találom magam, espada és arrancar társaim szabályosan körbevettek, egyfajta védőgyűrűt alkotva körülöttem. Mégis ki a rák találta ki, hogy ártatlan királykisasszony szerepet oszt rám, és védelemre van szüksége? Ez csak egy csőcselék, talán egyedül is elboldogulnék velük… Nem szeretem, ha gyengének néznek, azt meg pláne nem, ha mindenki épp engem piszkál, márpedig most erről van szó.*
- Csak most az egyszer. Tudod, hogy mennyire utálom ezt. - *válaszolok Adánnak, aki az antiszociális vöröset leszámítva az egyetlen értelmes fickónak tűnik, meg legalább volt alkalmam annyira megismerni őt, hogy merjek bízni benne. Fura eszméi vannak, az tény, de nekem kifejezetten tetszenek a Las Noches megreformálásáról szóló álmai.
Legnagyobb meglepetésemre Raúl végre elkezd harcolni, ahogyan az egy jó arrancarhoz illik. Talán mégis csak méltó a figyelemre, és biztosan meghívom ezek után egy sült lazacra meg egy halra. Még a kávét is mellőzöm, és az ikrektől is megkímélem.
Ami engem illet, kénytelen vagyok inkább védekező pozícióba helyezkedni, bár szívesebben követném Raúl példáját, sokkal hamarabb végeznénk az ellenfeleinkkel. Kardomat ismét előre rántom, és az engem célba vevő ellenségekkel egyenként veszem fel a harcot. A legtöbb valószínűleg nem tarthat tovább néhány másodpercnél, már ha a taktikám sikeresnek bizonyul. Ismét a kedvenc technikámat használom, egy-egy pillanatra megfagyasztom az engem támadókat, ami bőven elég ahhoz, hogy kibillentsem magabiztosságukból és egyensúlyukból is, majd kardom ezután a nyakukat célozza meg, hogy lemetszhessem fejüket a testükről.*

Úgy tűnt a lények lassan eltűnnek, ám a csuklyás idegenek még mindig jelen vannak, s már végeztek a rájuk támadó lényekkel, méghozzá ijesztően hamar. Ez nem jó jel, hogy csak ennyivel lemészároltak mindent. Mindenesetre, mikor a lények utolsója is a földre hullott, az összes szertefoszlott.
A csuklyás idegenek vezére ekkor előrelépett, majd ismét felszólította Slarint a doboz átadására, ám ezúttal bővebben beszámolt.
-Add át, hogy megállíthassuk ezt a veszedelmet. Ti képtelenek lesztek legyőzni Neofistot, s csakúgy mi is, de mi tudjuk az ereklye használatát. -szavaiban nem tűnt hazugság, mégis valami nem stimmelt. Nem hazudott, mégse mondta el a teljes valót. Mindenesetre, ha tényleg igaza van, akkor még ki is használhatjátok az érkezésüket. Meggyőzitek a vezért, hogy ha eljön az ideje átadják, de addig tartsanak veletek, hogy együtt eljussatok a szentély közepébe. A vezér beleegyezett az alkuba, s veletek is tartott.
Végül eljutottatok a szentély közepéig. Egy hatalmas kerek csarnok, ami telis-tele ábrákkal. Középen egy furcsa állvány, olyan, mint amilyeneket az áldozásokhoz szoktak használni, bár jóllehet körülötte egy csepp vér sem volt. A teremben hirtelen halvány fény gyúlt, s éreztétek, nem vagytok egyedül. Egy női alak tűnt fel az árnyékokban, s elsétált egészen egy sziklából felépített trónig, ahova aztán leült, s fejét megtámasztva figyelt benneteket. Ti továbbra is csak a körvonalait tudtátok kivenni a nőből, ám ekkor előre lépett a csuklyás alak.
-Ez Ő. Neofisto, a Rém! -szólalt meg, s ekkor az egész teremben fény gyulladt, s jól láthatóvá vált a trónon üldögélő nő. Jobban megállapítva egy Arrancarról volt szó, s ez kis meglepetést is okozott számotokra. A nő elmosolyodott a nevet halván. Ezt jól lehet senki nem tudta róla, de ez csak egy becenév, mely még a rég múlt idő során ragadt rá. A nő mellett ekkor egy számtalan színben fénylő emberhez hasonlító alak tűnt fel. Az lényt feltehetőleg a nő irányította. A fénylő alak kinyújtotta kezét, s a doboz mely Slarinnál volt hirtelen odarepült. Az alak kinyitotta, s egy nyakláncot húzott ki belőle, amit oda is nyújtott azonnal úrnőjének. Ez lett volna Aizen ajándéka? Egy nyaklánc, ami nem is járulhat hozzá a küldetésben? A nő ismét elmosolyodik, majd felszólal.
-Csak akkor megyek veletek, ha bizonyítjátok, hogy Aizen serege nem olyan gyengék, mint azt képzelem. -ez valami furcsa célzás volt. De rögtön megértettétek, amint a csuklyás alakok levetették köntösüket, s ellenetek fordultak kiszegezett fegyverrel. Mind férfi volt, de mindegyiken megtalálható volt egy fekete arc festés, ami hirtelen foszforeszkálni kezdett. Ezúttal nem óhajtottak beszélni, inkább azonnal támadtak. Mindenkire jutott legalább két ellenfél, így eltarthat egy darabig a csata. Ám lassan megértitek mi az a festés az arcukon. Fizikai erejüket, s még lélekenergiájukat is jócskán megsokszorozta, így talán, ha azt az ábrát megsértitek talán a folyamat is megszűnik.

Panaszra ok nem volt, hisz fogytak ezek az izék úgy, mintha csak az lett volna a dolguk, hogy szép sorban beállnak elénk, és hagyják magukat leöletni. Nyöhö, még túl éber voltam a kávétól, szóval ha akartam sem tudtam volna bealudni épp, meg amúgy is túl nagy káosz volt itt mindenütt. Ranil-chan is "jókedvűen" írtotta a kígyóizéket, olyan természetességgel, minta csak kenyeret szeletelne. Na hát, van akinek jobban megy a kenyérszelés, pl én. Ettől függetlenül azért még kivettem a részem a jóból, és olyan vonaglásokat nyomtam mint amit Dzseki Csen szokott meg Zsánklódfándámm. Néha én is szoktam filmeteket nézni, és megmarad ez-az bennem, főleg Csák Nórisz (vagy ki) legendás pörgőrúgása. A nevekkel mindig hadilábon álltam, szóval hallás után jegyeztem meg őket, de szerintem így is közel állnak a valósághoz. Sajnos a pörgő rúgást nem tudtam bemutatni, mert nem, de azért hadonásztam a kardommal bőszen, és ennek meg is lett az eredménye, művészi hajlásszögben lehulló fejek formájában. Sajnos ezek a csuklyások úgy tűnt, hogy nem unják meg Slarin molesztálását, mert újra és újra próbálkoztak, miután gyanús módon hirtelen eltűntek a gyíkcuccok, pedig biztos vagyok benne, hogy fél perce még azokat irtottam. Úgy tűnik, hogy ezek dobozbuzik, vagy nemtudom, de folyton azt a szerencsétlen izét akarták megszerezni Slarintól, aki persze nem volt olyan, (a hülyét nem merem leírni, mert Slarinról van szó, és lehet mérges lenne, ha lehülyézném >.>) hogy oda is adja nekik.
Igazából arra a részre nem emlékszem, mikor megegyeztünk ezekkel abban, hogy majd később odaadjuk nekik a cuccot, ha már nekünk nem kell, mert arra keltem fel, hogy egyedül szuszogok a nagy semmi közepén, és a többiek sehol sincsenek. (szal a kari átaludta egy sziklának dőlve azt a részt xD) Így egy sor rémüldözés után gyorsan utánuk futottam, és csendesen leghátul elbattyogtam magamban. Beletellt egy kis időbe, mire történt valami érdemleges, szóval én addig bőszen hódoltam egyik legkevesebb szokásomnak, és különböző fajtájú/nagyságú/alakú halakat képzeltem magam elé, majd el is fogyasztottam őket gondolatban. Néha akaratlanul is beleharaptam a levegőbe egy különösen ízletes falatnál, de amúgy semmi gáz. Nem hiszem, hogy valaki is észrevette volna, ha meg de, úgyis mindegy. Hogy úgy mondjam "engem sem az eszem miatt szeretnek, sajnos T.T". Végül csak beértünk egy jó nagy fajta csarnokba, aminek a falai tele volta kfurábbnál furább ábrákkal. Futó pillantással nyugtáztam őket, aztán inkább szorosan a többiek mögött haladtam tovább, nehogy véletlenül még egyszer lemaradjak. Eddig sötét volt, ami jó is volt mert kellemes volt a szemeimnek (sok a volt egy mondatban), most meg hirtelen világosság lett. Világosban nehezebb aludni...nem mintha nekem nehezemre esne, hiszen profi vagyok ebben.^^ Tekintetem végighordoztam a területen, ha már fény volt, és szemeim megállapodtak egy zöld hajú lányon, aki egy kőtrónon ült. Elmondom még egyszer...tekintetem megállapodott egy ZÖLD HAJÚ lányon, aki egy kőtrónon ült. Aki megtalálja a hibát a mondatban kap egy csokit. Szóval jah, beletelt néhány percbe, mire a zöld hajat megemésztettem, de csak sikerült. Valaki a tömegből felkiáltott, hogy Ez Neofisto, a rém. Ki hitte volna...azt hittem ez Batman...-.- Gondolataimat azonban nem oszthattam meg az előbb felszólaló okoskának, mivel az arrancar lány mellett valami furcsa lézershow ment végbe, és valami cucc fénylett mellette. Pozőrnek pozőr volt, főleg akkor, mikor kiröppent a dobozka Slarin kezéből, és egyenesen a fénycuccnál kötött ki. Mondtam én, hogy itt minden a doboz körül forog. O.o A doboz hamarosan kinyitásra is került, és egy nyaklánc tűnt fel belőle...nemár hogy egy nyaklánc miatt szívtam ennyit..ehhh...-.-
Mérgelődésem a lány szakította félbe, mikor is valami seregről kezdett magyarázni, meg hogy bizonyítsunk valamit. Egy valamit bizonyíthatok, hogy milyen gyorsan tudnak menekülni a macskák. Ha nem lennénk itt ennyien, és nem lenne NAGYON ciki a futás, már nem lennék itt, de sajnos nincs más lehetőségem, mint szívni tovább. Egy hét szabadság rendel ezek után Slarintól...Megint harcolni kell..-.- Hagyjanak már békén! >.<
- Ezután remélem egy ideig békén hagysz! >.> - szóltam oda Slarinnak elégedetlenkedve.
Hiába magyarázok, nincs mit tenni. Katanám újra előhúztam sayájából, majd megindultam az ellenfeleim felé, merthogy kettő-három is volt. Ez a jó arány, csak éljem túl. Tuti nem kelek ki az ágyból két hónapig.

Úgy fogytak a kígyóféleségek, mintha direkte erre a célra fejlesztették volna ki őket. Nem mondom, kedveltem a kígyókat, terveztem is, hogy veszek egyet - ez azóta él bennem, mióta a vidámparkoláskor felmerült bennem. Egyszerűen muszáj lesz beszereznem egy ilyen szépséget, mondjuk, egy pitont. De ezek, ezek a szerencsétlenek egyáltalán nem hasonlítanak azokra a csodálatos kis lábatlan csúszókra, és ez felháborító. Arcátlan dög volt mind, amelyik málén állva szinte hagyta, hogy kinyomjam a szemét, vagy levágjam a kezét. Undorító kis senkik, akik csak felhúzzák az ember agyát... Gyenge sattyak, nálam is gyengébbek... Pedig hol voltam én ahhoz, hogy erősnek legyek mondható? Sehol. feldühödve kaszaboltam őket, és egyre inkább csak hergeltem magam rajta, hogy ennyire könnyű ez az egész. Hol marad a kihívás? Hol marad az, hogy érezzem a nehezen megszerzett siker fájdalmas ízét?
Szertefoszlottak egyetlen pillanat alatt, eltűntek, kardom pengéje pedig nem a kígyószerű lény nyakába vájt - ha volt egyáltalán olyanja neki, hanem a mögötte levő sziklának pattant, és éles hangot hallatott. Kissé aggódva szemléltem meg fegyverem, igazán sajnáltam volna, ha bármi baj történik vele. Végülis, hozzám tartozik, az én részem, és semmilyen kis rohadék nem juthat el odáig, hogy kárt tegyen benne. Morogva egyenesedtem fel, és csúsztattam vissza a sayába kardomat, mindezt csak azért, hogy tekintetem Raúléval akadjon össze. Lehet, hogy ő se tudta, hogy mi a jóságos franc folyik itt? Dühösen szusszantottam, és karba tett kézzel léptem arrébb, hogy közelebb kerüljek a kis társasághoz. világosan éreztem azt a megvetést, ami Raúl espadája felől áradt felém. Az érzés kölcsönös... egyszerűen nem bírom elviselni a fejét, és kész.
Tekintetemet tovább futtattam, és a csuklyások még itt voltak. Kíváncsi voltam, hogy miért nem tűntek még el: talán ők is szerették volna, ha beléjük mártjuk a kardjainkat? Mai engem illet, szívesen jelentkezek arra, hogy elsőként vessem rájuk magam. Igazán érdekes lehet harcolni velük, ha már ennyire szánalmasan könnyen eltüntették a rájuk jutott ellenséget. Vajon mennyire lehetne őket megsebezni? Állkapcsomat önkéntelenül is összeszorítottam a gondoltra, hogy itt vannak, és... több, mint valószínű, hogy nem pókerezni jöttek. A dobozt akarják, ami annál az idegesítő nőnél van. Mintha fújtatott volna kínjában, amiért körbeállták őt. Sajnos, én is ott voltam a közelben - nem az ő védelmem miatt, csupán mert ott kellett lennem... a doboz miatt. Ráadásul az újabb felszólítása során rosszul éreztem magam. Ez valamit elkussol előlünk, hogy rohadjon meg... A tököm kezdett már tele lenni azzal, hogy mindenki csak hülyít minket. Nem vagyunk mi óvodások, az istenért...
Ráadásul, az, hogy még velünk is jönnek a szentély közepéig, csak rontott amúgy sem rózsás kedvemen. Mi a szent szarért kellett velük egyezkedni? Csak baj lesz belőle, mert az nem létezik, hogy az a sok gyökér ne kössön belénk... Lehet jönnek majd azzal a hülye szöveggel, hogy ha nem tesszük ezt vagy azt, kinyírnak. Hát csak tessék, lehet próbálkozni! Ki tudja, a végén lehet, hogy én húzom nyársra valamelyik csuklyás barmot. -.-
Azért volt valaki, aki törődött a szórakoztatásommal is, így Raúl harapott néha bele-bele a levegőbe átszellemült arccal. Talán éhes volt szegény, majd ha visszaértünk, adok neki egy doboz tejet, hogy kibírja, míg hazaér... mivel ő volt az egyetlen, akit jelenleg ismertem, maradtam mellette. Nem merült fel bennem az sem, hogy esetlegesen zavarnám őt. A jó édes fenét... Legalább tudom vigyázni a seggét, ha valami nagyon rosszul sül le. Nem mintha gyenge lenne, szó sincs róla, csak pirulának nem eshet baja, és kész. >.<
Mellesleg érdekes volt a terem, ahová jutottunk. Milyen jó lett volna, ha tarthattam volna egy rögtönzött áldozati bemutatót az egyik csuklyással! Még fel is csillant a szemem a gondolatra, mert akkor minden biztosan szép és véres lenne, olyan, amilyennek egy ilyen helynek lennie kell! Aztán persze csüggedten fordítottam a fejem jobbra- balra, hogy megtudjam, miért gyúlt halvány fény a teremben. Na ja, miért lettünk volna csak a csuklyásokkal? A zöld hajú csaj vígan, előkelően felsétált a trónig, és beleült. Úgy nézett ki, mint valami múlt századokból itt maradt jövevény, legalábbis a pillantásaiból ez volt kiszűrhető. Az egész valahogy... felsőbbrendűnek hatott. Még a hideg is kirázott tőle, pedig régebben én is egy hozzá hasonló kisugárzású egyént szolgáltam. Szerencsére azok az idők elmúltak, szóval a francot fogok én erre gondolni most....
- Nem mondod, bazd meg... - mordultam fel, amikor kedvenceink közül valamelyik előállt azzal, hogy ő Neofisto. Hát, ha nem mondja, esküszöm nem jövök rá... -.- De még időm sem volt, hogy legalább jól megnézzem magamnak, hogy kire vessem rá magam később, mert egy szivárványszerű valaki jelent meg, és bizony szinte rögtön a kezében tartotta Slarin dobozát. Hát, gratulálok neki. Ha már ronda volt, akkor legalább ügyes legyen, nem igaz? Megidézője nyilván elégedett lehetett vele, és ki is nyitotta a dobozt, amiből egy nyaklánc került elő. egy tetves nyaklánc miatt kínlódtunk ennyit? Remek... Édes faszom, hogy mi a fenéért akartam én ennyire ide jönni... Kedvem támadt egy erőteljes morgást levágni, amikor itt valami bizonyítási szarra szólított fel minket a mohahajú csaj.
- A jó anyáddal szórakozz... - mondtam veszettül dühösen, és majdnem felröhögtem, amikor a csuklyások rögtönzött sztriptíze után előttünk állt egy jó adag, festet képű fegyveres hím. A festékük meg foszforeszkálni kezdett... igazán szemet gyönyörködtető látvány lett volna, ha egy kupacban fekszenek, megpusztulva, és akkor kezd foszforeszkálni ez a szar a képükön. De sajnálatos módon így csak idegesítő kis semmirekellőknek tűntek, akiket az anyjuk szteroidokon nevelt tej helyett. Ahogy láttam, mindenki megkapta belőlük a maga kis adagját, így nekem is jutott két darab belőlük. Volt még több is, úgyhogy felélénkülve húztam elő kardomat abban a reményben, hogy ha ezekkel sikerült végeznem, kapok még esetleg egyet. Aztán persze gyorsan megváltozott a véleményem, miután még időm sem volt ahhoz, hogy a pár elsütött Barám után megkarcoljam a mellkasát az egyiknek, a másik máris a szentély falához kent. Nyögve csúsztam le a földre, de nem szándékoztam sokáig ott punnyadni: nem akartam sushi alapanyaggá válni. Gyorsan felugrottam, és megcéloztam a két fickót, miközben szelídnek annyira nem nevezhető mosoly terült szét az arcomon. Sokkal erősebbnek éreztem őket, mint az előbb, míg még nem izzott az a szar a képükön. Mi lenne, ha megpróbálnám lepiszkálni őket onnan? Kardommal megpróbáltam levágni az egyik arcáról a tetkóját a bőrrel együtt, de csak az orrnyergének egy kis szeletétől szabadítottam meg. Úgy tűnt, ettől is eléggé begurult, így felém vetette magát, én pedig örömmel szaladtam eléje.

*Kígyófejék komolyan azt hiszik, hogy megállíthatnak, de hamarosan szembesülniük kell a ténnyel, miszerint kicsikét esélyük sincs ellenem. Persze, már nagyobb problémát jelentenek a csuklyások, akik mintha a középkorból érkeztek volna ide, mert pont úgy néznek ki, mint a hóhérok leszámítva, hogy idiótábbak, és sajnos erősebbek is. Mindegy is, legalább képesek gondolkozni is, még ha igencsak átverés szaga is van annak, amit állítanak. Állítólag tudják, hogy merre van Neofisto, meg hogy mi célt szolgál a doboz, blablabla. Nem mintha útközben egyszer is megpróbáltam volna kinyitni, mert ha Aizen-sama azt mondja, hogy majd kinyílik magától, akkor az úgy is van.
Szóval, mint minden fontos döntés, ezt is kénytelen vagyok én meghozni. Raúl és Ranil enyhén szólva alkalmatlanok erre a feladatra, mert fracciónom alszik, Ranilnak meg csak bunkó feje van és kész. Tadeotól azért többet vártam, vöröske igazán megszólalhatott volna, vagy valami tanáccsal láthatott volna el, de nem, neki muszáj különcködnie, ehh. -.- Köszönöm, Istenem, hogy ennyi társamban bízhatok, ha baj van. Nem is tudom, mi lenne veem nélkülük.*
- Jól van, Mr. Antiszoc… éljen a segítőkészség, bíztam benned, és a fracciónodban is. - *veregetem meg Tadeo vállát, s mivel alig magasabb nálam pár centivel, mindez természetesen nem kerül nagy erőfeszítésbe. Természetesen ironikusnak szántam mondandóm, érezhető a megvetéssel vegyülő gúny hangnememben, majd egy lemondó sóhaj keretében fordulok vissza a szintén értelmet nem tükröző csuklyás csürhéhez. Talán olyan nagyok az elvárásaim a többi Espadát illetően? Már kicsit unom, hogy minden fontos döntést rám hagynak, mert nem alkalmasak ezek meghozatalára. Olybá tűnik, hogy Adán az egyetlen, értelemmel rendelkező lény közülünk, meg csípem is a fejét, hiányzik belőle az a hülye megszállottság, ami általában jellemzi az arrancarokat, meg az eszméivel is egyetértek többé-kevésbé. Noha én még mindig lehetetlennek találom, hogy csupán a szó ereje által megoldhassuk társadalmi nézeteltéréseinket, én is hamarabb ütök általában, mint kérdezek, mert a legtöbb emberre felesleges szavakat pazarolni. Aztán felőlem aztán nézhetnek akármilyen Brünhildának, nem érdekel, amúgy sem fog ez azon a tényen változtatni, hogy jobb vagyok náluk, és velük ellentétben teszek is azért, hogy elérjem, amit akarok.
Szóval ja, megegyeztünk törpehóhérékkal, hogy átadjuk nekik a dobozt, ha itt az ideje. Persze, a francnak van kedve odaadni nekik, én sem bízok bennük, és ha van egy kis eszük, ők se bennem, de szükség van a hazugságokra néhanapján, bár nem szívesen teszem azt. Szeretek bízni fracciónjaimban és barátaimban, és igyekszem elérni, hogy ők is bízhassanak bennem, és ne tartsanak valami rohadéknak, bár lehet, Raúl esetében már rég késő, mert mintha nem nagyon zárt volna a szívébe. Mindegy is, én nem tiltom meg neki, hogy kivel barátkozzon, nincs jogom hozzá, de ha ez a kiscsaj valamit elront a küldetés során, és kockáztatni meri a sikert, tuti letépem a fejét.*
- Könnyebbet kérdezz. Bár Mr. Antiszocért és szintén döntésképtelen társáért nem lenne kár. - *morgom bosszúsan válaszom az orrom alatt, míg hagyom, hogy beljebb vezessenek a szentélyben.
Na mindegy is, legalább ismét tanúbizonyságot nyert az a tény, miszerint csak magamra számíthatok, és ennyit ér az Aizen által mesterségesen felállított hú-de-kemény rendszerünk. Nem mintha valaha is olyan naiv lettem volna, hogy elhiggyem, arrancarként már támaszkodhatok is másokra, meg minden, de azért mégis, kicsit túlzásnak tartom, hogy legkevésbé beszédes társunk szinte a kisujját se mozdítja a küldetésért, pedig igazán szimpatikusnak tűnt még jó fél órával ezelőtt. Saját döntéseket meghozni képtelen, agyatlan katonákból áll Aizen serege, vagy mi a franc? Na mindegy is, én már döntöttem, bár csapda szaga van az egésznek még mindig. Nem lepődnék meg, ha el akarnának tenni minket láb alól, szóval az, hogy hajlandó voltam velük megegyezni, még nem jelenti azt, hogy óvatlan is leszek. Különben sem most jöttem le a falvédőről, amúgy sem Disney-n nőttem fel.
Nem mondom, szép kis szentélybe vezetnek a papok, már csak a kripta hiányzik, amiből a nagy Neofisto lép ki. Kripta nincs, csak áldozati oltár és kőtrón, ám a kisasszony szíveskedik így is jelenlétével emelni az est fényét, meg amúgy is kigyulladnak valami lámpák (tudja a franc, mitől lett hirtelen megint világos), amikor Neofisto helyet foglal a cuki kis trónjában, arra várva, hogy kirobbantsam onnan egy ceroval. Nem épp egy nőre számítottam, a fura akcentusa sem teszi szimpatikusabbá, ahogyan azok a fények sem, amikből valami emberformájú izét hoz létre maga mellett. Lehet, hogy abban az Oázis nevű bárban ő szolgáltatja a diszkófényeket, ki tudja, nem szokásom ilyen helyekre járni, mert rühellem a zenéjüket meg az agyatlan tyúkokat, akik kis koktélkákra hívatják meg magukat és riszálják a csípőjüket, mert éppen hiányuk van. Fények ide vagy oda, engem nem fog ennyivel elkápráztatni, különben sem ő az, akinek joga van megmondani, hogy bizonyítsunk. Ha nem élve kéne a cuki, zöld hajjal díszített kis feje, már rég lemetszettem volna azt a testéről. Pláne azok után, hogy kiderült, valóban csapdát állítottak fel nekünk, mert az a fényes cucc magához vonzotta a dobozt, amit magamnál rejtettem. Persze, a többiek egyből elkezdtek hőbörögni, néhányan azért, mert a csuhások közül az egyik majom elkiáltotta magát, hogy Neofistoval állunk szembe, vagy éppen azért, mert egy nyaklánc miatt kellett ennyit gürizni. Ha csak egy egyszerű ékszer lenne, lehet, hogy nem kellett volna ennyit gürizni, Aizen-samának ugyanis nem túl jó a humorérzéke. Ha még Gin bízta volna ránk a medált, akkor lenne miért azt feltételeznem, hogy csak szívattak, mert neki hülye humora van, amit normális arrancar nem tud értékelni. Hőbörgéssel meg amúgy sem érünk el semmit, úgyhogy csúnyán nézek egy pillanatra mindenkire, aki merészelte akár egy arcrándulással is jelezni, hogy nem tetszik neki a helyzet. Vagyis a Raúl-Ranil páros egy pillanatra meghúzhatja magát, Tadeo most megússza egy lemondó fejcsóválással, Adán… ő legalább normális, szóval ő már egy vérszomjas vigyort kap, amikor ránk támadnak a paptanoncok. Szerintem is épp itt volt az ideje, hogy végre folytassuk a küzdelmet ott, ahol abbahagytuk, legalább nem fogunk eltévedni hazafelé, Neofistoval a hónunk alatt.
Legalább attól az idióta köntöstől megszabadultak, így nem kell folyton valami papnak néznem őket, és máris szívesebben mártom beléjük pengémet. Arcomról lerí, hogy élvezem a harcot, hisz lehetnek akármilyen erősek, én jobb vagyok náluk, még ha ketten is támadnak rám. Zanpakutom pengéje megcsillan, amikor előrántom, a hátam mögül érkező támadást pedig kardom sayájával védem ki, míg fegyveremmel a szemből támadó kis majom felé suhintok. Szerencsétlenségére elkövetett egy hatalmas hibát azzal, hogy a szemembe nézett támadása közben, és nekem megvan az a képességem, hogy még a levegőt is belé fojtsam annak, akinek a tekintete találkozik a sajátommal. Szóval pár másodpercre teljesen ledermed az illető, és mozdulatlanul áll, készen arra, hogy nekem rontson, ám mire ismét mozogni képes, addigra már kardom markolata a homloka felé közelít, hogy nagyot koppanjon rajta. Remélem, a koponyáját is sikerült betörnöm, ki tudja, minden esetre máris nem tűnik olyan magabiztosnak. A festés az arcukon lehet, még sem a mocskos kis szektájuk ismertetőjele, hanem egyfajta erőnövelő, hisz elnézve társaimat ők is rájöttek erre a kis trükkre.
Egy szektatag kiiktatva, jöhet a következő, igaz, ezek az események gyakorlatilag csak másodpercek alatt mennek végbe. Még időben elhajolok az új támadása következtében, és igyekszem most is az előbb alkalmazott módszert alkalmazni. A tekintetét keresem, hiszen nem tudhatja, hogy azért sikerült elintéznem a társát, mert a szemembe nézett, amitől kénytelen volt mozdulatlanná dermedni. Nem kevés vérmennyiség tapadhat kezemhez, amikor kardom sayáját visszatéve a helyére, szabaddá vált kezemre egy barát idézek, és megpróbálom fejem találni a fickót, hogy gyakorlatilag átlyukasszam a fejét. Eltűnik a jel és még meg is döglik, szóval praktikus megoldás, csupán ha sikerül a tervem, a többieknél jelentősen nagyobb vérmennyiség áztatja be körülöttem a földet, meg persze a szabad karomat is, és a megszállott vigyorom sem tehet nagyon szimpatikusabbá. Mondjuk amúgy sem azért vagyok itt, hogy megkedveltessem magam társaimmal. Az pedig sosem árt, ha félnek tőlem. Legalább kétszer is meggondolják, hogy merészelnek-e ezek után belém kötni.*
- Még valami meglepetés, több szektás, egy szertartás, vagy valami? Már egészen kezdtem élvezni a dolgot, de úgy tűnik, smink nélkül fele annyira sem erősek, mint azt hittem volna. - *ásítok egyet látványosan, és megpróbálok Neofisto közelébe sonidozni ezek után. Nem fogom megvárni, míg újabb parancsokat osztogat, előbb tartom oda nyaki ütőeréhez pengémet, mintsem hogy cirkuszosat játsszak. Már ha nem akadályoz meg semmi, hogy sikerüljön a közelébe jutnom. Amúgy meg kétlem, hogy bárki is képes lenne megállítani.*